– A jövő, korcs agyú barátom, pillanatról pillanatra változik. A Hét Veszedelem valójában Hét Lehetséges Veszedelem, s nem tudjuk, melyek lesznek közülük a valósak, amikor eljön az idő. Talán mind a hét. Talán csak egy. Vagy talán egy sem.

 – Egy sem? Ez is lehetséges?

 – Ha egymást kiirtják, igen.

 Skandar Graun elgondolkodott ezen.

 – És azt tudni lehet, mifélék ezek a Veszedelmek?

 – Hogy mifélék, azt nem. Ám azt, hogy kik ők, többségükről tudjuk...

 Skandar Graun legyintett.

 – Mindegy, lényegtelen.

 – Nem, nem az. Némelyiket ismered. Ott van például Bredan, a norstradeni. Vagy ha úgy jobban tetszik, Nad Erb... aki ott volt velünk Tzanthamoron. Ismerős?

 Skandar Graun meghökkent.

 – Ő... halott!

 – Nem látszik annak. Sőt!

 – De...

 – Itt van Dréniában, és igencsak élőnek tűnik. Ő az egyik. S nemcsak hogy él, időközben még varázsolni is megtanult.

 Skandar Graun fújt egyet, és hitetlenkedve rázta a fejét. De aztán csak vállat vont.

 – És a többi?

 – Alek Gavaj.

 A félork felpattant az ágy széléről, és úgy bámult Kherthyomehrre, mintha az csak az imént jelentette volna be, hogy leprás. Egy hosszú percig csak a száját tátotta, aztán újabb perc telt el azzal, hogy ez a száj becsukódott, újra kinyílt, majd ismét becsukódott.

 – Alek? – nyögte hitetlenkedve. – Veszedelem? Ő? Az a gyagyás kölyök?

 A jégsárkány vállat vont.

 Skandar Graun tiltakozón emelte fel mindkét kezét.

 – Ha most azt mondod, hogy Alek is varázsló, itt helyben körberöhöglek!

 – Én ilyet nem mondtam.

 – De akkor mitől Veszedelem?

 – Ki tudja azt, miféle veszélyt hordoz magában... Ám a látomás szerint egyértelműen ő az egyik Veszedelem. Jelenleg egy tébolyodott drelf mágus társaságában Deviaron felé közeledik. Ez a drelf is egy Veszedelem.

 Skandar Graun azonban még mindig nem bírt magához térni a meglepetéséből.

 – Nem értem, hogy lehetne Alek bármiféle Veszedelem? Egy tökkelütött, nagyra nőtt kölyök, akinek vendégségbe ment kéthárom kereke, amikor született... De ő a légynek sem árt!

 – A kermonpapok a véredet keresik – mondta Kherthyomehr. – Úgy értem, a fiadat... akiről tudják, hogy itt van valahol Dréniában. Nem lehetséges, hogy ő az?

 – Kizárt dolog!

 – Vannak bizonyos jelek. Például az, hogy veled volt a Csillaghalász fedélzetén... És a hasonlóság közted és közte,szembeszökő.

 – Na ne bosszants! – recsegte Skandar Graun mérgesen. –A kölyök Khumarban ragadt rám. Én akkor jártam ott életemben először. Az anyja meg, az a mocskos csúf boszorkány, aki megszülte... brrr!... emlékeznék rá, ha ilyen förtelem alám került volna, akármilyen részeg voltam is.

 – Efelől azért jó lenne biztosat tudni – jegyezte meg Kherthyomehr.

 – Mondtam már: nem lehet az én kölyköm. És egyébként is, a vén Leanda szerint a fiam hétéves lehet. Alek pedig jóval több. Tizenkettő. Vagy tizenhárom inkább.

 – Hm.

 – Hagyd ezt az ostobaságot! – sziszegte Skandar Graun. –Nagyon szomorú lennék, ha kiderülne, hogy a fiam ekkora barom és ilyen gyagya, mint Alek!

 Kherthyomehr somolygott.

 – Csak arra gondoltam, ha ő a fiad lenne, akkor sejthető lenne, miért a Hét Veszedelem egyike.

 – Hogyhogy?

 – A te fiad. És ott a jóslat, amit te is emlegettél... Azért ez elgondolkoztató.

 Skandar Graun ellentmondást nem tűrően intett.

 – Képtelenség! Én igazából azt sem hiszem el, hogy a fiam életben maradt. Leanda és a többiek alaposan melléfogtak. Az én fiam halott. Hilgar fojtotta meg, saját kezével.

 – Jól van – biccentett Kherthyomehr. – Ezek szerint nem zavar, ha elpusztítjuk.

 – Mármint kit? Aleket?

 – Ühüm.

 Skandar Graun idegesen megnyalta a szája szélét.

 – Azért nem kéne... Nem ártott az a gyagya kölyök senkinek.

 – Talán még nem. De ő a Hét Veszedelem egyike.

 Skandar Graun a fejét ingatta.

 – Nehéz ezt elhinni – dörmögte. – Alek! Az a kölyök légynek sem árt!

 – Ezt már mondtad.

 – Mert ez az igazság.

 – Túlélte Tzanthamort – mondta Kherthyomehr. – És most itt van. Együtt egy másik Veszedelemmel. Ez neked csöppet sem gyanús?

 Skandar Graun sóhajtott.

 – Ne öljétek meg! – mondta. Aztán mivel jobb okot kitalálni nem tudott, kibökte: – Megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá.

 – Vagy a lelked mélyén mégis úgy érzed, hogy a te fiad?

 – Egy frászt!

 – Jól van – zárta le a témát Kherthyomehr. – Majd az idő eldönti, hogyan tovább. Most beszéljünk fontosabb dolgokról!

 – Beszéljünk. De még nem mondtad el, ki a többi Vesze– delem.

 A jégsárkány biccentett.

 – Nwykka, egy elf íjász, aki valaha Kargil Yhron testőre volt. Aztán egy démon, aki a Döberki Rémnek, Kortner bárónak a szolgája. És akiket már említettem: Bredan, Alek és az a tébolyult drelf. Kettöről viszont sejtelmünk sincs.

 – De... biztos, hogy nem én vagyok az egyik?

 – Egészen biztos. Ha te lennél, tudnánk. Amikor bármelyikük a Fellegvár közelébe ér, tudni fogjuk. Mágusok tucatjai fürkészik mindenfelé a jelenlétüket, s ahol feltűnnek, az eszszenciafonatban hullámok keletkeznek.

 – Tehát még nincsenek a palotában?

 – Az egyikük már járt itt – vallotta be kényszeredetten Kherthyomehr. – Azon kettő egyike, akiről nem tudjuk, kicsoda. De aztán eltűnt.

 – Remek! Besétált és kisétált, nekem pedig nem szólt senki?

 – Ha újra itt lesz, tudni fogom, és szólok.

 Skandar Graun fáradtan szuszogott.

 – Valahogy... elfáradtam ettől az egésztől.

 – Ez csak a megivott gyógyító folyadék utóhatása. Pár órát aludni fogsz. Aztán mire felébredsz, rendben leszel.

 – Nem, nem így értem – magyarázta a félork. – Unom ezt az egész rohadtságot! Belefáradtam. Amióta király vagyok,

nem volt egy jó napom...

 – Hm. Én úgy hallottam, volt kettő is. Disznó nagy mulatozást rendeztél.

 Skandar Graun mérgesen felmordult.

 – Mindenbe belepofáznak! Még abba is, hogy mit egyek, mit igyak vagy mibe... küblizzek.

 Kherthyomehr mosolygott.

 – A királyok élete már csak ilyen.

 – Legszívesebben itt hagynám az egészet a fenébe!

 – Ne tedd!

 – Ugyan miért ne?

 A jégsárkány sandán vigyorgott.

 – Mert ha egy király elhagyja trónját és sorsára hagyja népét, megszegi a Törvényt.

 – Nem az én népem!

 – Amióta a korona a fejedre került, a tied.

 – Ha felszívódnék, sohasem találnának rám! Visszamennék Kirovangba, és boldogan élnék...

 – Ott keresnélek először.

 – Te?!

 – Ej, félvér barátom, hát még mindig nem fogtad fel? Megértem a helyzetedet, és hidd el, készséggel segítenék szökni neked... ám ha a Törvényt megszegve eltűnnél, az én feladatom lenne, hogy felkutassalak és visszahozzalak. A látványos kínhalált, mely rád vár, persze nem én hajtanám végre... de akkor is, azt kell tanácsolnom, ne szökj, nézz szembe a sorsoddal!

 – Ez nagyon jó tanács!

 – Ne aggódj!

 – És még csak ne is aggódjak?

 Kherthyomehr vállat vont.

 – Ha úgy jobb neked, aggódhatsz nyugodtan. Ám hogy jobb legyen a közérzeted, elárulom: jelentős segítséget kapsz tőlem. A lötty, amit megittál, a legújabb készítményem. Nem csupán arra szolgál, hogy meggyógyítsa sebeidet és megszüntesse a fájdalmaidat, de ugyanakkor feltölti a testedet méreg ellen is. Mostantól egy hétig a mérgektől tökéletesen biztonságban vagy... legalábbis a leggyakrabban használt fajtájúaktól. Gyakorlatilag azoktól, melyek Dréniában ismertek és használatosak. Hosszú időbe telt, mire hű segédeim kikotyvasztották ezt az italt, de végre elkészültek, s emiatt legalább most már nem kell aggódnod.

 – Egy hétig?

 – Úgy ám – bólintott a jégsárkány, és egy hasonló üvegcsét húzott elő, mely ugyanolyan fekete folyadékot tartalmazott, mint amilyet a félvér már megivott. – És itt van még egy adag. Ezt mindig tartsd magadnál, ám ne idd meg, csak akkor, ha ez az első hét eltelik. Ez védelmet nyújt majd a második hétre.

 – Aztán újat kapok? Újat minden héten?

 Kherthyomehr a fejét ingatta.

