Mielőtt a trónterembe ment volna, hogy fogadja az audienciára jelentkezőket, Zwikk BlataRukoz sürgetése ellenére még útba ejtette Dzsara Horg új szobáját, ahová a sebesültet természetesen még előző este átszállították.

 Nagy meglepetésére a félholtnak hitt beteget talpon találták. Igaz, bekötözött bal vállát és bal karját elég idétlenül tartotta, ám ettől eltekintve épnek és egészségesnek is.

 – A doktor még megtette a dolgát, mielőtt elvesztette a fejét és rám támadt – mormolta elégedetten Skandar Graun. – Lehet, hogy kegyes leszek hozzá, és meghagyom én is a nyavalyás életét. – Aztán a zavartan pislogó Dzsara Horghoz fordult. – Hogy érzi magát az én udvari bolondom?

 A félork megvonta a vállát, de csak az egyiket. Mint sejthető, azt, amin nem volt kötés. A mozdulata ettől furcsán féloldalasnak tűnt.

 – Teccik itten nekemnek – motyorékolta. – Jó meleg a sípka. Meg nem köll a kemencét suvickó'ni... Osztán az is jó, hogy ma még nem vert meg senki...

 – Hosszú még a nap – intette tréfásan Skandar Graun. – Csak várd ki a végét! Ma még én is csak egy merényleten vagyok túl. Kíváncsian várom, mikor jön a következő.

 – Osztán... akkor belémbe lönek egy másik vesszőt is?

 – Inkább beléd, mint belém, nem igaz?

 – Hát... én osztán aztat nem bánom – nyugodott bele a félork. – Ha nem pofoz meg és nem köpköd le senki, és nem kell visszamennem a konyhára, akár a seggembe is lűhetnek mindennap, én azt se bánom.

 – Jó, akkor ebben megegyeztünk. Máris szólok az íjászoknak, hogy készüljenek.

 Dzsara Horg rövid habozás után letolta vadonatúj gatyáját.

 – Mit művelsz?! – ripakodott rá mérgesen Zwikk BlataRukoz. – Tiszteletlenkedsz a királyod előtt?

 A félork megszeppent.

 – Nanagyon szép nadrág – hebegte. – Nem kellene kilyukasztani a nyilakkal...

 – És a seggedet nem félted?

 – Há', a' már úgyis likas...

 Skandar Graun akkorát röhögött, hogy a könnye is kicsordult. Már emelte a kezét, hogy vállon veregeti a bolondját, de mivel nem akarta, hogy a seb felszakadjon, inkább csak játékosan megfenyegette.

 – A mai napon már többet röhögtem, mint az elmúlt két hónapban együttvéve – jegyezte meg. – És ez jót ígér. Végre valaki, aki nem olyan unalmas, mint azok a sótlan drének, akik nap mint nap azon fáradoznak, hogyan vegyék el az élettől is a kedvemet.

 Zwikk BlataRukoz vállat vont, de nem tett megjegyzést.

 – Csak aztán vigyázz majd, Dzsara Horg – folytatta a király. – A ma esti vacsorán ne nagyon mutogasd a szőrös fenekedet, mert valamelyik gőgös nagyúr még rossz néven veszi.

 – Mi? Mi? Miiiiiiiiiii?! – hebegett Zwikk BlataRukoz. – De felséééééég! Ugye, ezt nem gondolja komolyan?! Nem ültetheti oda ezt az alakot a vendégei közé!

 Skandar Graun felhorkant.

 – És ugyan miért ne tehetném?!

 Zwikk BlataRukoz elbizonytalanodott. Ami a nyelvére kívánkozott volna, azt nem merészelte kimondani.

 – Azért, mert... beteg! Egy sebesült! Nem bírná végigülni a

vacsorát!

 Dzsara Horg nyelt egyet.

 – Vacsora? Énnekemnek?

 Skandar Graun szigorúan nézett a főtanácsadójára.

 – Ő is ott lesz a vacsorán, és kész.

 – Ez kínos is lehet, felség.

 – Ne aggódj miatta: ork gyomor sokat kibír. Lefogadom, bármit megeszik, amit eléje raknak. Igaz, Dzsara Horg?

 A bolond válasz helyett csak nyelt egyet, ám nem túl eredményesen, mivel így is kibuggyant ajkain a nyáltermése.

 – Dzsara Horg szeret enni jelentette ki, és megsimogatta beesett hasát. – Nagyon szeret.

 – Ideküldethetünk neki minden fogásból – próbálkozott a főtanácsadó elkeseredetten. – Felség, ezt gondolja át, kérem... Hisz' meglehet, némelyek kimondott sértésnek veszik majd egy ilyen korcs jelenlétét...

 – Akkor meg már úgyis mindegy – csikorogta szigorúan Skandar Graun. – Egy korcs, kettő vagy három... Nem mindegy, hányan ülnek a királyi asztalnál?

 – Ó! Óóóóóóó! – Zwikk BlataRukoz a szájára csapott. –Óóóó!

 Nem volt ereje magyarázkodásra és bocsánatkérésre. Skandar Graun nem is hagyott neki időt.

 – Mint Drénia királya – recsegte –, úgy rendelkezem, hogy az udvari bolondom a vacsorán közvetlenül mellettem kapjon helyet! A balomon Lucy, a jobbomon Dzsara Horg üljön!... Értve vagyok, drének legdölyfösebbike?!

 Zwikk BlataRukoz nem mert tovább ellenkezni.

 – Óhaja parancs, felség.

 – Hallhattad, Dzsara Horg! Ott leszel a vacsorán! De azt ajánlom, jól viseld magad, mert ha miattad kardot rántanak rám a dicső drén nemes urak, téged doblak oda eléjük koncnak!

 Dzsara Horg vacogni kezdett.

 – Én osztán má' nem is akarok...

 Skandar Graun azonban sarkon fordult, és kisietett a szobából. Zwikk BlataRukoz zavartan tipegett mögötte, és nem merészelt megszólalni, mivel érezte, hogy előbbi akaratlan megjegyzésével alaposan elvetette a sulykot.

 A király sebes léptekkel sietett a folyosón, a Dierronlovagok alig bírták előtte a tempót, hogy le ne tapossa a sarkukat.

 A trónteremben egy ismerős képű szolga lépett feléj valami vörös holmival a kezében. Skandar Graun, aki elmerengett közben valamin, azonnal kirántotta a láncos buzogányát a derékövéből. A szolga csaknem összecsinálta magát rémületében.

 – A pa... a papalástja, felség! – hebegte iszonyodva.

 Skandar Graun odaintett az egyik testőrnek.

 – Azért csak nézzétek meg, nincseneke benne kígyók vagy ilyesfélék!

 Nem voltak.

 Skandar Graun hagyta, hogy a szolga remegő kézzel felcsatolja a vállára a prémdíszes királyi palástot, és közben egy pillanatra sem engedte el a buzogánya nyelét.

 Az elmúlt napok eseményei megtanították már arra, hogy ne bízzon meg senkiben. Igaz, idekerülése óta szinte minden hétre jutott egyegy ostoba merénylő, de az elmúlt napokban a

halálát óhajtó orgyilkosok száma jelentősen megszaporodott.

 Skandar Graun felcsattogott a két lépcsőfokon az emelvényre, amelyen a trónja állt. Kopott, több ezer éves kőlapokon nyugodott a trón, melyet ugyanabból a sziklából faraghattak ki, mint az emelvény lapjait és a lépcső fokait.

 A trónt magát a legjobb szándékkal sem lehetett volna túldíszítettnek nevezni. Amikor Skandar Graun először megpillantotta, azt gondolta, meg akarják tréfálni. Ő drágakövekkel gazdagon díszített, súlyos aranytrónra számított, mely csodálatos fényekkel pompázik, nem egy egyszerű, kőből faragott székre.

 No persze a trón nem volt egyszerű; faragása ősi volt és szinte ijesztő. Hogy miféle királyok koptathatták korábban az ülőrészt, azt Skandar Graun el sem tudta képzelni. Hiszen a trónt szélességben és magasságban egy hozzá hasonló alkatú testre méretezték, ugyanakkor a támlája csaknem felért a plafonig, s még a kettémeredő szárnydíszítés fölött is jócskán látszottak kopások.

 Mintha ezek az ősi királyok, akikre méretezték, emberi vastagságúak lettek volna, ám a magasságuk a hatnyolc métert is elérte volna.

 Skandar Graun tehát eleinte csodálkozott. Ám amikor először ráült a durva faragású kőtrónra, megérintette lelkét a korokon át húzódó sötét misztikum egy kicsinyke foszlánya. Szinte ott érezte maga körül a rég letűnt hatalmasságok leheletét, testük kipárolgásait, kimondott szavaik soha el nem haló visszhangjait.

 Aztán amikor megtudta, hogy a trónt Jégtrónnak nevezik, ismételten nem értette. Zwikk BlataRukoz magyarázta el neki, hogy ez az elnevezés csupán jelképes, lévén, hogy az első drének, akik a Guarni Birodalom maradványain megalakították saját királyságukat, a jég alól kaparták ki ezt az ősi guarni trónt, amely akkoriban – állítólag – még teljesen úgy nézett ki, mintha maga is jégből volna. Aztán a jég fokozatosan megkövesedett, elvesztette kékes áttetszőségét és olvadékonyságát, s szürke gránitszerű kővé vált.

 Skandar Graun megmosolyogta a legendát, hiszen ki hallott már olyat, hogy a jég „megkövesedjen", de aztán ahogy ült a trónon, egyre gyakrabban és egyre áthatóbban érzékelte azt a vérfagyasztó hidegséget, amely a kőből áradt. Mintha nem is kőtrónon, hanem valóban egy jégből kifaragott trónon ült volna.

 Ezek után persze a koronára is gyanakodott, amit Jégkorona néven emlegettek, ám Zwikk BlataRukoz esküszóval biztosította arról, hogy a korona csupán azért kapta ezt az elnevezést, hogy illeszkedjen a Jégtrónhoz. És egyébként a koronát vékony színarany lapok alkotják, míg a belőle kimeredő szarvacskák egy rendkívül ritka rozmárfaj szinte gyémántkeménységű agyarai. A smaragd és opál drágakövek pedig teljesen hagyományosak; olyanok, amilyeneket más országokban is használnak koronák díszítésére.

 Most, amikor Skandar Graun fellépett trónjához, mindez újra eszébe jutott. És amikor a Jégtrón mögött elhelyezett, kisebb trónra pillantott, s azt üresen találta, összefacsarodott a szíve.

 – Tud Lucy a ma esti ünnepi vacsoráról? – kérdezte csendesen.

 – Igen, felség – biccentett a főtanácsadó. – Személyesen értesítettem őt.

 – És... mit mondott? Részt vesz, remélem!

 – Azt felelte, hogy „majd meglátja".

 – Jellemző – morogta a király. – Nők! – Aztán sóhajtott. – És hogy néz ki? Tovább növekedett már a pocija? Mozgolódik már benne a kis hülyegyerek?

 Zwikk BlataRukoz felvonta a szemöldökét.

 – Honnan tudjam? Az ajtón át beszélgettünk.

 – Átkozott némber! – bosszankodott Skandar Graun. – Makacs, mint az öszvér. – Aztán elérzékenyült. – De éppen ezt imádom benne!

 – Felség – motyogta sürgetően a királyi főtanácsadó. – Ne várakoztassa meg a Fagyhercegeket!

 Skandar Graun vállat vont.

 – Egye fene, essünk túl az unalmas részeken!

* * *

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus emberformában görnyedt egy megsárgult pergamenlap fölött az Ezüst Magiszterek tornyának legfölső helyiségében, és halkan szuszogott.

 Mögötte egy hajlott hátú, csapzott hajú férfi állt, akinek mindkét szemét hályog fedte.

 – Megérkeztek tehát – mormolta a Fényes Mágus. – Itt vannak Dréniában. Hatan, legalábbis. Vár még, a Hetedik. – Nem fordult hátra, ám szavait a hályogosszeműhöz intézte. – Szólj, ó Zseryim, ha van tanácsod.

 A hajlott hátú öreg reszelős hangon szólalt meg.

 – Álmot láttam. Szörnyű álmot. Iszonyatos álmot. Szépséges álmot. Kívánatos álmot...

 – Tudom, tudom, barát. Véget ér hamarost számodra enyomorúságos lét.

 – Vágyom a halált, mint éjjel a napsütést.

 Mindketten hosszan hallgattak. Aztán ismét a vak szólalt meg:

 – Örvendezek, mert nem kell elszenvednem a Káoszt, mely szétzilálja Dréniát!

 – Elkerülhetetlen, szerinted?

 – Engedni kell, hogy a végzet kiforrja magát!

 Az ezüstsárkány bólogatott.

 – Engedni, igen, én is így vélem. Várni, figyelni, résen lenni; a megfelelő taktika ez. Ám két társam tétlenül ülni nem akar.

 – Az ő bajuk. A Káosz elsöpri őket is.

 A Fényes Mágus ismét a kezében tartott pergament vizsgálta.

 – Hatan, a veszedelmek, itt vannak már, Dréniában. Egy közülük benn a Fagycitadellában.

 – Igen, egy bent a palotában.

 – De melyikük az? És hol bujkál?

 A hályogos szemű öreg megvonta a vállát.

 – Amikor akarja, majd megmutatja magát. Akkor majd tudni fogod.

 – Ám ekkor késő lesz már, talán.

 – Igen, késő.

* * *

A két elcsigázott rénszarvas monoton tempóban húzta maga után a durva faragású szánt.

 A bakon a vörös hajú, kerek képű, molett lány ernyedten dörzsölte kékre fagyott orrát.

 – És ugye, Bredan, ha majd király leszel, engem a királynőddé teszel!

 A barbár rábólintott.

 – Persze, szívem.

 – Szeretlek!

 – Én is szeretlek!

 – Akarod most? – kérdezte cinkosan a lány.

 – Már megint?! – horkant fel a barbár bosszúsan. – Hát neked semmi máson nem jár az eszed?

 – Ó, ha nem akarod, én nem erőltetem. Csak arra gondoltam, hogy amikor Dréniába érünk, már úgysem lesz időd rám.

 – Már most Dréniában vagyunk.

 – Honnan tudod? Hiszen nincs semmi más a környéken, csak ugyanolyan hó és fagy, mint az elmúlt hetekben.

 Bredan elmosolyodott.

 – Megérzés, kicsim, megérzés. Bízz bennem! És húzd le azt a buksi fejed!

 Ekkor érkeztek az első csonthegyű nyílvesszők...

* * *

La Ventha, a Drén Királyság legnépesebb kikötővárosa teljes egészében a Devor folyó torkolatánál épült. Valaha fényes guarni város emelkedett itt, ám az évezredek folyamán gyakorlatilag porrá omlottak még a házakat alkotó kövek is. A végzet Kargil Yhron uralkodása idején teljesedett be. Ismeretlen átok sújtotta ezt a vidéket, járványok tizedelték a népet, s elemi csapások tették elviselhetetlenné az életet. Akik túlélték a járványt, messzire menekültek.

 Ám Kargil Yhron titokzatos eltűnésével(24) az átok is meg

szűnni látszott, és a drének fokozatosan visszataláltak. Kez

detben csupán nyomorúságos halászfalu volt itt, s a jelentős

kikötő szerepét a Dimfolyó deltavidékének közelében lévő Dimren város töltötte be.

 (24) Senki sem tudta biztosan, mi lett vele. Végül elterjedt a halála híre, és a trónját I. Jern de Dreniz foglalta el, a rövid életű Drenizdinasztia megalapozója.

 Ám miután a Drén Királyság szorosabbra vonta politikai és kereskedelmi kapcsolatait Maldiberan északnyugati államaival, Dhelannal, Nordesszel, Donerannal és Dergániával, La Ventha évről évre gyarapodott, és mostanra népes kikötővárossá nőtte ki magát.

