TIZENHATODIK FEJEZET

Dél lett, mire megreggeliztem, és Sallyvel csak fél kettőre beszéltem meg, elkezdtem hát lődörögni. Folyton a két apáca járt a fejemben. Az az ütött-kopott kosár, amivel gyűjteni járnak, ha nincs tanítás. Megpróbáltam elképzelni az anyámat vagy akárki mást, a nagynénimet vagy Sally Hayes hülye mamáját, hogy áll egy áruház előtt, és pénzt gyűjt a szegényeknek egy viharvert fonott kosárba. Nehéz volt elképzelni.

Nem is annyira az anyámat, inkább a másik kettőt. A nagynénim szörnyen jótékonykodó, dolgozik a Vöröskeresztben, meg minden, de nagyon elegáns, és ha jótékonykodik, akkor is mindig elegáns, és állatian ki van kenve.

Nem tudom elképzelni, hogy fekete ruhában, rúzs nélkül is hajlandó lenne jótékonykodni. És Sally Hayes mamája! Jézusmária! Az egyetlen mód, ahogy elmenne gyűjteni egy ilyen kosárral, ha mindenki benyalna neki csontig, mikor felajánlanak valamit. Ha csak egyszerűen bedobnák a pénzt a kosárba, aztán szó nélkül továbbállnának, tudomást se véve róla, meg minden, egy órán belül beszüntetné a gyűjtést. Elege lenne. Leadná a kosarat, aztán elvonulna valami elegáns helyre vacsorázni. Ezt szerettem ezekben az apácákban. Először is, az biztos, hogy ők soha nem mennek elegáns helyre vacsorázni. Ez a gondolat le is hervasztott. Az, hogy ők soha nem mennek elegáns helyekre vacsorázni, meg minden. Tudom, hogy ez nem olyan lényeges dolog, mégis lehervasztott.

Elindultam a Broadway felé, csak úgy, heccből, mert már évek óta nem jártam arra. Azonkívül olyan lemezboltot kerestem, ami vasárnap is nyitva tart. Phoebének akartam venni egy lemezt, az Egérfogak-at. Nehéz volt megszerezni. Egy kis krapekről szól, aki nem megy el otthonról, mert szégyelli, hogy a két első foga kiesett. Penceyben hallottam, az egyik tagnak megvolt, meg akartam venni tőle, tudtam, hogy Phoebe odalenne érte, de a tag nem adta. Fantasztikus régi lemez volt, Estelle Fletchernek, annak a néger nőnek körülbelül húsz év előtti felvétele. Kicsit dixieland-, kicsit kupleráj stílusban, de egyáltalán nem érzelgősen. Ha fehér nő énekli, biztosan pokolian édeskés lett volna, de Estelle Fletcher tudta, hogy kell csinálni. Egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam. Gondoltam, megveszem valamelyik üzletben, ami vasárnap is nyitva tart, aztán magammal viszem a parkba. Vasárnap volt, és Phoebe vasárnap rendszerint kinn görkorcsolyázik a parkban. Azt is tudtam, merre szokott.

Nem volt olyan hideg, mint előző nap, de a nap még mindig nem sütött, sétálni semmiképpen nem volt kellemes. Valami viszont jó volt. Előttem sétált egy család, egész biztos a templomból jöttek, apa, anya és egy hat év körüli kis krapek. Szegények lehettek. Az apán galambszürke kalap, amilyet a szegények viselnek, mikor nagyon kiöltöznek. Csak úgy sétálgattak a feleségével, beszélgettek, nem is figyeltek a gyerekre. Klassz kis kölyök volt; az úttesten ment, nem a járdán, de egész a szélén. Igyekezett nagyon egyenes vonalban menni, ahogy a kis srácok szoktak, és közben dúdolt és énekelt. Közelebb mentem, hogy halljam, mit. Ezt a számot énekelte: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken...” Egész jó hangja volt. Csak úgy magában énekelgetett. Autók húztak el mellette, fékek csikorogtak, a szülei nem figyeltek rá, ő meg csak ment a járda mellett, és énekelt: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken...” Ettől kezdtem magam jobban érezni, végre nem voltam már annyira letört.

