– Vigyétek az ork söpredéket! Ha a Dierron ellenáll, öljétek meg!

 Sern do Krajn kardot rántott.

 – Nem tudom, mi folyik itt, de megfizetsz a pimaszságodért, arra szavamat adom!

 Villogtak a kardok. A kristálykígyós lovag is előrántotta fegyverét, és harciasan megfeszült.

 – Láthattátok! – kiáltotta tanúkat keresve. – Ez a Dierron kutya fegyverrel jön rám, és szembeszegül Lyasthé Mehriall személyes parancsának! Ha meghal, magának köszönje!

 Sern do Krajn összezavarodott.

 – Miféle parancs...

 – Minden orkot és orkfajzatot össze kell szedni a városban, és börtönbe vetni! – recsegte a kristálykígyós. – Ez a parancs. Ha az utunkba állsz, úgy vesszük, hogy te is csak szítod az országunkat sújtó lázongást!

 Sern do Krajn bamba képet vágott.

 – Ez esetben – dörmögte –, nem állok az utatokba. – Leeresztette a kardját, s úgy tett, mintha el akarná rakni. Oldalt lépett. – Vihetitek!

 Skandar Graun azonban vigyorogva felemelte láncos buzogányát.

 – Vihettek – mondta. – Ha tudtok.

 – Vigyázz, fegyver van az orknál! – kiáltotta Sern do Krajn.

 Kardlapja a következő pillanatban hatalmasat csattant a kristálykígyós lovag sisakján. A fickó úgy esett össze, mintha az ég zuhant volna a fejére.

 Az a katona, aki el akarta vinni Skandar Graunt, felordított, és a fagyföldire akarta vetni magát, de már nem nagyon ugrálhatott. Ó kapta a második csapást.

 Skandar Graun is megsuhintotta buzogányát, és a vigyorgó démonpofa összecsókolózott egy ordító katonával. Iszonyatos erejű volt ez az ütés, pedig a félork épp csak meglendítette fegyverét; a golyóban lakozó démon azonban ráerősített erre a lenge kis mozdulatra.

 A katona feje oldalra csapódott, és ordítása abbamaradt; kitört a nyaka, s arca helyét véres massza foglalta el.

 Ahogy dőlt el a test, egyik társa reflexből elkapta, ám látva a rettenetes húsmócsingot, iszonyodva engedte el. Aztán megpróbált kitérni a feléje zúgó csapástól, ám a tüskés démonfej belemart a vállába, átharapta vaskos bőrvértjét, és csontig harapta húsát és izmait. A csont reccsenve tört, s a katona bal oldalán kínzó fájdalom vonaglott végig.

 A kocsmában elszabadult a pokol. A bent lévő katonák nem hátráltak meg társaik veszte láttán, s a nagy ordítozásra újabbak rontottak be. Az asztaloknál ülők felugráltak; néhányan menekültek, mások fegyvert ragadtak.

 Astid, a morgolódó északi vadász épp erre a lehetőségre várt. Felugrott az asztal mellől, hogy Skandar Graun hátára vesse magát. Úgy tervezte, hogy erős combizmaival megkapaszkodik áldozata derekában, miközben majd újra és újra belemélyeszti vadásztőrét.

 Azonban mielőtt elérhette volna Skandar Graunt, kínos meglepetés érte. Láthatatlan tenyér él csattant a torkán, s csaknem kitörte a nyelőcsövét. A vadász megszédült, a lendülettől a hátára zuhant, s úgy hevert ott, mint egy felfordult bogár.

 Ráadásul a tömegesen rárontók elől hátráló félork durván beletaposott a gyomrába, aztán egy feléje lendülő kard elől felugrott az asztalra, és egyik üvöltő támadója felé rúgott egy söröskupát.

 – Kifelé! – bömbölte Sern do Krajn. – Itt megszorulunk!

 Ám épp ő volt az, akit máris beszorítottak a sarokba, s egyszerre hárman, négyen is támadtak. Nem tudott kitörni, még annak is örülhetett, hogy védeni tudta magát.

 Skandar Graun leszökkent az asztalról, és megvadult bikaként tört át egymást akadályozó ellenfelein. Nemcsak karddal, puszta kézzel is csapkodtak feléje, és ő nem válogatott a védekezés eszközeiben. Ütöttvágott, rúgott, sőt egy arca felé lendülő kezet még meg is harapott.

 Ám a négy szellemtestőr még nála is hatékonyabban dolgozott. Minden ütést, minden szúrást hárítottak, csuklócsontokat roppantottak el, lábakat rúgtak ki, szemeket szúrtak ki, s ellenállhatatlan erővel szórták szét a meglepett ellenfeleket.

 Skandar Graunnak leginkább azért kellett küzdenie, hogy ő is lecsaphasson valakit, mielőtt a szellemtestőrei ledöntenék a lábáról vagy messzire hajítanák.

 A fagyföldinek váratlan segítői akadtak. Két vállprémes Dierronlovag lépett be a kocsmába, s azonnal kiszúrták, hogy egy társuk bajban van. A nagy forgatagban talán még azt sem ismerték fel, hogy ki az, és azt sem kérdezték, vajon mit követhetett el a társuk, hogy mindenki őt szorongatja, habozás nélkül kardot rántottak, és hátba támadták az ott tolongókat.

 A váratlan támadás szétszórta a katonákat, és Sern do Krajn bömbölve tört ki közülük. Azok az északiak, akiknek az asztalánál korábban helyett kapott, mostanra úgyszintén beavatkoztak a harcba, méghozzá a kapitány oldalán. (Kivéve persze a földön fetrengő vadászt, akit Skandar Graunon kívül már legalább tucatnyian megtapostak a nagy tipródásban.) A kereskedő és társai nem rántottak fegyvert, de a súlyos fakupákkal, székekkel és padokkal igyekeztek oszlatni a dühösen hullámzó tömeget.

 Az utcán sípszó harsant, csizmás lábak dobogtak.

 – Ki az utcára! – bömbölte Sern do Krajn, és törte az utat.

 Skandar Graun egy pillanatnyi lélegzethez jutott, végre elkapott egy vörös képpel ordítozó fickót, és kivágta az ablakon. Aztán ugrott ő is utána.

 Négy szellemtestőre azonnal követte.

 Elszokott már az efféle testmozgástól, ám most, hogy belecsöppent egy jó kis harcba, határozottan élvezte.

 Mivel lába érintette a kitört ablak keretének alsó részét, egyensúlyát vesztve, kézre, lábra érkezett a szertehullott üvegcserepek közé, és csaknem hasra esett.

 Valaki rárontott ebben a kiszolgáltatott helyzetében, és oldalba rúgta. A szellemtestőrök ezúttal lemaradtak kissé. A rúgás megbillentette a félorkot.

 Ő azonban elkapta a lábat, és estében nagyot rántott rajta. Támadója üvöltve esett át rajta, s a következő pillanatban a félork belekönyökölt a mellkasába.

 Aztán máris talpon termett, és egy feléje lendülő vágás irányába csapott a buzogányával. A vigyorgó, tüskés démonpofa pont a kardlapot találta el, s természetfölötti csikordulással és sivítással kettétörte a vaskos pengét. Méghozzá nem is akárhogy! A penge törött felsőrésze a lendülettől oldalra csapódott, és beleállt a megdöbbent katona torkába. A kardhegy a tarkóján bukkant elő.

 A buzogány vicsorgó démonának arcvonásai mozogtak; még vadabb vicsorra torzultak, és közben iszonyatos, pokoli röhögéseket hallatott.

 – Yvorl redves farkára! – mordult fel Skandar Graun, de nem nagyon volt ideje töprengeni, mivel máris újabb támadói akadtak.

 Egy tömzsi drén meggörnyedve rohant neki, mintha fel akarná öklelni. Skandar Graun tarkón csapta bal alkarjával, a másik támadóját pedig a buzogánnyal kínálta meg.

 Aztán megjelentek a szellemtestörök, és pillanatok alatt szétszórták a további vállalkozókat. Hirtelen szabaddá vált körülötte a terep.

 A kocsmából folyamatosan tódult ki a nép, és a tömegverekedés elharapódzott. Már azt sem lehetett tudni, ki kit üt és miért. Villogtak az öklök és szitkok röpködtek.

 Rohanva érkezett egy őrjárat, s a távoli sípszóból ítélve egy másik csapat is közeledett.

 Sern do Krajn és a mellé felsorakozott két Dierronlovag is szétszórta támadóit, és egy pillanat múltán már Skandar Graun mellett sorakoztak.

 – El innen, felség! – lihegte Sern do Krajn. – Mielőtt ideér az őrjárat!

 – „Felség"? – visszhangozta meglepetten az egyik lovag, és a száját eltátva meredt a félorkra.

 Skandar Graun azonban nem állt le magyarázkodni.

 – Utánam! – mordult fel, és sarkon fordult.

 Nem szokott megfutamodni, ám most egyáltalán nem az volt a célja, hogy drén katonákkal és városi iparosokkal verekedjen. Ha már verekedni kell, akkor szívesebben választotta volna meg ellenfeleit a dölyfös nemesek közül.

 Tett két lépést a közeli sikátor felé a holtág partja mentén, aztán olyan hirtelen torpant meg, hogy a hátrafelé bámuló Sern do Krajn a szó szoros értelmében belerohant, és csaknem ledöntötte a lábáról.

 Az egyik szellemtestőr nagyot taszított rajta.

 – Ááááárgh! – hörögte döbbenten megtántorodva a kapitány. – Megsebeztek?! Nyílvessző?!

 Skandar Graun a mellkasához kapott, és úgy szorította, mintha valóban nyílvessző találta volna el.

 – A kermon! – motyogta. – Forró! Szinte éget!

 Abba az irányba emelte a tekintetét, amerről a forróságot érezte. A holtágba egy tengerjáró hajó siklott, s nagy sebességgel közeledett. Sötét alakok kapaszkodtak az árbocain, a vitorlákat és a kötélzetet rángatva, a fedélzeten pedig még többen rohangáltak. Csobbanások hallatszottak, ahogy néhányan a vízbe vetették magukat.

 A hajó nagy sebességgel siklott tovább.

 – Nem tudom megállítani! – süvöltötte egy ismerős hang az árbockosár magasságáról. – Belerohanunk abba a valamibe... Hopp! Hopp! Kapaszkodjatok!

 A nagy hajó oldalba kapott egy nyugodtan ringatózó kis halászbárkát, és eltiporta. Aztán változatlan sebességgel beszáguldott az egymás mellett sorakozó csónakok, ladikok és kisebbnagyobb hajók sokaságába, és iszonyatos recsegéssel gyúrta maga alá azokat. A kikötővé szélesített és kimélyített holtág pillanatokon belül úszó roncsokkal, deszkákkal és fadarabokkal telt meg; no és persze ordítozó, sikoltozó, vergődő, csapkodó fuldoklókkal és úszni próbálókkal.

 A nagy hajó beljebb hatolt, mint azt az alkalmi kikötő engedte volna, s ezen a részen a víz már nem volt annyira mély, hogy ezt elbírja. A hajó nyikorgott, recsegett és egész törzsében remegett, ahogy az alja a meder alját szántotta, végül az orra nekirohant a kikötő peremének, és recsegve, csattogva tört darabokra.

 Ám végül is a hajó megállt.

 Az ütközés erejétől a fedélzeten lévők valamennyien elestek, néhányan akaratuk ellenére a vízbe csobbantak, az orrban lévők pedig vagy péppé zúzódtak a recsegő és összepréselődő pallók között, vagy a lendülettől átbuktak a korláton, és kirepültek a rakodóterületre.

 Azok, akik a hajó kötélzetébe kapaszkodtak, lehullottak, akár a kába legyek, csak kevesen bírták megtartani közülük a fogásukat.

 Egy sötét alak, aki nem kapaszkodott eléggé, mert még mindig az egyik vitorlával küszködött, az ütközés erejétől úgy elszállt, mintha katapulttal lőtték volna ki, és lapos ívben a partra zuhant. Talpra esett, akár egy nagy macska, és ahogy a lendület vitte tovább, kézzellábbal igyekezett megtalálni az egyensúlyát.

 – Hopp! Hopp!... Hupp! – kiabálta botladozva. – És a diadalmas óriássáska még a nyaktörő zuhanást is megússza... nyekkk!

 A fickó úgy terült ki szinte Skandar Graun lábánál, akár egy túlméretes kecskebéka.

 Skandar Graun, aki még mindig tűzforró kermonját tapogatta, hitetlenkedve meredt az érkezőre.

 – Alek?! – dörmögte. Aztán amikor megértette, mitől forró a mellkasa, iszonyodva kiáltott fel: – Nem, az nem lehet!... Ez nem lehet!

* * *

A hajó érkezése hatalmas felbolydulást okozott. A környékbeli kocsmákból mindenfelől halászok és matrózok rohantak elő, akik látva bárkáik sorsát szinte fejüket vesztették dühükben. Aztán amikor a nagy hajóról ork és ember rabszolgák ugráltak ki vagy úsztak ki a partra, és menekülni próbáltak, a pórul jártak haragja ezek felé a szerencsétlenek felé fordult.

 Mivel azok közül a katonák közül, akik eredetileg a verekedést kezdeményezték, már egy sem volt olyan állapotban, hogy elmesélhesse, mi miért történt, Skandar Graun és a Dierronlovagok kikerültek a figyelem középpontjából, és észrevétlenül leléphettek.

 Skandar Graun a karjánál fogva rángatta magával a kótyagos Aleket be a sikátorba, s még azon is túl.

 Alek Gavaj nem győzött csodálkozni.

 – Skandar Graun bácsi?... A Két Lábon Járkáló Fél Fülű Tepsi?

 – Hallgass, te ütődött!

 – Ha te zuhantál volna ekkorát, te is ütődött lennél!

 Percekkel később egy fákkal körbevett, sötét parkban pihentek meg, és értetlenül meredtek egymásra a hold bizonytalan fényében. A közelükben hajléktalan drének hortyogtak, a park szélén pedig egy tűz körül még többen iszogattak és hol halkan, hol hangosan mulatoztak.

 Sern do Krajn értetlenül meredt hol Skandar Graunra, hol a nagydarab fickóra.

 – Ez meg ki?

 – Remélem – morogta Skandar Graun –, nem az, akire gondolok!

 – De hát én vagyok az – rikkantotta Alek. – Tudod, a Félpárevezős Óriássáska!

 A félork türelmetlenül Alek Gavaj mellkasához kapott, és erővel felszakította az ingét. Rámeredt a rózsaszín kermonra.

 – Ez lehetetlen! – motyogta. Aztán ő is félrehajtotta az ingét, és hol a saját kermonjára bámult, hol az Alekéra. – Lehetetlen! Lehetetlen!

 Alek felhúzta a szemöldökét.

 – Jéééé! Neked is van ilyen izéd?! Én meg azt hittem, valamelyik vicces kedvű baromállat rajzolta rám, amíg aludtam... – Elkomorodott. – Ez valami „sarj" nevű ragályos betegség?

 Sern do Krajn semmit nem értett.

 – Nem azt mondtad, hogy a fiad hétéves?

 – Annyi kell legyen!

 – De ez itt legalább harminc!

 Alek Gavaj kidüllesztette a szemét, lebiggyesztette ajkait, és kalimpálni kezdett.

 – Höhöhöhőőőőőő! – rikkantotta. – Én vagyok a világ legszerencsésebb óriássáskája! – Ugrándozni kezdett. – Hopp! Hopp! Hopp!

 – Na jó – módosított a fagyföldi. – Lehet, hogy csak tizenkettő... és kissé nagyra nőtt. De akkor sem hét.

 Alek Gavaj egy éjjeli lepkét üldözött, és rávetette magát, akár egy vadászó macska.

 – Megvan! Nem van! – Pityeregni kezdett. – Elrepült! – Ismét ugrálni kezdett. – De az óriássáska nem adja fel! Ismét... hopphopphopp lesz... és akkor...

 – Hétéves – szögezte le Sern do Krajn. – A te fiad!

 Alek Gavaj érdeklődve torpant meg.

 – Ki kinek a fia? – kérdezte. Aztán pislogott. – Nekem nincs apám.

 – Most már van – hörögte Sern do Krajn, és hátba vágta az arcát a kezébe temető félorkot. – Mutatkozz már be neki, felség!

 Skandar Graun felpillantott.

 – Alek! Tudsz valamit az apádról?

 – Óriássáska volt. És én is az vagyok... a diadalmas óriássáska!

 – Mikor került ez a kermon a melledre?

 – Ez az izé? Tegnap. – Fenyegetően rámeredt Skandar Graunra. – Te csináltad?!... Mert ha igen, akkor szedd is le!

 – Hogy érted azt, hogy óriássáska volt az apád?

 Alek hadonászni kezdett, makogott valami érthetetlent, aztán közelebb hajolt, és Skandar Graun fülébe súgta:

 – Nem is volt az... csak úgy kitaláltam... mert szégyellem, hogy nincs apám.

 Skandar Graun az emlékeiben keresgélt.

 – Mintha anyád, Alejka valami olyasmit említett volna, hogy megerőszakolta valami óriási barom...

 – Hehehe! Ő is csak hazudott... Csak azért mondta, mert szégyellte, hogy csak úgy egyszerűen vemhes lett... „pedig sajnos már évek óta nem nyúlt hozzá férfinép", hogy az ő szavait idézzem...

 Skandar Graun pislogott.

 – Hogy érted azt, hogy csak úgy egyszerűen...

 – Úgy, ahogy mondom. Nem hentergett ő már rég semmilyen hímmel, aztán egyszer mégiscsak növekedni kezdett a pocakja... Először azt hitte, csak valami rosszat evett és felfúvódott, aztán meg amikor rájött... hogy többről van itt szó, arra gyanakodott, hogy álmában izé... izélgette meg valami elvetemült fajtalankodó. De amikor mindenféle varázslatokat csinált, rájött, hogy nem történt ilyesmi... Hát ezért találta ki, hogy megerőszakolták, mert rühellte volna, hogy rajta röhögjön az egész falu...