 – Nem lesz rá szükség – mondta csendesen. – Már a máso– dik is csak biztonsági tartalék. Hiszen még az első hét letelte előtt minden eldől. Ha ezt a hetet túléled, nem kell tartanod többé sem orgyilkosoktól, sem a Veszedelmektől.

 Skandar Graun a homlokát ráncolta.

 – Miért, mi lesz akkor?

 – Három nap múlva bekövetkezik a Jégnász Konstelláció – mondta ünnepélyes komolysággal Kherthyomehr. – Elfelejtetted talán? E jeles időszak sorsfordító a drének életében. Ha a Jégnász Konstelláció idején elnyered a kermonpapok áldását, senki sem akad majd Dréniában, aki kezet merne emelni rád.

 – Még az Arkhon Tanács sem emelhet rám kezet?

 – Még ők sem. A Törvény fölé emelkedsz, s hatalmas király leszel.

 Skandar Graun szeme felcsillant, és önelégült vigyor terült szét az arcán.

 – A Törvény fölé emelkedek? – visszhangozta nem titkolt élvezettel, és megnyalta az ajkát széles, barna nyelvével. –Ez kellemesen hangzik.

 Kherthyomehr felemelt ujjal intette.

 – Ám ehhez túl kell élned ezt a válságos időszakot. És úgy sejtem, kemény, viszontagságos napok lesznek azok!

 – De legalább van értelme – dörmögte Skandar Graun.

 – Várhatóan a Hét Veszedelem is akkortájt mutatkozik meg.

 A félork flegmán vállat vont.

 – Nagy ügy?

 – Elég nagy. De bízz a sorsban és az elrendeltetésben! Vagy abban a titokzatos hatalomban, mely támogatja utadat. Talán megsegít eztán is, mint ahogy eddig bármikor.

 – Miféle titokzatos...

 – Erről ne ejtsünk szót! – mondta a jégsárkány. – Nem akarom tudni. Ám van még valami, amit el kell végeznem, mielőtt elmegyek.

 – Elmégy?

 – Halaszthatatlan, sürgős események Zhíliába szólítanak.

 – Zhíliába? – hördült fel csalódottan a félork. – Jó, jó, mondtad, hogy nem biztos, hogy segítesz, de azért azt reméltem, a közelben leszel, hogy tanácsokat adj.

 – Nem áll módomban – felelte kurtán a jégsárkány. – Ám hagyok itt segítőket, akik mindig melletted lesznek.

 – Remélem, nem arra a fehér szemű szukára gondolsz! – dörmögte a félork. – Nem bízom benne. Amikor rám néz, nem tudom, felfalni és széttépni szeretnee... vagy elcsábítani.

 Kherthyomehr hangosan nevetett.

 – Talán mindkettő! De valóban... légy óvatos vele! Lyasthé sosem fog nyíltan ellened fordulni, ám ha olyan helyzetbe kerülsz, amikor nem védelmez a Törvény... isten irgalmazzon a korcs lelkednek, ha vele találkozol! – Ismét nevetett. Aztán intett. – De most... hunyd be a szemed! Rád kell mondanom a varázslatot, és nem akarom, hogy beleőrülj vagy megvakulj!

 Skandar Graun mondani akart valamit, de mivel a jégsárkány ezt nem várta ki, és mormolni, varázsolni kezdett, inkább hallgatott, és behunyta a szemét.

 Tulajdonképpen perceken át semmi különös nem történt, csupán a monoton mormolást hallotta, és azt, hogy Kherthyomehr összevissza járkál körülötte. Az a kínos érzése támadt, hogy őt most átverik... a jégsárkány behunytatta vele a szemét, s eközben ő buzgón kutat valami után a szobájában.

 De ha így van...

 Vajon mit kereshet?

 Már épp ki akarta nyitni a szemét, hogy odapillantson, mi történik, amikor körülötte fényesen felvillant valami. Még lehunyt szemhéján át is átvilágított a vakító fény, s szemgolyóiba éles fájdalom nyilallt.

 – Yvorl redves farkára! – csikorogta. – Meg akarsz vakítani!

 – Most már kinyithatod.

 Skandar Graun tétovázva engedelmeskedett, de hiába nyitotta ki a szemét, hosszú pillanatokig semmi mást nem érzékelt, csak a szemgolyóját hasogató fájdalmat és a vakító fényt. Aztán lassacskán körvonalakat öltött körülötte a világ.

 Ahogy oldalra fordult, az ágya mellett négy különös alakot pillantott meg. Sötétkék csuhát viseltek, előrehulló kámzsájuk eltakarta az arcukat, s hasuk előtt összekulcsolt kezük sem látszott a csuha összeérő, bő ujja miatt. Ugyancsak nem lehetett látni a lábukat sem, mivel a csuha alja a padlót seperte.

 Skandar Graun kérdőn pillantott Kherthyomehrre. A jégsárkány a négy mozdulatlan alak felé biccentett.

 – Bemutatom az új testöreidet, félvér – mondta halkan. – Mostantól ők fognak vigyázni rád. Veled lesznek minden pillanatban. Sohasem esznek, sohasem alszanak, sohasem csökken a figyelmük. Szüntelenül, kihagyás nélkül óvni fogják az életedet. Bárhová mégy, ők veled tartanak. És van egy jó tulajdonságuk: rajtad kívül nem látja őket senki más.

 – Mi?

 – Na jó, ez így nem egészen igaz – ismerte el Kherthyomehr. – Némely mágusok képesek lesznek érzékelni és meglátni őket, ám a többség számára láthatatlanok, s még a mágikus kisugárzásuk is rendkívül csekély. Csekélyebb, mint egy közepes erősségű oltalmazó gyűrűnek. Ha másra nem, arra mindenképpen jók, hogy a lehetséges orgyilkosokkal elbánjanak.

 – Mármint a... „szúnyogcsípésekkel"?

 – Még talán másokkal is – nyugtatta meg Kherthyomehr. – Ne beszélj róluk senkinek! Maradjon titokban a létük, hadd érje jókora meglepetés azokat, akik rosszat forralnak ellened.

 – Ezek valami... démonok?

 – Láthatatlan szellemtestőrök, amik megvédenek. Nincs egyéniségük, úgyhogy fölösleges próbálkozás lenne társalgásba kezdened velük. Ám ugyanakkor azt sem ajánlom, hogy a kámzsájuk sötét mélységeibe nézz! Veszélyes az a mélység ugyanis.

 – Nem fogok.

 – Sok szerencsét akkor! – mondta Kherthyomehr, majd gúnyosan elvigyorodott. – És jól vigyázz, félvér, ne taposs rá Yvorl redves farkára!

 – Mi?

 A jégsárkány azonban csak felnevetett saját tréfáján, amit csak ő értett, és válasz nélkül kisietett a szobából.

 Még abban az órában elhagyta a Jégviharfellegvárat.

* * *

Yorxun jól számította ki a lehetőségeket. Igaz, nem volt túl nehéz dolga, mivel a sűrű erdőn keresztül vezető úton több mérföldes körzetben nem kínálkozott alkalmasabb pihenőhely ennél a tágas tisztásnál, melyet rikító sárga és piros virágok leptek el szinte egybefüggő színpompás szőnyeget alkotva a kis patak partjától az erdő szélén sorakozó, egymásba fonódó bokrokig.

 Az élen lovagló katonák azonnal leszerszámozták és ki csapták legelni lovaikat, amint elérték a tisztást, és abból, hogy gallyakat kezdtek gyűjteni, sejteni lehetett, hogy nemcsak megpihennek itt, de itt szándékoznak tölteni az éjszakát.

 Yorxun, aki Kalden testét megtartva már órákkal előtte bevackolta magát egy hatalmas famatuzsálem ágai közé, a sűrű leveleken keresztül egyfolytában a hintót leste.

 Szerencséje volt, mivel az egykor díszes, most rozoga alkotmány begurult egészen a tisztás közepéig, s onnan, ahol

Yorxun lapult, gyönyörűen be lehetett látni a belsejébe. Köszönhetően persze annak a két hatalmas, fűrészfogas szélű résnek, amit mindkét oldalon ő ütött meteoralakban.

 Ahogy a hintó megállt, Keanor de Moreguard kecmergett ki belőle gyomorbajos képpel, s bár jobb csuklóját kötés fedte, a balját így is a kiszállni készülő hölgy felé nyújtotta, hogy kisegítse.

 Aztán amikor a terebélyes hölgy kipréselte valahogy hordónyi farát, az ifjú Jaspe is kiszállt.

 – Gyere te is, te aljas mocsok! – suttogta sürgetően Yorxun, és a kezét dörzsölgetve dudorászott izgalmában. – Gyere, gyereeee... Hamarosan cuki kis meglepit ad neked Yorxun papaaa... bele a rohadék beledbe!

 Már fel is tűnt a negyedik alak a hintó ajtajában.

 – Hoppsza! – duruzsolta Yorxun, és aktiválta az előkészített varázslatot. – Ezt kapd ki... hehe, mielőtt téged kapnak ki!

 Timo helyett azonban Karena de Royg enyhén molett szobalánya jelent meg a nyílásban.

 E pillanatban megremegett a föld, fűcsomók repültek a magasba, és a tisztás közepén a föld mélyéről karnyi vastag, éjfekete csápok nyúltak elő. Nyolctíz vagy tizenkettő is talán. Mire a közelben állók felocsúdhattak volna, a csápok a komorna vastag bokájára fonódtak, és kirántották a sikoltozó nőt a hintóból. Máris újabb csápok csattantak a testére, megragadták, és levonszolták magukkal a föld mélyére. Aztán a sikolyok fuldokló szörcsögéssé torzultak, majd tompa nyögésekké.

 Azon a helyen máris összezárult a föld.

 – Ez nem lehet igaz! – hebegte Yorxun. Aztán kiáltotta: – Ilyen nincs! Ez nem igaz! Ez nem létezik! ANNAK A MOCSOKNAK KELLETT VOLNA OTT LENNIE!