 Oly csücske volt ez a tiszta drén vérére büszke Drén Királyságnak, ahol nyugodtan végigsétálhattak az utcákon a legkülönbözőbb fajtájú és külsejű külhoniak anélkül, hogy jelentősebben megbámulták volna őket, megjegyzéseket tettek volna rájuk, vagy egyszerűen leköpték volna őket.

 Bár a háborús híreket és a hazatérő harcosokat szállító hajók Zhíliából többnyire Dimrenben kötöttek ki, némelyik hajó eljött egészen La Ventháig, hiszen a Devor folyón felhajózva eljuthattak egészen a fővárosig, Deviaronig.

 Ám ettől függetlenül is, ebben a színes és nyüzsgő városban minden egyes hajó érkezése jelentős eseménynek számított, és ilyenkor kitódult a megbámulásukra a város aprajanagyja.

 Ráadásul ezen a napon két nagy hajó is lehorgonyzott az öbölben.

 Az egyik egy háromárbocos dhelani tengerjáró volt, amely nagy bála selymeket, szárított gyümölcsöket és délvidéki bort szállított. Ezzel nem is volt semmi gond.

 A másik hajó viszont kisebbfajta meglepetést és riadalmat okozott; zhíli volt ugyanis. És mivel közel másfél évszázada nem kötött ki egyetlen zhíli hajó sem, tekintettel a háborús helyzetre a város ura, a vén Jelemay du Vhentha tengeri őrgróf azonnal riadóztatta minden fegyveresét. Azonban amikor a hajó horgonyt vetett, kiderült, hogy nincs sok ok riadalomra. Ugyanis a Csillaghalász nevezetű zhíli kétárbocosról drén harcosok szálltak partra heroy Zeska Rayan vezetésével. Hogy miként foglalták el a délzhíli kikötővárosból, Zremaryonból vitorlát bontó kétárbocost, azt még aznap éjszaka elmesélték a tiszteletükre adott vacsorán du Ventha csillogóvillogó palotájában.

 Heroy Zeska Rayan és kis csapata tagja volt annak a tízezer fős különítménynek, melyet Raym de Dierron vezetett keletre, hogy mélyen benyomuljanak Zhília szívébe, egyenesen Norhilba, a fővárosba. Ám az útjuk nem bizonyult könnyűnek. Tulevien tartományban többször is komoly ellenállással kellett megütközniük. Végül Algerik Tulevien tartományúr csapdába csalta őket; miközben szemből útjukat állta a közel tizenötezer fős zhíli sereg, a híreshírhedt Pegazus Lovagrend háromezer lovagja kapta oldalba a bőszen előrenyomuló dréneket. Épp azt a szárnyat, amelyben heroy Zeska Rayan is szolgált Leand di Cray parancsnoksága alatt. Di Cray gróf és fivérei az első, percekben elestek, és az előrenyomuló Pegazus Lovagok leszakítottak és körülzártak egy közel ötszáz fős drén csapatot főseregtől.

 Borzalmas mészárlás vette kezdetét. Heroy Zeska Raya kétségbeesett küzdelemben kitört kétszáz emberével a gyűrűből, a többieket valószínűleg lemészárolták. Minden vágyuk az volt, hogy csatlakozzanak valahogy a főcsapathoz, ám míg Raym de Dierron és a sereg déldélnyugatnak sodródtak, ők egyre keletebbre kerültek. Mivel többszörös túlerő kergette őket egyre keletebbre, úgy döntöttek, hogy a visszatérés helyett megpróbálnak csatlakozni inkább ahhoz a kis drén csapathoz, amelyről úgy tudták, még keletebbre, Bombaraen tartományba tört be.(25) Azonban heroy Alexis Torquedort és csapatát sehol sem találta, még csak hírüket sem hallotta. Őket viszont felfedezték, s vad és kegyetlen csatákban alaposan megtizedelték. Végül alig hetven főre fogyatkozva, éhesen és kimerülten elérték a keleti tengerpartot. Igen nagy volt a meglepetésük, amikor a parti szikláktól nem messze egy kétárbocos zhíli hajót pillantottak meg. Az éjszaka leple alatt azok, akik képesek voltak rá, kiúsztak a lágyan ringatózó hajóhoz, felkapaszkodtak a fedélzetre, és heves küzdelemben a hatalmukba kerítették. A zhíli matrózok többségét felkoncolták, négyetötöt közülük foglyul ejtettek. Heroy Zeska Rayan súlyos sebet kapott e harc közben, és a hajó kapitányi pozícióját a csatlósa vette át, egy vén tengeri medve, aki ifjú korát egy drén hajón töltötte, és elég sokat konyított a hajózás tudományához.

(25) Arról a titkos különítményről van szó, melynek sorsáról Cohn J. Fayard: A Magnólia Nővérei c. regényében olvashattunk.

 A legénységgel nem volt gond; a foglyul ejtett zhíliek készséggel engedelmeskedtek a parancsnak, és a drének között is akadt nyolctíz harcos, aki szolgált már hajón.

 A sebesült heroy és az újdonsült kapitány hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy semmi értelme a zhíli partok közelében cirkálni. Visszatérni Raym de Dierron szétzilált seregéhez pedig semmi esélyük. Úgy döntöttek hát, hogy hazahajóznak Dréniába, s ott majd új beosztást kérnek; csatlakozhatnak a Cumansenben harcoló fősereghez.

 E döntésük csak megerősödött, amikor a raktérben egy gúzsba kötözött, végsőkig elcsigázott fogolyra bukkantak. Az illető ízigvérig korcs volt, a legfurább fajtából. A jelek szerint nem is kettő, de több faj vére is keveredhetett ereiben. Részben orknak tűnt, de úgy tűnt, hogy óriások és a gorillák is szerepelhettek ősei között.

 Ez a fickó, aki Alek Gavajnak nevezte magát, hihetetlen és

különös történetet mesélt egy bizonyos küzdelemről, melyet ő és társai Tzanthamor Szigetén vívtak élőhalottakkal, varázslókkal és sárkányokkal.

 Azt, hogy a Csillaghalász Tzanthamor Szigetén járt, azt az

életben maradt matrózok is megerősítették. És mellesleg azt is elárulták, miért kötözték meg Alek Gavajt: „az agyalágyult óriáskölyök az idegeikre ment, és szinte az őrületbe kergette őket az ostobaságaival. Mivel a babonás matrózok ártó szellemnek vélték, jobbnak látták megkötözni inkább, mint hogy szabadon garázdálkodjon a fedélzeten és a frászt hozza mindenkire a bugyuta ijesztgetéseivel."

 Mivel heroy Zeska Rayan úgy ítélte meg, hogy a nagyra nőtt kölyök információnak és a Tzanthamor Szigeten történteknek a háború szempontjából is jelentősége lehet, immár biztos volt abban, hogy haza kell térnie. Északnak hajóztak egészen addig, amíg el nem érték a drénpartokat, majd pedig a part mentén nyugatnak. Heroy Zeska Rayan azt is bevallotta, hogy eredetileg Dimrenben szándékoztak kikötni, de aztán a nagy ködben valahogy elhibázták a kikötőt, és egészen idáig jöttek.

 Jelemay du Vhentha ezek után joggal volt kíváncsi arra a fura korcsra, akit heroy Zeska Rayan emlegetett. A heroy azonnal utasította egyik emberét, hogy hozzák partra Alek Gavajt. Ám egy óra múltán a küldönc sápadt arccal tért vissza.

 – Heroy, hűlt helye az agyalágyult kölöknek.

 – Mit beszélsz?

 – És a kapitány is eltűnt – hebegte a küldönc. – Az egyik zhíli kutya állítólag látta, mi történt. A gyagya kölök „óriássáskát játszva" véletlenül vízbe taszította a kapitányt. Aztán utána ugrott, hogy kimentse. Egyikük sem bukkant fel többé...

* * *

Jilocas'theyn, a Fényes Mágus a szeme elé tartotta az üres pergamenlapot.

 – Különös a jövendő – mormolta.

 A hályogos szemű Zseryim bólogatott.

 – A Káosz Szolgálói sohasem egységesek – csikorogta. – Főképpen akkor, ha nem is tudják, hogy tetteikkel a Káoszt szolgálják.

 Az ember alakban lévő ezüstsárkány perceken át nézte a pergamenlapot; közben egyszer sem pislogott.

 – És ha még csak nem is szolgálják a Káoszt – motyogta. Aztán felpillantott a mennyezetre. – Hét Veszedelem. Vajh, melyikük lehet a mi urunk, barát?

 Zseryim vállat vont.

 – Beshit a válasznak tudója, mester.

 Az emberré formálódott ezüstsárkány behunyta a szemét.

 – Harcolni fognak – suttogta. – Egymással is. Küzdenek. Viaskodnak. A Hét Veszedelem. Szövetségek születnek. És némelyek elbuknak. De ha épp az marad meg, melynek jöttére várunk, ki tudja, jóe az nekünk...

* * *

Bredan védelmező energiakupolát varázsolt a szán köré. Nem bővítette ki annyira, hogy a szarvasokat is védje ez a kupola, de nem is volt rá szüksége; a nyilak egyértelműen őt és a lányt vették célba.

 És ugyanezek a nyilak szikrát hányva pattantak le az ener

giakupoláról.

 Bredan fennhangon röhögött, és karba tette a kezét.

 – Ostoba, primitív fagyföldiek!

 – Fagyföldiek? – sikkantotta a lány. – Ó, jaj, végünk van!

 – Ne rinyálj, nincs semmi baj!

 – De ezek kannibálok! Megölnek és felfalnak bennünket elevenen!

 Bredan még hangosabban röhögött.

 – Ha megölnek, akkor már nem falhatnak fel „elevenen", lévén, hogy mindenek leszünk, csak nem elevenek. – Miközben a lány tovább hisztizett, a barbár felállt a szánon. – A húsomra fáj a fogatok, átkozott csürhe?! Gyertek csak, próbálkozzatok! De szavamra mondom, belém törik a fogatok!

 A hóbuckák mögül fehér prémekbe burkolózott alakok bukkantak elő, mintha csak a hívásának engedelmeskednének. Némelyek közülük kifejezetten ember formájúnak tűntek, ám akadtak olyanok is, akiknek az agyara kilógott a szájból. Úgy néztek ki, mint a rozmárok.

 Vagy talán mintha a quetterek kései leszármazottjai lenné

nek, akik külsejükben alkalmazkodtak a fagyos vidékhez.

 Mögülük egy apró alak bukkant elő; egy hamuszürke képű elf élénkvörös nadrágban, fehér zubbonyban, sötét köpenyben, s csodálatos faragású íjjal a kezében. Színes öltözékével valósággal rikított a fehér és szürke prémeket viselő fagyföldiek között. És kész csoda, hogy nem fagyott halálra ebben a farkasordító hidegben a könnyű kis öltözékben.

 Ez az alak olyan hangokat hallatott, mintha hangosan, sorozatban többször egymás után is sercintene, és ellökdöste maga elől a vadállatiasan morgó fagyföldieket.

 Aztán lecövekelt az energiakupolával védett szekérrel szemben, leszúrt néhány nyílvesszőt a hóba a lába mellé, egyet viszont a kezében tartott. Morgó hangokat hallatva gyors mozdulatokat tett e vessző fölött, s annak csonthegye körül nem sokkal később szivárványos szikrák pattogtak, és káprázatos fényű csóvákat húzva maguk után a hegy körül keringtek.

 Ezt a nyílvesszőt illesztette az íjász fegyvere húrjára. Aztán megfeszítette az íjat, ám ugyanazon mozdulattal el is ernyesztette azt. Egy hosszú pillanatig szótlanul meredt a célpontjára, s bár arca rezzenéstelen maradt, merev testét a megdöbbenés szobraként lehetett volna azonosítani.

 – Bredan? – préselte ki ajkain. Aztán félig kérdőn, félig vádlón kiáltotta: – Bredan, a norstradeni?

 Bredan, akinek kezdettől fogva furcsán füstölgött a fejében ez a jelenet, s az íjász személye ismerősnek hatott, komoran bámult rá. Aztán lassacskán a múlt feneketlen kútjából felszínre merült egy név.

 – Nwykka! – bődült el meglepetten. – Ez alkalommal őszintén mondhatom: örülök, hogy látlak, te nyavalyás elf fattyú!

 Az íjász kezében sisteregni kezdett a nyílvessző. Egy pillanat műve volt, ahogy megfeszítette íját, és ellőtte a nyilat

messzire. Nagyon messzire.

 A fagyföldiek ámuldozó morajlással követték tekintetükkel a színes csóvát maga után húzó vessző röppályáját. A nyílvessző hatnyolcszáz méterre tőlük csapódott be egy bucka mögött. Irtózatos robbanás hallatszott; hó–, jég– és kődarabok záporoztak ott a levegőbe.

 Bredan gyanakodva pislogott.

 – Ezt miért csináltad?

 – Inkább ott, mint a kezemben – felelte szűkszavúan. Aztán gyors, apró léptekkel közel sietett az áttetsző kupolához, és

ujjaival megérintette annak energiafalait.

 Körmei érintkezésekor semleges szikrák pattogtak, s enyésztek el nyomban. Az energiakupola fényesen felizzott.

Az elf tompa kiáltást hallatva hátralépett.

 – Ezt meg hogy csináltad?!

 – Egy aprócska trükk, cimbora. Meglep? Emlékszel? Annak idején te műveltél velem hasonlókat.

 – Bredan vagy te? – sziszegte fürkészően. – Vagy inkább Groboran, a vérmedve?

 A barbár egy kézmozdulattal megszüntette az energiakupolát a szánja körül. Könnyed magabiztossága egyértelművé tette, hogy csöppet sem fél a jelenlévőktől. Az elf íjásztól pedig legkevésbé.

 – Azt reméltem, tudod, ki vagyok – dörmögte érdeklődve,

mintegy heves igenlésre számítva. – De ha nem tudod, hát elárulhatom.

 A fagyföldiek nem jöttek közelebb. Egymás között morgo

lódtak, és még mindig készenlétben tartották a fegyvereiket.

 – Tudnom kellene? – kérdezte halkan Nwykka.

 – Még most sem tudod, kit látsz magad előtt? – kérdezte a

barbár sejtelmesen. Aztán az arca összerándult, és ő felnevetett. – De ne így próbáld kifürkészni, cimbora. Mit képzelsz?! Azt hiszed, behatolhatsz a fejembe?

 Nwykka zordan meredt rá.

 – Honnan ez az erő? – sziszegte. – Ez a mérhetetlen eszszencia... amely...

 – Amely erősebb nálad? – A barbár vállat vont. – Bredant kérded? – Ismét vállat vont, és lemondóan csücsörített. – Bredan nem tudja. És honnan is tudhatná? Ő csak egy ostoba barbár, aki annyit sem konyít a mágiához, mint tyúk a konyhaművészethez...

 – És Groboran, a vérmedve... tudja?

 Bredan ismét vállat vont.

 – Kérdezzük meg Groborant!

 Mire kimondta, a bal keze átváltozott szőrös medvemancscsá, melyből kegyetlen karmok meredtek elő. Bár a helyzet fenyegető volt, Nwykka egy tapodtat sem hátrált, csak nagyon mereven állt.

 Bredan nevetett, aztán átváltoztatta jobb kezét is medvemanccsá, és széttárta szőrös karjait.

 – Groboran sem tudja – dörmögte színpadiasan. Aztán egy mozdulattal lecsapta a szán hátuljában reszkető, halálsápadt lányt. A súlyos medvemancs valósággal letépte a szerencsétlen teremtés arcát. Vér fröccsent a hóra. A medvemancsos barbár vállat vont. – Rá most már nincs szükségünk... Sem Bredannak, sem Groborannak, sem pedig... nekem!

