* * *

Yorxun tehetetlenül lógott növényketrecében, mely körbefonta tagjait, melynek indái gúzsba kötötték, levelei betüremkedtek a torkába, s egy szemtelen ága még a végbelébe is belekúszott.

 Órákon át csüngött ott tehetetlenül, és a legtöbb, amit tehetett, az az volt, hogy pislogott, az orrán át erőlködve szuszogott, és rángatózni próbált, remélve, hogy a növények előbb vagy utóbb engednek majd a súlya alatt.

 Erre azonban nem került sor.

 Amikor feltámadt a szél, és cibálni kezdte a fák lombját, Yorxunban ismét gyökeret vert a remény. Ám a szél nem volt olyan erős, hogy leszakítsa a hatalmas gyümölcsöt.

 A foglyul ejtett démon reménytelenül ringatózott hát, és arra várt, hogy összegyűljön testében annyi esszencia, melynek révén egy megfelelő varázslattal kiszabadíthatja magát.

 Ám az esszencia valahogy nem akart gyűlni, nem akart erősödni, és Yorxun egyre idegesebb lett.

 Igaz, hogy a mágikus esszenciáját szinte az utolsó cseppig azokra a haszontalan földmélyi polipcsápokra pazarolta, melyek tévedésből a komornát húzták le a pokol közepéig Timo helyett, ám normális esetben egykét órán belül már vissza kellett volna térnie annyi esszenciának, hogy kiszabaduljon innen.

 Ám a jelek szerint ez nem volt normális eset. Yorxun azt is sejtette, hogy miért nem. Az az átkozott Timo – vagy akárki is bitorolta azt a nevetséges testet – nem csupán foglyul ejtette őt, de ugyanakkor egy másik varázslatot is elsütött. Egy olyan varázslatot, amely itt van valahol a közelben, és folyamatosan elszívja az esszenciát a környezetéből... és belepumpálja azt a növényketrecbe, hogy mennél tovább kitartson a csapda.

 Yorxun úgy érezte, szét fog robbanni a kimondhatatlan, világgáordíthatatlan haragtól!

 Pedig több ötlete is volt a kiszabadulására. A legtriviálisabb a levitálás. Addig rángatja – minimális esszencia felhasználásával – fel és le a testét, mintegy emelkedni és süllyedni próbálva, amíg a növényi gúzs szét nem szakad.

 Vagy... parányi lángocskával felgyújtja ketrecét. Magára pedig rámond addig egy tűztől védő varázst. No meg egy lebegésvarázst, nehogy a lehuppanáskor megüsse magát és kitörje a nyakát.

 Nem, ez túl bonyolult! A levitálás jóval egyszerűbb!

 De még ahhoz sincs elég esszencia!

 Vagy...

 Nem álmodozott tovább. Rájött, hogy teljesen fölösleges. Úgysem lesz elég esszencia, hagyományos módot kell találnia a kiszabadulásához.

 Megpróbálta nyelni és harapdálni a száját eltömítő leveleket és vékony ágvégződéseket. Ez nem ment könnyen, mivel azok úgy kibélelték a száját, hogy nem bírta mozgatni tőlük az állkapcsát. De ő nyelte és harapta; szinte fogakat növesztett a szájpadlásán is.

 Most az egyszer rettenetesen sajnálta, hogy belőle sosem lett vámpír... noha eddig már a gondolattól is undorodott. Démon és vámpír keverék – nem adná ki jól magát.

 Viszont ha most vámpír lenne, könnyedén megbirkózhatna a problémával. Megnövesztené a szemfogait, s ahogy azok hirtelen megnőnének, átlyukasztanák az útjukba kerülő leveleket. Aztán visszaváltoztatná fogazatát normálissá, majd újra megnövesztené... és ezt ismételgetve folyamatosan széttrancsírozná az egész undorító levélmasszát.

 No persze, gondolta csalódottan. Már megint túlbonyolítom a dolgokat. Ha vámpír lennék, simán denevérré változnék, és simán kiröppennék...

 Ez ismét elgondolkoztatta.

 Vajon a vámpírok az esszenciát használva változtatják az alakjukat?

 Minden bizonnyal.

 Miközben ezen agyalt, sikerült annyi nyállal átáztatott le

velet lenyelnie, hogy végre mozgatni tudta a rágóizmait. Ettől kezdve máris gyorsabban haladt...

 ...és jó félóra múltán teljesen szabaddá rágta a száját.

 Nem győzött köpködni, de aztán amikor rájött, hogy a kellemetlen íztől ilyen egyszerűen úgysem tud megszabadulni, ezzel felhagyott.

 Egy darabig csendben pislogott, aztán minden eddiginél elszántabban kezdett dolgozni. Sorra harapdálta el maga körül növényi kötelékeit, és köpködte a szétcincált darabokat. Mozgástere szinte percről percre növekedett.

 Aztán eljött az a diadalmas pillanat, amikor Yorxunnak mindkét keze kiszabadult, és immár még energikusabban dolgozhatott. Mivel a növényi gúzs rendszerét megbontotta, az már nem jutott elegendő esszenciához, hogy fennmaradjon, és egyre könnyebben engedett.

 Aztán már magától is kibomlott.

 Yorxunt túlságosan lefoglalta a lomb cibálása, harapdálása, marcangolása, és amikor megnyílt alatta az űr, már hiába kapott valami fogódzkodó után.

 Ám ő estében átfordult, akár egy nagy macska, és könnyedén, a talpára érkezett.

 – TIMO! – bömbölte teli tüdőből diadalmasan, megkönynyebbülten és eszelősen röhögve. – NEKED VÉGED, TE PATKÁNY! BÁRKI VAGY IS, ELEMI HIBÁT VÉTETTÉL... VÉGKÉPP MAGADRA HARAGÍTOTTÁL! MEG KELLETT VOLNA ÖLNÖD, TE MOCSODÉK! – Mivel a torkára szaladt egy kevés levélmaradvány, köhögni, krákogni és fuldokolni kezdett, és belilult a képe. Ám eközben szöget ütött a fejébe egy gondolat. – Meg kellett volna ölnie... De tényleg! Vajon mi a fenéért nem ölt meg?

* * *

A Deviaron rózsája egyenletes tempóban haladt felfelé a Devorfolyón árral szemben. Tizennégy pár hatalmas evezőjét egyenként négynégy pár kar mozgatta, s az ütemet az emelvényen puffogó dob biztosította.

 – Ez az! – rikkantotta örömmel Alek Gavaj, és ő egymaga többet húzott, mint azok hárman, akik még az evezőjébe ka– paszkodtak. – Adjunk neki! Érjük utol azt a másik hajót!... Hajrá! Hajrá!... Húzd meg! Ereszd meg!... Pont fordítva mondtam, höhöhö...

 Zvdegor Devzevor, aki a közeli korláton könyökölt, és álmos tekintettel bámulta a habokat, mosolyogva fordult oda.

 – Hova ez a nagy sietség, gyerek?

 – Most aztán meghúzzuk!... Hé, ti ott! Ne lazsáljatok, ha nem akartok egy óriássáska ülepet nyomulni a képetekbe!

 – Van még bőven idő – jegyezte meg csendesen a drelf. – Ne fordítsd magad ellen a rabszolgákat azzal, hogy jobban hajszolod őket, mint a korábbi uraik!

 Alek Gavaj harsányan röhögött.

 – Ezek már nem rabszolgák! Levettük róluk a láncokat, amikor a drén kutyákat vízbe dobáltuk... Hééé! Ha ti ott elöl lazsáltok, odamegyek, és nagy fejbe veréseket rendezek!

 – Attól, hogy nincsenek láncaik, még nem lettek szabad emberek – magyarázta a drelf. – Lélekben még mindig rabszolgák. Arra születtek, és azok is maradnak.

 – Egy frászt! Ezt kiáltom a képedbe tisztelettel, árnyékdumálós barátom! – harsogta boldogan Alek. – Nézd, milyen örömmel eveznek!... Ha lehagyjuk azt a másik hajót, ünnepelünk egy nagyot! De ahhoz... húzd! Húzd! Húzd!

 A rabszolgapadon megfeszültek a verejtékes testek, az izmok és a fogak csikorogtak, az evezőrudak tompán döbbentek. Néhanéha elröppent egyegy szitok vagy hangos nyögés, de senki nem lázadt a kemény munka ellen. A szabadság lelkesedése csupán kevesek szemében lángolt. A drelfnek igaza volt; hiába dobálták be néhaivá lett uraik tetemét a vízbe, ezek az emberek és orkok lélekben továbbra is rabszolgák maradtak. Méghozzá olyan rabszolgák, akik sokkal jobban rettegtek új uraiktól, mint a régiektől.

 Az agyalágyult óriás, aki úgy viselkedik, akár egy gyerek, ám bárkit átlódít a korláton, aki ellentmond neki...

 És a különös, hallgatag drelf, akinek piros szemében az őrület lángja lobog, és aki pár órával ezelőtt egymaga több mint két tucat drén fegyverest gyilkolt le szemmel látható élvezettel, játszi könnyedséggel. Kardja, akár az acélba fagyott villámlás, mozdulatai egy vérszomjas nagymacskáé, kacaja egy tébolyult sikoltószellemé.

 A rabszolgák, akik az összecsapás alatt ordítva biztatták az albínót, aki szembeszállt a kegyetlen drénekkel, akik néha kedvtelésből is megjáratták korbácsukat vagy kardlapjukat ahátukon, a második perc végére már alaposan megcsendesedtek.

 Látták harcolni a drelfet, és a szívükbe félelem markolt, mivel tudták, hogy eleven ember nem harcolhat így.

 – Démon! – suttogták. – Ez egy démon!

 – Az őrület démona!

 – Legyilkol minket is!

 A drelf azonban nem tett ilyet. Amikor utolsó ellenfelét is levágta, akár az érett kalászt, győzedelmesen felkacagott, az égnek emelte mindkét karját, és perceken át görcsösen kacagva így maradt. Aztán ahogy a tébolyult hangok elfogytak torkában, a drelf behunyta a szemét, a szája elé emelte kardját, és arcára költöző áhítattal lenyalta a pengéről a vért.

 Ez volt az a pillanat, amikor a rabszolgák közül nagyon sokan felugráltak, s ha nem fogták volna vissza őket a bokájukat rögzítő bilincsek, még azok is a vízbe vetették volna közülük magukat, akik csak hírből ismerték az úszás tudományát. Biztosra vették ugyanis, hogy a háborodott démon odajön, és lemészárolja valamennyiüket.

 A drelf azonban eltette kardját, majd lehajolt, és egy erőteljes mozdulattal letépte az egyik hulla övéről a bilincsek kulcsát. Aztán odahajította a közelben vigyorgó Aleknek.

 – Engedd el őket! – mondta csendesen.

 Alek Gavaj elkapta a kulcsot, és meglengette azt ökölbeszorított kezében.

 – Hé, cimbora! – harsogta. – Te aztán buggyantabb vagy még az én egykori tanítómesteremnél is, aki pedig a sokatmondó Két Lábon Járó Tepsi nevet viselte sajnálatos elhalálozásáig!

 Ám a drelf ezt meg sem hallotta. A szabadon maradt kormány felé pillantott, majd a döbbent és zavart rabszolgákhoz.

 – Van köztetek, aki tud kormányozni? – kérdezte.

 Így, hogy abbahagyták az evezést, a hajó lassan elfordult, és a jobb part felé sodródott.

 – Én, uram – morogta egy öreg ork az első evezőtől. – Kormányoztam már.

 – Akkor ragadd meg az alkalmat! – Aztán a közelben görnyedő tartalék evezősökre mutatott. – Ti dobáljátok vízbe a hullákat! A többiek evezzenek!

 Ezzel elfordult, és ruganyos léptekkel az orr felé indult.

 Alek odahajította a kulcsot az egyik rabszolgának, és üldözőbe vette.

 – Hé, Zedorg...

 – Zvdegor – helyesbített a drelf. – De szólíthatsz Zegnek is.

 – Az mindegy – legyintett Alek Gavaj. Aztán tágra nyílt szemmel, esdeklőn meredt barátjára. – Mondd csak, mit gondolsz... lehetnék én a kapitány?

 Zvdegor Devzevornak csak az arca mosolygott, a szemében még mindig a kegyetlen halál lángja lobogott.

 – Miért is ne...

 – Akkor vitorlát fel! – zengte Alek. – Az árbocra mindenki! Hurrá!

 Zvdegor Devzevor gyanakodva pislogott.

 – Pont szemből fúj a szél...

 – Na és?

 – Nem hiszem, hogy a vitorlák hasznunkra lennének.

 – Te csak ne szólj bele a kapitány dolgába! – intette zordan Alek. Aztán nagyot röhögött, és a drelf vállára csapott. –Höhö! Csak próbára tettelek! De látom, te semmit sem értesz a hajózáshoz.

 – Meglehet – felelte Zvdegor Devzevor. – Ám nem én vagyok az egyetlen ilyen a fedélzeten.

 – Nana! – hördült fel megbántottan Alek. – Azt akarod ezzel mondani, hogy rossz kapitány vagyok?!

 – Talán.

 – Tudod, mit, tejfelhajú?! Akkor legyél te a kapitány, én meg visszamegyek az evezőhöz!... – Már tette is. Mókás, hatalmas ugrásokkal vette célba az evezőpadokat. – Félre onnan, nyamvadt banda... jön a rettenetes óriássáska, hogy megtanítson evezni benneteket! Japííííííííí!

 Hát így történt, hogy a vitorlákat nem húzták fel, s továbbra is az evezésnél maradtak. S míg a Deviaron rózsája eddig nem ismert sebességgel siklott árral szemben felfelé a folyón, az evezősök némelyikének fejében komor gondolatok fordultak meg azzal kapcsolatban, miféle sors vár majd rájuk, amikor a drének felfedezik, mi történt.

 Nagy valószínűséggel lefejezik, felkötik vagy felnégyelik valamennyiüket elrettentésképpen. És ha ennyivel megússzák, örülhetnek...

 És sorsuk immár mindenképpen megpecsételtetett, s ezt mindannyian tudták. Még ha esküvel állítanák is valamennyien, hogy ők nem vettek részt a lázadásban, a drén hajósok megölésében, s ennek ténye bebizonyosodna... halálukat akkor sem kerülhetnék el. Pusztán azért, mert szemtanúi voltak olyasvalaminek, ami elképzelhetetlen Dréniában, veszniük kell. A drén urak nem engedhetik meg, hogy a lázadásnak akárcsak a gondolata vagy az emléke is megmaradhasson bárkiben, és kellemetlen érzéseket vagy csalfa reményeket éleszszen másokban.

 Vagyis, ha már belecsöppentek, nincs visszaút. Reménykedniük kell, hogy valahogy majd elszökhetnek, és élve megúszhatják.

 Ám túl sok töprengésre nem maradt idejük. Alek Gavaj ugyanis a fejébe vette, hogy az övék a világon a leggyorsabb hajó, és ezt mindenáron be akarta bizonyítani.

 – Húzd! – ordította túl a dobot. – Húzd!... Húzd!... Húzd!... Hú... Huhú... Húdekutyamelegvan!... Höhö! Húzd! Húzd!...

 Zvdegor Devzevor végigsétált a fedélzeten, és nem törődött a deszkákat sikáló orkok és emberek feléje vetett sötét pillantásaival. A kormánykerékre támaszkodó orkhoz sétált oda.

 – Mi a neved?

 – Gredzsag, dire.

 – Mondd csak, Gredzsag, jártál már Deviaronban?

 – Tucatszor is, dire.

 – Ismered tehát az utat?

 Az ork mélán röhögött.