 Skandar Graun komoran meredt maga elé.

 – Úgy történt hát, ahogy Kermon Leanda gondolta – dörmögte. – Ez a kölyök... az a gyermek, akit egy varázslat segítségével én nemzettem Csöcsös Hilgarnak... egy óriásasszony

nak...

 Sern do Krajn hunyorgott. Hitte is ezt, meg nem is. De valahogy nem akaródzott hangot adni a kétségeinek.

 – Hát, ez látszik is a fiú külsején...

 Alek érdeklődve meredt a félorkra.

 – Ez meg miféle baromság? – kérdezte. – Hogy lehetnék én valamiféle Csökönyös Hilgofár fia, amikor nekem Alejka

Gavaj az anyám?

 Skandar Graun inkább a kapitánynak magyarázta. Vagy még inkább magának...

 – Volt egy jóslat, miszerint... eh, ez hosszú. Nem térek ki a részletekre. Lényeg az, hogy egy Lendori Peltár nevezetű varázsló azt akarta, hogy egy óriásasszony szülje meg a kölykömet... ne röhögjetek! Megvolt rá az oka, mert volt egy bizonyos legenda, amely alapján Peltár rájött, hogy az én kölyköm sokra hivatott.

 Sern do Krajnból akaratlanul is kibuggyant a röhögés.

 – Márminthogy ez itt?

 – Röhögj csak! – morogta Skandar Graun. – De majd nem röhögsz, ha átgondolod a helyzetet. – Kivárt egy picit, aztán adta meg a magyarázatát, hogy mire gondol. – A kermon szerint... ez a lüke, mondvacsinált óriássáska az Elsőszülött utódom... Na, találd ki, ki lesz a király Dréniában, ha én megnyuvadok!

 Alek eközben ismét egy lepkét üldözött.

 – Hopp! Hopp... Hopphopphopp! Basszus! Már megint elrepült!

 Sern do Krajn arcáról lehervadt a röhögés.

 – Folytasd, kérlek!

 – Peltár készített egy varázsszert – mesélte a félork –, s annak révén Hilgar vemhes lett tőlem. Épp akkor ellette meg a kölyköt, amikor Yennon Szigetén egy kis kalamajkába kerültünk...

 – Jó – nyelt egyet a fagyföldi kapitány –, tételezzük fel, hogy elhiszem, jártál Yennon Szigetén...

 Skandar Graun nem is foglalkozott ezzel a közbeszólással.

 – Elszabadult egy mhyori nevezetű, veszedelmes hatalom, mely csaknem kicsinálta Yennon Szigetének minden mágusát. Hilgar épp ekkor ellett, és a mágusok varázslatai elől a mhyori a frissszülött kölyökbe menekült... Hilgar megfojtotta a kölyköt saját kezével... – Sóhajtott. – És én azt hittem, hogy meghalt. De aztán nemrég a vén Leanda a tudomásomra hozta, hogy a fiam él... és itt van Dréniában. És azt is elmagyarázta, miképpen lehetséges az, hogy ez a gyermek életben maradhatott... – Vállat vont. – A magyarázat számomra eléggé furcsa, de meglehet, hogy igaz... Sőt, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy igaz... Bár az igazat megvallva, valami jobb dologra számítottam, nem erre a lüke Alekre...

 – Hopp! Hopp! Hopp...

 – ...de azt hiszem, így lehetett. Talán az a varázslat volt túl erős, amit Peltár készített. Vagy talán a mhyori ereje volt az, amely nem hagyta a gyermekem lelkét beleolvadni az esszenciába... de minden egybevág. Hogy miért éppen Alejka Gavaj méhébe került, arra nem tudom a magyarázatot. Biztosan annak is oka van, mint ahogy mindennek ebben a hihetetlen történetben... de a lényeg az...

 – Hopp, hopp, hooooooopp... aóóóóúúúú!

 – ..hogy... ez a nagydarab állat, aki épp most esett pofára lepkeüldözés közben... az én fiam.

 – Fogadd részvétem, pajtás... ööö, felség!

 – És mivel az Arkhon Tanácsból kizsaroltam, hogy elismerjék törvényesnek a gyermekeimet... íme, birkaként a füvet legelve itt hever előttünk az utódom a trónon...

 – Dréniának befellegzett!

 Skandar Graun komoran meredt a gondtalanul legelésző Alekre, aki a jelek szerint alaposan beverhette a fejét. Vagy még inkább: nem verte be elég alaposan a fejét ahhoz, hogy normálissá váljon.

 – Ám egyvalamit még most sem értek – kesergett Skandar Graun. – Ha a kermon Alek közeledtét jelezte, akkor... miért nem jelzi a másik gyermekem hollétét? Neki még nincs kermonja?... Már rég meg kellett volna születnie!... És hol van Lucy? – Felalá járkált a parkban, s karjait a magasba vetve kérdezte. – Hol van Lucy?!

 A fák közül egy vékony, magas alak lépett elő, és halk hangon megszólalt:

 – Én talán megmondhatom...

* * *

Skandar Graun megperdült, és rámeredt a különös alakra. Közel egynyolcvan magas volt, s ehhez képest kórosan vékonynak és nyiszlettnek tűnt; csupán széles válla cáfolta ezt a benyomást. Ahogy a szél ellebbentette arca elől hosszú, egyenes szálú haját, a hold kísérteties fénye megcsillant piros szemén.

 Sern do Krajn és lovagtársai azonnal fegyvert rántottak.

 – Te meg ki a fene vagy?

 – Valaki, aki segíthet nektek.

 Skandar Graun is megszorította a buzogánya nyelét.

 – Tudod, hol van Lucy?

 – Tudni nem tudhatom... de sejtem, hogy hol lesz holnap a nő és a gyermek, akiket keresel.

 – Hol?!

 – A Jégviharfellegvárban.

 – Hát ezt meg honnan a fenéből...

 Skandar Graun csak azt látta, hogy Alek szökdel el mellette, és a jövevényre veti magát. Első pillanatban úgy tűnt, mintha megtámadná, de aztán látszott, hogy egészen másról van szó. Rárontott, megragadta a derekánál, és örvendezve a magasba emelte.

 – Jupéééééé! Már azt hittem, bajod esett!

 – Ki ez az alak? – mordult fel Skandar Graun.

 – Az én barátom! – rikkantotta Alek Gavaj. – Zevengor Zengedor, a Két Lábon Járó Árnyék! – Alek letette, a hátát döngette, és közben boldogságtól fénylő szemmel magyarázta: – Ez egy jópofa, buggyant alak, akit barátommá fogadtam... és képzeljétek: az árnyékával beszélget!

* * *

 – Zvdegor Devzevor a nevem – helyesbített a drelf. – És a kölyöknek részben igaza van... ugyanis Zrogdavar árnyékát hordozom magammal.

 Sern do Krajn meghátrált.

 – Tébolyodott vagy?

 – Varázsló vagyok – mondta a drelf nyugodtan. Majd Alekhez fordult. – Nem gondolod, barátom, hogy elég mostanra az örömből? Péppé vered a vállam. Engedd, hogy beszéljek!

 – Mondom, hogy buggyant! – röhögött Alek, majd felrikkantott. – Hopp, még egy lepke! Hopp, hopp...

 – Az árnyékommal beszélgetek, ez igaz – mormolta a drelf –, de nem vagyok tébolyodott. Mert az árnyékom, vagyis Árnyék... nem az én árnyékom, hanem egy istené. – Látva a szkeptikus arcokat, megvetően elhúzta a száját, de nem tett megjegyzést. – Én és drelf társaim megéreztük a vészt, mely a világot fenyegeti, és megpróbáltuk megidézni őseink istenét, Zrogdavart, hogy általa elpusztítsuk Kargil Yhront, ki újra a világon jár, s erősebb, mint valaha. Ám ő tudott a szándékunkról, eljött Dorvdre Skjördbe, és elpusztította a népemet. Engem a részben már megidézett Zrogdavar mentett meg, s megajándékozott az árnyékával, hogy bosszút álljak a nevében, s Kargil Yhront visszaűzzem a pokol legmélyebb bugyrába... vagy még annál is mélyebbre.

 Skandar Graun a homlokát ráncolta. Nem igazán érdekelte ez a történet.

 – De azt honnan veszed, hogy Lucy és a gyermekem holnap a palotában lesz?

 A drelf piros szeme tágra nyílt.

 – Árnyék súgta meg.

 – És te hiszel neki? Egy árnyék sugallatának?

 A drelf intőn felemelte a jobb keze mutatóujját.

 – Zrogdavar árnyéka! Egy isten árnyéka! Ő vezérli az életem... – A fejét ingatta. – Amikor hajóra szálltam Dhelanban, még magam sem tudtam, mi célom Dréniában. Immár tudom. Azért jöttem ide, hogy Kargil Yhron útjába álljak és megakadályozzam a terveit.

 – Ugyan már!

 – Ugyan már? – nevetett a drelf tébolyultan. – Ki más állíthatná meg a Hatalmas Drén Nagyurat, ha nem én... ha nem Zrogdavar!? – A levegőbe csapott. – Holnap lesz az a nap, amikor a legjelentősebb események történnek! Holnap beköszönt a Jégnász Konstelláció, s iszonyatos esszenciaörvények áramlanak a Jégviharfellegvárba. Ha Kargil Yhron istenné akar válni... márpedig ez feltett szándéka... a Jégnász első napján kell cselekednie! És ha istenné akar válni, el kell végeznie a Jégnász Szertartást ezen a napon. – Zvdegor Devzevor villámló szemmel felkacagott, és mutatóujját a félork felé bökte. – Hát ehhez a szertartáshoz kell a te gyermeked, Skandar Graun! Ehhez kell a friss királyi vér!

 Skandar Graun szeme kiguvadt.

 – Mit beszélsz?

 – Bárki rabolta is el a gyermekedet, ezzel a céllal tette! – kiáltotta a drelf. – És Árnyék nevére mondom, a kellő pillanatban vissza is fogja vinni... – Elkomorodott. – Mondd, király... be tudsz engem juttatni a Fellegvárba még idő előtt, hogy a Jégnász kezdete előtt közbeléphessek?

 Skandar Graun azonban nem felelt. Sarkon fordult, és teljes erejéből rohanni kezdett abba az irányba, ahol a kékgránitba vájt Jégviharfellegvár magasodott.

13. A Káosz Hirnökei

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus emberi formában állt a szobájában, és egy faláda mélyén heverő tárgyai között turkált. Megfelelő varázsgyűrűket, nyakláncokat, védőpántokat és fegyvereket válogatott.

 – Érzem – mondta halkan – közelségüket a Heteknek.

 – A Hetedik Veszedelemnek is? – kérdezte Lyasthé Mehriall, aki szokásos fehér ruhájában állt az ablaknál, és Deviaron éjszakáját bámulta.

 – Hatnak csupán. A Hetedik itt járt már, ám eltűnt, s azóta nem jelentkezett.

 – És Kargil Yhron? Tudod már, melyikük?

 – Holnap ilyenkor tudni fogjuk, ne félj!

 – Képesek leszünk elpusztítani?

 Jilocas'theyn hosszan meredt egy zafírköves aranygyűrűre.

 – Az attól függ, ki mellé állnak a Hetek.

 – És ha nem állnak senki mellé?

 – Akkor végünk.

 A sárkánynő felszisszent.

 – Úgy gondolod, bennünket is megöl?

 – Rabszolgájává tesz csupán.

 – De még mindig elmenekülhetünk...

 – Tiltja eskünk.

 A sárkánynő ismét felszisszent.

 – És Ravasz Harcos? Ő joggal megléphetett?

 – Nem lépett meg – felelte az öreg. – Már visszatért.

 Lyasthé Mehriall rendkívül csodálkozott.

 – Miért nem tudok én erről?

 – Jelenleg visszavonult. Erőt gyűjt és nem mutatkozik. Nem érezni a jelenlétét.

 – Szerinted... készül valamire?

 – Nyilvánvaló.

 – De mire?

 Az öreg széttárta karjait.

 – Ravasz Harcos fejébe melyikünk láthatna bele? Talán Kargil Yhron ellen fordul. Ám meglehet, segíti őt. – A Fényes Mágus sóhajtott. – Készülj, leány! Közelg a Konstelláció!

 – És közelg a Hét Veszedelem.

* * *

Már hajnalodott, amikor egy nyikorgó szekér érte el a Jégviharfellegvár nyugati kapuját.

 – Félre az útból! – kiáltotta dühösen a csontvelőig kimerült őrparancsnok, aki egész nap és éjszaka mást sem csinált, csak az érkezőket ellenőrizte. – Adjatok utat a hintóknak!

 A szekeret azonban egy magas, ébenfekete szemű, fekete hajú férfi kísérte, akinek fekete köpenyét és fekete sisakját ezüst minták díszítették.

 – A hintók várhatnak! Adj bebocsátást, Tregor! Itt a jel!

 A tenyerét mutatta fel, melyen ezüst rajzolatok vibráltak. Az Ezüst Magiszterek jele.

 Tregor du Mon, az őrparancsnok, aki a bíborgárdisták egyenruháját viselte, meghőkölt kissé.

 – Ezüst Zrolond, a Magiszterek szeme fénye! Te meg miféle csürh... csapatot akarsz behozni a Fellegvárba?... És az a fogoly a szekéren? Egy fagyföldi vadember, ha jól látom.

 – Barbár. Norstradeni.

 – Az igen! Hol a francba szedtétek össze?!

 – Egy kiéhezett, északi horda megpróbálta lerohanni Skramart, de rajtavesztettek. A legtöbbjük már a rabszolgapiacon lógatja a nyelvét... ezt meg idehoztuk.

 – De mit keres egy norstradeni barbár Dréniában?

 – Ez nem a te dolgod! – recsegte Ezüst Zrolond. Aztán vállat vont. – Egyébként én sem tudom. A Fényes Mágus személyes utasítására teleportáltam oda, és felügyeltem az ideszállítására! Adj bebocsátást!

 Tregor du Mon fáradtan sóhajtott.

 – Tudod, mi a szabályzat, Zrolond... Át kell vizsgálnunk valamennyiőjüket.

 – Természetesen – hajtott fejet az Ezüst Magiszter. – Vizsgáld át mindőjüket, ahogy kell! De a barbárral vigyázz... túlzottan kavarog körülötte az esszencia!

 Az őrparancsnok elég kimerült volt már ahhoz, hogy ne lepődjön meg ezen. Varázspálcát húzott elő az övéből, és először az Ezüst Magiszter irányába tartotta.

 – Nem haragszol, ha téged is...

 Ezüst Zrolond feltartotta mindkét kezét.

 – Akkor haragudnék, ha nem tennéd!

 Tregor du Mon nem mondott ki semmilyen varázsigét; a varázspálcát valószínűleg a tudatára hangolták, s annak aktivitását az akaratával befolyásolta.

 A feltartott kezű Ezüst Magiszter testét egy pillanatra bíborszínű fény ragyogta be. Aztán a fény kihunyt.

 – Köszöntelek itthon, Ezüst Zrolond! – mormolta a bíborgárdista. – Belépésed megadva.

 A fekete hajú, fekete szemű mágus karba tette a kezét, és közönyös tekintettel várakozott. A zömében bíborgárdistákból álló kapuőrök a szekér köré tódultak.

 – Jöjjetek sorban! – parancsolta Tregor du Mon, és a jobb kezével intett, miközben a balban úgy tartotta a varázspálcát, akár egy kézi számszeríjat.

 A foglyot kísérő fagyföldi katonák egyenként járultak eléje, s ő sorra sütötte ki rájuk a varázspálca tölteteit.

 – Rendben, mehetsz... Te is rendben... Te is. – Aztán felmordult. – Állj! Te megállj!

 A megszólított fagyföldi pislogott. Pillanatokon belül bíborgárdisták vették körül. Kardok és lándzsák szegeződtek rá.

 Nem értette, mi történik.

 – De én...

 – Hallgass! – kiáltott rá Tregor du Mon. Aztán a homlokát ráncoló Ezüst Zrolondra pillantott. – Ezzel a fickóval valami nincs rendben... nagyon nincs rendben!

 Zrolond vállat vont.

 – Akkor kapjátok el!

 – A személyisége... Mintha megzavarta volna a személyisége esszencialenyomatát egy másik, sokkal erőteljesebb személyiség!

 – Kit érdekel?! – mordult fel Ezüst Zrolond indulatosan. – Vigyétek tömlöcbe, kínozzátok, vessétek alá mélyebb vizsgálatoknak, vagy amit akartok... csak engedjetek már be!

 – De én nem csináltam semmit! – tiltakozott a fagyföldi katona. – Mit akartok tőlem?

 A bíborgárdisták azonban kérlelhetetlenül megragadták, és oldalra lökdösték. A társai nagy szemeket meresztve bámultak rá.

 Hova viszitek? – kérdezte az egyikük, egy szőrmekucsmás, görnyedt hátú katona, aki már átesett a vizsgálaton. – Mit akartok vele?!

 – Lehet, hogy démon támadta meg. Valaki uralta a tudatát.

 – Ugye, mondtam, hogy nincs minden rendben Oleggel! – csattant fel a szőrmekucsmás. Aztán a bíborgárdistáknak magyarázta: – Útközben elég furcsán viselkedett. Régebben mindig virtuskodott meg magában énekelt... most meg aligalig szólt valakihez. Még csak magában sem motyogott... Állandóan csak ekörül a rusnya barbár körül kódorgott, és néha alaposan megverte a lándzsája nyelével. Úgy kellett lefognunk...

