HUSZADIK FEJEZET

Ücsörögtem ott tovább, és zsibbadtra ittam magam, amíg vártam, hogy jöjjön Tina és Janine és énekeljenek, de nem jöttek. Egy buzi képű, hullámos hajú pali zongorázott, és egy új nő, valami Valencia énekelt. Egyáltalán nem volt jó, de mégis jobb, mint Tina és Janine, mert legalább belevaló számokat énekelt. Tőlem jobbra állt a zongora, Valencia meg pont az orrom előtt. Stíröltem, de megjátszotta, hogy észre sem veszi. Valószínűleg nem stíröltem volna, de hát teljesen el voltam ázva. Mikor befejezte, olyan gyorsan elhúzta a csíkot, hogy meg se tudtam hívni egy féldecire. Odahívtam a főpincért, mondtam, kérdezze meg Valenciát, meginna-e velem valamit. Azt mondta, jó, de biztos nem kérdezte meg. Az emberek soha nem adják át az üzeneteket.

Öregem, ott ücsörögtem abban az átkozott bárban legalább egyig, úgy berúgtam, mint egy ló. Alig bírtam a szememet egyenesbe tartani. Egyre vigyáztam csak, hogy ne legyek hangos, vagy mit tudom én. Nem szerettem volna, ha valaki felfigyel, és megkérdezi, hány éves vagyok. De öregem, alig bírtam egyenesen nézni. Mikor már igazán részeg voltam, akkor újra elkezdtem azt a baromságot a golyóval a hasamban. Én voltam az egyetlen a bárban, akinek golyó van a hasában. A kezemet a jakom alatt tartottam, a gyomromon, nehogy mindent összevérezzek, meg minden. Nem szerettem volna, ha észreveszik, hogy meg vagyok lőve. Titkoltam, hogy meglőtt állat vagyok. Végül eszembe jutott, hogy felhívom Jane-t, megkérdezem, otthon van-e már. Fizettem, meg minden. Aztán fölálltam a pult mellől, és kimentem a telefonfülkébe. A kezem állandóan a jakom alatt tartottam, nehogy elfolyjon a vérem. Öregem, tökrészeg voltam.

De mire beértem a telefonfülkébe, már nem volt hangulatom felhívni Jane-t. Az a gyanúm, túl részeg voltam. Erre mit csináltam? Felhívtam Sally Hayest.

Vagy hússzor kellett tárcsáznom, mire sikerült. Öregem, alig láttam.

- Helló! - üvöltöttem, mikor felvette végre valaki azt a nyomorult telefont. Persze, mert részeg voltam.

- Ki beszél? - kérdezte egy roppant hűvös női hang.

- Én, Holden Caulfield. Hadd beszéljek Sallyvel!

- Sally alszik. Itt Sally nagymamája beszél. Miért telefonálsz ilyen későn, Holden? Tudod, hány óra van?

- Naná. Én Sallyvel akarok beszélni. Nagyon fontos. Tessék adni.

- Sally alszik, fiatalember. Hívd fel holnap. Jó éjszakát.

- Keltse fel! Tessék felkelteni, na! Hé!

Másik hang szólt bele: - Holden, én vagyok. - Sally volt. - Mi az a nagyon fontos?

- Sally? Te vagy?

- Igen. Ne ordíts. Részeg vagy?

- Naná. Ide figyelj! Ide figyelj, hé! Átjövök karácsonykor, jó? Feldíszítem azt az istenverte fát neked. Jó? Jó? Hé! Sally!

- Jó. Te részeg vagy. Most menj és feküdj le! Hol vagy? És kivel?

- Sally, átjövök és feldíszítem azt a fát neked, jó? Jó? Hé!

- Jó. De most menj és feküdj le! Hol vagy? És kivel?

- Senkivel. Én magam és én. - Öregem, tökrészeg voltam! Még mindig fogtam a belem. - Kikészítettek. A könyörtelen csőcselék kikészített. Érted? Sally, érted?