 – Há' az evezők mellől nemigen lehet át az utat bámészkodni.

 – Ez igaz.

 – De még mennyire, hogy igaz!

 – Azért elboldogulsz?

 – El én.

 Zvdegor Devzevor hosszan hallgatott, aztán a ráncos, elgyötört ábrázatba nézett.

 – Hallottad, igaz, hogy Dréniának új királya van?

 – Már megin'? – vállat vont. – Gondoltam, hogy ez a mostani nem húzza sokáig! – Rötyögött. – Ork király Drénia trónján! Ugyan má'... ki hallott má' ilyet?!

 – Én őrá gondoltam. Skandar Graun. Tudsz róla valamit?

 A vén ork felhorkant.

 – Nem tudom, miből gondolják a drének, hogy mi orkok valamennyien ismerjük egymást?!

 – Nem tudom, miből gondolják az orkok, hogy én drén vagyok?

 A vén ork elvigyorodott.

 – E' már igaz! – Aztán vállat vont. – Nem tudom, miféle ez a Skandar Graun. Csak Grooms a megmondhatója, miképpen került a trónra... vagy talán még ő sem, mivelhogy az az alak, már ahogy beszélik, Yvorlt szolgálja. – Ösztönösen lehalkította a hangját, úgy pusmogta: – De a' már igaz, hogy amióta rátette a retkes ork valagát a Jégtrónra, egyre többen érzik úgy, hogy ha ez megtörtént, bármi megtörténhet. – Kacsintott. – Érted, mire gondolok, dire, ugye?

 Zvdegor Devzevor hallgatott.

 – Az ork legendára? – kérdezte végül. – Hogy eljön a Felszabadító? Hogy... eljön majd az orkok nagy napja? Hogy nem kell többé megvetésben és megaláztatásban élnetek, és ti orkok uraljátok majd a világot?

 A vén ork csillogó szemmel röhögött.

 – Úgy bizony! – Aztán vállat vont. – Ámbár én magam nem hiszek ebben. Nem jött még el a mi időnk. És talán nem is fog soha... De egyre többen hisznek a legendában. – A fejét ingatta. – Vagy ha nem így lenne, dire... miféle magyarázatot adnál arra, hogy egy ork ülhetett a drének trónjára... ebben a rohadt országban, ahol egyébként egy orknak még ahhoz sincs joga, hogy békésen belefetyeljen egy langymeleg nyálsört valami lepusztult csehóban?

 – Úgy gondolod, hogy ez a Skandar Graun lesz a ti Felszabadítótok?

 A vén ork harsányan felröhögött.

 – Még hogy ő?! A Felszabadító?!... Yvorl kutyája, a Két Lábon Járó Pestis?

 Zvdegor Devzevor megrezzent.

 – Mit mondtál?

 – Nem én csúfolom így – visszakozott az öreg. – Ő maga mondta ezt a nevet. Mesélték, hogy így nevezi magát.

 – Két Lábon Járó Pestis?

 – Aha. Állítólag az a szokása, hogy megöli a barátait...

 Zvdegor Devzevor rámeredt a vigyorgó ráncos arcra, majd szó nélkül sarkon fordult, és az evezősökhöz sietett.

 Már messziről hallotta Alek Gavaj lázas rikoltozását.

 – És a két hajó orr orr mellett halad!... Húzd! Húzd!... Lássuk, ki a jobb!... Húzd a rabszolgaanyád mindenségit, mert odacsapok ám az evezővel, ha lepipálnak bennünket! Húzd! Húzd!... Húzd!

 Zvdegor Devzevor rácsapott Alek széles vállára.

 – Figyelj, kölyök...

 – ÉPPEN MOST ZAVARSZ, TE BUGGYANT?! – sikoltotta Alek tébolyult, hisztérikus hangon. – Épp most, amikor... Húzd! Húzd!... Húzd! – Látva, hogy valaki kibukott a padról a kimerültségtől, még hisztérikusabban ordított. – Aki kidől, a cápák közé hajítom!

 – Ez folyó – jegyezte meg a drelf. – Itt nincsenek cápák.

 – Már megint kötekedsz?! – sikoltotta Alek megbántottan. – Vedd tudomásul, ez igenis olyan folyó, ahol vannak cápák!... Húzd meg! Húzd... Húzd, az anyád!... És ha nem hiszed, téged is bedoblak, oszt majd harapdálhatjátok egymást!

 Zvdegor Devzevor nem vette szívére a fenyegetést.

 – Mit mondtál, hogy hívják azt, akit tanítómesteredként említettél?

 Alek azonban felugrott válasz helyett, és mindkét kezét az ég felé lökte.

 – Hajjjjjíííííííííéééééééééíííííííí! – üvöltötte diadalmasan. – Lehagytuk a nevetséges balekokat! Győztünk!... Győztünk! Micsoda diadal! A puszta akarat győzedelmeskedett egy másik puszta akarat felett!... Hé, fiúk! Lehet lazítani!... Ne törődjetek velük, hadd menjenek! A lényeg az, hogy beértük és lehagytuk őket. Mi vagyunk a jobbak! – Ugrálni és táncolni kezdett. – Mi vagyunk a jobbak! Mi vagyunk a jobbak, a jobbak mi vagyunk... Höhöhöhö!

 Aztán a korláthoz rohant, és vadul integetett a másik hajóról feléjük bámuló drén hajósoknak.

 – Kocsonyák vagytok, bebeeee!... Legyőztünk benneteket! Menjetek csak, menjetek... vesztesek!

 Az evezősök kimerülten görnyedtek a rúd fölött. Néhányan öklendeztek, mások csak ziháltak.

 Alek Gavaj felderült, örömtől sugárzó képpel fordult a drelfhez.

 – Mit is kérdeztél az előbb?

 – Az a bizonyos „Két Lábon Járó Tepsi", akit mesteredként emlegettél...

 – Halott. Megnyuvadt szegény Tzanthamor Szigetén.

 – Ork volt?

 – Dehogyis! – rázta a fejét Alek. – Legfeljebb részben. Félig ember, félig ork. Ámbár az arányokról nem nagyon nyilatkozott.

 – Hogy hívták?

 – Skandar Graun, a Két Lábon Járó Tepsi... De miért érdekes ez?

 – Ő a király.

 Alek göcögött.

 – Ugyan hol? Tzanthamoron, az élőhalottak országában?

 – Itt, Dréniában.

 Alek Gavaj szeme kimeredt.

 – Az... lehetetlen! Skandar Graun halott. Még síremléket is írtam neki egy sziklára. Így hangzik: „Ezen a szigeten harapott kőbe az én egyetlen igaz barátom és mesterem, a buggyant Skandar Graun, a Két Lábon Járó Tepsi." Ugye szép?... Bár egyszer az én síromra is ilyesmit írnának!

 – Meglehet, ez így lesz majd – mondta a drelf kifejezéstelenül. – Ám ami tény, tény: Drénia királya egy orkfajzat, és Skandar Graunnak hívják. Szerinted ez véletlen egybeesés?

 Alek Gavaj úgy meredt a drelfre, mintha szellemet látna.

 – Még jobban megbuggyantál, mint eddig? – tudakolta. – Aki megnyuvadt Tzanthamoron, hogy lehetne Dréniában király?

 Zvdegor Devzevor sandán mosolygott az arcával; a szeme azonban halálosan hideg maradt.

 – Nem tudom – mondta. – Ám ezt érdekesnek találom.

 Alek Gavaj felhorkant.

 – Hát még én! Mert ha így van, az azt jelenti, hogy engem is becsapott! – Sértődötten felhúzta az orrát. – Eljátszotta, hogy megnyuvadt, és hagyta, hogy felfirkáljam ezt a szép síremlékfeliratot... és én az ilyet nem komálom! – A fogát csikorgatta. Aztán felordított. – Elég a pihenőből, nyavalyások! Ragadjátok meg az evezőket, aztán uccu neki! Holnap estére a fővárosban akarok lenni! Úgy evezzetek, mintha most már nem játszásiból eveznétek... hanem igazándiból drén korbácsos nyomoroncok püfölnék a buggyant fejeteket!

* * *

Skandar Graun egy pillanatra sem tette le a buzogányát, miközben felalá járkált kedvese elhagyott szobájában. Néha felkapott egyegy ruhadarabot, és azt szagolgatta nagy szörcsögések közepette, mintha így akarná megállapítani, hová tűnhetett a tulajdonosuk.

 Rajta, a testőrein, a tanácsadóján és nagy sereg udvaroncon kívül két ismert alak is tartózkodott még a gyertyafényes helyiségben. Két sárkány; Jilocas'theyn és Lyasthé Mehriall.

 – Mi a fene lesz már?! – morogta sürgetően a félork. – Ta lán nem működik a francos mágiátok?

 Jilocas'theyn, az ezüstsárkány egy óriásfejnyi üveggömböt helyezett el a szoba közepén, s az ott lebegett az ablak és az, ajtó között, a legcsekélyebb alátámasztás nélkül. Az üveg– gömb belsejében tejfehér köd gomolygott, a felületén nedves párafoltok csillogtak. Valahonnan a padló repedéseiből rózsaszín füstpamacsok áramlottak a plafon felé, s út közben körülfonták a képzeletbeli függőleges tengelye körül forgó gömböt.

 – Tanúi lehetünk, hamarosan, most már a múltnak – motyogta Jilocas'theyn, és mindkét kezét úgy tartotta, mintha a gömböt meg akarná áldani.

 – Kherthyomehr! – csikorgatta a fogát a félork. – Hogy épp ilyenkor nem vagy itt!

 – Ez szokása neki, Ravasz Harcosnak – motyogta az öreg sárkány. – Nincs ott mindig, amikor történnek a különös dolgok. Ám tudta nélkül ezek ritkán történnek csak.

 Lyasthé Mehriall az ablakhoz ment, és rátette széles fenekét az ablakpárkányra. Olyan lazán ült ott, akár egy gondtalan csitri a rabszolgaszálláson, pihenőidőben.

 Az ork bábát elvitték már egy másik szobába, ám rá még ezután várt a sárkányok kihallgatása.

 – Úgy értesültem – szólalt meg agresszív, éles hangon a sárkánynő, amely éles ellentétet képezett laza testtartásával –, tudsz a Hét Veszedelemről, király. Ravasz Harcos beavatott.

 – Érdekel is engem a Hét Veszedelem! – sziszegte a félork. – Azt mondjátok meg nekem, hova tűnt Lucy!

 – Arra is rögvest sor kerül – felelte a sárkánynő kizökkenthetetlenül. – Ám talán míg várunk, meghallgatod tőlem a legújabb értesüléseket.

 – De amíg várunk, Lucy egyre messzebbre jut! – mérgelődött a félork. – Sokáig tart még, amíg az a vacak látógömb szagot fog végre?!

 Nem fogalmazott túl szakszerűen a gömb mágiáját illetően, ám ezt senki nem tette neki szóvá.

 – Az egyiket elkapták, és fogolyként Deviaronba hozzák – mondta a sárkánynő. Mielőtt kérdés merülhetett volna fel, hozzátette: – Bredant, a barbárt.

 Skandar Graun meg sem hallotta. Egyre csak Lucindán járt

az esze.

 – Lehet, hogy ezóta már megszült – motyogta. – Vagy ha nem, akkor sem tűnhet el egykönnyen. Azzal a borzalmas, nagy pocakkal...

 Lyasthé Mehriall elbeszélt mellette.

 – A másik viszont nyom nélkül eltűnt – mondta. – Az a Nwykka. Róla semmit sem tudunk, csak azt, hogy valahol még itt van, Dréniában. Mint ahogy a Hét közül legalább hat. Bármikor lecsaphatnak.

 – Ide jönnek – mormolta a Fényes Mágus –, tudjuk ezt, mely nyilvánvaló. Heten vannak, mint csillaga ahány van a Jégnász Konstellációnak.

 Úgy tűnt, ez a bejelentés még Lyasthé Mehriall számára is újnak számított, mivel a sárkánynő az ezüstös szakállú öregre meredt, és hosszan érlelte magában a gondolatait.

 – Beálltakor a Jégnásznak – folytatta Jilocas'theyn – megláthatjuk őket, úgy hiszem.

 – Lucy! – keseregte Skandar Graun oda sem figyelve a két sárkányra. – Mi a fene esett beléd, hogy állandóan szöksz előlem?!

 – Talán komolyan vette, amit ön mondogatott mindig, felség – kotyogott közbe Zwikk BlataRukoz. – Mármint hogy ön a Két Lábon Járó Pestis, és mindenki elhullik ön mellől, akiket megkedvel...

 – Akkor emiatt neked nem kell aggódnod – mordult rá a félork baljóslatúan. – Téged sohasem foglak megkedvelni, Cvikli. Ám még így sem mondanám, hogy biztonságban van az életed.

 Jilocas'theyn olyasféle hangot hallatott, mint amikor egy régi, kenetlen ajtó megnyikordul.

 – És lőn!

 Skandar Graun azonnal odaugrott, és rámeredt a gömbre.

 Lucyt látta benne. Ebben a szobában, nagy pocakkal. A félork nő a kereveten hevert, és savanyított hínársalátát falt haltest darabokkal.

 Mivel hangok nem hallatszottak, csupán emlékképek vibráltak a gömb belsejében, nem lehetett hallani a csámcsogást és a cuppogást. A képen nem csupán Lucy látszott, hanem az egész szoba. A túlsó részén a bába az ágy fölé hajolt, és az ágyneműt igazgatta, a párnát paskolta.

 Aztán Lucy ledobta a salátástálat a földre, és a pocakjához kapott. Az arca eltorzult a kíntól.

 – Elleni készül... – nyögte Skandar Graun. – Kezdődnek a fáj ások...

 A bába odaszaladt Lucyhoz, valamit beszélt hozzá, majd az ajtó irányába iramodott.

 Ám ekkor belépett valaki...

 Skandar Graun rekedten felnyögött:

 – Az aranyhajú nő! A bába nem hazudott!

 Persze, ez eddig is nyilvánvaló volt, hiszen a parancsvarázs hatása alatt nem is hazudhatott. Ám más volt erről hallani, és megint más látni.

 Lucy még csak fel sem emelkedett a kerevetről. Úgy tűnt, mintha ismerné ezt a különös nőt.

 – A Hatodik Veszedelem – motyogta a háttérben a Fényes Mágus. – Korona formájú anyajegy van a szeme alatt.

 És valóban, ott volt az anyajegy...

 A nő röviden, ám annál hevesebb gesztusokkal magyarázott valamit Lucynak. A félork nőnek egy darabig kitartottak a kínjai, és ő hevesen, mélyeket lélegzett. Aztán az arca kisimult. Már amennyire ez egy ork jellegű ábrázattól elvárható. Az aranyosan csillogó hajú nő az ajtó felé intett. Lucy először a fejét rázta, ám aztán a további győzködésre végül is rábólintott. A pocakját fogva felállt. Nyújtózkodott. Oldalt fordult, és a testtartásából, a szája mozgásából arra lehetett következtetni, hogy a bábához beszél. A bába a gardrób felé mozdult. Az aranyhajú nő azonban közbelépett. Intett valamit Lucynak, aztán a bábához ment. Többször is elhúzta a tenyerét az ork nő arca előtt, és az úgy maradt ott, akár egy szobor. Aztán az aranyhajú nő gyengéden megfogta Lucy karját, és kifelé húzta. Ám mielőtt kinyitotta volna az ajtót, visszafordult, egyenesen a gömböt figyelők felé nézett, fensőségesen elmosolyodott, majd előrenyújtotta a tenyerét, és ujjaival olyasféle mozdulatot tett, mintha egy almát akarna a markába szorítani, s abból levet préselni.