A Broadway zsúfolt volt és piszkos. Vasárnap déli tizenkettő körül volt, s csak úgy nyüzsgött a rengeteg ember: mentek a moziba, a Paramountba, az Astorba, a Strandba, a Capitolba, és más hasonló hülye helyekre. Mindenki ki volt nyalva, miután vasárnap volt, és ettől még rosszabb lett. De a legrosszabb az volt, hogy nyilván mindnek a mozi volt a vasárnapi programja. Utáltam rájuk nézni. Azt meg tudom érteni, ha valaki moziba megy, mert nincs jobb dolga, de hogy valakinek egyetlen vágya, hogy moziba menjen, és még siet is, hogy jegyet kapjon, az pokoli hervasztó. Főleg, ha látom, hogy kismillióan állnak sorban kint az utcán, le egészen a sarokig, és állati türelemmel jegyre várnak, meg minden. Öregem, nem tudtam elég gyorsan lelécelni arról az átok Broadwayről. Egyébként mázlim volt. Az első lemezboltban megkaptam az Egérfogak-at, öt dollárt kértek érte, mert ritka példány volt, de nem izgatott. Öregem, hirtelen boldoggá tett az a lemez. Alig bírtam a parkig. Ott akartam Phoebét megkeresni, hogy odaadjam neki.

Kijöttem a lemezboltból, és egy büfé előtt mentem el. Bementem, gondoltam, fölcsengetem Jane-t, megnézem, hazament-e már a szünetre. Aztán átmentem inkább egy telefonfülkébe. Az volt az egyetlen baj, hogy az anyja vette fel, kénytelen voltam letenni. Nem volt hangulatom hosszadalmas eszmecserébe bocsátkozni az anyjával. Különben is utálok a lányok mamájával csevegni telefonon. Azt persze megkérdezhettem volna, hogy Jane otthon van-e már, nem haltam volna bele, csak éppen nem volt hangulatom. Az ilyesmihez hangulat kell.

Még meg kellett vennem azokat a rohadt színházjegyeket is. Szereztem egy újságot, mivel vasárnap volt. Így aztán elmentem és vettem két zsöllyét az Ismersz, szívem?-be. Valami jutalomjáték volt. Engem nem nagyon érdekelt, de tudtam, hogy Sally, aki megjátssza magát, mint a bazári majom, ujjongani fog, ha megtudja, mert a Luntok játszanak benne, meg minden. Sally rém bírta az ilyen nagyon finom, száraz humorú dolgokat. Én meg tulajdonképpen semmiféle darabért nem nagyon rajongok, ha tudni akarod az igazat. Nem annyira rosszak, mint a filmek, de azért nem kennek a falhoz. Először is, utálom a színészeket. Mintha nem is emberek lennének, úgy játszanak. És ennek az ellenkezőjét képzelik magukról. Alig egy-kettő játszik igazán jól, a legjobbak közül, de még az sem olyan érdekes. Csak azt hisszük, hogy - pedig dehogy. A jók közül egypáran tényleg jól játszanak, nem mintha valami nagy öröm volna nézni azt is. És ha a színész igazán jó, akkor azt ő maga is tudja, és akkor már lőttek az egésznek. Vegyük például Sir Laurence Oliviert. Láttam a Hamlet-ben. D. B. vitt el tavaly, Phoebével. Előtte megebédeltetett minket valahol, aztán mentünk. D. B. már látta, és ahogy ebédnél beszélt róla, rém izgatottan vártam, hogy én is láthassam. De nem voltam oda érte. Nem tudom, mi olyan isteni Sir Laurence Olivierben, ez az egész. Fantasztikus hangja van, és fenemód jó fej, és nagyon jó nézni, mikor járkál vagy párbajozik, de nem volt egészen olyan, mint amilyennek D. B. előadása nyomán Hamletet képzeltem. Inkább volt tábornok, mint valami szomorú, becsavarodott tag. A legjobb az egészben az, amikor Ophelia bátyja, aki a legvégén Hamlettel párbajozik, elmegy, és az apja egy csomó tanácsot ad neki. És amíg az apja adja a tanácsot, addig Ophelia a bátyjával hülyül, kihúzza a tőrét a tokból, és piszkálja vele, a bátyja meg igyekszik arra a sok marhaságra figyelni, amit az apja prédikál. Ez klassz volt. Marhára élveztem. Csak ilyesmit ritkán látni. Phoebének meg az az egy tetszett, amikor Hamlet megveregette a kutya fejét. Azt mondta, az vicces volt meg klassz; az is volt. Hiába, nekem olvasni kell a darabokat, igen, azt kell csinálni. Velem az a baj, hogy nekem magamnak kell elolvasni. Ha a színész mondja, nem bírok figyelni. Minden pillanatban attól félek, hogy most megjátssza magát.