 A bíborgárdisták vezetője az Ezüst Magiszterre pillantott. Ő meg csak legyintett.

 – Talán a barbár próbálta elkapni... de ezt majd ti kiderítitek. Engem nem érdekel.

 Tregor du Mon gyanakodva nézett az Ezüst Magiszterre.

 – Elkapni? A barbár?... Te meg miről beszélsz?

 Ezüst Zrolond intett.

 – Már csak a barbár maradt... Vizsgáld meg őt, és mindent megértesz.

 Tregor du Mond odafordult a szekér hátuljában lévő barbárhoz, aki egy rúdra felkötözve lógott, mint egy elejtett vadállat. Kisütött rá egy újabb töltetet.

 És a varázspálca felrobbant a kezében.

* * *

Zordig de Royg elszánt képpel csörtetett ki a Fellegvár kapuján két tucatnyi kristálykígyós fegyveres kíséretében.

 – Állítólag a kikötőben látták – vetette oda az egyik csatlósának. – Ha van egy kis szerencsénk, ott találjuk valami olcsó kocsmában.

 A csatlósa gyanakodva ráncolta a homlokát.

 – Biztos ez, dire? – kérdezte. – A kapuőrök a lelkük üdvére esküsznek, hogy a király nem hagyta el a palotát.

 – Elhagyta, ne félj! – nevetett Zordig. – Biztos forrásból

tudom.

 – Jó, de hogyan?

 – Kit érdekel, hogyan?! A lényeg az, hogy megtette, s senki más nincs vele, csupán az a pofátlan fagyföldi lovag. – A fogát szívta. – Meg kell ölni őt is! Még akkor is, ha emiatt megorrolnak ránk a Dierronok!

 – Azok már úgyis orrolnak...

 Zordig de Royg rötyögött.

 – Majd jól orrba verjük valamennyit! Ha én leszek a király, feloszlatom azt a szedettvedett csürhét!... De most menjünk, kapjuk el végre azt a gyalázatos korcsot!... Hé, mi ez a nagy felfordulás?!

* * *

Jaspe de Vigorard szinte megállás nélkül fészkelődött amióta beértek Deviaron legkülső peremvárosaiba. A hintó immár nem zötykölődött, nem pattogott, s a kerekek egyenletesen csattogtak, zörögtek a kövezett úton.

 A haladást itt már inkább a felgyülemlett állatok, szekerek, mindenféle hintók és könnyű homokfutók akadályozták. Az utat szinte teljes szélességében és hosszában ellepte a főváros belseje felé igyekvő nép. Milliók akarták közvetlen közelről megélni a Jégnász Konstelláció bekövetkeztetét. Milliók akartak megmártózni a mágikus csillagok kisugárzásában, melyek hatása legjobban a Jégviharfellegvárra koncentrálódott.

 Hanze de Frekhanzernek akadt dolga elég. Eleinte csak hangos szóval oszlatta a tömeget a hintó előtt, aztán lovagtársai segítségével vágta az utat, és attól sem riadt vissza, hogy a kardlapot használja.

 – Mihaszna csürhe! – zengte mérgesen. – Adjatok utat az arkhonoknak! Utat a király rokonának!... Utat Jaspe de Vigorardnak!

 Voltak, akikre a királyi név hatott, másokat viszont még a kardlappal is csak nehezen lehetett meggyőzni. Egy nappal a Jégnász Konstelláció bekövetkezte előtt már mindenkin úrrá lett a türelmetlenség, s igyekeztek a Fellegvárhoz minél közelebb kerülni és egy jó helyet találni.

 A dühös lovasok azonban átgázoltak rajtuk, és félrelökdösték őket.

 – Átkozott csürhe, hát így tisztelitek a jövendő királyt?!

 Amerre elhaladtak, mindenfelől csodálkozó emberek bámultak be a hintóba. Tehették ezt könnyen, hiszen az utasfülke mindkét oldalán jókora lyuk tátongott az ajtók helyén.

 Néhányan megéljenezték, mások pedig feléjük köpködtek. Nem mindenki kedvelte a de Vigorardokat – hiszen nekik köszönhető az a csúfság, hogy egy korcs kerülhetett Drénia trónjára.

 – Mehetnénk egy kicsit gyorsabban! – motyogta Karena de Royg a fátyol alól elhaló hangon.

 – Nem érzi jól magát a nemeshölgy? – érdeklődött Keanor de Moreguard gyomorbajos keserűséggel.

 – A gyerek – nyögte a hölgy. – Ki akar jönni a gyerek...

 – Óh!

 Timo közelebb hajolt.

 – Már rögtön ott vagyunk.

 – De a fájdalmak...

 – Tartsa vissza, hölgyem!

 – Micsodaaaa?! – zúdult fel a hölgy. – Elment az eszed, te apród?! Hogy lehetne visszatartani...

 Keanor dühösen meredt Timóra. Aztán kiszólt az ablakon a csatlósának.

 – Zecht! Szólj Frekhanzernek, hogy siessenek ott elöl... Karena úrhölgynek eljött az ideje.

 – Tulajdonképpen még nincs itt az idő – magyarázta az asszony tőle szokatlan bőbeszédűséggel. – Ám bizonyos kínos testi folyamatok már beindultak, s azok megakadályozása meghaladja erőimet...

 – Szorítsa össze a fogát, Karena úrhölgy! – tanácsolta Timo. – És szorítsa egymáshoz a hájas bocitérdeit is. Ha ezt teszi, gyerek legyen a talpán, aki képes lesz önből kipottyanni.

 Keanor de Moreguard úgy hördült fel, mintha az ő göthös térdeire tettek volna megjegyzést.

 – Arcátlan pimasz! Mit merészelsz?!

 Timo rámosolygott. Aztán amikor a hintó megállt, Timo kitekintett. A Fellegvár bevehetetlen fala már ott tornyosult nyíllövésnyire.

 Az apród ismét Keanor de Moreguardra mosolygott.

 – Ízlett az ebéd, dire?

 Keanor de Moreguard összerándult, és hevesen öklendezni kezdett. Tátott száján át fröcsögve zúdult ki a savas váladék; benne apró zöld férgek és a giliszták. Egyenesen rázúdultak a vele szemben ülő ifjú királyjelölt bársony nadrágjára, és kúszni kezdtek felfelé a szárán.

 – Ki a kocsiból, Jaspe! – kiáltotta Timo. – Újabb merénylet!

 Jaspe de Vigorardot nem kellett biztatni. Elrúgta magát az üléstől, és kiugrott az útra. Az egyik lovas kísérő csaknem legázolta.

 – Keanor, Keanor! – sikoltozta Jaspe, és a nagy sugárban okádó de Moreguardra mutogatott.

 Mindenki odacsődült; fegyverek villantak.

 Timo megpaskolta a lefátyolozott nő térdét, és rámosolygott.

 – Eljött a te időd, Yorxun. Lássuk, mit tudsz!

 Karena de Royg elszántan hátravetette a fátylát, és miután vetett egy dühös pillantást a mosolygó apródra, sikoltozni kezdett.

 – A gyerek, a gyerek... Jaj, megszülök! Rögtön megszülök!... – Aztán amikor mindenki figyelme feléje fordult, egy heves tenyérél csapással elroppantotta a még mindig görcsösen okádó Keanor gégéjét, ő pedig meglepő fürgeséggel kiszök

kent a hintóból.

 Olyan döbbenetes volt az, amit művelt, hogy még a legelszántabbak sem tudtak időben reagálni.

 A súlyos testalkatú nő rávetette magát a meglepett Jaspe de Vigorardra, ledöntötte a lábáról, és a szó szoros értelmében a hóna alá kapta. Aztán döngő léptekkel futásnak eredt a palota irányába...

 Timo is kiszökkent a hintóból.

 – Utána! – sikoltotta halálra vált képpel. – Az a nő egy démon... megölte Moreguardot és elrabolta a leendő királyt! Hozzátok vissza nekem!

 Azzal válasz sem várva felkapaszkodott a hintó bakjára, kiragadta a kocsis kezéből az ostort, és a lovak közé csapott.

 – Gyí! Gyí! ... Gyerünk, gyerünk!

 Karena de Royg robusztus alakja, hóna alatt a vergődő Jaspéval, öles léptekkel menekült a nyitott várkapu felé, mely előtt a hintók sorakoztak.

 Hanze de Frekhanzer lova felágaskodott, és lovasának minden erejére szüksége volt, hogy a nyeregben tudjon maradni.

 Lovagok és csatlósok vágtattak a menekülő „terhes aszszony" után, aki elrabolta a leendő királyt. A várkapu körül tömörülők egy része elkerekedő szemmel tért ki a jelenés útjából, egy másik része pedig kardot rántott.

 Az egyik hintóból egy sudár, fiatal hölgy hajolt ki, és a szája is tátva maradt a csodálkozástól.

 – Az ott nem Zordig de Royg felesége?...

 Zordig a nevét hallva odakapta a fejét, és úgy érezte, mintha a Fellegvár dőlt volna rá.

 – Ka... Ka... Karena?! – makogta döbbenten. Aztán ostoba kérdés mászott az ajkára: – Fájások kínoznak?

 – Majd fognak mindjárt téged! – morogta Yorxun, és futás közben úgy gyomron rúgta a meglepett exarchát, hogy az csaknem lefejelte az utcakövet a hirtelen összegörnyedéstől.

 – Elkapni! – süvítette a csatlós, de még ő maga is késlekedve rántott kardot, annyira megdöbbentette ez a jelenség.

 Tehénnyi méretű úrnője, amint csurig terhesen, hóna alatt a rúgkapáló de Vigorarddal úgy szökell az úton, akár egy megsebzett elefánt.

 Szó se róla, nem akármilyen látvány volt!

 Azonban voltak, akik már magukhoz tértek, és az útjába ugrottak.

 Yorxun azonban nem lassított léptein. Sőt, inkább még begyorsult.

 Kard suhant a nyaka felé. Lekapta a fejét, aztán varázsszavakat mormogott, és hangja dühös sikoltássá vékonyodott, ahogy meteorrá változva a várkapu felé zúgott.

 Mögötte lovasok és gyalogosok hada vágtatott; köztük Timo a hintó bakján, egy tucatnyi nemesi sarj, meg a de Roygok dühöngő exarchája két tucatnyi kristálykígyós lovaggal a háta mögött.

* * *

A bíborgárdista vadul prüszkölt, amikor a varázspálca pukkanva szétrobbant a kezében. Félsüketen a fejét ingatta, pislogott, és lezsibbadt kézfejét rázta, de a meglepetésen kívül semmi baja nem esett.

 – Mondtam, hogy vigyázz! – mosolygott Ezüst Zrolond inkább megértően, semmint gunyorosan. – Nem közönséges barbár ez, annyi szent.

 – Hát... hát nem – makogta Tregor du Mond, és odadobta a virágszerűen szétnyílt pálca maradványait az egyik társának. Másik pálcát húzott elő a derékövéből, és megmozgatta ujjait, mielőtt átvette a bal kezébe.

 Óvatosan felemelte a pálcát, a barbárra fogta, és még a szemét is behunyta, miközben rá összpontosított. A pálca lila fénnyel fújta körül Bredan körvonalait, s ő egész testében megreszketett, mintha szúrná vagy csiklandozná ez a fény.

 Tregor du Mond bizonytalanul pislogott.

 – Mintha... mintha...

 – Mintha több személyiség lenyomatát is érzékelnéd ebben az egy testben? – kérdezte Ezüst Zrolond, ezzel is jelezve, hogy tud a dologról.

 – Igen. És az esszenciaörvény szokatlanul erős körülötte!

 Ezüst Zrolond bólintott.

 – Magam is így észleltem. Talán épp ebben rejlik a fogoly fontossága.

 – Megbirkózol vele? – tamáskodott az őrparancsnok.

 – Mint ahogy ez idáig is.

 Tregor du Mond a fejét ingatta.

 – Egy ilyen erős entitást beengedni a Fellegvárba...

 – Beengedni? – Ezüst Zrolond nevetett. – Erről szó nincs, barátom. Nem beengedjük, hanem bevisszük. Fogolyként, megkötözve, mágikus béklyókkal korlátozva. – Gőgösen intett. – Én magam három varázslatot helyeztem el a testére, amely folyamatosan elszívja a közeléből az esszenciát. – Felnevetett. – Ha én magam lennék az ő helyében, hasonló korlátok közé beszorítva, még én sem tudnék kiszabadulni vagy bármihez is kezdeni...

 – Te talán nem – vetette oda rendíthetetlenül Tregor du Mond. – De vajon ő?

 Ezüst Zrolond arcáról lehervadt a gőgös mosoly.

 – Csinálj, amit akarsz! – vetette oda sértődötten. – Csak bármit csinálsz, siess, mert már nagyon unom ezt a meddő várakozást!

 A bíborgárdista épp válaszolni akart, amikor halk pukkanás hallatszott, és alig karnyújtásnyira tőle egy fehér hajú, fehér bőrű nő jelent meg.

 – Lyasthé Mehriall! – kiáltotta Tregor du Mond, és tisztelete jeléül megérintette a kermonját.

 A többi gárdista habozás nélkül utánozta a mozdulatot.

 A fehér sárkánynő nem foglalkozott holmi üdvözlésekkel. Kemény léptekkel a szekérhez sietett, és felszökkent rá. Megragadta Bredan fejét az üstökénél fogva, és maga felé rántotta.

 – Szóval te vagy az? – recsegte, és érdeklődve bámulta a betömött szájú fogoly vonásait. – Te lennél... a híresneves Kargil Yhron?

 A közelben állók felhördültek. Egy ifjú nemesi sarj, aki egy távolabbi hintó mellől ugratott előre a lovával, hogy megnézze, mi okozza a kapuban a fennakadást, most felordított, és azonnal elvágtatott. Voltak, akik fél térdre ereszkedtek, megint mások csak meredt szemmel lestek.

 Még Ezüst Zrolond is megreszketett.

 – Kargil Yhron? – suttogta, és már egyáltalán nem volt olyan magabiztos és dölyfös, mint egy perccel korábban.

 Lyasthé Mehriall azonban a jelek szerint nem ijedt meg az egykori máguskirálytól. Heves mozdulattal letépte Bredan ajkairól a kötést, és kirángatta a szájából a nyálas és véres rongyot.

 – Beszélj! – recsegte.

 Bredan ránézett, és véreres szeme baljóslatúan villogott.

 – Itt van bennem – dörmögte vészjóslóan. – Kargil Yhron.

 A Törvény Védelmezője megvetően nézett rá.

 – És mondd, mit akar itt a Hatalmas Nagyúr?

 – Türelmesen vár – dörmögte Bredan.

 – A halálára?

 – Valami meglepő eseményre.

 – Miféle meglepő...

 Tregor du Mond hirtelen felhorkant:

 – Hátazmegmiarossznyavalya?!

 – Vigyázz! – sikoltotta Ezüst Zrolond, és vakmerően a szekér felé ugrott.

 E pillanatban süvítve érkezett az asszonyformájú meteor, egy sikoltozó ifjút húzva maga után a nyakánál fogva, ésegyenesen belerobbant a kapuban várakozó szekérbe. Az ütközés erejétől a szekér több darabra tört, és szanaszét repült.

 Lyasthé Mehriall az utolsó pillanatban leugrott a szekérről, és ahogy ruganyos teste átfordult a feje fölött, a fehér hajú nő fehér pikkelyes sárkánnyá változott, és roppant súlyával maga alá temetett két vigyázatlan kapuőrt. Farkával nagyot csapott, így próbálva siettetni talpra állását, és a kövek megrepedtek a csapása alatt.

 Ezüst Zrolondot csak az elsuhanó farok szele csapta meg, de attól is seggre huppant, és a varázslata, amit a meteorra akart bocsátani, az őrtorony felső részét találta el. Annak peremén azonnal meglazultak a kövek, és szétmorzsolódva hullott alá a bástya felső harmada. Közte két Ersion íjász meg egy fáklyát lengető kapuőr.

 A becsapódáskor Yorxun elengedte foglyát, és Jaspe de Vigorard élesen sikoltva zúgott tovább a levegőben, és egyenesen Tregor du Mondnak csapódott. A bíborgárdista megpróbált ugyan kitérni az emberi lövedék útjából, ám ehhez nem volt elég gyors.

 A szekér roncsai közül Bredan, a barbár ugrott talpra. Nem két lábra, hanem négyre, mint egy macska.

 Vagy inkább, mint egy medve...

 Kezei abban a pillanatban medvemancsokká váltak, fogai veszedelmes agyarakká nyúltak. Pillanatok alatt leszaggatta magáról kötelei maradékát, aztán két lábra emelkedett, és diadalmasan felbömbölt.

 A fehér sárkánynő iszonyatos erővel lökte el magát a talaj

ól a farka segítségével, akár egy eldeformált kenguru, és teljes testsúlyával a vérmedvére vetette magát. Maga alá gyűrte, és tépni kezdte rettenetes karmaival.

 Bredan azonban még e szorongatott helyzetben sem hagyta magát. Ő is hevesen dolgozott, és karmai fehéres sárkánypikkelyeket téptek, vért fakasztottak.

 Közben sorozatos pukkanások hallatszottak, ahogy odateleportáló bíborköpenyes mágusok és Ezüst Magiszterek érkeztek. Ők az eszelősen rikoltozó terhes asszonyt vették üldözőbe. Yorxun azonban úgy futott, akár egy vemhes bivaly, és érthetetlen szidalmakat, sikolyokat hallatott.

 A nyitott kapun át Zordig de Royg rontott be kristálykígyós lovagjaival, s épp hogy félre tudott ugrani a megbokrosodott lovak elől, melyek egy kereke vesztett, robogó hintót rángattak. Megvadult lovasok vágtattak be az udvarra.