 A gömbben ismét tejfehéren kavarogtak a gőzök.

 – Hova tűntek?! – kiáltotta csalódottan Skandar Graun.

 – Nem először fordul elő észlelése fürkészésemnek – mondta Jilocas'theyn. – E nő, ki egyike a Veszedelmeknek, leplezi titkait.

 – De ki ez?! – morogta Skandar Graun. – Ki ez a nő?!

 – Bárki is az – recsegte Lyasthé Mehriall –, hatalma nem hétköznapi, az egészen bizonyos. Már amennyiben az, akinek látszik... és nem pedig valaki más. – A sárkánynő az öregre pillantott, de nem nevezte meg, kire gyanakszik.

 Drénia sárkány patrónusai még soha nem vádolták meg egymást más faj képviselői előtt.

 Ám nem kellett nevet mondania; Skandar Graunnak ennyi is elég volt. Hirtelen megrándult és felszisszent, mintha villám csapott volna a kislábujjába.

 – Kherthyomehr! – bömbölte hitetlenkedve. – Kherthyomehr! Ő volt az!

 Lyasthé Mehriall érdeklődve hallgatott, és Jilocas'theynre pillantott, hogy vajon az öreg mit szól hozzá.

 A Fényes Mágus homloka ráncokba gyűrődött; talán jobban is, mint ahogy az elvárható lenne egy valódi embertől vagy dréntől.

 – Mi vezetett e következtetésre, király, hogy Ravasz Harcost láttuk imént?

 – Ti sárkányok olyan emberi alakot öltötök, amilyet megkíván a kedvetek – jelentette ki. – Nektek ez annyi, mint nekem az orromat kifújni!

 – A hasonlatod nem helytálló, király. De valóban, képességünkben áll általunk választott emberi alakot ölteni.

 – Miért ne lehetne ez Kherthyomehr? – mormolta Skandar Graun. – Nyilvánvaló, hogy Lucy ismeri... És amikor az Aranycsarnokban a szobor fogságába estem, és körülöttem elhatalmasodott az őrület – Skandar Graun nem akarta elmagyarázni, miféle őrületre gondol –, Kherthyomehr akaratlanul is átváltoztatta alakját... Csak most ismertem fel: ezt az alakot viselte!

 A bejelentés csak a közelben álló Dierronlovagokat és a mögöttük tolongó udvaroncokat lepte meg.

 A sárkányok szenvtelenek maradtak.

 – Van egyszerűbb magyarázat is arra, amit az Aranycsarnokban láttál – recsegte a sárkánynő. – Kherthyomehr látta azt a látomást, mely megmutatta a Hét Veszedelmet. Talán ezért öltötte fel ezt a női alakot.

 Skandar Graun nem értette ennek a kijelentésnek a logikáját, de nem is figyelt oda, mivel agya vadul dolgozott. Próbálta kitalálni, hogy vajon ha Kherthyomehr volt az a női alak, akkor hova vihette Lucyt.

 Időközben Fényes Mágus is megtette a maga hozzászólását:

 – Amit láttunk, valós, nem álca, meglehet. A Hét Veszedelem közül egy a Fellegvárba bejutott, majd érzékelésünk elől elveszett. – A gömb felé mutatott. – Talán a rejtély nyitját láthattuk. Ő jött a nődért, király, a Hatodik Veszedelem.

 – És ha Kherthyomehr a Hatodik Veszedelem?

 – Nem lehet. Nem érzékeltük jelenlétét a Hét közül egynek sem többé idebenn, s Ravasz Harcos itt volt velünk.

 Skandar Graun ismét felalá járkált.

 – Lucy ezóta már... akárhol lehet!

 – Nem, király – mormolta Jilocas'theyn. – Egyet biztosan állíthatok: nőd nem hagyta el Deviaront. Ez egészen bizonyos.

12. Bolond és Királya

Skandar Graun aznap éjszaka szinte semmit nem aludt. Álmatlanul forgolódott az ágyában, és azon gyötrődött, hogy vajon mi történhetett. Ki vitte magával Lucyt és hová?

 De legfőképpen: miért?

 És még legfőbbképpen: Lucy vajon miért ment el vele?

 Kínálkozott számtalan magyarázat, melyek közül sokat a töprengő félork azonnal elvetett. Másokat pedig, még ha képtelennek nem is talált, nehezen tudta összeegyeztetni Lucy jellemével.

 A legvalószínűbbnek még az tűnt, hogy Lucy féltette a születendő gyermeket, s nem akarta kitenni őt a palotában leselkedő orgyilkosoknak. Hiszen meglehet, hogy azok, akik nem juthatnak a király közelébe, annak asszonyát és porontyát választják célpontnak.

 Az persze nem vallana Lucindára, hogy a veszély elől megfutamodjon, de hát ki tudhatja, miféle változásokon megy keresztül egy félork orgyilkosnő lelkivilága, amikor elhatalmasodnak agyán az anyaság örömei és felelősségei...

 Odakinn, az ajtaja előtt kiáltás harsant, léptek dobogtak, valami pukkant, majd dörrent is. Aztán a lárma felerősödött, valami az ajtónak csapódott, és sikoltás hallatszott.

 Skandar Graun ásított.

 – Csak egy újabb merénylő...

 Óvatosan nyílt az ajtó, és Sern do Krajn kapitány dugta be busa fejét kopogás nélkül.

 Skandar Graun biztos, ami biztos megragadta a párnája alatt a buzogánya nyelét.

 A négy szellemtestőr mozdulatlanul állt az ágya mellett; mintha a baldachint tartó oszlopokat őriznék.

 – Ébren vagyok – szólalt meg Skandar Graun.

 – Bocsásson meg, felség – dörmögte a kapitány. – Nem akartam a kopogtatásommal felébreszteni.

 Skandar Graun felkönyökölt.

 – Valami merénylő?

 – Az volt.

 – Ma éjszaka még csak az első?

 – A, harmadik, felség.

 – Nahát, az első kettőt meg se hallottam.

 Sern do Krajn vigyorgott.

 – Nem akartuk megzavarni az álmát felség. Lábujjhegyen gyilkoltunk.

 – Értékelem a hozzáállást.

 Odakinn ismét kiáltás harsant. Sern do Krajn biccentett.

 – Jó éjt, felség! Próbáljon meg aludni!

 Skandar Graun szemére azonban nem jött álom. Az, amit a Fényes Mágus állított, nem hagyta nyugodni: Lucinda itt van valahol Deviaronban. Lehet, hogy csupán kéthárom nyíllövésnyire...

 És ő mégsem érheti el.

 Vagy mégis?

 Érdekes gondolat kezdett körvonalazódni az agyában.

* * *

Másnap reggel, amikor felébredt, és betódultak a lakájok, a király kialvatlanul ugyan, de új energiával telten pattant ki az ágyból.

 – Hívjátok Cviklit! Ha még alszik, ugrasszátok ki az ágyból!

 – Itt vagyok, felsééééég! – Zwikk BlataRukoz oldalgott be az ajtón. Ez idáig a folyosón várakozó testőrökkel beszélgetett. Ő is kialvatlannak tűnt, s nagy fején sokasodni látszottak a ráncok. – Parancsoljon velem!

 – Beszédem lesz veled, Cvikli – vetette oda Skandar Graun, miközben öltöztették. – De addig is, amíg erre sor kerül, szaladj csak el, s tudakold meg, mi újság az udvari bolondommal! Ha nem érzi jól magát, fejeztesd le az orvost, majd magadat is, aztán gyere vissza!

 – Felsééééég... úgy tapasztalom, jó kedvében találta önt areggel!

 – Még mindig itt vagy?

 – Nos, igen. – A királyi főtanácsadó egy összetekert pergament húzott elő. – Az Arkhon Tanács döntött a nemesi címre felterjesztett heroyok és kreforok listájáról. Kéretik az ön becses jóváhagyása e különösen fontos és jelentős ügyhöz...

 Skandar Graun hunyorogva méregette, miközben a palástját csatolták fel a vállára.

 – Nocsak! Miért ilyen sürgős ez neked? Csak nem te is rajta vagy a listán?

 Zwikk BlataRukoz bizalmaskodó képpel közel hajolt.

 – Nos, felség, az Arkhon Tanács eléggé elítélhető módon kifelejtette a nevem a listáról...

 – Akkor jó.

 – ...így hát bátorkodtam a lista végére én magam odakanyarítani azt, remélve, hogy felség imigyen jutalmaz meg felbecsülhetetlen szolgálataimért.

 Skandar Graun rötyögött.

 – Korai ez még, Cvikli. Szolgálj tovább e felbecsülhetetlen módon, s a legközelebbi listára majd én magam protezsálom be a neved. Na, hogy tetszik?

 Zwikk BlataRukoz fancsali képet vágott.

 – Mint azt ön is tudja, felség, új nemesi címre csupán most avagy a következő Jégnász Konstellációkor kerülhet sor!

 – Sebaj, kivárjuk.

 – De felsééééég! – sziszegte a királyi főtanácsadó megbántottan. – Én nem tudok háromszáz évet várni...

 – De én sem! – vigyorgott a félork, és az ajtó felé mutatott. – Menj, Dzsara Horghoz! Aztán ha majd visszajöttél, eldöntöm, mennyire értékesek a szolgálataid!

 Zwikk BlataRukoz valamit még mondani akart, de aztán csak becsukta a száját, és dühösen kisietett a szobából.

 Időközben a sürgölődő lakájok végeztek az öltözködési procedúrák teljes skálájával. Úgy belemelegedtek, hogy még a fésűt szorongató öregúr is közelebb merészkedett, ki tudja, miféle céllal...

 Skandar Graun azonban most nem érzett kedvet az efféle tréfákhoz.

 – Koronám! – recsegte. Majd amikor az felkerült a fejére, ismét tömören szólt, ahogy az egy királyhoz illik: – Buzogányom!

 Az egyik lakáj kiemelte a neves fegyvert a párna alatti szokásos helyéről, ránézett, majd azt mondta:

 – Ahhhh!

 Skandar Graun odapillantott, és hirtelen minden szál sörte égnek meredt a fején.

 Az imént elküldött királyi hajfodrász csillogó szemmel lépeti ismét közelebb, de a király reflexből ellökte.

 – Yvorl redves farkára! – bömbölte. – Ki tette ezt a csúfságot a legkedvesebb buzogányommal?!

 A fegyver ugyanis, amit a rémült lakáj a kezében tartott, az éjszaka folyamán alaposan megváltozott. A nyél és a lánc maradt, amilyen volt. A golyóbis viszont határozottan egy gömbölyű emberfej formáját öltötte, melyen jól kirajzolódtak az arcvonások. Mindkét oldalon. Ott, ugyanis, ahol a szembeforduló archoz képest a tarkónak kellett volna lennie, egy másik arc látszott. Két nagyon hasonló arc volt, de nem ugyanaz az arc. Leginkább abban hasonlítottak, hogy mindkettő démonian rút volt, s mindkettő ábrázata gúnyos vigyorba – vagy inkább vicsorba – torzult. Az acéltüskék úgy meredtek elő a különböző pontokról, mintha a fejet ritka és mereven felálló haj és szúrós borosta borítaná.

 Skandar Graun kikapta a fegyvert a hebegő lakáj kezéből, és szegény fickót úgy megtaszította, hogy az hanyatt esett, és fenékre puffant. A többi lakáj menekült a közeléből.

 Skandar Graun a gúnyos pofákat tapogatta. Ugyanabból a

kemény acélból voltak a vonások, mint ami a golyó anyagát alkotta.

 – Ha megtudom, ki tette ezt – ordította a félork –, én is megmintázom az ő pofáját!

 De aztán egy pillanattal később rájött, hogy nem kell a bűnöst keresnie, hiszen ott van a kezében.

 – A démon! – dörmögte. – A fémrezegtető démon, ami rám támadt az Aranycsarnokban. Most tönkretette a fegyveremet!

 Ebben persze volt némi túlzás, hiszen a fegyver nem ment tönkre. Suhintott vele néhányat, de semmi rendellenességet nem észlelt.

 A csúf pofa vigyorgása viszont kimondottan dühítette.

 – Lucindát juttatja eszembe... – mormolta. Aztán amikor többen bólogattak körülötte, fenyegetően megemelte a hangját. – Nem úgy értettem... Hanem úgy, hogy ez az átok vigyorog és csúfolódik rajtam, amiért a nőmet elvesztettem.

 Suhintott még párat. A szellemtestőrei villámgyorsan elrebbentek, félreszökkentek a csapások elől.

 – Mindegy – legyintett. – Valaki szóljon a kovácsmesternek, hogy lesz egy kis munkája!

 A lakájok összenéztek. Ám helyettük Sern do Krajn szólalt meg:

 – Ön még nem tudja, felség? – Megköszörülte a torkát, mivel a hangja rekedten sercegett a kialvatlanságtól. Valószínűleg átvirrasztotta az éjjelt az ajtó előtt. – Grudo Dolomar kovácsmestert tegnap éjszaka megölték.

 – Mi?! – csuklott Skandar Graun. Aztán a képe elsötétült. – Ki merészelte?!

 – Az a nyaklánc, amit ön ajándékozott neki, felség. Állítólag a drágakő kikúszott az aranyfoglalatból, befúrta magát a kovács testébe, s szétrepesztette a szívét. Mire felfedezték, már nem lehetett megmenteni.

 Skandar Graun keze ökölbe szorult.

 – Átkozott dergánik! Azt a nyakláncot nekem szánták! Engem akartak megölni!... De ezt megkeserülik!

 – Nem dergánik voltak, felség – mondta halkan a fagyföldi lovag. – Csak annak hazudták magukat. Miután a palotából távoztak, nyomtalanul eltűntek.

 – Merénylők, merénylők, merénylők!... Hát sosem lesz már ennek vége?!

 – Hamarosan vége lesz – biztosította a lovag. – Ha még ön lesz a király két nap múlva, amikor a Jégnász Konstelláció bekövetkezik, azt követően senki nem merészel majd ön ellen fordulni.

 Skandar Graun pislogott.

 – Azt mondod, „ha"? „Ha" még én leszek a király?... Ezek szerint még te sem bízol ebben?

 A fagyföldi elvörösödött, fél térdre ereszkedett, és tisztelete jeléül megérintette a kermonját.

 – Ostoba nyelvbotlás volt, felség! Kérem, bocsásson meg nekem!

* * *

Skandar Graun általában sosem volt túl vidám a reggeli alatt, de ezen a napon még a szokásosnál is búskomorabbnak mutatkozott. Még az sem vidította fel, amit Zwikk BlataRukoztól hallott Dzsara Horg állapotáról.

 – Kutya baja – jelentette ki a királyi főtanácsadó némi nehezteléssel. – Azt a fickót még megmérgezni se lehet!

 – Ezt sejtettem – dörmögte Skandar Graun. – Én csak attól féltem, hogy a jó doktor véletlenül a halálba gyógyítja a szerencsétlen nyavalyást.

 – Biztosíthatom, felség, Dzsara Horg kitűnő állapotban van. És az étvágya is kifogástalan... ámbár nem éppen ez rá a legjobb szó. – Vállat vont: – Fal, mint egy állat! Aztán meg kiokádja és kezdi elölről. Sokat éhezhetett a fickó, és most, hogy van mit zabálnia, megpróbálja behozni a lemaradást... Napok alatt annyit hízott, hogy a szabónak ki kellett engednie a fickó zekéjét. De most már nem lesz ilyen gond, mert jó bőre hagyta...

 – Muszáj ennyit pofáznod?

 – Muszáj, felség – vallotta be a királyi főtanácsadó. – Ideges vagyok, aggódom, kétségek gyötörnek. Nem tehetek róla, jár a szám.

