A távolságot méregette.

 Az óriások iszonyatos lassúsággal mozognak. El lehetne szaladni köztük vagy mellettük... aztán ott a kapu!

 No igen, nem kétséges, hogy ily módon ki tudná cselezni őket, de mi van akkor, ha a kapu mégsem nyílik ki... és akkor ő ott marad a nem túl tágas folyosón a bezárt kapu és a háta mögött baktató két óriás között.

 És Yvorl a megmondhatója, hogy visszafelé talán már nem sikerülne olyan könnyen kibújnia a lassan mozgó alakok között, mint odafelé. Még a végén ő húzhatná a rövidebbet.

 A megoldás szinte magától értetődik: olyan messzire kell elcsalni a kapuőröket a kaputól, hogy még akkor se érjenek vissza időben, ha közben az derül ki, hogy a kapu továbbra sem nyílik...

 És persze a szobrok közt lapuló, alattomos orgyilkosnak is kijárna néhány orkos tasli!

 Skandar Graun kiugrott a talapzat mögül, és odaordította a lassan vánszorgó fémóriásoknak:

 – Gyertek csak, rozsdásagyúak!

 Aztán egyenesen Garbash hatalmas fekete szobra felé indult. Immár nem rohant, hiszen így is tetemes előnnyel rendelkezett, és még sétálva is gyorsabban haladt, mint a kapuőrök teljes sebességgel.

 A középen lévő üres térség tökéletesen alkalmasnak tűnt

terve végrehajtására. Ott nem eshet meg vele az a csúfság, hogy a lassú fémkupacok véletlenül beszorítják két szobor közé és kiloccsantják királyi agyvelejét. Ott, középen bőven van hely a játékos fogócskázásra.

 És Garbash emelvényéről folyamatosan szemmel tarthatja a szobrokat; azonnal észleli majd a legcsekélyebb mozgást is.

 Miközben a legutolsó zarkofagiik mellett elhaladt, az a furcsa érzése támadt, mintha valami megváltozott volna, amióta utoljára látta.

 De nem tudta megállapítani, hogy mi.

 A számára fenntartott talapzaton ugyanúgy hevert az aranymassza, ahogy azt Zordig de Royg szolgái odarakták, a mellette lévőn pedig Zmed ugyanolyan fejetlenül álldogált, mint azt megelőzőleg, „Nagytermészetű" Brithugart pedig még mindig nem rántotta le az emelvényről a hihetetlen méretű, térdig csüngő pocakja.

 Ennek az alaknak a bearanyozásához valószínűleg kétszer annyi aranyat használtak, mint a mellette álló, vékonyabb alakéhoz.

 Skandar Graun – Lucinda révén – elég sokat megtudott az

orgyilkosok lelkivilágáról és gondolkodásmódjáról, így egy pillanatra sem ringatta abba a hitbe magát, hogy a lassú fémóriások jelentik a félelmetesebb ellenséget. Nem szeretett volna gyanútlanul a titokzatos kés– és dárdahajigáló merénylő tőre hegyébe vagy fojtóhurokjába hátrálni, ezért sietve körbejárta Grabash szobrát, mielőtt fellépett volna az emelvényre.

 Mivel még azt is el tudta képzelni, hogy az orgyilkos esetleg felmászott a szobor tetejére, hogy aztán észrevétlenül, felülről csapjon le rá, még a szobor tetejét is alaposan szemügyre vette.

 Nem lapult ott senki.

 Amikor meggyőződött arról, hogy minden rendben, egészen a szoborig hátrált, és megtámasztotta lapockáit a hűvös obszidiánon. Az orgyilkosnak igazán zseninek kell lennie ahhoz, ha észrevétlenül akarja őt megközelíteni.

 Közben a fémóriások monoton ráérősséggel közeledtek. Skandar Graun úgy saccolta, hatnyolc percbe is beletelhet, mire ezzel a sebességgel elérik a közbenső tér peremét.

 Addig is legalább kifújhatja magát...

 Hátát Garbash szobrának vetve állt, és miközben tekintetét sorra járatta a néma szobrokon, a fülét hegyezte. A neszezések, a recsegések és a csikorgások megszűntek. Most már csupán a kapuőrök lépteinek ütemes döbbenése maradt.

 Skandar Graun mintegy tudat alatt érzékelte, hogy a döbbenések az utóbbi időben valamelyest felgyorsultak. Mintha valamivel kevesebb szívdobbanás telt volna egyegy lépés között, mint korábban. Még úgy is, hogy neki a váratlan izgalmaktól az átlagosnál valamivel gyorsabban dobogott a szíve.

 Dübbdübb!

 Vagy talán csak a visszhangok tréfálták meg?

 Skandar Graun a szemét meresztette. A hol szétfoszló, hol besűrűsödő smaragd ragyogás felizzította képzeletét, és a szobrok némelyikét élő, lüktető gesztusokkal, arckifejezések kel ruházta fel.

 A fémóriások pedig őrjítő lassúsággal jöttek.

 És Skandar Graun hirtelen rádöbbent, mi volt neki a furcsa a legbelül sorakozó szobrok között...

 Arccal feléje nézett mindegyik. Kivéve egyet...

 Az az egy a de Zitréndinasztia tagja volt; ez háttal állt a középpontnak, s aranyosan csillogó hátában egy fekete lyuk tátongott, mintha meg akarná mutatni, milyen gonoszul bántak el vele. Bal kezét pedig úgy tartotta magasan a feje fölé, mintha integetne.

 Vagy inkább mintha csak az imént hajította volna el azt a tőrt, amelyet a hátából kihúzott!

 Skandar Graun bután meredt rá. Ebből a távolságból csak a nevet tudta elolvasni, az évszámot nem, de az most nem is érdekelte. Tadd de Zitrén szobra volt az. Róla semmit sem mesélt az az átokfajzat Alan do Wiyr!

 Tadd de Zitrén! Vajon miért áll háttal?

 Határozottan emlékezett arra, hogy amikor erről a helyről először szemügyre vette a szobrokat, egyetlen egy sem állt háttal neki.

 Egyetlen egy sem!

 Ez tehát azóta fordult meg a talapzatán!

 Skandar Graun idegesen megnyalta kiszáradt ajkait lapos, barna nyelvével.

 – Ez azért különös! – dörmögte komoran.

 A fémóriások ráérősen közeledtek. Már csaknem elérték a belső térség peremét...

 ...amikor hirtelen megtorpantak.

 Lépés közben dermedt meg mindkettő, és ahogy ott álltak fél lábon, karjukat lendítve, s ily módon a mozdulatlanság bábjává dermedve, igen mókás szobroknak tűntek.

 Skandar Graun azonban nem érzett kedvet a nevetéshez.

 – Yvorl redves farkára! – motyogta. – Mi a rossz nyavalya...

 Éles csikorgás hallatszott. Tadd de Zitrén arany zarkofagiija lassan, ráérősen a kör közepe felé fordult, s szörnyű lassúsággal felemelte lehajtott fejét.

 Skandar Graunt nézte.

 – Átkozott fattyú! – csikorogta a félork, és háta még inkább az obszidián szobornak szorult. – Azt hiszed, megijedek tőled?!

 A szobor vonásain remegés futott végig, szája sarkában megfeszültek az izmok, mintha beszélni szeretne, de az ajkakat egymáshoz rögzítő aranymáztól ezt nem tudná megtenni. Ám egy pillanattal az ajkak szétnyíltak, és furcsa, kongó hangok hagyták el a mélyüket.

 – A félelem különös – mondta a szobor lassan, vontatottan. – Attól félsz, hogy többé már nem félsz. Mert nem élsz.

 Skandar Graun kényszeredetten röhögött, és megropogtatta mindkét kezét.

 – Gyere csak, te kurafi! – A fejét ingatta. – Rémisztgetni próbálsz?!

 – Miért tenném?

 Tadd de Zitrén aranyszobra előbb az egyik lábát húzta fel,

majd miután visszatette, a mozdulatot megismételte a másikkal. Mindkétszer éles pendülés hallatszott; mint amikor elpattan a vékony aranyréteg.

 – Nem rossz trükk! – dörmögte Skandar Graun. – Itt lapultál már a jövetelem előtt... hah! Bemázoltad a tested aranyfestékkel, és felálltál egy üres talapzatra, hogy téged is szobornak higgyelek...

 Tadd de Zitrén szobra leguggolt, megragadta talapzata szegélyét, és miközben kezére helyezte testsúlyát, lábát megbillentette, egy pillanatra ráült a talapzatra, de aztán a következő másodpercben leszökkent a gránitpadlóra. Aztán energikus, darabos mozgással megindult Skandar Graun felé. Sokkal gyorsabban lépkedett, mint a két kapuőr, de nem gyorsabban,mint ahogy azt egy átlagos ember tenné.

 Aranyszínben csillogó kezében ugyanúgy nem volt fegyver, mint ahogy a félorkéban sem, mégsem állt le mérlegelni az erőviszonyokat.

 – Gyere csak! – morogta Skandar Graun. – Leszedem a fejed! Aztán ami megmarad belőled, visszaragasztatom az emelvényedre. Ugyanolyan leszel majd, mint Zmed!

 Zmed de Vigorard fejetlen szobra felhúzta a jobb lábát. Pendülve tört az arany. Aztán amikor visszatette, megismételte a mozdulatot a ballal is. A következő pillanatban Zmed zarkofagiija leugrott a talapzatáról.

 Aztán egymást követték a folyamatos pendülések – a csarnok minden pontjáról. Tucatnyi szobor mozdult meg.

 – Yvorl redv... – zihálta Skandar Graun kimeredő szemmel. Aztán teli tüdejéből ordított: – Alan de Wiyr! Testőrök! Ide! Ideeeee!

 Acélos kéz kulcsolódott a bokájára. Aztán a másikra is egy. A derekára két vaskos obszidiánkar kulcsolódott. És a fejét is megragadta két roppant obszidiánfekete marok.

 Garbash, a halál istene készült birtokba venni őt.

* * *

Zecht Zechtar, Keanor de Moreguard fegyvernöke derékból fordult oldalra megtermett almásderese nyergében. A hatvan körüli, sebhelyes arcú, szikár férfi egy régi sérülése következtében aligalig tudta fordítani merev nyakát. Ha oldalra vagy esetleg hátra akart nézni, derékból kellett fordulnia.

 – Mindenki készen áll, dire – jelentette harsány, pattogós hangon a régi katona.

 Keanor de Moreguard kihajolt a díszes hintó ablakán, és mintha nem bízna meg fegyvernökében, maga is megszemlélte az összeseregletteket. Népes csapat indult meg délnek, Deviaron felé. Közel százan lehettek; főrangok, kisebb nemesek és a szolgáik, csatlósaik.

 Azok, akik úgy döntöttek, hogy egyenesen a fővárosba mennek. Míg azok, akik előbb hazatérni szándékoztak, hogy beszámoljanak a tanácskozáson elhangzottakról az exarchájuknak vagy a rokonaiknak, már előző este távoztak a de Royg várból.

 A csapat élére az óriás termetű Hanze de Frekhanzer állt, de természetesen az indulási parancsot mindenki az ifjú királyjelölttől várta. Helyette azonban idős nevelőapja, de Moreguard intézkedett.

 – Indulás! – biccentett Keanor jóváhagyóan, aztán behúzta fejét a hintóba, s visszaült a bélelt, fókabőr ülőpadra Karena de Royg mellé.

 A lefátyolozott arcú, utazókucsmás, testes úrhölgy Zordig de Royg második asszonya volt, miután első felesége jobblétre szenderült, miután egy leánygyermekkel ajándékozta meg. Zordig szeretett volna fiú utódokat, s újra nősült, ám ez idáig Karenával sem volt szerencséje, bár az asszony a harmadik gyermekét várta éppen. Az első kettőt elveszítette; az elsőt, egy leányt, holtan húzták ki belőle. A második fiú lett és élve született; ám két hónappal korábban, mint várták, és annyira gyenge volt és nyiszlett, hogy még az első hónap végét sem érte meg. Ezt a harmadikat mindenképp meg akarta tartani...

 Karena de Royg minden porcikájában széles és terjedelmes asszony, igazi ősanya típus volt, és a bő ruhák úgyahogy elrejtették gömbölyödő pocakját. Külső szemlélő nehezen tudta volna megállapítani, mitől dudorodik az a pocak; állapotose a hölgy vagy csupán szereti a hasát. Ám mivel utazásának célja nem titkoltan az volt, hogy Deviaronban, a Jégviharfellegvárban szülje meg gyermekét, gondos orvosi és mágikus felügyelet mellett, a kérdés eldöntetett. Ráadásul mivel célzások estek arra, hogyha valami csodás szerencse folytán az újszülött a vártnál egy hónappal előbb világra jönne, épp a Jégnász Konstelláció beteljesülésekor születne – s így azt is ki lehetett számolni, hogy jelenleg a terhessége nyolcadik hónapjában jár, s már nem sok van hátra.

 Normál esetben, tekintettel eddigi terhességeinek kudarcaira, ilyetén állapotában már nem vállalt volna egy ilyen hosszú utat, s inkább a megfelelő orvosokat hozatta volna a kastélyba, ám a jeles dátum őt is izgalomba hozta és minden gondjátbaját elfeledtette vele.

 Hiszen, az köztudott, hogy az a gyermek, mely a Jégnász Konstelláció idején születik, a szerencse gyermeke lesz és életét megkülönböztetett figyelem kíséri. Mindez hatványozottan igaz akkor, ha nem közönséges gyermekről van szó, s még csak nem is egy szokványos nemesi palántáról, hanem egy exarcha egyenes ági leszármazottjáról! És ha ugyanezen gyermek épp a Jégnász Szertartás idején, a Legfőbb Kermonpap áldásával jön a világra, könnyen számításba jöhet a neve trónutódlásnál is, ha az ne adj isten, megüresedik, s épp kihal egy dinasztia.

 És ki tudja... Ha az előző gyermeke két hónappal korábban született, talán ezt a mostanit is ki lehetne belőle rángatni ideje előtt...

 Eredetileg úgy volt, hogy Karena asszony mellett a komornája foglal majd helyet, ám tekintettel Jaspe de Vigorard előző éjszakai eszméletvesztésére és rossz közérzetére, az úrhölgy nagylelkűen beleegyezett, hogy komornája az utazás első napján a hintó hátsó szolgapadján lógázza a lábát, míg az utastérben rajta és a beteg Jaspén kívül Timo és Keanor de Moreguard foglaljon helyet.

 Keanor de Moreguard azért, mivel nevelőatyai pozíciója mindvégig a trón ifjú várományosa mellé parancsolta, s no meg persze azért, mivel ifjú gyámolítottja miatti aggódásától kiújult a gyomorbaja, órákon át hányt és görcsölt, s nehezére esett volna nyeregbe ülni.

 Timo pedig azért, mivel a végsőkig legyengült Jaspe szinte hisztérikusan követelte, hogy az apródja mellette ülhessen, mivel állítása szerint semmi más nem nyugtatja és gyógyítja meg, csakis ez.

 Így hát ők négyen viszonylagos kényelemben utazhattak, de nem minden feszültség nélkül...

 Az asszony indulás előtt eléggé rosszul érezte magát, szédelgett, és mármár meggondolta az utazást. Ám az utolsó pillanatban bejelentette, hogy jobban lett és erőre kapott, s így már senki sem tudta visszatartani. Igaz, az utazófátylát egy pillanatra sem lebbentette fel, így akarván leplezni arcának hullafehér sápadtságát, és beszédre is csak tömondatokban, kurta szavakban vállalkozott.

 Néha feszesen felhúzta vállát, s olyan mereven ült, mintha izmainak nem is ő parancsolna, hanem valami belső kín, valami megnevezhetetlen fájdalom.

 Mellette Keanor de Moreguard, ha lehet, még cudarabbul érezte magát. Egyrészt kiújult gyomorbaja szorongatta testét, lelkét pedig az a látvány, melyet aligalig bírt szó nélkül elviselni...

 Vele szemben ugyanis a sápadt és enyhén megmegreszkető Jaspe szorosan az apródjához simult, mintha fázna, s Timo testéből próbálna melegséget meríteni, s közben egyfolytában fogták egymás kezét.

 Keanor azon régi vágású nemesek közé tartozott, akik elítélték az efféle „barátságokat", s majd' felrobbant haragjában, valahányszor odapillantott. Próbálta ő erőnek erejével elfordítani a fejét, ám nem nézhette egész úton a kinti tájat. Egyrészt azért, mivel nem tartozott a természet csodálói közé; a fákat, a bokrokat és a füvet unalmasnak találta. Más részt pedig azért, mivel attól tartott, hogyha egyfolytában így ül, az út végére teljesen megmerevedik majd a nyaka, s neki is derékból kell forgolódnia, mint hű csatlósának, aki közvetlenül a hintó mellett lovagolt.