 Újabb és újabb mágusok érkeztek. Az egyik épületből bíborgárdisták hada áramlott elő.

 – Félre! – sikoltotta Yorxun, aki épp szemberohant velük. – Már folyik a magzatvíz!

 Aztán aki nem mozdult az útjából, azt telibe kapta, és egyszerűen eltiporta. A meteorvarázslat révén a bőre még mindig

kemény volt, akár a gránit, a súlya kéthárom tonna.

 Mivel oly nagy sebességgel mozgott, hogy már nem bírt irányt változtatni, elhibázta az ajtót, és lyukat ütött a falba.

 A bíborgárdisták üvöltve tódultak utána. A legkülönbözőbb varázslatok zúgtak és pukkantak, s ezekkel egymást is megzavarták.

 Tregor du Mond lerázta magáról Jaspe de Vigorardot, és mivel fogalma sem volt arról, hogy kicsoda, egyszerűen arrébb penderítette a zokogó és hisztiző ifjút. Aztán varázspálcájából sorra sütötte ki a tölteteket. Nem egyenként a betódulókat vizsgálta, a területet töltötte fel.

 – Az apródot a hintó bakján! – süvöltötte. – Őt kapjátok el!

 Egy fekete árny röppent le az egyik erkélyről. Egy Ezüst Magiszter volt, valószínűleg repülés varázslattal. Timót vette célba, az apród azonban lebukott oldalra, s a varázsló már nem tudta követni a mozgását. Rázuhant a bakra, ás az ujjai közül kiáramló ezüstös lángokkal porrá égette a szerencsétlen kocsist.

 Timo egy sorozat varázslövedéket lőtt ki a varázslóra, és ahogy azok betaláltak, a varázsló teste úgy rázkódott, mintha hideg rázná.

 Tregor du Mond varázspálcát cserélt; az övéből most egy valamivel vastagabbat rántott elő, és varázsszavakat mormogott. Ahogy a megbokrosodott lovak továbbrohantak, Timo meggörnyedve, a takarásukban futott.

 Az őrparancsnok habozás nélkül odalőtt a pálcájából egy lila gömböt, és még az sem zavarta, hogy több bíborgárdista és bíborpalástos is a becsapódás hatókörébe sodródott. A lila gömb a lovak hasa alatt robbant, és megtörte vágtatásukat; a szó szoros értelmében kibelezte azokat. A lovak összerogytak, de a lendületben lévő hintó még métereken keresztül tovasodorta őket, és maga alá gyűrt egy túl vakmerő gárdistát is.

 Timo a következő pillanatban elérte a belső palota falát, és olyan fürgén kapaszkodott fel a puszta falon, akár egy menekülő gyík.

 Legalább egy tucatnyi varázslövedék találta el sorban egymásután, ám szétolvadt valamennyi a fiatal apród védelmező burkán.

 A következő pillanatban Timo felugrott az erkélyre, és ez volt az a pillanat, amikor már nem akarta arra pazarolni az esszenciáját, hogy az események sűrűjében fenntartsa mágikus álcáját. Megrázta a fejét, és a kurtára vágott apródfrizura helyett hosszú, sötét haj buggyant a vállára; aranyszínben csillogott. Arca megnyúlt, s alakja formásabb, nőiesebb lett.

 Jaspe de Vigorard, aki a földön heverve, levegő után kapkodva bámulta, mit művel Timo, most sokkos állapotban si

koltozni kezdett:

 – Egy nő! Egy nő... De hát ő nő! – köpködött. – Ez nem lehet igaz!

 Timo – vagyis hát La'mmea hercegnő – berohant az erkélyről a terembe, s mögüle egy pillanattal később egy díszruhás palotaszolga bucskázott alá a mélységbe.

 Bíborpalástos varázslók teleportáltak el; valószínűleg a behatoló üldözésére. Néhány gárdista a falon kezdett felmászni; mintha bíborszínű, hatalmas pókok lepték volna el a falat.

 Eközben a fehér sárkány szinte már péppé lapította maga alatt a véresre szaggatott vérmedvét. Bredan már aligalig csapkodott, tagjaiból kezdett kiszállni az élet. Állkapcsai görcsösen rángatóztak, agyarai már nem csattantak, csupán összeösszesimultak.

 Aztán végleg szétnyíltak.

 A pofájából szürkés lehelet áramlott elő; mintha ily módon lehelte volna ki a lelkét.

 A sárkánynő, aki épp felemelte jobb mellső mancsát, hogy kitépje legyőzött ellenfele szívét, erre nem számított.

 A kifújt füst egy pillanat alatt összeállt; egy elf íjásszá.

 Először csak ködös foltnak tűnt, aztán megszilárdult.

 Nwykka megérkezett.

 Felemelte a kezét, és a sárkánynő úgy maradt ostoba képpel, felemelt manccsal, mozdulatlanul.

 – Pedig mondta a barbár, hogy ott vagyok benne... – motyogta.

 Aztán megperdült a tengelye körül.

 Az Ezüsttorony kerengőjén a Fényes Mágus emberalakja jelent meg.

 – Egy guarni! – süvöltötte mindent átható hangon. – Egy guarni van a Fellegvárban!

 – Késő... – motyogta Nwykka, és elteleportált.

* * *

Nwykka a trónterem elé érkezett a teleportálásból, közvetlenül négy testőr és egy aggódó képpel magyarázó szertartásmester közé.

 – Félre! –mondta halkan.

 A kardjuk után kapó lovagok és a vén szertartásmester térdre rogytak, és reszkettek, akár a kocsonya. Nem gyávaság vagy meghunyászkodás volt ez; hanem egy igen erős parancsvarázs hatása.

 Nwykka nem vesződött az ajtó kinyitásával. Egyszerűen keresztülsuhant rajta, mintha az ajtó anyagtalan lenne, s máris bent találta magát.

 A trónon ott ült az ork király, mellette egy nagy fejű alak állt a trónlépcsőn, ütemesen bólogatott, és kezét a kőtrón háttámlájának oldalán nyugtatta.

 – Na, vegyük át még egyszer! – sziszegte a nagyfejű alak. – Halljam!

 Nwykka nesztelen léptekkel megindult a trón irányába. Emlékezett még jól arra az élményre, amikor Skandar Graun valami varázslattal megőrjítette. Most ezt nem kockáztathatta meg. Biztosra akart menni.

 Közben a király megigazította a fején a súlyos koronát, és megvakarta alatta sörtés kobakját. Kényeskedő, nyekergő hangon szólalt meg:

 – Én, Skandar Graun de Vigyorard...

 – Vigorard! – sziszegte a nagyfejű. – Nem pedig „Vigyorard"... Igazán megjegyezhetnéd végre! Kezdjük még egyszer!

 – Én, Skandar Graun de Vigorard, Drénia királya... ööö... kijelentem, hogy határozott kívánságom, miszerint krefor Zwikk BlataRukoz vétessék föl a nemességre nevezettek listájára, osztán...

 – Nem „osztán", te tapló! – sikkantotta mérgesen a királyi főtanácsadó. – Ha már király lettél, legalább megtanulhatnál rendesen beszélni!

 – Hovatovább és mindamellett... jön valaki.

 Nwykka fellépett a legalsó lépcsőfokra. Zwikk Blata Rukoz odapillantott, és mérgesen ráförmedt az elfre.

 – Hé, hé! Mi az istent képzelsz, ki vagy te?!

 – Kargil Yhron – felelte Nwykka csendesen.

 Zwikk BlataRukoz térdre vetette magát, és úgy hajolt előre, hogy hatalmas feje nagyot koppant az emelvény kövén.

 – Ó, istenem...

 – Még nem vagyok isten! De azért jöttem, hogy változtassak ezen. – A királyra pillantott. – Te vagy hát az a híresneves Skandar Graun?

 – Igen, én! – vetette oda Dzsara Horg betanult peckességgel. – Skandar Graun de Vigorard vagyok, Drénia királya... osztán úgy rendelkezem, hogy Zwikk BlataRukoz, ez a fickó itten ni...

 Nwykka csodálkozva nézte.

 – Nevetséges, szégyenletes és égbekiáltó – mondta aztán – eltűrni egy ilyen királyt!

 Hosszú ujjával megérintette a király bőrét, s Dzsara Horg azon nyomban szobormerevvé vált. Nwykka levette a fejéről a koronát, és saját fejére helyezte azt. Majd heves mozdulattal lelökte a merev testet a trónról, s elfoglalta helyét.

 Dzsara Horg lebucskázott a lépcső oldalán, s továbbra is olyan mozdulatlanul hevert, akár egy sószsák. Csak valamivel később nyikkant meg:

 – Szeretnék visszamenni a kunyhára... olyan jó vó't ott nekemnek...

 Nwykka kihúzta magát a trónon, és hátát a támlának vetette.

 – Dréniának új királya van – jelentette be elégedetten. Aztán a csizmája orrát csókolgató Zwikk BlataRukoz felé pillantott. – Menj, halandó, nyiss ajtót az érkezők előtt!

 A királyi főtanácsadó máris pattant volna, hogy engedelmeskedjen, ám ekkor valósággal berobbant az ajtó, és Yorxun viharzott be rajta Karina de Royg gránitszerű testében. Mindkét ökle csurom vér volt, mint ahogy a bő terhesruha is. Még mindig domborodott a pocakja.

 Öles léptekkel az emelvényhez sietett, fellépett a legfelső lépcsőfokra, és megállt a trón mellett.

 – Gyűlölöm ezt a testet! – nyafogta Yorxun. – Visszaváltozhatnék Kaldenná... vagy önmagammá?

 Nem kapott választ. Nwykka behunyt szemmel ült a trónon, és várt. Zwikk BlataRukoz egész testében reszketve lépésről lépésre hátrált.

 Újabb vendég érkezett: La'mmea hercegnő. Az apró termetű, arányos nő ruganyos léptekkel sietett be az ajtón; sötét haja aranyszínben csillogott, a szeme alatt koronaszerű anyajegy látszott.

 A nő rámosolygott a zsörtölődő démonra, és felsietett ő is a lépcsőn a trón mellé.

 Aztán megérkezett Bredan is, félig még vérmedve formában, iszonyatosan megtépve, összetörve, vérben forgó szemekkel.

 – Nwykka! – bömbölte. – El a trónomról!

 A kis elf kinyitotta a szemét, és ránézett.

 – Ez az én trónom.

 – De...

 – Pszt!

 Bredan megmerevedett, mintha villám csapott volna belé, aztán lesunyta a fejét, és lassú léptekkel felcammogott a trón másik oldalára.

 Csendben, nyugodtan vártak. Csupán Zwikk BlataRukoz összeverődő térdeinek zörgése hallatszott.

 Ám vele senki nem foglalkozott, mint ahogy a még mindig mereven fekvő, halkan nyöszörgő Dzsara Horggal sem.

 – Mire várunk? – morogta Bredan.

 Nwykka az ajtó felé pillantott.

 – A Fagyhercegekre. De nem kell tovább várnunk.

 Jilocas'theyn, Lyasthé Mehriall és Kherthyomehr nyomultak be a tárvanyitva álló, kétszárnyú ajtón. Mindhárman sárkányformában

 Megálltak a trón előtt, és szótlanul bámulták az ott felsorakozottakat.

 – Hétből négy megérkezett – szólalt meg végül Jilocas'theyn. Aztán fejet hajtott Nwykka felé. – Kargil Yhron, Hatalmas Nagyúr?

 – Drénia királya ismét én vagyok – vetette oda csengő hangon Nwykka. – Hatalmas vagyok, legyőzhetetlen, s pár óra múltán még erősebb leszek.

 A sárkányok hallgattak.

 Nwykka érdeklődve szemlélte őket.

 – Harcolni akartok ellenem? – A fejét ingatta. – Ne tegyétek! Jégkoronámmal, Jégtrónomon érinthetetlen vagyok.

 Jilocas'theyn ismét meghajtotta a fejét.

 – Nyilvánvaló számunkra ez. Szolgád vagyok, Nagyúr.

 Lyasthé Mehriall is fejet hajtott.

 – Túlságosan is nyilvánvaló – recsegte. – Erőiddel nem mérkőzhetünk! Te vagy a leghatalmasabb... Felajánlom én is neked a szolgálataimat.

 Nwykka szórakozottan biccentett. Arra várt, hogy a jégsárkány is felajánlja szolgálatait. Kherthyomehr azonban nem szólt semmit; nyugodtan várakozott.

 – És te, Ravasz Harcos? – szólította meg. – Te mit ajánlasz nekem?

 – Alkut – felelte Kherthyomehr, s széles sárkánypofájával gonoszul elvigyorodott.

* * *

Már messziről hallották a nagy ordibálást és a sikolyokat. Skandar Graun még jobban szaporázta a lépteit. A tömeg a várkapu felé özönlött, s nekik erőnek erejével kellett áttörni közöttük. A félork azonban az élre állt, s mivel a szellemtestőrei széthajigálták az előtte tolongókat, a társai viszonylag jó tempóban haladhattak a nyomvonalában.

 Útközben ők is megszaporodtak. Innenonnan Dierronlovagok bukkantak fel, akik Sern do Krajn egyetlen kurta szavára vagy intésére – vagy még anélkül is – azonnal csatlakoztak hozzájuk.

 A masszív falakon belülről robbanások hallatszottak.

 – Mi ez? – bömbölte Skandar Graun. – Talán a várat ostromolják?!

 – Kargil Yhron megérkezett – felelte Zvdegor Devzevor. Aztán hozzátette: – Már nincs sok időnk!

 Keleten már világos sávok csíkozták az eget, és kikukucskáltak a dombok mögül a hajnal sugarai.

 A vár külső udvarában úgyahogy helyreállt a rend, és a bíborgárdisták egyesült erővel igyekeztek becsukni a hatalmas várkaput a befelé tóduló tömeg előtt.

 Ez persze nem ment könnyen, mivel rengetegen valamiféle égi jelnek gondolták a történteket, és akár az életüket kockáztatva is megpróbáltak benyomulni, hogy az Aranycsarnok közelébe kerüljenek.

 A kapuban Zordig de Royg verejtékezve és még mindig félsokkos állapotban hallgatta az ifjú Jaspe de Vigorard zavaros, hebegő beszámolóját a történtekről.

 – És akkor... akakakkor Karena úrhölgy teljesen megmegmmmmegháborodott...

 – Mit csinált?! – üvöltötte Zordig. – Mi az hogy, megháborodott?

 – Vagy démonok szállták meg! – hadarta a fiatalember. – Egyszer csak felpattant, eltörte Keanor gégéjét, engem a hóhóhóna alá kkkapott, és rohanni kezdett velem... És akkor Timo, azt láttam, hogy Timo... ő egy nő! Nem férfi, hanem nő! És akkor...

 Hirtelen Hanze de Frekhanzer, aki a közelben állt, megmarkolta Zordig de Royg karját.

 – Arohadtkorcsanyjaistenit! – fújta ki egy szuszra. – Az ott nem a király?!

 Zordig a mutatott irányba pillantott, és még az eddiginél is jobban elvörösödött.

 – Bizony az! – sziszegte felindultan. – De már nem sokáig! Öljétek meg őt is meg a Dierronkutyákat is!

 Máris kiabálni és mutogatni kezdett a körülöttük csoportosuló kristálykígyósoknak.

 Hanze de Frekhanzer zord képpel kardot rántott, bal kezét pedig ökölbe szorítva feltartotta.

 – Na, felség! – vetette oda Jaspénak. – Most megláthatja, milyen az igazi Frekhanzertaglózás! – Meglengette az öklét. – Azt a korcs trónbitorlót lecsapom, mint egy ökröt!

 – Óh!

 – Aztán letépem a meglévő fülét, és ajándékba adom felségednek!

 – Óóóóóh! – suttogta Jaspe de Vigorard, elpirult, és szemérmesen pislogott a hatalmas termetű lovagra. – Ha ezt megteszi, Hanze, akkor önt... önt személyes és bizalmas barátommá fogadom.

 – Megtisztel, felség – felelte a lovag, majd kacsintott, és kétértelműen mosolygott. – Rendkívül megtisztel.

 – Ön új értelmet ad az életemnek, lovag...

 – És talán... ön is az enyémnek, felség.

* * *

Sern do Krajn fedezte fel először a velük szemben felsorakozott kristálykígyókat és Jaspe de Vigorard támogatóit. Lehettek vagy százötvenen, míg ezzel szemben Skandar Graun kísérete, mindent összevetve alig harminc főre rúgott.

 A félork azonban még csak nem is lassított.

 – Áttörünk! – jelentette ki, és megszorította a buzogányát. – Én megyek elöl!

 – Azt már nem! – kiáltotta Sern do Krajn, és két hatalmas lépéssel az élre ugrott. – Lovagok, előre!

 Ám mielőtt a Dierron lovagok a fagyföldi kapitány vezetésével meglódulhattak volna, hirtelen lángok lobbantak előttük, s vérvörös nyelvükkel szinte az egeket nyalták.

 – Mi a redves...

 A lángok azonban nem feléjük indultak, hanem épp az ellenkező irányba, a kristálykígyók felé. Úgy zúdult előre a lángfal, akár egy vörös áradat.

 Húszhuszonöt méternél nem volt szélesebb, de sokan így sem tudtak kitérni a száguldó tűzfal útjából, s lángoló hajjal, lángoló ruhával, ordítva vergődtek vagy menekültek.

 – Így már jobb az arány – lehelte Zvdegor Devzevor a

fagyföldi mellett, majd kéjes mosollyal, vörösen izzó szemmel elsuhant a lángoktól összezavart ellenség irányába. Kevesen értették, mit motyogott ekkor, mivel drelf nyelven tette: – Gyerünk, Árnyék! Eljött a te napod!