 – Csak tán nem Dzsara Horg miatt aggódsz? Vagy a küszöbön álló Jégnász Konstelláció izgat?

 – Bizonyos értelemben ez utóbbi, felség – csapott le a témára Zwikk BlataRukoz. – Mint ön is tudja, életem egy igen fontos periódusához érkeztem, s az elkövetkező napok fordulópontot jelenthetnek mind az én, mind pedig a családom életében... A feleségeim, a gyermekeim...

 – Vannak neked ilyenek?

 – Hát... momentán még nincsenek, de lehetnek. Ha például nemesi címet kapnék, mint ahogy az jelentős szolgálataimért elvárható lenne ugyebár...

 – Ne is folytasd!

 – Kérem, felség, ne szalassza el ezt a nagyszerű lehetőséget! Éljen vele! Csapjon le rá!

 – Még egy szó, és rád csapok le!

 – Ám legyen, felség, csapjon, ha ez a kívánsága! – hebegte megbántottan a főtanácsadó, és odatartotta irdatlan fejét. – Ha úgy véli, hogy egy csapással több szolgálatot teszek önnek, mint eddig, hát itt van, üssön... de könyörgöm és esedezem, felség, hálálja meg kivételes fáradozásaimat.

 – Jó, majd meggondolom...

 – Ha megengedi, segítek gondolkodni... Itt van például az első kérdés. Ha valamit nem tudott, kihez fordult tanácsért? Na kihez?... Zwikk BlataRukozhoz... Ki oldotta meg a kübliproblémát? Naná, hogy én! Ki ugrik azonnal, ha ön elmordulja magát... szintén én? Még viccelődni is megpróbáltam önnel, az ön parancsára, igaz, többkevesebb... de inkább csak kevesebb sikerrel. De a lényeg, hogy pofaizmom szakadtával próbáltam! Ott vagyok mindig és mindenhol. Szinte alig alszom, enni is alig eszek, s az életemet kitölti, hogy önt szolgálhatom...

 – Jól van, ne rinyálj!

 – Olyan nagy dolog ez, amit kérek? – nyávogta a nagyfejű férfi elkeseredetten. – Pár nap múlva marékszámra hullanak majd a nemesi címek. Eggyel több vagy kevesebb, mit számít az?... És nekem még nem is kell nagy birtok! Megelégszem egy iciripiciri kurta kis birtokocskával, egy saját kastéllyal, néhány faluval, esetleg egy kisebb várossal... meg aztán egy kis erdő, halastó meg miegymás... ahogyan az illik ilyenkor.

 Skandar Graun az asztalra csapott.

 – Cvikli!

 Zwikk BlataRukoz megvetően meredt a mérges királyra.

 – De neeeeeem! Erre én nem számíthatok! A belemet is kidolgozom, megalázkodom, lótokfutok...

 – Meg fogod kapni a nemesi címedet! – dörmögte a félork. – De ha még egyszer szóba hozod, lecsavarom a fejed, és leviszem a rugdancspályára, hogy ne azt a remek bőrgolyót kelljen koptatni...

 A királyi főtanácsadó megkönnyebbülten sóhajtott, és sértett önérzettel vetette oda:

 – Köszönöm kitüntető nagylelkűségét, felség... – Aztán valamivel később, amikor úgy vélte, hogy már épp eleget hallgatott, jelentést tett a palotabeli dolgokról. – Miután az Arkhon Tanács tegnap éjszaka beleegyezését adta a tervezett házassághoz és az ön gyermekeit... mármint a meglévőket és az épp meglévőben lévőket... elfogadták törvényesnek, Kermon Leanda megkezdte az ön fia kermonjának elkészítését.

 – Fiam lett? – kapta oda a fejét Skandar Graun. Épp Lucyra gondolt, és tudat alatt ez a közlés úgy csapódott le benne, hogy bárhol legyen is Lucy, időközben meg kellett szülnie a gyermeket, s a vén kermonpap valamiféle papi hókuszpókusz révén tudja, hol van, s ismeri a gyermek nemét. – Jól van? Jól vannak?

 Zwikk BlataRukoz elmagyarázta.

 – Félreért, felség. Leanda a meglévő fia kermonját készíti most. Tudja, a hétévesét... A Tanács döntése szerint immár ő is az ön törvényes fia. Mi több, ő az első számú örököse.

 – Mi?

 Skandar Graun az események sodrában egészen meg is feledkezett erről a titokzatos gyermekről – aki hétéves, az ő fia, és itt van valahol Dréniában.

 – Ez a Törvény, felség – jelentette ki Zwikk BlataRukoz. – Ha ön meghalna e kermon elkészülte előtt, a gyermek elesne az utódlástól. Ám amint a kermon elkészül, e gyermek Elsőszülött lesz a Törvény szerint is. Vagyis... amikor majd megkopogtatja csontkezével az ön vállát a halál, lesz, aki kövesse a trónon... És talán ezóta már készen is van, mivel nem új kermont kellett csinálni, hanem az ön kermonját módosítani.

 – Máris megtalálták a kölyköt?

 – Ó, nem, felség. Ehhez nem kell ott lennie. A kermon elkészül a távollétében, s amint a rituálé befejeződik, önmagától megjelenik a fiú szíve fölött... bárhol tartózkodik is az jelenleg. És persze ugyanez igaz a születendő gyermekre is.

 Skandar Graun felkapta a fejét.

 – Őrajta is kermon lesz?

 – Amint megszületik, felség... igen. Vagy ha már esetleg megszületett, mint az a kristálygömbben látott képek alapján sejthető, akkor hamarosan egy de Vigorardkermon büszke birtokosa lesz, Másodszülött jelöléssel...

 Skandar Graun szeme felcsillant.

 – Ez jó! Így könnyebben meg tudjuk találni.

 Zwikk BlataRukoz csodálkozott.

 – Hát persze, felség. Ez természetes. Ugyanolyan kermonjuk lesz, mint az öné. Mi több... valójában ugyanaz! Ha tudni akarja, hol vannak a leszármazottai, csak meg kell érintenie a kermonját, és arra gondolni, akit keres! A kermon majd odavezeti hozzá... – Zwikk BlataRukoz nagyon csodálkozott. – Hát még ezt sem tudta?! Ugye, milyen jó néha egy hozzám fogható, tájékozott és bölcs tanácsadó a közelben?

 Skandar Graun megragadta a fickó két fülét, annál fogva közelebb rántotta magához a nagy fejet, és cuppanó csókot nyomott a homloka közepére.

 – Megkapod a nemesi címet, Cvikli! – kiáltotta, és nagy örömében megdörzsölte a megrángatott füleket, hogy ne sajogjanak. – Megkapod!

 – Ezt már az imént is megígérte, felség – sziszegte Zwikk megborzongva. – Így amondó lennék, hogy ha további jutalomra gondol ezért a külön szolgálatomért, a fülem csavargatása és homlokom összenyálazása helyett... adhatna egy picivel nagyobb birtokot, mint amiről eddig szó esett.

 Skandar Graun felegyenesedett.

 – Nagy birtokot akarsz? – sziszegte baljóslatú vigyorral. – Ám legyen! De ahhoz meg kell tenned nekem egy jelentős szívességet!

 Zwikk BlataRukoz összerezzent.

 – Felség, kijelentem: csak tréfáltam az előbb. Nekem zsebkendőnyi birtok is bőségesen elég... de hadd ne kelljen megtennem ezt az új „szívességet", bármi legyen is az!

* * *

Skandar Graun aznap este mindenkit kizavart a szobájából, és amikor egyedül maradt, megérintette mellkasán az ingét. Semmi különöset nem érzett. Már arra gondolt, hogy Leanda még nem fejezte be munkáját, s a félkész kermont nem érzékeli az ő kermonja. Ám amikor benyúlt az inge alá, s úgy érintette meg a mellkasán lévő jelent, a szíve hirtelen felforrósodott.

 Nem kellett semmire és senkire gondolnia, pontosan érezte, melyik irányban kell keresnie e kermon hasonmását.

 – Döbbenetes! – suttogta, és izmai megteltek új erővel.

 Ösztönösen abba az irányba fordult, de csak a falat látta. Ám immár semmi kétsége sem volt afelől, hogy megtalálja majd azokat, akiket keres.

 Holnap, gondolta reménykedve. Holnap megtalállak...

* * *

Bárhogy próbálta is hajszolni Alek Gavaj az evezősöket, éjszakára le kellett horgonyozniuk; hogy a kimerült orkok és emberek megpihenjenek. Bár Alek indítványozta, hogy csapjanak egy jó murit, legtöbben ott aludtak el az evezőpadon, vagy a pad mellett, ahol helyet találtak.

 Reggel pedig kiderült, hogy a volt rabszolgák egy harmada azzal hálálta meg „felszabadítását", hogy az éj leple alatt megszökött a fedélzetről. Akik maradtak, azok pedig annyira kimerültek voltak, hogy még elszökni sem bírtak.

 Az evezőt markolni is alig...

 – Nyápic, pipogya banda! – siránkozott Alek. – Ne is várjátok, hogy még egyszer férfihoz illő evezőt adok a kezetekbe.

 Nem várták.

 Ő azért adott. Elosztotta a megmaradtakat az evezők mellett, és diktálni kezdte az iramot.

 Összevissza csapkodtak, nem bírták meghúzni a lapátot rendesen, s így meglehetősen siralmasan haladtak.

 A helyzetet Zvdegor Devzevor oldotta meg.

 – Mi lenne – kérdezte csendesen –, ha mégiscsak megpróbálnánk felhúzni a vitorlákat?

 – Hogyhogy mi lenne? – vágta oda Alek. – A szél felborítana vagy visszafújna minket a tengerig...

 – Talán nem.

 Alek a drelf széles vállára fektette lapáttenyerét.

 – Na, idefigyusz... rendes cimbora vagy, igazi buggyant gazember... úgyhogy nem akarok itten vitatkozni veled. De szembefúj a szél. Láthatod.

 Zvdegor Devzevor sandán mosolygott.

 – Én nem látom a szelet. Meg aztán Dréniában vagyunk, ahol ahogy mondják, sosem tudni, a következő pillanatban merről fúj majd a szél...

 Alek Gavaj válasz helyett hátrahajtotta a nyakát, gargarizált, majd lendületeset köpött maga felé függőlegesen a levegőbe. A köpetet visszasodorta a heves szél, és a nyál ráloccsant a drelf bal karjára.

 – Na, most már láthatod – röhögött Alek. – Szembe fúj.

 Zvdegor Devzevor vörös szeme megvillant, és ujjai ösztönösen a kardja markolatára szorultak, s összepréselt ajkai közül élesen sziszegve csúsztak ki a szavak:

 – Ne, Árnyék, nem! Őt ne! Ne merd bántani! Ő a barátom!

 Alek Gavaj ráröhögött, és amúgy férfiasan megdöngette a drelf vállát, hátát, karját, ahol érte.

 – Hé, te! – harsogta őszinte elismeréssel. – Imádlak, te... te buggyant alak!

 Közben persze a nyálat is szétkente az alkaron.

 Zvdegor Devzevor feszült izmokkal kivárta, míg véget ér az örömködés, aztán valamivel keményebb hangon szólalt meg:

 – Azt mondtad, te megtanultad, hogy kell felhúzni a vitorlákat... Menj akkor!

 Alek röhögött.

 – Oda lesz a hajó... de akkor ne engem szidj!

 Nem lett oda. Amint a vitorlákat csapkodni, csavargatni és cibálni kezdte volna az örökké változó, csapongó szél, a drelf megállt csípőre tett kézzel a főárboc előtt. Aztán két kezét a magasba emelte, mintha imádkozna, teleszívta a tüdejét...

 ...majd nem sokkal később kifújta a levegőt a nagy fehér vitorla irányába.

 Alek, aki a kötélzeten csimpaszkodott, akár egy nagy ma– jom, csaknem lefordult meglepetésében.

 Ugyanis feltámadt a szél, belekapott a vitorlába, megfeszítette azt, és az evezők csaknem eltörtek, ahogy a nagy hajó meglódult.

 – Hijnye, a mindenségit, te buggyant! – rikkantotta Alek, és egy zuhanó kő sebességével ereszkedett alá. – Ezt meg hogy csináltad?!... Ez valami trükk? Megtanítasz rá engem is?... Taníts meg! Én meg cserébe megtanítlak óriássáskát játszani!

 A hajó jó széllel, dagadó vitorlákkal siklott szembe az áramlattal, és büszkén hasította a habokat.

 – Grooms öreganyjára! – morogta a kormánynál a vén ork. – Ilyet még nem pipáltam!... De mások se!... Hohó! Mindenki minket néz!

 Zvdegor Devzevor vállat vont.

 – Hadd nézzenek csak! – mondta csendesen. – Szerintem már úgyis tudtak a jövetelünkről.

 – Hát ezt meg miből gondo... – kezdte Alek Gavaj, de aztán félbehagyta a kérdést, és úgy mellbe vágta magát, hogy jókorát döbbent a mellkasa. Aztán sziszegve vakarózni kezdett.

 – Megrühesedtél, mi? – bólogatott a vén ork. – Megesik az ilyen...

 Alek válasz helyett felhúzta az ingét, és úgy pislogott le a mellkasára arra a valamire, ami szúrt, bizsergett és veszettül viszketett. Egy nagyjából kör alakú, rózsaszín folt csúfította el testét, mely olyan volt, akár egy régi sebhely. Ám ezen a sebhelyen fura, cirkalmas rajzolatok, karcolások látszottak.

 – Hát ez meg mi a...

 – Egy kermon – mondta Zvdegor Devzevor szemmel láthatóan megrökönyödve. – Nem is említetted eddig, hogy... drén nemesi sarj vagy.

 – Saaarj?! – hördült fel Alek, és ökölbe szorult a keze, mintha meg akarná torolni a sértést. – Az vagy te, te vagy a sarj, te buggyant! – Majd elbizonytalanodott. – Az meg micsoda?

* * *

Az utolsó előtti éjszakát a népes csapat a Deviaronhoz közel eső Raymon várban töltötte. Viknor da Raymon báró, aki közismerten Zordig de Royg leghűbb támogatójának és barátjának vallotta magát, szívélyesen fogadta az érkezőket. A nemeseknek szobákat nyittatott, a közrendűeket és a jószágokat pedig az istállóban szállásolta el. Amikor elmesélték neki, miféle szörnyűségek érték őket útjuk során, da Raymon báró elsápadt, és azonnal megkettőzte az őrséget. Egyik unokaöccsét pedig, aki konyított egy kicsit a varázsláshoz, azonnal kiugrasztotta a betegágyból, melyben egy félresikerült vadászkalandját követően gyengélkedett, és rábízta „a vár mágikus felügyeletét".

 Az ifjú unokaöcs még vitatkozni sem mert a rémülettől; magához vette összes „varázstárgyát", szerencsét hozó és gonosztól védő amulettjeit, gyűrűit, nyakláncait, s kiállt a vártoronyba a környéket fürkészni.

 Elidoun da Raymonnak hívták, tizenhét éves volt...

 Yorxun őt ölte meg elsőnek.

 A démon immár nem tréfálkozott. Az ideje egyre fogyott, és nem válogathatott az eszközökben.

 Láthatatlanul kapaszkodott fel a várfokra, akár egy hatalmas pók. Szinte az orrában érezte az esszencia kisugárzását és enyhe gomolygását a fiú körül. Nesztelenül megközelítette, megragadta a fejét, és kitörte a nyakát.

 Aztán egy kurta varázslattal kimerevítette az elernyedő testet, és a torony peremének támasztotta – olyan pózban, mintha a kölyök még mindig a környéket fürkészné.