 Nwykka nem szólt. Várta a folytatást. A barbár nem késlekedett.

 – Térdre, hű szolgám! – mennydörögte, és égnek emelte

jobb mancsát. – Gazdád visszatért! Kargil Yhron áll előtted e pompás testben!

 Az elf arca most rándult meg először; ám most olyanná vált, mintha az orránál fogva egy láthatatlan erő megpróbált volna görcsöt kötni rá.

 – Elment az eszed, ostoba halandó?! – sziszegte indulatosan. – Hogy merészelsz e hatalmas név tulajdonosaként tetszelegni?!

 – Kargil Yhron vagyok – mosolygott Bredan fensőségesen.

– Ezer éven át uraltam a világot legendás Jégtrónomról, és most visszatértem, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam és ismét hatalmassá tegyem kisemmizett népemet!

 Nwykka lehajtotta keskeny fejét, és a szeme sarkából a medve termetű, medvemancsos barbárt leste.

 – Szánalmas vagy – suttogta. Aztán a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül rávetette magát a nála legalább háromszor súlyosabb barbárra.

 Rohama oly vad volt, hogy ledöntötte lábáról a meglepett izomkolosszust, és a busa fejet beleszorította a hóba. A medvemancsok hevesen csapkodtak, ám a vékony kis íjásznak még a ruháját sem tudták megkarmolni. Erős, láthatatlan pajzs védte.

 Bredan varázsolni próbált, ám hóba préselt ajkaival nem tudta megformálni a szükséges szavakat, akaratát pedig a szó szoros értelmében leblokkolta egy másik tudat ereje.

 Az eddig tétovázó fagyföldiek odatódultak, és morogva, hörögve, nyögve és szuszogva lefogták a medvemancsokat, és szakszerűen gúzsba kötötték a barbárt. Medveerő ide vagy oda, Bredan mozdulni sem bírt.

 Csak dühösen morgott és brummogott, amikor talpra állí– tótták és összevissza rángatták.

 – Kargil Yhron! – vetette oda az elf gúnyosan. – Készen állsz meghalni ismét?

 – Én igen – csikorgatta a fogát a barbár. – És te, te áruló

kutya, te vajon készen állsz?!

* * *

A Petyhüdt Vitorla egy volt La Ventha jelentéktelen kikötői kocsmái közül, melyekben az idevetődött külhoni és helybéli matrózok, halászok, rakodómunkások és a külváros járulékos tartozékai szokták múlatni az időt.

 Tolvajok, koldusok, bérgyilkosok és munkát kereső zsoldosok egyaránt betértek ide, és napról napra arra vártak, hogy a szájukba repüljön a kedvező lehetőség, melyre csak rá kell harapniuk.

 Többnyire persze csupán a söröskorsó szélét harapdálták – amikor kifogytak a pénzből, és egyetlen sörüket, amit meg bírtak fizetni, már bevedelték, s csupán az üres korsó maradt.

 Ezen a napon azonban két hajó is horgonyzott a kikötőben, és a kirakodásnál jutott munka mindenkinek; beleértve a tolvajokat és a bérgyilkosokat egyaránt. És akinek nem jutott, annak sem kellett szomorkodnia; szerencsésebb társaik megvendégelték azokat, akiket még ezen a kivételes napon sem fogadott cimborájává Maryk, a jó szerencse istene.

 Patakokban folyt hát az olcsó sör, és csapra vertek egy boroshordót is, amely rakodás közben tűnt el kézenközön a dhelani hajóról, s a tengeri őrgróf pincéje helyett némi vándorút – és jelentős alkudozás – után végül épp itt kötött ki.

 Némelyek, mármint a tisztességesebb foglalkozást űző mesteremberek talán egy pohárka után visszatértek volna dolgukra, ám az előző éjszaka a főváros fölött tomboló vihar most érte el a Drén Királyság e déli pontját, és a város olyan sötétségbe borult, mintha éjszaka lenne. Heves szélrohamok cibálták a fákat, felkorbácsolták a hullámokat, s viharos záporok űztek fedél alá minden normális polgárt. A Petyhüdt Vitorla is zsúfolásig megtelt, és a hangulat is egyre emelkedettebb lett.

 A rossz arcú vendégek egyre kapatosabbak lettek, és jobb híján abban találtak örömöt, hogy a sarokban kushadó különös fickót cukkolták.

 – Nézd, mekkora nagy baromállat!

 – Átkozott korcsfajzat! Hogy meri ez bedugni a randa pofáját egy tisztességes helyre?!

 – Mik voltak ennek az ősei?

 – Te, szerintem az anyja valamiféle nagy szürkemajom lehetett, amit felcsinált egy részeg sárkány!

 – Hé, a sárkányokat hagyjátok ki a dologból! A falnak isfüle van!

 – Jó, akkor nem sárkány, hanem egy tinó.

 – Te, a tinó... az nem tud nemzeni.

 – Jó, akkor legyen bika... Á, nem, az túl szép lenne.

 Alek Gavaj, aki eddig a sarokban kushadva hallgatta a találgatásokat, felemelkedett, és játékos vigyorral megropogtatta dermedt ujjait.

 – Jól van. Úgyis hiányzik már egy kis csihipuhi.

 – Nézd már a marhát! – sipította valaki gúnyosan. – Megunta az életét.

 A pult irányából egy félig telt söröskorsó zúgott minden figyelmeztetés nélkül a melák felé. Az azonban számíthatott

valami ilyesmire. Könnyedén félreszökkent.

 – Hopp! Hopp! – rikkantotta boldogan. – Ne vívjátok ki magatok ellen a vérengzős óriássáska haragját, különben nagy hirig lesz rendezve itten!

 A söröskorsó, amely elől kitért, továbbzúgott, és a falnak csapódott. Ott darabokra tört; szilánkjai és a tartalom maradéka szertefröccsentek. Javarészt arra a maga elé merengő férfira, aki csak nézte a serlegben lötyögő bort, de még csak nem is érintette. Egy drelf volt. Fehér hajú, piros szemű albínó, akinek a vonásai élesen és farkasszerűen rajzolódtak ki a bizonytalan fényben.

 Ez az alak most felpillantott, letörölte arcáról a sörhabot aztán felemelkedett.

 Úgy tűnt, magában beszél:

 – Ó, mondd, Árnyék... hiányzik ez nekünk?

 A csehóban egy pillanatra szinte teljes csend uralkodott el, csupán a pultnál vitatkozó két matróz nem hagyta abba a veszekedést. Ám velük senki sem törődött.

 Mindenki a drelfet nézte. Vajon kihez beszél? És mire készül? Varázslófélének tűnt, és ez nem sok jót ígért.

 Ráadásul a jelenlévők közül csak kevesen láttak még ilyen

furcsa szerzetet. Dréniában, ahol a drén fajt tartották minden más faj fölött valónak, az elfeket elfogadták és tisztelték. Ezek szerint egy drén és elf keverék senkiben sem kelthetett volna ellenszenvet. Ám ez nem igaz. A drének többsége undorral fogadta a vérkeveredést: egy korcsot még akkor is megvetően szemlélt, ha az két nemes faj nászából jött a világra.

 Vagy talán ez esetben a megvetés és undor még mélyebben gyökeredzett...

 Kezek szorultak ökölbe, hideg pengék kezdtek bizseregni a csizmaszárban.

 – Rossz ötlet volt, Árnyék – motyogta a drelf. Letett egy dhelani ezüstérmét az asztalra, és az ajtó felé indult. – Keressünk valami tisztességes fogadót!

 – Mit merészelsz, te nyamvadt korcs! – üvöltötte a helyiség tulajdonosa. – Az én házam tán nem elég jó neked?!

 A drelf nem felelt.

 Padlóra szegezett tekintettel lépkedett az ajtó felé, és magában valami bugyuta dallamocskát dúdolgatott. Olyan volt, mint aki már pusztán attól berúgott, hogy órákon át bámulta azt a serlegnyi bort, amit még csak nem is érintett.

 Nem tudni, miért, mindenki kitért az útjából.

 A drelf dudorászva kinyitotta az ajtót, és ki akart lépni. Ám ekkor villámok fehér fénye terült a sötét sikátorra, és irtózatos mennydörgés hallatszott. A villám valahová a közelbe csaphatott le.

 A drelf megdermedt lépés közben.

 – Zrogdavar! – motyogta. Egész testében megremegett, és visszahátrált. – Magnius(26) a halál lándzsáit kovácsolja az égen!

 (26) Magnius – a tűz istene. Az ősi népek elsősorban a kovácsmesterséggel hozzák összefüggésbe a nevét.

 Ismét villámlott, dörgött, és a drelf szeme tágra nyílt a rémülettől.

 – Ó, Árnyék... odakinn halott leszel!

 Ez volt az a pillanat, amikor a Petyhüdt Vitorlában megtört a különös egyéniség varázsa. A fenyegető külsejű és vérvörös szemű albínó helyét immár egy villámlástól reszkető, puhány korcs foglalta el.

 A jelenlévő drének tudatában legalábbis.

 – Mocsoknak nevezte a kocsmámat! – rikkantotta a tulaj. – A retkes korcs! Adjatok neki!... Meg annak a torz fejű dromedárnak is!

 – Hopp! Hopp! – ordította Alek Gavaj, és heves szökkenésekkel áttört a kocsma törzsközönségén. Közvetlen közelről ordította a drelf képébe. – Kifelé! Kövess, ha kedves az életed!

 Aztán jó példával elöl járva félrelökött egy útjába kerülő drént, egy másikat pedig úgy vágott állcsúcson lendületből, hogy annak csaknem lerepült a feje a nyakáról.

 Kettenhárman még megpróbáltak beleakaszkodni, de az ifjú harci ordítások és harcias rúgások kíséretében áttört kö

zöttük, s egy pillanat múltán már hideg eső zuhogott a nyakába az elhagyott, sötét utcán.

 – Fuss! – ordította vissza. – Fuss, cimbora! Szedd a piskótáidat, amíg teheted!

 A drelf azonban nem futott.

 – Árnyék! – motyogta csendesen. – Ölj, ha úgy tartja kedved...

* * *

Skandar Graun rosszkedvűen könyökölt a trón karfájára, és

egy flegma vállvonással jelezte, hogy tőle aztán nyugodtan kezdődhet a kihallgatás.

 Meglepődött kissé, amikor Kherthyomehr helyett egy érdekes figura sietett be a trónterembe. Olyasvalaki, akit ez idáig még sohasem látott.

 Karcsú, magas, vékony embernő közeledett hófehér ruhában, hófehér arccal, hófehér hajjal. Fehér volt ez a nő, mintha szűz hóból gyúrták volna össze teljes egészében. Ám mindennek tűnt, csak szűziesnek nem. Járása férfiasnak hatott, léptei keménynek, szinte darabosnak. Apró mellei minden kemény lépésénél megrezzentek, s ahogy a járás ütemére mozgatta a fejét, derekáig lelógó, hosszú, tejfehér haja egyik oldalról a másikra libegett. Bár karcsú volt, magas és szemrevaló, szépnek nevezni a legjobb szándékkal sem lehetett. Ám mégis olyan nő volt, aki ha megjelenik, azonnal rabul ejti az összes férfiszempárt. Éles vonásait szinte mintha acélszerszámmal metszették volna fehér márványba, késpenge ajkait és keskeny orrát pedig mintha utólag igazították volna e vonásokhoz. Szemöldöke keskeny volt, és ugyanolyan fehér és selymes, mint a haja, s e szemöldök egy hihetetlen, egyedülálló szempár fölött ívelt. Ugyanis e nőnek még a szeme is fehér volt; még a szeme „feketéje" is közelebb állt színben a magas hegycsúcsok hólepte ormához, mint a piszkos szürkéhez – vagy bármely más színhez.

 Mindent összevetve kísérteties jelenség volt. Még' a trónja jobb karfáján (vagy inkább karkövén) könyöklő félork is öszszekapta magát.

 – Hát te meg...

 – Lyasthé Mehriall, a Törvény Védelmezője, felség – jelentette be Zwikk BlataRukoz. – Audienciára jelentkezik.

 – A fehérsárkány?

 Az ember formát öltött sárkánynő nem veszkődött holmi protokollal. Egészen közel ment a trónhoz, és megállt az első

lépcsőfok előtt. Merőn bámulta a félorkot hihetetlenül fehér szemével, de egy szót sem szólt.

 – Nos? – dörmögte zavartan Skandar Graun, akit akaratla

nul is elbűvölt ez a kifejezéstelen, behavazott szempár. – Valójában... elsőként a jégsárkányt vártam.

 – Ravasz Harcost északra szólították sürgető hírek – szólalt meg a fehér nő recsegő, agresszív hangon. – Hamarosan viszszatér. Ám az én mondandóm nem várja meg azt.

 Skandar Graun pislogott. A sárkányok fogalmazásmódja többnyire összezavarta. Nem mindig értette pontosan, mire gondoltak.

 Most sem.

 – Jól van – mordult fel, és ösztönösen átvette a nő stílusát. – Mit akarsz mondani Drénia királyának? – Az egyértelműség kedvéért azért hozzátette: – Mármint nekem.

 A sárkánynő fellépett az első lépcsőfokra. Skandar Graun akaratlanul is megmarkolta a trón baloldali könyöklőjét, és jobbját mintegy véletlenül az ülőlapon heverő láncos buzogánya markolatára helyezte.

 Ám a sárkánynő nem támadt rá.

 – Szóra bírtam a holtat – recsegte. És bár nem nevezte meg, kire gondol, egyértelmű volt, hogy Rogonor da Rangaláról beszél, a Királyi Excrementum exHordozójáról. – Nem megbízásból követte el a merényt, csupán önnön elhatározásából. A da Rangala család tagjai mit sem tudtak őrült cselekedetéről.

 Skandar Graun elhúzta a száját.

 – Hirtelen ötlettől vezérelve, mi? Csak úgy eszébe villant, hogy megtámadja a királyát, kockáztatva ezzel a halálát, a családja becsületét és mindazt, amit harminc év hűséges szolgálatával elért...

 – Ez a való.

 – És még segítője sem akadt – fűzte hozzá Skandar Graun gunyorosan. – Teljesen egyedül csinálta.

 A fehér sárkánynő érdeklődve bámulta a félorkot.

 – Igen – mondta kisvártatva. – Egyedül.

 Skandar Graun vigyorgott.

 – Nyilvánvaló. Gondolom, ilyesfajta mérges gilisztákat a piacon minden bazárban kapni lehet. A mi jó Küblimesterünk lement hát, vett két párat, belerakta őket saját kezével a küblibe... mert hogy nyilván nagy gilisztaszakértő volt... aztán behozta nekem, hogy a seggembe marjanak. – Vállat vont. – Nem nagy ügy. Naponta előfordul az ilyesmi ezen a kellemes környéken, ugye?

 A sárkánynő ismét hosszan hallgatott, aztán amikor megszólalt, már egészen másról beszélt.

 – A Királyi Orvos kihallgatása is megtörtént – mondta színtelenül. – Családjának ártatlansága itt is egyértelműen bebizonyosodott. Ruy da Lonsvo doktor esztelen merényletét sértettsége indukálta. Megaláztatva érezte magát, amiért Királyi Orvos létére egy korcsfajzatot kellett kezelnie és ellátnia.

 – Korcsfajzatot? – visszhangozta Skandar Graun. – Melyikünket? Engem vagy Dzsara Horgot?

 A sárkánynő elengedte a füle mellett a megjegyzést.

 – A doktor bűnös – jelentette ki. – Ez bebizonyosodott. Halnia kell. Kegyetlen halált.

 Skandar Graun pislogott.