 Higanyszerű kecsességgel máris a kiégett hintó mellett álló Zecht Zechtar előtt termett, könnyedén félreütötte a sérült és több helyen megégett csatlós kardját, majd szinte ugyanannak a mozdulatnak a visszafelé rántásával lecsapta a fejét. És mire a közelben állók észbe kaphattak volna, kettőt már le is vágott közülük.

 – Öljétek meg! – ordította a hintó túloldaláról Zordig de Royg, és ő maga is kardot rántott, de nem rontott a drelfre. – Én védem a királyt!

 Sern do Krajn és lovagjai ékként fúródtak bele az összetömörülő kristálykígyók tömegébe. A fagyföldi rohant az élen, és nem is védekezett, csak támadott. Nem minden csapása talált, ám ami mégis, az átvitte a bőrvértet, csontot tört, vért csapolt, fejeket roncsolt sisakostól.

 Skandar Graun buzogánnyal a kézben törtetett előre Dierronlovagok gyűrűjében, és egyre azon bosszankodott, hogy nem akad ellenfele. Ugyanis még ha egyegykristálykígyónak sikerült is átjutnia a Dierronok védőfalán, a szellemtestőrök úgy hajították félre, mint feldühített farkas a csipás kölyök

macskát.

 Ám bármily félelmetesen harcolt a drelf és a lovagok, ellenségeik sem akármilyen harcosok voltak, s puszta számbeli fölényüknél fogva bekerítették, és megtorpanásra késztették a behatolni vágyókat. Ráadásul a várból bíborgárdisták tódultak

ki, s mivel azt látták, hogy a kristálykígyók a „várat védik" a behatolni szándékozókkal szemben, ők is a Dierronokra támadtak.

 A falakról Ersion íjászok eregettek vesszőket a tömegbe. Hogy ők kikre lőttek, azt talán még ők maguk sem tudták.

 A Fellegvárat körülhömpölygő tömeg egy része menekülni próbált, mások pedig érdeklődve – vagy éppen beavatkozásra készen – igyekeztek közelebb nyomulni.

 Óriási lett a kavarodás, tömegverekedés tört ki; és egyre szélesebb, szélesebb körben hatalmasodott el az őrület.

 Alek Gavaj, ki tudja, honnan, szerzett egy jókora evezőt, és azzal csépelte azokat, akik a közelébe kerültek.

 – Hopp! Hopp! Hopp!... A Félpárevezős Óriássáska újra lecsap... és újra lecsap... és egyszerre két fejre is lecsap... Hopp! Hopp!

 Az őrdöngősen cikázó drelf varázslövedékek tucatjait szórta a markából, és kardja minden csapása vért fakasztott. Ő viszont olyan fürgén mozgott, hogy lehetetlen volt megsebezni. Mire egy kard feléje lendült, ő már rég nem is volt elérhető távolságon belül... vagy az illetőnek már nem maradt alkalma lecsapni.

 Talán ennek a feltűnően nagy pusztításnak köszönhette, hogy Ersion Fiai őt vették tűz alá gyilkos lövedékeikkel.

 Zvdegor Devzevor azonban csak tébolyultan kacagott, és mintha csak előre megérezte volna, hova csapnak be a nyílvesszők, ő az utolsó pillanatban mindig elcikázott előttük.

 Arcára, kezére és ruhájára drén vér fröccsent, és ő nagy élvezettel nyalta le.

 – Zrogdavarra! – harsogta. – Ez aztán a nekem való móka! Mit szólsz, Árnyék?!

 Lovas dragonyosok törtek át a tömegen, és lándzsát szegezve próbálták felnyársalni a drelfet. Ő azonban könnyedén kitért a súlyos lándzsák elől, és villogó kardjával a lovakat sem kímélte.

 – Megyeeeeek! – ordította Alek Gavaj, és evezőjével ideoda csapkodva tört utat magának.

 Félrecsapott egy feléje robogó lándzsát, aztán az evezőjével kiütötte a dragonyost a nyeregből.

 Aztán fel akart szökkenni a veszettül nyihogó ló hátára, ám az eltáncolt az útjából, és elvágtatott. Alek bosszúsan rikácsolva, hatalmas ugrásokkal üldözte.

 Most már Skandar Graunnak is jutottak ellenfelek. A Dierronlovagok megfogyatkoztak mellőle – elestek vagy csak elsodorták őket a közeléből. A szellemtestőrök munkája pedig megsokasodott.

 Ráadásul egy varázstudó kiszúrhatta, hogy sokkal többen repülnek félre a félork útjából, mint az emberileg – avagy orkilag – érthető lenne, s őt sorozta meg egy halom varázslattal. Energialövedékek, színes fénysávok röpködtek, s a szellemtestőrök, melyek e támadások útjába ugrottak és elnyelték azok esszenciáját, egy idő után sorra pukkantak szét.

 Ám nem sokkal később szétpukkant a lövöldöző varázsló feje is, mert hogy őt meg Zvdegor Devzevor egy robbanó gömbje találta meg.

 Ezüst Magiszterek jelentek meg a kapu fölötti toronyban, és védőhálót fontak energiából a kapu elé, hogy végképp meggátoljanak bármiféle behatolást.

 Ám legnagyobb megdöbbenésükre a drelf albínó rávetette magát erre a hálóra, és olyan könnyedén kapaszkodott fel rajta, mintha az kötélhágcsó lenne. Egy bíborgárdista a nyomába akart eredni, de mint megérintette az energiahálót, ordítva vetette hanyatt magát; az érintés helyén csontig égett az ujja.

 Zvdegor Devzevor a következő pillanatban felszökkent a gyilokjáróra, és két Ezüst Magisztert is levágott, mire a többiek elteleportáltak.

 Ezután a drelf lazán elhajolt kéthárom nyílvessző elől, majd tébolyult kacajjal a sikoltozva menekülő íjászokat vette üldözőbe.

 Az egyik íjász levetette magát a falról a tömegbe, és a nyakát törte. A másik két íjászt a pokoli albínó könnyedén utolérte, és meglékelte.

 Skandar Graun eközben teljesen egyedül maradt. Ám ő egyáltalán nem jött zavarba; láncos buzogányával veszettül dolgozott, s ugyanúgy aprította, szórta maga körül a Kristálykígyókat, mintha még most is négy szellemtestőr ugrálna körülötte.

 – Védjétek a királyt! – ordította Sern do Krajn, aki már több sebből vérzett. – A királyt!

 A falhoz hátrált bíborgárdisták egyike döbbenten kapta fel a fejét, majd egy hihetetlen ugrással felszökkent a magasba, legalább nyolc méterre.

 Meglátta Skandar Graunt, és miközben lefelé hullott, telszájjal ordított.

 – Ostobák! A király az! A király! – Alan do Wiyr volt. – Nyissatok kaput a király előtt!

 Senki sem hallotta. Vagy aki igen, az nem törődött vele.

 Alan do Wiyr a bronzveretes acélkapuhoz simult, hozzányomta a fejét, aztán összeesett. Egy pillanattal később hármannégyen is rátiportak a testére.

 Ám ugyanekkor a kapu élni, lüktetni kezdett; vergődött, rángatózott. Túloldalán a karnyi vastag támrudak és acélreteszek csikorogva megmozdultak.

 Hanze de Frekhanzer véres karddal, könyékig véres jobb alkarral és ökölbe szorított baljával tört előre. Kardjával védte a testére irányuló csapásokat, vágásokat, pörölyszerű ökle pedig úgy taglózta le a meglepett ellenfeleket, mintha azok vágandó marhák lennének.

 Végre felfedezte Skandar Graunt, és minden erejével feléje csörtetett. Két útjába kerülő Dierronlovagot is letaglózott, s aztán máris ott állt a királlyal szemközt.

 – Letépem a füled, te mocskos korcs! – bömbölte, és kardlapja összecsattant a felé lendülő buzogány láncával. A súlyos fegyver nem tört el, de kirepült a kezéből.

 Hanze de Frekhanzert azonban ez momentán nem zavarta. Összeszorított öklével iszonyatos csapást mért a király kopasz fejére, aztán máris a füle után kapott.

 Skandar Graun megroggyant ugyan a titáni csapástól, és megszédült kissé, de nem tört be a feje. Dühösen felhördült, és odacsapott buzogányával a diadalmasan bömbölő Frekhanzerre. Az óriás harcost az arca jobb oldalán találta el a tüskés démonpofa, és a szó szoros értelmében letépte a fél arcát.

 A fülével együtt.

 No meg az agyveleje jelentős részével.

 A háttérben Jaspe de Vigorard felsikoltott, és felzokogott.

 – Hanze! Nem, nem! Ó, nem!

 Skandar Graun arrafelé dübörgött. Kissé még kótyagos volt az iménti csapástól, és csak homályos foltokat látott. De a hang irányába ment.

 Zordig de Royg szinte durván félrehajította az ifjú királyjelöltet.

 – Fuss, te bolond!

 Aztán enyhén megrogyasztott térdekkel könnyű vívóállásba helyezkedett, ledobta heredíszes kardját a földre, és a keskeny pengéjű misericordiát rántotta elő, melyet épp erre a neves alkalomra tartogatott.

 Az exarcha sosem tartozott a híres vívók közé; nehezen bánt a súlyos lovagi pallosokkal. Ám az ehhez hasonló könnyű orgyilkos fegyverek használatát alaposan kitanulta. És azt is megtanulta, hogy ezzel a fegyverrel csupán egyetlen szúrásnyi esélye van. Ha elhibázza vagy az ellenfél kivédi az alattomos szúrást, akkor neki vége. Ezzel a pengével nem tud felfogni semmilyen csapást, az ő fürgesége pedig megkopott már ahhoz, hogy könnyedén eltáncoljon a suhogó vágások elől.

 Berogyasztotta hát a térdeit, és ugrásra készen, fegyverét mereven előretartva várt. Éles szemmel figyelte ellenfelét. Amikor az majd megsuhintja a buzogányát, ő hirtelen térdre ereszkedik, oldalra hajol, és elhelyez egy döfést vesemagasságban...

 Skandar Graun már alig pár lépésnyire járt, amikor csapásra emelte buzogányát. A felkelő nap fénye megcsillant a fegyveren, és ez odacsalta Zordig de Royg figyelmét.

 Megpillantotta a vigyorgó démonpofát, és kezéből kihullott a vékony penge. Felsikoltott:

 – Nagyatyám!

 Aztán a tüskés démonpofa belemart a homlokába, és szétloccsantotta az áruló fejét.

 Jaspe de Vigorard zokogva menekült. Megkerülte a kiégett hintót, és arrafelé szaladt, amerre a legnagyobb tömeg hömpölygött.

 Hirtelen egy nyerítő ló vágtatott el mellette, aztán vad harsogásokat hallott.

 – Hopp! Hopp! Hopp... És a megbokrosodott óriássáska senkit sem kímél...

 Jaspe zokogva megperdült, hogy lássa, ki jön mögötte, de már csak azt látta, hogy egy irgalmatlan evezőlapát zúdul a fejére, s szeme előtt végleg elsötétült a világ.

 Skandar Graun beérte Sern do Krajnt és maréknyi lovagját, és hátba támadta a körülöttük ugráló Kristálykígyókat. Pár pillanattal később ellenfél nélkül maradtak.

 A hatalmas acélkapu kitárult előttük, és ezt nyikorogta:

 – Erre, felség!

* * *

Nwykka érdeklődve hajolt előre a trónon. Nem fenyegetőzött, nem kiabált, nem mérgelődött, csupán rámeredt a jégsárkányra.

 – Alkut ajánlasz? – kérdezte halkan. – Te? Nekem?

 – Így van. Alkut.

 – Tisztában vagy azzal, mily rettenetes erők birtokosa vagyok, te jégszínű földigiliszta?

 – Tökéletesen – felelte Kherthyomehr flegmán. – Egy ujjmozdulatoddal megölhetsz. Szemhunyorításoddal szétlocscsanthatod az agyam. Görcsöt köthetsz a beleimre. Elrothaszthatod a szívem.

 Nwykka figyelmesen nézte.

 – Ezt mind tudod... és mégis szembeszállsz velem?

 – Az alku nem szembeszállás – felelte a jégsárkány. – Az alku az alku. Egyfajta csere. Valamit valamiért. – Kivárt, majd mivel a trónon ülő alak nem szólalt meg, folytatta: – Van valamim, ami kell neked. S neked van valamid, ami nekem kell.

 Nwykka nyugodtan hátradőlt.

 – Na nézzük!

 Alig mondta ki, két halk pukkanás hallatszott, és a trón lépcsőjénél két meglepett alak jelent meg. Teleportálással érkeztek, ám az lerítt meglepett ábrázatukról, hogy nem maguktól jöttek ide.

 Alek Gavaj és Zvdegor Devzevor volt. Nwykka szippantotta őket magához.

 – Hát ez meg mi?! – harsogta Alek Gavaj, és meglengette roppant evezőjét. – Ki merészel tréfálkozni a roppant óriássáskával!... Höhőőőő... ezek sárkányok!

 – Gyere! – mondta a trónon ülő alak, és hívón intett.

 Alek elhajította az evezőt, és nagy ugrásokkal közeledett.

 – Hopp! Hopp! Hopp!... Itt vagyok!

 Elfoglalta helyét a trón jobb oldalán Bredan mellett.

 Zvdegor Devzevor hívás nélkül megindult. Ruganyos léptekkel felsietett a trónhoz, és karddal a kezében megállt a legalsó lépcsőfokon. Piros szeme a legcsekélyebb érdeklődés nélkül villogott. Árnyéka libegett a bizonytalan fényben.

 Nwykka a homlokát ráncolta, és bólogatott.

 – Ah, értem. Tehát elrejtetted a Hetediket!

 Kherthyomehr vigyorgott.

 – Tudom, hogy hatalmadban állna kikényszeríteni a titkomat – mondta. – És megtalálhatnád őt. De nem ma. Semmi esetre sem ma.

 – Olyan jól elrejtetted?

 – Olyan jól – felelte a jégsárkány sanda vigyorral. – Láthatod. Itt van a közelben, mint ahogy azt bizonyára érzed is... ám mégsem jött elő a hívásodra. Ebből is következtethetsz... Jól elrejtettem. És választás elé kell állítsalak: csakis akkor adom elő, ha alkut kötsz velem. – Mielőtt Nwykka bármit válaszolhatott volna, sietve folytatta: – Én tisztelem az eszedet, a hatalmadat és a tudásodat, Hatalmas Nagyúr... de arra kérlek, bármily hitvány jéggilisztának tartasz is, egy picit te is tiszteld az én képességeimet! – Szélesen mosolygott. – Tégy próbát, ha akarsz! Próbálj kényszeríteni, ha kedved úgy kívánja! Ám azt javaslom, ne pazarold fölöslegesen az erőidet arra, amit csakis akkor érhetsz el, ha alkut kötsz velem. Higgy nekem: számot vetettem minden körülménnyel, s nem véletlenül teszem ezt, amit teszek.

 Nwykka hosszan gondolkodott.

 – Vakmerő vagy – mondta végül. – És túl sokat kockáztatsz!

 – Akkor ebben hasonlítunk – felelte Kherthyomehr. – Ám a kockázatunk nem egyforma. Én csak hitvány, halandó létemet, míg te... isteni létedet. Rajtam múlik, sikerüle a terved és belépsz az istenek sorába... vagy elszáll a lehetőség, s legközelebb csak háromszázharminchárom év múlva próbálkozhatsz.

 – Túl sokat merészelsz, pimasz!

 – Tudom, hogy ha így lenne, megölnél. És előtte persze jó hosszan kínoznál, gyötörnéd a testemet és a lelkemet...

 – Fogalmad sincs.

 – De erre nem kerül sor, mert cserébe a Hetedikért nem kérek sokat. Olyasmit csupán, mely számodra lényegtelen. S cserében lényeges dolgot kapsz. Ne mondd azt, hogy ez nem jó alku!

 Nwykka komoran fontolgatta ezt egy darabig.

 – Mondd akkor, mit kérsz cserébe!?

 – Én akarok állni a kör közepén! Ennyi csak, nem több.

 Nwykka elmosolyodott.

 – Arcátlan vagy, de lényegre törő – mondta. – Az alku áll. Hozd a Dombra őt haladéktalanul!

14. Jégnász

 

Skandar Graun és megfogyatkozott kísérete fegyverrel a kézben viharzott be a kapun.

 – Utat a királynak! – bömbölte Sern do Krajn. – Utat Skandar Graun de Vigorardnak, Drénia királyának!

 Talán ő lepődött meg legjobban, hogy a belső udvarban felsorakozott bíborgárdisták, bíborpalástosok és ezüst magiszterek utat nyitottak előttük. Döbbenten meredtek rájuk, de senki sem emelt fegyvert ellenük.

 – Hol van Alek? – kiabálta Skandar Graun, és a mellkasán bizsergő kermont tapogatta.

 – Az előbb még itt üvöltözött és szökdécselt mögöttünk – makogta egy lovag. – Aztán... huss, elrepült!

 – Elrepült?

 A több sebből vérző lovag kereste a szavakat.

 – Eltűnt – mondta. – Köddé vált!

 Sern do Krajn már alig állt a lábán; a gyomrába kapott egy szúrást, és fél kézzel a kitüremkedni készülő beleket tartotta vissza. Egy gyengébb fizikumú ember már összeesett volna, de ő csak a fogát csikorgatta.

 – A trónterembe! – recsegte. – Védjétek a királyt!

 Máris megindultak a palota főbejárata felé, és a bíborgárdisták többsége felzárkózott hozzájuk.

 Mielőtt azonban elérték volna a nagy épületet, egy kócos, nagy fej jelent meg az egyik ablakban, és sikoltozva mutogatott.

 – A Dombon! A Dombon!

 – Cvikli! – hördült fel Skandar Graun. – Mi van a Dombon?!