 Aztán nesztelenül elsuhant az őrök mellett. Mivel ők nem jelentettek számára veszélyt, nem pazarolta rájuk az idejét.

 Nem tudta, hány varázsló tartózkodhat még a várban, akik felfedezhetik, ám ő nem is miattuk aggódott.

 – Ne félj, Timo, jövök – lehelte az orra alatt. – És én nem leszek hozzád olyan irgalmas, mint te énvelem...

 Behunyta a szemét, és Jaspe de Vigorardra összpontosított. Az ő lelkéből már mintát vett nem is olyan rég a de Royg kastélyban. Ez alapján egy csöppnyi mágiával bármikor és bárhol megtalálhatja.

 És ahol Jaspe van, ott lesz Timo is.

 Vagy bárki is az, és bárhogy is hívják...

 – Ki fogom tépni a fekete szívedet! – mormolta Yorxun baljóslatúan. – Összezsugorítom diónyira, és feldugom egy disznó seggébe... vagy inkább annak a kis disznó Jaspénak a végbelébe! És örökké tartó rúnákkal odaragasztom.

 Két fegyveres sétált át az udvaron. Valami érdektelen apróságon vitatkoztak, és lökdösték egymást. Aztán felröhögtek, és összeölelkeztek.

 – Micsoda melegtanya! – sziszegte Yorxun. – Elönt az undor!

 Miután az udvar elcsendesedett, a démon ismét behunyta a szemét, és Jaspe de Vigorardra koncentrált. Egy pillanat múltán már pontosan tudta, hol találja.

 – Hát így...

 További szavak nélkül mászni kezdett felfelé a főépület meredek falán. Itt, ezen a kapaszkodó nélküli, sima falon egyetlen ember sem juthatott volna fel. A démonnak azonban akkor sem okozott volna gondot, ha ez a felület csúszós és tükörsima. Tenyere és talpa úgy tapadt a falhoz, mintha erős mágnes vonzaná.

 Fél percbe sem telt, és elérte a torony legfelső szintjét. Belesett az ablakon.

 Jaspe de Vigorard egy hatalmas fürdődézsában ült meztelenül, és két férfi szolga hordta neki vödörben a vizet, egy harmadik pedig ezüstnyelű kefével sikálta.

 Ez volt Timo!

 Yorxun az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson vagy átkozódni ne kezdjen gyűlölt ellensége láttán, de még így is felnyögött örömében, hogy ilyen könnyen sikerült megtalálnia. A nyögés túl hangos volt és kéjes. Timo azonban annyira belemerült a meztelen fiútest sikálásába, simogatásába, hogy nem észlelte.

 És egyébként is, a zárt ablak tompította a zajt.

 Yorxun a lehetőségeket mérlegelte.

 Ebből az ablakból nem nyílt megfelelő rálátás sem a fürdőzőre, sem a sikálójára. A vödrös szolgák minduntalan ott nyüzsögtek az útban. De talán a másik ablaktól...

 Yorxun soha nem habozott; a tettek embere volt. Illetve: a tettek démona.

 Csöppnyi erőlködés nélkül átmászott a szomszédos ablakhoz. Aztán mivel még ezzel a helyzettel sem volt elégedett, tovább mászott a harmadikhoz.

 És itt elmosolyodott...

 Fölösleges volt mászkálnia. Jaspe de Vigorard ugyanis kiparancsolta a két vödrös szolgát a szobából; csak ő és Timo maradtak. Ez utóbbi keze könyékig elmerült a habos vízben. Valamit játszadozott. Jaspe nevetett.

 Yorxun teleszívta tüdejét, és összeszorított foggal benntartotta a levegőt egy hosszú pillanatig. Ez a technika szolgált arra, hogy egy pontba sűrítsen minden mozdítható szem esszenciát. Aztán amikor az esszencia kékesen, lilásan ott kavargott előtte, a démon formázni kezdte az akaratával. Elnyújtotta és gyúrta; kurta energiadárdává alakította. Aztán, miközben bal kezének acélos ujjaival folyamatosan kapaszkodott a párkányban, a jobbjával meglendítette ezt a dárdát. A mozdulat jelképes volt csupán, nem kellett erőt belevinnie...

 Az energiadárda kiröppent kezéből, és az ablaküveg csengve, csilingelve tört szilánkokra. A dárda továbbzúdult, és egyenesen a dézsa mellett görnyedő Timo mellkasába fúródott.

 Iszonyatos robbanás rázta meg a levegőt, és Timo megránduló teste ezerfelé szakadt. Véres húscafatok, gennyes darabok tapadtak a szemközti falra, agyvelő és vér csöpögött a plafonról, és a padlón nedves rongycsomóként terült el mindaz, ami deréktól lefelé az apródból megmaradt.

 S bár Yorxun az energiadárdát úgy konstruálta meg, hogy annak minden energiája az apród testére hasson, a megmozgatott esszenciahullámok a környezetre is kihatottak. A dézsa megrepedt és a jobb oldalsó fala kiszakadt. A víz és a hab szertefröccsent, Jaspe de Vigorard pedig kirepült belőle, és nagyot nyekkenve a falnak csapódott.

 A másik két ablak üvege és a szoba túloldalán lévő szekrény vitrinje is betört, az asztal összerogyott, s mellőle mindkét szék felrepült. Néhány helyen a díszes kárpit elvált a faltól, és úgy lógott akár egy hűsölő kutya nyelve.

 – ENNYI VOLT! – ordította Yorxun világgá diadala őszszegzését. – ENNYI!

 Beszökkent a törött ablakon, és az ájult Jaspéhoz sietett, hogy vele is végezzen. Hiszen elsődleges megbízatása arra szólt, hogy őt intézze el. Timo csak később került a képbe.

 És most kikerült belőle...

 Végleg.

 A da Raymon vár megélénkült. A robbanás zaja talpra ugrasztott mindenkit. Az udvaron katonák ordítoztak, lovak nyerítettek, kutyák csaholtak és ugattak, fegyverek és páncélok csörögtek.

 – Ugyan már, fiúk – rötyögött Yorxun. – Minek ez a nagy felhajtás? Mire ideértek, én felszívódok, mint vér a vámpír pofájában... Bottal üthetitek láthatatlan nyomaimat. – Hevesen felröhögött, amikor a deréktól lefelé meglévő maradványokhoz ért. Nem tudta megállni, hogy bele ne rúgjon a dudorodó ágyékba. – Ó, Timo, bocsánat... fájt, szívecském? Cuki kis langyimadaram! Nahát! Én igazán nem akartam... – Elkomorodva bámulta a véres foszlányokat, és a fogát csikorgatta. – Csak tudnám, ki a rossznyavalya voltál te valójában, te mocskos állat!

 – La'mmea Sidris d'Merron – lehelte valaki a fülébe valahonnan a háta mögül.

 Yorxun megperdült. A szeme tágra nyílt.

 – Timo! – sikoltotta iszonyodva.

 – Merron hercegnője vagyok.

 – Halott vagy!... Annak kellene lenned!

 Valóban a pirospozsgás arcú apród állt vele szemközt; mintha nem is az imént szaggatta volna őt darabokra a robbanás.

 – Néha még egy démon is tévedhet – mosolygott Timo. – Valaki mást öltél meg helyettem. Egy szerencsétlen szolgát, akit csalinak használtam.

 – Na ne... ez azért TÚLZÁS!

 – Szégyenteljes! – helyesbített Timo. – Bedőlni egy ócska illúziónak... Ennél ezért többet vártam volna tőled. Egy ilyen pompás démontól.

 – Ill... ill... zió?

 – Nyugodj meg! – mosolygott Timo, és kecses léptekkel feléje sétált. – Nem foglak bántani... legfeljebb egy kicsit.

 Yorxun félre akart ugrani, ám az izmai nem engedelmeskedtek. Mintha a félelem a talajhoz ragasztotta volna őket. Dermedtség uralkodott el a tagjaiban. Mozdulni sem bírt.

 Timo lázban égő tekintettel közeledett. Mosolygott.

 – Segítsééééég! – sikoltotta Yorxun kétségbeesetten e mosoly láttán. – MENTSEN MEG valakiiiiiiiii! – Aztán a fejét rázta. – Na, neeeeeee! Ekkora barom még ÉN SEM LEHETEEEEEEK!

 Timo odaért, és megsimogatta a démon csinos Kalden arcát.

 – Jópofa pofa.

 – Mit... mit... mit akarsz velem? – hebegte Yorxun.

 – Mit szólnál, ha megcsókolnálak?

 – Azt mondanám: buzeráns van! Vagy inkább egy perverz disznó, aki élvezi, ha démonnal csókolózik.

 Timo nevetett.

 – De én nő vagyok... – suttogta. Alakja megremegett, és fokozatosan átváltozott. Apró termetű, formás nő volt, sötét haja aranyszínben csillogott, szeme alatt korona formájú anyajegy sötétlett.

 – Ki... ki a pokol úrnője vagy te?

 – Már mondtam: La'mmea Sidris d'Merron, Merron Hercegnője. – Fellengzősen nevetett. – Világszerte ismert boszorkány. Anyám is az volt, a nagyanyám is... meg az összes felmenőm...

 Yorxun gyanakodva pislogott.

 – És... és mondd... és... és azért jöttél Dréniába Merronból,

azért csináltad ezt az egészet, hogy... engem tőrbe csalj és megcsókolj?!

 A kis nő nevetett.

 – Nem egészen. Eddig csak tartaléknak tekintettel, de most már te is része vagy a tervnek... Légy üdvözölve a fedélzeten!

 Yorxunhoz lépett, megragadta a fejét, és csókra csücsörítette ajkait.

 – Áááááááááááááááááááááááááááááá! – üvöltötte a démon iszonyodva, és menekülni próbált, de nem tudott.

 A nő szájon csókolta. Hosszan, szerelmesen.

* * *

Skandar Graun nem tűrt ellentmondást. Még alig esteledett, ő máris ágyba bújt, és összevissza dobálta magát. Végül mindenkit kizavart a szobájából, a kiszemelt kettőt kivéve.

 – Kifelé! – bömbölte a lakájoknak és a testőröknek. – Aludni fogok. Ám előbb még bizalmas megbeszélést kívánok folytatni a főtanácsadómmal és az udvari bolondommal! Senki más jelenléte nem kívánatos!

 Zwikk BlataRukoz sápadtan bólogatott. Dzsara Horg, az udvari bolond pedig vigyorgott, mint a fakutya.

 – Bizalmas megbeszélés lesz folyatva – magyarázta a testőröknek. – Velem, mer' én vagyok a bolond. De nem igazi ám, csak amolyan... udvari.

 Amikor az udvaroncok és a testőrök mögött bezárult az ajtó, Skandar Graun felkönyökölt a párnájára, és Dzsara Horgra mutatott.

 – Vetkőzz!

 – Én? Osztán minek?!

 – Ne vitatkozz! Vetkőzz!

 – Há' jó... – Dzsara Horg vállat vont, és vetkőzni kezdett. Ám amikor azt látta, hogy a király kiugrik az ágyból, és ő is vetkőzni kezd, komoran ráncolta a homlokát. – Errül nem vó't szó, amikor bolonddá teccett nevezni...

 – Fogd be! Vetkőzz!

 – Nem szeretem, amikor fáj nekem fenekem – nyavalygott

Dzsara Horg. – Inkább nem akarok bolond lenni.

 – Nem is leszel bolond – magyarázta Skandar Graun. – Király leszel.

 – Királ? Éééén?

 – Te fogsz helyettesíteni engem a távollétemben. Zwikk BlataRukoz csaknem elsírta magát.

 – Ezt nem teheti, felsééééééééég...

 – Már hogyne tehetném? – mordult fel Skandar Graun. – Éppen azt teszem... Ha meg azt hiszed, hogy tiltja a Törvény, lapozd fel nyugodtan a „Király álruhában" című fejezetet...

 – Felség... hadd mondjam meg: nincs ilyen fejezet.

 – Mostantól majd lesz!

 – Óóóóóóó... ezt jelentenem kell a Fagyhercegeknek!

 – Ha besúgsz, véged! – sziszegte a félork. – Nemcsak, hogy saját kezemmel fojtalak meg, de fuccs lesz a beígért nemesi címednek is!

 – Felséééééég... megígérte.

 – Nem tűrök vitát! – szögezte le Skandar Graun határozottan. – Én és Dzsara Horg most ruhát cserélünk. Ő befekszik az ágyba helyettem, és eljátssza, hogy ő a király...

 – Én? – csodálkozott Dzsara Horg. – Én a királ?... Jó! Zwikk BlataRukoz a fejét fogta. Volt neki bőven mit fognia.

 – Nem fog menni, felség! – nyavalyogta. – Bárki egy pillantást vet erre a fickóra, azonnal tudni fogja, hogy nem ő a király!

 Dzsara Horg nagyon csodálkozott.

 – Osztán mi a francbúl gyünnének rá, ha rajtam lecc a koruna?

 Zwikk BlataRukoz válasz helyett hangosan zokogni kezdett.

 – Ne szólalj meg! – parancsolta Skandar Graun, és nem lehetett tudni, hogy ezt a három szót melyiküknek szánta.

 Talán mind a kettőnek.

 – Nem lesz semmi baj – dörmögte Skandar Graun, és immár Dzsara Horg levetett gönceit rángatta magára. – Egy napról van szó, mindössze. Én kisurranok a palotából, ás a

kermonok segítségével még ma este megtalálom a fiamat...a

fiaimat. Mire holnap reggel beköszönt ez a Jégnász ünnep, vagy mi a nyavalya... újra itthon leszek és visszacsináljuk a cserét.

 – Ugyan, felség! – zokogott fel Zwikk BlataRukoz. – Amint ön távozik, ez a fickó azonnal lebukik...

 – De nem fog! – sulykolta belé Skandar Graun. – Mert a te dolgod lesz vigyázni rá!

 – Ó, jaj! Viszket a nyakam!... Érzi a bakó bárdjának csiklandozását...

 – Nem lesz semmi baj, Cvikli! – mosolygott Skandar Graun. – Ha pedig mégis rosszul sülnek el a dolgok... Hát most erre mit mondjak?... Egykét fej ide vagy oda, számít az?

 – Ha az ön fejéről lenne szó, felség, én is azt mondanám, hogy nem... ám mivel ez itt az én fejem... kérem, engedje meg, hogy jó előre elsirassam!

 Skandar Graun sóhajtott.

 – Egyszer már óvtalak attól, hogy erőltetni próbáld a humort, Cvikli. Nem áll jól ehhez az irdatlan nagy fejhez... apropó, jut is eszembe, szólni kellene a bakónak, hogy szerezzen be egy nagyobb méretű kosarat!

 – Óóóóóóóóó, felsééééééég!

 Skandar Graun felhagyott a vigyorgással.

 – Ha ügyesen csinálod, nem lesz semmi baj – vetette oda komoly képpel. – Épp te mondtad a múltkor, hogy egyik ork olyan, mint a másik. Dzsara Horg még hasonlít is rám...

 – Naná, mint pettyes rucatojás a jidori kiskakashoz.

 – Szerinted ki az, aki felfedezhetné ezt a cserét?

 – Bárki, aki nem vak, felség.

 – A te dolgod lesz, hogy elvakítsd őket! – morogta Skandar Graun. – Egyszerű. A király beteget jelent. Ki sem kel az ágyból holnapig, és senkit nem enged be a szobájába, csak téged.

 – De némelyek úgyis bejönnek...

 – Rúgd ki őket! Légy velük határozott! Parancsolj nekik!

 – De ők nemesek, én meg csak egy nyavalyás krefor vagyok.

 – És az is maradsz mindörökre, ha ezt elcseszed!