 – Kár érte. Egész rendes fickó volt. Jól bánt Lucyval... és végül is Dzsara Horgot is meggyógyította. Most mit mondjak, begőzölt kissé... de lehet, hogy nem kellene ennyi szigorúság. Mi lenne, ha kegyesen megbocsátanék neki, és a szavát venném, hogy többet nem fordul ellenem?

 – A Törvény szerint az, ki a király ellen támad, halált érdemel – recsegte közönyösen a sárkánynő. – E tekintetben a Törvény nem ismer kivételt. Neki még a király sem adhat kegyelmet, mivel a legszörnyűbb bűnt követte el. Doktor da

Lonsvónak halnia kell. A kérdés csupán az, hogy az ítélet rajta mikor, hol és miként hajtassék végre?

 Skandar Graun sóhajtott.

 – Ha mindenkit megölünk, aki ellenem támad – morogta – hamarosan elnéptelenedik Drénia, és akkor egy halott ország uralkodója leszek.

 – Ez hamis gondolat.

 – Miért lenne az? – dörmögte Skandar Graun. – Ha így folytatódik, unalmas lesz az a nap, amikor egy tucat merényletnél kevesebbet kísérelnek meg ellenem.

 A sárkánynő hallgatott.

 Egy darabig legalábbis.

 – Döntés szükséges – recsegte végül – e két vétkes családjának ügyében.

 Skandar Graun hunyorgott.

 – Mit mond a Törvény?

 – Annak, ki a király ellen támad, élete elvétetik, családjának minden tagja karóba húzatik, felakasztatik vagy felnégyeltetik, minden címe, rangja, birtoka a koronára száll.

 Skandar Graun értetlenül vigyorgott.

 – Én is így hallottam – vallotta be. – De akkor miről kelldönteni?

 – Amennyiben bizonysága lesz, hogy a család nem vétkes, csak az egyén, a király joga a kegyelem gyakorlása a családfölött.

 – Aha, értem – mormolta Skandar Graun, majd a gondolataiba merült főtanácsadójához fordult. – Cvikli, te mit gondolsz?

 Zwikk BlataRukoz összerezzent.

 – Tegnap délben – vágta rá habozás nélkül. Aztán elpirult. – Ööö... miről is, felség?

 – Jogomban áll a kegyelem gyakorlása.

 – Hát... öö... néha igen. Van olyan.

 – Adjak kegyelmet a két bűnös merénylő családjának avagy sem?

 Zwikk BlataRukoz keményen kihúzta magát.

 – Kegyelmeeeet? Felség! Mit képzel? Ha kegyelmet ad, azzal csak másokat is hasonló merényletekre bátorít. – Ökölbe szorította a kezét, és a levegőbe csapott. – Tudniuk kellett, amikor szembeszegültek önnel, hogy a Törvény nem csak rájuk, de az egész családjukra lesújt! Ha voltak olyan vakmerőek, hogy ezt megkockáztatták, nem várhatnak kegyelmet!... A da Rangala családnak és a da Lonsvo családnak pusztulnia kell. Példát kell statuálni, elvenni a vakmerők kedvét a Törvény megszegésétől... És egyébként is, oly sok krefor és heroy család van, amelyek sokkal inkább kiérdemelnék a megbecsülést, mint bizonyos hitszegő nemesek...

 Skandar Graun vállat vont, és a csendesen várakozó sár

kánynőhöz fordult.

 – Hallhattad, mit kíván a köz. Nem adok kegyelmet.

 Lyasthé Mehriall közönyösen vette tudomásul a döntést.

 – Még ezen órában kiadom a parancsot – mondta. Aztán folytatta a beszámolót. – Az előző napi merénylő nyomtalanul eltűnt. A Fényes Mágus mélyreható vizsgálatokat folytatott, ám ez idáig nem akadt az ismeretlen íjász nyomára. Nem tudjuk, ki ő. Nem tudjuk, honnan jött. S azt sem, hová és miként távozott.

 Skandar Graun merőn nézte a rezzenéstelen arcú nőt. Volt

egy olyan érzése, hogy hazudik...

 ...ám ilyet egy sárkány esetében megállapítani nem igazán

lehetséges.

 – Nekem azt mondták – dörmögte kedvetlenül –, hogy a Jégviharfellegvár bevehetetlen. Senki sem hatolhat be az őrző mágusok tudta nélkül... Az pedig még soha ez idáig nem fordult elő, hogy bárki is a király akarata ellenére távozzon.

 – Mindez igy igaz – biccentett a sárkánynő.

 Skandar Graun ezt nem értette.

 – De akkor...

 – A merénylő – recsegte Lyasthé Mehriall – nem kívülről jött, ez bizonyos. Ha kívülről jött volna, nyoma lenne. És annak is, ha távozott volna.

 Skandar Graun mélyen beszívta a levegőt.

 – Ha jól értettem – mondta –, az a pokolian ügyes íjász nem behatolt, hanem eleve itt volt a várban... és itt van még most is.

 – Nem tagja Ersion Fiainak, ez bizton megállapítható. Mint ahogy nem tagja a várat védő íjászoknak sem.

 – Remek mormolta Skandar Graun. – De akkor ki ő?

 – Valaki, aki oly mágikus hatalommal bír, amelynek ereje vetekszik az Ezüst Magiszterek erejével.

 – Ez remek! – jelentette ki a félork király szkeptikusan. Van még valami, amit feltétlenül tudnom kellene?

 – Igen – felelte a sárkánynő. – Kargil Yhron, a drének egykori leghatalmasabb királya feltámadt halottaiból, és arra törekszik, hogy elfoglalja ősi trónját.

 Skandar Graun nem lepődött meg túlzottan; hallott már erről a témáról bőségesen.

 – Neked meg a sárkány társaidnak a királyt kell védelmezned, nem? És a Jégtrón jogos birtokosa a Törvény szerint én vagyok, vagy nem?

 – Te vagy a király, felség – felelte a sárkánynő kurtán. – A kérdés csupán, hogy meddig maradsz az.

 Megbiccentette fejét, és ahogy sarkon fordult, derékig érő, hosszú haja a gravitációval dacolva fellibbent, és egy pillanatra vízszintesen szétterült mögötte, mielőtt visszahullott a derekára.

 Meghökkentő jelenség volt! Skandar Graun képtelen volt levenni a tekintetét a ritmikusan ringó csípőről egészen addig, amíg az ajtó be nem zárult mögötte.

 Az udvarmester bebocsátotta a következő delikvenst.

 – Kermon Devizever Leanda – súgta a király fülébe a főtanácsadó. – A legfőbb kermonpap.

 – Őt már ismerem – morogta Skandar Graun megbántottan. És intett a töpörödött, hajlott hátú kis férfinak, aki egy fiatalabb kermonpap karjára támaszkodva közeledett. – Hej, öreg! Ne olyan hevesen, mert még orra buksz itt nekem!

 Devizever Leanda, a legfőbb kermonpap szánalmas jeleség volt; aszott emberi roncs, aki fél lábbal már a sírt próbálgatta. Egyedül még járni sem tudott volna, ha nem támogatják két karjánál fogva életerősebb papjai.

 Őt valóban jól ismerte már Skandar Graun, mivel öt hónappal ezelőtt Leanda volt az, aki napokon át vizsgálgatta a félork mellkasán lévő kermont, és végül kimondta az ítéletet: hiteles. A Törvény szerint Skandar Graun a király.

 E vizsgálatok közben a vén pap tövirőlhegyire kifaggatta Skandar Graunt, és a hosszas beszélgetések révén egyfajta kölcsönös szimpátia szövődött közöttük – dacára annak persze, hogy Leanda ugyanolyan dölyfös gőggel kezelte a félorkot, mint fajának többi tagja az effajta korcsokat.

 Ám Leanda sosem tett semmilyen bántó megjegyzést, és még a viselkedésében is igyekezett tiszteletet mutatni a király iránt. Ráadásul a hivatalos kérdéseken túl is érdeklődést mutatott a félork személye iránt, és kedvtelve hallgatta a hihetetlen történeteket Yvorl harcospapjának szájából.

 Az eltelt hét hónap alatt Leanda, ha lehet, még jobban megöregedett, és még közelebb került a sír széléhez. Szeme csillogása is tompa lett, ráncos képe pedig akár egy halotti maszk.

 – Felség – préselte ki magából, és torkából érdesen tódult ki a levegő.

 Skandar Graun intett.

 – Hozzatok már neki egy széket, mielőtt összeesik!

 Zwikk BlataRukoz helytelenítően ingatta a fejét.

 – A Törvény szerint, felség...

 – Még mindig jobb, ha ül – torkolta le Skandar Graun –, mintha holtan esik itt össze anélkül, hogy elmondaná jövetele célját!

 A királyi főtanácsadó rámeredt a királyára, mármár szóra nyitotta a száját, de aztán csak intett a fejével az udvarmesternek. Pillanatokkal később két szolga jelent meg egy kényelmes székkel. Kermon Devizever Leanda hálásan szuszogva rogyott le rá; támogatói közvetlenül mögötte várakoztak.

 – Nos, mi járatban van a kermonpapok nagyatyja – dörmögte Skandar Graun joviális mosollyal. – Ismét kétségek merültek fel talán a kermonommal szemben, s újabb vizsgálatok szükségeltetnek?

 – Királyom – nyikorogta a vénség –, azon ügyben jöttem hozzád, melyet az elmúlt héten felvetettél. Azon ügyben, mely a házasodás és a trónutódlás kérdését érinti.

 Skandar Graun szélesen mosolygott.

 – Sejtem ám, mire akarsz kilyukadni...

 Az öreg ernyedten bólogatott.

 – Elgondolásod helytálló, királyom. Mielőbb meg kellene házasodnod, királyom, és utódokat nemzened...

 Skandar Graun vállat vont.

 – Házasodnék én, ha Lucy hajlandó lenne végre hozzám jönni! – Legyintett. – De az a fránya némber makacsabb, mint tíz öszvér, és nem akar királyném lenni!... Ezer szerencse, hogy a kölyök nemzése legalább már rendben van.

 A vén pap a fejét ingatta, de olyan köhögési, fulladási roham jött rá, hogy egy szót sem tudott kinyögni.

 Zwikk BlataRukoz viszont közel hajolt a király füléhez.

 – Felség, tudja, hogy amiről ön beszél, az képtelenség! – sziszegte sürgetően. – A Törvény szerint lehetetlen!

 A félork mereven nézte a köhögő öreget, de közben a főtanácsadójához intézte szavait:

 – Mi lehetetlen, Cvikli? Nekem Lucy a nőm. És a kölyköm már ott vigyorog a hasában. Még rugdos is.

 Zwikk BlataRukoz behunyta a szemét, és halkan felnyögött.

 – Ó, felséééég! – motyogta aztán rosszallóan. – Hányszor kell még elismételnem?! A Törvény egyértelműen kimondja, hogy a királynak az arkohonok családjaiból kell magának feleséget választania, avagy ha bármily különleges eset áll elő, a királynénak akkor is legalább nemesi származásúnak... és tiszta drén vérűnek kell lennie!

 – Ez így van, királyom – susorogta a vén pap is, aki végre leküzdötte köhögési rohamát. – Nem veheted törvényes hitvesedül nevezett Lucinda Moriant, aki közönséges polgári származású, továbbá külhoni, harmadrészt pedig kevert vérű... már megbocsáss.

 – De ha a király is kevert vérű – mordult fel Skandar Graun –, miért tilos hozzá hasonló fajúval házasodnia, he? A drének csak drénekkel párosodjanak, rendben van... de én nem vagyok drén, hanem félork. Kevert vérű! Vagy ahogy ti mondjátok, korcs!

 – Drénia királya vagy! Nem térhetsz ki a Törvény elől!

 – Ez remek! – dörmögte Skandar Graun. – És az senkit nem zavar, hogy Lucy Drénia királyának gyermekét hordja a hasában?

 – Jaj, dehogyisnem – makogta közbe Zwikk BlataRukoz –, elég sokakat zavar...

 De aztán be is húzta a nyakát rögtön a vállai közé, mivel a félork ábrázatából nem sok jót nézett ki.

 – Az a gyermek, melyet a király ágyasa szül, nem törvényes gyermek – jelentette ki a kermonpap. – Nem jogosult a családi kermonra, és nem követheti a királyt a trónon.

 Skandar Graun élesen beszívta a levegőt. Voltaképpen már régesrég számított valami ilyesmire, csak valahogy nem bírta megemészteni. Igaz, még azzal a tudattal sem igazán tudott megbirkózni, hogy ő Drénia királya. Legszívesebben itt hagyta volna ezt az egészet, hogy viszszatérhessen egy nyugalmasabb, szórakoztatóbb élethez, ahol nem kötik gúzsba minden lépését ostoba törvények, és azt, hogy mégis maradt, csupán leendő gyermeke miatt tette...

 Valami belső erő arra késztette, hogy maradjon, s biztosítsa számára a trónt. Hogy a gyermek aztán beteljesíthesse sorsát; bármi legyen is az.

 Ám ha ez a gyermek a Törvény szerint fattyú, a trónnak a közelébe sem mehet.

 Skandar Graun enyhén felemelkedett.

 – Eldöntöttem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Azt akarom, hogy a gyermek törvényes legyen, és...

 – De felsééééég!

 – Még beszélek, hé! – mordult rá az okvetetlenkedőre, és ujját intőn feltartotta, hogy ne merészeljen senki közbevágni. – A gyermek törvényes lesz, azt mondom, különben Dréniában kő kövön nem marad! – A kermonpaphoz fordult. – Mi módon vihető véghez ez?!

 – Semmiképpen! – kiáltotta közbe Zwikk BlataRukoz, de amikor a félork dühösen odakapta a fejét és megemelte a láncos buzogányát, a főtanácsadó ijedten a saját szájára csapott, és sietve elhátrált a trón oldalától.

 – Nos? – faggatta Skandar Graun a töprengő kermonpapot.

– Te mit gondolsz, öreg?

 – A gyermek a Drén Törvény szerint csakis akkor lehet Törvényes, ha az hivatalos házassági szertartás által szentesített viszonyban születik, királyom. – A vén pap mérlegelte. – A Törvény szerint viszont semmiképpen nem vehetsz asszonyodul közönséges származású nőt, olyat pedig végképp nem, akinek ereiben nem tiszta drén vér folyik.

 – És ha mégis megteszem? – kérdezte baljóslatúan a félork.

– Mi történik akkor, ha mégis őt veszem el, a Törvény ellenére, saját akaratomból?

 A kermonpap fontolgatta. Zwikk BlataRukoz pedig nem

mert megszólalni, csak az arca vörösödött ki a háttérben. És

persze a szeme is kiguvadt egy picit.

 Kermon Devizever Leanda vállat vont.

 – Nem tudom, királyom – nyekeregte. – Ilyesmire még nem volt példa Drénia történetében, amennyire tudom...

 – De mégis? – morogta a félork. – Mi történhet? A Törvény szerint a király én vagyok, mint ahogy azt te minden kétséget kizáróan megállapítottad. Mit tehetnek ellenem? Gúnyverseket költenek rólam? Leköpködnek? Újabb orgyilkosokat küldenek ellenem? Megpróbálják beverni a fejem? Vagy idejönnek, lehajítanak a trónról és valaki más veszi át a helyemet?

 A vén kermonpap kifejezéstelenül pislogott. Aszott ajkát nem hagyták el szavak.

 – Beszélhetek, felség? – nyikkant meg a trón közelében Zwikk BlataRukoz. – Vagy továbbra is kussoljak?

 Skandar Graun rápillantott.

 – Ha tudsz mondani valami értelmeset is, nem csak idegesítően nyivákolsz, beszélhetsz.

 – Ha Drénia királya megszegi a Drén Törvényt – magyarázta a főtanácsadó –, a törvényszegés megállapítása mindenkor az Arkhon Tanács feladata. Amennyiben a törvényszegés megállapíttatik, a királyt megfosztják trónjától, és példásan megbüntetik... kegyetlen kínhalállal, többnyire.