 Egyszerkétszer megpróbált ugyan rettenthetetlen szigorral rámeredni a kipirult arcú apródra, s az, megértvén, miről van szó, ilyenkor igyekezett elhúzni a kezét Jaspe szorításából. Ám ez mindössze annyi eredménnyel járt, hogy Jaspe még szorosabban húzta magához apródja kezét, és ha lehetséges, még inkább hozzásimult.

 Keanor de Moreguardnak elemi erővel tört fel újra és újra a hányingere. Behunyt szemmel, pusztán akarata erejével próbálta leküzdeni.

 A hintó nem sokkal később már egy felázott, erdei úton döcögött, és a fák lenyúló ágai hozzádörgölték e fényűző batár tetejéhez víztől csöpögő ágaikat. A bakon ülő kocsis mindezt sztoikus nyugalommal tűrte, ám a hátsó szolgapadon ülők közül némelyek felfelszisszentek, amikor jókora adag víz fröcskölődött fentről a nyakukba – dacára annak, hogy az eső már órája nem esett.

 Ahogy a kastélytól távolodtak, Jaspe de Vigorard arcába visszatért a szín, és úgy tűnt, egyre jobban lesz.

 Ugyanezt viszont Keanorra nem lehetett elmondani; egyre szorosabban préselte össze vértelen ajkait.

 – Nem arról volt szó, hogy a vár ura is velünk tart? – szólalt meg halkan az ifjú királyjelölt. Valószínűleg csak azért beszélt, hogy megtörje a feszült szótlanságot.

 Keanor kinyitotta a szemét, de mivel pillantása akaratlanul is az összekulcsolt ujjakra és az egymáshoz simuló combokra vetődött, be is hunyta azt azonnal.

 Helyette az asszony válaszolt a fátyol alól. Hangja mély volt és búgó:

 – Zordig de Royg előrement, felség, intézni a dolgokat.

 – Ó, ja, igen. Már emlékszem, mondta is... hogy még a mai

estére... hm... Igen jó lehet a lova vagy az önbizalma, ha azt képzeli, hogy egy nap alatt odaér.

 – Férjemuram ez alkalommal, tekintettel az ügy fontosságára, nem vesződött a lovaglással, felség – motyogta az aszszony. – Zseryim jóvoltából a rövidebb utat választotta.

 – Ezt nem értem. Van rövidebb út?

 Timo megrántotta ura kezét.

 – Teleportálás, te bamba!

 Keanor szeme mérgesen felpattant a „bamba" szónál, de nem érzett magában annyi lelkierőt, hogy leteremtse az arcátlan pimaszt, aki így mer beszélni Drénia jövendőbeli királyával. Ezért csak bámult szótlanul, és jobb kezét ösztönösen is háborgó gyomrára szorította, mintha így akarná megakadályozni, hogy feltörjön onnan valami – ami a szégyenét okozhatná.

 Jaspe eközben egyik ámulatból a másikba esett.

 – Teleportálás? Nahát!... Zordig ért a mágiához? Nem is tudtam! Nahát!

 – Férjemuram nem ért a mágiához, felség – felelte az aszszony a fátyol alól. – Ám Zseryim, aki az ő nagyapjának legfiatalabb testvéröccse, a Bíborpalástosok között tanult, és jelenleg magát a Fényes Mágust szolgálja. Zseryim volt az, aki férjemuram kérésére a palotába emelte őt teleportálással, hogy jelen legyen a Kártyanapra.

 – Nahát! – álmélkodott Jaspe. – Most értem csak meg, miféle „nagyhatalmú támogatók"at emlegetett de Royg exarcha, amikor a tanácskozáson...

 – Befognád?! – förmedt rá ingerlékenyen a sárgás zöld képű Keanor. – Itt a fának is füle van! Ne beszélj arról, ami csak ránk tartozik!

 Jaspe a füle hegyéig elvörösödött, de nem kérte ki magának a rendreutasítást, mivel belátta, hogy idős mentorának igaza van. No meg cudar rossz kedve.

 Visszakalandozott tehát az eredeti érdekességhez:

 – De ha ilyen egyszerű a helyzet, miért nem teleportálnak oda minket is, mint Zordig urat? Miért kell nekünk két héten át ebben a szűk hintóban rázkódnunk?

 – Ó, erre van magyarázat – szólalt meg Timo álmodozó hangon. – A mágia útjai ugyanis kiszámíthatatlanok és veszélyesek. Főképpen azok számára, akik nem gyakran járják útjait.

 Jaspe de Vigorard felhúzta a szemöldökét. Nem az apródjának szánta e kérdést, az úrhölggyel akart beszélgetni.

 – Valóban?! – kérdezte némi éllel.

 – Neked is tudnod illene – korholta Timo. – A teleportálás rövidebb ugyan, de nem mindig veszélytelenebb. Mivel nem vagyunk mágusok, könnyen előfordulhatna, hogy miközben az esszenciában utaznánk, szanaszét tépnek bennünket az esszenciaszörnyek.

 – Ugyan már, ostoba! – sziszegte Jaspe mérgesen. – Hiszen a teleportálás csupán egy pillanat. Vagy két pillanat... Itt vagy, aztán hopp... és máris amott!

 Timo gunyorosan nevetett.

 – Balga lélek! Mit tudsz te erről?! Az esszenciafonat időtlen és kiterjedés nélküli, mégis ott van mindig és mindenütt, és behálózza a világot. Lehet, hogy csak egy pillanat... de milyen hosszú az a pillanat az esszenciában! Lehet, hogy az esszenciaszörnyeknek a pillanat ezredrésze is bőven elég, hogy megragadjanak és cafatokra szaggassanak...

 Jaspe flegmán mosolygott.

 – Nézd már a nagy mágiatudort! – gúnyolódott játékosan. – Úgy beszélsz, mintha már neked is lett volna benne tapasztalásod!

 Timo pirospozsgás arca még jobban kipirult; mintha lázrózsák nyíltak volna a pofazacskóin.

 – Természetesen, nem – felelte. – De azért tudom, amit tudok.

 – Én egyszer szívesen kipróbálnám! – sóhajtotta Jaspe. – Amikor király leszek, megparancsolom majd az egyik mágusnak, hogy teleportáljon el engem valahova... És majd csak nézd meg! Fittyet hányok az esszenciaszörnyeknek! – Boldogan, csillogó szemmel mosolygott. – Teleportálni fogok. Most is legszívesebben elteleportálnék... Az egyik pillanatban még itt ülök, aztán a következőben hopp... Hé, halljátok ti is ezt a... furcsa süvítést?

 Kipillantott a hintó ablakán, és valami igen furcsa dolgot. látott. Jobb kéz felől az erdő csenevész fái közül kettő három a magasba röppent, mintha katapulttal lőtték volna ki, a szétnyíló bokrok közül pedig egy ölnyi átmérőjű kőszikla zúgott elő. Ez a kőszikla nagyjából egy méterrel a föld fölött repült, vízszintesen, és mindent letarolt, ami az útjába került.

 Mire az ifjú de Vigorard felfoghatta volna, mi történik, a zúgó szikla elvitte Zecht Zechtar nyerítve felágaskodó lovának mellső két lábát, iszonyatos süvítéssel beszakította a hintó oldalát, és az utastér padlójának csapódott. Részben azt is beszakította, de nem törte át.

 Odakinn elszabadult a pokol. És benn is.

 A kőszikla „kigöngyölte magát". Kiderült, hogy valójában ember, aki magzati pozícióban kuporgott.

 Az is kiderült, hogy ki ő.

 – A lantos! – ordította Keanor de Moreguard, és felugrott, hogy kirántsa a kardját.

 – Kobzos, szolgálatára. – A kősziklaként érkező jövevény rácsapott az idős nemesúr csuklójára, és csontok ropogása hallatszott.

 Keanor fájdalmasan felüvöltött, és okádni kezdett; a saját ölébe. Kalden pedig megperdült, és megragadta Jaspe csuklóját.

 – Téged most elviszlek... – gügyögte kedvesen, biztatóan, szinte atyaian. Aztán pillantása az ifjú másik kezét kulcsoló apródra esett, és rémületében megnyúlt a képe, és eszelősen felsikoltott: – Vagy majd inkább legközelebb...

 Elengedte Jaspe kezét, aztán elrugaszkodott, áttörte a hintó túlsó ajtaját, és úgy, ahogy érkezett, kősziklaként, elzúgva távozott.

* * *

Kalden, a kobzos eleven meteorként süvített keresztül az erdőn, és nem tért ki semmi elől. Bokrokat tarolt le, ágakat kopasztott meg, útja mögött vércseppes madártollak lebegtek, szétroncsolt mókusfogak röpködtek, s évszázados famatuzsálemek törzsében új, ölnyi átmérőjű lyukak keletkeztek.

 Süvítve zúgott messze a meteor. Megművelt szántóföldek fölött rebbentett fel madárrajokat, csíkot húzott a rozstábla közepén, lecsapta egy hangyaboly felső egyharmadát, elvitte egy felágaskodó üregi nyúl mindkét fülét, hogy aztán a következő pillanatban eltűnjön a kapálással veszkődő rabszolgák feje fölött a távoli hegyek irányába.

 Fél perccel később becsapódott a hegyoldalba, és hatalmas

nyekkenéssel leállt. A bőre repedezni kezdett, akár egy sziklatömb erős kalapácsütések alatt.

 Kalden, a kobzos felsikoltott, s ha már úgyis kiterülve hevert ott, akár egy béka, hasra fordult, arcát egy üregbe fúrta, és úgy sikoltott éktelen felháborodásában, hogy az üreg mélyén egymáshoz bújó, ijedt rókakölykök egy életre megsüketültek.

 – EZ NEM LEHEEEEEEEEEEEEEEEEEEET! – sikoltotta. – KIZÁRT DOLOG! NINCS ILYEEEEEEEEN!

 Őrjöngött, vergődött, összefüggéstelenül sikoltozott, és a földet rugdosta mindkét lábával, ahogy rúgkapált. Miközben dobálta magát és összevissza salapált, tenyérnyi darabonként hullott le testéről az a mágikus kősziklaréteg, amely e varázslat alkalmazása közben a bőrét megóvta a sérülésektől.

 Hamarosan már egy fikarcnyi kőbőr sem maradt rajta, de ő ezzel mit se törődött.

 – Mit ér a tökéletes terv!? – kiabálta csalódottan, de immár

nem olyan őrjöngve, mint korábban. – Az a nyavalyás pondró számított rám... – Ismét eszelősen bömbölt fel. – DE HOGY KERÜLHET A NYAVALYÁS APRÓD A HINTÓ BELSEJÉBE?! HÁT NEM KINN LENNE A HELYE?!... HÁT NEM KINN? !

 Keservesen zokogott, és nagyon sajnálta magát.

 Befelé bámult a rókalyuk sötétjébe, és magyarázatot követelt a kisrókáktól.

 – Hát most mondjátok meg, lehetséges ez?!... Persze, hogy nem!... Miért, ti mit csinálnátok az én helyemben most, he? Hát mit?... Na persze, nektek könnyű, de nekem végem, ha kudarcot vallok! A báró meg fog ölni! – rémülten lihegett. – Vagy ami még rosszabb... megtart szolgájaként, amíg világ a világ! – Ismét ordított. – TUDJÁTOK TI, MICSODA ALJAS GAZ VÁMPÍR AZ A KORTNER BÁRÓ!? NEM A TESTED KÍNOZZA A ROHADÉK, HANEM A LELKED!

 Kalden, a kobzos – azaz Yorxun, a Döberki Rém kedvenc házidémona – fel akart tápászkodni, de csak most fedezte fel, hogy a nagy őrjöngés és ordítozás közben a feje beszorult a rókalyukba, és nem bírja kirángatni.

 – NA NEEEE! – ordította. Elkeseredetten próbálta kirángatni a fejét. Mivel mágikus esszenciáját szinte az utolsó csöppig felhasználta a kudarcot vallott kísérletre, csak az erejére és ügyességére támaszkodhatott. – Ó, mennyire utálom ezt az egészet!... MI JÖHET MÉÉÉÉG?!

 Éles fogak martak a combjába, jelezve, hogy rókamama hazaérkezett. Yorxun összerándult, és felordított a fájdalomtól:

 – NA NEEEEE!... EZ AZÉRT MAR TÚLZÁÁÁÁÁÁÁS! RÓKÁZNOM KEEEEEELL!

* * *

Odafönn, az Ezüsttorony legfelső szintjén a Fényes Mágus halott emberbarátja fölé hajolt. Kétség sem fért ahhoz, hogy Zseryim de Royg sorsa beteljesedett.

 – Oly régóta vártad már – mormolta az ezüstsárkány –, s most, a halál, ím, eljött érted.

 A másik két Fagyherceg már nem volt jelen, Jilocas'theyn pedig tudta, hogy nem lesz szükség a beavatkozására. Nélküle is megoldják az ügyet.

 Bár ő maga is idős emberférfi alakját viselte, amikor megragadta a halottat, hogy felemelje a padlóról, csöppnyi erőlködés sem látszott rajta. Könnyedén ültette a vén Zseryimt arra a székre, ahonnan a halála pillanatában előrebukott.

 – Egy démon, mondtad – mormolta az orra alatt, mintha csak az öreghez beszélne –, aztán szíved megállt.

 Figyelmesen szemlélte a halott arcát.

 – Arcodon mit jelent vajh... e döbbent kifejezés?

 Jilocas'theyn a könyvre pillantott, mely figyelmeztette őket a démon megjelenésére. Látni akarta, hol nyílt ki. Látni akarta, miféle démon az, amely képes volt áthatolni észrevétlenül a Jégviharfellegvár legendás mágikus védelmi burkán...

 – Amely burok – motyogta – rosta formának tűnik egyre inkább. Résein kibe járhat bárki?

 Aztán amikor rámeredt a nyitott könyvoldalra, hirtelen sok mindent megértett. Azt például, hogy a mágikus burokkal – e démon esetében legalábbis – nincs semmi baj. Ez nem kívülről jött. Itt, helyben idézték meg. A Jégviharfellegvár védőburkán belül.

 És akinek elsőként kellett volna felfedeznie az idézés tényét, sokáig nem szólt...

 ...csupán vaksin bámult maga elé hályogos szemével.

 Hogyan is szólhatott volna, amikor saját néhai testvérbátyja démoniasult lelkét idézte meg? Egy démont, mely képes uralni és parancsolni a fémet. Egy olyan démont, amely bármely fémalakba képes belebújni, és amely, ahol fémet talál, egyre növekszik, egyre terjeszkedik.

 Zhertun de Royg varázsló volt, akárcsak ikeröccse,

Zseryim. Kettejük közül kezdetben Zhertun volt a tehetségesebb. Vakmerő volt, ragyogó elme, valóságos zseni. Ám a vakmerősége volt az, amire ráfizetett. Olyan varázslatot akart kifejleszteni, melynek révén képes uralni ellenségei fém fegyvereit.

 Ám a mágia ellene fordult; lelkének egy részét esszenciaszörnyek tépték szét, a másik része – a démoni része – kísérletei tárgyába költözött; egy cinquedába, egy ék alakú tőr pengéjébe, amellyel később eggyé változott.

 Fémmé lett.

 Zseryimnek ifjúkorában rögeszméjévé vált, hogy kiszaba dítsa ikerbátyját, de minduntalan kudarcot vallott.

 Ez idáig.

 – Sikerült hát mégis, barát – motyogta a sárkány. – A tör– vényes király ellen, milyen kár! – Meghajtotta a fejét, így adva tiszteletet. – Szóltál még, utoljára, s ez mentség. Megbántad, igaz?... Így van, tudom. S ne aggódj! Titkod köztünk marad! Lebegj a Kékségbe békével!

* * *

Skandar Graun bömbölve vergődött Garbash obszidián szobrának szorításában, és kikerekedett szemmel nézte, mint ugrálnak le sorban az aranyszobrok a talapzatukról. Az élükön Tadd de Zitrén sietett, de érkezett Zmed de Vigorard is. Meg aztámég vagy tucatnyian.

 A zarkofagiik többsége a helyén maradt.

 Egyikük kezében sem volt fegyver, ám ahogy a dolgok álltak, nem is igen volt rá szükségük. Arannyal bevont öklök is érhetnek annyit néha, mint egy harci kalapács.

 – Na, ha ez rémálom – hörögte Skandar Graun. – Most kéne felébredni...

 Nem álom volt. A régmúlt drén királyai már ott csattogtak súlyos talpukkal Garbash emelvényénél. És nem elég, hogy ennyien jöttek rá, a halál istenének szobra ellenállhatatlan keménységgel karolta egyre szorosabban és szorosabban.