 Hirtelen rádöbbent, hogy tele szájjal üvölt, és sietve a szájára csapott. Azonban nem kellett aggódnia; a tisztáson akkora zűrzavar és hangzavar uralkodott, hogy talán azt sem hallották volna meg, ha harsonák szólalnak meg a felhők között.

 Yorxunnak szikrázott a szeme az elkeseredéstől. Befogott szája nem akart leállni, és a dühöngő démon saját markába üvöltözött:

 – Hol van?!... De most akkor hol van? Honnan tudta?... Honnan a fészkes fenéből sejtette... Hoppsz! Mi ez?!

 Valami a lábának csapódott. Először azt hitte, hogy egy kígyó vagy egy gyík, és dühösen rúgta volna félre. Ám igazából egy ág volt az, amely szorosan ráfonódott a bokájára, és foglyul ejtette. Aztán a derekára is ráfonódott egy ág. Majd a nyakára is egy...

 – Nananana! – hebegte Yorxun. – Vigyázzunk már, hé! Hátrább a levéltetvekkel!

 A fa azonban eltökélte, hogy foglyul ejti a rángatózó, dühöngő alakot, és nem eresztette. Pillanatok alatt körbefogta, és úgy gúzsba kötötte, hogy kötéllel vagy szíjakkal sem lehetett volna jobban.

 Yorxun dühösen küzdött, és mivel sejtette, hogy nem a fa a hibás mindezért, a bűnöst kereste, aki az ágak mozgását irányította.

 És meg is pillantotta hamarosan. Timo a hintó hátuljánál a szolgapadon állt, a hintó tetejére könyökölt, és szúrós tekintettel őt bámulta. Ajkai halkan mozogtak, mintha utasításokat adna valakinek vagy valaminek.

 – Szóval ott vagy, te átkozott! – sziszegte fájdalmasan a démon. – És most hű de nagyon jófejnek hiszed magad! – Yorxun erőltetetten felröhögött. – De ne hidd, hogy más meglepetés nincs a zsákomban! Ne hidd!... Hah! Majd most mindjárt... Hé, ez meg mi a fenrrrfgzuascsdzs...

 Egy pofátlan ág egyenesen belebújt a szájába, s a szúrós

szélű, kemény levelek felhasogatták a száját, a garatját csik

landozták és kibélelték a pofazacskóját. Egy mohó hörcsög

hozzá képest beesett képű éhezőnek tűnhetett volna.

 Yorxun vergődött és dobálta magát. Aztán már azt sem. Az ágak és a levelek teljesen körbeburkolták, és becsomagolták; úgy lógott odafenn a külső ágak lombjainak takarásában, mint egy nagyra nőtt toboz. Egy perccel ezelőtt még varázsolhatott volna, most már azt sem; tele pofával értelmes hangot sem tudott kiadni, nemhogy egy bonyolult varázsszót.

 Ő már nem látta, ahogy Timo elégedetten elmosolyodott, majd leszállt a hintó szolgapadjáról, hogy ő is csatlakozzon a sopánkodókhoz, akik azon a helyen toporogtak tehetetlenül, ahol a szerencsétlen komornát elnyelte a föld.

 Valamivel arrébb Karena de Roygot élesztgették, aki a szörnyűségek láttán összerogyott és elvesztette eszméletét.

 – Mi történt? – kérdezte Timo az ifjú királyjelöltet.

 Jaspe holtsápadt volt, és alig találta a szavakat.

 – Iszonyat – nyögte. – Iszonyat! A komorna... Engem akartak... de helyettem őt kapták el... csápok... nagy csápok... és lehúzták a föld alá!

 Timo szeme tágra nyílt.

 – Ne éjszakázzunk itt! – suttogta. – Gonosz ez a hely! Menjünk inkább tovább!

 – Ez az, ez az – hebegte Jaspe. – Menjünk tovább! Gyorsan! Menjünk tovább!

 Timo megsimogatta a verejtékes arcot.

 – Szörnyű, ami történt, valóban – súgta a királyjelölt fülébe. – De minden rosszban van valami jó...

 – Mi? Mi? Mit beszélsz?

 – Most már nem kell szétválnunk. Veled utazhatok a hintó belsejében, nem a szolgapadon. Szorosan melletted. Hozzád simulva...

 Jaspe szeme felcsillant.

 – Óóóó, drága Timo! – nyikorogta, és az apródja nyakába vetette magát. – Te mindig felvidítasz! Mennyire szeretlek!

 – Továbbmegyünk! – rendelkezett síri hangon Keanor de Moreguard, aztán a nyálas cuppogást hallva odafordult, majd meggörbült, és szinte zokogásszerűen öklendezni kezdett. Savat hányt.

* * *

A Deviaron Rózsája ráérősen szelte a habokat, néha lelassulva, néha pedig megmegugorva, amikor az evezők a szürkésfekete folyamba csaptak. A lustán hömpölygő Devorfolyó látszólag könnyedén tudomásul vette, hogy akadnak, akik épp ellenkező irányba törekednek, mint amerre ő halad, és nem tanúsított túl sok ellenállást. Meg aztán egyébként is, mit tehetett volna a tizennégy pár roppant evező ellen, melynek mindegyikét négynégy dagadó izmú rabszolga húzta. Többségében emberek voltak, ám akadtak köztük orkok is.

 No és persze akadt néhány olyan is, akinek nehéz lett volna első látásra meghatározni az őseit. Mint sejthető, Alek Gavaj volt mind közül a legérdekesebb példány, így nem csoda, hogy magára vonta a korbácsos munkafelügyelő figyelmét és érdeklődését.

 Az alacsony termetű, szikár kis drén, akit a háta mögött az evezősök „Nyúlfejű" csúfnéven emlegettek jellegzetesen előreálló két első szemfoga, mókás rágcsálóképe és elálló fülei miatt, már sokadszorra ordított rá a legkülönbözőbb apróságokért:

 – Hé, te vadbarom! Süket vagy?! Vagy tán a füleden ülsz?! Nem hallod a dobolást?!... Ütemre evezz, ne csak rángasd öszszevissza a lapátot!

 – Nem is én rángatom! sértődött meg Alek. – Én sokkal jobban eveznék, ha ezek itt nem rángatnák vissza állandóan a lendületemet!

 – Alkalmazkodj hozzájuk!

 – Szerintem inkább nekik kéne alkalmazkodni hozzám... Én jobban evezek.

 – Fogd be a mocskos pofád, és evezz! – ordította a nyúlfogú, és hátat fordított, hogy leteremtsen valaki mást is.

 Alek azonban még utána szólt.

 – Jól van, legyen neked örömöd, Nyuszipofi!

 A kis ember úgy perdült meg, mintha késheggyel csiklandozták volna meg a hatodik és a hetedik csigolyája találkozását.

 – Minek neveztél?

 Alek rendületlenül evezett, és hasonló rendületlenséggel vigyorgott.

 – Nyuszipofinak – válaszolta gyermeki naivitással. – Miért kérded?

 – Hogy merészeled, te hitvány vadbarom?!

 – Miért is ne? – csodálkozott Alek őszintén. – Nem rosszindulatból hívlak Nyuszipofinak, hanem csak azért, mert olyan mókás a képed, mint egy ideges nyuszi pofija...

 – Kussolj, te! Vagy szétverem a fejed!

 – Most meg mi a baj? Megsértődtél?... Kár lenne! És én sem sértődtem meg, hogy te vadbaromnak nevezel. Vagy jobban tetszene, ha én is Nyúlfejűnek neveznélek, mint a többiek?

 – Na megállj!

 A felügyelő magasba lendítette a korbácsát, hogy végigverjen a pimasz evezős hátán, ám mielőtt lecsaphatott volna, egy puha kéz ragadta meg a csuklóját. Olyan bársonyos volt a fogása, akár egy kiscica talpacskája, ugyanakkor mégis erőt és határozottságot sejtetett.

 – Ne üsd meg! – súgta a fülébe egy bársonyos hang, és amikor odapillantott, azt a lenfehér hajú, piros szemű albínót pillantotta meg, aki utasként lépett a hajó fedélzetére, és ezüst markt helyett dhelani arannyal fizetett.

 Nyúlfejű általában nem szokott csúnyán beszélni az utasokkal, ám ez a nagyra nőtt korcs, aki kigúnyolta és feleselt vele, kihozta a sodrából.

 – Aztán miért ne ütném?! – recsegte kihívóan. Vad rántással próbálta kitépni a csuklóját a bársonyos ujjak szorításából, ám ez nem sikerült.

 – Ő nem rabszolga – mondta neki csendesen a drelf, és még mindig nem engedte el a kezét. – Önként ült az evezőhöz. Nem verheted.

 Nyúlfejű a padlóra köpött.

 – Ugyanolyan korcs állat, mint a többi! – sziszegte. Aztán átment támadásba. – Te meg mit véded, tán az apja vagy?! Vagy a testvére?

 – A társa – mondta nyugodtan Zvdegor Devzevor, és piros szeme kifejezéstelenebbül csillogott, mintha jeges szürke lett

volna.

 Nyúlfejű a szeme sarkából látta, hogy néhány drén fegyveres érdeklődve húzódik közelebb, és ettől felbátorodott. Meg aztán tudta, ha most meghátrál két korcs elől, köznevetség tárgya lesz.

 És esetleg más rabszolgák is rákapnak a visszapofázásra.

 – Jól van – morogta sunyi képpel. – Nem fogom megütni...

 – Akkor nincs semmi baj. – Zvdegor Devzevor elengedte a kezet, és oldalra pillantott a gyülekező drén fegyveresek felé.

 – De azt nem ígértem meg, hogy téged sem ütlek! – rikoltotta diadalmasan Nyúlfejű, és a korbáccsal a drelf férfi arca felé csapott.

 Zvdegor Devzevor reflexből elrántotta a fejét, így a korbács szíja a mellkasán, a vállán és a nyakán csattant.

 A piros szem ártón megvillant. A drelf szemvillanás alatt kirántotta a kardját.

 Nyúlfejű nem számított ilyen gyorsaságra. A villanó kardot látva lendület nélkül csapott újra az ostorral, azt sem látta, hova, csak sejtette, hogy combmagasságba érkezik a szíj.