 – Ezt mintha egyszer már említetted volna...

 – Ám az arkohonok úgyis dönthetnek, hogy a Törvény megszegése elhanyagolhatóan csekély volt a király részéről, és a király mellett voksolnak – folytatta vehemensen Zwikk BlataRukoz. – Ez esetben a király vétséges cselekedetét szentesítik és törvényesnek nyilvánítják.

 Skandar Graun megélénkült.

 – Ezt kell hát tennem! – jelentette ki örvendezve. – Meg kell győznöm az Arkhon Tanácsot, hogy adják áldásukat a frigyemre, és akkor minden rendben lesz!

 Zwikk BlataRukoz és a kermonpap összenéztek.

 – Elvileg így igaz, királyom – biccentett Leanda. – Ám attól tartok, e feladat nehezebb, mint gondolnád. Mint te is tudod, az exarchák nem nézik jó szemmel a személyedet, s ha nem kötné a kezüket a Törvény, nyíltan ellened fordulnának, s maguk közül ültetnének valakit a helyedre. – Az öreg a fejét ingatta. – Sokan vágynak közülük a koronádra, s némelyek úgy is érzik, hogy már csak hajszál választja el őket a tróntól. Ha bármelyikük is melletted voksolna, és beleegyezését adná egy ilyen frigyhez... nos, az finoman fogalmazva, maga lenne a csoda.

 Skandar Graun felállt a trónról, lelépett a lépcsőn, és felalá kezdett járkálni.

 – Valahogy csak rá lehetne venni őket! – mormolta. – Biztosan annak is megvan a módja! Nem lehetne egyenként lekenyerezni és megvesztegetni őket?

 – Alig hiszem, királyom. Gondolkodj az ő eszükkel! Ha beleegyeznének egy ilyen frigybe, az azt jelentené, hogy ha– lálod után a te törvényes leszármazottaid ülhetnének a trónra. Vagyis ők, akik a te véred kihalása után jogosultak lennének a koronára, önszántukból távolodnának el attól. Nem fognak beleegyezni soha, hogy dinasztiát alapíts! Nem bírod rá őket sem fenyegetéssel, sem jó szóval, sem erővel!

 – Úúúúgy?! – hördült fel Skandar Graun. – Azt képzelik, jobban járnak?! Azt képzelik, packázhatnak velem?! Hát, nem! – Ökölbe szorította a kezét. – És mennyivel jobb az nekik, ha egyikük lányát... egy törékeny nemesi sarjat veszek feleségül, he? Az jobban tetszene nekik, ha a lányukat egy ilyen korcs fattyú döngetné jó alaposan, mint amilyen én vagyok?! – Élesen beszívta a levegőt. – Választok én közülük egy jó kis tenyerestalpas asszonyt, akinek vastag a bokája és széles a csípője. Csinálok neki két tucat kölyköt, aztán meg majd leshetik, mikor hal ki közülük az utolsó is! Amíg a világ világ, az én utódaim fognak majd ülni Drénia trónján, arról gondoskodom! – fennen röhögött. – Mi orkfajzatok ugyanis meglehetősen termékenyek vagyunk, ha a szaporodásra kerül a sor.

 Zwikk BlataRukoz és a vén kermonpap több pillantást is váltottak, miközben a király szónokolt. Skandar Graunnak gyanús is lett, hogy milyen szótlanok.

 – Na, mi van?! – mordult fel. – Rosszul mondtam tán valamit?

 – Attól tartok, ön félreérti a helyzetet, felség – jegyezte meg Zwikk BlataRukoz tudálékos képpel. Aztán látva a király fenyegető szemvillanását, valamivel tempósabbra ütemre váltott. – Ön, már megbocsásson, hogy ezt mondom... önnek soha nem születhet törvényes utóda.

 Skandar Graun lassú léptekkel a trónhoz sétált, és felvette az ülőlapról a láncos buzogányát.

 – Hogy is van ez? – kérdezte kedvesen.

 Zwikk BlataRukoz arca még mindig vörös volt, akár a főtt rák, és úgy tűnt, a feszülő, hatalmas fej bármelyik pillanatban szétpukkanhat.

 – Ne engem hibáztasson, felség! – méltatlankodott. – Én csupán a Törvény magyarázója vagyok. És... és az ön hűséges segítője.

 – Mondjad csak!

 – Nos, a helyzet egyértelmű – hadarta a főtanácsadó. – Ön az Arkhon Tanács beleegyezése nélkül nem vehet feleségül közönséges származású nőt. Ugyanakkor a szóba jöhető nemesi családok leánysarjainak egyike sem szülhet önnek gyermeket!... Kérem, ne üssön meg, felség! Vagy ha mégis, ne a buzogánnyal!... – Zwikk BlataRukoz összerázkódott. – Minden tiszteletem ellenére ki kell hangsúlyoznom a tényt: ön kevert fajú, felség... ám bárhogy legyen is, az ereiben semmi esetre sem drén nemesi vér folyik. Következésképp: ha ön frigyre lépne egy drén nemesi leánnyal, közös gyermekük megkérdőjelezhetetlenül kevert fajú lenne... S a Törvény rendkívül egyértelmű szigorral rendelkezik ez ügyben. Mégpedig: Amenynyiben egy drén nemesi család sarja szül kevert fajú gyermeket, a nőt és gyermekét, valamint családja minden tagját menten legyilkolják, s az ősi vért az úgynevezett „kakukkfiókakanyar"ral(27) örökítik tovább.

 (27) Kakukkfiókakanyar – Amennyiben egy nemesi család fiú és leány gyermekek nélkül halna ki (vagy főbenjáró vétség miatt teljes kiirtásra kerül), akkor a nemesi címet és a vérvonalat mágia segítségével örökítik tovább egy gondosan kiválasztott másik nemesi család tiszta vérű sarjára. Az ifjú ekkor elhagyja eredeti családját, és a kermonpapok manipulációival a kihalt család vérét örökíti tovább.

 Skandar Graun hosszasan eltöprengett ezen, s eközben a láncos buzogányát úgy szorongatta, mintha arra készülne, hogy fejeket verjen szét vele.

 – Furcsa ez – morogta kedveszegetten. – Ámbár egy megoldás még így is kínálkozik...

 Zwikk BlataRukoz és Kermon Leanda meglepetten meredtek rá. Skandar Graun vállat vont.

 – Ha jól értettem – fontolgatta Skandar Graun –, a Törvény azt nem tiltja, hogy egy nemesi származású hölgy egy korcs felesége legyen... a tiltás és a büntetés csupán arra az esetre terjed ki, ha kevert fajú gyermeket szül tőle...

 A királyi főtanácsadó habozva bólintott.

 – Jól értette, felség.

 – Ez esetben... ha az arkhonok nem adják engedélyüket, hogy Lucyt vegyem feleségül törvényesen... akkor nekik vé

gük!

 A vén kermonpap zavartan pislogott.

 – Hogy érti ezt, királyom?

 – A helyzet egyszerű – morogta a félork gúnyos fénnyel a szemében. – Nőül veszem a lányukat, és gyereket csinálok neki. Aztán végignézem, ahogy a Törvény értelmében kiirtják őt és a teljes családját. Aztán újabb asszonyt választok... egy másik arkhon családból. – Zordan mosolygott. – Ha az Arkhon Tanács dacolni merészel velem, sorban végigmegyek az öszszes családon és pár év múltán elfogynak mind egy szálig!

* * *

Amikor Bredan magához tért, nem tudta megállapítani, hogy vajon csak az eszméletét vesztettee el, vagy ismét a halál jeges tengerszemében merítkezett meg. Ám ahogy az ocsúdás ténye eljutott agyának minden szegletébe, nem kellett tovább gondolkodnia. Egyszerűen tudta, hogy ezúttal egy pillanatra sem hagyta el az élők birodalmát, nem a sötétségből hozta vissza a benne lakozó vérmedve hihetetlen életereje.

 Kőből és jégből tákolt, jókora kunyhó mélyén hevert gúzsba kötve, s a közelében kicsinyke tűz körül morgolódó, sercegő hangokat hallató, torz pofájú fagyföldiek guggoltak.

 Bredan megpróbálta szétfeszíteni bilincseit, de hiába erőlködött. Oly sok bőrszíjjal kötözték meg a végtagjait, amelynek szétszaggatása még az ő medveerejét is meghaladta.

 A tűz fölött nyársra húzott húsdarabok pirultak, s a hamuba csöpögő zsír jellegzetes szaga töltötte meg a kunyhót. Nem kellett hozzá különösebb képzelet, hogy Bredan rájöjjön, miféle húsok sülnek ott...

 Veira, a kalandvágyó lány, akit Healandje Avronból, a tiltott városból hozott magával gyengéd erőszakkal, itt fejezte be naiv kis életét; Bredan ölte le, amikor átengedte testét a benne lakozó vérmedvének, s a lány húsa most a fagyföldi kannibálok gyomrába kerül.

 Bredan nem érzett lelkifurdalást. A lány maga választotta a kockázatos utat, és egészen idáig inkább csak terhére volt, mint örömére. És már nem volt szüksége rá többé...

 Az emberevés ténye sem borzasztotta el túlságosan; életének sötétebb periódusaiban evett ő már különb dolgokat is. Zombihúst például, Tzanthamor Szigetén.

 Behunyta a szemét.

 Az nem én voltam, gondolta. Immár Kargil Yhron vagyok, a Hatalmas Nagyúr! Egy a legnagyobbak közül!

 Ettől persze nem lett sokkal nyugodtabb. Még mindig inkább Bredannak, a norstradeninek érezte magát, mint bármi másnak.

 És hogyan lehetséges az, hogy őt, Kargil Yhront, a Hatalmas Nagyurat ilyen könnyedén legyőzték és megkötözték?

 A fejét forgatta, Nwykkát kereste, de a sunyi kis elf íjászt sehol sem találta.

 És az agyát már nem kötötte gúzsba az elf fickó akarata.

 Bredan érdeklődve a tűz körül lakomázó vadakra pillantott.

 – Na jó – motyogta. Aztán ránézett az egyikre, aki legközelebb állt hozzá. – Gyere ide!

 Inkább csak mondta ezt, mint gondolta. És maga sem tudta, hogy e két szó milyen nyelven formálódik meg benne. Valószínűleg csupán az akarat nyelvén; nem alkották sem betűk, sem hangok.

 A kiszemelt fagyföldi eltávolodott a tűztől, és görnyedten odacammogott.

 Bredan nem adott több utasítást, csak előretolta szorosan összekötözött csuklóit.

 A fagyföldi lehajolt, az övéből egy csontból csiszolt pengét vette elő, és szótlanul nyiszálni kezdte vele a bőrszíjakat. A tűznél ülő többiek oda sem figyeltek, csak csámcsogva zabáltak tovább.

 Amikor a keze kiszabadult, Bredan mindkét keze átváltozott medvemanccsá. Kéthárom rántással letépte a lábát béklyózó szíjakat, aztán fenyegetően emelkedett fel a földről.

 A fagyföldiek úgy viselkedtek, mintha ott se lenne, pedig lomha mozgásával épp elég zajt ütött, hogy még egy süket is odakapja a fejét.

 Bredan az agyarait csattogtatta, és a szeme vérben forgott. Az a fagyföldi, amelyik kiszabadította, nyugodtan állt előtte

késsel a kezében, majd lehajolt, és felvette a földről az imént

odadobott nyársat, és ráérősen harapdálni kezdte a félig sült húst. Ő sem zavartatta magát túlzottan az elé tornyosuló, félelmetes alak miatt.

 Ez elbizonytalanította Bredant.

 Most lecsapja vagy ne csapja?

 – Ne tedd! – suttogta a háta mögött valaki, és ahogy megperdült, egy vékony alakot pillantott meg a kunyhó távolabbi sarkában.

 Nwykka a földön ült, egy bőrdarabbal az íját fényesítgette, és őt nézve a fejét ingatta.

 – Ne!

 Bredan lelkében felizzott valami.

 – Nwykka, te álnok elf fattyú...

 Az elf az ajkához emelte ujját.

 – Nyugalom! Maradj veszteg!

 Aztán további magyarázat helyett egy szabálytalan formájú résre mutatott, amely a kunyhó tetején tátongott. Azon a résen keresztül látni lehetett az ég egy darabkáját.

 És a felhős ég e darabkáját a következő pillanatban feketevörös foltok homályosították el. Nem lehetett tudni, mi történik, ám Bredan látásának, ha azt akarta, nem állhatott az útjába holmi kőfal.

 És ahogy kinézett a szabadba, négy gigászi testet látott keresztülúszni az égen. Fekete és vörös mintázatúakat.

 – Sárkányok? – suttogta ösztönösen.

 – A Káosz Sárkányai – felelte Nwykka. – A korcs király szolgálatában. Minket keresnek.

 Bredan hunyorgott.

 – Minket?

 – Úgy értem, téged, Hatalmas Nagyúr.

 Bredan komoran meredt az elf rezzenéstelen arcára.

 – Én Kargil Yhron vagyok – szögezte le meggyőződéssel. – Én tudom. És immár te is tudod. Így van?

 Nwykka egy pillanatra sem hagyta abba az íj fényesítését.

 – Így, Kargil.

 – De ha így, akkor... hogy merészeltél kezet emelni rám, és foglyul ejteni?

 – Ellenőriznem kellett. Meglepett, hogy itt talállak. Bárki lehettél volna... Bárki felvehette volna a képedet. – Felfelé mutatott. – Például ők. Valamelyikük. Lehettél volna egy a Káosz Sárkányai közül, hogy engem lépre csalj.

 – De nem az vagyok.

 – Nem az.

 – Kargil Yhron vagyok.

 – Igen, Kargil. Te vagy az. Megállapítottam minden kétséget kizáróan.

 Bredan még mindig nem értette.

 – De ha így van, hogy én Kargil Yhron vagyok... te pedig a testőröm, akkor hogy lehet, hogy fikarcnyi tiszteletet sem tanúsítasz irányomban?

 Az elf zavartalan mozdulatokkal fényesítgette tovább azíját. Aszott, keskeny képéről semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.

 – Barátom – mondta csendesen –, elfelejtetted talán a köztünk lévő viszonyt?

 – Vagy talán épp te felejtetted el! – morogta a barbár. –Nem úgy dukál, hogy hódolatot mutass urad előtt?!

 Az elf keze megállt sikálás közben.

 – Meglehet – felelte csendesen. – Ám ha majd visszatérnek emlékeid, tudni fogod, melyikünk a báb és melyikünk a kéz.

* * *

Alek Gavaj tágra nyílt szemmel, döbbenten hátrált vissza a sikátor sötétjébe. A Petyhüdt Vitorla tetején magasra csaptak a lángok, és sisteregve vergődtek a rázúduló zápor korbácscsapásai alatt. A lángok komor fénye egy ráérős léptekkel ballagó, vékony, ám vállas alakot rajzolt körbe.

 Ő volt az egyetlen, aki kisétált az égő kocsmából, senki nem követte példáját.

 Az eső csendesedett, és a lángok, kihasználva a nedvesség

meghátrálását, újult erővel csaptak az ég felé, mintha össze

akarnának csókolózni a lefelé kacsintgató villámokkal.

 A kikötő felől lábak dobogása és ordibálás hallatszott. Aztán éles sípszó harsant, és az égen keresztülcikázó villámok fénye futó alakokat világított meg. Héttagú őrjárat közeledett fegyverrel a kézben; fém vértezetük csörgését és csizmáik dobbanásait még a távoli mennydörgés visszhangja sem tudta elnyomni.

 Az albínó drelf, aki kisétált a lángok közül, már nem volt sehol. És mivel az ordítozás mindenfelől közeledett, Alek is jobbnak vélte felszívódni.