 A félork bömbölt dühében, és megpróbálta kirántani a testét az obszidián végtagok öleléséből, ám heves próbálkozásai nem jártak sikerrel.

 Tadd de Zitrén zarkofagiija odasietett hozzá, megragadta a félork busa fejét, és csavarni kezdte. Ki akarta törni a nyakát.

 Skandar Graun bal lába még szabad volt, azzal rugdosta az aranyszobrot, de még csak meg sem tudta rendíteni. Aztán még ez a mozgási lehetősége is megszűnt. Zmed de Vigorard fejetlen szobra érkezett, és szörnyű precizitással elkapta a lendülő lábfejet. Befogta arany hóna alá, és vonszolni kezdte hátrafelé.

 Újabb szobrok érkeztek. Aranyozott kezek nyúlkáltak, s sorra fogták le a rángatózó végtagokat. Tadd de Zitrén szinte már roppanásig feszítette a félork nyakát. Egy előrenyújtott arany mutatóujj a kimeredő szemgolyót vette célba; egy arany ököl a halántékát püfölte agyrepesztő erővel.

 Egy mohó kéz a koronát rángatta le a fejéről.

 Ez volt az a pillanat, amikor Skandar Graun tudta, hogy már csak egyetlen adu maradt a kezében.

 Pontosabban szólva nem is a kezében, hanem a fejében...

 – BOSSZÚ! – préselte ki ajkai között, és érezte, amint a Káosz Szava elszabadul.

 Nem emlékezett arra, mikor aktiválta utoljára e varázslatot, s tudat alatt attól rettegett, hogy már nem is fog működni, ám amikor a szót kimondta, olyan érzése támadt, mintha olvasztott aranyat csorgattak volna szét az agyán, s ebből tudta, hogy valami történni fog.

 A szó visszhangjai még el sem haltak, a félorkot szorongató arany zarkofagiik és Garbash ölelő végtagjai megdermedtek, mintha azon minutumban jéggé fagytak volna. Olyan mozdulatlanságban álltak ott, akár egy gondosan összehangolt szoborcsoport.

 Skandar Graun azonban ezzel még nem szabadult ki kínos helyzetéből. A megdermedt szobrok ugyanis továbbra is fogták, szorították, ölelték vagy Garbash testének préselték.

 Skandar Graun dühösen morogva próbált szabadulni, ám a merev végtagok oly szorosan tartották, hogy egykét milliméternél többet nem bírt mozdítani a fején, két kezén és lábán pedig még annyit sem.

 – Yvorl redv... Yv... Yvorl redv... – Még a szavakkal is küszködött, félrecsavart feje, megfeszülő nyaka miatt még nyelni is csak nehezen tudott.

 Ennek ellenére zihálva, szuszogva valahogy mégiscsak si– került diadalmasan felröhögnie. El sem hitte, hogy ilyen könynyen megoldotta a helyzetet.

 És persze, mint sejteni lehet, túl korán örült.

 Valahonnan a csarnok hátuljából iszonyatos hang hallatszott. Egyfajta sikoly... egy sikoly, amely nem emberi torokból fakadt.

 És nem is élő torokból!

 Két pusztulását érző varázskard sikolthat így az istenek végső összecsapásakor, amikor a felforrósodott pengék erőlködve elcsúsznak egymáson.

 Vagy egy megsebzett, feldühített démon, amely a fémben

lakozik!

 A szoborcsoport, mely fogva tartotta Drénia királyát, továbbra sem mozdult, ám valahol hátul a csarnokban mozgás támadt, és a hátborzongató sikoly felerősödött, megsokszorozódott. Eddig csupán egyetlen fémtorok sikoltott, ám most már kettő, majd három, majd pedig fél tucatnyi rettenetes torok csatlakozott a pokoli kakofóniához.

 A nagy kapu felé vezető sáv két oldalán sorakozó zarkofagiik életre kelni látszottak. Egyre többen és többen mozogtak. Megmoccantak, a fejüket fordították, a kezüket emelték, a derekukat tekergették. Leguggoltak, lehajoltak, vagy éppen kihúzták magukat, mintha egy láthatatlan ablak felé gebeszkednének.

 Vonaglottak, tekeregtek, mint kígyók a tűzben.

 Ritmustalanul, kaotikusan.

 És közben a rettenetes fémes sikoly fülrepesztő sivítással keveredett. Hangos csendülések, pendülések hallatszottak, és immár szinte az összes szobor mozgásba lendült.

 A Skandar Graunt tartó szoborcsoporton is enyhe remegé sek, reszketések futottak át, és végtagjaik parányait megmoccantak.

 A félork rosszat sejtve felmordult, amikor megérezte e reszketéseket, és újult erővel szabadulni próbált, ám még mindig oly szorosan tartották, hogy semmit sem tehetett. Ám ennek dacára egy pillanatra sem adta fel. Remélte, hogy az újabb és újabb reszketések elmozdítják annyira a fém végtagokat, hogy kiszabadíthatja valamelyik kezét. És ha ez megtörténik, a többi már csupán részletkérdés...

 Azonban egyelőre az aranyszobrokon végigfutó reszketések nem öltöttek olyan méreteket, hogy esélyt adjanak egy jelentősebb elmozdulásra.

 Miközben Skandar Graun a szabadulásáért küzdött, szemét akaratlanul is a sikoltó, vonagló szobortömegen tartotta. A látvány szinte megbabonázta. Az arany zarkofagiik egyre vadabbul, egyre hevesebben imbolyogtak talapzatukon, és mozgásuk ritmusa összehangolttá vált.

 Némelyek visszasüllyedtek mozdulatlanságba, ugyanakkor mások megélénkültek, hogy egy pillanattal később ők váljanak mozdulatlanná és a szomszédjuk kezdjen vergődni, ringatózni.

 Egyszerre immár csupán háromnégy szobor mozgott, mindig egymás mellett lévők – és mindig másik háromnégy.

 Olyan volt ez, mintha egy hatalmas élethullám hömpölyögne végig a szobrok csoportján. Mintha maga az a titokzatos létforma hömpölyögne, mely a szobrokat mozgatja.

 A hullámzás körbefutott a szoborspirál külső peremén. Hömpölygése hol felgyorsult, hol lelassult, ám mozgása egy pillanatig sem maradt abba. Azok a szobrok, amelyeken e hullám túljutott, ugyanúgy reszkettek és remegtek, mint azok, amelyek Skandar Graun testét szorongatták, s alig érzékelhető imbolygást, ringatózást műveltek.

 Az iszonyatos fémes sikolyok egy pillanatra sem maradtak abba, s bár visszaverődő foszlányaik révén úgy tűnt, mintha a sikoltás a csarnok minden pontjáról eredne, egyértelmű volt, hogy azok a zarkofagiik sikoltnak, amelyeken a hullám áthalad.

 A hullámzás most lelassult, és a sikoly is elnyújtott lett, aztán ahogy felgyorsult, oly magasságokba szökkent a hang, hogy szinte átlyuggatta a dobhártyát.

 – Yvorl! – bömbölte Skandar Graun, aki még a fülét sem foghatta be e dobhártyaszaggató hang hallatán.

 A hullámzás eddigre szinte teljesen körbefutott a szobrok tömegén, és megmozgatta valamennyit. Hullámzott, imbolygott, reszketett immár az összes.

 Aztán a hullámzás ismét lelassult, tett két három kis kört a rángatózó félorkkal szemközti részen, aztán felgyorsult, és úgy indult meg Garbash szobra felé, mint amilyen sebességgel egy zsákmányra ráizgult cápa ezüstösen csillogó uszonya hasítja a habokat.

 Skandar Graun látta, hogy egyenesen felé tart, és kimeredt szemmel ordított.

 – Bosszúúúúúúúúúúúúúúúúú!

 Ám e szó már semmit nem jelentett; varázslatát ellőtte az imént.

 A fémes hömpölygés egyenesen felé rohant, és úgy tűnt, mintha a smaragd fényfoszlányokat maga előtt sodorná, mint viharos szél a fűszálakat és a lehullott leveleket.

 Skandar Graun aktiválta levitálását, és érezte, ahogy a testsúlya elenyészik.

 – Fel! – csikorogta. – Fel!

 Ám hiába próbált fellebegni, az arany– és obszidián kezek fogva tartották.

 A hullámzás azonban csak a legszélső sorokig tartott.

 Ott, ahol Tadd de Zitrén, Zmed de Vigorard és a pocakosBrithugar üres talapzata állt, lendülete megtört, és oldalra bicsaklott.

 A fémes léthullám most körbefutott a legbelső szoborsorokon, és eltűnt a dermedt félork szeme elől Garbash szobrának túloldalán.

 Ám annak a remegésnek egy része, amelyet maga előtt so

dort, átterjedt a félorkot szorongató csoportra, és Tadd de Zitrén zarkofagiija olyan hevesen megrándult, hogy csaknem kitörte foglya nyakát.

 És megrándultak a többiek is.

 Az iszonyatos fémes sikoly szinte a füle mellett süvöltött, és körbekerítette a fejét.

 Csupán egy pillanatig.

 Ám ezalatt a pillanat alatt fogva tartói szinte darabokra szaggatták tagjait, és csaknem péppé zúzták a fejét.

 Aztán az iszonyatos rezgéshullám elmúlt, és Skandar Graun csupán saját fájdalmas bömbölését hallotta.

 Minden erejével azon volt, hogy fellevitáljon a magasba, de hiába rángatta testét, szabadulni még mindig nem tudott.

 A látószögéből eltűnt a hullámzás, csupán alig reszkető, remegő szobrok maradtak. Ám a sikoly továbbra sem szűnt meg, s immár valahonnan a háta mögül hallatszott.

 Ösztönösen szeretett volna odafordulni, szembenézni a veszéllyel, de nem volt rá módja.

 A sikoly nagy sebességgel közeledett a háta mögül.

 – Yvorl redves far...

 Garbash szobra iszonyatos erővel hátba taszította, hogy elakadt a lélegzete, s a csontjai megreccsentek. A heves lökéstől Tadd de Zitrén mindkét aranykarja pendülve letört; a jobb karkönyökből, a bal pedig vállból, ám az aranyujjak továbbra is markolták a busa fejet. És ahogy a kínlódó félork felnyögve oldalra rántotta a fejét, a két kar is vele együtt mozdult. A csonkból valami undorítóan büdös, feketészöld trutyi csorgott és csöpögött a gránitra – a néhai király maradványa.

 A fülhasogató sikoly ismét ott keringett körülötte, és a halál süket csendjével töltötte be hallójáratait.

 Garbash obszidián tagjai eközben a szuszt is kiszorították Skandar Graunból, és a levegő után kapkodó, fuldokló félork szeme előtt szikrázott a mindenség. Aztán az az iszonyatos erő, amely a testét rázta, tovavonult, és Drénia törvényes királya az eszméletéért küzdve, tehetetlenül lógva ott maradt a kegyetlenül ölelő karok között.

 A sikoly és a hullámzás ismét eltávolodott, és most a távo

labbi szoborcsoportokat mozgatta meg.

 Aztán ismét körbefutott a hatalmas csarnok pereme mentén, és újfent eltűnt Skandar Graun homályos tekintete előtt.

 A félork érezte, hogy még egy ilyen rohamot már nem fog élve kibírni.

 Próbált magához térni, és ahogy a fejét rázta, a két leszakadt aranykar csilingelve csapódott egymáshoz. Aztán az egyik, amelyik az állát markolta, lehullott. Épp a lábfejére.

 Elég súlyos volt ahhoz, hogy szétzúzza ebben a lábban a finom csontokat, ám a félorkot már annyira a hatalmába kerítette a vég közelsége, hogy a fájdalmat nem is érezte.

 A sikoly ismét közeledett. Skandar Graun összeszorította a fogát, hogy méltósággal várja a halált.

 Túl sokat látott már és túl hosszan élt ahhoz, hogy hatalmába kerítse a félelem.

 Felemelte a fejét, egy heves rándítással megpróbálta lerázni magáról a néhai Tadd de Zitrén másik karját is. Ám az a kar ragaszkodóbbnak bizonyult; aranyujjai szorosan markolták a félork meglévő jobb fülét.

 A sikoly közeledett...

 És a rángás ezúttal Garbash szobrára és az összes többire egyaránt átterjedt. Rángatták, cibálták, tépték, ütötték, szorították, és Skandar Graun úgy hánykolódott közöttük, akár egy sorsára hagyott rongybaba a rajta veszekedő gyerkőcök között.

 – Lucy... – lehelte. – Lucy...

 Aztán vége lett. Túlélte ezt a rohamot is.

 A sikoly és a hullámzás távolodott, hogy új lendületet vegyen. Szemmel követhetetlen sebességgel körberohanta az egyre hevesebben rezgő, vonagló szobrokat, és kígyózó mozgással vette célba ismét az áldozatát.

 E pillanatban a hatalmas kétszárnyú kapu valósággal berobbant, és a betóduló fényben rohanó alakok bukkantak fel.

 – Ott van! – bömbölte valaki. – Ott a király!... Garbashnál!

 – Nézzétek!

 A betóduló alakok némelyike megtorpant a mozgolódó szobrok láttán, s megint másokat az iszonyatos fémes sikoly babonázta meg.

 Kettenhárman fél térdre ereszkedtek, és reszkető ujjaikkal érintették a kermonjukat. Így nyilvánítottak tiszteletet az „életre kelt" néhai királyoknak.

 Skandar Graun levegő után kapkodott, zihált, és röhögésszerű hangokat hallatott.

 – Barmok! – préselte ki magából alig hallhatóan. Aztán fuldokolva, köhögve röhögött. – Micsoda barmok!

 Két alak azonban pillanatnyi megtorpanás nélkül rohant a királyt fojtogató szoborcsoport felé. Egyikük Kherthyomehr volt, a jégsárkány, aki szokásos emberformáját viselte – magas, karcsú férfi, jégkék szemmel, rövidre nyírt hajjal, aprócska kecskeszakállal, élénk, határozott vonásokkal.

 Mögötte Sern do Krajn, a fagyföldi Dierronlovag dübörgött, aki egy akkora kétkezes pallost szorongatott a kezében, hogy a súlya csaknem elrántotta.

 És pillanatnyi megtorpanást követően Alan do Wiyr is ott loholt a nyomukban. Meg még vagy másfél tucat fegyveres udvaronc és Dierronlovag.

 – Ott! – bömbölte túl valaki a folyamatos sikoltást.

 Sejteni lehetett, mire akarta felhívni a társai figyelmét.

 Ám azt, amit mutatott, Kherthyomehr is látta. Az ember formát viselő sárkány futtában rántotta elő kékesen villódzó tőrét, és a jégszínű penge a következő pillanatban keresztülzúgott a levegőn. Csattanva fúródott bele egy néhai király zarkofagiijának mellkasába, átfúrta a vékony aranyréteget, és még a markolat keresztvasa is az aranyba mélyedt.

 Ám eddigre már a hullámzás tovahömpölygött. Körberohant a legbelső szoborkörökön, és eltűnt valahol hátul a csarnok túloldalán. Aztán a sikoly észvesztő sebességgel ismét közeledett.

 – A királyhoz! – bömbölte Sern do Krajn, és rettenetes

pallosával a Garbashszobor felé dübörgött. – Védjétek a királyt!

 Kherthyomehr azonban még a termetes fagyföldinél is gyorsabb volt. Menekülő zergeként szökellt a belső térség közepét uraló szoborcsoport felé.

 Ám a második szökkenés közben fura dolog történt vele: ugrásának íve közepén átváltozott jégsárkánnyá, és ezen még ő maga is annyira meglepődött, hogy leérkezéskor elvétette a lépést, és a több tonnás test pofával előrebukott. Vaskos és tüskés farkának hatalmas csapásával igyekezett tompítani zuhanását, és ez az ötletszerű mozdulat épp elég volt ahhoz, hogy a fagyföldi testőrkapitányt telibe találja és lesodorja a lábáról.

 Sern do Krajn dühösen felordított. Azonnal felpattant. Aztán két kézzel a feje fölé emelte roppant pallosát, megpörgette, és ledobta a földre. Két kezét összekulcsolta a háta mögött, loboncos fejét büszkén felvetette. Majd pedig felhúzta térdből a jobb lábát, hogy combja vízszintes legyen, s fura szökkenéssel úgy lendült át saját kardján, mintha az egy tekergő jégvipera lenne. Aztán bal térdét húzta fel, s visszafele is megismételte a szökkenést. Ezt követően tapsolt, és azt kiáltotta:

 – Hej, hej, hej! – és odavissza szökdécselt fegyvere fölött.

 Fagyföldi kardtáncot járt.