Megvettem a jegyet a Lunt-féle előadásra, és aztán taxival mentem a parkba. Igazság szerint földalattin kellett volna mennem, vagy mit tudom én, mert egy csomó pénzt már elvertem, de minél előbb ki akartam jutni arról az átok Broadwayről.

Tiszta nyomor volt a park. Nem volt nagyon hideg, bár a nap még mindig nem sütött. Inkább üres volt, teljesen üres, nem láttam mást, csak kutyagumit, köpéseket meg csikket, és a padok mintha mind nedvesek lettek volna, amikor az ember le akart ülni. Ez annyira nyomasztó volt, hogy egyik percről a másikra végigszaladt rajtam a hideg. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy közeledik a karácsony. Mintha semmi se közeledett volna. Ennek ellenére elmentem a Mallig, mert az Phoebe kedvenc helye. Ott szeret korizni a kioszk közelében. Furi. Én is ott szerettem korizni gyerekkoromban.

Odaértem, de sehol se láttam. Lézengett egypár gyerek, koriztak, meg minden, két kis krapek labdázott, de Phoebének nyoma se volt. Láttam egy hasonló korú kis spinkót, egyedül ült egy padon, és a korcsolyáját csatolta. Gondoltam, talán ismeri Phoebét, és meg tudja mondani, hol találom, vagy mit tudom én. Odamentem, leültem mellé a padra. - Nem ismered véletlenül Phoebe Caulfieldet?

- Kit? - Cowboynadrág volt rajta, meg vagy húsz pulóver. Látszott, hogy az anyja kötötte, pokoli nagyok voltak neki.

- Phoebe Caulfieldet. A 71. utcában lakik, negyedikes, a...

- Te ismered Phoebét?

- Igen, a bátyja vagyok. Tudod, hol van?

- Miss Gallon osztályába jár, ugye?

- Nem tudom. De igen, azt hiszem.

- Akkor valószínűleg a múzeumban van. Mi múlt szombaton voltunk.

- Melyik múzeumban?

Megrántotta a vállát. - Nem tudom. A múzeumban.

- Tudom, de ott, ahol a képek vannak, vagy ott, ahol az indiánok?

- Ahol az indiánok.

- Kösz szépen. - Felugrottam és indultam, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap van. - Te, ma vasárnap van!

Rám bambult. - Ja, akkor nem.

Pokoli, milyen soká tekerte fel a korcsolyáját. Kesztyűje nem volt, a keze vörös lett és jéghideg. Segítettem neki. Öregem, évek óta nem volt korcsolyakulcs a kezemben, mégse volt szokatlan. Nekem ötven év múlva, szuroksötétben a kezembe nyomhatsz egy korikulcsot, akkor is meg fogom mondani, mi az. Megköszönte, hogy felcsatoltam, meg minden. Kedves, udvarias kis kölyök volt. Istenem, szeretem, ha egy gyerek kedves és udvarias, mikor az ember felcsatolja a korcsolyáját, vagy mit tudom én. A legtöbb az. Tényleg. Kérdeztem, inna-e velem egy csésze forró csokoládét vagy valamit, de azt mondta, köszöni szépen, nem kér, mert a barátnőjével találkozik. Ezek a kis spinkók mindig találkoznak a barátnőikkel. Ettől mászok a falra.

Annak ellenére, hogy vasárnap volt, és Phoebe nem lehetett az osztályával, és minden nyirkos volt és tetű, mégis végig gyalog tettem meg az utat a parkon át a Természettörténeti Múzeumhoz. Tudtam, hogy erre gondolt a korcsolyakulcsos kis spinkó. Ismertem az egész múzeumi anyagot, mint a tenyeremet.