 Aztán csak azt érezte, hogy hátulról felragadják, és iszonyatos erövel áthajítják a hajó peremén. Sikoltva, kapálózva zuhant le, és belecsobbant a hideg vízbe.

 Alek Gavaj összeütögette a kezét, mintegy leporolva azt.

 – Így jár, aki bántani meri a barátomat! – harsogta diadalmasan, majd visszaült. – És most aztán evezzünk gyorsan,hadd tempózzon Nyuszipofi, ha utol akar érni!

 A közelben lebzselő drének megigézve bámulták társuk röppályáját, és nem akartak hinni a szemüknek. Amennyire tudták, Drénemlékezet óta nem fordult elő ilyen eset, hogy egy nemtelen korcs kezet merjen emelni egy fajtiszta drénre.

 Megdöbbenésüket pillanatokon belül felháborodás és a megtorlás vágya követte. Kardok, kések, balták villantak.

 A drelf aki könnyed szökelléssel kitért a második korbácscsapás elől, karddal a kezében szembefordult a drénekkel. Hosszú, fehér haját hevesen cibálta a feltámadó szél, piros szeme vérvörösen szikrázott. Bal kezének középső ujjával megérintette a nyakát, ahol az első korbácscsapás felhorzsolta a bőrt, és ujjhegyén lehozta saját vérét a szeme előtt. Úgy nézte, mintha most látna először hasonlót. Lejjebb húzta, szájához tartotta ujját, a vörös cseppeket szétkente alsóajkán, majd lenyalta a nyelve hegyével.

 Aztán kegyetlen mosolyt villantott a közeledő drének felé.

 – Ne avatkozz közbe, Arnyék! – suttogta. – A vérüket akarom!

* * *

Bredan magához tért. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy imbolyog fölötte a reménytelenül és kiábrándítóan sötétszürke ég. Tőrként döfködő, hideg szél hófoszlányokat kavart az arcába. Kinyitotta volna a száját is, hogy égető szomjúsága enyhítése végett benyeljen pár hópihét...

 ...ám ekkor rájött, hogy az már nyitva van.

 Csak éppen kipeckelték valami ronggyal, és még az állát is átkötötték.

 Próbálta kiköpni a pöcköt, ám bárhogy igyekezett is, a kö– tés, amely az állát is rögzítette, mozdítani sem engedte.

 Mint ahogy végtagjain is szíjak feszültek. És valami ritmikusan nyikorgottnyekergett.

 Bredan elég lassan szakadt ki agysajdító kómájából, és tíz perc is beletelhetett, mire rádöbbent, hol van és mi ez az egész.

 Egy kétkerekű szekér hátuljában hevert, de nem a hátán hanem arról a vastag farúdról lógott, amire felkötötték a csuklójánál és a bokájánál fogva, mint valami elejtett vadat. Az a rongycsík, amiről azt hitte, hogy az állát tartja melegen, valójában a tarkóját tartotta, hogy e kellemetlen helyzetben is vízszintes maradjon, és a nagyobb döccenőknél ne verje bele minduntalan a farúd függőleges tartóoszlopaiba.

 Ahogy a lehetőségekhez képest oldalra fordította a fejét, a szekér peremén túl gyalogosan lépkedő, prémekbe burkoló– zott, tagbaszakadt, sisakos katonákat látott, akik lándzsájukat a vállukon egyensúlyozva törték a havat. És a nyikorgásokból, a hol elölről, hol pedig hátulról felharsanó rénszarvasbőgésekből arra következtetett, hogy több az övéhez hasonló szekér is haladhat egymás mögött.

 Amikor pedig a másik oldalra fordult, Dzsembut pillantotta meg tőle alig karnyújtásnyira, egészen hasonló pozitúrában, mint amilyenben ő leledzett.

 Bredannak, miután felmérte helyzetét, nem kellett nagy logika hozzá, hogy kisüsse, mi ez az egész. A fagyföldi vadak támadása a bányászok ellen nem sikerült. Fogságba ejtették őket, és most valami másik helyre szállítják a foglyokat. Azt is sejteni lehet, mi célból: a civilizált helyeken az a szokás, hogy eladják őket rabszolgának.

 Aztán mire ezt végiggondolta, s eközben tekintetét az ájultan heverő Dzsembun legeltette, eszébe jutott az is, milyen körülmények között látta utoljára ezt a vad, brutális pofát, és egy kissé elöntötte agyát a vér a haragtól.

 De nem igazán erre a torzonborz vademberre haragudott. Kétsége sem volt arról, hogy Dzsembu nem a saját szakállára cselekedett; egészen nyilvánvaló, hogy Nwykka utasítására tette.

 De vajon mi célból?!

 Bredan ha tehette volna, a fogát csikorgatja tehetetlen dühében, ám mivel még ezt sem tehette, tehetetlen dühe még jobban marcangolta.

 Aztán amikor leküzdötte az egymásba láncolódó dühkitörések sorozatát, mélyen beszívta orrán át a hasogatóan hideg levegőt, és nem sokkal később kitisztultak a gondolatai.

 Nem akarta itt vesztegetni tovább az időt. Igaz, Nwykka – az az álnok – a lelkére kötötte, hogy semmilyen körülmények között ne varázsoljon, ám azok az idők már elmúltak, hogy ő engedelmeskedjen annak a fondorlatos, hazug fráternek!

 A varázslatai után nyúlt...

 Aztán újabb tíz perc is eltelhetett, mire sikerült leküzdenie döbbenetét. Varázslatait ugyanolyan áttörhetetlen fal különítette el tőle, mint amilyennel már volt alkalma találkozni. Érzékelte, hogy varázslatai ott lapulnak az agyában, ám a fal megakadályozta, hogy aktiválni vagy előtérbe húzni próbálja bármelyiket is!

 Nwykka! – gondolta mély belső gyűlölettel, és ebbe a névbe még a gyomra is belefacsarodott.

 Volt egy olyan érzése, hogyha legközelebb összetalálkozik a fondorlatos kis elffel, nagyon gyorsan gondoskodik majd arról, hogy a találkozás jellege szemtől szembe helyett szemtől szemüregbe legyen.

 Ám jelen helyzetben ezen ábránd megvalósítására nem sok esély kínálkozott.

11. Kártyanapi mulatságok

Mire eljött a vacsora ideje, Skandar Graun teljesen kipihente a megpróbáltatások fáradalmait. Kherthyomehr varázsitala csodálatos hatással volt sajgó testrészeire; úgy érezte magát, mintha kicserélték volna, testében zsiborgott az energia és izmai erőtől duzzadtak.

 Amíg ő pihent, a Jégviharfellegvár alaposan megpezsdült. A mogorva drének általában kevés időt szenteltek a szórakozásra, ám a Kártyanapon igyekeztek bepótolni az elmulasztott időt. Ez az ünnep az önfeledt szórakozás, a sport és a szerencsejátékok napja Dréniában. Ezen a napon még a haragosok is félreteszik az ellentéteiket, ezen a napon születnek a jóslatok, és ekkor – vagy inkább ennek következményeként – köttetik a legtöbb házasság.

 E mostani Kártyanap talán a legjelentősebb volt valamennyi között; az, hogy csupán két nap választotta el a Jégnász Konstelláció kezdetétől, alaposan megnövelte a jelentőségét. A palota udvaroncai a délelőttöt és a kora délutánt rugdancsjátékkal töltötték, majd szelídebb játékok következtek, színi előadások, komédiások, akrobaták jöttek sorban, s végül az estet féktelen mulatozással kívánták megpecsételni.

 Az Aranycsarnokban történtek híre persze szökőárként terjedt el a Fellegvárban, ám ez mit sem változtatott a napi rutinon. Mire leszállt az este, az udvarba sereglett urak közül nagyon sokan már annyira lerészegedtek, hogy a nevüket sem tudták volna megmondani, míg mások még csak most kezdtek belelendülni a felhőtlen szórakozásba.

 Megint mások pedig csak színlelték az ivást, sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra, és egy pillanatra sem tették le a fegyvereiket. S egy gondos figyelőnek az is feltűnhetett, hogy azok az urak, akik többnyire egy vagy két hű csatlósukkal szoktak érkezni, most egy kisebb sereget hoztak magukkal. És ennek következtében a Jégviharfellegvár belső udvarai megteltek idegen katonákkal, akiket Drénia arkhon családjai hoztak magukkal.

 Ezen a napon az összes exarcha összegyűlt a palotában, s míg kora délután az ifjabb nemesek a rugdancsot és egymást püfölték, az Arkhon Tanács összeült, és fontos ügyeket tárgyalt meg. Csak napszálltakor bukkantak fel komor képpel és elszánt arccal. Fegyveresen mindahányan.

Skandar Graunt kora este több, kisebb meglepetés is érte. Az udvari szabómester megállás nélkül dolgozott egész nap, és ennek eredményeként még a vacsora előtt elkészült a király új ruhája. A félork felpróbálta, s elégedetten állapította meg, hogy pontosan olyan lett, amilyennek kérte: a nadrág egyik szára harmatfűzöld volt, a másik pedig ibolyaszínű, rózsaszín. Ehhez zöld csíkos sárga inget vett, amit aranycsatos rozmárbőr övvel fogatott össze a derekán. Vállára lakájai felcsatolták cobolyprémes királyi palástját, s Zwikk BlataRukoz személyesen akasztotta nyakába a súlyos királyi nyakéket, s felemelte kezét, hogy megigazítsa fején a királyi koronát.

 Ám mielőtt hozzáérhetett volna, az egyik sötétkék csuhás szellem odaszökkent, és félreütötte a királyi főtanácsadó kezét.

 Zwikk BlataRukoz valószínűleg már megemelintett néhány pohárkát nap közben, mivel a szeme furcsa fénnyel csillogott, és hatalmas feje is sokkal jobban billegett, mint egyébként szokott. Nem érzékelte, mi történt; valószínűleg azt hitte, a király ütötte félre a kezét.