 A jégsárkány nem sokáig viselte eredeti alakját. Jóformán még orra sem bukott a hatalmas test, máris átváltozott ismét. Ezúttal női alakba. Alacsony, ám formás és arányos nővé; olyan lett, akár egy nagyra nőtt játékbaba. Válla keskeny, akárcsak csípője, mellei aprók, ám rugalmasan rezdülnek a formákat kiadó, szűk fekete csipkés, sárga ruha alatt. A nő haja hosszú és sötét; barna vagy fekete lehet talán, ám ahogy mozdul, aranyos szikrák csillognak rajta. Arca ovális, orra kecses és keskeny, bőre elefántcsontszínű és áttetsző. A jobb szeme alatt, közel a kiugró pofacsonthoz körömnyi anyajegy formál korona alakot. Ám ezzel együtt szép az arc.

 – Erre! Erre! – suttogta csengő hangon a nő. – Gyorsan, Lucy, siess!... Igen, igen! Siess!... Bízz bennem! Tudod nagyon jól, hogy meg kell bíznod bennem!

 – Hej! – bömbölte Sern do Krajn, és lendületesen ugrabugrált a kardja körül. – Hej! Hej! Hej!

 Skandar Graun még e félholt állapotában is pontosan tudta, mi lelte őket: ezek ketten, akik a megmentésére siettek, belerohantak a Káosz Szava bűvkörébe, és rajtuk is elhatalmasodott az őrület.

 A mögöttük igyekvők persze ezt nem tudhatták. A félork– nak pedig már nem volt annyi ereje, hogy figyelmeztesse őket

 A következő pillanatban fél tucat udvaronc és testőr került a varázslat hatása alá. Mekegésüket, kiabálásukat, könyörgő zokogásukat és harsány kacagásukat azonban elnyomta az a sikoly, mely ismét Garbash szobra felé zúdult.

 Skandar Graun a fogát csikorgatva próbált életet lehelni ernyedt tagjaiba. Nem pusztulhat el halálra fojtott kutyaként, amikor már ily közel a segítség!

 Megfeszítette a testét, és roppant izmai kidagadtak. Amikor Garbash obszidián végtagjai rángatni, cibálni, csépelni kezdték, a félork hangosan nyögött és egész testében rángatózott. Kínjában Tadd de Zitrén szabadon lengő aranykarjába mélyesztette agyarait, és átharapta, összepréselte az aranyréteget. Nyelvére kesernyés, szúrós genya szivárgott, ám mindezt ő észre sem vette.

 Az életéért küzdött.

 És volt még valaki, aki ugyanezt tette.

 Alan do Wiyr még időben észlelte, mi történik azokkal, akik a közbenső térségbe rohannak, és azonnal megtorpant. Fogalma sem volt arról, miféle varázslat lehet az, amely még a roppant hatalmú Fagyherceget is esztelenül habratyoló embernővé változtatta, s éppen ezért nem akart kikezdeni ezzel a mágikus erővel.

 Ám az aranyszobrok között vágtató hullámmal kapcsolatban támadtak bizonyos elképzelései.

 Haladéktalanul a legközelebbi szoborhoz ugrott, megragadta a remegő zarkofagii aranybokáját, és azonnal mormolni kezdett. Pár pillanattal később a bíborgárdista teste ernyedten a földre rogyott; homloka hatalmasat koppant a kékgránit talapzat oldalán, melyen a Shurud de Zereymaz név díszelgett.

 Aztán egy pillanattal később az arany zarkofagii összerázkódott, és erővel felrántotta a bal lábát. Pendülés hallatszott, ahogy az aranyréteg folytonossága megszakadt. Aztán újabb pendülés, ahogy az egyensúlyát vesztő szobor lebucskázotttalapzatáról, s eközben a másik talpat a gránithoz rögzítő arany eltörött. A zarkofagii a bal kezével enyhítette esését, és e kéz vállból azonnal levált.

 Shurud de Zereymaz zarkofagiija egy hosszú pillanatig mozdulatlanul hevert, aztán feltápászkodott. Bal válla csonkjából feketészöld váladék csöpögött.

 Ám az életre kelt szobor ezzel nem foglalkozott. Energikus, ámde darabos léptekkel abba az irányba indult, amerről a hömpölygés közeledett.

 Egyenesen a száguldó folyam útjába állt.

 Az egyik pillanatban a közeledő hullám még a szomszédos zarkofagiikat mozgatta, a következőben elérte őt. És a folyam irama itt megtört, lelassult, és a fémes sikoltás, ha lehetséges még rémisztőbbé, még hangosabbá vált.

 Aztán Shurud de Zereymaz zarkofaggija torkon ragadta egyetlen ép kézével egyik néhai királytársát, és iszonyatos erővel lependerítette a talapzatról. Felemelte és földhöz csapta, mint egy játékos kutyakölyök az elszemtelenedett macskát.

 A hullámzás továbbhaladt. Ám szemmel láthatóan máris meglassult. Eddig egyszerre öt alakot mozgatott meg, most már csak négyet.

 Shurud de Zereymaz talpai csengve csapódtak a gránithoz, ahogy futva üldözté a menekülő hullámot.

 Eközben Skandar Graun abbahagyta vergődését; ereje végére ért, és már az is túl sok energiáját lefoglalta, hogy ne ájuljonel.

 Tíz lépésre Garbash emelvényétől a korona anyajegyes nő

megállás nélkül magyarázott annak a láthatatlan valakinek,

akinek – a mozdulataiból ítélve – az ott nem lévő köpenye szegélyét rángatta.

 Sern do Krajn kapitány csak most tüzesedett igazán bele a kardtáncba; immár cifrázta is. Összeütötte a bokáját, amikor

felugrott, és keresztbe tett lábbal érkezett. Bal csizmája érkezett a kard jobb oldalára, a jobb csizma pedig a balra.

 – Hej, hejhej, hejhej! – üvöltötte, és háromszor is tapsolt a feje fölött.

 A közelében az egyik Dierronlovag a földön fetrengett, és egy vézna udvaronc bokáját rángatta. Mindenáron a szájába akarta venni a gyöngyökkel kivarrt elegáns cipellőt. Az udvaronc viszont morgott és ugatott rá, akár egy kutya.

 Shurud de Zereymaz zarkofagiija utolérte a lassuló hömpölygést, és ismét torkon ragadott egy megvonagló szobrot. Az azonban már nem hagyta magát olyan könnyen, mint az előző; mindkét kezével salapálni kezdett támadója felé. Shurud de Zereymaz azonban erősebbnek bizonyult, és földre vitte ellenfelét. A két aranyszobor a földön fetrengve birkózott, s eközben a folyamatos hullámzás, gyengülő sikollyal ott hömpölygött körülöttük.

 Váratlanul halk pukkanás hallatszott, és egy fehér ruhás, fehér hajú nő jelent meg a szobrok közti ösvényen – Lyasthé

Mehriall, a fehér sárkány emberi alakjában. Aztán szinte egyegy szívdobbanásnyival később újabb alakok érkeztek: Bíborpalástos varázslók.

 – Zarkofagiik! – kiáltotta érces hangon a nő, mintegy parancsként, és ujjai közül hófehér hólabdacsok röppentek ki. Hatalmas pelyhekben szálló hózáporral árasztotta el a két birkózó szobrot, a bíborpalástosok pedig a menekülő hömpölyt vették üldözőbe. Szikrák pattogtak, varázslövedékek csapódtak be csíkot húzva, s a hatalmas csarnok smaragdzöld világítása fokozatosan ultramarinkékké változott, majd áttetszővé fakult a tetemes mennyiségű esszenciahasználattól.

 Az egyik varázsló, egy bibircsókos arcú vénség a még mindig aktív Káosz Szava bűvkörén belülre érkezett teleportálásából, és sorban elkezdtek kisülni a fejében raktározott varázslatok. Iszonyatos robbanások, fényjátékok, síron túli hangok és

sikolyok reszkettették a levegőt.

 Kékesszürke füst gomolygott elő, és belepte Garbash szobrát, Skandar Graunt és az őt fogva tartó aranyszobrokat egyaránt.

 A zarkofagiik közt hömpölygő hullám meglassult, már szinte alig vánszorgott. Lyasthé Mehriall valóságos hóvihart zúdított utána, s ahol a fehér hópelyhek célba értek, azonnal szétterültek, s kéttenyérnyi szinten jeges burokba vonták célpontjukat. Amelyik aranyszobrot háromnégy hópehely eltalálta, megdermedt mozgás közben és még a reszketése, rezgése is abbamaradt.

 A hullám már oly lassú és olya erőtlen volt, hogy épp csak

megmozgatta azokat a zarkofagiikat, amiken keresztülhaladt, és eközben a sikoly is egyre gyengült és erőtlenné vált. A démon immár egyértelműen menekült. A berobbantott kétszárnyú kaput vette célba, ám Lyasthé Mehriall energikus léptekkel sietett a nyomában, és megállás nélkül szórta a dermesztő hópelyheket. Némely pehelyből azoknak a bizonytalan udvaroncoknak is jutott, akik még mindig a padlón térdeltek vagy a szájukat tátva lesték (és nem értették) a történteket. A becsapódó hópelyhek átlyukasztották ruháikat és belemartak a testükbe. A szerencsétlenek úgy ordítottak, mintha tüzes vasakkal sütögették volna a bőrüket.

 Akit több pehely is eltalált, az fázósan reszketve, kimeredt

szemmel, megdermedve eldőlt, mint egy jégtömb, és a padlón is tovább rázta a reszketés.

 Lyasthé Mehriall azonban továbbra sem finomkodott, és nem hagyta abba varázslatát. Kitartóan követte a hullámzás nyomvonalát, és egyre csak szórta, szórta a hópelyheket.

 A hullámzás most már teljesen lecsendesedett; az útba eső zarkofagiik csupán annyira mozogtak, mint amennyire egy nyárvégi, enyhe szellő mozgatja meg a kitikkadt faóriások lombjait.

 A sárkánynő azonban még mindig nem volt elégedett. Egészen közel lépett a ringó szobrokhoz, és addig folytatta varázslatát, amíg a csikorgó sikoltás leheletté gyengült utolsó foszlányainak visszhangjai is el nem haltak.

 A szobrok remegése végképp abbamaradt.

 Az utolsó szobor épp ott rándult meg, amely egy padlóba taposott, ellaposodott buzogányfej tüskés maradványai mellett állt. Aztán ez a szobor is ledermedt.

 A buzogányból lett fémmassza viszont kiugrott az általa vájt üregből, mintha belerúgtak volna, s még legalább kettőt pattogott.

 Lyasthé Mehriall pillanatok alatt beborította hópelyhekkel a rakoncátlankodó fémdarabot, s azt pár másodperc múlva tenyérnyi vastag, átlátszó jégréteg volna be.

 A buzogány eltorzult gömbje nem ugrált többé.

 A fehér sárkánynő hosszú pillanatokig olyan dermedten állt, mintha önmagát is lebénította volna saját hópelyheivel. Aztán amikor semelyik irányból nem tapasztalta a zarkofagiik mozgását, sarkon fordult, és a csarnok közepén lévő térség felé nézett.

 Mivel eddig minden figyelmét a fémeket uraló démon kötötte le, most vette először szemügyre, mi is történik azon a helyen.

 Megpillantotta a korona anyajegyes nőt...

 ...és sárkányhiggadtság ide vagy oda, egészen emberi módon eltátotta a száját meglepetésében.

 – A Hatodik Veszedelem! – lehelte aztán, és márványfehér ujjait széttárta maga előtt; újabb hózáport készült kizúdítani.

 Ám e pillanatban a „Hatodik Veszedelem" apró nőalakja megremegett, és behemót sárkánnyá változott. Jégsárkánnyá.

 Aztán pedig magas, nyúlánk, keskeny derekú, széles vállú, ruganyos mozgású férfivá, rövidre nyírt hajjal, vékony bajuszkával, apró kecskeszakállal.

 Egész testében megrázkódott, mintha férgek szaladgálnának a ruhája alatt.

 Lyasthé Mehriall leeresztette a kezét.

 – Kherthyomehr! – sziszegte mérgesen. – Ravasz Harcos... a Hatodik Veszedelem, mely Dréniát fenyegeti?

 Az embertestű jégsárkány odafordította a fejét, és gyana– kodva bámulta a Törvény Védelmezőjét. Talán arra gondolt: látott vajon az imént?

 Aztán megszemlélte maga körül a csillapodó őrület foszlányait.

 San do Krajn abbahagyta a táncot, és megtörölte verejtékező homlokát, egy Dierronlovag kiköpte szájából a gyöngyöket, melyeket egy udvaronc cipellőjéről harapott le, s közben egyre ritkább és halkabb lett a közelben a mekegés, a kukorékolás és az öklendezés.

 A Káosz Szava hatása lassacskán megszűnt.

 Immár tisztán lehetett hallani Skandar Graun bosszús dörmögését Garbash szobrának ölelésében:

 – Kiszabadítana végre valaki?

 – Kovácsot! – recsegte Lyasthé Mehriall. – Hívjátok az udvari kovácsot! Kalden, a kobzos sántikálva, fájdalmas képpel lépkedett a

sziklák között, és megigazította magán a frissen nyúzott rókabőrt. Tudta, hogy a bőr hamarosan megbüdösödik és megkeményedik, és akkor majd eldobhatja, de jelen pillanatban kellett ez a kis dísz a lelki egyensúlya helyreállításához.

 Kalden tudta, hogy régesrég meg kellett volna már tennie azt, amire most készülődött, ám kézzelfogható eredmények híján valahogy nem tudta rászánni magát. Most már azonban nem odázhatta tovább a jelentés megtételét.

 Kisimította aggódó vonásait, és hosszan próbálgatta a különböző mosolyokat. Jó lett volna, ha kéznél van egy tükör, ahol láthatja is az eredményt, ám annak híján a puszta hittel is megelégedett – bízva abban, hogy sikerül eléggé öntudatos és bizakodó ábrázatot produkálnia.

 Elég, ha önmagán belül ilyennek látja magát; ezt a képet fogja majd látni róla az is, akivel mentális kapcsolatot létesít.

 Behunyta a szemét, és elképzelte magát nyugodtnak, higgadtnak, mosolygósnak.

 Aztán elmormolta a varázslat szavait, és várt.

 Fél perc sem telt el, s az ismerős, szigorú arc megjelent a tudatában. Gazdája simulékony, bársonyos hangját csak a fejében hallotta.

 – Nos?

 – Nos: nos – hebegte Kalden, és kacsintott. – Örülök, hogy látom, báró úr!

 – Ne bohóckodj, Yorxun!

 Gorm Kortner báró, a zhíliai Döberk tartomány ura, a vámpírlord, akit szerte a világon a „Döberki Rém" néven is rettegtek, alapvetően nyájas, barátságos teremtés volt. Évszázados műveltség sugárzott egész lényéből, s a művészetek iránti fogékonysága messze közismert volt. Ám ugyanakkor annak maga Yorxun volt a megmondhatója, milyen gonosz és kegyetlen is tudott lenni a jó humorú, kedves tekintetű báró, ha a kedve úgy kívánta.

 – Nos, báró úr, átmeneti nehézségek hátráltatnak... – hebegte Yorxun, alias Kalden.

 – Amennyiben?

 – Új terv kidolgozása válik esedékessé.

 – Az előző nem működött?

 – Az előző kettő – helyesbített a démon félszegen. – De van

egy pompás tervem, amely vélhetően beválik.

 – Úgy általában szeretem azt a szót, hogy „vélhetően" – mondta csendesen a báró –, de a te szádból elég gyászosan hangzik.

 – Pedig most nem is a számmal beszélek – tréfálkozott Yorxun. – E szavakat csupán gondolom.

 Kortner báró nem szólt; türelmesen várt. A démon érezte, hogy neki kell beszélnie.

 – Van ott egy... másik... izé...

 – Másik mi?

 – Hát a leendő király apródja... egy izé.

 Gorm Kortner összevonta erősen kihangsúlyozott, dús, fekete szemöldökét.

 – Jaspe de Vigorard apródja?

 – Igen, ő.

 – Mi ő?

 – Nem mi, csak ő.

 – Yorxun!

 – Ó, báró úr, bocsásson meg! Hihi! Ez csak úgy jött, és nem tudtam kihagyni. De ígérem, nem bolondozok! – Komoly, felelősségteljes képet vágott. – Maximális komolysággal és elhívatottsággal kezelem a feladatot, mintha az életem múlna rajta!

 – Az múlik.

 – Hm, nos, na igen... De a báró úr azt ígérte, hogy ha sikerrel járok, ugye... ami persze nem is kétséges, mivelhogy már most a siker kapujában toporgok... csak sajnos a toporgásom egy kissé egyhelyben történik, de a siker kapuján való bekopogtatás momentán aligalig várat magára, mert hogy éppen azt akarom elmondani...