 Zwikk BlataRukoz erőlködve mosolyt csent az arcára.

 – Hú, mekkora poén volt ez, felség! Gratulálok!

 – Ne hidd! Komolyan mondtam.

 A királyi főtanácsadó elszántan sóhajtott.

 – Hoz majd egy szál virágot a síromra, felség?

 – Hülye vagy? Nem szokásom nekem az ilyesmi. – Skandar Graun biztatóan röhögött. – És most gyerünk, Cvikli! Lássuk, hogy játszod a szereped!Zwikk BlataRukoz dölyfös képpel lépett ki a király hálószobájából.

 – Őfelsége pihenni kíván – vetette oda a folyosón várakozó Dierrontestőröknek. – Rendkívül megviselte az ork nő eltűnése. Határozott kívánsága, hogy holnapig ne zavarja senki, csak akit ő szólít! Még engem és az udvari bolondot is kikergetett...

 A királyi főtanácsadó mögött ott toporgott az említett félork.

 – Úgy ám – nyávogta furcsán elvékonyított hangon. –Aztat mondotta nekem, hogy mennyek az ivó retkes sarkába...

 – Talán inkább „Yvorl redves farkára".

 – Aztatat mostan nem mondta.

 Az udvari bolond egy félig lerágott ürücombot majszolt, a nyála a padlóra csöpögött. A fickó csámcsogott, nyeldekelt, krákogott, néha dudorászott, majd a száját húzogatta, és olyan bamba képet vágott, hogy aki látta, elröhögte magát.

 – Ha?! – szólalt meg Zwikk BlataRukoz sápadtan. – Mintha szólított volna a király.

 Feszülten hallgatózott.

 – Én nem hallottam semmit – jegyezte meg a testörök vezetője.

 – Én sem – tette hozzá a másik.

 – Én se nem – csámcsogta a bolond. – Osztán meg csak a fülöd csöngött, he...

 Zwikk BlataRukoz arca kényelmetlenül megrándult.

 – De mintha szólított volna valaki! – emelte fel a hangját mérgesen. – Talán csak nem te szóltál, bolond?!... Vagy talán odabentről a király?!

 – Ja, én?! – süvöltötte egy artikulátlan hang az ajtó túloldaláról. – Cvekedli! Hun vagy, he?!

 – Na ugye, jól hallottam – kiáltotta megkönnyebbülten a főtanácsadó. – A mi királyunk nem tud meglenni nélkülem... – Kiabált, ahogy a torkán kifért: – Megyek, felség! Máris megyek!

 Odabentről türelmetlenül harsant a hang:

 – Mit kajabálsz, he?! Nem teccik e' nekem! Gyüjjél, ha hívlak, mer' hogy... mindamellett lesz kapsz és hovatovább!

 Zwikk BlataRukoz elvörösödött, a Dierronlovagokra pillantott, aztán az arcát a hús mögé rejtő, csendben rázkódó udvari bolondra, majd szó nélkül besietett az ajtón, és berántotta azt maga után. Bentről fojtott korholás hallatszott.

 A testőrök egymásra meredtek.

 – Elég furcsa volt a király hangja, nem?

 – Főleg az a „hovatovább"...

 Az időközben arrébb oldalgott udvari bolond sandán vigyorgott, és visszaszólt a válla fölött:

 – Megtanyítottam a királt udvari bolund nye'ven beszíni...

* * *

Skandar Graun imbolygó, rogyadozó léptekkel ment végig a folyosón Dzsara Horg ruhájában és a félrecsapott koronás hálósipkával a fején, a félig rágott ürücombbal hadonászva, közben valami ostoba dalt dudorászott, és minden szembejövőre rávigyorgott, és lelkesen grimaszolt.

 Akinek csak lehetett, nekiment, „osztán megprúbá'ta leporolni" és ürücombbal kínálgatni, de a legtöbben eleve kitértek az útjából.

 Néha, amikor a kedve úgy hozta, felrikkantott, és tánclépéseket tett. Egy felékszerezett nemeshölgyet, aki nemrég érkezhetett a palotába, erőnek erejével meg akart csókolni.

 – Mama! Mamaaaa... anyucikáááám nekemnek, Dzsara Horgnak...

 A hölgy sikoltozott. Az udvaroncok pedig megpróbálták lefogni, visszatartani a cuppogó bolondot. És ebből majdnem baj lett...

 Ugyanis a láthatatlan szellemtestőrök mindvégig ott voltak a közelében. Az udvaroncok érintését támadásnak érzékelték.

 Pillanatokon belül sajgó csuklójú, bordáját szorongató, fél lábon ugráló és nyögdécselő udvaroncokkal telt meg a folyosó. A hölgy sikoltozott, és a távolból palotaőrök érkeztek rohanvást.

 – Yvorl redv... – mormolta a félork, de aztán gyorsan elharapta. Felöltötte legbambább ábrázatát, és úgy hadonászott az ürücombbal, mintha azzal ütötte volna le az udvaroncokat. – Osztán mostan mondjátok aztat... köll még valakinek egy harapás enyémnek husiból?

 Dühösen elimbolygott, és még kétszer visszafordult, hogy megfenyegesse az ürücombbal az utána bámulókat.

 – Ez az enyimé, Dzsara Horgé nekije...

 Ám ettől kezdve már nem vitte túlzásba a ripacskodást, és senkit nem akart megcsókolni. Megelégedett a grimaszokkal és a zagyva gajdolással.

 Nem sokkal később elérte az egyik szolgakaput. Nagyot harapott az ürühúsba, hogy tele legyen a pofazacskója, és csámcsogva magyarázott.

 – Aztat mondotta nekem a királi főtamásadó... hogy: héjj, te Dzsara Horg, mennyíl el, látogassad meg anyádat, azt a randa ork banyát, aki bőgve hozott a világra... osztán nesze, eztet atta nekem...

 Egy levelet nyomott az őr kezébe. A drén kapuőr gyanakodva pislogott rá, de felismerte a királyi pecsétet, és Zwikk BlataRukoz aláírását. A levél szerint Dzsara Horg, a király bolondja a király külön engedélyével szabadon járhat kelhet, amerre kedve tartja.

 Az őr elröhögte magát az ork bamba pofáján, aki szintén odahajolt, mintha ő is a levelet olvasná. Aztán visszaadta az irományt, és kinyitotta a palota szolgajáratát. Majd hirtelen ötlettől vezérelve farba akarta rúgni a kifelé őgyelgő alakot.

 – Ne, bolond, megadom a kezdőlökést...

 Ám mire megtette volna, egy láthatatlan kéz megragadta a lábát, nagyot csavart rajta. S szinte ugyanabban a pillanatban kirúgták alóla a támaszkodó lábát.

 Messziről úgy nézett ki, mintha elhibázta volna a rúgást, és a lendülettől seggre huppant volna. Röhögtek is rajta a cimborái teli torokból.

* * *

Skandar Graun, amint bezárult mögötte az ajtó, felhagyott a

bohóckodással, elhajította az ürücombot, és gyors léptekkel a legközelebbi sikátor felé sietett.

 A nap már lenyugodni készült, és szürkés, bíbor sávjai terítették be a komor háztetőket, s némely közeli ház ablakán már gyertyafény pislákolt ki.

 A távolból egy Kószáló elnyújtott hangja hallatszott:

 – Nyóóóóóócat ütött má' az óra... készűűűűűűűjetek nyu

govóóóóra!

 Azonban bejelentése süket fülekre talált. A város még élettől nyüzsgött, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a közeledő éjszaka ezen bármit is változtatna. A holnapra jelzett közelgő Jégnász Konstelláció lázban tartotta nem csak a fővárost, de az egész országot. Már hetek óta folyamatosan özönlöttek ide csapatosan minden rendű és rangú drének és nemdrének közelből és távolból. Nemcsak Dréniából, de még Maldiberan nyugati részéről, az úgynevezett „kisdrén" országokból is százával, ezrével érkeztek, akik részesei akartak lenni a nagy eseménynek.

 Hiszen Jégnász Konstelláció csupán háromszázharminchárom évente egyszer következik be, s ennek az eseménynek sokan hihetetlen jelentőséget tulajdonítanak. A Konstelláció tíz napja alatt oda kívánkozott mindenki, ahol annak ereje koncentrálódik; Deviaronba – minél közelebb a Jégviharfellegvárhoz, a hatalom központjához.

 Deviaron amúgy is a világ legnépesebb városai közé tartozott, ám ezekben a napokban a lakossága a legpesszimistább becslések szerint is minimum megháromszorozódott. Zsúfolásig megteltek a fogadók, minden ágy és szalmakupac elkelt a vendégházakban, de vidékről érkezett drének aludtak a kertekben, az utcákon, a tereken, a parkokban, és ki tudja még, milyen helyeken.

 A közrendű és a királyi pecséttel védett, nemesi bordélyok élettől buzogtak, patakokban folyt a bor, a sör és az olcsó pálinka; a Kártyanap óta még abba sem maradtak a szerencsejátékok.

 Skandar Graun úgy merült bele ebbe az élettől lüktető városba, mint éhes cápa a makrélarajba. Alig győzte kapkodni a fejét, hallva a röhögéseket, kiáltásokat és a jókedv megnyilvánulásait. Érezte a kertekben és az utcákon sülő húsok és kolbászkák illatát, a fűszeres forrósör csípős szagát, és a torka bizseregni kezdett.

 Az egyik utcán zene szólt, énekeltek és táncoltak. Nagy hangon röhögtek és ordítoztak.

 A félork ösztönösen is megállt, és megbámulta a kipirult arcú mulatozókat. Csak most, ebben a derűs forgatagban döbbent rá, hogy a drének is ugyanolyan népek, mint mások, szerte a világban. Ám ő a palota elzárt „koporsójában" agonizált, és nem vett, nem vehetett tudomást arról, hogy ebben az országban is létezik élet.

 A több hónapos bezártság, unalom és kényszer elemei erővel tört ki belőle. E pillanatban teljesen együtt érzett Lucindával, aki idekerülésük óta egyfolytában azt mondogatta a fülébe, hogy tűnjenek innen; menjenek a fenébe. Bárhova. Bármerre. Csak el innen! El a palotából!

 Ahogy Lucyra gondolt, ismét belesajdult a lelke...

 Benyúlt a bő ing alá, és kitapintotta kermonját. Pergamenszáraz ujjai alatt forrónak tűnt a bőre. És amikor e jelet megérintette, tudta, merre kell mennie.

 Végigsietett a mulatozóktól zsúfolt sikátoron, és egy szélesebb utcára bukkant, melyen végestelenvégig szekerek, ponyváskocsik és mindenféle batárok sorakoztak. A legtöbb már nem ment sehova; az igavonókat kikötötték, és zaboszsákból etették. Mások viszont még keresték a helyüket.

 Az utca túlsó vége felől most lovasok és hintók érkeztek, és a Jégviharfellegvár nagykapuja felé tartottak. Drénia nemesei abban a kiváltságban részesültek, hogy magában a Fellegvárban élhették meg a nagy ünnepet.

 Skandar Graun ismét elbámészkodott, és akaratlanul is a szekerek során túl felállított sátrak sokasága felé sodródott.

 Drén dragonyosok vágtattak el előtte vidáman rikoltozva keresztbe az úton, és csaknem elsodorták. Valamivel arrébb nyolc kristálykígyós katona négy törpét „igazoltatott" és faggatott. A törpék széles gesztusokkal mutogattak és magyaráztak. A szekerek között ittott érdeklődve figyelő bíborgárdisták mászkáltak.

 Skandar Graun nem sokkal később egy szekér mellé ért, amelyen hatalmas, csapra vert hordó hevert, s habzó sört mértek belőle durva faragású fakupákban.

 – Hé, te meg ott! – kiáltotta valaki. – Igyál egy pohárral!

 Már nyújtották is feléje a poharat, melyből a friss sör habja lefolyt az utca köveire. Skandar Graun elvette, és szinte ugyanazzal a lendülettel fel is hajtotta. Szélesen vigyorgott.

 – Iszol még egyet? – kérdezte az előbbi fickó, akinek a bőrköténye úgy dudorodott a pocakján, mintha egy kisebb hordócskát rejtegetne alatta.

 – Kettőt is akár – mordult fel Skandar Graun.

 A fickó már csapolta is az újabb adagot.

 – Egy markt egy korsó – mondta csak úgy mellékesen.

 A félork vállat vont, és ösztönösen a ruhája bélése felé nyúlt. Nemhogy pénzt, bélést sem talált.

 Dzsara Horg nem tartott magánál semmi érdemlegeset.

 Skandar Graun nyelt egy nagyot, majd lemondóan legyintett.

 – Hagyd csak, cimbora... nincs pénzem.

 – Hohó! – kiáltotta a bőrkötényes. – És az előző korsót ki fizeti meg?

 Skandar Graun mérgesen meredt rá. Persze, nem képzelte ő, hogy ingyen ihat, de valahogy ez az egész most másodlagosnak tűnt.

 – Holnap megkapod a tízszeresét! – dörmögte.

 – Meg ám a nagy nyavalyát! – sziszegte a fickó. – Ne hidd, hogy csak úgy elsétálhatsz! Fizetsz, vagy az őrségért kiáltok!... Egyáltalán ki a fene vagy te?! Ork rabszolga vagy szabad dhoin?

 Skandar Graun mérgesen rámeredt. Ha ő most elsétál, a fickó fellármázza a városőrséget. És neki most fontosabb dolga is van annál, minthogy katonákkal fogócskázzon vagy verekedéssel magára irányítsa a figyelmet.

 – Ledolgozom – morogta. Mondd. mit csináljak!

 – Mit csinálj?! Fizess! Különben...

 Skandar Graun lekapta a fejerűl a koronadíszes hálósipkát, és a fickó ölébe dobta.

 – Ez megteszi? Egy marktot biztosan megér, de ha kevesled, vidd be a palotába, és keresd a király főtanácsadóját...

 A bőrkötényes elvette a sapkát, meglengette, és harsányan röhögött az elhangzottakon.

 – Hallottátok, mit mond ez a cicomás orkfajzat?... Menjek be a palotába... Hah! – Gúnyosan lengette a kezében a hálósipkát. – Jól van! Majd holnap vagy holnapután bekopogtatok, és ha már ott járok, váltok pár szót a királlyal is... Megkérdezem, megengedie, hogy szétrúgjam a korcs valagát...

 – Csak aztán siess! – üvöltötte vissza valaki a homályból. – Hogy még ott találd... Mert nem sokáig rondítja már össze a trónt az a kevert vérű mocsok!

 – A'mmár igaz! – kontrázott egy harmadik. – A Hatalmas Nagyúr apró cafatokra tépi!

 Skandar Graun nem szólt bele a tréfálkozásba. Azt hitte, hogy a finom anyagból készült, díszes hálósipkával letudta a fizetséget, és sietve tovább akart állni. Ám a bőrkötényes észlelte a szándékát, és ráordított:

 – Egy tapodtat se, te, míg nem fizetsz! – Hozzávágta a félorkhoz a sapkát. – Ezt a silány vacakot meg dugd fel magadnak!

 Skandar Graun keze ökölbe szorult.

 – Még egy szó, és...

 Ezüstpénz csattant a hordó oldalán, és egy öblös hang szólalt meg:

 – Itt a pénzed, csapos. Én fizetek helyette.

 A bőrkötényes rácsapott a lecsúszó ötmarktos ezüstre, és hebegve bólogatott.

 – Köszönöm, dire, köszönöm...

 Skandar Graun odapillantott, es eltorzult az ábrázata. Sem do Krajn volt az, a testőrök kapitánya.

 Hirtelen a fejébe rántotta a sapkát, és bamba képet vágott, fintorgott.