- Nem értem. Most menj, feküdj le. Le kell tennem a kagylót. Hívj fel holnap!

- Hé! Sally! Akarod, hogy feldíszítsem azt a fát neked? Akarod? Mi?

- Igen. Jó éjszakát! Menj haza, és feküdj le! Letette.

- Jó éjszakát. Jó éjszakát. Kicsi Sally. Sally, drága kis szerelmem.

El bírod képzelni, milyen részeg voltam? Aztán én is letettem a kagylót. Gondoltam, hogy éppen akkor ért haza valami randevúról. Magam elé képzeltem a Luntokkal, meg minden, mindenfelé, meg azzal az andoveri fickóval. Elképzeltem, hogy mind egy csésze teában úsznak, álbölcsességeket mondanak egymásnak, kedvesek, és persze mind megjátsszák magukat. Istenemre, már meg is bántam, hogy felhívtam! Tisztára bezsongok, ha részeg vagyok.

Egy darabig még maradtam abban az átok telefonfülkében. A telefonba kapaszkodtam, nem bírtam kimenni. Nem éreztem magam valami acélosan, az igazat megvallva. Végül aztán mégis kikecmeregtem, és átmentem a férfivécébe, támolyogtam, mint egy hülye. Az egyik kagylót megtöltöttem hideg vízzel, és belenyomtam a fejem egészen fülig. Nem törültem meg, hagytam csöpögni. Aztán leültem az ablak alatt a fűtőtestre. Jó volt, meleg. Jólesett, mert istentelenül vacogott a fogam. Érdekes, részegen mindig pokolian reszketek.

Nem volt más dolgom, ültem a fűtőtesten, és számoltam a padlón a fehér kockákat. Kezdtem izzadni. Legalább öt liter víz csurgott le a nyakamon, csuromvíz lett a gallérom, a nyakkendőm, meg minden, de nem izgatott. Túl részeg voltam ahhoz, hogy valami is izgasson. Aztán nemsokára a zongorista, az a hullámos hajú, buzi külsejű tag jött be, aki Valenciát kísérte, hogy megkefélje az aranyfürtjeit. Kicsit beszélgettünk, míg fésülködött, bár nem volt valami fenemód barátságos.

- Hé! Beszélsz Valenciával, ha visszamész a bárba?

- Roppant nagy a valószínűsége.

Szellemes barom. Én mindig szellemes barmokkal akadok össze.

- Ide figyelj, add át neki üdvözletemet. Kérdezd meg, hogy az az átkozott pincér átadta-e az üzenetemet, jó?

- Miért nem mész haza, apafej? Hány éves vagy te tulajdonképpen?

- Nyolcvanhat. Ide figyelj, add át neki üdvözletemet. Jó?

- Mért nem mész haza, apafej?

- Nem rólam van szó, ugye? Öregem, te aztán fenemód tudsz zongorázni. - Hízelegtem neki. Rohadtul zongorázott, ha tudni akarod az igazat. - A rádióba kéne menned. Egy ilyen szép gyerek, mint te. Micsoda aranyfürtök! Kell egy menedzser?

- Menj haza, apafej, légy jó fiú, dobd be a szunyát.

- Nincs hova mennem. Nem vicc. Kell egy menedzser?

Nem felelt, csak kiment. Már megkefélte a haját és megigazította, meg minden, aztán kiment. Mint Stradlater. Ezek a szépfiúk mind egyformák. Ha megkefélték az átkozott hajukat, akkor már csinálnak a fejedre.