 Rövid ittléte alatt már rádöbbent arra a tényre, hogy ebben az országban valószínűleg az a külhoni korcsfajzat lesz az első számú gyanúsított, akit megtalálnak az égő kocsma közelében.

 Egy ideig hatalmas szökellésekkel futott a sötét sikátorban, minél távolabb a tett színhelyétől, de aztán szemből is fegyveres drének érkeztek, és nem akarta megkockáztatni, hogy öszszetalálkozzon velük.

 Alek Gavaj hirtelen ötlettel megragadta egy magas kőkerítés szegélyét, könnyedén felhúzódzkodott, és átlendült a kertbe.

 A következő pillanatban vad mordulás figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Egy kutya morgott rá az ólja rejtekéből.

 Alek Gavaj egy pillanatra meghátrált, de aztán amikor kutya ugatva kinyomult az ólból, elvigyorodott. A blöki ugyanis macskánál alig lehetett nagyobb.

 – Mész vissza! – mordult rá Alek, és erélyesen toppantott. Az ugató kis dög a farkát behúzva, nyüszítve hátrált vissza az óljába. Alek felröhögött. – És a legyőzhetetlen óriássáska ismét diadalmaskodott!

 A kis dög azonban bátorságra kapott az ól mélyén, és olyan vad ugatásba kezdett, hogy szinte visszhangzott a hatalmas kert.

 – Ki jár itt?! – üvöltötte egy hisztérikus hang.

 Aztán egy közeli mennydörgés elfojtotta a továbbiakat.

 Alek Gavaj mindenesetre nagy szökkenésekkel menekült onnan.

 – Hopphopp! Az óriássáska rejtőzködő harcmodort választ!

 Sípszó harsant szinte a kőfal túloldaláról, és emberek ordibáltak a közelben.

 – Láttam! – üvöltötte valaki. – Itt bujkál a kertemben! Egy nagy darab korcsfajzat!

 – Kapjátok el!

 – Te menj jobbról! Én pedig...

 Alek nem várta ki, hogy „ő pedig" merről, pedig komolyan érdekelte volna a dolog. A kert túlsó vége felé menekült. Lendületből átugrott egy újabb kerítésen, majd egy ház oszlopán felkapaszkodott a tetőre. Ott mászott végig a tető pereme mentén, és hatalmas ugrással átvetette magát egy gabonatárolásra használt melléképület tetejére. Azon végigfutott, és megpróbált oda sem figyelni a nyomában harsogó kiabálásra és az immár mindenünnen hallatszó sípszóra.

 Annyira sebesen mozgott, hogy nem láthatták, de ösztönösen mégis ott lihegtek a nyomában.

 Alek Gavaj kedvenc óriássáska taktikájához folyamodott. Élesen visszakanyarodott, és megpróbált üldözői hátába kerülni. Egy nyitott padlásajtót szemelt ki arra a célra, hogy meglapuljon, és kivárja, amíg az üldözők elhaladnak mellette.

 Létra ugyan nem volt a ház oldalához támasztva, ám ez Aleknek nem jelentett akadályt. Egyszerűen rárohant a falra, és onnan elrugaszkodva felfelé szökkent.

 – Hopp! – motyogta. – Az óriássáska hajszál híján elhibázta... De most felkapaszkodik!

 A következő pillanatban máris feltornászta magát, és csendben behúzta maga után a padlás ajtaját.

 Szinte azonnal hallotta a lábak dobogását, és valaki épp a ház sarkánál azt ordítozta, hogy az imént a villámok fényénél látta a korcsot felkapaszkodni a túlsó kerítésre.

 – Csacsifejűek! – rötyögött Alek Gavaj elégedetten. – Ezt megcucliztátok!

 Valamit még mondani akart, de a torkán akadtak a szavak.

 Méghozzá a szó szoros értelmében...

 Ugyanis egy acélos marok üstökön ragadta hátulról, és egy éles penge feszült a torkának.

 – Nem kellett volna utánam jönnöd! – sziszegte egy idegenes kiejtésű hang a fülébe, és ahogy Alek ijedtében élesen beszívta a levegőt, átható elf szagot szippantott magába.

* * *

Skandar Graun hajthatatlan maradt; hiába óvta Zwikk BlataRukoz a meggondolatlan cselekedetektől, a félork nem tágított elhatározásától.

 – Vagy beleegyeznek, hogy törvényesen elvegyem Lucyt, vagy sorra kiirtatom az összes arkhon családot! – jelentette ki. Aztán azért hozzátette: – De nem hiszem, hogy be kellene váltanom a fenyegetésemet! Ha egy csöpp eszük van, úgyis engedni fognak...

 A királyi főtanácsadó erre már nem mondott semmit, a kermonpap pedig csak sóhajtott.

 – És van itt még valami, királyom, amiről szót kell ejte– nünk.

 – Na, ki vele, vén sátán, mivel hozakodsz még elő?!

 – Különös dologra bukkantam a kermonod tüzetes vizsgálata közben, királyom – nyekeregte a vénség. – Kötelességemnek érzem hát közölni veled, hogy lelked és véred egy darabja Dréniában van.

 Skandar Graun értetlenül felhúzta a szemöldökét.

 – Ez most afféle excrementumizédolog?

 – A fiadról beszélek, király... kiről eleddig nem tettél em lítést.

 A félork még butábban grimaszolt, mint eddig.

 – Azt akarod mondani, hogy te már tudod: fiam lesz?

 – Fiad van.

 – Lucy máris megellett volna?

 – Ó, nem, királyom, félreérted szavaimat – sóhajtotta a vén kermonpap. – Én az elsőszülött fiadról beszélek.

 – Elsőszülött fiam??... Miféle baromság ez?!

 Kermon Leanda türelmetlenül előrehajolt a székében.

 – Nem tudsz talán arról, hogy van neked fiad, király? – csikorogta. – Vér a véredből, lélek a lelkedből...

 Skandar Graun meglehetősen bambán vigyorgott maga elé.

 – Fiam?

 – Fiú, igen. Ez a kermon sorsvonalaiból egyértelműen kiderül.

 Skandar Graun vállat vont.

 – Hát, előfordulhat éppen – vélte álmodozó képpel. – Míg Kirovangban időztem jó pár éven át, bizony megfordult alattam egykét belevaló ork szuka. – Sóhajtott. – De hogy vemhes lett volna bármelyik is tőlem... azt azért eléggé furcsállnám. – Magyarázatképpen tette hozzá: – Keffragyökércseppeket használnak valamennyien, amely meddővé teszi őket...Hisz' jól is nézne ki a világ, ha egy ringyó állandóan teherbe esne! Oda lenne a biztos megélhetése.

 Kermon Leanda elengedte a füle mellett ezeket a szavakat. A semmibe révedt, mintha szétfolyó gondolatait akarná közös mederbe terelni.

 – És mit mond a kermon? – vidámkodott a félork. – Ki az anya? Pusztán a kíváncsiság okán kérdezem... Grungba? Gatrida? Meroni? Xixi? Vagy Shapre? Vagy az a nagy seggű izé, akinek a nevére már nem is emlékszem?

 – Az anya nevét nem tartalmazza a kermon – mondta türelmesen Kermon Leanda. – Csupán a fiú az, akiről tudni lehet.

 Zwikk BlataRukoz érdeklődve húzódott közelebb, és vigyorogva fülelt. Ki tudja, mi jutott erről eszébe a Törvénnyel kapcsolatosan...

 – Ej, de kár! – bosszankodott Skandar Graun. – Azt reméltem, ha már felcsigázod a kíváncsiságomat, ki is elégíted azt, vénember. Most aztán törhetem az agyam, vajon melyik ork némber fogadta be magjaim javát...

 Kermon Leanda fáradtan sóhajtott.

 – Ork némber? Nem, nem.

 – Nem? – csodálkozott Skandar Graun. – Nem ork? De akkor... ember? Nahát! Máris leszűkül a lehetőségek köre. Nézzük csak...

 – Nem ember – mormolta a kermonpap. – Valami más. A véred idegen vérrel keveredett, király...

 Skandar Graun vállat vont.

 – Hát nem mindegy? Így is elég kevert az már... a ti őrült felfogásotok szerint! – Aztán sandán elvigyorodott. – Ha azt

mondod, hogy az anya egy disznó, mármint hogy egy koca... szavamra mondom, vénség, minden tiszteletem dacára úgy fültövön csaplak a buzogányom keskenyebbik végével, hogy a szemed az álladig kukucskál ki...

 Kermon Leanda nem zavartatta magát.

 – Amennyit tudunk: hogy a fiad hét évvel ezelőtt született, és a lelke lenyomatából ítélve az anyja valamiféle nagy testű humanoid lehetett...

 – Höhö! Megesik az ilyen...

 – ...troll, ogár, esetleg zhíli szürke majom...

 – Na neeee!

 – ...vagy inkább egy óriás!

 Skandar Graun hirtelen elkomorodott.

 – Yvorl redves farkára! – suttogta döbbenten. – Csöcsös Hilgar!

 – Mint mondottam, az anya nevét nem adja a kermon.

 Skandar Graun lába megroggyant, és le kellett ülnie a kőtrónja lépcsőjére, hogy össze ne rogyjon.

 – De, felséééééég! Ez illetlen! Ott a trón! Arra üljön!

 Skandar Graun azonban ezúttal még csak le sem kussogta főtanácsadóját. Csak ült csendben a kőlépcső legalsó fokán, és a fejét fogta.

 A koronája félrecsúszott kissé; csaknem leesett.

 Aztán amikor a félork felnézett merengéséből, a Leanda széke mögött álló két fiatalabb kermonpap meghátrált egy picit zord ábrázata láttán.

 – Mit mondasz te? – mennydörögte indulatosan. – Itt van fiam?

 – Dréniában, királyom.

 – Baromság! – hördült fel Skandar Graun. – Igen, szült nekem gyermeket egy óriásnő... ám mielőtt egyáltalán megláthattam volna, hogy fiúe vagy lány... azt már lehetetlen lett volna megállapítani. Őt és az anyát, aki saját kezével fojtotta meg e gyermeket, iszonyatos robbanás tépte cafatokra.

 Kermon Leanda álmélkodva felhúzta a szemöldökét.

 – Ó, igen, emlékszem, mit meséltél – mormolta. – Ez ott történt Yennon Szigetén?

 Zwikk BlataRukoz álmélkodva még közelebb húzódott.

 – Hol?

 – Ott – dörmögte a félork.

 – Amikor a mhyori megpróbált kitörni börtönéből... – motyogta a vénség.

 – A mi? – érdeklődött kíváncsian a főtanácsadó.

 Skandar Graun ismét elengedte szavait a füle mellett.

 – Hilgar egy varázsszer révén lett vemhes tőlem – magyarázta –, amit Peltár adott neki...

 – Kiiii? – sziszegte Zwikk BlataRukoz. – Lendori Peltár?!

 – De az a gyermek halott – rázkódott össze Skandar Graun. – Nem lehet az, akiről te beszélsz!

 – Biztos vagy ebben, király?

 – Egészen biztos, te vén pojáca! – recsegte mérgesen Skandar Graun. – Ott álltam a közvetlen közelében! Láttam... Mindent láttam!... A mhyori a gyermeket támadta meg, és belé költözött! És akkor Hilgar... megfojtotta őt saját kezével! Mint ahogy a jóslatban áll.

 – Miféle jóslatban?

 Skandar Graun nem akart kitérni a jóslatra. Lelki szemei előtt annak a tragikus eseménynek a jelenetei peregtek, és csaknem elbőgte magát. Ehelyett persze harciasan kimeresztette a szemét, és a fogát csikorgatta.

 – Átok ül rajtam! Két lábon járó pestis vagyok!

 – A gyermek él – jelentette ki magabiztosan a kermon– pap. – És ez a gyermek, az a gyermek, efelől kétségem sincs!

 – Képtelenség!

 – Egyáltalán nem az, király! Érzem lelkének sugárzásán a mhyori foszlányait!

 Skandar Graun még a száját is eltátotta.

 – Mondom, hogy halott! – csikorogta aztán. – Halott! Hulla! Dög! Tetem!

 A vén kermonpap sejtelmesen mosolygott.

 – A halál különös búvóhelye a létnek – suttogta megillető dötten. – Csöppnyi nyugalom két létezés között. Megálló az örök vándorlásban... – Megdicsőülten mosolygott. – Tudod te, mi a halál, király?

 – Az, hogy beverik a fejed láncos buzogánnyal és szétlocscsan az agyad...

 – A test elenyészik, s a lélek felszabadul. Eggyé válik a Hálóval, a világok sokaságát egységbe szövő esszenciával, s ott megpihen, mielőtt új testet öltene egy másik létsíkon... vagy talán ugyanott ismét. Más testben, más formában. Ám némely lélek nyughatatlan, nehezen szabadul az anyag hatalmától, nehezen válik meg attól a testtől, amelyet birtokolt. Nem olvad az esszenciába, csupán kihasználja azt. Újra és újra testet ölt, mielőtt végleg eltávozna.

 Skandar Graun komoran nézett az öregre.

 – Hagyjuk a maszlagot, öreg! – morogta mérgesen. – A fiamról beszélj!

 – Azt teszem, király. Amit mondok, feltételezés, de meglehet, mégis való. Amikor ott, Yennon Szigetén az óriásasszony életet adott a gyermeknek, az új lélek már megszületett, s létezett. A te fiad ő, az a gyermek. S bár meghalt anélkül, hogy egy órát is élhetett volna anyja méhén kívül, a lélek nem távozott el. – Az öreg behunyta a szemét. – Ritka az ilyen... Ám talán a mhyori volt az, amely az újszülött lelket megérintette... Ó, igen! Minden bizonnyal! A mhyori a pusztulás szélén állt. Így mentette át magát: a gyermek lelkével együtt.

 – Átmentette? De hova? Ide, Dréniába?

 – A világon bárhova – magyarázta a kermonpap. – Az eszszencia az egész világot behálózza. S e Háló nem ismeri az időt, nem ismeri a távolságot. Belépsz bárhol, kiléphetsz bárhol.

 Skandar Graun hunyorgott.

 – Ez a teleportálás alapja, mi?

 – És minden másé is – felelte az öreg lelkesen csillogó szemmel. – Amikor a haldokló testből a lélek az esszenciába behatol, számos dolog történhet vele. Eggyé válik az esszenciával, s része lesz a Háló erejének. Megpihen, hogy aztán új erőre kapva bukkanjon fel újra:

 – Vagy széttépik az esszenciaszörnyek! – morogta Skandar Graun. – Igen, emlékszem, néhai mentorom mesélt nekem erről... Tudniillik, nem minden áldozat lelke jut el Yvorlhoz, ahová küldjük őket. Ezért szükséges az ezüstkasza, a tűz és az áldozati szavak, hogy megmutassuk a legyőzött léleknek a helyes irányt.

 A kermonpap érdeklődve pislogott a magyarázkodásba mélyedt királyra, de nem tett fel kérdéseket. Tovább folytatta, amibe belekezdett:

 – És az is megesik, hogy a lélek kitör az esszencia folyamából, s azonnal új testet keres.

 Skandar Graun grimaszolt.

 – Vannak „üres" testek, melyek épp egy ilyen kósza lélekre várnak? – kérdezte gunyorosan.

 – A lélek, ha elég erős, foglalhat magának. Ha legyőzi a másik lelket, elfoglalja helyét, s az a másik kerül az esszenciába.

 Skandar Graun csak most kezdte kapiskálni, mi is történhetett.

 – Nocsak! – morogta. – Az én fiam lelke a mhyori révén elég erős volt ahhoz, hogy új testet találjon, s kiűzzön abból egy másik lelket? – Szélesen vigyorgott. – Bravó! Apja fia!