 – Yorxun! – vágott közbe a báró. – Elég a locsogásból! Mondd, amit akarsz, vagy tedd a dolgod!

 Kalden, a kobzos idegesen szorongatta reszkető kezét reszkető kezével.

 – Elkelne némi segítség, báró úr. Ha lenne oly kegyes idevezényelni százszázötven közepes erősségű vámpírt, szavamra, könnyedén megbirkóznék a feladattal.

 Gorm Kortner hallgatott. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy e kérést Yorxun nem gondolja komolyan, csak szokás szerint összevissza fecseg, mint mindig, amikor nem meri kinyögni, mi nyomja a lelkét.

 – Ugyanis Jaspe apródja... – Yorxun hunyorgott, és sokatmondóan felhúzta a vállát, széttárta a karját.

 – Mi van Jaspe apródjával? – kérdezte a báró.

 – Timo a neve. Hülye név, nemde? Ejh, gondoltam is, hát hogy hívhatnak valakit így... úgy hangzik, mintha azt mondanám rá, „tinó".

 – Yorxun!

 – Erősebb nálam – préselte ki magából Yorxun szégyenkezve. – Elkapott és a hatalmába kerített. Ha a közelébe kerülök, kedve szerint uralkodhat fölöttem.

 Gorm Kortner vonásai megkeményedtek.

 – Miféle ez az apród? Démon?

 – Nem, nem démon... Vagy ha démon, akkor olyan, amilyennel még sosem találkoztam.

 – Valamiféle varázsló?

 – Hát... nem hinném.

 – Élőhalottféle?

 – Kizárt dolog.

 Gorm Kortner egyre merevebben nézett maga elé.

 – Akkor meg mi az isten?!

 – Hát... azért talán nem isten. Ámbár...

 – Ő az! – mormolta Gorm Kortner. Aztán megkeményedtek az arcvonásai. – Kargil Yhron!

 – Ó, azt nem hinném...

 – Öld meg! – sziszegte a báró. – Bármi áron! Ez az én parancsom! Végeztem.

 – De báró úr... – rebegte Yorxun. – Épp azt szerettem volna szíves tudomására hozni, hogy ez a Timo nevű izé jóval erősebb nálam, és... – Indulatosan felemelte dühtől remegő hangját. Most már valójában és gondolatban is ordított: – ÉS FOGD MÁR FEL VÉGRE, TE CSÖKÖTT AGYÚ, ELME HÁBORODOTT, VÉRSZÍVÓ ÁLLAT, HOGY SZART SEM ÉREK ELLENE! HA A KÖZELÉBE MEGYEK, MEGÖL, MIRE EGYET PISLOGHATNÉK! – Yorxun nagyot fújt, és ezzel kiadta dühét. Csak az orra alatt motyogott: – És még annyit mondanék, báró úr... okosan tette, hogy ezt már nem

hallgatta meg, mert akkor ezerszer is elátkozhatnám magam, hogy önt szidalmazni merészeltem...

* * *

Skandar Graun percekkel később megszabadult kínos helyztéből. A hangzavarra odaérkező kermonpapok elszaladtak az udvari kovácsmesterért, és nem sokkal később három tagbaszakadt, vörös szakállú törpével tértek vissza. Az, aki a három közül az élen haladt, olyan peckesen és méltóságteljesen lépkedett, mintha nem is a király és udvartartása körébe érkezett volna, hanem csodálói díszsorfalát készülne megtekinteni. Ahhoz képest, hogy ő volt a kovácsmester, a szokásosnál nem tűnt izmosabbnak, és nem úgy nézett ki, mintha épp a fújtató mellől rángatták volna el. Nem bőrkötényt viselt, hanem egy arany és ezüst díszítésű, drága ruhát, melynek fémkapcsai sárkányfejeket formáztak, s ezek szemei helyén apró – és nem is olyan apró – drágakövek csillogtak.

 – Itt van már a kovács, felség – suttogta megnyugtatóan Zwikk BlataRukoz, aki a nagy zűrzavarra szintén előkerült és odakeveredett.

 Skandar Graun azt hitte, ez most valami otromba tréfa.

 – Kovács, mi?! – hördült fel mérgesen. – A cikornyás gönce alapján inkább táncmesternek nézném!

 – Ó, felsééééég! – suttogta Zwikk BlataRukoz. – Grudo Dolomar messze a leghíresebb kovácsmester, akit csak hátán hordott a drén föld!

 – Csak egy kissé feledékeny! – dörmögte Skandar Graun. – Otthon felejtette a kalapácsát.

 – Ó, felség... Dolomar mester nem használ efféle szerszámokat.

 – Na persze! Puszta kezével püföli a vasat?!

 – A puszta kezével, igen... de nem püföli.

 Eddigre már a három törpe felért az emelvényre; az élen haladó felpillantott Skandar Graunra, megbiccentette a fejét, és morgott valamit az orra alatt.

 – Grudo Dolomar és két segédje köszönti önt, felség – tolmácsolta fontoskodó képpel Zwikk BlataRukoz. – Azt kérdezi, hozzákezdhete a munkához?

 – Remélem, jobban formálja a fémet, mint a szavakat...Zwikk BlataRukoz erőltetve göcögött.

 – Örömmel tapasztalom, hogy felséged nem vesztette el szokásos derűjét még e kínos és kacajra fakasztó helyzetben sem.

 – Kacajra fakasztó?! Na, erről még beszélünk...

 A törpe kovácsmester nem szólt többet. Közelebb lépett, és gondterhelten pislogva szemügyre vette a helyzetet. Aztán kérges, kemény kezét rátette Garbash szobrának egyik megnyúlt végtagjára, amely szinte polipcsápként fonódott a félork derekára és mellkasára. E megnyúlt állapotában már nem lehetett kinézni, hogy kéz volte eredetileg, avagy láb.

 A törpe nem morgott, nem mormogott varázsigéket, és méga szemét sem hunyta be. Egyszerűen csak rátette a kezét az obszidiánra, és rajta nyugtatta egy darabig. Skandar Graun mereven leste, mi történik, de nem látta, hogy a fém egy fikarcnyit is mozdult volna. Ám közel másfél perc nyugodt várakozást követően meglepve tapasztalta, hogy a szorítás meglazult, és most már ismét normálisan képes lélegezni.

 Aztán a törpe megfogta az obszidián végtagot, és olyan könnyedén húzta félre, mintha az egy gyermek húsból és vérből lévő kezecskéje lenne.

 Skandar Graun még csak részben szabadult ki, hiszen legalább fél tucatnyi hasonló fekete végtag tartotta átölelve, az előtte álldogáló zarkofagiikról nem is beszélve. Ám az eredményt így is lenyűgözőnek találta. Csodálkozva meredt a kovácsmesterre.

 – Hogy csinálod? Te valamiféle... varázsló vagy?

 A törpe oda sem pillantva ismét morgott valamit az orra alatt, amiből a félork egy szót sem értett. Főtanácsadója azonban ismét kisegítette.

 – Dolomar mester azt mondja, nem varázsló ő, hanem kovácsmester... mint ahogy az köztudott.

 A törpe eközben egy másik végtagra helyezte a tenyerét, és többször, szakaszosan kurta morgásokat hallatott. Segédei pedig mögötte álltak, s karba tett kézzel várakoztak.

 Zwikk BlataRukoz kérés nélkül fordított:

 – Az igazi kovácsok nem azzal kényszerítik rá akaratukat a fémre, hogy ütikverik és püfölik. Az igazi mesterek céljukat azzal is elérik, ha „megkérik" arra a fémet, hogy legyen azzá, amivé ők kívánják. Csak ha a fém makrancos, akkor szükséges a tűz, az üllő és a kalapács... Ám Dolomar mester az erőszaknak nem híve.

 – Te fémet emlegetsz – mormolta Skandar Graun. – Ez a szobor viszont obszidián... Nem fém, hanem kő.

 – Ó, nem, felség, hadd javítsam ki: ez nem obszidián, hanem obszin, és nem kő, hanem fém. Keménysége a legjobb acéléval vetekszik.

 A vörös szakállas törpe ismét morgott valamit, amiből Skandar Graun egyértelműen kiértette a „tíz perc" kifejezést.

 – Dolomar mester azt mondja, tíz percen belül kiszabadítja önt e helyzetből, felség.

 A félork gyanakodva meredt főtanácsadójára.

 – Milyen nyelven beszél a mester? – kérdezte.

 – Közös nyelven, természetesen – felelte magától értetődően Zwikk BlataRukoz. – Csak egy kissé egyedi a kiejtése.

* * *

Míg a fémlazítás tartott, a fehér ruhás, fehér hajú sárkánynő félrevonta Kherthyomehrt.

 – Ravasz Harcos! – sziszegte a fülébe, akár egy kígyó. – Akarom, hogy tudd: láttalak!

 A kecskeszakállas férfi fürkészőn nézett a nőre.

 – Most is látsz – felelte flegmán. – És én is látlak.

 – Te vagy a Hatodik Veszedelem!

 Kherthyomehr szemmel láthatóan meglepődött, még hátra is hőkölt valamelyest.

 – Elment az eszed, nőstény?! Miket beszélsz?

 – Láttalak! – hadarta Lyasthé Mehriall. – Nő alakban álltál amott, a hajad aranylón csillogott, és arcodon a korona foltja jól látszott.

 Kherthyomehr hosszan hallgatott.

 – Na és ha ilyennek láttál? – vetette oda közönyös képpel. – Mit számít?

 – Te vagy az a nő, akit a Tűzben láttunk! Te vagy a Hatodik Veszedelem!

 Kherthyomehr gúnyosan elhúzta a száját.

 – Ó, kedvesem, hát még nem vetted észre, hogy... én nem vagyok nő. Azt hittem, ezt neked már bizonyítottam... egykoron.

 – Tudod jól, hogy értem! – sziszegte a nő mérgesen. – Nem sokkal ezelőtt női alakot öltöttél. Méghozzá egy bizonyos alakot.

 – Mit bizonyít ez? Olyan alakot öltöttem, na és? Nem tudatosan történt. – Vállat vont. – Egyszerűen csak így alakult... A lovag kardtáncot járt mellettem, egy másik testőr pedig cipőt evett. Az őrület hatalmasodott el mindazokon, akik Garbash szobrának közelébe kerültek.

 – De miért épp azt az alakot?

 – És a lovag miért épp azt a táncot járta? Választhatott volna valami kevésbé fárasztót is. A másik pedig ehetett volna cipő helyett akár zsebkendőt is... Vagy te talán másképp gondolod?

 Lyasthé Mehriall hosszan és mereven rábámult a férfira. Fehér szemgolyói kidülledtek és úgy csillogtak, mintha fehér belsejű üveggolyók lennének.

 – Átlátok rajtad – recsegte fenyegetően. – És szavamra, ha beigazolódik a gyanúm, meglakolsz törvénytelenségedért!

 Kherthyomehr gunyorosan meghajtotta a fejét, mint aki kész elfogadni ezt.

 – Köszönöm, hogy beavattál a gyanakvásodba, hófehér hercegnőm. A továbbiakban ennek megfelelően viselem majd magam.

 – Gúnyolódj csak, jégkutya! Előbb vagy utóbb letöröm a hegyes jégcsapodat a lábad közül!

 Kherthyomehr nevetett.

 – Micsoda durva szavak ezek, hercegnőm! Nem méltóak törékeny szépségedhez! – Színlelt felháborodással a fejét ingatta. – És már megbocsáss, hogy szóba hozom, de kettőnk közül nem én segítettem be ezt a démont a Fellegvárba...

 – És én sem! – sziszegte a nő. – Ha azt hiszed, hogy én tettem, rossz úton jársz! Ellentétben veled, jégkutya, én soha nem vétek a Törvény ellen!

 Kherthyomehr vállat vont.

 – Mindez elég hamar kiderül majd.

 – Remélem!

* * *

Dolomar kovácsmester és a munkába beszálló két segédje serényen dolgoztak. Valójában még tíz perc sem telt bele, Skandar Graun kiszabadult az ölelő fémkarok fogságából.

 Igaz, nagyjából úgy érezte magát, mintha egy sereg csatamén vágtatott volna át rajta, de túlélte az eddigi legveszélyesebb merényletet, és csak ez számított. Amikor ellépett Garbash szobrától, megroggyant a lába, és fél térdre zuhant.

 Senki nem nyúlt utána, senki nem sietett felsegíteni. A körülötte állók csak bizonytalanul pislogtak egymásra.

 Egyedül Zwikk BlataRukoz hajolt a füléhez.

 – Felséééég! Kérem, álljon fel! Ne mutassa gyengének magát!

 – De... nem mutatom. Az vagyok. Rögtön elájulok.

 – Ó, felséééééééég! Nincs még épp elég bajunk?!... Álljon fel, legyen szíves! És ha képes rá, mosolyogjon... Vagyis azt

inkább ne! Vágjon csak méltóságos képet!

 Skandar Graun a fogát csikorgatva felegyenesedett, és villogó szemmel nézett körül.

 – Ne aggódjanak, urak! Teljesen jól vagyok!... Most a szállásomra megyek. Aztán ha pihentem pár percet, lemegyek a parkba rugdancsot játszani!

 Rogyadozó léptekkel indult meg, és nem nézett se jobbra, se balra. Nem akart elszédülni a heves fejmozgatástól.

 A testőrei zavartan sodródtak mögötte. Nehezen tudták megemészteni a történteket. Ráadásul a lelkük mélyén tudták, hogy számon kérik majd rajtuk, miért hagyták magára a királyukat. És arra még az sem lesz elegendő magyarázat, hogy mindezt a király határozott parancsára tették.

 Miközben a kovácsok a király kiszabadításán ügyködtek, Sern do Krajn már éreztette velük, hogy nem kapnak dicséretet. Igaz, a kapitány egy szót sem szólt, de attól, ahogy végigmérte őket, valamennyiük hátán a hideg futkározott.

 Skandar Graun elérte a legszélső szoborsort, és pillantása Alan do Wiyr mozdulatlanul heverő testére esett. Ő szorult helyzetéből is látta, mit művelt a bíborgárdista, és fel tudta mérni a tett jelentőségét. Ha ő nincs, és nem lassítja le a szobrok között hömpölygő különös démont, talán neki már nem lett volna lehetősége kivárni a végső felmentő csapatot.

 Érdeklődve pillantott körül a mögötte tipródó udvaroncok, kermonpapok, testőrök és más jelenlévők csoportján.

 – Talán ha megvizsgálná valaki... – morogta jelentőségteljes hangsúllyal. – Talán még lakozik benne élet.

 – Jobb neki, ha halott – vetette oda megvetően a sárkánynő. – Különben felelnie kell kötelessége elmulasztásáért.

 Skandar Graun nem volt olyan állapotban, hogy leálljon vitatkozni vagy magyarázkodni.

 – Én vagyok Drénia királya – morogta ellentmondást nem tűrően. – Én döntöm el, ki mulasztotta el a kötelességét tenni, és ki nem! És mivel én úgy ítélem meg, hogy Alan do Wiyr többet tett az érdekemben, mint az ittlévők együttesen... azt parancsolom, hogy a legnagyobb gonddal bánjanak vele, és a legjobb orvosok, a legjobb mágusok próbálják visszatéríteni az életbe!

 – Sorsára hagyta önt, felség!

 – Mert én ezt parancsoltam! – emelte fel a hangját a félork, és a sárkánynő kifejezéstelen, fehér szemébe nézett. – És ő, mindenek dacára teljesítette a parancsomat, mint ahogy azt a Drén Törvény előírja. Vagy talán nincs benne a Törvényben, hogy a király parancsát teljesíteni kell, Törvény Védelmezője?!

 A sárkánynő mereven állt; arcán egyetlen izom sem rezdült, a szempillája sem mozdult.

 – Ön nem téved, felség. A király parancsát teljesíteni kell! Ám ha a király olyan parancsot ad, mely a Törvénnyel ellenkezik...

 – Akkor az Arkhon Tanács köteles dönteni arról, megsértettee a király a Törvényt! – vágott közbe Skandar Graun. – Nem pedig bárki jöttment arrajáró, aki tétlenül nézte, hogy a király életét veszély fenyegeti! – Skandar Graun elhúzta a

száját. – Téged teszlek felelőssé személyesen, te nő, hogy Alan do Wiyr felépüljön! Tégy meg érte mindent, ez a parancsom!

 – Az én ügyeim jelen helyzetben merőben fontosabbak annál, semhogy egy nevenincs, kötelességszegő gárdistára pazaroljam az időmet és az erőmet...

 – Ez a parancsom! – csikorogta Skandar Graun. – Drénia királyának parancsa!... Ne merj nekem ellentmondani!