Mikor végre leszálltam a fűtőtestről, és kimentem a ruhatárba, már bőgtem. Nem tudom, miért, de bőgtem. Gondolom, azért, mert olyan átkozottul lehangolt és magányos voltam. A ruhatárban meg nem találtam azt az átkozott számot. De a ruhatároslány irtó rendes volt, azzal együtt ideadta a kabátomat és a lemezt, az Egérfogak-at: még mindig nálam volt. Adtam neki egy dollárt, mert ilyen rendes, de nem fogadta el. Csak azt hajtogatta, hogy menjek haza, és feküdjek le. Próbáltam megbeszélni vele egy randevút, mikor befejezi a munkát, de nem volt hajlandó. Azt mondta, az anyám lehetne, meg minden. Megmutattam neki az ősz hajamat, és azt mondtam, hogy negyvenkét éves vagyok, persze csak hülyültem. Mindenesetre kedves volt. A piros szarvaslövő sapkám is megmutattam. Komálta. Felvétette velem, mielőtt kimentem, mert a hajamból még mindig csepegett a víz. Belevaló nő.

Kinn, a szabad levegőn már nem éreztem magam annyira részegnek, de megint állatian hideg volt, pokolian vacogott a fogam. Elballagtam a Madison Avenue-ig, vártam a buszt. Alig maradt dohányom, meg kellett gondolni a taxit, meg minden. Buszra szállni viszont nem volt kanalam. Azonkívül azt se tudtam, hova menjek. Ezért aztán a park felé indultam. Gondoltam, elmegyek ahhoz a kis tóhoz, és megnézem, mi az istent csinálnak a kacsák, és hogy egyáltalán ott vannak-e. Mert az volt a helyzet, hogy még mindig nem tudtam, hogy ott vannak-e, vagy hol vannak. A park nem volt messze, és különben se volt határozott célom, még azt se tudtam, hol fogok aludni, azért mentem gyalog. Nem voltam fáradt, vagy mit tudom én. Csak pokolian hervadt.

Aztán valami rettenetes történt, pontosan mikor a parkba értem. Leejtettem Phoebe lemezét. Vagy ötven darabra tört. Pedig egy nagy borítékban volt, meg minden, mégis összetört. Majdnem elsírtam magam, olyan iszonyú érzés volt, de aztán csak annyit csináltam, hogy kivettem a darabokat a borítékból, és betettem a kabátzsebembe. Semmire se volt jó, de nem volt szívem eldobni. Aztán bementem a parkba. Öregem, ott azután sötét volt.

Világéletemben New Yorkban laktam, a Central Parkot ismerem, mint a tenyeremet, mert srác koromban ott görkoriztam meg bringáztam, de akkor, éjszaka, állati nehezen találtam meg a tavat. Pontosan tudtam, hol van, a park déli részén, meg minden, mégse találtam. Részegebb lehettem, mint gondoltam. Csak mentem, mentem, és egyre sötétebb és kísértetiesebb lett. És egész idő alatt egy lélekkel se találkoztam. Még jó, hogy nem. Nyilván frászt kaptam volna. Aztán végre megtaláltam a tavat. Félig jég fedte, félig nem, de kacsát sehol se láttam. Körüljártam azt az átok tavat, egyszer majdnem belecsúsztam, de egyetlen kacsát sem találtam. Gondoltam, hátha valahol a közelben vannak, talán alszanak a víz szélén a füvön, meg minden. Így csúsztam majdnem bele. Mégse találtam egyet se.

Végül letelepedtem egy padra, ahol nem volt olyan átkozottul sötét. Öregem, még mindig remegtem, és hátul a hajam tele lett kis jégcsapokkal, hiába volt rajtam sapka. Ez aggasztott. Arra gondoltam, biztos tüdőgyulladást kapok és meghalok. Elképzeltem a rengeteg embert, aki kimegy majd a temetésemre, meg minden. A nagyapám Detroitból, aki mindig hangosan olvassa az utcaneveket, ha buszon megy vele az ember, és a nagynénik - legalább ötven nagynénim van - és az összes tetű unokatestvérem. Micsoda tömeg lenne! Mikor Allie meghalt, akkor is mind eljöttek, az egész hülye retyerutya. Van egy ostoba, örökké taknyos nagynénim, az egyre csak azt hajtogatta, hogy milyen békésen fekszik. D. B. mesélte. Én nem voltam ott, még a kórházban feküdtem. Be kellett mennem, mert összevagdaltam a kezem. Szóval féltem, hogy tüdőgyulladást kapok ezekkel a jégcsapokkal a hajamon, és kinyiffanok. Fenemód sajnáltam az apámat meg az anyámat. Főleg az anyámat, mert még Allie-t se heverte ki. Magam elé képzeltem, ahogy nem tudja, mit kezdjen a ruháimmal, a tornafelszerelésemmel, meg minden. Még jó, hogy Phoebét biztosan nem engedi el a temetésemre, hisz még olyan kicsi. Ez még az egyetlen vigasztaló. Aztán arra a hülye nagy retyerutyára gondoltam, hogy bedugnak a temetőbe, ráteszik a nevem a sírra, meg minden. Körül csupa kinyiffant ürge. Öregem, ha az ember hulla, akkor igazán gondoskodnak róla, hogy egy helyben maradjon. Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek vasárnap, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek.