 – Felség! – mormolta korholóan. – Csak meg akartam igazítani a koronáját. Ez egy jelkép, tudja... és nem illik félrecsapva viselni, mint egy hetyke kalapot.

 Skandar Graun megigazította önmaga.

 Aztán a trónterembe kísérték, hogy fogadja végre a napok óta itt időző dergán delegációt. A fogadás hivatalos volt és unalmas. A dergán követ csupán azért jött Dréniába, hogy ajándékokat adjon át az új királynak, és tolmácsolja Shu'Are Mongnak, a Dinasztia Legfénylőbb Csillagának személyes szimpátiáját és jókívánságait.

 – Fogadja el, felséges úr, Dergánia Opálkeresztjét, melyet maga az uralkodó küldött önnek barátsága és tisztelete jeléül.

 Egy csodálatos ezüst láncot emelt ki az ajándékok közül, melyet hüvelyknyi széles, négyzetes ezüstlapok alkottak, amelyek mindegyikén vésett arany berakások csillogtak, s szív alakú medáljának közepén diónyi nagyságú, csiszolt opál sziporkázott.

 A dergán követ előrelépett, hogy ő maga akassza a láncot a király nyakába, ám Skandar Graun a szeme sarkából látta, hogy mind a négy láthatatlan harcosa azonnal megmozdul, inkább megelőzte a kínos félreértéseket. Nyájas mosollyal elvette a követ kezéből a láncot, s ő maga, saját kezével akasztotta a nyakába.

 – Szép munka – jelentette ki. – Van még valami, amit mondani akartok?

 A dergánok nem húzták tovább az időt. Biztosították a drén királyt semlegességükről, s felajánlották szövetségüket abban az esetben, amennyiben Maldiberan északi, északnyugati részén óhajtanának terjeszkedni és ott meghúzni a Második Drén Birodalom új határait.

 – Majd meglátjuk, meglátjuk – dörmögte a félork. – De azért köszönöm az ajándékokat... főleg ezt a nyakláncot. Tetszik. De komolyan ám...

 A dergánok távozás előtt még megköszönték, hogy a király nevében a szertartásmester meghívta őket a Kártyaünnep vacsorájára, ám ők még tegnap este sürgős üzenetet kaptak Dergániából, mely bizonyos belviszályok miatt haladéktalan hazatérésre szólította őket. Csupán azért vártak eddig is, hogy ne dolgavégezetlenül térjenek haza.

 Skandar Graun nem zavartatta magát túlságosan. Unottan biccentett.

 – Menjetek csak! Amennyire a dréneket ismerem, nem sok mindenről maradtok le. Nem lesz valami nagy élmény a mai vacsora.

 Nem akart senki mást fogadni, ám Zwikk BlataRukoz addig erősködött, míg végül megadta magát.

 – Na, mondjad, Cvikli! Ki akarja tovább csökkenteni az életkedvemet?

 – Felség, Grudo Dolomar kovácsmester kíván beszámolni önnek az Aranycsarnokban végzett munka haladásáról.

 – Érdekel is az engem! – dörmögte kelletlenül. – Rohadt egy dolog királynak lenni! Mindig csak a sok értelmetlen duma meg szájkoptatás. Megöl az unalom.

 Ám amikor a belépő törpe kovácsmestert meglátta, nemcsak a képe derült fel, de a trónjáról is felugrott.

 – A buzogányom!

 Grudo Dolomar egészen a trónlépcsőig ment, s mögötte az egyik inasa bordó bársonypárnán hordozta Skandar Graun sokat próbált láncos buzogányát. Ám a fegyveren immár nem látszott meg a hősi múlt, s azok a megpróbáltatások sem, melyek az Aranycsarnokban érték. Nem volt laposított tojássá taposva, s acéltüskéi olyan kihívóan meredeztek, mintha egy acélfodrász tupírozta volna fel azokat. A lánc, amely a fémóriás talpa alatt elszakadt, most ismét egész volt, s a láncszemek olajosan csillogtak. A markolat kopott fa részét nem cserélték le, ám ott, ahol a láncvég a fémbetéthez csatlakozott, vérszínű rubinok csillogtak.

 Kész csoda, hogy ennyi változás után Skandar Graun első pillantásra felismerte. Ambár lehet, épp az lett volna a csoda, ha nem ismeri fel.

 A törpe fejet hajtott, és bár neki nemigen lehetett kermonja, köszönésképpen két összeszorított ujjával megérintette cifra ruhája mellkasát.

 – Felzségg! – dörmögte alig érthető torzsággal. – Engeddellmévell...

 – A buzogányom! – örvendezett Skandar Graun. – Máris lekapta a bordó párnáról, és próbaképpen suhintott vele párat.

 – ...báttorkottam meggyavítni – fejezte be a törpe.

 – Ejh! – kiáltotta a király boldogan. Aztán nagy örömében megragadta a meglepett törpét a derekánál, átölelte, akár egy medvét, és cuppanós csókot nyomott a ráncos homlokra. – Dolomar mester! Nem is tudod, mekkora örömet okoztál!

 A törpe zavartan pislogott a király ölelésében, és mondott ugyan valamit, de azt talán még ő maga sem értette.

 Skandar Graun lerakta a padlóra, játékosan megpaskolta a vállát, aztán a buzogányát csodálta.

 – Jobb, mint újkorában!

 – Há', amillen silájn vazak vót azelőtt...

 Skandar Graun ahhoz a ládához robogott, amelyben a dergánok az ajándékaikat hozták, és beletúrt az arany és ezüst kincsek halmába. Ám semmi olyasmit nem talált, amit alkalmasnak talált volna a kovácsmester megjutalmazására. Ezért hát a nemrég kapott díszes nyakláncot rángatta le nagy sietve.

 – Kovácsmester!

 Zwikk BlataRukoz melléje ugrott, és vakmerően meg akarta ragadni a karját. Az egyik szellemtestőr azonban akkorát csapott a nyújtott kézfejre, hogy az csak úgy csattant.

 – Aúúú! – jajdult fel a királyi főtanácsadó. – Felsééééég! Nem illik elajándékozni nemtelen szolgálóknak egy másik ország királyának becses ajándékát.

 – Fogd be, Cvikli! Én kaptam, és azt teszek vele, amit akarok!

 – De ha a dergán követek meglátják, abból botrány lesz!

 – Haha! – röhögött Skandar Graun. – De hogy látnák?! Hisz' mint mondták, még ezen órában elhagyják a palotát!

 Nem foglalkozott tovább Zwikk BlataRukoz okvetetlenkedésével, lendületes léptekkel a zavartan toporgó törpéhez sietett, és valósággal a nyakába hajította a súlyos ezüstláncot.

 – Ne, ez a tied, Dolomar mester! Fogadd hálám jeléül! Viseld holtod napjáig, és soha ne feledd, kitől kaptad!

 A törpe szakértő szemmel vizsgálgatta a láncot.

 – Heyre kiss munkka – bólogatott. – De maj' megigazétomm rajt a laza bigyuszokatt...

 Skandar Graun meglapogatta a kovácsmester vállát. Aztán? arrébb lépett, és megforgatta a levegőben a feje fölött a buzogányát.

 – Mintha könnyebb lenne...

 – A' csakúggy érzikk – magyarázta a törpe. – Merhugy a démun mijatt, ami ottan ragadott a belsejiben neki.

 Skandar Graun ezt nem értette.

 – Mi?

 – A démun – bólogatott a kovácsmester. – Aztat énn nem tuttam kiszenni belűle. – Legyintett. – De nem is bajj. Jó az uttan, ahun van. Gyobb lesz tűle a feggyverr.

 – Úgy érted, az a démon, amely az Aranycsarnokban megtámadott... itt van ebben?

 – Nem, nem, nem – rázta a fejét a kovácsmester. – Nem a nyelibenn van benne nekije a démun, hanem a tüviskös golyóbisánakk közepibenn. Ottan, bene, acílba'.

 – A vasgolyóban démon van?

 – Nem vass az a golyú, te királ! Acíl, ha mondum. Erűs és szíp acíl. Enyimé szíp munka.

 Skandar Graun gyanakodva nézegette a tüskés golyót.

 – És mi lesz, ha kitör a démon?

 – Nem tud a'... Ottan van belsejibe' beleszorú'va a démun, oszt kigyünni nem tud. De a démunnak haraggja erűsíti a csapássokatt. Azzt érezed, könyű a golyú, de a fejj, amit horpasztassz vele, azzt érzi, nehez. Puff, puff oda nekij e, oszt recsegi afejj.

 Skandar Graun vigyorgott.

 – Ez nekem démon nélkül is menni szokott. De ha azt mondod, hogy ez még hasznomra is válhat, az csak külön előny.

 – Há' akkor meg uccu neki! Hasznájjad, te királ! – A kovácsmester szélesen vigyorgott, és felemelte a mutatóujját, mintha figyelmeztetni akarná valamire. Azonban nem figyelmeztetett, csupán hozzátett még valamit az eddigiekhez. – Azztat csillogú köveket meg a fagyfűdi kapitálny atta a markumba, hoggy rakkjam beléje díszítécsnek. Megvany az összes, ottan van belíje rakva.

 Skandar Graun elcsodálkozott.

 – Sern do Krajn?

 – Monydom, hogy ű, a kapitálny.

 – De vajon miért?

 A háttérben Zwikk BlataRukoz kuncogott.

 – Miért? Miért? Hát ezt nem nehéz kitalálni, felség! Engesztelésképpen.

 – Mire fel?

 – A Dierronok kudarcot vallottak királyi testőrökként, és ez csaknem az ön életébe került, felség. Az a minimum, hogy valamily módon kifejezi bocsánatkérését a mulasztása miatt.

 Skandar Graun meglepetten nézett hol a törpére, hol a főtanácsadójára. Tekintete végül az ajtó mellett álló testőrökön állapodott meg. Csak most fedezte fel, hogy ezek nem a Dierronok prémes öltözetét viselik, és ezeket a fickókat eddig még soha nem látta.

 – Cvikli! – morogta fenyegetöen. – Mi folyik itt? Hol vannak a testőreim?

