TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az előcsarnok felé menet hirtelen megint Jane Gallagher jutott az eszembe. Eszembe jutott, és aztán már nem bírtam kiverni a fejemből. A hallban leültem egy lehánytforma székre, és Stradlaterre gondoltam meg Jane-re, hogy ott ültek Ed Banky átkozott kocsijában, és bár biztos voltam benne, hogy Stradlater nem vágta be neki, tudniillik ismertem Jane-t, mint a tenyeremet, mégse tudtam kiverni a fejemből. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Tényleg. Szerette a sakkozáson kívül a többi sportot is, a megismerkedésünk után egész nyáron együtt teniszeztünk majdnem minden reggel, és együtt golfoztunk majdnem minden délután. Alaposan megismertem. Nem testileg vagy ilyesmi, nem, csak folyton együtt jártunk. Nemcsak szexuálisan lehet egy lányt kiismerni.
Úgy ismerkedtünk meg, hogy a dobermanja mindig átjött, és lebrunzolta a füvet, és az anyámat ez nagyon idegesítette. Felhívta Jane anyját, és kiverte a dilit. Az ilyesmiből az anyám rém nagy ügyet bír csinálni. Aztán mi történt: pár nappal később megláttam Jane-t a klubban, a medence mellett hasalt. Odaköszöntem neki. Tudtam, hogy a szomszéd házban lakik, de addig soha nem beszéltünk, vagy ilyesmi. A vér megfagyott az ereimben, úgy nézett vissza, mikor ráköszöntem aznap. Pokoli soká tartott, míg meggyőztem, hogy nekem tökmindegy, hol brunzol az ő kutyája, tőlem akár a szobában is csinálhatja, amennyire az engem izgat. Egyébként aztán jó barátok lettünk, meg minden. Már aznap délután együtt golfoztunk. Nyolc labdát elrontott, emlékszem. Nyolcat! Rém nehéz volt rávenni, hogy legalább kinyissa a szemét, mikor beleüt a labdába. De még így is óriásit javítottam a játékán. Én ugyanis nagyon jól játszom. El se hinnéd, milyen eredményeim vannak. Egyszer majdnem belekerültem egy kisfilmbe, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Rájöttem, hogy ha valaki annyira utálja a mozit, mint én, akkor a legnagyobb linkség filmen szerepelni.
Furcsa egy lány volt ez a Jane. Nem mondom, hogy tökéletes szépség, de engem kiborított, az tény. Olyan izgága nagy szája volt. Úgy értem, ha beszélt, és valamitől izgalomba jött, ötvenfelé rángatta a száját. Ez megőrjített! És sose csukta be egészen, kicsit mindig nyitva hagyta, főleg golfban, indulásnál, vagy ha olvasott. Folyton olvasott, mégpedig nagyon jó könyveket. Rengeteg verset, meg mindent. Ő volt az egyetlen a családomon kívül, akinek megmutattam Allie baseballkesztyűjét, amire a verseket írta. Jane nem ismerte Allie-t, mert akkor volt először Maine-ben, azelőtt Cape Codban nyaralt, de én rengeteget meséltem neki Allie-ről. Érdekelték az ilyen dolgok.
Az anyám nem bírta túlzottan. Mindig azt gondolta, hogy Jane meg az anyja lenézik őt, vagy mi, mert nem köszönnek neki. Sokszor találkozott velük a faluban, mert Jane odajárt az anyjával a piacra, a nyitott kocsijukon. Az anyám szerint Jane nem is volt szép. Szerintem igen. Illetőleg szerettem, hogy olyan, amilyen, ez az egész.
Emlékszem egy délutánra. Az egyetlen eset volt, hogy majdnem smároltunk. Vasárnap volt, baromian zuhogott az eső, és én odaát voltam náluk a teraszon. Olyan nagy, zölddel befuttatott teraszuk volt. Sakkoztunk. Rendszerint húztam, hogy a tisztjeit nem mozdítja ki a hátsó sorból. De nem húztam nagyon. Jane az a fajta leány volt, akit nem szívesen húz az ember. Azt hiszem, a legjobb az, mikor az ember addig húz egy lányt, amíg a bugyiját lehúzza, ha alkalom adódik, viszont ez egy kényes dolog. Legjobban azokat a lányokat szeretem, akiket nincs kedvem húzni. Néha azt hiszem, szeretnék is, ha az ember húzná őket, igen, tudom, hogy tényleg szeretnék, csak nehéz elkezdeni, ha egyszer már jó sokáig ismerte, és nem húzta őket az ember. Egyébként arról a délutánról kezdtem beszélni, mikor Jane meg én majdnem smároltunk. Pokolian zuhogott az eső, és mi kinn ültünk a teraszon. Hirtelen az a részeges állat, az anyja második férje jött ki, és azt kérdezte Jane-től, van-e otthon cigaretta? Én alig ismertem a palit, de kinéztem belőle, hogy csak akkor szól az emberhez, ha valamit akar. Tetű alak volt. Egyébként Jane nem felelt, mikor kérdezte, van-e otthon cigaretta. Erre a pali újra megkérdezte, de Jane újra nem felelt. Fel se nézett a sakktábláról. Végül is a pali bement. Akkor megkérdeztem Jane-t, hogy ez meg mi a fene volt. Nekem se felelt. Úgy csinált, mintha a következő lépésen törné a fejét, meg minden. Aztán hirtelen egy könnycsepp pottyant a sakktáblára. Az egyik fekete kockára, öregem, még most is látom. Szétkente az ujjával. Nem tudom, miért, de pokolian kiborított. Odamentem hozzá, és mondtam, csússzon beljebb, hogy melléülhessek, de tulajdonképpen az ölébe ültem, ez az igazság. Erre aztán elkezdett zokogni, utána már csak azt tudom, hogy összevissza csókoltam, mindenütt, a szemét, az orrát, a homlokát, a szempilláit meg mindent, a fülét, az egész arcát, kivéve a száját. Azt nem engedte. Szóval ez volt a maximum, ameddig elmentünk.