 – Osztán mostan má' megyek en, Dzsara Horg... hijnye, de jó vó't a sör...

 Billegve, dudorászva, féloldalas lépésekkel távolodott.

 – Ki ez a fura alak? – kérdezte valaki.

 – Dzsara Horg – felelte a fagyföldi kapitány. – A király bolondja.

 – Bolond?

 – A' hát! – vetette vissza Skandar Graun. – Udvari... és uccai!

 Aztán abba az irányba indult, amerre legsűrűbbnek tűnt a tömeg. A kikötő felé akarta venni az irányt, amerre a kermonja vezérelte.

 Azonban a fagyföldi kapitány még az utca vége előtt utolérte.

 – Ne siessen annyira, felség! – morogta.

 Skandar Graun fenyegetően fordult meg.

 – Sem do Krajn! – morogta. – Miről ismertél fel?

 – Én nem vagyok bolond. Se udvari, se utcai.

 – Jól van. De most menj a dolgodra!

 – Épp azt teszem, felség – mondta sanda vigyorral a kapitány. – Megyek a dolgomra... önnel együtt, felség!

 – Velem ugyan nem! Menj vissza a palotába!

 – Csak ha ön is.

 – Ó, a pokolba!

 – A testőre vagyok. Ha ön odamegy, oda is elkísérem.

 Skandar Graun fürkészőn nézett a nagydarab fagyföldire. Tulajdonképpen mi baja származhat abból, ha engedi, hogy vele tartson? Legalább elkerüli a sörárusnál történtekhez hasonló kínos helyzeteket.

 – Rendben van, velem jöhetsz – dörmögte beleegyezően.

 – Megtisztel, felség – mondta Sem do Krajn. Aztán az övéből előhúzta Skandar Graun vigyorgó golyóbisú láncos buzogányát, két tenyerében tartva előrenyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mintha fél térdre akarna ereszkedni. – Ezt a palotában felejtette, felség!

 Skandar Graun kikapta a kezéből a fegyvert, és mérgében csaknem fejbe vágta vele a tiszteletteljes lovagot.

 – Megvesztél?! – sziszegte. – Már így is mindenki minket bámul! És mint láthatod, álruhában járok. Úgyhogy viselkedj természetesen! Ne úgy, mint a királyoddal!

 – Parancsára, felség!

 Skandar Graun a fejét ingatta.

 – Ne mondd azt állandóan, hogy „felség"... mert még meghallja valaki. Másrészt ne tapogasd állandóan a kermonod, mert feltűnhet, hogy egy félvér korcsnak tisztelegsz.

 Sem do Krajn sandán mosolygott.

 – Viselkedjek úgy, ahogy a külsőnk alapján illene?

 – Nos, igen. Pontosan.

 A fagyföldi vállat vont.

 – Rajtam ne múljon... – Sóhajtott. – De a leköpködésedtől és a farba rugdosásodtól nem tekinthetek el, te mocskos korcs kutya, ha még egyszer tegezni merészelsz... – Sandán vigyorgott. – Így jó lesz, felség?

* * *

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus a tornya ablakában állt, és a lenyugvó nap szürkés fényeit nézte.

 – A király elhagyta a palotát – szólalt meg Lyasthé Mehriall. – A patkány menti a bőrét.

 – Jobb így, talán.

 – Neki mindenképp – felelte a sárkánynő. – Legalábbis azt hiszi. De gondoskodom róla, hogy ne ússza meg!

 – A Törvényt ne szegd meg! Ő a király.

 – Most még igen. De egy nap múlva...

 – Holnap minden megváltozik – felelte az öreg csendesen. – A létézés kereke fordul, talán.

 – Vagy talán nem.

 – Ki tudhatja azt?

 Lyasthé Mehriall felalá járkált a szobában.

 – Az orkok érzik – jegyezte meg. – Mindenfelől jön a hír... lázonganak, gyújtogatnak, ölnek. De vajon honnan tudják?

 – A vérükben, ott lüktet.

 Lyasthé Mehriall rekedten és darabosan nevetett; e hang egyáltalán nem volt emberi.

 – És eljön végül hozzánk a Hét Veszedelem?

 – Időben, igen. Itt lesznek.

 – Hogy döntöttél? Beengeded őket a Fellegvárba? Vagy harcolunk ellenük?

 Jilocas'theyn hosszan hallgatott. Aztán így szólt:

 – Elkövetkezik egyszer a végzet úgyis.

* * *

A kitört ajtajú hintó rázkódva, döcögve zörgött a gidres gödrös úton. Néhanéha akkorát zökkent, hogy az utolsó napjait váró Karena de Roygból csaknem kipottyant a gyerek.

 – Jóságos Cogart! – sikkantotta a nő. – Ne siettess még, kérlek, ne siettess! Engedd kivárnom a nevezetes napot!

 Jaspe de Vigorard elkínzott arccal hajolt előre.

 – Tulajdonképpen miért nem a rendes úton megyünk? – kérdezte.

 – Gondolj arra, mi történt a várban legutóbb! – magyarázta Timo. – Az a különös robbanás... merénylet volt. Ellened.

 – De ki akarhat engem megölni? – nyafogta Jaspe. – Én nem ártottam senkinek! És nem is fogok. Én király leszek. Engem szeretniük kell. Mindenkinek.

 Keanor de Moreguard gyomorbajos képpel görnyedt az ülésén. Neki is elege volt már ebből az útból.

 – A merénylő csak egy dolog – jelentette ki. – Az orkok miatt kerülünk.

 – Az orkok miatt? – Jaspe de Vigorard nagyon csodálkozott. – Szétrázatjuk magunkat mocskos, lázongó orkok miatt?! Nem hiszem el!

 – Pedig jobb lesz, ha elhiszed – vetette oda Keanor. – Nagyon is közeli ez a fenyegetés. Emlékezz, mit mondott a lovag... Az orkok tucatnyi emberét lemészárolták, és pusztítanak, gyújtogatnak.

 – És mi ezt eltűrjük? – kiáltotta felindultan Jaspe de Vigorard. – Kardélre kell hányni valamennyit!

 Timo a heves ifjú karjára tette a kezét.

 – Nyugalom, Jaspe! Ne heveskedj! Az orkok túl sokan vannak...

 – De azok csak orkok! Mi pedig drének vagyunk. Egy drén lovag tíz orkkal is elbánik! Hússzal is!

 – Csakhogy a drén lovagok többsége Deviaronba vonult, ugyanazért, amiért mi is... az otthon maradottak pedig kevesen vannak.

 – És ne feledd – tette hozzá Keanor de Moreguard –, hogy legjobb harcosaink még mindig Zhíliában vannak.

 – Miért nem segítik meg egymást a szomszédos várak? – akadékoskodott Jaspe.

 – Mert azok is bajban vannak – felelte Timo. – Nem tudni, miért, nem tudni, hogyan, de az ork rabszolgák lázadása egyszerre történt szerte az országban...

 – Ki hallott már ilyet?! – nevetett kényszeredetten az ifjú királyjelölt. – Amióta az eszemet tudom, egy ork még csak a szemébe sem mer nézni egy drénnek... most meg lázonganak, dréneket ölnek? Nem akarom elhinni!

 – A Jégnász Konstelláció teszi – szólalt meg váratlanul a nyögdécselő nő. – A levegő szinte forrong a mágiától... és ezt még az orkok is érzik...

 – Csak azt az egyet nem értem – dörmögte Keanor de Moreguard –, hogy miért épp az orkok? A többi rabszolga, a más fajúak... ők miért nem lázadtak fel?

 – Ez is amiatt az ork fattyú miatt van – csikorogta indulatosan Jaspe. – Amikor erre gondolok, szégyenkeznem kell, hogy a nevem Vigorard. – Dacosan összeszorította a száját, aztán mégis kinyitotta. – Ezért a zötykölődésért megfizetnek majd... kegyetlen bosszút állok a mocskos orkokon!

* * *

Yorxun, a démon egy fa tövében kuporgott, és arcát a tenyerébe temette. Immár nem Kalden emberi formáját viselte, hanem valaki másét. Annyira szomorú és elkeseredett volt, hogy a dühét kiabálással levezetni sem volt kedve.

 – Báró úr – mondta egy kókadozó páfránynak –, ön most nincs itt, így nem hallhatja e gyászos szavakat, de mivel gyűlölném a tudatot, hogy egy szaros páfránnyal beszélgetek, ezért inkább elhitetem magammal, hogy ön bámul rám a gülüszemeivel meg az elálló füleivel páfrány formájában... Nos, báró úr, engedje meg, hogy gratuláljak önnek e zseniális ötletéért, hogy engem küldött maga helyett Dréniába! És a mézesmadzag, amit az orrom előtt huzigált... hogy visszakapom a szabadságomat, ha elvégzem a feladatot. Naná!... Hú, de jól beetetett, báró úr! Azt mondta, hogy ez nekem semmiség. Aprócska rutinfeladat, jelentéktelen szórakozás... Haha! – Erőltetetten nevetett. – Mondhatom, marha jól szórakoztam! Marha jól!... És még csak most jön az egészben a legjobb rész. Csak az a bibi, hogy fogalmam sincs róla, mi lesz az... Tudja, báró úr, rohadt érzés amikor valaki más uralja valakinek a tudatát... Eddig én ezt még csak fordítva próbáltam, elvégre én lennék a démon, vagy mi a fene... Most meg velem csinálják! – Sóhajtott. – Hát ez van, báró úr. Eddig csupán szerencsétlen fogoly voltam, az ön foglya... de most már nemcsak a szabadságomat vették el tőlem, de az akaratomat is. Jelentéktelen báb lettem, báró úr, azt teszem, amire egy másik akarat kényszerít... És ami az egészben a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mi velem a célja. Vonszol magával, és olyasmire kényszerít, ami... ami... amit nem fogok elmondani egy nyomorult páfránynak!

 Yorxun felállt, és letaposta a páfrányt. Beletiporta a földbe.

 – Ennyit erről, báró úr... Látja? Így fognak elbánni hamarosan velem is. – A fejét ingatta. – Most mennem kell. Jönnek... És hamarosan meg kell ejtenem a személycserét, ahogy La'mmea hercegnő parancsolta.

 A szántóföld felől kocsizörgés hallatszott, és Yorxun behúzódott a sűrűbe. Elkeseredetten nézte saját idomtalan árnyékát. A széles feneket és a hatalmas, domborodó pocakot.

 – Gyűlölöm ezt a tohonya testet, báró úr – sziszegte mérgesen a széttaposott páfránynak. – És annyit mondhatok, hogyha még szülnöm is kell, felrobbanok a dühtől!

 Karena de Royg hasonmása leste a közeledő hintót és az azt kísérő lovasokat. Tudta, épp itt fognak majd megállni. A nő besiet a páfrányok közé, elintézni sürgető ügyeit...

 ...és Yorxun lesz az, aki visszatér helyette.

* * *

Skandar Graun és Sern do Krajn egyenesen a kikötőbe mentek, és sorra végigjárták a folyó kibővített holtágában horgonyzó hajókat. Többségében halászbárkák és folyami teherszállítók voltak ott, de akadt egykét nagyobb testű, tengerjáró hajó is, melyekkel La Vanthából eveztek fel idáig.

 Most már a fagyföldi kapitány vette át a vezető szerepet, és nemcsak színleg, de valójában is.

 Miközben egyik hajótól a másikig mentek, hogy Lucinda után érdeklődjenek, egyre többet és egyre zavartalanabbul beszélgettek.

 – Tulajdonképpen miért jöttél utánam? – kérdezte a félork.

 Sern do Krajn elvigyorodott.

 – A buzogány...

 – Ugyan már! Ne mondd, hogy csak a buzogányomat hoztad utánam!

 – Na jó, nem mondom – biccentett a kapitány, aztán vállat vont. – De mit kell ezen magyarázni? Te az vagy, aki... én pedig az, aki... – Körülnézett, de mivel nem volt a közelükben senki, halkan hozzátette: – A testőrnek a királya mellett a helye.

 – Na persze... de amióta Dréniában vagyok, valahogy nem tapasztalok ilyesfajta kötelességtudatot. A Törvény miatt mindenki hajlong előttem és úgy tesz, mintha a talpamat nyalogatná, de amint elfordulok, azonnal utánam köp... vagy kést ránt, hogy a hátamba döfje...

 – Kell ezt magyaráznom? – vigyorgott Sern do Krajn.

 – Ezt nem. De a te viselkedésedet igen.

 A fagyföldi szórakozottan pislogott.

 – Botorság ilyesmiről beszélni... itt vagyok és kész. Teszem a dolgom, és kész.

 – De vajon mennyire teszed? Kész vagy meghalni is értem, mint királyodért? Vagy csak...

 – Ez nem kérdés! – vágott közbe durván a fagyföldi. – Bármikor életemet áldoznám a hazáért és a királyért! Erre tettem lovagi esküt, ebben hiszek, ezért élek. – A kardjára csapott. – Egy pillanatot sem fogok habozni, ha a szükség megkívánja.

 – Jó, de...

 – Nincs itt de! Ezen nincs mit töprengeni! Hű vagyok az

eskümhöz!

 Skandar Graun szélesen elvigyorodott.

 – Én meg már majdnem azt hittem, hogy megkedveltél...

 – Ééén?! – horkant fel a fagyföldi megjátszott megrökö

nyödéssel. – Egy kevert vérű korcsot?!... Már a feltételezés is

vérlázító!

 Skandar Graun egy pillanatra meghökkent, de aztán rádöbbent, hogy a nagydarab fagyföldi csak ugratja, és ez mosolyt

csalt az arcára.

 – Már csak azért... mert ha így lett volna, figyelmeztetlek: nem ok nélkül viselem én a Két Lábon Járó Pestis csúfnevet. Aki közel kerül hozzám, könnyen fűbe haraphat...

 – Na, ne hencegj!

 – Nem csak az ellenségeimre gondoltam... sőt, inkább a barátaimra.

 Sern do Krajn megérezhetett valamit e szavak mögött rejlő mély szomorúságból, mert ő is elkomorodott.

 – Kezdetben én is gyűlöltelek – morogta rosszkedvűen. – De te lettél a király, és én tettem a dolgom. Legjobb tudásom szerint... még akkor is, amikor velem cipeltetted kibe a szaros küblidet...

 – Embert próbáló feladat volt, mi?

 Sern do Krajn nem reagált erre. Belekezdett valamibe, és már nem lehetett elterelni a gondolatait.

 – Ha rajtam múlt volna az életed, mindent megteszek, hogy megvédjem, mint ahogy lovagtársaim is. Nem szegtük volna meg eskünket semmilyen körülmények között... De azt nem mondom, hogy túl sok könnyet ejtettünk volna a tetemed fölött, ha valamelyik merénylő gyorsabb lett volna nálunk. Talán csak amiatt lett volna okunk bánkódni és szégyenkezni, hogy nem tudtuk teljesíteni, amit az eskünkben vállaltunk, és emiatt további gúnyolódások céltáblái leszünk...

 Skandar Graun ráérzett, mi volt a kulcsszó ebben a az egészben.

 – További gúnyolódások? – kérdezte.

 Sern do Krajn végigmérte.

 – Sokban hasonló a mi sorsunk, félvér – vetette oda ingerülten. De nem rá volt mérges, hanem azokra, akikre épp gondolt. – Ugyanúgy elnéznek a mi fejünk fölött is, akárcsak a tied felett, félvér. Nekik elég a cím, amit őseiktől örököltek, és minden az ölükbe hull... Nekünk, akiket származásunk miatt nem fogadott volna be egyetlen más lovagrend sem, csak a Dierron, minden órában, minden percben bizonyítanunk kell. Bizonyítanunk, hogy mi is méltók vagyunk a lovagi címre... valójában még méltóbbak, mint bárki más... Ez a megvetés kovácsolta lelkünket acéllá és fegyverünket tüzes istennyilává. – Zordan elmosolyodott. – És azzal, hogy téged szívem minden csepp vérével védelek... így vágok vissza nekik a gúnyolódásokért a megaláztatásokért.