 – Az ajtónál, felség.

 – Azok nem azok.

 – Dehogynem, felség. Ők az ön új testőrei.

 – De ezek nem Dierronlovagok.

 – Valóban nem, felség. Az Arkhon Tanács döntése alapján a király személyes védelméről immár a de Roygok által felügyelt Kristálykígyók Rendje gondoskodik. A Dierronok kegyveszettek lettek az udvarban. És még örülhetnek is, hogy megússzák ennyivel...

 Skandar Graun hitetlenkedve bámult körbe maga körül.

 – Mi a rosseb folyik itt? Nekem miért nem szólt senki? Miért nem kérdezte senki az én véleményemet?

 – Ön is meghívást kapott az Arkhon Tanácsba, felség, ám mivel ön eközben bizalmas megbeszélést folytatott Kherthyomehr Fagyherceggel, azt követően pedig lepihent, a döntést az exarchák az ön távollétében, ám az ön érdekében hozták meg.

 – Hm, értem. Az én érdekemben. És vajon mennyivel jobbak ezek, mint a Dierronok?

 – Ők még nem vallottak kudarcot a király mellett.

 Skandar Graun ezt tudomásul vette.

 – És hol van Alan do Wiyr? Nem látom sem őt, sem más bíborgárdistát.

 Zwikk BlataRukoz sóhajtott.

 – Alan do Wiyr még lábadozik, felség. Amennyire tudom, az erőfeszítés szinte az utolsó életenergiát is kifacsarta a testéből, s lelkét szinte a halál pereméről hozták vissza. Ám mivel ön határozott parancsba adta a Törvény Védelmezőjének, hogy személyesen gondoskodjon róla, erősen feltételezhető, hogy hamarosan rendbe jön. Hovatovább... – Mivel Skandar Graun fenyegetően felmordult a szó hallatán, a királyi főtanácsadó valamivel kevesebb elánnal folytatta: – A bíborgárdisták, akárcsak a Dierronok, kegyvesztettek lettek, s a Tanács őket is megfosztotta attól a kiváltságtól, hogy a királyt védelmezhessék.

 Skandar Graun a fejét ingatta.

 – Nem tetszik ez nekem! Ők csak azt tették, amit parancsoltam. Az én parancsomnak engedelmeskedtek. És most én miattam bűnhődnek?

 – Gondoljon erre legközelebb, felség – motyogta korholóan Zwikk BlataRukoz –, mielőtt olyan parancsot ad, amellyel lehetetlen helyzetbe hozza a testőreit!

 Skandar Graun hosszan, bosszúsan nézett a nagyfejű fickóra, de aztán kénytelen volt belátni, hogy igaza van. Az ő ostoba makacssága pecsételte meg a sorsukat.

 – Mi történik velük? – kérdezte nyersen.

 Zwikk BlataRukoz vállat vont.

 – A bíborgárdisták továbbra is a Fellegvár védelmét látják el, a Dierronlovagokra pedig új megbízatás vár északon, a fagyhatáron. Az ottani vademberek, mint ahogy az lenni szokott, ismét éheznek és lázonganak. – Vállat vont. – Sern do Krajn számára ez olyan lesz, mintha hazamenne. Talán még örül is neki, hogy láthatja a szülőföldjét. Nem olyan nagy büntetés ez neki azok után, amiken keresztülment... Úgy tudom, már el is hagyták a palotát. Vagy most indulnak épp.

 Skandar Graun komoran sétált vissza a trónhoz, és letelepedett. Szellemtestőrei, akik bármerre ment is, mindenütt mögötte siklottak láthatatlanul, most elfoglalták helyüket a trón mögött. A félorkon kívül valóban senki nem látta őket; legalábbis senki nem fordult feléjük és nem tett megjegyzést.

 – Sört! – dörmögte Skandar Graun.

 Zwikk BlataRukoz összerezzent.

 – Parancsol, felség?

 – Megszomjaztam – mordult fel a félork. – Inni akarok!

 A királyi főtanácsadó előbb csak bután nézett rá, aztán sietve tapsolt, majd amikor az udvarmester bedugta a képét, hebegve leadta a rendelést.

 Nem sokkal később futva érkezett a pincemester, aki tálcán aranyserleget nyújtott a királynak. Skandar Graun komoran pillantott a lihegő fickóra, de most nem volt kioktatós kedvében, és úgy döntött, hogy majd más alkalommal magyarázza el, hogy amikor a király sört rendel, hordót gurítsanak elő, ne csak egy félkortyos űrtartalmú serleget hozzanak.

 – A Dierronok egészségére iszom! – jelentette be fennhangon. – Hűen látták el feladatukat, és ők nem tehetnek semmiről!

 Fenékig ürítette a serleget, aztán odahajította a meglepett pincemester ölébe.

 – Elég a szócséplésből! Kezdődjék a lakoma!... – A törpéhez fordult. – Dolomar mester! Legyen a vendégem!

 Zwikk BlataRukoz azonnal reagált:

 – Felsééééééég!

 – Ugyan, miért is ne, Cvikli? – kérdezte baljóslatú pillantás kíséretében. – A dergán követek helye úgyis üresen maradna... Vagy talán van valami más kifogásod is?

 A királyi főtanácsadó csak nyelt egyet; nem öntötte szavakba ellenvetéseit.

 – Ahogy gondolja, felség.

 – A Törvény lehetővé teszi, hogy a király megjutalmazza az őt hűen szolgálókat – emelte fel a hangját Skandar Graun. – És ezt épp te mondtad. Én pedig jutalmul azért, hogy megörvendeztetett, engedélyezem, hogy részt vegyen az ünnepi lakomán.

 A törpe megvakarta az orrát.

 – Úgycse nem fogom felérrni az assztallt – morogta mérgesen. – Osztájn rajtam röhögg maj' a nip!

* * *

Skandar Graun, mielőtt a hatalmas lovagterembe indult volna, ahol már kora délután megterítették a lakomához az asztalokat, jó szokása szerint útba ejtette Lucinda rezidenciáját.

 – Bekopogjak, felség? – előzékenykedett Zwikk BlataRukoz.

 – Van nekem is mancsom – morrant rá a félork, és amúgy orkosan megdübögtette az ajtót, és bekajabált: – Lucinda Morian! Nyisd ki! A királyod van itt!

 – Királya vagy te a halálnak, de nem nekem! – jött az indulatos válasz tompán.

 Skandar Graun erőltetetten röhögött.

 – A modora még mindig a régi – magyarázta a körülötte állóknak csillogó szemmel. – Csiszolatlan gyémánt!

 Zwikk BlataRukoz sajnálkozva bólogatott.

 – Csiszolatlan, felség.

 A király ismét megdöngette az ajtót. Még bele is rúgott.

 – Drénia királya azt parancsolja, nyisd ki az ajtót, és dugd ki a morcos pofádat, makacs asszonyi állat!

 – Húzd el innen a beled, amíg szépen vagyok!

 Skandar Graun vigyorgott.

 – Komolyra fordítva a szót...

 – Takarodj!

 – Hm. Ez elég komoly – dörmögte a király. Aztán ismét megzörgette a súlyos ajtót. – Idehallgass, te...

 – Hallgasson rád a ringyó ork anyád!

 Skandar Graun komoran ráncolta a szemöldökét.

 – Egy órát kapsz! – kiáltotta. – Ha nem leszel a lovagteremben, mire az óra letelik, Yvorl varacskos képére esküszöm, idejövök, rád töröm az ajtót, és a tetves hajadnál fogva rángatlak be lakomázni... hadd röhögjenek egy jót a drén nemesek! – Elgondolkodott ezen. – Ámbár amilyen fapofák, úgyse fognak...

 Hatalmas csattanás, és lehulló cserepek zörgése jelezte, hogy az ajtóhoz odabentről hozzávágtak valamit. A hangjából ítélve nagy méretű váza lehetett.

 – Jönni fog, meglátjátok – biccentett megnyugtatólag Skandar Graun az érdeklődve figyelők felé. – A nyakamat rá, hogy mire az óra letelik, ott fog duzzogni mellettem az asztalfőn... – felemelte a hangját, hogy a mondat végét Lucinda is hallja: –...és a bevert orrát nyalogatja!

 Valami újra döbbent az ajtó túloldalán, ám a király a csörömpölést már nem várta meg. Magabiztosan feltartott fejjel elfordult, és határozott léptekkel a lovagterem felé indult.

 A szeme sarkából látta, hogy az egyik hajlongó udvaronc épp a mögötte sikló szellemtestőrök egyikének útjába áll, és kíváncsian várta, mi fog majd történni: a szellem kikerüli, átugorja vagy arrébb löki? Ám egyik sem történt. A szellemtestőr egyszerűen keresztülsiklott a hajlongó lakájon, mintha ott sem lett volna.

* * *

Alig tett pár lépést, valósággal beleütközött a görbe lábú ceremóniamesterbe, aki lábaihoz hasonlatos, göcsörtös botjával a kezében sebbellobbal épp szembe igyekezett.

 – Ó, felség! – hajlongott a vén ceremóniamester, aki szinte teljesen kopasz volt, csupán a feje közepén húzódott egy tenyérnyi sáv, melyről úgy meredt fel és bukott oldalra ősz hajcsomója, akár egy megtépázott kiskakas ernyedt taréja. – Az uraságok már mind együtt vannak, ön meg még fel sem öltözött?

 Skandar Graun meghökkenten nézett körül magán.

 – Pucér lennék?!

 – Ó, nem, nem felség, de ez a csiricsáré ruha, már megbocsásson...

 Skandar Graun úgy gyomortájékról morogni kezdett, s a morgása egyre emelkedett.

 Zwikk BlataRukoz előzte meg a bajt.

 – A Törvény nem rendelkezik arról, milyen ruhát köteles viselni a király – vetette oda. – S ha a király úgy dönt, hogy Kártyanapon a vendégei mulattatására egy mókás kártyafigurához hasonlatosan öltözködik, az szíve joga!