Phoebe ugyanabba az iskolába járt, mint én elemista koromban, mi is folyton idejártunk. Miss Aigletinger volt a tanítónőnk, és majdnem minden istenverte szombaton átvitt minket. Néha az állatokat néztük meg, néha azokat a cuccokat, amiket az indiánok csináltak valamikor az ősidőkben. Agyagedények, szalmakosarak, meg minden ilyesmi. Rém jó erre visszagondolni. Még most is. Emlékszem, mikor már végignéztük az összes indián cuccot, akkor rendszerint lementünk filmet nézni a nagy előadóterembe. Kolumbus. Mindig Kolumbust láttuk, mikor felfedezi Amerikát, pokoli hosszú ideig kéri Ferdinándot és Izabellát, hogy adjanak dohányt hajóra, aztán a lázadó matrózokat mutatják, meg minden. Különösebben senkit se érdekelt az öreg Kolumbus, viszont mindig volt nálunk cukor meg rágógumi, meg minden, meg aztán az előadóteremben olyan jó szag volt! Olyan, mintha kinn esett volna az eső, akkor is, ha nem esett, és az ember egyetlen biztonságos, száraz helyen lenne. Szerettem azt a rohadt múzeumot. Emlékszem, az indiántermen kell keresztülmenni a nagy előadóba. Irtó hosszú terem, és csak suttogni szabad. Elöl megy a tanítónő, aztán az osztály, két oszlopban, párosával. Az én párom legtöbbször Gertrude Levine volt. Mindig meg akarta fogni a kezemet, de az övé rendszerint ragadt vagy izzadt, vagy valami. A teremben kőpadló volt. Ha volt az embernél néhány üveggolyó és leejtette, akkor összevissza pattogtak, és őrült zajt csaptak, aztán a tanítónő megállította az osztályt, hátrament, és megnézte, mi a fene történt. De Miss Aigletinger soha nem izgult. Aztán végigmentünk a mellett a fantasztikusan hosszú harci kenu mellett, legalább olyan hosszú volt, mint három nagy dög Cadillac egy sorban, benne vagy húsz indián, egyik része evez, a többi meg csak úgy áll és néz dühösen, és harci jelek vannak az arcukra festve. És egy rém kísérteties fickó ült a kenu hátuljában, maszk volt rajta. A varázsló doktor. A hideg szaladgált a hátamon tőle, de azért bírtam. Aztán ha az ember hozzáért egy evezőhöz vagy akármihez, az őr rögtön rászólt: „Semmihez sem szabad hozzányúlni, gyerekek!” - de kedvesen, nem mint valami rohadt zsaru, vagy mit tudom én. A kenu után jön egy nagy üvegvitrin, indiánok ülnek benne, és pálcákat dörzsölnek össze, tüzet csiholnak, meg egy indián nő. Ez az indián nő takarót sző, és közben előrehajlik, lehet látni a mellét, meg minden. Mindig jól megstirkáltuk, a lányok is, mert kis spinkók voltak még, és semmivel se volt több mellük, mint nekünk. Aztán, mielőtt az ember bemegy az előadóba, közvetlenül az ajtó mellett van az eszkimó. Jeges tavon ül egy lék fölött, és halászik. A lék mellett közvetlenül fekszik két hal.

Öregem, tele van a múzeum üvegvitrinnel. Fönn még több is volt, például tócsákból ivó szarvasok és a tél elől délre repülő madarak. Az első sorban a kitömött madarak dróton felakasztva, hátrább meg csak a falra festve, de tényleg mintha éppen repülnének délre a tél elől. Ha az ember lehajtja a fejét, és úgy néz lassan alulról felfelé, akkor olyan, mintha még gyorsabban repülnének délre. A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.

Előhúztam a szarvaslövő sapkát, és feltettem. Tudtam, hogy nemigen találkozom senki ismerőssel, és olyan nyirkos volt a levegő. Csak mentem és mentem, és közben arra gondoltam, hogy Phoebe szombatonként ugyanabba a múzeumba jár, ahova én is jártam. És ő is úgy nézi ugyanazokat a dolgokat, ahogy én néztem, és talán ő is minden alkalommal más és más lesz, amikor nézi. Ez nem volt éppen lehangoló gondolat, de nem is valami vidám. Bizonyos dolgokat úgy kell hagyni, ahogy vannak. Bár be lehetne dugni az egyik nagy üvegvitrinbe, és egyszerűen békében hagyni. Tudom, hogy lehetetlen, de elég kár. Mindenesetre ezen járt az eszem séta közben, folyton.

Elmentem a játszótér mellett, megálltam, figyeltem a kis krapekokat a mérleghintán. Az egyik kövérebb volt, odatettem a kezem a kis girnyónak a feneke mögé, hogy nagyobb legyen a súly, de láttam, hogy nem nagyon örülnek nekem, inkább hagytam őket.

Aztán furi dolog történt. Mikor odaértem a múzeumhoz, egyszerre csak egy félmillióért se mentem volna be. Megszűnt a vonzóereje, pedig azért gyalogoltam végig az egész rohadék parkon, és már előre örültem neki, meg minden. Ha Phoebe ott lett volna, nyilván bemegyek, de nem volt. Így aztán a múzeum előtt fogtam egy taxit, és lementem a Biltmore-ra. Nem volt nagy kedvem, de hát megbeszéltem Sallyvel azt a fene randit.