Ha szép idő van, a szüleim gyakran kimennek a jó öreg Allie sírjához, és visznek virágot. Egyszer-kétszer elmentem velük, de aztán beszüntettem. Először is rossz volt abban a hülye temetőben látni Allie-t. Hogy körül a halottak, sírkövek, meg minden. Ha süt a nap, még nem is olyan rémes, de kétszer - kétszer! - akkor voltunk kinn, mikor éppen esni kezdett. Iszonyú volt. Esett az eső a sírjára, esett a fűre a hasán. Mindenre esett. A látogatók mind ész nélkül rohantak a kocsijukhoz. Ez az, amitől majdnem kiborultam. A látogatók elszaladhatnak a kocsijukhoz, bekapcsolhatják a rádiót, meg minden, aztán elmehetnek valami jó helyre ebédelni - mindenki, csak Allie nem. Ezt nem bírtam elviselni. Tudom, hogy csak a teste van a temetőben, a lelke az égben van, meg a többi link sódert is, mégse bírtam elviselni. Bár ne lenne ott. Te nem ismerted Allie-t. Ha ismerted volna, értenéd, mit gondolok. Ha süt a nap, nem olyan rossz, de a nap csak akkor süt ki, amikor akar.

Aztán később, csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat a tüdőgyulladásról, meg mindenről, elővettem a pénzem, és megszámoltam az utcai lámpa nyomor fényénél. Összvissz öt negyeddollár és tíz cent maradt. Öregem, egy vagyont vertem el Pencey óta. Aztán lementem a tóhoz, és a huszonöt centesekkel meg a tízcentesekkel kezdtem a jégen pilinckázni. Nem tudom, miért, csak csináltam. Talán azt hittem, eltereli a gondolataimat a tüdőgyulladásról meg a halálról. De nem terelte el.

Azon kezdtem gondolkodni, mit erezne Phoebe, ha tüdőgyulladást kapnék és meghalnék. Gyerekes dolog ilyesmin gondolkodni, mégse bírtam abbahagyni. Piszokul erezné magát, ha valami ilyesmi történne. Nagyon szeret. Nagyon vonzódik hozzám. Tényleg. Szóval nem bírtam másra gondolni, ezért aztán végül elhatároztam magam. Arra az elhatározásra jutottam, hogy legjobb lesz titokban hazamenni, és meglátogatni Phoebét, ha már úgyis meghalok, meg minden. Volt kulcsom, és már végig is gondoltam, hogy surranok be a lakásba, állati csendesen, meg minden, és egy kicsit eldumálok Phoebével. Az egyetlen, ami aggasztott, a külső ajtó. Állatian nyikorog. A ház irtó régi, és a gondnok lusta disznó, minden nyikorog meg zörög. Attól féltem, hogy a szüleim meghallják, amint beosonok. Azzal együtt úgy határoztam, hogy megpróbálom.

Szedtem a pálcáim kifelé a parkból, és elindultam hazafelé. Végig gyalog tettem meg az utat. Nem volt túl messze, és nem voltam már se fáradt, se részeg. Csak nagyon hideg volt, és senki se járt az utcán.