 A ceremóniamester csak hebegett, hápogott; erre nem tudott mit mondani. Skandar Graun viszont gyanakodva pillantott elégedett képpel feszítő főtanácsadójára.

 – A te érdekedben, Cvikli... nem kérdezem meg, melyik kártyalaphoz hasonlítok szerinted...

 Zwikk BlataRukoz kedvesen vigyorgott.

 – Ön kegyes hozzám, felség.

 A szertartásmester csámpás léptekkel imbolygott a lovagterem felé, és Skandar Graunnak az a határozott érzése támadt, hogy girbegurba botját csakis azért hordja magával, hogy annak segítségével még inkább cifrázhassa lépteit.

 És az külön csoda volt, hogy a több mint ötven lépés alatt, melyet a széles folyosón megtettek, ebben a botban csupán kétszer botlott meg – és egyszer sem esett hasra.

 A lovagterem előtt a szertartásmester dölyfösen a királyra pillantott, mintegy így jelezve neki, hogy álljon meg, amíg ő belép és fennhangon bejelenti érkezését. Kezdetben ebből akadtak gondok és nézeteltérések, de mostanra az udvari etikettben járatlan félork is kezdett ráérezni a palotai rutinra.

 A szertartásmester bekacsázott, hármat koppintott a botjá val, és kappanhangján elkukorékolta:

 – Őméltósága Skandar Graun de Vigorard, Drénia királya!

 A nevezett már indult is, de a szeme sarkából ismerős alakot pillantott meg a távolabbi keresztfolyosón, és felderült a képe.

 – Sern do Krajn kapitány! – kiáltotta. Aztán megperdült, és mit sem törődve azzal, hogy Drénia főnemesei felállva, néma csendben várják érkezését, a fagyföldi kapitány felé sietett, aki egy nála valamivel alacsonyabb, ám ugyanolyan vállas férfit támogatott a jobb könyökénél fogva. A férfi bal könyökénél az ingujj laza bogban végződött; attól lefelé nem folytatódott a keze. Ez a férfi csak nehezen vánszorgott, merev bal lábát nehézkesen húzta maga után.

 A király közeledtére mindketten odafordultak, és kermonjukra helyezett ujjakkal tisztelegtek.

 – Felség!

 Skandar Graun azonnal felismerte a nyomorékot; az a lovag volt, akit az orgyilkosságra készülő orvos szúrt meg, s akinek ott helyben csapta le a kezét épp az a fagyföldi kapitány, aki jelenleg támogatta.

 A lovagterem felől ismét kopogás hallatszott, majd felkukorékolt újra a szertartásmester türelmetlen hangja:

 – Mondom... Skandar Gra... – Zwikk BlataRukoz sietett be, és valamit súghatott a szertartásmester fülébe, mert a szertartásmester újra kopogott, így próbálva úrrá lenni az egyre erősödő morajláson. – Nemes uraim! Kérem türelmeteket! A királynak... hm... sürgős dolga akadt!

 – Sern do Krajn kapitány! – mondta a félork. – Még a palotában?

 – Csupán Juster lovagért jöttem, felség.

 Skandar Graun végigmérte a nyomorékot.

 – Juster? Igen, emlékszem rád. Megviseltnek tűnsz... de legalább túlélted.

 – Az ön mérhetetlen jóindulatának köszönhetően, felség –motyogta a férfi. Nehezen formálta a szavakat. A száj a bal oldala alig mozgott és a nyelve sem forgott rendesen. Arca eltorzult, ahogy a folytatással erőlködött: – Bár inkább... – A szeme megvillant. Ha már belekezdett, kimondta, amit gondolt: – Bár inkább hagyott volna pusztulni, felség!

 – Fél kézzel és béna lábbal is élhetsz jó életet – vigasztalta Skandar Graun komoran.

 – De ezt a szégyent... ami bennünket ért. Elzavarnak, mint a hitvány kutyákat...

 – Hallgass! – förmedt rá Sern do Krajn zordan, aztán a király szemébe nézett. – Felség! A csapatom menetkész.

 A választ, a királyi elbocsátást meg sem várva, felrúgva minden udvari illemet, belekarolt társába, és vonszolta magával.

 – Álljon csak meg az a menetkészség! – recsegte Skandar Graun mérgesen. – Egy tapodtat se tovább! Amíg erre parancsot nem adok, nem mentek sehová!

 – Már megkaptuk a parancsot, felség.

 – De nem tőlem.

 – Valóban nem, felség. Maga Lyasthé Mehriall, a Törvény Védelmezője tolmácsolta számunkra az Arkhon Tanács akaratát. Messze északon nagyobb hasznunkat látják.

 Skandar Graun hunyorogva fontolgatta ezt.

 – Ti, ti Dierronlovagok... – dörmögte végül megvetően –, akik, mint tudom, Kőszikláknak hívjátok magatokat keménységetek, kitartásotok és rendíthetetlenségetek végett, valóban kiérdemlitek ezt a nevet... mert a kősziklánál is feledékenyebbek vagytok.

 Sem do Krajn a fejét rázta.

 – Nem, felség, nem – suttogta hevesen. – Mi nem felejtünk! Soha nem!

 – Csupán a jelmondatotokat felejtettétek el – sajnálkozott Skandar Graun. – Mi is áll a zászlótokon? „Haza és Arkhon Tanács"? Vagy „Haza és Lyasthé Mehriall"?

 – Haza és király! – vágta ki Sem do Krajn mérgesen. Aztán abban a pillanatban elvörösödött. Megértette a célzást.

 – Nem tudom, mit parancsol neked a hazád – dörmögte Skandar Graun, és jól megnyomta a jelentőségteljes szavakat –, de a királyod parancsa az, hogy ne vidd a Dierronlovagokat sehova. Itt maradjatok a Fellegvárban, amíg másképp nem rendelkezem!

 Azzal választ sem várva sarkon fordult, és lendületes lép– tekkel a lovagterem elé sereglett udvaroncok és nemesek fele sietett. Három lépés után még visszafordult. Kirántotta láncos buzogányát, és odamutatta az utána bámuló két lovagnak.

 – És még valami, Krajn kapitány! Tetszenek ezek a pompás rubinok... Vedd úgy, hogy kiengeszteltél. Nem haragszok, amiért orvul felgáncsoltál a rugdancspályán, dacára annak, hogy egyazon csapatban voltunk. Elfogadom a bocsánatkérésedet.

 Azzal máris beviharzott a lovagterembe, mielőtt a kacska lábú szertartásmester ismét bejelenthette volna.

 – Bocsánatkérés?! – morogta a fagyföldi elképedve. – Pofátlan korcs sertés! Hálából adtam neki a legszebb drágaköveimet, amiért gondja volt rád, Juster!

Az ünnepi lakoma drén szokás szerint rövid italokkal és hoszszú köszöntőkkel kezdődött. Az arkhon családok exarchái egymás után emelkedtek fel, és valamennyien egyegy általuk kiválasztott istent magasztaltak ékes szavakkal. Olyan isteneket, akik neve mindig elhangzott a Kártyanap ünnepén.

 A sort Arman de Dierron nyitotta meg. A Dierron Lovagrend megalapítója nyolcvanas éveiben is acélos tekintetű, egyenes tartású, kemény, katonás férfi maradt. Ő nem szaporította sokáig a szót. Erranra, a bátrak és a hősök istenére emelte poharát, mondván, hogy a játékban ugyanúgy a bátraknak kell győzedelmeskedniük, mint ahogy a csatában is.

 Amikor a kurta szónoklat véget ért, a zsúfolásig telt, hatalmas teremben összegyűltek valamennyien felugrottak, és azt üvöltötték:

 – Erranra!

 Aztán egy hajtásra kiitták a csurig töltött dimossés(35) kupica tartalmát, mely átmenetet képezett valamiféle gyümölcspárlat és híg bor között. Erőssége meg sem közelítette azokat a pálinkákat, amiket Skandar Graun egykor iszogatott. Az íze meg egyszerűen undorító volt. De azért iható.

(35) dimosse – kb. egy deciliter.

 A drének legalábbis nyelték, mint szomjas hal a vizet.

 A közelben tüsténkedő apródok sorra jártak, és azonnal utántöltötték a poharakat.

 Amikor elhalt a jókedvű ordítozás, a kivörösödött képű, jó hangulatú Zordig de Royg emelkedett szólásra:

 – Esthewarra, a csalók és a hamisak istenére emelem poharam! – jelentette be. Aztán mielőtt a megdöbbenés általános hulláma hangzavarrá duzzadt volna, tréfás, élcelődő hangon folytatta: – Rá úgysem iszik soha senki a becsületéről, igazságszeretetéről és hősi múltjáról híres Dréniában. Tiszteljük meg legalább most ez egyszer... ebben az évezredben először és utoljára... aztán felejtsük el mindörökre!

 Mennydörgésként robbant ki a nevetés az összesereglett urakból, és mindenki összevissza kiabált. Sokan a lábukkal dübögtek, mások az asztalt csapkodták.

 Zordig de Royg azonban nem fejezte be ilyen gyorsan. A lehengerlő kezdés után hosszú beszédet tartott arról, hogy miért is nem szokott ő – és persze a jelenlévők – inni Esthewarra soha, s eközben nem felejtette el legalább tucatszor kihangsúlyozni, hogy a de Roygok a legősibb és legigazabb drén családok közé tartoznak, amióta világ a világ.

 Aztán amikor már kezdett lanyhulni a figyelem, és izzadságtól csúszóssá váltak volna a kemény markokban szorongatott kupicák, Zordig de Royg egy frappáns poénnal fejezte be unalmassá silányult szónoklatát:

 – Igyunk hát Esthewarra, mert mint mondtam, ezer évente egyszer legalábbis... a Kártyanapon talán még a csalás és a hamisság is megengedett... de csak akkor, ha az jó ügy érdekében történik!

 Ismét nagy röhögés és üdvrivalgás harsant, és az egybegyűltek állva ünnepelték a szónokot.