 – Ne űzz ebből gúnyt, király! – krákogta a vén pap megrovóan. – Mert meglehet, épp így történhetett! Ám azt elmondhatom, hihetetlenül erős lélek szükséges ahhoz, hogy egy élő testből másik lelket kiűzzön. Sokkal valószínűbb, hogy egy meg nem született testet foglalt magának, melyben még alig pislákol egy másik lélek.

 – Értem – motyogta Skandar Graun. – Beleplántálja magát egy idegen anya hasába...

 – Nem a hasába, hanem az anyaméhbe.

 – Aztán megszületik, mintha mi sem történt volna... – Skandar Graun bólogatott. – És az anya ezt tudja?

 – Sem ő, sem a gyermek nem tudja. A lélek csak nagy sokára ébred öntudatra, csak nagy sokára elevenednek meg az emlékei...

 – Nagy sokára? Mikorra? Vénségére?

 – Ez esetenként változó – felelte az öreg. – Ám többnyire...

sosem ébred rá, ki is ő valójában. Csupán ösztönei vonszolják ahhoz az élethez, amely egykor félbeszakadt...

 Skandar Graun eltöprengett ezen.

 – Hé, te! Lehet, hogy én sem véletlenül vagyok Drénia királya?

 Az agg kermonpap meghajtotta a fejét.

 – Nem véletlenül, királyom... ebben én biztos vagyok.

 – Meglehet, épp a drének egyik ősi királyának lelke bujkál bennem anélkül, hogy én ennek tudomására ébrednék?

 Kermon Leanda mosolygott.

 – Ám ha így lenne, én tudnék róla, király, hidd el nekem!

 Skandar Graun vállat vont.

 – De azt mondod, hogy ez a bizonyos gyermek, aki az én fiam, Dréniában van?

 – Csupán pár napja érzékeltem lelkének kisugárzását, ám immár biztos: itt van valahol országunk határain belül.

 Skandar Graun elmerengett.

 – Hasonlít vajon rám? Vagy az anyjára?

 Kermon Leanda a homlokát ráncolta.

 – Ez változó. Néha a test erősebb, és a születendő gyermek a szülő anyja és apja ismérveit viseli. Máskor a lélek utat tör: és ha így van, akkor a te külsőd és az óriásanya külseje egyesül benne. Megint máskor ez a két dolog keveredik...

 – Vagyis ez a gyermek bárhogy nézhet ki – bólogatott Skandar Graun. – Lehet drén, lehet elf, lehet törpe... Ámbár nagy valószínűséggel ugyanolyan kevert vérű korcs, mint amilyen én vagyok, mi? – Felcsillant a szeme. – Hé, öreg! Nem lehet, hogy épp Dzsara Horg az?! Ki tudja miért, amolyan atyai érzések rohannak meg vele kapcsolatban...

 Az öreg pislogott.

 – Dzsara Horg? Ki az a Dzsara Horg?

 – Ja, te nem ismered. Egy konyhai szolga, akit kineveztem udvari bolondomnak, mert annyira jópofán hülye szegény.

 Az öreg kermonpap eltűnődött a lehetőségeken.

 – Nem, nem ő az – mondta. – A te fiad nincs a közelben. Valahol Dréniában van, ez tény, de nem Deviaronban. És fő

képpen nem a Jégviharfellegvárban.

 Skandar Graun hitetlenkedve rázta a fejét.

 – Micsoda nap ez! Az udvari doki meg akar gyilkolni! Elbűvöl egy csodaszép sárkánynő!... Most meg kiderül, hogy van egy fiam! És itt van valahol Dréniában! Vajon mi jöhet még?

 Zwikk BlataRukoz idejét érezte, hogy ismét hallassa a hangját.

 – Hosszú még a nap, felség. Sok minden megtörténhet.

 Skandar Graun nem is törődött vele. Megszokta már, hogy főtanácsadója érdektelen beszólásokkal igyekszik megindokolni állandó jelenlétét.

 – Meg lehet találni ezt a fiút? – kérdezte vigyorogva. – Szívesen megnézném a fizimiskáját!

 A kermonpap bólintott.

 – Azt hiszem, megoldható, királyom. A gyermek hétéves forma lehet, s alig hihető, hogy külsejében tisztavérű drénre hasonlít. Mivel lelkének kisugárzását csak nemrég érzékeltem, kizárható, hogy valamely itteni rabszolga vagy dhoin kölyke lenne... A külhonból érkezettek között kell keresnünk, s akkor biztosan megtaláljuk...

7. Zrogdavar Árnya

Alek Gavaj mozdulni sem mert. A kéz biztosan tartotta üstökénél fogva a fejét, a torkának feszülő penge pedig elég éles nek tűnt ahhoz, hogy könnyedén elnyisszantsa a vaskos nyakat.

 A láthatatlan merénylő azonban nem sietett kioltani az életét.

 – Ó, mondd, Árnyék... – suttogta –, fontos ontani a vért?

 – Ha engem kérdezel, nem fontos – motyogta Alek Gavaj.

– Az én vérem jó helyen van ott, ahol van.

 Hosszas csend után ismét hallotta a suttogást.

 – Miért követtél?

 – Követett téged a jó büdös nagy fene! – háborgott Alek Gavaj. – Épphogy miattad kellett menekülnöm! Ezek a drének azt hitték, én gyújtottam fel a csehót, és jó alaposan megkergettek. Itt bújtam el... Na, kellett nekem!

 A támadója ismét hallgatott.

 – Tudom ám, ki vagy te – magyarázta Alek Gavaj. – Az a piros szemű elffajzat, aki miatt engem kergettek. Ej, ej, cimbora, fontos volt neked felgyújtani azt a kocsmát?

 A penge éle nem távozott a torkától, de mintha a kemény ujjak lazultak volna valamelyest a hajában.

 Talán egy erőteljes rántással kiszabadíthatná a fejét.

 Na ja...

 És ezzel az erőteljes rántással gyakorlatilag elmetszené saját torkát a hideg pengén.

 – Elengednél? – motyogta. – Unom ezt az ostoba, kiszolgáltatott helyzetet.

 Az ujjak teljesen meglazultak a hajában. A feje kiszabadult. És a penge is eltávolodott kissé. Azonban...

 Bár nem érezte a hideg acél érintését a nyakbőrén, még ebben a szuroksötétben is tisztán érzékelte a közelségét.

 – Nem én tettem – suttogta a drelf. – Árnyékra bíztam. Mindenkit legyilkolt. Aztán szétszórta a kandalló tüzét...

 Alek Gavaj megdörzsölte a torkát.

 – Nem vagy egyedül? – kérdezte bizonytalanul.

 – Sosem vagyok – jött a válasz. – Árnyék velem van. Mindig. – Sóhaj. – Ám néha nem tudok parancsolni neki.

 – Ez az Árnyék... egy másik ilyen piros szemű fazon, mint amilyen te vagy... vagy csak az árnyékod?

 – Zrogdavar árnyéka az én árnyékom – suttogta a drelf. – Ő uralja cselekedeteimet, ám ha kell, megsegít és engedelmeskedik nekem.

 – Nahát! – rikkantotta őszinte örömmel Alek Gavaj. – Ez nagyon baró!... Hehe! Te vagy a saját árnyékod, ez tetszik! Tudod, én meg néha azt játszom, hogy legyőzhetetlen óriássáska vagyok és felpofozok mindenkit... meg ilyesmi!

 – Ne rikoltozz! – sziszegte a drelf. – Nem szükséges viszszahívnod a városőröket. Ma már Árnyék ölt éppen eleget.

 – Jaj, de jópofa vagy! – rötyögött Alek őszinte lelkesedéssel. – Tetszel nekem, hé! Leszünk barátok?

 – Nekem nincs barátom.

 – Hát éppen azért, cimbora! Hogy legyen!

 A drelf hallgatott.

 – Kiirtották a népemet – mondta aztán. – Engem csak a bosszú vezérel.

 – Na ja. Nekem meg még népem sincs.

 – Szó, ami szó, elég furcsa fajzat vagy. Nem igaz, Árnyék?

 Alek Gavaj várt egy hosszú pillanatot, hátha „Arnyék" válaszol a kérdésre, ám mivel senki sem szólt, elmagyarázta.

 – Tudod, az anyucikám híres ork boszorkány volt, akit megerőszakolt valaki... vagy valami vagy akármi vagy ilyesmi. Így születtem én. Állítólag a megszólalásig hasonlítok apukámra, de amikor megszólalok, oda a hasonlóság. És ezt én egyébként sem tudhatom, mert hogy sosem láttam. De szavamra mondom, minden bizonnyal harcias óriássáskák is vére csörgedezik ereimben. – Harciasan felkiáltott: – Hopp! Hopp, ezt kapd ki! ... Tudod, ez az óriássáskák kedvenc harci kiáltása...

 – Megmondtam már, hogy ne kiabálj!

 – Ja, bocsesz... – suttogta Alek megszeppenten. – Csak úgy gondoltam, a harci kiáltást kiáltani kell.

 – Úgy beszélsz, mint egy gyerek.

 Alek kuncogott.

 – Hát mert még gyerek vagyok...

 – Annak egy kissé nagynövésű.

 – Bezonybezony – kuncogott Alek. – Az ereimben csör gedező óriássáskavér teszi. Egyébként már tizenhárom éves vagyok...

 – Tizenhárom? Na ne mondd!

 Alek elkámpicsorodott.

 – Valójában csak most fogom betölteni a hetet, de meg ne tessék mondani az anyukámnak, hogy elárultam, mert szétpofozza a hülye fejemet...

 – Hétéves vagy?! – sziszegte döbbenten a drelf.

 – Igen – bólogatott Alek. – De mi, óriássáskák az átlagos nál gyorsabban öregszünk és hamarabb felnőttesedünkmeg ilyesmi. Itt vagyok például én. Már ötéves korom óta húszévesnek látszom, és hogy ne röhögjön rajtam mindenki, az anyukám megesketett, hogy tizenkettőnek mondom magam... Höhö! Hát nem vicces?

 – Hát nem.

 – Szerintem meg igen – göcögött Alek Gavaj, és kitörölt egy örömteli könnycseppet a szeméből. – Hát úgy nézek én ki, mint akinek kivan mind a tizenkettő?

 – Erről szó sincs – motyogta a drelf. Aztán hallgatózott. – Elmentek. Ideje nekünk is tovatűnni.

 – Nekünk? – csillant fel Alek Gavaj szeme. – Mármint hogy nekünk?

 – Nem egészen. Nekünk azt jelenti: nekem és Árnyéknak.

 – Nem mehetnénk veletek? – nyöszörögte Alek Gavaj. – Mármint én magam és Óriássáska.

 A drelf hosszan hallgatott.

 – Én meg Árnyék Deviaronba tartunk – mondta végül.

 Alek Gavaj bólogatott.

 – Óriássáska és én pedig veletek. – Egészen belelkesült. –Hú, micsoda csapatot alkotunk, mi hárman! Te, Árnyék, én és Óriássáska!

 – Ez négy, nem három.

 – Jól van, na... Hétéves korodban még te sem tudtál ilyen jól számolni, lefogadom!

* * *

Bredan csak lassan fogta fel Nwykka szavait. Az, hogy e szavaktól kissé elbizonytalanodott, enyhe kifejezés.

 – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte. – Te vagy a kéz és én vagyok a báb?

 – Figyelj, Kargil! – mondta az elf íjász, és enyhén előrehajolt a tisztogatott íj fölött. – Megpróbálok segíteni neked, hogy vissza tudj emlékezni! Nyisd meg előttem a tudatodat!

 – Egy frászt!

Nwykka vállat vont.

 – Akkor csak várj türelmesen, amíg visszatérnek az emlékeid.

 – Szavakkal elmondani nem lehet?

 – Minek beszéljek? A szavak nem mondanak eleget.

 Bredan gyanakodva csóválta a fejét.

 – Ez csak csel. Nem fogom megnyitni neked a tudatom.

 Nem fogom kiszolgáltatni magam.

 – Megértelek. Én sem tenném, ha te kérnéd.

 – Ki a fene vagy te?

 – A te barátod, Kargil. Hű testőröd és támogatod oly sok évszázadon át. A hatalmad és erőd hordozója. Te uralkodtál... névleg. Mindenki előtted hajbókolt, téged imádott. Ám valójában, és ezt neked is tudnod kell, ketten együtt uraltuk a világot. Mert csak ketten együtt voltunk olyan erősek, hogy uralni tudjuk.

 – Ezt nem hiszem.

 – Nem is várom el tőled még most! Ám előbbutóbb viszszatérnek az emlékeid, és akkor mindent megértesz majd.

 Bredan egy ideig hosszan meredt maga elé.

 – Csakhogy én... semmit nem értek.

 Nwykka hunyorgott, mintha a tűz fénye bántaná a szemét.

 – Mire emlékszel?

 – Semmire.

 – Akkor honnan tudod egyáltalán, hogy Kargil Yhronvagy?

 Bredan elhúzta a száját.

 – Tud egy barbár varázsolni? Vagy egy vérmedve?

 – Bármely más varázsló is lehetnél...

 Bredan összeszedte a gondolatait.

 – Hallottad már annak a városnak a nevét, hogy Healand je Avron?

 – Yvorl Leánykáinak otthona a Káosz Sötét Oldalán?

 – Hm. Az.

 Nwykka mereven nézett rá.

 – Értelek már – mondta végül. – Csodálkoztam is, hogy mit keresel épp ezen a tájon. De most már tudom: a Tiltott Városból jössz. És a lányt, akit megöltél, onnan hoztad magaddal.

 Bredan vállat vont.

 – Healandje Avron Úrnője azonnal felismert. Tudta, hogy Kargil Yhron vagyok.

 – Healand je Avron Úrnője? – Nwykka felvonta a szemöldökét. – Valóban?

 – Ismered talán Allissát?

 Az elf keskeny képe enyhén megnyúlt.

 – Allissa deÓuvról beszélsz? – Csikorgó hangokat hallatott. – Hihetetlen! Az a fortélyos quetter némber még mindig él?!

 Bredan nem tartotta szükségesnek, hogy beszámoljon arról. miként és hol ismerkedett meg Allissával, s mily kalandokon esett át a Drénpartokon, amit a Káosz Sötét Oldalának neveznek.(28)

(28) John Caldwell: A Káosz Sötét Oldala – regény a Rekviem c. antológiában (Cherubion, 2000)

 Inkább azt szerette volna tudni, ami az oldalát furdalta.

 – És te... te mindvégig tudtad? – követelte kihívóan. – Már akkor, amikor először találkoztunk a Merron Hercegségben... és egyáltalán...

 Bizonytalanul elhallgatott; nehezen tudta összerakni magában az ott történteket.

 – Ha tudtam volna – mormolta Nwykka –, gondolod, leállok szórakozni a dirwaniakkal?

 – De akkor hogyan? Hogyan költözött belém Kargil Yhron?

 – Beléd? – ismételte az elf. – Ej, ej, Kargil, te még mindig Bredanként gondolsz magadra?

 – Hogy a manóba gondolhatnék másképp!?

 – „Hogy a manóba"? – csodálkozott az elf. – Hm, mintha enyhült volna a szóhasználatod, amióta nem találkoztunk.

 Bredan behunyta a szemét.

 – Kargil Yhron vagyok – jelentette ki. – Ebben a testben, amellyel Bredan a barbárral és Groborannal osztozok. De legyőztem őket. Már csak én vagyok.

 – És tudni akarod, hogy történt? – kérdezte csendesen Nwykka, miközben a tűz körül békésen eszegető fagyföldieken nyugtatta a tekintetét. – Akarod, hogy adjak egy magyarázatot?