 Zwikk BlataRukoz sokkos állapotban vonaglott és reszketett.

 – Kargil Yhron! – üvöltötte. – Kargil Yhron!

 A közelben lebzselő palotaszolgák és őrök közül többen térdre hullottak a név hallatán. Mások sikoltozni vagy ordítozni kezdtek.

 Még Sern do Krajn is felhördült:

 – A rozmár mindenségit! Hát tényleg visszatért...

 – Miféle Dombon? – csikorogta Skandar Graun. – Melyik Dombon?

 – Az Aranycsarnok fölötti magaslaton – kiabálta le Zwikk BlataRukoz. – Ott várják a Jégnász Konstellációt!

 Skandar Graun mellkasán felforrósodott a kermon. Abba az irányba kellett fordulnia, amerre az Aranycsarnok dombja emelkedett az Ezüsttorony árnyékában. És határozottan tudta, hogy immár nem csak egy kermon sugározza számára ezt a hőséget.

 – Lucy! – ordította az öröm és a döbbenet keverékével. Aztán máris meglódult abba az irányba. – Utánam mindenki!

 Ezüst Zrolond ugrott az útjába.

 – Óvakodj, félvér! – kiáltotta. – Kargil Yhron visszatért! Már nem te vagy a király!

 – Neme?! – bömbölte vészjóslóan Skandar Graun. – Ezt majd meglátjuk! Utánam, aki nem gyáva!

 Sern do Krajn kapitány a hasi sebét szorongatva, botladozva robogott utána, s a Dierronlovagokon kívül még jó pár bíborgárdista is a nyomába eredt.

 Ezüst Zrolond eközben parancsokat ordított az ott maradóknak

 – Kinyitni az összes kaput! A Fagyhercegek parancsa ez, hogy bejöhessen a nép!... Mozgás! Csődítsetek be mindenkit, aki csak jönni akar, és tereljétek őket a Domb tövéhez! Gyerünk! Gyerünk!... Nem mindennapi látványban lesz része Drénia népének!

 Skandar Graun keresztülrohant a szökőkutak közötti rugdancspályán, és pillantása a bőrgolyóra esett, mely elhagyatottan árválkodott a zöldzászlós medence közelében.

 A félork arra rohant, és lendületből akkorát rúgott bele, hogy a rugdancs átrepült a medence fölött, és eltűnt a távoli

sövény rejtekében.

 – Így rúgom majd szét Kargil Yhron fejét! – harsogta.

 Ezen senki nem nevetett.

 Sőt, két hátul loholó gárdista lelassított, és lemaradt.

 – Ne féljetek! – kiabálta Skandar Graun. – Verekedtem én már magával Groomssal és Verghausttal is... És láthatjátok, még mindig élek!

 – A hazáért és a királyért! – harsogta Sern do Krajn, és meglengette széles pallosát a feje fölött.

 Lovagjai átvették a jelmondatot, és tompán visszhangozták:

 – A hazáért és a királyért!

 Pillanatokkal később elérték az Aranycsarnokhoz vezető ösvényt szegélyező különös ligetet, s a félork látta, hogy a domb tetején apró alakok mozognak. Fegyveresek, palotaszolgák, és... sárkányok.

 – A Fagyhercegek! – sziszegte az egyik lovag.Skandar Graun lelkében új remény éledt:

 – Ott van... Kherthyomehr is! Ő velünk van!

 – Ebben ne bízz! – recsegte Sern do Krajn. – Az a fondorlatos ősgyík kiszámíthatatlan!

 – Majd meglátjuk! Eddig segített...

 Skandar Graun már a széles lépcsőket mászta. Tompa morajt hallott a palota irányából, és akaratlanul is odakapta a fejét. Mintha sötét szökőár száguldott volna végig a Jégviharfellegvár belső udvarán, úgy hömpölygött előre a tömeg. Az egyes embereket ebből a távolságból nem lehetett megkülönböztetni; egybefüggő, élő szőnyeget alkottak. Egy futószőnyeget, melyet óriások gördítettek a Domb irányába.

 – Ezek meg kik? – lihegte a félork.

 – A nép – felelte Sern do Krajn. – Tanúi akarnak lenni a gigászi eseménynek.

 Skandar Graun önelégülten röhögött.

 – Hát... lesz mit látniuk, lefogadom!

 Már túljutott azon a szinten, ahol a Holt Királyok Csarnokának bejárata sötétlett, és rohamléptekkel egyre magasabbra kapaszkodott a lépcsőn.

 – Yvorl redves farkára... hány ezer lépcsőfokot kell még megmásznom!?

 Mire végigmondta, felért a Domb tetejére.

 Alabárdos palotaőrök, kermonpapok, kisebb rangú varázslók, lakájok és palotaszolgák áramlottak szét előle; utat nyitva a Domb tetejének közepén lévő, fekete obszidiánnal – vagy obszinnal – kövezett kör alakú térségre.

 És Skandar Graun egy pillanatra megtorpant, hogy szeme befogadja a szokatlan látványt; a Szertartás előkészületeit.

 A fekete térség a Domb csúcsán megközelítőleg hatvan méter átmérőjű lehetett, és a kör peremén, egymástól egyenlő távolságra hét szurokfekete emelvény állt. Ezen emelvényekmindegyike kör alakú volt, három méter átmérőjű, s sima, csillogó teteje egy méterre állt ki a tér síkjából.

 Mind a hét emelvényen egyegy alak állt, s a kör középpontjában, egy hasonló – ám háromszor olyan széles, s háromszor olyan magas – emelvényen is állt valaki.

 Egy sárkány.

 Méghozzá egy áttetszőnek tűnő jégsárkány.

 – Kherthyomehr! – mordult fel Skandar Graun.

 Ám a jégsárkány nem hallotta meg; fejét lesunyva, teáscsésze nagyságú szemeit behunyva, mereven állt, és előrehátra billegett. Mormogása, akár a távoli vihar morajlása egyre erősebb és erősebb hullámokban áradt szét belőle.

 A hét szélső emelvényen is ismerős alakok sorakoztak.

 Skandar Graunhoz legközelebb Nwykka állt, az elf íjász; háttal az érkező félorknak. Tőle jobbra: Bredan, a barbár. Majd La'mmea hercegnő. Aztán Zvdegor Devzevor, Alek Gavaj, Yorxun – Karena de Royg behemót testében –, s végül, a Nwykkától balra eső emelvényen...

 Skandar Graun felordított megdöbbenésében.

 – Lucy!

 A félork nő nem hallotta meg. Ő is, akárcsak a többiek Kherthyomehr mormolásának ütemére ringatózott előrehátra, és szemét behunyta, arcát kínok torzították el.

 Ő nem állt, hanem félig ült, félig feküdt, bal kezével könyökölt, jobbját pedig hatalmas pocakján nyugtatta.

 Még nem szült meg.

 A jelekből ítélve épp most készült erre...

 A magzatvíz már elfolyt, és a nőt erős fájdalmak gyötörték.

 Skandar Graun marokra fogta a buzogányát, és elvakultan lódult meg Lucinda irányába. Maga sem tudta, mit akar és mit fog tenni, ám az ösztöne a nősténye védelmére szólította.

 – Lucy! Jövök!

 Mielőtt azonban elérhette volna a szurokfekete térség szélét, a fehér nősténysárkány szökkent eléje, és mancsával felé csapott.

 Skandar Graun lehúzta a fejét, a hatalmas mancs elől, és reflexből odavágott a buzogányával. A tüskés démonpofa sikoltva csúszott el a kardszerű karmokon.

 A félork azonban most nem akart a sárkánynővel harcolni. Kitért az újabb csapás elől, és berohant az obszin térségre. Eredetileg Lucyhoz akart menni, ám valami ismeretlen erő a középső emelvényhez vonzotta. Ösztönösen az az érzése támadt, hogy a jégsárkánynak jelentős köze lehet ehhez az egészhez. Őt tekintette első számú célpontnak.

 Ám amikor a lába már a fekete kő (vagy fém?) felületen csattogott, azt érezte, hogy a mozgása meglassul, mintha víz alatt kellene futnia, erős áramlattal szemben. Vagy mint álmában...

 És a következő pillanatban fejjel nekicsattant egy áttetsző felületnek, amely rejtélyes módon került az útjába. Üveghez vagy jéghez hasonlított, ám langyos volt, nem hideg, s kemény, akár a gyémánt.

 Skandar Graun felordított, és heves csapásokkal ostromolta a felületet, mely nem engedte a jégsárkányhoz férni. Érezte, hogy ez valamiféle energiafal, amit valaki épp most varázsolt az útjába, s sejtette, hogy erőlködése hiábavaló; lehetetlen rajta áttörni.

 Ám a dühe elragadta, és megszállottan püfölte az áttetsző felületet.

 Eközben Kherthyomehr, aki háttal volt neki, még csak meg sem fordult. Ugyanolyan végeérhetetlen ritmusban dünnyögött, morgott és ringott, mint egy perccel előtte.

 És az őt körülvevő hét emelvényen ugyanebben a ritmusban ringtak a többiek.

 Skandar Graun a fogát csikorgatva jobbra lendült; meg akarta kerülni az „energiafalat". Aztán egy lépést sem tett, ismét nagyot koppant. Orra betört, és vér szivárgott le az ajkaira, az állára.

 Megperdült, és próbált kitörni a másik irányba. Ám a láthatatlan fal ott is útját állta.

 Ordított, bömbölt dühében, és az energiafalat csépelte a buzogányával. Még most sem sikerült megkarcolnia az üvegszerű felületet.

 Ám ahogy körbeforgott, és próbált valamerre szabad utat találni, rá kellett döbbennie, hogy ez lehetetlen...

 Energiafal vette körbe minden irányból. Mozgástere két méterszer két méteres térségre szűkült.

 Bebörtönözték!

 – Yvorl redves farkára! – bömbölte a félork felháborodottan, és úgy vergődött üvegkalitkájában, hogy csaknem kárt tett önmagában.

 Az energiafalak azonban nem engedtek.

 Skandar Graun levitálni próbált, remélve, hogy a falak csak körbeveszik, felfelé azonban szabad lesz az út.

 Ám alig rugaszkodott el a talajtól, azonnal beverte a fejét.

 Kétméteres élméretű, szabályos energiakockába börtönözték be!

 Skandar Graun agyában elpattant a húr, elszabadult legfélelmetesebb varázslata:

 – BOSSZÚ! – bömbölte, s érezte, ahogy a Káosz Szava dühöngő orkánként zúg elő az agyából.

 Aztán úgy érezte, mintha fejbe csapták volna azzal a nem létező kétakós söröshordóval, melynek tartalmát előzőleg ő itta meg. Egy pillanat alatt lerészegedett, tántorgott, és hol az egyik energiafalnak esett neki, hol pedig a másiknak.

 Az a feneség történt, hogy az energiafal – vagy bármi volt is az – még ezt a döbbenetesen erős varázslatot sem engedte át; visszaverte a kimondójára.

 Skandar Graun, Yvorl isten harcospapja saját káoszvarázsának hatása alatt vonaglott és sikoltozott.

 Gajdolt, kiabált, dühöngött, hangosan zokogott, és láthatatlan disznókat simogatott, csókolgatott. A fülüket rángatta, a farkukat csavargatta, majd pedig megvadult, és hisztérikusan vinnyogva rugdosta őket.

 Az energiakocka azonban nem engedett.

* * *

Talán húsz perc is eltelt, mire Skandar Graun magához tért tébolyult dühöngéséből, és vérző orrát, összekarmolt ábrázatát a langyos energiafelülethez nyomta.

 Torka kiszáradt az ordibálástól; csupán suttogni tudott. De hogy mit suttogott, azt még ő maga sem hallotta.

 Amíg ő börtönébe zárva dühöngött, a Dombot és környékét elözönlötte a nép. Ameddig a szem ellátott, drének hömpölyögtek egybefüggő folyamként, és ordibálva, sikoltozva ösztönösen is átvették a kör közepén ringó Kherthyomehr ritmusát.

 A Jégviharfellegvárban emberek tízezrei, vagy talán százezrei hullámzottak, az élet óceánjaként, és várták a csodát.

 Aztán elkezdett sötétülni a nap.

 A délelőtt közepén fekete folt jelent meg a napkorong bal oldalán, és elszánt határozottsággal kúszott egyre beljebb, egyre beljebb. Két perc sem telt el, s a fekete test – a hold – már a fél napkorongot eltakarta. S egyre kúszott, kúszott tovább.

 A drének üvöltöttek, akár az éhes farkasok. Sírtak, zokogtak, az égiekhez rimánkodtak. Ez volt életüknek az a perce, amikor fennhangon kimondták legféltettebb titkukat, legbensőbb vágyaikat.

 A tömeg egymást lökdöste, taszigálta; szinte még a kékgránit várfalak és tornyok is hullámzottak.

 Skandar Graun híveit – Sern do Krajnt és társait időközben elfogták, megkötözték, és a földre fektették. A palotaőrök tömege fölöttük hullámzott, és észre sem vették, hogy a foglyokon taposnak.

 És talán ezt még a foglyok sem érzékelték.

 Rajtuk is elhatalmasodott az őrület.

 Aztán a hold bekúszott a napkorong elé, és kioltotta a fényt.

 Százezrek sikoltottak fel, amikor teljesen sötét lett.

 Ám a sötétség másodpercekig uralta csupán az eget.

 Ott, ahol az eltakart napkorong szökevény fényei villództak az égen, kékes, jeges csillagok ragyogtak fel sorban. Lassan, szinte egymásra várva, egymás után.

 Hét csillag tündökölt szabályos kört alkotva; hét jégkék ragyogás. E csillagok fényköre összeérni látszott, s ahogy sorban mind felragyogtak, szinte egybefüggő fénygömböt alkottak, melynek karimája fényesen tündökölt, a közepén pedig sejtelmes, kék ködfátyol gomolygott.

 Legalábbis úgy látszott.

 A kört alkotó csillagok hol fényesebben, hol enyhébben ragyogtak, s oly hatást keltettek, mintha egyetlen fénylő pont száguldozna körbekörbe e kör peremén. Aztán az egész ritmikusan lüktetett, akár a szívdobogás...

 ...vagy akár az az imbolygás, ingadozás, melynek ritmusát korábban Kherthyomehr adta meg.

 Bekövetkezett a Jégnász Konstelláció!

 Szinte faragni lehetett volna a sűrű mágikus esszenciát, amely a Domb fölött megtöltötte a levegőt, és szétterült a Jégviharfellegvárban.

 A tömeg megittasultan, részegen bömbölt.

 A napfogyatkozás pedig még mindig tartott. A csillagok felől kékes sugarak ereszkedtek a földre, mintegy alagutat nyitva az égbe, a mindenségbe.

 Kékesfehér, ferde sávok ragyogtak, táncoltak, vibráltak, sziporkáztak.

 A sáv fókusza a Domb közepére koncentrálódott; oda, ahol Kherthyomehr állt. A kékes ragyogás teljesen bevonta a jégsárkány testét, és ő felemelkedett, felbömbölt.

 Átváltozott.

 Ismét átváltozott.

 Aztán folyamatosan változott. Mintha ezernyi lélek küzdene azért, hogy elfoglalja ezt a testet. Ezt a helyet.

 Kherthyomehr kecskeszakállas alakja állt az emelvényen.

 Aztán egy nő – La'mmea hercegnő. Aztán sorban a többiek.

 Sorban a többiek.

 Nwykka. Ismét La'mmea. Bredan. Zvdegor Devzevor, Alek Gavaj. Yorxun, mint Karena de Royg. Aztán Yorxun, mint egy fekete démon, csápokkal, karmokkal, kétsoros cápafogakkal. Aztán ismét Nwykka. Ismét La'mmea. Bredan, mint vérmedve. A drelf, elvékonyodva. Alek Gavaj, lila ködben pörögve. Yorxun vámpírként. Ismét Nwykka.

 Aztán egy gyermek...

 Lucinda sikoltását talán csak Skandar Graun hallotta; a tömeg üvöltése elnyomta a Zajt.

 A félork nő véresre harapta az ajkát, aztán hanyatt vetette magát, és combjai között egy vériszamós batyu türemkedett elő. Megszülte gyermekét.

 És a gyermek felsírt.

 Talán egy csipás macskakölyök sem nyávoghatott volna halkabban. Ám ezt a sírást hatmérföldes körzetben mindenki meghallotta.

 Iszonyatos kínok rezgése töltötte be a teret, s a kín végighullámzott az összeseregletteken.

 Jilocas'theyn és Lyasthé Mehriall a földön fetrengtek, és sárkánynyelven átkokat és imákat bömböltek. Úgy érezték, mintha éles karmok mélyednének a torkukba, szívüket jeges mancsok cirógatták. És fetrengett, dőlt, hullámzott, vergődött az egész drén népesség.

 A kínok kínját állták ki. Sírtak, zokogtak, ordítottak.

 És a gyermek ismét felsírt!

 Tucatnyi szív megállt az iszonyattól, az erekben jeges lett a vér, a hátakat borzongás mintázta ki.

 Az emberek egymáshoz préselődve ordítottak, és hullámzásuk közben akaratlanul eltaposták a halottakat.

 Kherthyomehr ismét átváltozott.

 Kékes fekete köd pörgött alakja körül, akárha egy kicsiny tornádó magjába került volna.

 És hasonlóan kékes fekete ködfoltok keringtek, pörögtek a kör peremén lévő emelvények körül.

 Nwykka szikár alakja elmosódott; teste hullámzását és remegését átvette a kékes örvény. Aztán közte és a középső emelvény között szekérnyi vaskos ködhíd keletkezett, melynek belsejében fények és sötét foltok száguldoztak oda és vissza.

 Aztán hasonló híd keletkezett La'mmea és Kherthyomehr között, mintha a nő fekete haja terült volna szét, s azon futott volna végig az aranyszínű csillogás...