 Lyasthé Mehriall hallgatott, de a közöny álarcán túl is érzékelni lehetett a benne cikázó feszültséget. Majd' szétvetette améreg. Főképpen akkor, amikor kuncogást hallva oldalra pillantott, és azt látta, hogy Kherthyomehr, a Ravasz Harcos remekül szórakozik.

 Skandar Graun szervezetével több jót tett a hirtelen feltá– madó harag, mint egy kiadós orvosi ápolás. Elgyötört testébe visszatért az energia, és most már akkor sem fogadta volna el senki segítségét, ha történetesen arra vetemedik valaki, hogy felajánlja támaszként a karját.

 Ez a veszély persze amúgy sem fenyegetett.

 A király, testőreitől és talpnyalóitól körülvéve, saját lábán tette meg az utat egészen a palotáig, s mögötte egyetlen pillanatra sem halt el a duruzsolás. Próbálta kihallani, hogy vajon miről beszélnek, de csupán olyan összefüggéstelen kifejezéseket sikerült elkapnia, mint „a királyok szellemei", „zarkofagiik", „ellene fordultak", stb...

 Az ő hősiességéről, kitartásáról szó sem esett.

 Miközben áthaladtak a korábban rugdancspályaként szolgáló parkon, amely még magán viselte a küzdelmek nyomait, Zwikk BlataRukoz egyfolytában sutyorgott a fülébe.

 – A kovácsok ott maradtak a csarnokban...

 – És ez kit érdekel?

 – Érdekelhetné, felség. Ugyanis elemi érdekünk, hogy a zarkofagiik mielőbb visszakerüljenek a helyükre, eredeti állapotukba.

 – Mi a fenéért?

 – Tudja, felség, számunkra a hősi múlt igen sokat jelent. Nem lett volna szabad magára haragítani Drénia ősi királyait!

 Skandar Graun felhorkant.

 – Mit csináltam én? Ők támadtak rám!

 – Ajjaj, felség, ez még sokkal rosszabb! Ej, ej... Gondolja csak el, mit jelent az, ha elterjed a pletyka, miszerint... és már megbocsásson a nyers szóhasználatért, de ez esetben kár lenne finomítgatni a dolgokat... – Sóhajtott. – Te jó ég! Ez nem veszi jól ki magát: „Drénia néhai nagy királyai a trónbitorló korcs ellen fordultak... Nana, felség! Most nincs olyan állapotban, hogy megüssön!... És ez egyébként sem az én véleményem, csupán a pletykát tolmácsoltam, amely talán már most meszszebbre terjedt, mint azt elképzelni mernénk... és ez nem jó! Egyáltalán nem jó!

 – Valami démon volt!

 – Ez elég suta magyarázat – húzta el a száját a királyi főtanácsadó. – Gondoljon csak bele, felség! A Jégviharfellegvár a világ talán legjobban őrzött erődje. Ki hinné el azt, hogy ide csak úgy lazán besurrant egy démon.

 – Majd a Fagyhercegek tanúsítják!

 – Ugyan, felség, a pletyka ellen mindez mit sem ér. – A fejét ingatta. – Mindaddig, amíg valami jobb magyarázattal nem állunk elő, az előző verzióban fog hinni mindenki.

 Skandar Graun mérgesen megrántotta vállát.

 – Kit érdekel?

 – Ne becsülje le a pletykák erejét, felség!

 Skandar Graun azonban ezt már meg sem hallotta. Tekintete ugyanis felvándorolt a palota főépületének első emeletére, és az egyik erkélyen – épp azon, ahová szándékosan felbámult – egy nagy pocakos, terhes félork nőt pillantott meg.

 – Lucy! – bődült el magáról megfeledkezve. És még integetett is. – Itt vagyok, Lucy! Jól vagyok!... Nincs semmi bajom.

 A nő tétován visszaintett, aztán mintha menekülne, behátrált az erkélyről a szobájába.

 – Igazán megenyhülhetne már! – morogta Skandar Graun. – Makacs, mint az öszvér, de ilyen sokáig még sosem tartott haragot. – Hümmögött, bólogatott, töprengett. – Mondjátok meg neki, hogy ez a király parancsa: ma este feltétlen ott legyen az ünnepi vacsorán!

 Zwikk BlataRukoz összerezzent.

 – Ki mondja meg?

 – Például... te!

 – Ééééén? Felsééééég! Velem nem áll szóba! Legutóbb is hozzám vágott valami vázát!

 Skandar Graun elvigyorodott.

 – Ez rávall. De mondd, hogy én parancsolom, és ha nem engedelmeskedik, leüttetem a rothadtkáposzta fejét!

 – Én ilyet nem mondok – tiltakozott Zwikk BlataRukoz. –És egyébként sem hiszem, hogy az ön állapotában, felség...

 – Egy szót se többet! A vacsora nem maradhat el, és punktum!

 – Persze, hogy nem – értett egyet a főtanácsadó. – A vacsora semmiképpen nem maradhat el, ez egyértelmű! De úgy gondoltam, önnek, felség, nem kellene részt vennie rajta. – Sóhajtott. – Úgy vélem, amúgy sem tanácsos, mivel ez egy tipikus drén ünnep, amely a drén faji tisztaság megőrzését ünnepli... és hát hm, ön... ööö... a megrogyott egészségi állapota most elfogadható kifogásként szolgálhatna, felség. Szerintem mindenki megbocsátaná, ha távol maradna. Én speciel... feltétlenül...

10. A Sáska

Alek Gavaj csillogó szemmel, kipirult arccal és jó hírekkel érkezett vissza a kikötőből.

 – Tucatjával indulnak kisebbnagyobb karavánok Deviaronba az elkövetkező napokban – jelentette. – Bármelyikben szívesen látnak egy hozzám hasonló izomagyú barmot, és persze én kezeskedtem a társamért is. Úgyhogy remélem, nem hozol rám szégyent, és tudsz bánni azzal a karddal, amit az oldaladon viselsz.

 Zvdegor Devzevor rápillantott álmodozó tekintetével, és piros szeme tompán fénylett, akár egy gomb.

 – Karavánok?

 – Itt máshogy hívják az effélét – vont vállat Alek Gavaj. – De nem káptalan az én fejem, hogy mindent megjegyezzek.

 – Hajók nincsenek?

 – Dehogyis nincsenek! – rikkantotta Alek. – Ez lett volna a második jó hír. Két hajó is indul holnap a folyón felfelé a fő– városba. Hé! Tudod, hogy hamarosan valami nagy ünnep lesz ott: a Jégnárcisz Kontyfelláció!

 – Jégnász Konstelláció.

 Alek Gavaj röhögött.

 – De hülye név ez egy ünnepnek. Az én változatom jobban tetszett. – Legyintett. – Mindegy. De tudod, hogy a fél ország a fővárosba tart? Mindenki ott akar ünnepelni.

 – Pár nap van már csak addig.

 – Meddig?

 – Amikor a Jégnász Konstelláció beteljesül.

 – Öregem! – suttogta elismerően Alek. – Te aztán nem semmi vagy! Kétszer egymás után ki tudtad mondani azt, hogy Jégágy Kompenzáció!

 Zvdegor Devzevor nem helyesbített.

 – Van hely valamelyik hajón? – kérdezte halkan.

 – Naná, hogy van. Az egyikre evezősöket keresnek... Én benne vagyok, ha te is benne vagy! Elvégre egy kis testmozgás sosem árt.

 Zvdegor Devzevor sandán mosolygott.

 – Meglehet. Ám én inkább fizetnék az útért.

 – Hát ha neked ilyen sok az elpazarolnivaló pénzed...

 – Nem szenvedek hiányt.

 Alek Gavaj rötyögött.

 – Hé, pajti, nem is mondtad, hogy ennyire felvet a pénz!

 – Onnan, ahonnan én jöttem, nem szokták kikiabálni.

 – Hát ez igaz – bólogatott Alek. Aztán hozzátette: – Ott sem szokták, ahonnan én jöttem. Jobb titkolni az ilyesmit a sok pénzéhes gazfickó miatt! Ha azt látják, hogy duzzad az erszényed, már fenik is a toroknyisszantójukat! – Elvigyorodott.

– Nekem persze szerencsém van, nem kell titkolóznom... Amióta az eszemet tudom, soha nem volt még sok pénzem. És persze kevés se nagyon. De minek is a pénz, amikor anélkül is jól lehet boldogulni, nem igaz?

 Zvdegor Devzevor biccentett.

 – Emiatt ne aggódj! Kifizetem a te költségeidet is!

 – Hülye vagy?! – rötyögött Alek Gavaj. – Fizess csak ma

gadért! Én evezni akarok! Imádok evezni!... Höhö! Valaha úgy

hívtak: Alek, a Hírnevezős Félpárevezős Óriássáska!

 Zvdegor Devzevor összevonta a szemöldökét.

 – Nálad ez az óriássáskadolog... valami mánia?

 – Mit tehetnék?! – rikkantotta Alek. – Nekem csak ez jutott. Velem sajnos nem áll szóba az árnyékom!

* * *

 – De kurva hideg van! – dörmögte Bredan, a barbár, és re

ménykedve dörzsölte egymáshoz a tenyerét, hogy felmelegedjen.

 A mellette lépkedő vállas, nagydarab fagyföldi odakapta busa fejét, és lerázta a havat rozmárprém sapkájáról.

 – Vigyázz a szádra!

 – Jól van, na! Azért, mert azt mondogatom, hogy kurva ez meg kurva az, még ne gondold, hogy Bredan átvette tőlem az uralmat.

 A fagyföldi fáradtan sóhajtott.

 – Úgy káromkodsz, ahogy kedved tartja – mondta higgadtan. – De ha lehet, ne beszélj norstradeniül!

 – Ó, a francba!

 – És nem rángatózz ilyen veszettül! Gyanakvást keltesz atöbbiekben!

 Ez persze csupán elméleti lehetőség volt. A mögöttük lépkedő fagyföldiek leszegett fejjel, nagyokat lépve küzdöttek a kavargó hóviharral. Még csak nem is figyeltek rájuk.

 Bredan egy darabig csendben törte a havat, aztán bizonytalanul ismét megszólalt:

 – Nwykka, te...

 – Elment az eszed?! – sziszegte indulatosan a fagyföldi. –Ne szólíts most így! A nevem Rezs Eymye, ne feledd!

 Bredan behunyta a szemét.

 – Nem kellene nekem is fagyföldi alakot öltenem?

 – Nem. Fölösleges esszenciapazarlás. Ráadásul, ha így álcázod magad, és nincs meg a képességed és az erőd ahhoz, hogy álcázd az álcád mágikus kisugárzását, könnyen lebuktathatod magad. Te, ebben az otromba barbár testben simán elmész fagyföldinek. Ki venné észre a különbséget? Ugyanolyandrabális test, brutális, bamba pofa, kifejezéstelen tekintet...

 – Na, kösz!

 – Ebben a szőrmehacukában tökéletesen fagyföldinek tűnsz, Bredan.

 A barbár megtorpant.

 – Bredan?! – sziszegte. – Miért szólítasz így, he?! Talán úgy képzeled, hogy az a bunkó norstradeni barbár átvette fölöttem az uralmat?

 A fagyföldi sandán mosolygott.

 – Azt szeretnéd talán, ha a neveden szólítanálak? Azon a néven, amelyet közel s távol mindenki ismer?

 Bredan elvörösödött.

 – Igaz, igaz mormolta szégyenkezve. – Tökéletesen igazad van. De akkor se szólíts Bredannak!... Legyen inkább...

 – Nad Erb?

 – Nem, az túl egyszerű. Legyen inkább a név... Karon Yhril.

 A fagyföldi elhúzta a száját.

 – Nincs túl nagy fantáziád.

 – Mondj jobbat akkor! – dühösködött a barbár. – Nekem ez jutott az eszembe.

 – Mit szólnál ahhoz, ha Groborannak szólítanálak?

 – De hát az a vérmedve neve!

 – Egy olyan név, amit mindketten ismerünk. És csakis mi ismerünk.

 Bredan sóhajtott.

 – Már megint igazad van.

 A hóesés felerősödött, a sűrű fehérség bevonta a környéket. Amerre néztek, semmi mást nem láttak, csak az áthatolhatatlannak tűnő, egybefüggő hófüggönyt.

 – Hogy találunk így oda ahhoz a városhoz? – kérdezte Bredan.

 A fagyföldi legyintett.

 – Ne aggódj emiatt! El sem téveszthetnénk. Egy órán belül odaérünk, és megkezdjük a mészárlást.

 Bredan nagyon elgondolkodott valamin. Csak percek múltán szólalt meg.

 – Azt hiszem... én még mindig... norstradeniül gondolkozom. Mintha nem is drén lennék.

 – Nem vagy drén.

 – Ezt meg hogy érted?

 Nwykka, aki a fagyföldi testet bitorolta, megállt, és komoly képpel meredt a társára.

 – Sohasem voltál drén, barátom... Vagy talán már elfelejtetted? Mindketten guarnik vagyunk.

* * *

Mivel a hintó ajtaja mindkét oldalon szilánkokra tört, Keanor de Moreguard könnyen ki tudott hajolni, hogy kiadja háborgó gyomra tartalmát. Görcsösen hányt és köpködött; a feltörő gyomorsav szinte fojtogatta, marta a torkát. Törött jobb csuklója furcsa szögben lógott, és a vén főnemes szinte elalélt afájdalomtól.

 A hintó körül csoportba verődtek a testőrök és a velük tartó nemesek, néhányan kivont karddal az elzúgó meteor után lovagoltak, és még nem kerültek elő. A szolgák és néhány fegyveres pedig ekkor rángatta ki döglött lova alól Zecht Zechtart, akinek kifordult a bokája a rárogyó, lefejezett állat súlya alatt.

 Elég nagy volt a riadalom, és igen sokan pislogtak abba az irányba, amerre a meteor eltűnt. Egy ifjú grófocskát rángattak elő, aki mágiát tanult a Bíborpalástosoknál, amíg meg nem unta; azt várták tőle, hogy majd ő megvédi őket a mágiájával. Az ifjú pedig sápadtan hebegte, hogy ő ilyenre nem képes. De ha egy falevelet le kell tépni valamelyik ágról a mágia erejével, akkor csak nyugodtan szóljanak...

 Jaspe de Vigorard, az ifjú királyjelölt annyira megrémült a történtektől, hogy hosszú időn át szóhoz sem jutott. Amikor pedig visszatért a hang a torkába, hisztérikus sikolyok formájában tört elő.

 – Láttátok?!... Láttátok ezt?!... Kalden volt! Kalden! A kobzos! A kobzos volt! Magával akart ragadni!... Kalden! Kalden! Kalden, a kobzos!

 Timo átölelte ifjú társa vállát, és gyengéd erőszakkal próbálta csillapítani.

 – Nyugodj már meg!

 – Már hogy nyugodnék meg, amikor Kalden bezúgott a hintómba, és el akart rabolni?! Nem bírok megnyugodni! Ki ez a Kalden! És mit akart tőlem?

 – Nem Kalden a neve, úgyhogy kár ennyit ismételgetned! – korholta Timo.

 – Nem Kalden? Akkor kicsoda? Micsoda?

 Timo a fejét ingatta.

 – Honnan tudjam.

 – Hát akkor meg mit magyarázol nekem?!

 – Alig hinném, hogy Kalden az igazi neve. Biztosan nem az, akinek mondja magát.

 Jaspe még mindig nem ocsúdott fel a sokkból; kifejezetten bambán viselkedett.

 – Nem Kalden?

 – Ezt a nevet csak felvette, mint ahogy a külsejét is csupán álcázásképpen viselte.

 – Nem is kobzos?

 – Nem hiszem, hogy az lenne.

 – De hát olyan csodálatosan bánt a húrokkal!

 Timo vállat vont.

 – Vagy csak megbabonázott.

 – Micsoda? Engem?

 Timo nevetett:

 – Hát nem is engem!

 – De miért? Miért tenne ilyet?

 – Maholnap király leszel. Gondolod, nem fordult meg némelyek fejében, hogy megbűvöljék a leendő királyt és uralják az akaratát?

 Jaspe de Vigorard szeme tágra nyílt.

 – Tehetnek ilyet?! Te jó ég!

 – Ez a fickó valamiféle démon lehetett – latolgatta Timo. – Méghozzá olyasfajta, aki remekül ért a mágiához.

 – Oóóóóóó! Végem van!

 Timo nevetett.

 – Ne félj, majd én megvédelek!

 – Te nem félsz tőle? Nem félsz a démontól?

 – Én magától a haláltól se félek, amíg téged veszély fenyeget, Jaspe! Ha rád támad, én majd az útjába vetem magam, hogy helyetted inkább engem vigyen el!

 – De... de miért tennél ilyet?

 – Tudod te azt.

 – Azért mert... szeretsz?

 Timo elpirult, és bólintott.