Egy idő múlva felállt, bement, felvette azt a piros-fehér kardigánt, amiben megőrjített, és elmentünk moziba. Útközben megkérdeztem, hogy Cudahy, így hívták azt a részeges állatot, próbált-e már okoskodni vele. Jane ugyan még nagyon fiatal, de rém jó alakú, és azt a barom Cudahyt se ringatták kőbölcsőben. Jane azt felelte, hogy nem. Soha nem jöttem rá, mi a fene volt az akkor. Vannak lányok, akiknél az ember néha nem érti, mi bajuk.
Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy Jane valami istenverte jégcsap volt, vagy ilyesmi, amiért soha nem smároltunk. Nem volt jégcsap. Például mindig fogtuk egymás kezét. Tudom, hogy ez így nem hangzik valami nagy dolognak, de Jane-nek halálos volt a kezét fogni. A legtöbb lány keze egyszerűen ráfagy az ember kezére, vagy ellenkezőleg, azt képzelik, folyton mozgatniuk kell, mintha félnének, hogy különben unalmasak. Jane más volt. Ha moziba mentünk, vagy ilyesmi, elejétől kezdve fogtuk egymás kezét, és a film végéig nem engedtük el. És nem is mozgattuk, és nem csináltunk nagy dolgot az egészből. Jane-nel soha nem idegeskedtem, hogy izzad-e a kezem vagy nem. Vele csak azt érezte az ember, hogy boldog. Tényleg.
Most még valami jut az eszembe. Egyszer a moziban valami olyat csinált, amitől majdnem a falra másztam. A híradó ment, vagy valami ilyesmi, amikor hirtelen egy kezet éreztem hátul a nyakamon. Jane volt. Rém furcsa volt tőle. Úgy értem, Jane nagyon fiatal, meg minden, és a legtöbb nő, ha az ember látja, hogy a kezét valakinek a nyakára teszi, legalább huszonöt-harminc éves, és rendszerint a férjével csinálja vagy a gyerekével. Én is szoktam például a húgommal, Phoebével, néha. De ha egy lány még egészen fiatal, és ezt csinálja, az olyan isteni, hogy attól a falra lehet mászni!
Szóval ezeken gondolkodtam, amíg azon a lehánytféle széken ültem a hallban. Jane! Mikor odáig jutottam, hogy ő meg Stradlater annak az átkozott Ed Bankynek a kocsijában voltak, majd beleőrültem. Tudtam, hogy Jane biztos nem hagyta magát, de mégis majd beleőrültem. Nem is szeretek erről beszélni, ha éppen tudni akarod az igazat.
Már szinte senki se volt a hallban, még a szőke áruk is eltűntek. Hirtelen eszembe jutott, hogy én is lelécelek, de sürgősen, olyan nyomasztó volt. Én nem voltam fáradt, vagy ilyesmi. Felmentem a szobámba, és felvettem a kabátomat. Kinéztem az ablakon is, hogy a perverzek működnek-e még, de már mindenütt leoltották a villanyt. Aztán megint lelifteztem, taxiba ültem, és mondtam a sofőrnek, vigyen az Ernie-hez.
Az Ernie egy éjszakai bár Greenwich Village-ben, ahova D. B., a bátyám elég gyakran lejárt, mielőtt Hollywoodba ment és elkurvult. Néha engem is magával vitt. Ernie, a zongorista egy nagy, kövér néger. Iszonyú sznob, alig beszél az emberhez, hacsak nem valami nagy fejes vagy híresség az illető, viszont zongorázni, azt tud. Olyan jó, hogy már majdnem rossz, így van. Nem tudom pontosan, mit értek ezen, de én értem. Én mindenesetre szeretem hallgatni, bár néha az embernek kedve lenne ráborítani a zongorát. Azt hiszem, azért, mert mikor játszik, időnként egész tisztán kihallani a játékából, hogy olyan alak, aki nem beszél az emberrel, hacsak nem valami nagymenő.