 Majd sorban feszültek a ködhidak a központ és az összes külső emelvény között.

 Bredan medveszerű alakja eltűnt a kékes fekete ködben, ám tompa bömbölése egyfolytában hallatszott.

 Zvdegor Devzevor piros szeme még a ködön keresztül is világított, hófehér haja tépázott szárnyakként csapkodott.

 Alek Gavaj vergődött, vonaglott az őt beburkoló köd belsejében.

 Yorxun démoni alakjában ugrált, lengedezett, akár a szélfútta nád, és közben természetfölötti hangokat hallatott.

 Lucinda újszülött gyermeke ismét felsírt, és e hang hallatán sokan meghaltak ismét. Mások viszont, akik előzőleg már elernyedtek, most új életre kaptak, és üvöltözve vergődtek.

 Fényhíd feszült immár a csecsemő és a középpont között is, aztán a kör íve mentén is hasonló „hidak" íveltek az egyes emelvények között.

 A Domb tetején a térség egy forgó kerékhez vált hasonlatossá, melyet ködküllők kötnek a középen forgó kerékagyhoz.

 Középen Kherthyomehr elérte végső formáját.

 Hatalmas, két és fél méter magas humanoiddá változott; de nem emberré és nem is óriássá. Túl vékony volt ahhoz, hogy valamiféle óriásnak nézhesse bárki és túlságosan formátlan ahhoz, hogy ember lehessen.

 Humanoid volt, látszólag. Legalábbis abban a tekintetben, hogy egy feje volt, két karja és két lába. Ám amíg lábai normális méretűek, emberszerűek voltak, felső teste természetellenesen megnyúlt, s vékony karjai a két métert is elérhették. Testét bőr helyett valamiféle ragacs vagy kocsonya borította, mely folyamatosan hullámzott, s alóla átlátszottak csontjai és korhadtnak tűnő szervei. Fejét nem lepte haj, mint ahogy testét sem semmilyen szőrzet. Arcvonásai szétfolytak, cseppfolyósnak tűntek. Fogai agyarakként meredtek.

 Hosszú kezével lenyúlt az emelvényre, és saját fejére helyezte Drénia ősi Jégkoronáját.

 A korona tündöklőn csillogott; lángoló, kék szikrákat lövellt mindenfelé.

 A drének kórusban üvöltötték a nevét, amikor meglátták.

 – Kargil Yhron! Kargil Yhron!

 A halálontúli jelenés égnek emelte arcát, és belebámult a kékesen ragyogó csillagokba.

 Mély, mennydörgő hangon ősi szavakat idézett.

 – Tithag ti thakayy... di ma titha daii... ta de om... om mane padd me umm... kargel yhhh runn!

 A nap fénye kiragyogott a hold sötét karikája mögül, s ugyanekkor a „küllők" zsugorodni kezdtek. Mintha a szélek felől a kékes derengés a középpont felé göngyölödött volna.

 – Ta de om! – bömbölte a humanoid. – Om mane padd me umm... kargel yhhh runn!

 És a kékes kavargás már csupán őt fogta közre. A kör peremén álló emelvényeket elhagyta a Jégnász Konstelláció mágikus örvénye.

 A humanoid növekedni kezdett. Háromméteres lett, aztán öt méteres. Alakja sziporkázott csillogott; mintha a testét jeges örvények alkották volna.

 Égnek emelte mindkét karját.

 – Sikerült! – bömbölte fülrepesztő erővel. – Isten vagyok!

 Skandar Graun körül hatalmasat csendült és szilánkokra tört az energiabörtön.

 A félork felhördült, és marokra fogta a buzogányát.

 Úgy indult meg, akár a megtestesült veszedelem.

 Akár a Két Lábon Járó Pestis.

 – Bosszú! – bömbölte eszevesztetten, ám a Káosz Szava már nem pattant az elméjében. E napon már elhasználta.

 Azonban ő ezzel mit sem törődve, vérben forgó szemmel rárontott az ötméteres óriásra.

 Kargil Yhron lepillantott rá.

 – Halandó... – suttogta megvetően lebiggyesztett ajakkal, s elfordította róla a tekintetét. A csillagok felé.

 A Jégnász Konstelláció felé.

 Nem érdemesítette pillantására ellenfelét.

 Skandar Graun megvadult démonként esett neki a kékes ködbe burkolódzott titánnak.

 Aztán az ő testét is kékes köd burkolta be...

 ...majd pedig...

 ...egyszerűen eltűnt.

 Mintha soha nem is létezett volna.

 Skandar Graunnak, Yvorl isten bősz harcospapjának, a Káosz Szava hordozójának nyoma sem maradt.

Epilogus

Aztán Kargil Yhron óriás alakja is eltűnt. Amikor kékes fekete ragyogás egybemosódott a Jégnász Konstelláció kört alkotóhét csillagával, Nwykka lerázta magáról a dermedtséget, leugrott a szurokfekete emelvényről, és körülnézett.

 – Az előadás véget ért, a statiszták hazamennek...

 Aztán halk pendülés hallatszott, s helyén csak az üres levegő kavargott. Elteleportált.

 Bredan felült, és tátott szájjal nézett körül. Aztán megtapogatta véres, sebekkel borított testét.

 – Élek! – dörmögte csodálkozva. Aztán megélénkült. – Élek! A kurva mindenit a kurva fattya kurva anyjának, élek! – Elvigyorodott. – És ismét a régi kurafi Bredan vagyok! Hah! A vérgőzös norstradeni! Ez kurrrrrrva jó!

 Yorxun levegő után kapkodott.

 – Ha megbocsáttok, én most hazatérek...

 Meteorrá változott, keresztülfutott a szurokfekete páston, és szürke csíkot húzva maga után belerohant a drelf emelvényébe. Fenékre esett, megrázkódott, hangosan káromkodva felugrott, majd elzúgott a messzeségbe.

 Zvdegor Devzevor leült a fekete emelvény szélére.

 – Árnyék! – kiáltotta tébolyultan megremegő hangon. – Árnyék! Hová tűntél?... Hová tűntél??

 La'mmea hercegnő a füle mögé simította sötét haját, aztán egyszerűen kifakult az emelvényről. Ám a mosolya, vagyis annak lélekrezdítő utóhatása még sokáig ott vibrált a levegőben.

 Alek Gavaj lepattant a fekete pástra, és idomtalan szökkenésekkel középre ugrált.

 – Hopp! Hopp! Hopp... ez a korona éppen engem vár! – Felkapta a koronát, és a fejére húzta, aztán üdvözülten vigyorgott. – Anyucikám megjósolta, hogy egyszer majd király leszek!

 Az újszülött csecsemő ismét felsírt Lucinda combjai között, és hatmérföldes körzetben mindenki kínlódva a fejéhez kapott...

 Alek Gavaj megreszkető kezéből kiesett a korona, és csilingelve a csecsemő irányába gurult...

 A csecsemő csengő hangon felkacagott. Tíz nappal később, amikor a Jégnász Konstelláció véget ért, Kherthyomehr, a jégsárkány is magához tért, és vállalkozott

arra, hogy magyarázatot adjon a történtekre az új király, a másik két Fagyherceg és az Arkhon Tanács előtt.

 Az eseményre a palota tróntermében került sor. A trónon Alek Gavaj gubbasztott fancsali képpel, mellette Zwikk da BlataRukoz állt, mint újdonsült báró, mögötte pedig Sern do Krajn és más Dierronlovagok őrködtek.

 Lucinda három lépésnyire a tróntól egy kereveten újszülött csecsemőjét szoptatta, és nyugtatgatta, hogy lehetőleg ne sírjon fel, kínokba kergetve ezzel a jelenlévőket...

 Kherthyomehr szokásos emberalakjában sétálgatott felalá a trón előtt, és miközben a felsorakozott exarchákhoz beszélt, néhanéha megállt, és ő maga is elmerengett.

 – Sokáig én magam sem tudtam mindent – kezdte –, ám amikor átengedtem testem Kargil Yhronnak a végső szertartásra, s sorra egyesült tudatom a Hetek tudatával, egy pillanat alatt sok mindent megértettem.

 Kherthyomehr sandán elmosolyodott, végigjáratta tekintetét az egybegyűlteken, aztán folytatta.

 – Kezdjük az elején... Kargil Yhron, ki ezer éven át uralta a dréneket, s kinek uralkodása idején terjeszkedett ki legnagyobb méretére a Drén Birodalom, még ennél is többre vágyott: istenné akart válni. Hatalmas volt és legyőzhetetlen, s mérhetetlen önhittségében azt képzelte, már halandóként is dacolhat az istenekkel. Azonban hívei elárulták, mielőtt megmerítkezve a Jégnászban istenné válhatott volna, és neki el kellett tűnnie a világ szeme elől. Maldiberanban középső részén, a droujbourki sivatagban talált menedéket egy többszörösen álcázott sírkamrában, ahol ezer évig aludta álmát, és eközben isteni hatalomról álmodott. Tudta, hogy egyszer majd eljön az ő ideje, visszatér az élők közé, és megejti a Szertartást, melyre korábban nem volt lehetősége. Azt hitte, csupán egy cikluson át kell szunnyadnia, ám tévedett. Míg ő a halál mezsgyéjén álmodott, a Drén Birodalom összeomlott, az ember vette át a hatalmat, s a drének visszaszorultak északra, a jelenlegi országukba. Az egykori drén tartományokat immár az emberek uralják, s Maldiberan szinte teljesen elveszett a drének számára... Ám a Jégnász Konstelláció közeledtével a

Sors Kereke csikorogva ismét nagyot fordult. Ki tudja, miképpen egy Roahmyer nevű, botcsinálta varázsló hozzájutott Kargil Yhron könyvéhez, s fejébe vette, hogy megkeresi az ősi sírt... Kincsekre vadászott talán? Vagy hatalomra? Ezt tudni nem lehet... Ám a Sors Kereke további fordulatokat tett, s öszszehozta őt két hozzá hasonlóval... Vagy talán nem is a Sors kereke volt, hanem Kargil Yhron kívánsága? Ezt ma már megállapítani nem lehet... Lényeg az, hogy Kargil Yhront felélesztette ez a három balfácán. Ám az ő ellenfelei, a Délvidéki Huszonhármak évszázadok óta készen álltak arra, hogy amikor majd egyszer Kargil Yhron megjelenik, végleg elpusztítsák őt... avagy elűzzék a Pokol legmélyebb bugyrába. A Hatalmas Nagyúr azonban erősebben bukkant elő, mint valaha, s harcba szállt egykori ellenségeinek leszármazottaival. Megverte, szétzilálta a Délvidéki Huszonhármakat, mint azt ti is tudjátok... ám ebbe a küzdelembe ő is csaknem belehalt. Ugyanúgy, ahogy ő több cafatra szaggatta a Délvidéki mágusokat, az ő lénye is több darabra szakadt. E darabok az esszenciába merültek, és kétségbeesetten küzdöttek azért, hogy végképp fel ne oldódjanak az örök mindenségben. – Kherthyomehr vállat vont. – A Hatalmas nagyúr pontosan tudta, mit kell cselekednie, hogy bevégezze azt a gigászi tervet, melyet több mint ezer évvel ezelőtt kezdett. A halhatatlanságot, az örök életet már uralkodásának idején megszerezte. Ezer éven át ült Drénia Jégtrónján, s uralta a fél világot. Ám ő ezzel sem elégedett meg: istenné akart válni. Ehhez hihetetlen mágikus esszenciák szükségeltetnek, melyek koncentráltan egyazon pontban nem létezhetnek... csupán a Jégnász Konstelláció idején. Ám e roppant mértékű esszenciát nem élheti túl, ki a testébe fogadja. Istenné válni éppen ezért szinte lehetetlen. Hiszen csak egy isteni létforma képes elviselni egyben ily tömény esszenciát, és ez a paradoxon: amíg ezt el nem viseli, nem lehet isten, viszont ha nem isten, nem viselheti el... Ennek dacára mégis létezik több módja az istenné válásnak. Én magam egyet sem tudok. Ám Kargil Yhron mind közül ezt választotta: a Jégnász Szertartást. Csupán egy módon győzedelmeskedhetett: ha lelkét felvértezve kiállja a végső próbát, és annyi esszenciát sűrít magába lelke védelmére, amennyit egy nem isteni létformacsak képes lehet. – Kherthyomehr biccentett. – Éppen ezért... és itt kanyarodok vissza oda, hogy Kargil Yhron lelkének darabjai belemerültek a világot behálózó esszenciafonatba, lelkének foszlányai céltudatosan választották ki a legmegfelelőbb entitásokat. Minél erősebb és minél változatosabb intelligens létformákat kellett kiszemelnie, azokon úrrá lennie, s őket Dréniába vezérelnie, hogy lelkének darabjai, megmártózva más fajok lelkében, s elorozva azok esszenciáját a Jégnász Szertartás idején egyesüljenek, és beteljesítsék az isteni követelményeket. – Kherthyomehr sorra vette: – A legkézenfekvőbb célpontja Nwykka volt, az ő guarni testőre, ki elfnek mutatkozva állt mögötte... Az ő guarni lelkét Kargil Yhron már ezeréves pihenését megelőzően birtokába vette. – Mosolygott. – Igen, az elf külső nem valóság; Nwykka guarni volt. Talán az utolsó élő guarni Worluk világán. – Folytatta: – A második legkézenfekvőbb célpont: La'mmea Sidris d'Merron, Merron Hercegnője, akinek felmenői valamennyien nagy hatalmú boszorkányok voltak, s akinek szíve Worluk világának talán legerősebb esszenciakútja. Kargil lelkének második, s mind közül a legnagyobb darabja őt vette birtokba, uralta, s a lüktető szív esszenciája révén fokozatosan erősödött... A Délvidéki Huszonhármak egyik túlélője, Dzsamwallkán valami módon kifürkészte ezt, egyesítette a dirwani nomádokat, és minden erejével Merron ellen vonult. Mivel a Merron hercegnőben lakozó lélek ekkor nem volt még oly erős, hogy egy ilyen erővel szembeszálljon, bármi áron meg kellett akadályozni Dzsamwallkánt abban, hogy elérje a Merron Hercegség határait... Menekülni értelmetlen lett volna; ha Kargil Yhron kimozdul Merronból, ahol sokak szeme elől eltűnve lapulhatott, felhívta volna magára Eftghitegor, a zhíli lícs figyelmét, és ez végzetes lehetett volna... Itt jött be a képbe Bredan, akinek testében egy Groboran nevű vérmedve lako

zott, mely olyan hihetetlen életerő birtokosa, hogy Bredan lelkét még a halálból is visszahozta, s testét mindahányszor regenerálta. Kiváló célpontnak kívánkozott ez Kargil Yhron harmadik lélekdarabja számára. Hiszen ez a test rengeteg esszencia birtokosa, ráadásul egy barbár és egy vérlény lelke keveredik benne... Az ígéretesnél is ígéretesebb préda! Csakhogy... éppen ez nehezítette meg a dolgot, ami ígéretessé tette: Bredan lelkének megtörhetetlen ereje. Kargil Yhron lelkének második darabja a hercegnő képében elcsábította Bredant, és megpróbálta hatalmába keríteni a testét és a lelkét... Ám ez a barbár tökfej túlságosan nagy falat volt neki, és a hercegnő kudarcot vallott. Viszont a Bredanban rejlő lehetőségeket más módon is ki lehetett aknázni; Nwykka felhasználta őt Dzsamwallkán ellen... A guarni szállta meg Dzsamwallkán testét, és a nomádokat Merron irányából a Zhíl Birodalom ellen fordította. Ezzel időt nyerhetett, s teljesen lekötötte a zhíli hatalmasságok érdeklődését. Nem kutathattak Kargil Yhron után nagy erőkkel, mivel az egyszerre két irányból érkező invázió a Birodalom létét veszélyeztette... Időközben Kargil Yhron kereste további lehetséges kiszemeltjeit. Bredannal többször is megpróbálkozott, de továbbra is kudarcot vallott minden alkalommal... Mivel az istenné váláshoz egy sárkány vagy egy démon lelke is szükségeltetett volna, ilyen irányban is kutatott. Ahhoz túl gyenge volt még, hogy egy démonnal megpróbálkozzon, ám egy sárkánytest szinte valósággal felkínálkozott. Tristitia a kalandor jégsárkánynő a Káosz Sárkányai után kutatva eljutott Tzanthamor Szigetére. Ott azonban belefutott Tzanthamor csapdájába. Talán még így is győzhetett és elmenekülhetett volna a szigetről, azonban ekkor egy nagyon kellemetlen eset történt vele... Valahogy előkerült az a varázsital, amelyet sok száz évvel ezelőtt ő maga adományozott egyik hűséges hívének. Mind a hűséges segítő, mind a varázsital eltűnt már soksok éve, és Tristitia megfeledkezett róla. Most viszont valaki felhörpintette azt a varázsitalt... pontosabban szólva, annak a

valakinek beleerőltették a szájába... és Tristitia lelket cserélt... Lucinda Moriannal, mert hogy ő volt az, akibe Skandar Graun barátunk jobb híján beletukmálta a folyadékot, amit kétségbeesésében gyógyitalnak nézett. Ennek következtében Tristitia lelke a félork nő testében tért magához, míg Lucinda pedig a jégsárkánynő testében, Tzanthamoron. Mire kettőt pisloghatott volna, a sziget ura már be is börtönözte a gömbjébe... Nos, ez volt az a sárkánytest, amire Kargil Yhron szemet vetett. Mivel a Gömbben volt, ráadásul Tzanthamor mágiával védett szige