 Az ifjú királyjelölt pedig a nyakába vetette magát, és ölelte csókolta, ahol érte.

 – Köszönöm... köszönöm... köszönöm!

 Keanor de Moreguard végre úgy érezte, hogy minden kijött belőle, ami kijöhetett. Ám amikor felnézett, és meglátta az egymás nyakába borulókat, minden eddiginél hevesebb öklendezésektől gyötörve hajolt ki ismét szemügyre venni a hintó kerekeit...

* * *

A fehér sárkánynő lendületes léptekkel rótta a szobát az ajtótól az ablakig, és vissza.

 Többször is elhaladt a vén Zseryim teteme mellett, amely még mindig a széken ült, de a nő még csak rá se pillantott.

 – Nem értem – recsegte bosszúsan. – Nem értem. Sehogy sem értem.

 – Tisztán mondtam pedig, Törvény Védelmezője, mit azimént tudtodra adtam.

 A nő megállt, és teleszívta mellkasát levegővel. Apró melleinek bimbói felágaskodtak, és csaknem kilyukasztották keblén a ruhát.

 – Láttam! – mondta megingathatatlanul. – Ravasz Harcos női formát öltött. Azét, akit a lángok közt megmutattál. Ő az, a jelölt képű nő; a Hatodik Veszedelem.

 Jilocas'theyn, aki úgyszintén szokásos emberformáját viselte, megdörzsölte ezüstsávos szakállát.

 – Senki bele nem lát Ravasz Harcos agyának tekervényeibe – mondta mogorván. – Tervez valamit, kétség nem fér ahhoz. Ám a tény nem megingatható: nem járt a Hatodik Veszedelem, mint ahogy másika sem a Hét Veszedelemnek.

 Lyasthé Mehriall összevont szemmel nézett saját hófehér kezére.

 – És az, ami csaknem megölte a királyt?! – kérdezte érdesen. – Az melyik volt a Hétből? Arról megfeledkezel?

 Az ezüstsárkány nemet intett a fejével.

 – Gyenge démon volt csupán, mely a Hét Veszedelemnek nem egyike.

 – Gyenge démon? – ismételte a nő kétkedőn. – És mégis bejutott a Fellegvárba! És mégis a király közelébe kerülhetett észrevétlenül... Ugyan, Fényes Mágus!

 Jilocas'theyn sóhajtott.

 – A hibának elkövetője én magam vagyok – vallotta be. – Jellegéről beszélni módomban nem áll. Olyasmi történt, amiről sem sejtés, sem tudomás nem lakozott bennem.

 A nő rezzenéstelen arccal bámult rá. Az ezüstsárkány felemelt fővel folytatta:

 – Orgyilkos merény fenyegette ismét a királyt. Eszköze démon volt. A merénylő halott. Én őt megnevezni nem fogom.

 A fehér sárkánynő a szeme sarkából a széken roskadó halottra pillantott, és sok mindent megértett. Nem firtatta tovább a kérdést. Amiért idejött, az viszont továbbra sem hagyta nyugodni.

 – De akkor miért? – suttogta. – Miért öltötte magára Ravasz Harcos azt a női formát?

 Jilocas'theyn nem felelt a kérdésre. Valami mással hozakodott elő:

 – Közelednek ők – mormolta. – Érzem jelenlétüket.

 – Mennyire vannak közel?

 – Hajóra szállt a Hétből kettő. La Vanthából Deviaronba tartanak. Itt lesznek napokon belül.

 A nő hosszan kivárt.

 – Melyik kettő?

 – Az Első és a Harmadik.

 – Vagyis az árnyékával beszélgető, tébolyodott drelf és a...

 – Alek Gavaj, a nagyra nőtt korcskölyök.

 Lyasthé Mehriall ismét tett két lépést.

 – Együtt jönnek, feltételezem.

 – Szövetségek köttetnek, szövetségek szakadnak, midőn az idő eljön. Vagy kitartanak.

 – És a többi? Azokról nem tudsz, Fényes Mágus?

 – Északon, fenn, fagyhatáron. Közeledik másik kettő a Hétből. – Mivel a sárkánynő nem szólt közbe, az öreg folytatta: – A barbár, ki varázsolni képes. És az íjász, ki Dzsamwallkán volt azelőtt. Együtt vannak, ők ketten.

 – „Szövetségek köttetnek, szövetségek szakadnak, midőn az idő eljön. Vagy kitartanak." – idézte monoton hangon a nő.

 – Így van – bólintott Jilocas'theyn. – És még egyről tudok a Hétből. Megmutatta erejét, magát elárulva ezzel. A Roygbirtok határán észlelték mágusaim az esszencia megváltozását...

 – Melyikük az?

 – A démon lehet, talán. Döberk vámpírurának láncos ölebe.

 Lyasthé Mehriall biccentett, mintegy ezzel jelezve, hogy ő is erre gondolt.

 – Kettő hiányzik – mondta. – Róluk nem tudni semmit?

 – Csak azt, amit már tudsz te is, Törvény Védelmezője. Kettőből az egyik már járt a Fellegvárban. S eltűnt titokzatosan, ahogyan jött, ugyanúgy.

 Lyasthé Mehriall kihúzta magát.

 – Higgy bármit, gondolj bármit, Fényes Mágus, ám én óva intelek: ne bízz meg...

 – Kimondanod nem kell! – vágott közbe az öreg indulatosan. – Egyvalakiben bíztam, kijátszott az is. Ez volt a hibám. Ravasz Harcossal nem követem el ezt a hibát... És veled sem, kedvesem.

* * *

A hóesés elállt, mire elérték a névtelen telepet a fagyhatár szélén. Bányászok éltek itt, akik a hó és a jég birodalmában különleges érceket és drágaköveket kerestek. A munka javát lenn a föld mélyében rabszolgákkal végeztették, ám a felügyelők között több magasabb származású drén is akadt.

 Bredan és a fagyföldiek széles sávban szétterülve, villogó szemmel lesték a füstölgő kéményű házakat és a behavazott

utcákon sétáló embereket. A nap lenyugodni készült, és a szürke tájra már rátette sötét markát az északi homály. Fáradt bányászok tartottak hazafelé a munkából; fegyveresek kísérték őket.

 Nwykka még mindig a tagbaszakadt fagyföldi vadember testét bitorolta. Közvetlenül mellette egy másik fagyföldi, egy fabunkót szorongató, Dzsembu nevű alak türelmetlenül felhorkant, és az agyarait csattogtatta.

 Nwykka odamordult neki valamit a korcs északi nyelven, amiből Bredan egy szót sem értett. Dzsembu azonban csak nehezen fogadta el, hogy még mindig lapulniuk kell. Éhes volt ő is, mint a horda minden tagja. Ahogy beszívta a füst szagát, valószínűleg füstölt hús ízét érezhette a szájában.

 – Ezek már mennének – mormolta Nwykka. – De szóltam Dzsembunak, hogy intse türelemre a többieket.

 Általában Dzsembu volt az, aki szócsőként továbbította a vad horda felé Nwykka parancsait. Vele beszélte meg nem sokkal ezelőtt a taktikát.

 – Túl sok a fegyveres – jegyezte meg Bredan.

 – De mi még többen vagyunk – jött a nyugodt válasz.

 – Azok képzett kardforgatóknak látszanak, jól tápláltak és erősek, a mieink meg csak kiéhezett állatok.

 – Kiéhezett fenevadak – helyesbített Nwykka. – És cseppet se félj attól, ami történni fog!

 – Honnan veszed, hogy félek?! – mordult fel Bredan. – Akár egymagam is elbánok velük!

 – Két dolgot alaposan véss az eszedbe! – suttogta Nwykka, és szavai furcsán hangzottak a nagydarab fagyföldi főnök szájából. – Mágiát ne használj semmilyen körülmények között! Ha varázsolsz, a Fényes Mágus pribékjei azonnal értesülnek a jelenlétünkről!

 – Ez volt az egyik – dörmögte Bredan. – Varázsolni tilos, megértettem. És mi a másik, amit meg kell jegyeznem?

 A fagyföldi, akinek testében Nwykka lakozott, vadállatszerűen vicsorgott.

 – Csak az, hogy bármi történjen is, úgy kell viselkedned, hogy téged is ugyanilyen vadembernek nézzenek, mint itt ezek!

 – Ne félj, ebben nem lesz hiba! Majd csak nézd meg, milyen hiteles vadember leszek!

 – De meg kell értened! Bármi, ismétlem, bármi történik is...

 Bredan gyanakodva felhorkant.

 – Mi a fenére gondolsz?

 – Bármire!

 – Na, na, na! Álljon meg a menet!... Ne hidd, hogy elfelejtettem, hogy kibabráltál velem, amikor megtámadtuk a dirwaniakat!

 – Az nem te voltál, hanem Bredan.

 – Ne zavarj össze! És nem az az érdekes, hogy az ki volt, hanem az, hogy az te voltál...

 A fagyföldi megrázta busa fejét.

 – Erre most nincs idő – mondta. Aztán intett a feléje bámuló, agyaraikat csattogtató vadaknak, s elkorcsosult drén nyelven azt kiáltotta: – Támadás!

 Dzsembu tovább harsogta a szót, és fagyföldi vademberek üvöltve, vonyítva, agyaraikat csattogtatva, éhes farkasokként rontottak a házak irányába. Élükön Rezs Eymye rohant, az a főnök, akit Nwykka orvul meggyilkolt és akinek a testét felvette.

 – Na jó – morogta Bredan, és csonthegyű lándzsájával a kézben ő is a többiek után rohant.

 Két lépést sem tett, amikor azt érezte, hogy hátulról iszonyatosan fejbe vágják, hogy csaknem szétrobbant az agya.

 Bredan kábán fordult meg, és érezte, ahogy Groboran, a vérmedve elkezdi átvenni testében a hatalmat, s bal karja helyén karmos medvemancs növekszik.

 Ám ekkor fejbe vágták ismét.

 Megroggyant a lába, és ahogy kóvályogva előrebukott, még látta, ki a merénylője: Dzsembu, az a torzonborz, fogatlan fagyföldi, akivel a támadás előtt Nwykka perceken át susmorgott, mondván, hogy megbeszéli a taktikát.

 Sejtette most már, miféle taktika lehetett az, amit Nwykka és ez a vadember megbeszéltek.

 Dzsembu rávicsorgott fogatlan szájával, és harmadjára is lecsapott a bunkójával.

 Bredan szeme elől sikoltva menekültek a napnyugta bíborsávos szürkesége. Helyét fekete bársony foglalta el.

* * *

Skandar Graun első dolga az volt a szobájában, hogy mormolva magára mondta azt a gyógyítóvarázslatát, amely még a legutóbbi memorizálásából megmaradt. Ettől valamelyest magához tért, de még mindig gyengének, kimerültnek és összetörtnek érezte magát. A jobb füle pedig még mindig csengett a szűnni nem akaró fémes sikolytól, mely a jelek szerint bent rekedt a hallójárataiban. Próbálta kidugítani, de a tompa sikoly csak nem akart eltávozni; s a későbbiekben is csak tompa zúgássá csendesült.

 Aztán Zwikk BlataRukoz unszolására hagyta ugyan, hogy az újonnan kinevezett udvari orvos megvizsgálja, de azt már nem hagyta, hogy mindenféle büdös kenőcsökkel bekenegesse a horzsolásait, sebeit.

 – De felséééég! – tiltakozott a fiatal orvos. – Sosem akar meggyógyulni? Tessék használni a kenőcsöket! És azok is használni fognak önnek!

 – És ha méreg? – röfögte Skandar Graun. – Emlékezz rá, az elődöd is meg akart mérgezni!

 – Felség! – szólalt meg kipirult képpel a fiatal orvos. – Ha kívánja, bizonyságul, hogy nem méreg, magamra is kenek...

 Skandar Graun azonban csak legyintett.

 – Nem veszkődöm én ilyesmivel. A lényeg az, hogy csontom nem tört...

 – Eret vágni azért mindenképp ildomos lenne – kockáztatta meg az orvos. – Pusztán csak annak okáért, hogy a rossz vér eltávozzon...

 – Hozzád vágjak valamit? – kérdezte fenyegetően a király. – Na gyorsan tűnj el, mielőtt én folyatom ki a padlóra a te

rossz véredet!

 Az orvos durcás képpel kihátrált a hálószobából, Skandar Graun pedig kikászálódott az ágyból, és felalá kezdett járkálni.

 Már megbocsásson, felség – szólalt meg a főtanácsadója –, de ahogy így elnézem, hovatovább az a gyanúm támad, hogy önnek kutyabaja, s csak színlelte az egészet.

 – Már megbocsáss, Cvikli – utánozta a félork a nagy fejű férfi jellegzetes hanghordozását –, de ahogy így elnézlek, hovatovább az a gyanúm támad, hogy hamarosan orvost kell

hívni hozzád... mert akkora taslit lekenek, hogy lerepül a dinynyefejed!

 A királyi főtanácsadó nagyot nyelt.

 – Kétségkívül, felség, ön újra a régi – nyekeregte megbántottan. – Örömét leli abban, hogy engem sértegessen. De nem baj, nekem az a dolgom, hogy ezt könnyű szívvel elviseljem, és még örülök is, ha ezzel a gyógyulásához segítem.

 – Jó, viseld! De mindenekelőtt sietve hívd ide Kherthyomehrt!

 – Márminthogy... Kherthyomehr Fagyherceget?

 Skandar Graun összecsikordította a fogait.

 – Miért, mást is hívnak még itt Kherthyomehrnek?

 Zwikk BlataRukoz szórakozottan elmerengett ezen a kérdésen.

 – Tudtommal nem, felség. Hovatovább...

 – Hovatovább még egy ilyen nyakatekert szó, és te is hovatovább leszel! De inkább nyakatekert.

 Zwikk BlataRukoz gőgösen kihúzta magát, és megvetően pillantott a királyára.

 – Nem is kell hívatnom – vetette oda. – Bebocsátásra vár az ajtó előtt.

 – Hát hívd be!

 A királyi főtanácsadó gőgösen rápillantott.

 – Úgy ítélem meg, felség, s ezt az ön érdekében teszem, hogy pihenésre sokkal inkább szüksége van, mint a Fagyher

ceggel folytatandó tanácskozásra.

 Skandar Graun felkapott az ágy széléről egy súlyos és kemény díszpárnát, és úgy vágta a főtanácsadójához, hogy csaknem leverte vele a lábáról.

 Zwikk BlataRukoz fülig vörösödött.

 – De felseeeeeeeeeg! – sikoltotta a fickó magából kikelten. – Kötelességem megmondani önnek, hogy... hogy... hogy belátom, tévedtem: ön jó erőben van.

 A hóna alá szorította a díszpárnát, és féloldalasan tapsolt.

 – Drénia királya – vetette oda kimérten a belépő lakájnak – fogadni kívánja Kherthyomehr Fagyherceget.

 Egy pillanattal később már fel is tűnt az ajtóban Kherthyomehr magas, nyúlánk alakja. Ruganyosan ellépett az ajtónálló mellett, s alig érzékelhető, ám félreérthetetlen fejrántással jelezte neki, hogy „csukja be maga után az ajtót".

 Aztán a mogorván pislogó királyi főtanácsadónak is juttatott egy hasonló pillantást. Ám mivel a fickó úgy tett, mintha nem neki szólna a fejmozdulat, a jégsárkány szavakba öntötte kívánságát.

 – Szükségtelen a jelenléted. Távozz!

 – Hohó! – mordult fel vérig sértetten Zwikk BlataRukoz. – Én mint a király főtanácsadója...

 Skandar Graun megragadott egy másik díszpárnát. Ez nagyobbnak és súlyosabbnak tűnt, mint az előző.

 A királyi főtanácsadó dünnyögve elkotródott anélkül, hogy befejezte volna a mondatot.

 A hálószobában csak Kherthyomehr és Skandar Graun maradtak. A jégsárkány azonban ezzel még nem elégedett meg. Egészen közel lépett a félorkhoz, behunyta a szemét, és a kezével olyan mozdulatokat tett, mintha homokvárat építene a levegőben láthatatlan homokból.

 Körülöttük a levegő remegni látszott, és az ágy, a falak, ajtó és az ablakok elhomályosultak.

 A jégsárkány nem először használta ezt a varázslatot a félork jelenlétében, amely megakadályozta, hogy kifürkésszék őket vagy kihallgassák a beszélgetésüket, így Skandar Graun nem lepődött meg túlzottan.

 – Na, te ostoba, félvér tapló! – szólította meg a jégsárkány kedvesen, majd vigyorogva rámeredt a királyra. – Most jobban érzed magad, hogy majdnem letekerték a tuskó fejed a retkes nyakadról?! Vagy oly messzire elvándorolt az a csekélyke eszed, hogy még most sem talált vissza a helyére?