 Bredan nem felelt, csak bólintott. Az elf egy pillanatig elrévedt, aztán mesélni kezdett:

 – Amikor megépítettük az Örökké Fenntartó Szentélyt,mely menedéket nyújtott élet és halál birodalma között, mindketten tudtuk, hogy szunnyadásunk egyszer majd véget ér. A Vész elmúltával eljönnek értünk híveink, hogy az életbe viszszatérítsenek, és ismét elfoglaljuk helyünket a guarnik Jégtrónján. Ám híveink megfeledkeztek rólunk, ezernél is több éven át aludtuk álomtalan álmunkat. Az élesztő fénysugár előtt híveink helyett három tökkelütött varázsló és egy kerge démon nyitotta meg az utat, akiket minden bizonnyal a tréfás kedvű Gwynon, az ostobák és balgák istene vezérelt oda.(29)

 (29) John Caldwell: A Démonmágus c. regény írja le e történetet.

 Bredan komoran próbált visszaemlékezni erre, de csupán a szívébe markoló szorongás biztosította arról, hogy mindaz, amiről az elf beszél, vele történhetett...

 Vagy ez a baljós szorongás épp az ellenkezőjére akarja figyelmeztetni?

 – Az életbe visszatértünk ugyan, ám erőnk még nem lettteljes, mivel híveink nem voltak jelen, hogy megejtsék a megfelelő szertartást. És gaz ellenségeink, a Délvidéki mágusszövetség tagjai, kik évezreden át lesték kitartóan a felbukkanásunkat, azonnal lecsaptak ránk.

 – Na várj, már rémlik valami... A sivatag közepén vívtuk a

csatát, közel a néhai Kwanremaan birodalmához.

 – Úgy van. A Délvidéki Huszonhármak csaknem teljes létszámban lecsaptak ránk. Még erőnk teljében is kiszámíthatatlan lett volna a csata kimenetele, ám gyengeségünket csupán az a tény ellensúlyozta, hogy felbukkanásunk váratlan volt ésfelkészületlenül érte a mágusokat.

 – Volt hatezer csontvázharcosom – motyogta Bredan –, és egy kisebb seregnyi lélekszívó szellem kísérte utamat...

 Nwykka kifejezéstelenül meredt rá, és mintegy magának sorolta a történteket.

 – Szétszórtuk a mágusokat; a szövetség gyakorlatilag megsemmisült. Legtöbbjüket te magad pusztítottad el saját kezűleg. Mindössze hárman maradtak életben...

 – Három és felen – helyesbített Bredan. – Sötét Mogiron Gremort, akit Szeszélyes Gremor néven is ismertek, ugyanépp akkor téptem ketté, amikor teleportálni próbált. A felsőteste sikeresen elteleportált valahová, deréktól lefelé viszont ott maradt a kezem közt, és én... cafatokra téptem a tökét, meg minden porcikáját, hehe!

 – Mogiron Gremoron kívül hárman maradtak életben: Bölcs Ranfolg, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy feltámadásunk hírére azonnal egy másik létsíkra szökjön... aztán egy Liana Maylad nevezetű mocsári boszorkány, akit te is ismerhetsz

jól...

 – Naná! – mormolta Bredan. – Ő volt az a vörös hajú nő, aki Maya néven a szolgálatodba szegődött, és akit utolért a sajnálatos vég Tzanthamor Szigetén...

 – És a harmadik pedig a dirwani Dzsamwallkán, aki már úgyszintén nem él.

 Bredan komoran bólogatott.

 – De amire nem emlékszem...

 Nwykka zavartalanul folytatta.

 – Ám a csata, amelyben szétszórtad ellenségeidet, téged is csaknem elpusztított, Kargil.

 – Igen, erre emlékszem... Nem a saját emlékeimből, persze, de ezt mintha mesélted volna annak idején... A Merron Hercegségbe menekültem, Mediron városába, és elfoglaltam a hercegnő testét... De hogy jövök a képbe én? Mármint Bredan? Vagy hogy is van ez? – A fejét ingatta. – Még mindig nem tudom megszokni, ki is vagyok én valójában. Mert ha én akkor már Bredan testében voltam, nem lehettem ugyanakkor a hercegnőében is...

 – Igen – mormolta Nwykka. – A csata után a végsőkig legyengülve Medironba menekültél, mivel a Merron Hercegség fővárosában van a világ egyik legerőteljesebb esszenciakútja, nevezetesen maga a boszorkány hírében álló hercegnő szíve. Ám ahhoz, hogy kellőképpen feltöltődj és újra erős légy, hónapokat kellett volna ott eltöltened. Ezt akarta kihasználni Dzsamwallkán, ezért akarta lerohanni a kis hercegséget az egyesített dirwani törzsek élén. Én azonban, mint arra bizonyára emlékszel, a te segítségeddel megöltem, és a helyére léptem.

 Bredan a homlokát ráncolta.

 – De az akkor... már én voltam? Vagy Bredan.

 – Bredan, akinek a testében már ott lakozott a vérmedve lelke. Ezért tudtál segíteni nekem.

 A barbár pislogott.

 – Most te is úgy emlegetsz engem, mint Bredant – dörmögte. – Ne zavarj össze teljesen!

 – Akkor még minden bizonnyal Bredan voltál, a norstradeni. Csupán a vérmedve lelkével kellett megküzdened a barbártest birtoklásáért. Kargil, mármint te ez idő alatt Medironban maradtál a hercegnő testében.

 – Jó, de mikor kerültem Bredanba? Ez valami olyasmi, hogy a soksok szeretkezéstől, amit a kis hercegnővel folytattam, én estem teherbe? Valahogy Kargil Yhron átplántálta belém önmagát?... Ööö, mármint hogy én átplántáltam magam a hercegnőből a barbár testébe?... A jó eget, hát sosem fogom ezt megszokni?!

 Nwykka sunyi képpel rápillantott. Nem lehetett tudni, hogy ez a pillantás nála mit jelent; jól szórakozik a barbár lelki tusáján, vagy bosszankodik.

 – Egész biztosan állíthatom, Kargil – jelentette ki –, hogy az, akinek segítségével én rajta ütöttem Dzsamwallkánon, Bredan volt, a barbár. Amennyire tudom, semmi közöd nem volt még akkor mostani önmagadhoz.

 – Legfeljebb egy kevés – dörmögte Bredan –, és itt a szexre

gondolok. Hm, érdekes megközelítés, nemde? – Vállat vont. – De mi történt azt követően?

 – Időt kellett nyernem neked, Kargil, hogy regenerálódhass és erősödhess. Éppen ezért a dirwani nomádok élén Dzsamwallkán testében betörtünk DélkeletZhíliába, és egyre beljebb hatoltunk Norhil felé. Ezzel jelentős zhíli erőket kötöttünk le, s az áruló zhíli kutyáknak meg kellett osztaniuk a figyelmüket köztünk és a hódító drén sereg között. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy csapatokat küldjenek a Merron Hercegségbe. Aztán egy szerencsés véletlen révén értesültem arról, hogy egy renegát jégsárkány, Tristitia a Káosz Sárkányai után kutat. Mivel a Káosz Sárkányai a te feltétlen híveid voltak uralkodásod idején, s még arra is rá tudtad venni őket, hogy Mark'yhennon ellen forduljanak, meg kellett ragadni az esélyt a kiszabadításukra. Ezért küldtelek téged válogatott nomádcsapat élén Krogathba, mivel a birtokomba került amulett odavezérelt...

 Bredan felhorkant.

 – Azok az átkozott törpék! Valósággal feldaraboltak!(30)

 (30) Lásd: John Caldwell: Trollvadászok c. kisregénye a Trollvadászok c. antológiában

 – Eközben jelentkezett nálam Liana Maylad, a boszorkány, a Délvidéki Huszonhármak életben maradottjainak egyike. Neki fogalma sem volt arról, hogy akinek szövetséget ajánl, az nem Dzsamwallkán, haneméppen annak a híve, aki ellen szövetkezni akar. Amikor rádöbbent a tévedésére, már késő volt... Ám én nem pusztítottam el. Jobbnak láttam, ha inkább magam mellé veszem. Megértettem vele, hogy Kargil Yhront kell szolgálnia az áruló és hitehagyott Eftghitegorral szemben, s ő rádöbbent az igazságra. Azt hiszem, hátralévő életében hűen szolgált téged és engem.

 Bredan vállat vont.

 – Fogalmam sincs, mi lett a sorsa. Meghalt, azt hiszem. Hogy hűen szolgálte? Ki tudhatja azt?

 – Liana volt az, aki megtudta valahonnan, hogy Tristitia Tzanthamor Szigetére ment. Mivel nekem mindvégig a nomádok élén kellett maradnom Dzsamwallkán képében, Bredant és őt indítottam útnak Tzanthamor Szigetére. A küldetés lényegét csupán Liana ismerte; nem kockáztathattam meg, hogy Bredanból kiszedje valaki.

 Bredan azonnal megsértődött.

 – Szóval, nem bíztál meg bennem?!

 – Benned? – kérdezte Nwykka. – Talán inkább Bredanban.

 – Ja, igen – dörmögte a barbár. – Nehéz lesz ezt megszokni, hogy ki vagyok valójában. De akkor, amikor Mayával... mármint Lianával útnak indultunk, ezek szerint én még mindig Bredan voltam. Kargil Yhron csak később költözött belém... – Elvigyorodott. – Pontosítok: csak később költöztem Bredan testébe.

 – Így van – biccentett Nwykka. – A gond csak az, hogy én sem tudom, mikor. Ez a tény, hogy Kargil Yhron lakozik benned, engem is meglepett.

 – Mi? Azt mondtad, magyarázatot adsz...

 – Nem, Kargil. Azt mondtam, adok egy magyarázatot. Nem az egyetlen magyarázatot, hanem egyet azzal kapcsolatban, hogy miképpen történhetett.

 Bredan a homlokát ráncolta.

 – Na és... hogyan?

 – Egyszerű. Valami oknál fogva a lelked átköltözött Bredanba.

 – Csak úgy egyszerűen? Gondoltam egyet, otthagytam a kis hercegnő testét, és hipphopp egy brutális barbár testben találtam magam... amely ráadásul több ezer mérföldre volt Medirontól.

 – Kitartottam Dzsamwallkánként, ameddig tudtam – felelte kitérően Nwykka. – Mélyen benyomultunk RodatTemorh tartományba, és átléptük Notaek határait is. Kezdetben még Glevlan Rodat hírhedt Feketeserege sem tudta utunkat állni. De aztán kiderült, hogy az a vérnyalogató fekete elf szándékosan engedett át bennünket a határon, hogy csapdába csaljon. Szemből Linyon Notaek serege állta utunkat, a viszszavonulást a Feketesereg zárta el, s mindeközben Döberk vámpírjai folyamatosan tizedelték sorainkat. Aztán szinte egyik óráról a másikra mindennek vége lett. A fekete lovagok levágták utolsó testőreimet, s fel kellett adnom Dzsamwallkán testét. Nem volt értelme már úgysem tovább... – Nwykka felemelte az ujját. – És most jön az, amiért ezt elmeséltem. Amikor a csata kellős közepéről elteleportáltam, Medironba szöktem, hogy jelentsem neked, döbbenetes meglepetés ért... La'mmea Sidris d'Merron hercegnő, a kis boszorkány, akinek a testét megszállva tartottad, nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt! Senki sem tudja, mi történt vele.

 Bredan idegesen megnyalta az ajkát.

 – Mi? – nyögte. – Miii?

 – Én azonnal megpróbáltam kapcsolatba lépni veled mágikus úton, Kargil, de a hívó szóra nem érkezett válasz.

 Bredan zavarodottan ingatta a fejét.

 – Na, várj csak... – És én nem tudtam erre semmilyen magyarázatot. Hacsak nem azt, hogy valamiféle titokzatos hatalom tudomást szerzett a titkunkról, és elragadta vagy megölte a hercegnőt... s a testtel együtt téged is elpusztított. – Nwykka csücsörített. – Ám az, hogy ennek semmilyen nyoma nem maradt, oly hihetetlen, hogy képtelen vagyok felfogni.

 – Hát még én!

 – Arra tudok gondolni, hogy amikor a hercegnő teste elpusztult, a te lelked, Kargil átköltözött Bredan testébe.

 – Na jó, de hogyan? Abból a távolságból odaröppent?

 – Emlékezz a Hálóra! – sziszegte az elf. – A Hálón belül nem létezik távolság. Akárhol belemerülhetsz, és akárhol kijöhetsz, ha van arra elég hatalmad.

 – De miért pont belém költözött?

 – Mert lehet, hogy mindez akkor történt, amikor Bredan lelke egy újabb erőszakos halált követően a testet elhagyva a Hálóba merült. A te lelked, Kargil, mely szintén a Hálóban vergődött, felismerte a lelket és a hozzátartozó testet. És amikor Bredan a vérmedve legendás életerejétől vonszolva viszszatért az élők világába, te belekapaszkodtál, és magával hozta a te lelkedet is.

 – Olyan ez, mintha egy tóban fuldokolnék, s vadul csapkodva ösztönösen belekapaszkodnék egy másik fuldoklóba,

akit a derekára csavart kötéllel partra vonszolnak?

 – Ezt követően – folytatta Nwykka –, már csak a test uralmáért kellett megvívnod a küzdelmedet. Nem lehetett könnyű. Három lélek egy testben, s mindegyik erősen ragaszkodik ahhoz, ami.

 – De végül én győztem – motyogta a barbár. – Kezdetben talán még nem, de később igen... Akkor döbbentem rá, amikor a Káosz Sötét Oldalán barangoltam. – Sóhajtott. – Mindez nekem elég vadul hangzik, ám amit átéltem és tapasztaltam, még ennél is sokkal vadabb. – Vállat vont. – De a lényeg az, hogy itt vagyok, és kipenderíthetem azt a nyavalyás korcsot az ősi trónomból!

 Nwykka fejet hajtott.

 – Erre hamarosan sor kerül, Kargil, ne aggódj! A trón illő kezekbe jut.

 Bredan még mindig hitetlenkedve ingatta a fejét, és halk, kuncogó hangokat hallatott.

 Aztán hirtelen elkomorodott.

 – Van valami terved? – kérdezte az íját fényesítgető elfet. Aztán rábólintott saját kérdésére. – Biztosan van. Alig hiszem, hogy puszta véletlenségből jöttél erre az isten háta mögötti, kietlen jégmezőre.

 Nwykka vállat vont.

 – Én a változatlanság híve vagyok – jelentette ki. – Ugyanazt teszem, amit megtettem már ezer évekkel ezelőtt is... – Aztán mivel Bredan homlokráncolva meredt rá, megmagyarázta: – A fagyföldi vadakat és a civilizáltabb törzseket nyugatra kényszerítem, hogy éhségtől hajtva felprédálják az északi drének eleségeit és lecsupaszítsák vadászmezőiket. Aztán amikor az északi drének éhezni kezdenek, felkerekednek és jó szokásuk szerint elözönlik a Drén Királyság északi tartományait. Gyilkolnak, pusztítanak, rabolnak, káoszt és zűrzavart keltenek. Ilyesmi tíztizenöt évente rendszeresen előfordul még manapság is; nem kelt majd különösebb feltűnést. – Felemelte a mutatóujját. – Ám jelenleg, amikor a hadra fogható férfiak jelentős része a zhíli kontinensen harcol, alig akadnak majd, akik megállíthatják az üvöltő, pusztító csordákat... Drénia Védelmezőinek komoly figyelmet kell az őrjöngő vadakra fordítaniuk, és valószínűleg a Fagyhercegek egyike személyesen jön majd északra, hogy megoldja a problémát. Ha őt elkapom, és a hatalmamba kerítem, általa könnyűszerrel bejutok a Jégviharfellegvárba. És ha erre sor kerül, semmi sem állíthat meg a trónomig.

 Bredan merőn nézte.

 – A te trónodig?! – kérdezte baljóslatúan.