tén, megszállni nem tudhatta, viszont odaküldött valakit a kiszabadítására. Ez a valaki Liana Maylad volt, a Délvidéki Huszonhármak egyik túlélője. És persze Bredan barátunk is elkísérte... Mint ismeretes, az akció felemás eredményt hozott. Liana Maylad meghalt, több nem várt tényező miatt Kargil Yhron nem tudta megszállni a jégsárkánynő testét, Tristitia megtalálta és kiszabadította a Káosz Sárkányait... viszont ugyanakkor Bredan ellenállása végre megtört. Tzanthamor Szigetének romjai alól immár Kargil Yhron lelkének egy darabkájával bukkant elő, s ahogy erősödött a testében ez a darab, Bredan elkezdte Kargil Yhronnak képzelni magát... Ja, és persze ugyanitt történt, hogy az a lélekdarab, amely a jégsárkányt próbálta elkapni, egy igen értékes zsákmányra bukkant: Alek Gavajra. A testben összpontosuló hihetetlen esszenciatömeg mellett csábító volt itt is az idegen fajúság; hiszen Alek csak részben ork. Más vér is csordogál az ereiben. És ami a fontos: mhyori lélek lakozik benne. Hogy hogyan s miként került belé az a lélek, azt talán még ő maga sem tudja, ám a Fonat útjai néha kiszámíthatatlanok... Sárkánytestet nem tudott hát szerezni Kargil Yhron, de Alek Gavajt birtokba vette. Ám a sárkánytestbe való bejutásért folytatott küzdelemben ez a lélekrész olyannyira megrendült, hogy a kótyagos fiú nem is észlelte. A lélek nem vette át benne az irányítást ugyanolyan tudatosan, mint ahogy Nwykkában vagy La'mmea hercegnőben átvette, s még olyan féltudatosan sem, mint az Bredan esetében történt. Megmaradt a háttérben, egyfajta ösztönként, amely megmagyarázhatatlan mozgatórugója lett a fiú tetteinek. Ez volt az, ami Dréniába vezérelte... És hát persze a drelf. Ez egy külön történet. Dorvdre Skjörd drelf lakói egy titokzatos szertartásra készültek, Zrogdavart, a gonosz elf istent akarták megidézni, talán éppen azért, hogy Kargil Yhron ellen indítsák és megakadályozzák nagyra törő terveit... Azonban egy ilyen nagy erejű idézés nem maradhatott rejtve az esszenciában lebegő lények előtt. Kargil Yhron értesült erről, és a maga módján megtette az ellenlépéseket. Az idézést megakadályozta, ám eszköze, egy dolerani varázsló beleőrült, drelffé változtatta magát egy átváltoztató varázslattal, és az idézés végén magához csatolta Zrogdavar felbukkanó árnyékát. Így a kezdetben csak eszközként használt személy értékes prédává vált Kargil Yhron lelke egy újabb foszlánya számára. Ám e foszlány is ugyanoly kevés befolyással bírt a birtokolt személyre, mint ahogyan az Aleknél is fennállt. Arra viszont elegendő volt, hogy Zvdegor Devzevort Dréniába vezérelje... És mivel már közelgett a Jégnász Konstelláció ideje, La'mmea hercegnő is Dréniába indult. Nwykka úgyszintén... Még szükség volt egy démonra vagy egy sárkányra. Tristitia is Dréniába jött, és mivel még nem volt ideje megerősödni, továbbra is megfelelő prédát kínált. Azonban én, aki több információfoszlány révén megsejtettem és megtudtam néhány dolgot, sietve elmenekítettem: utat nyitottam Tristitiának egy másik dimenzióba, s ezzel kivontam őt a képből... Én és a többi jelenlévő sárkány túlságosan erős lett volna ahhoz, hogy bármelyikükkel is érdemes legyen megpróbálkozni. Helyettük viszont kínálkozott egy démon, Zordig de Royg nagyapja, ki varázsló volt egykor, mielőtt egy baleset révén démonná vált... Ám sajnálatos módon valaki elszabadította ezt a démont időnek előtte, és ellenfelei visszaűzték a fémbe. Ott van még mindig Skandar Graun láncos buzogányában, de így már nem volt megfelelő préda Kargil Yhron számára. Valaki mást kellett találnia... Ám ekkor megjelent a színen egy másik démon; Yorxun, a Döberki Rém kedvenc házi démona. És ez is egy külön történet, mely nem volt benne a tervben... Zhília Hadura, Eftghitegor ugyanis tudomást szerzett arról, hogy Kargil Yhron az élők között jár, és megpróbálja visszaszerezni az ősi Jégtrónt. Mivel tudta, hogy ha Kargil Yhron a trónra kerül, Zhíliát súlyos veszély fenyegeti, meg kellett tennie a megfelelő ellenlépéseket. Ám ő nem sejtette, hogy Kargil Yhron már ennyire erős, és azt hitte, egyetlen démon is elintézheti. A lícs Döberk báróját bízta meg, a vámpírlord pedig a démonát küldte ide... Az egyre erősödő erővonalak nyomán a démon arra a következtetésre jutott, hogy a nemesek által támogatott Jaspe de Vigorard valójában nem más, mint Kargil Yhron. Megpróbált hát a közelébe férkőzni... azzal a tudattal, hogy mégha téved is, az ifjú királyjelölt révén bejuthat a palotába, s ott majd lecsaphat az előbb vagy utóbb feltűnő Kargil Yhronra. Ám pechjére La'mmea hercegnővel, vagyis Kargil Yhron legerősebb lélekdarabjával akadt össze, aki szintén Jaspe de Vigorard közelében rejtőzködött, mint a leendő király apródja, Timo... La'mmea elkapta a démont, és rabjává tette, hogy felhasználja majd saját céljaira, ha a szükség úgy kívánja. – Kherthyomehr körbehordozta tekintetét az exarchákon, hogy vajon tudjáke még követni. Aztán folytatta: – Eközben Nwykka és Bredan összetalálkoztak északon. A nortsradeni azt hitte magáról, hogy ő Kargil Yhron, Nwykka viszont... mivelhogy ő jóval nagyobb lélekdarab birtokosa volt... pontosan tudta, mi a valóság. Kihasználta Bredant, s általa jutott be a palotába. Aztán amikor megszerezte a koronát és elfoglalta a Jégtrónt, oly erőkre tett szert, hogy már senki nem mérkőzhetett volna a hatalmával... Azt hitte, hogy ekkor már győzött és semmi nem állhat az útjába, és magához rendelte Kargil Yhron halhatatlan lelkének további foszlányait. La'mmea, Bredan, és Yorxun... aki időközben La'mmea „csókja" által szintén a lélek egy részének hordozója lett, pillanatokon belül meg is érkezett Nwykka mellé. S nem sokkal később megérkezett az a két lélek is, amely saját rendeltetéséről még maga sem tudott... Alek Gavajt nem érdekelte, mi vezérelte Dréniába. Zvdegor Devzevor viszont azt képzelte, azért kellett idejönnie, hogy mint Zrogdavar megtestesülése megakadályozza Kargil Yhront a hatalomra jutásban és az istenné válásban. Ám amikor Nwykka magához rendelte, egy pillanat alatt minden tudatosult benne. Ráébredt, hogy ki is ő valójában: Kargil Yhron halhatatlan lelkének egy hordozója... – Kherthyomehr grimaszolt. – És amiről eddig még nem szóltam, az a lélek Hetedik darabja. – Körülnézett. – Mind közül a legöntudatlanabb, ám ugyanakkor talán a legerősebb darab... – Nevetett. – És ezt a Fényes Mágus, a Törvény Védelmezője és én is megtapasztalhattuk, amikor nem sokkal ezelőtt megpróbáltuk kifürkészni a jövőt... Ez a Hetedik darab, avagy a Hetedik Veszedelem nem más, mint Skandar Graun legifjabb gyermeke, akit ekkor még Lucinda Morian hordozott a testében... Hogy mi a különleges ebben a gyermekben? Erre a választ Skandar Graun személyében kell keresni. Ő, a mi néhai királyunk egy olyan varázslatot hordozott a fejében, melynek hatalmától még az istenek is megdermednek. Némelyek, akik tudtak e varázslat létezéséről, úgy hitték, hogy amikor a félork meghal, majd e varázslat... a Káosz Szava is elenyészik, s végleg elnyeli a feledés. Ám immár tudjuk: a varázslat öröklődött! – Kherthyomehr a Lucinda ölében nyugvó csecsemő felé pillantott. – Méghozzá erősebb lett, mint az eredeti. Mert ez a varázslat él! Ónálló entitás, amely tovább örökíti magát! Hogy mi célból azt nem tudom. Kargil Yhron sem tudta!... Egy varázslat, mely hatalmasabb, mint a varázsló, aki létrehozta. Amikor megpróbáltuk kifürkészni a Hetedik Veszedelmet, érzékelte ezt, s visszatámadott minket. – A jégsárkány ismét végigmérte a jelenlévőket, hogy vajon képeseke felfogni e szavak jelentését. Aztán folytatta. – Nem sokkal azután, hogy Fényes Mágus megosztotta velünk látomását a jövőről, én magam is kutatni kezdtem, és hamar rájöttem, hogy a Hetedik Veszedelem a palotában van... Egy hajszálnyival talán hamarabb is, mint azt Fényes Mágus tette... Ekkor, a rendelkezésemre álló tényekből, sok mindent megértettem. Bár ekkor, beismerem, még azt hittem, hogy a Lucinda hasában lévő gyermek egymaga Kargil Yhron... Mivel meg akartam akadályozni a tervét, és nem akartam, hogy megszülessen, elcsaltam Lucindát, és odalenn az ősi guarni barlang mélyén egy többszörösen álcázott sztázistérbe börtönöztem... Talán a kiváló exarchák nem mindegyike tudja, mit jelent ez. A sztázistérben nem telik az idő. Így történhetett, hogy Lucinda, aki a gyermeket már napokkal a Jégnász Konstelláció bekövetkezte előtt megszülte volna, megtartotta testében a veszedelmes gyermeket... – Mosolygott. – Fényes Mágus érzékelte a Hetedik Veszedelem jelenlétét és titokzatos eltűnését a palotában, s nem tudott rá magyarázatot. Én pedig, hogy tetteimet leplezzem, szánt szándékkal a Hatodik Veszedelem, vagyis La'mmea hercegnő képében jelentem meg, hogy összezavarjam Fagyherceg társaimat. Időt akartam nyerni, s azt akartam, hogy senki ne tudjon arról, hogy én rejtettem el a megnemszületett gyermeket... Én voltam az is, aki titokzatos íjász képében merényletet kíséreltem meg a király ellen. A célom ezzel a figyelem elterelése volt, no meg az, hogy a király védelme illő figyelmet kapjon! – Sandán mosolygott. – A Drén Törvény értelmében védelmeznem kellett a törvényes királyt, s én ezen a nyakatekert módon éreztem úgy, hogy ennek érdekében mindent megteszek... Ám ekkor még én sem sejtettem, hogy pontosan mit is takar a „Hét Veszedelem". Mire a rejtélyt megfejtettem, Nwykka már megkaparintotta a hatalmat, és magához hívta a Kargil Yhron többi lélekfoszlányát. Már csupán az az egy hiányzott, amit én elrejtettem... – Kherthyomehr vállat vont. – Túl sok választásom nem maradt... Ahhoz, hogy Kargil Yhron bevégezze tervét és istenné váljon, lelkének mind a hét foszlányára szüksége volt. – Ismét megrántotta vállát. – Nos, választhattam... szembeszegülök Kargil Yhron vágyával, s megakadályozom, hogy istenné avassa magát a mostani Jégnászkor... avagy szolgaként borulok a lába elé, és előadom lelkének elrejtett Hetedik foszlányát. Ha megpróbálok szembeszegülni vele, mit érek el?... Kargil Yhron e Jégnászkor nem lesz isten, viszont elfoglalta Drénia trónját, és hozzám képest mérhetetlen hatalommal rendelkezik. Napokon belül megtalálja a rejtett sztázisteret, megszerzi lelkének Hetedik darabját, s szinte félisteni hatalommal uralkodik majd a világ fölött. Meglehet, újabb háromszázharminchárom évet kell várnia, mire újra bekopogtathat az istenek panteonjának ajtaján... ám ebből nekem nem sok hasznom ered. Hiszen engem valószínűleg már az első napon porrá zúzott volna... Szolgája lenni pedig nem akartam. Épp ezért hát egy köztes megoldást választottam: alkut ajánlottam. – A jégsárkány sejtelmesen mosolygott. – Hogy én mit nyertem ezzel, hogy istenné válásához a testemet és lelkemet adtam, az maradjon az én titkom... ám jelen körülmények között talán ez volt mindőnk számára a leghasznosabb megoldás. – Sóhajtott. – Kargil Yhron megkapta, amit akart. Lélekfoszlányai hordozóinak testéből mérhetetlen eszszenciát merített, s különös lelkeikben is megmerítkezett... istenné vált! A drének istenévé!

 Kherthyomehr elhallgatott, és széttárta a karjait, mintegy jelezve, hogy: ennyi.

 Fényes Mágus azonban hozzátette:

 – Ám Kargil Yhron Drénia trónján egyelőre istenként nem ülhet. Hiszen felfalja erejét isteneinek e világ.

 – Úgy van – bólintott Kherthyomehr. – Ezer vagy tízezer év is beletelik, mire Kargil Yhron annyira megerősödik, hogy isteni valójában létezhet majd Worluk világán. – Flegmán vállat vont. – És amikor visszatér, fogadják majd őt a mi utódaink. Ez már nem a mi dolgunk.

 Gonoszul elvigyorodott, és felemelt fővel az ajtó felé indult. Ám volt valaki, akinek akadt még kérdése.

 Alek Gavaj de Vigorard volt az, Drénia királya, aki még szeretett volna megtudni valamit.

 – És az a jópofa buggyant Skandar Graun, a Két lábon Járó Tepsi, aki apámnak hiszi magát... ő vajon hova tűnt?

 Kherthyomehr széttárta a karjait.

 – Nos, barátom... bár lelkem megmártózott egy isten lelkében, szomorúan kell bevallanom: mindent még én sem tudhatok.

* * *

A kihalt, fekete padlaton tompán visszhangzottak a dobogások és kísértetiesen röpködtek a hátborzongató rikoltások. A Domb tetejének közepén emelkedő szurokfekete oltár közelében kékes fekete köd örvénylett, s az oltár oldalai megjegesedtek. Fekete kámzsás papok bámultak hol a kékes örvényekre, hol pedig a fekete padlón heverő, vergődő, csupa izom, tömzsi alakra, aki egy különös fegyvert szorongatott a kezében.

 Láncos buzogány volt, ám a tüskék alatt egy démoni pofa vigyorgott.

 A főpap, akinek csupán ragacsos, vörös festéksávok virítottak csupasz, göthös testén, alig bírta megtartani kezében a még lüktető, vörös gilfszívet és a vértől csöpögő, obszin áldozókést.

 – Ez lenne Kargil Yhron!? – nyekeregte hitetlen hangon. –A világ jövendő királya? A drének jövendő istene?! Ez... ez... ez a sosem látott, undorító korcsfajzat?

 – Csakis ő lehet! – kiáltotta mellette egy alacsony, tömzsi varázsló. – Meg vagyon írva a jövendő könyvében, hogy Jégnásznak mely ciklusában teljesíti be sorsát. És mi ezt a Jégnászt találtuk meg a távoli jövőben, hogy kiragadjuk őt onnan, s elhozzuk a mi korunkba, hogy e végveszélyben segítse felemelkedésünket!

 A korcs teremtmény talpra állt, és buzogányát szorongatva, vérben forgó szemmel nézett körül.

 – Yvorl redves farkára! – hördült fel értetlenül. – Hol a pokolban vagyok?!

KALANDOZÁSOK A KÁOSZ VILÁGÁN

 A Káoszciklus írott története 1990ben kezdődött (ekkor jelent meg a sorozat első regénye), és mind a mai napig tart. A világ, amelyben a „csirkebél szagú" félork harcospap, Skandar Graun történetei játszódnak, fokozatosan formálódott és alakult, s végre eljutottunk odáig, hogy nekilássunk e kaotikus világ elemeinek rendszerezéséhez.

 Addig is, mivel az eddig megjelent regények, kisregények és novellák meglehetősen kaotikus összevisszaságban csatlakoznak egy máshoz, megpróbálok egy kis útmutatót adni a történetek időrendi sorrendjét illetően, aszerint, miként követik egymást az események.

 Az alant következő lista nem csupán a Káoszciklus köteteit sorolja, fel, hanem mindazon műveket is, amelyek a Káosz Világán játszódnak. A listán félkövér álló betűvel szedtem a regényeket, s félkövér kurzívval a rövidebb írásokat. A felsorolásnál azt az elvet követtem, hogy a „tulajdonképpeni" Skandar Graunregényeket sorszámoztam egész számokkal, a becsatlakozó és kiegészítő műveket pedig kiegészítettem az ábécé betűivel. (pld. a 8/a a 8as számú Káoszregény elé becsatlakozó történet; előtte érdemes olvasni.)

 Ha a cím után zárójelben egy csillag szerepel (*), azt jelzi, hogy ez a „fő vonulat", vagyis a mű elolvasását feltétlenül javaslom annak, aki szeretné, ha összeállna számára a Káoszciklus történéseinek folyamata. (Ambár többnyire kiderül minden lényeges pont az egymásba fonódó művekben található utalásokból, magyarázkodásokból.) Két csillag (**) szerepel azoknál a műveknél, amelyek véleményem szerint nem szükségesek a „fő vonulat" megértéséhez, de bepillantást engednek egyegy lényeges szereplő hátterébe és különálló kalandjába.

1.) John Caldwell: A Káosz Szava (*)

 regény, Griff 1990 – 268 old.

 2. kiadás: „Káosz" c. kötetben

 3. kiadás: „Káosz" c. kötetben (Cherubion, 1999)