 Skandar Graun mérgesen felhorkant.

 – Még te kéred számon?! – csikorogta. – Talán jó szántamból mentem oda?

 – Már az is jókora ostobaság volt részedről, hogy odamentél. Arra pedig nem is találok megfelelő jelzőt, milyen észre

vall, hogy kiküldted a testőreidet! – A fejét ingatta. – Meguntad az életed? Vagy csak unatkozol, azért hívtad ki magad ellen a sorsot?

 Skandar Graun merőn nézte a gunyoros pofát; nagy kedvet érzett ahhoz, hogy ökölbe szorított kézzel belecsapjon a közepébe. Valamelyik gúnyos szemgödörbe, vagy a kihívóan felmeredő orr hegyére.

 Ám mégsem tett ilyet. Már csak azért sem, mivel egész Dréniában ez a gunyoros alak volt az egyetlen, aki emberszámba vette, törődött vele, tanácsokkal látta el, és segítette. Igaz, a jégsárkány még a drén főuraknál is dölyfösebb és gőgösebb tudott lenni, ám ugyanakkor, amikor az ő szájából hangzott el a „mocskos, félvér korcs" kifejezés, tizedaranyira sem volt sértő vagy gúnyos, mint amikor egy udvaronc főhajtás közben azt rebegte: „igenis, felséges királyom". Inkább egyfajta keresetlen pajtáskodás lakozott ebben, olyasfajta mélységgel, amit csupán barátok engedhetnek maguknak egymás közt.

 – Nem te hívtál az Aranycsarnokba?! – kérdezte gyanakvóan.

 Kherthyomehr felhúzta a szemöldökét.

 – Mi a fenéért hívtalak volna oda?

 Skandar Graun válasz helyett előhalászta a köntöse zsebéből a titokzatos levelet, és a jégsárkány orra alá dugta.

 – Ezért!

 Kherthyomehr kihajtotta a levelet, villámgyorsan átfutotta, aztán csettintett a nyelvével.

 – Értem... Csak azt nem értem, honnan a fenéből gondoltad, hogy ezt a levelet én írtam?

 – Az aláírás: Stan de Perra.

 Kherthyomehr úgy nézett rá, mint elkeseredett atya a fiára, aki a birtokot és a címet eljátszotta kártyán. Még az egyik arcizma is megrándult.

 – Zseniális vagy, ork barátom! Bravó!

 – Ki más írná alá épp ezt a nevet?! – dörmögte megbántottan Skandar Graun.

 Kherthyomehr vállat vont.

 – Nem tudom. De hogy én nem, az biztos.

 – Arra gondoltam...

 – Nana! Már hencegsz is?!... Gondolkodtál? Á, nem szoktál te ilyesmit tenni!

 – Azt hittem – helyesbített morózusan a félork –, hogy szándékosan használod ezt a nevet. Ezzel jelezve, hogy ez nem csapda.

 – Lenyűgöző a logikád!

 – Miért?! – horkant fel Skandar Graun. – Kettőnkön kívül ki más ismerné ezt a nevet?!

 Kherthyomehr vállat vont.

 – Nem sokan – vélte. – Maximum a teljes királyi udvar, Deviaron lakói és a Drén Királyság lakosságának jelentős része.

 – Honnan a fenéből...

 – Egyikünk, a balga lélek... és ez nem én voltam... az udvaroncok unszolására nem egyszer részletesen elmesélte azt a csodás történetet, miként esett meg Tzanthamor Szigetén, hogy kiderült, ő lett Drénia királya.

 – A francba, tényleg!

 – És ezt a lenyűgöző mesét szájról szájra továbbmesélték a lakájok, az inasok, a katonák, a palotába járó kereskedők, de még a nyomorult rabszolgák is. – Kherthyomehr színpadiasan sóhajtott. – És mivel a nép érdeklődése előszeretettel fordul a király személye felé, talán kiszámítható, hogy csak az nem ismeri Dréniában e történetet... s a történetben szereplő neveket, aki buggyant, süket vagy már alulról szagolja a jégibolyát. Hovatovább...

 – Igazad van – vágott közbe Skandar Graun. – De kérlek, ne használd ezt a szót! Roppantul utálom ugyanis.

 A jégsárkány csendben bólogatott egy darabig, aztán magyarázat nélkül eltette a levelet zekéje zsebébe.

 – Ha legközelebb levélben invitállak valahová, jusson eszedbe, hogy... Először is: nem szokásom levelet írni. Ha akarok valamit, odamegyek, és elmondom személyesen. Másodszor: nem foglak hívni soha, sehova. Ha bármit tudatni akarok veled, bárhol vagy is, megkereslek. Három: miért hívnálak bárhova is találkozóra, amikor itt, ebben a helyiségben, ezzel a varázslattal védve sokkal biztonságosabban és nyugodtabban beszélgethetünk, mint bárhol másutt.

 Skandar Graun mogorván pislogott. Gyűlölte, ha kioktatják, ám a lelke mélyén el kellett ismernie, hogy a jégsárkánynak igaza van.

 – És nem jelentél meg az audiencián, melyet előtte te magad kértél – dörmögte. – Ez is csak az én érveimet támasztotta alá.

 Kherthyomehr biccentett.

 – Akadt egy kis dolgom, amit sürgősen el kellett intéznem. Meg aztán úgy gondoltam, majd itt beszélek veled.

 Skandar Graun érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje, ezért az ágyához sétált, és leült a szélére. A jégsárkány egy fekete folyadékkal telt üvegcsét húzott elő a belső zsebéből, és odavitte a gyengeségtől megmegremegő királyhoz.

 – Idd ezt meg! – utasította. – Ez elintéz pillanatok alatt!

 – Mi ez?

 – Na, mit gondolsz? – mordult fel Kherthyomehr türelmetlenül. – Jégvipera méreg! Egy korty, és feldobod a retkes talpad.

 – Alig hinném...

 – Akkor meg minek kérded? Igyad!

 Skandar Graun csupán egy pillanatig habozott, majd a szájához emelte az üvegcsét, és kiitta belőle az olajos, zselés folyadékot az utolsó cseppig.

 Aztán megrázkódott, és elsápadt.

 Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy ez itt valójában nem is Kherthyomehr, csupán egy varázsló, aki felvette a jégsárkány emberalakját, hogy őt megtévessze – és valóban mérget itatott vele. Ám a gyanakvás ahogy jött, azonnal el is röppent.

 Egyrészt azért, mert már a második pillanatban határozottan jobban lett, elmúltak a fájdalmai és tagjaiba új erő költözött. Másrészt pedig azért, mivel azt még csakcsak el tudta képzelni, hogy valaki felvegye ezt a tenyérbe mászó emberpofát, ám ahhoz, hogy utánozza a szarkasztikus Fagyherceg egyedi stílusát és lehengerlő modorát, ahhoz nem elég varázslónak lenni, színészi képesség is erősen szükségeltetik.

 Azt pedig, hogy Kherthyomehr próbálja elintézni őt, helyből kizárta. Ha a Fagyherceg rosszat akarna neki, ezerszer is megölhette volna már ezelőtt. Már ott, azon a szigeten, Tzanthamor Szigete mellett, amikor királyaként elsőként hajolt meg előtte, akkor megölhette volna. Sohasem derült volna ki a tette... Vagy ha mégis, ezerféle magyarázatot kieszelhetett volna. Ám Kherthyomehr nem tette. Néha goromba volt vele és gunyoros, ez tény, de amennyire Skandar Graun meg tudta ítélni, sokkal többet tett érte, mint a Jégviharfellegvár összes lakója együttvéve.

 Éppen ezért, még ha ez a Fagyherceg mérget nyomott volna a kezébe, de azt állítja, hogy attól csak tetszhalott lesz és majd feltámad, a félvér valószínűleg azt is megitta volna.

 – Hagyjuk az elérzékenyülést! – csendült fel Kherthyomehr hangja, s ezzel arra engedett következtetni, hogy olvas a király gondolataiban. – És a továbbiakban hagyjuk a lazaságot is, ha lehet!

 – Hogy érted ezt?

 – Ha túl akarod élni az elkövetkezendő napokat, félvér – magyarázta Kherthyomehr –, megfontoltabbnak és körültekintőbbnek kell lenned, mint eddig.

 – Eddig is túléltem minden merényletet.

 – Hát bizony, bizony – bólogatott gúnyosan csillogó szemmel a jégsárkány –, ezek aztán komoly megpróbáltatásokat jelentettek. Pár kivénhedt és sértődött udvaronc egyéni akciója, egykét felbérelt senkiházi, aki jószerivel még a közeledbe sem jutott, meg az a szomszédos tetőről lődöző íjász... Eh, félvér! Mindez csak játszadozás volt! A java még ezután következik!

 Skandar Graun komoran meredt maga elé.

 – Kargil Yhronról beszélsz?

 – Róla. És még sok egyéb másról.

 – Hm. Eddig a „sok egyéb másról" nem volt szó. Te csak azzal rágtad a fülem, hogy kapaszkodnom kell majd, amikor Kargil Yhron visszatér.

 Kherthyomehr biccentett, és az állandó vigyor ez alkalommal már nem uralta képét.

 – Jól figyelj rám, félvér, mert ezúttal komoly leszek. Halálosan komoly... Fényes Mágus intő jelet fedezett fel a csillagokban, és segítségünkkel a jövőbe nézett. Keveset tudunk arról, ami hamarosan történni fog, ám ez a kevés is jóval több annál, mint amit tudni szeretnénk. – Jégkék szemét a félorkra szögezte. – Egyvalamit tudnod kell, félvér! Én és a másik két Fagyherceg nem azért vagyunk itt, hogy a királyt szolgáljuk. Mi nem téged szolgálunk, és nem is mást, aki a trónra ül. Én, Fényes Mágus és Törvény Védelmezője azért vagyunk itt, hogy védelmezzük és megóvjuk Dréniát a végső bukástól. Bár a mi kezünket is megköti a Törvény és nem véthetünk az ellen, mi mindig arra törekszünk, ami Drénia és a drén faj fennmaradása szempontjából a legjobb. Ha a te személyed lenne az, mely Drénia létét fenyegeti, már rég nem élnél, azt megmondhatom...

 – Ezek szerint nem én, Yvorl egykori harcospapja jelentem Drénia számára a fő veszedelmet? – dörmögte Skandar Graun. – Dacára mindannak, amit a velem kapcsolatos jóslatról beszéltem... vagy a fiaméról. Tudod: „ha felnő e gyermek, összedől a rend".

 Kherthyomehr mereven nézett a félorkra, mintha a tudatában kalandozva a legrejtettebb gondolatait fürkészné.

 – Mi nem a Rendet védelmezzük – szögezte le aztán. – Ezt

kell megértened!

 Skandar Graun hunyorgott.

 – De én úgy tudom, Drénia a Rend legszilárdabb bástyája.

 – Ez nincs így, közel ezer éve már. Vagy még régebb óta inkább. A Zhíl Birodalom a legszilárdabb bástya, nem Drénia. – A fejét ingatta. – Ám ez most mellékes. Ismétlem, mi nem Mark'yhennon érdekeit védjük, hanem a dréneket... a drén vért, a drén nemzetet: magát Dréniát.

 Skandar Graun érdeklődve pislogott. El nem tudta képzelni, mi fog mindebből kisülni.

 – A jövő beszélt és kitárulkozott – folytatta Kherthyomehr. – Ám mint mindig, homályban maradtak a részletek. Amit tudunk, mindössze ez... Hét Veszedelem közelít Dréniához. Már itt is vannak, s lecsapni készülnek! Közülük Kargil Yhron csak az egyik... és korántsem biztos, hogy a legnagyobb veszedelem.

 – Értem – morogta Skandar Graun harciasan. – Ezek egyike volt tehát az a valami, ami az Aranycsarnokba csalt, és megpróbált megölni.

 Kherthyomehr azonban a fejét rázta.

 – Az csupán egy jelentéktelen démon volt, melyet... minden valószínűség szerint... a trónodra áhítozó főnemesek valamelyike uszított rád. Jól szervezett, meglepő próbálkozás volt. Még nem tudom, ki és mi módon juttatta be a Fellegvárba e démont észrevétlenül, ám megtudom majd hamarosan, arra mérget vehetsz.

 – A mérgeket inkább hagyjuk!

 Kherthyomehr elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Folytatta tovább a mondandóját.

 – Ez az, amit meg kell értened, félvér! Mindazok, amik veled az elmúlt napokban történtek, beleértve ezt a mai démonkalandot is az Aranycsarnokban, olyanok, akár a szúnyogcsípések... Bár „szúnyogok" a véredre áhítozva valószínűleg továbbra is jönnek csapatostul, a valódi veszélyt nem az ő csípéseik jelentik majd; mostantól igazi, vérszomjas fenevadaktól kell óvakodnod. Ezek már nemcsak csípnek, harapnak. Vagy álmodban kitépik a szíved. Vagy még rosszabb...

 – Azért jöttél, hogy biztass?

 Kherthyomehr a fejét rázta.

 – Korántsem bizonyos, hogy a célpontjuk te vagy – jelentette ki. – Ámbár efelől nehéz kétségeket támasztani.

 – Ezt most hogy értsem?

 – Úgy csupán, hogy a Hét Veszedelem nem ellened veszedelem, hanem Drénia ellen!

 – Na, ezt jól megmagyaráztad!

 – Te vagy Drénia királya. Mit kell ezen még magyarázni? A Veszedelmek némelyike veszélyt jelenthet rád is. Vagy talán mindegyike.

 – Vagy talán egyike sem?

 – Igen, ez is lehetséges – ismerte el Kherthyomehr. Aztán hozzátette: – Ám ebben ne bízz! A Hét közül az egyik Kargil Yhron lehet. És csodálnám, ha ő nem azzal a céllal érkezne, hogy visszaszerezze ősi trónját. És mivel ezen a trónon jelenleg te ülsz...

 – Alighanem az útjában vagyok. – Skandar Graun hunyorgott. – És valóban, nehéz elképzelni, hogy a vén élőhalott tetűfészek idejön, és kedvesen megkér, hogy ugyan adjam már át neki a helyem... aztán elenged távozni békével.

 Kherthyomehr biccentett.

 – Nos, ez tényleg eléggé valószerűtlen. Életében sem az irgalmasságáról volt híres. Alig hihető, hogy ezer év a Holtak Birodalmában alapjaiban megváltoztatta volna a jellemét. – Sóhajtott. – Én úgy képzelem, veled kívánja majd demonstrálni, hogy hatalmas és erősebb, mint valaha.

 – Nem tudom, mit jelent az, hogy „démon strálni", de nem hangzik túl bizalomgerjesztőn. – Skandar Graun rötyögött saját tréfáján. – De nem aggódok, hiszen itt vagytok nekem ti, Drénia hatalmas Fagyhercegei... Majd ti megvédtek. És úgy hiszem, nyugodtan számíthatok a Káosz Sárkányaira is.

 Kherthyomehr mosolygott.

 – Különös teremtmény az ember – vélte. – S ez a megállapítás a félvér korcsokra is igaz. Hah!... Csodálnivaló, mennyire eltölt benneteket a hit és a bizalom!

 Skandar Graun felhúzta a szemöldökét.

 – Úgy érted... nem védtek meg?

 – Úgy értem: a jövő kiszámíthatatlan. Meglehet, megvédünk. Ám meglehet, nem áll módunkban, és senki másra nem számíthatsz, csupán magadra.

 Skandar Graun felmordult.

 – Ez remek! Szép kis barát vagy, mondhatom!

 – Nem vagyok, nem voltam és nem is leszek a barátod.

 – Ez megnyugtató. Az én barátaim ugyanis...

 – Tudom, már mondtad: te vagy a Két Lábon Járó Pestis. A barátaid sorra elhullanak.

 – Tréfálkozz csak ezen, ha úgy tartja a kedved! – morogta a félork. – Rohadt egy élet ez! És most még Lucy is cserben hagyott! Bezárkózott a szobájába és nem mutatkozik! Ha bekopogok hozzá, rám üvölt, hogy tűnjek el!... Nem beszélnél vele esetleg te? Ha meghallaná, hogy veszélyben vagyok, biztosan megenyhülne irántam...

 Kherthyomehr elengedte a füle mellett a siránkozást.

 – Hogy mit tesznek majd a Káosz Sárkányai, én magam nem tudhatom. Ám úgy hiszem, nem foglalnak állást és nem avatkoznak a küzdelembe: a Törvényt talán ők sem akarják megsérteni. – Sóhajtott. – Az pedig, hogy mit teszünk mi, Fagyhercegek, előre nem megmondható.

 – Mintha azt mondtad volna, hogy ti Dréniát véditek, s a Hét Veszedelem Drénia ellen nyomul...