 Skandar Graun bólintott.

 – Tedd azt!

 Sern do Krajn sóhajtott.

 – Mi, Dierronlovagok bármely más rendnél jobban összetartunk, és védjük egymást. Ha közülünk bárkit megsértenek, mindnyájan ugrunk, hogy megtoroljuk. Ha valamelyikünkre rátámadnak, úgy vesszük, hogy a támadás a rendünk ellen irányul. Ha valaki meghal közülünk, egy kicsit mind vele halunk... – Megkeményítette a hangját. – De te nem hagytad meghalni Juster do Velijunt...

 – Csak azt tettem, amit...

 – Bármely más király hagyta volna! – vágott közbe Sern do Krajn. – Azt hiszed, bárki más letérdelt volna a véres és mocskos padlóra, hogy megpróbálja megmenteni azt, aki annyit sem jelent számára, mint egy szalmaszál?

 Skandar Graun vállat vont, és nem szólt.

 – Ez felnyitotta a szememet, Vigorard!

 – Szólíts inkább korcsnak vagy félvérnek. Ez csak a felvett nevem.

 – És immár tudom, nem lehetett véletlen, hogy Zmed, Hmuda és Lenk... akik az én szememben igazi hősök voltak... a testvérükké fogadtak. Talán megmentetted az ő életüket is! Skandar Graun elmerengett.

 – Meglehet. Már magam sem emlékszem, hogy történt. És igazából nem is akartam a testvérük lenni... Ők erősködtek. És csak ők tudták, miért. Vagy talán ők sem.

 – Hát ezért jöttem utánad – mondta a kapitány. – Mert én sem tudom, miért... de azt érzem itt, a szívemben, hogy ezt kell tennem. Életem értelme az, hogy melletted legyek és védelmezzelek.

 – Egy büdös ork korcsot?

 – Drénia királyát. Drénia törvényes és méltó királyát!

 Skandar Graun röhögött.

 – Úgy hízelegsz, hogy még Cvikli is elbújhatna mögötted!

 Sern do Krajn elvörösödött, és lesunyta a fejét. Elszégyellte magát, amiért ennyire sokat és nyíltan beszélt.

 Skandar Graun az inge alatt a kermonját tapogatta.

 – Olyan furcsa – jegyezte meg. – Cvikli azt mondta, vezérelni fog. De most csak azt érzem, hogy meleg, amikor megérintem... de nem érzem, merre kellene mennem tovább. – Kérdőn meredt a kapitányra. – Mit jelent ez, Sern do Krajn? Csődöt mondott a kermonom mágiája? Vagy akit keresek, itt van tőlem karnyújtásnyira... valahol itt, a kikötőben?

 A fagyföldi lebiggyesztette az ajkát.

 – Nem vagyok a kermonnak nagy szakértője – felelte. – Ám van egy drén mondás, mely így szól: a kermon szélkakasa szélcsendben kukorékol.

 – Ez meg mit jelent?

 – Nem a szél irányát mutatja, és nem is más irányt. Ám valami fontosat jelez.

 Skandar Graun a homlokát ráncolta.

 – Nehezen értem meg a drén gondolkodást – vallotta meg. – Néha számomra jelentésnélküliek a szavak.

 – Mert a szavaknak nincs mindig jelentésük.

 – Kösz, sokat segítettél...

 – Pedig egyszerű – magyarázta a fagyföldi mosolyogva. – Ha nem tudod, merre menj, s a kermon sem segít... akkor várj! A megoldás el fog jönni hozzád.

 – Tálcán? – mordult fel a félork. – Vagy talán a pofámba repül, mint a sült galamb?

 A fagyföldi valószínűleg nem ismerte a „sült galamb"os szólást, mivel egészen más jutott róla eszébe.

 – Nagyszerű ötlet. Látogassuk végig a kikötő menti csehókat. Zabálunk egy jót, és közben kérdezősködünk a nőd iránt...

* * *

Ez persze olyan volt, mintha egy tűt kerestek volna a szénakazalban. Deviaron hemzsegett az idegenektől, és bárkit is kérdeztek, hogy nem látotte egy terhes félork nőt, csak vállvonogatást vagy gúnyos röhögést kaptak válaszul.

 Még ha láttak is, ugyan ki figyel oda egy szutykos korcsra ezekben a sorsfordító napokban?

 – De ez nem akármilyen félork nő – magyarázta Skandar Graun unszolására a fagyföldi kapitány. – Nem rabszolga, és még csak nem is dhoin. Fegyvert visel, és kihívóan a szemébe néz bárkinek.

 Erre meg csak morogtak, hogy mostanában az orkok mind ilyen pofátlanuk. Valami lehet a levegőben, mert teljesen bezsongtak, és nyíltan visszapofáznak az uraiknak.

 Skandar Graunék a hatodik, hetedik zsúfolásig telt kocsmában feladták a próbálkozást. Ekkor már rég elmúlt éjfél is, de a lárma, a hangzavar és a mulatozás nem csillapodott.

 A kialvatlan, karikás szemű kocsmáros szerint ez nem is fog, hiszen már napok óta ez megy. És ez fog menni még több mint egy hétig; egészen a Jégnász végéig. Vagy talán még tovább is, mivel akik folyamatosan részegek, nem biztos, hogy észlelik majd, amikor a nevezetes együttállás véget ér.

 Végül az Ezüstkerék fogadóban sikerült helyet szerezniük egy asztal mellett, melyet északról jött prémkereskedők és vadászok ültek körbe. Ők készséggel szorítottak helyet egy fagyföldi lovagnak, és még büszkék is voltak arra, hogy egy nemesi sarj közéjük telepszik.

 – De az ork csak maradjon odakinn! – vetette oda egy széles szájú északi vadász, aki nemcsak a füleiben, de az orrában is széles ezüst karikát viselt. – Korcsok számára nincs hely!

 – Félork – helyesbített Sern do Krajn szórakozottan. – És szabad polgár.

 – Leszarom! – mondta a vadász, és a padlóra köpött. – Akkor sem közénk való!

 – Ugyan hagyd már! – kiáltotta egy vékony, magas kereskedő. – Ha a lovagnak elég jó társaság, neked, te hitvány, mi kivetnivalód lehet ellene?

 – Kit neveztél hitványnak?!

 Sern do Krajn közbelépett, mielőtt még elfajult volna a vita.

 – Ő Dzsara Horg – mondta. – Magas poszt birtokosa azUdvarban.

 – Milyen udvarban? A baromfiudvarban? Ő a tyúknyak kitekergető baromfihempergető?

 – Ostoba! – mordult fel Sern do Krajn. – A király személyes pártfogoltjáról beszélsz!... Dzsara Horg a király udvari bolondja, a király asztalánál eszik, s jelenlétét Kártyanapkor még az Arkhon Tanács is engedélyezte. De ha nektek nem elég jó...

 Az északiak szájtátva meredtek Skandar Graunra. Csupán az előbb okvetetlenkedő vadász jegyezte meg:

 – Ork királynak ork bolondja... bolond az egész ország is! De én nem vagyok elég bolond ahhoz, hogy ezt higgyem is!

 – Kussolj, Astid! – mordultak rá egyszerre ketten is. – Nem látod, milyen drága ruhát visel!

 – Az biztos, hogy nem valami csóró ork szarlapátoló lehet!

 Az északiak még jobban összehúzódtak, és Skandar Graun is letelepedhetett a fagyföldi kapitány mellé. Nem akart fölösleges feltűnést okozni, ám immár így is ő került az érdeklődés középpontjába.

 – Hogy kerültél az udvarba?

 – A konyhán dolgozott – magyarázta mélán Sern do Krajn. – A legalantasabb munkákat végezte. Ám a jó szerencséje a király szobájába vezérelte...

 – Na persze, egy rabszolgát?! Ugyan már! Egy mérföldes körzetbe se juthatnak a király szobájának közelébe!

 – Ne feledd, miféle király ül a trónon! – vetette oda Sern do Krajn. – Kedveli a magafajtákat.

 – Jobban is talán, mint a dréneket, hogy gebedne meg!

 Sern do Krajn felhorkant.

 – Még egy tiszteletlen szó a királyról – morogta –, és dacára annak, hogy földik vagyunk, péppé verem a fejed, te tapló!

 Az asztalnál ülők egyetértően bólogattak.

 – Igaza van, Astid! Befoghatnád a pofád!

 – A törvényes király az mindenképpen király!

 Az Astid nevezetű se nagyon ugrált. Nem is annyira a lovag rangja rémítette meg, hanem inkább a külseje. Sejtette, hogy ha kenyértörésre kerülne a sor, ő húzná a rövidebbet ezzel a csupa izom, medvetermetű lovaggal szemben. És tekintettel annak rangjára, nem sok esélye van arra, hogy bárki is megsegítené. Astid ezért inkább csak ivott, és uralkodott magán. De néha azért sandán odaodapislogott az asztal szélén ülő félorkra.

 Sern do Krajn rövidre fogta a magyarázkodást:

 – Tulajdonképpen ennyi a lényeg. Dzsara Horg épp a király szobájában tartózkodott, amikor egy merénylő nyilazni kezdett a szomszédos torony tetejéről. Dzsara Horg a király elé ugrott, és testével fogta fel a nyílvesszőt... E dicső tett jutalmaképp érdemelte ki a király és az Arkhon Tanács jóindulatát.

 Astid, bár elhatározta, hogy nem szólal meg újra, most felhorkant:

 – Na, nehogy már! Ezt nem hiszem el!

 – Pedig jobb lesz, ha elhiszed – dörmögte kedélyesen Skandar Graun, aki egyre jobban unta a kötekedő fickó okvetetlenkedéseit. Előhúzta a láncos buzogányát, és koppanva ledobta az asztalra. A drágakövek csillogtak a füstös félhomályban, a démonpofagolyó vigyorgott. – Bizonyságul itt van ez. Magától a királytól kaptam, a neves udvari kovácsmester, Grudo Dolomar munkája... Vagy talán úgy hiszed, a szekérsoron vettem két marktért?

 Az északiak döbbenten meredtek a különös fegyverre. Astid úgy eltátotta a száját, hogy majdnem kiakadt az állkapcsa.

 – Láttatok már ilyen csodálatos fegyvert? – suttogta valaki.

 Sern do Krajn azonban villámgyorsan eltűntette az asztal lapjáról a láncos buzogányt, s az asztal alatt Skandar Graun kezébe nyomta.

 – Tedd ezt el, Dzsara Horg! Bár Deviaron híres a közbiztonságáról, ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot... hiszen e fegyver értéke több lehet, mint amennyit e kocsma vendégei együttesen birtokolnak...

 Aztán hosszas várakozás után végre eljutott hozzájuk a kimerült kocsmáros is. Nagydarab, középkorú drén, akinek hiányzottak a felső metszőfogai szemfogtól szemfogig, s a fél szemét kötés takarta.

 – Ork korcokat itt nem folgálunk ki – vetette oda a fogai között szűrve a szavakat. – Menj el, te pimaf kevert vérű!

 Skandar Graun, aki már alaposan megéhezett a kiadós járkálás és kérdezősködés közben, határozottan unta az efféle kötözködést. Vészjóslóan emelkedett fel.

 De nem azért, hogy elmenjen.

 – Hozz sört és húst, ha kedvesek neked a maradék fogaid! – dörmögte baljóslatúan. Vagy egy percen belül kiverem valamennyit, és nyakláncra tűzöm őket!

 A kocsmáros azonban nem volt ijedős fickó. És nem szokott hozzá ahhoz, hogy holmi orkfajzatok neki visszapofázzanak.

 – Aft mondtam, tűnj innen, te tetves, különben...

 Sern do Krajn felugrott, és két tízmarktos ezüstöt csillantott oda a kocsmáros szeme elé.

 – Nem akarok botrányt! – sziszegte. – De választhatsz: vagy elfogadod ezt a két szépséget... – ismét megcsillogtatta az érméket –, mely a többszöröse annak, amit kapnod kellene... vagy holnap én magam járom ki a király főtanácsadójánál, méltóságos krefor Zwikk BlataRukoznál, hogy örökre elvegyék az engedélyedet, és bezárassák az épületedet!

 A kocsmáros megrökönyödve pislogott:

 – De hát... ez egy korcs...

 – És a király nem az?

 – Dehogynem! A király is korcs! Én még őt se szolgálnám ki ezen a helyen, mely az igazi drének kedvence...

 – Te pedig holnap már földönfutó leszel, ezt megígérhetem! És amikor már nem véd a Törvény... én eljövök lovagtársaimmal, földig romboljuk a mocskos tanyádat, asszonyodat és lányaidat közbordélyba vetjük, és én személyesen verem ki a maradék fogaidat!

 A kocsmáros egy mordulással kikapta a lovag kezéből az ezüstöket, és elsietett.

 Nem sokkal később egy kancsal szolgálólány meghozta a kért söröket, majd anélkül, hogy megkérdezte volna, mit kívánnának enni, hamarosan hideg tengeri salátákkal és félnyers sültekkel tért vissza.

 – Nem is rossz – jegyezte meg Skandar Graun az első falás után. – Bár már rég nem ettem ilyet...

* * *

És nem is sokáig evett...

Alig ürítette ki az első korsó sört, amikor katonák tódultak be a dugig tömött ivóba, s pillanatokkal később egy árnyék vetült elé.

 – Hé, te korcs! Velünk jössz!

 Skandar Graunnak csaknem torkán akadt a falat meglepetésében, és gyanakodva pillantott a kocsmáros felé, mivel az villant az eszébe, hogy talán az a sunyi alak hívta az őrséget, hogy kidobassa a csehójából a nemkívánatos vendéget. Azonban a kocsmáros ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint bárki más.

 A félork vészjóslóan emelkedett fel, és mielőtt még válaszolhatott volna, lenyelte a szájában lévő falatot. És ez éppen elég volt Sern do Krajnnak, hogy megelőzze.

 A fagyföldi is felegyenesedett, és gyengéden ám ellenállhatatlanul arrébb tolta a katonát.

 – Mit akartok tőle? – kérdezte.

 – Elvisszük, és bevágjuk a dutyiba – felelte a katona. – A többi koszos ork közé.

 – Nem viszitek sehova – recsegte a fagyföldi. – Én Sern do Krajn vagyok, a király testőrségének kapitánya. És ez a kevert vérű az én csatlósom.

 A katona zavartan vonogatta a vállát a fenyegető fellépésű lovag előtt. Hátrabökött a válla fölött az ajtónál csípőre tett kézzel álló alak felé.

 – Ezt a parancsnokkal beszéld meg, lovag!

 Az említett parancsnok, látva, hogy valami nincs rendben, máris megindult feléjük még két katona kíséretében. Mellkasán a kristálykígyók rendjének jele virított, s azok közé tartozott, akiket a Kártyanap estéjén a király eltanácsolt. Elsötétülő ábrázata elárulta, hogy azonnal felismerte Sern do Krajnt.

 – Mi folyik itt? – recsegte arrogánsan. – Talán a Dierronkutyának valami baja van?

 Sern do Krajn keze csattanva csapódott a kardja markolatára.

 – Majd lesz neked bajod mindjárt... – sziszegte a fagyföldi.

 Az asztalok között járkáló katonák odasereglettek. A kristálykígyós lovag zordan elmosolyodott.