 Skandar Graun, akinek az arcát felderítették az első mondatok, már a szónoklat közepén elveszítette a fonalat, és ugyanúgy unta a beszédet, ahogy mindenki más. Azt pedig végképp nem értette, mi tetszik ezen az utolsó mondaton mindenkinek – hacsak az nem, hogy végre véget ért a hosszú monológ.

 Ittak megint.

 Aztán Shenden de Zrabervetshen következett. A hatvan körüli, hajlott hátú, fél szemére vak férfi nehézkesen emelkedett fel az asztaltól. A hangja remegett, nyekergett, de a szavaiból ítélve az esze még a helyén volt. Abból ítélve legalábbis, hogy az előtte szónoklót követően meg sem próbált poénkodni.

 – Én Marykra, a jó szerencse istenére emelem poharam –

kezdte.

 Miközben a reszkető hangú exarcha beszélt, Skandar Graunon egyre jobban úrrá lett az a búskomorság, mely már napokkal ezelőtt is kínozta. Az a búskomorság, melynek legutóbb egy féktelen italozással vetett véget – bezárkózva a szobájába egy tucatnyi disznó társaságában.

 Pillantása a két oldalán üresen maradt székekre vetődött. Mivel az ultimátumszerűen kiszabott egy órából még csak negyedóra telt el, azon nem csodálkozott, hogy Lucy nem jött. Valószínűleg jönni fog majd, hiszen van annyi esze, hogy nem szegül szembe a királyi parancsnak – még akkor sem, ha nevezetesen Skandar Graun ez a király –, ám az is egészen biztos, hogy az a makacs nőszemély ide nem dugja az orrát a határidő lejárta előtt egy perccel sem.

 Sőt, az még inkább Lucyra vall, hogy nem jön ide egy óra múltán sem. Konokul kivárja azt az időt, amikor a királynak már elkezdenek vérben forogni a szemei... És amikor a határidő letelte után félórával Skandar Graun majd felemelkedik az asztaltól, hogy felgyűrje az ingujját, és elinduljon megregulázni makrancos kedvesét... akkor fog majd betoppanni durcásan, morcosan és morogva, és majd még elvárja, hogy tőle kérjenek bocsánatot.

 Skandar Graun már eleve mosolygott.

 Megértette hát, hogy balján üresen maradt a szék. Ám hogy a jobb oldali szék miért üres, arra nem talált magyarázatot. Talán Dzsara Horg is bezárkózott a szobájába, és ő is makacskodik?

 Miközben továbbra is a Zrabervetshenek exarchája beszélt, Skandar Graun lopva magához intette a valamivel mögötte álldogáló fótanácsadóját.

 Zwikk BlataRukoz, aki olyan merengve állt ott, mintha ő is a király mögé felsorakozott láthatatlan szellemtestőrök egyike lenne, az első pillanatban észre sem vette az intést. Csak akkor hajolt oda, amikor a király már másodjára rápisszegett.

 – Felség? – suttogta alig hallhatóan, hogy ne zavarja a beszédet.

 – Hol van Dzsara Horg?

 – Az ajtón kívül várakozik, felség.

 – Hívd be!

 – Azt nem lehet, felség! – suttogta hevesen Zwikk BlataRukoz. – Csak azt követően, amikor az exarchák a beszédet befejezték. – Mielőtt Skandar Graun vitatkozni próbált volna, sietve hozzátette. – Ez a Törvény, felség. Láthatja, még én magam se ülhetek le az asztal mellé, mert mint köztudott, jelenleg még nem vagyok nemesi cím birtokosa.

 Skandar Graun bólogatott.

 – Ez köztudott, valóban.

 – Ha majd a beszédek véget érnek, a szertartásmester beszólítja Dzsara Horgot, felsorolja az érdemeit, és megkérdezi az exarchákat, engedélyezike, hogy az asztal mellé üljön...

 – Hát ez meg micsoda pimaszság?! – szisszent fel Skandar Graun. – Én, a királyuk úgy rendelkezem...

 – Pszt, felség, kérem, ne kiabáljon! Mindenki idenéz.

 – De ez akkor is...

 – Csak formaság – hadarta Zwikk BlataRukoz. – Ismerik a király kívánságát és bele fognak egyezni. Ám a Törvény megsértése lenne, ha nem kérnénk a jóváhagyásukat.

 – Még jó, hogy nekem nem kell minden alkalommal engedélyt kérnem, hogy közéjük ülhessek...

 – Önnek nem kell, felség. Hiszen ön a király. És mint ismeretes, első alkalommal még Lucinda Morian számára is meg kellett kérni az engedélyt...

 Skandar Graun a homlokát ráncolta; nem emlékezett ilyesmire.

 – Ráadásul neki duplán – folytatta a pusmogást a főtanácsadó –, hiszen mint láthatja, felség, nők nem ülnek az asztalnál sehol.

 És ez igaz is volt; a Kártyaünnep estéje azon lakomák közé tartozott, amelyből kihagyták a női nemet. Es nem ez volt az egyetlen ilyen ünnep Dréniában.

 Időközben Shenden de Zrabervetshen befejezte beszédét, és ismét inni kellett. Skandar Graun szórakozottan nyúlt a pohár után. Neki mindig kétszer töltöttek. Először csak egy ujjhegynyit, azt az előkóstolója, egy pufók képű, kerek szemű, pocakos férfi itta meg. Aztán a második pohár, amelyet úgy csurig töltöttek, hogy jutott belőle az asztalra is, a királyé lett.

 Ezt követően Rivan de Moreguard ragadta meg újratöltött

poharát. Hatvan és hetven közötti, fél karú, ősz hajú, sebhelyes arcú férfi volt, aki úgy kidüllesztette a mellkasát, mintha megpróbálná eltakarni vele saját szeme elől dudorodó sörpocakját.

 – Igyunk Darnelre, a bor és a mulatozás istenére! – kezdte mondókáját, aztán elkezdte kifejteni, miért éppen ezt az egészen kézenfekvő istent választotta áldomásához.

 Ő fele annyit sem beszélt, mint az előtte szóló, és nem is keresett ékes szavakat. Így mire Skandar Graun ismét elbusonghatott volna, már emelhette is újra a poharat.

 Dorigan de Frekhanzer, aki következőnek állt fel, széles mellkasú, nap– és szélcserzette arcú tengeri medve volt. Összehúzott szemmel nézett körül az egybegyűlteken, és hosszú pillanatokig hallgatott, mielőtt kimondta volna annak az istennek a nevét, akire a poharát emeli.

 – Celiahnára, a levegő istenére iszom – mennydörögte –,mint mindig, mindenhol és bármikor. Húsz éven át ő dagasztotta vitorlámat, s őt ünneplem ma is, a Kártyanapon. Igyunk hát Celiahnára!

 Ő nem kapott akkora éljenzést, mint azok, akiket soron követett, de azért a poharak ismét kiürültek.

 Most már többen is akadtak, akik nem ugrottak fel az asztaltól a beszéd végén. Nem azért, mert nem akartak, inkább azért, mert már nem bírtak. Olyan is volt, aki hosszabb beszédre számíthatott, és amikor mindenki talpra szökkent, ő nagy hevességében székestül hanyatt esett.

 Amikor elcsitult az emiatti vigalom, és a gúnyos kiáltások is elhaltak, Gledz de Cloa következett. Ötvenes, sunyi képű, állandóan kínosan vigyorgó férfi volt, akinek megmegrándult néha a bal szemizma. Ő még az előtte szólónál is tömörebb volt.

 – Groomsra, az orkok öregapjára iszom – kiáltotta. – Kiki maga találja ki, hogy vajon... miért!

 Mire kimondta, csaknem elcsuklott a hangja, s a végére már úgy elváltozott, mint ahogy egy serdülő kölyök hangja mutál.

 Falrengető röhögést eredményezett a bejelentése, és nagyon sokan gúnyosan odaintettek poharukkal a királynak, mielőtt felhajtották volna.

 – Felség! Felség! – sziszegte Zwikk BlataRukoz ijedten. –

Kérem, ne!

 Skandar Graun csodálkozva pillantott a tanácsadójára. Ő csak a poharáért nyúlt, de ez az ostoba meg nyilván azt gondolta, hogy fel akar ugrani vagy verekedést provokálni... Ám azt még Skandar Graun is megtanulta, hogy ami kocsmában szinte kötelező – mármint hogy le kell csapni a kötekedő alakokat –, a palotában igencsak súrolja az illendőség határát.

 Gúnyos vigyorral intett vissza poharával a feléje pislogóknak, és behörpintette az újabb adagot.

 – Ugyan mit ugrálnék? – morogta flegmán. – Hisz' még azt se tudják ezek a pojácák, hogy Yvorl papja vagyok...

 Hetedikként Artax de Miyra emelte magasba a poharát. Hetven körüli, kényeskedő mozgású úriember volt, akinekvastag púderréteg fedte az arcát, állítólag valami régi betegség miatt, és aki kappanszerű hangon, szinte az orrából beszélt.

 – Ha már a tiszteletreméltó de Cloa Groomsra emelte poharát, hogy ezzel királyunknak kedveskedjen, úgy illene, hogy én magam, kiküszöbölve e tudatlanság okozta csorbát Yvorlra emeljem poharam, mivelhogy... és ezt bizonyára te is tudod, tiszteletreméltó de Cloa, csak nyilván megrándította nyelved a szemed alatt vibráló ideg, s amiatt tévedtél... királyunk a Káosz istenének hódol, nem pedig Groomsnak, kire te a voksodat adtad... – Elhallgatott, és kivárta, amíg a baljósan felemelkedő, vöröslő képű Gledz de Cloát visszarángatják a székébe, aztán derűsen folytatta: – Ám én nem Yvorlra iszom, hanem Gwynonra, az ostobák és a balgák istenére... vagyis mindazok támogatójára, akik elég ostobák és balgák ahhoz, hogy kártyaasztalhoz üljenek és elnyeressék velem a pénzüket...

 Skandar Graun, aki eleinte összevont szemöldökkel hallgatta a beszédet, a végére akaratlanul is felröhögött. Szórakozottan nyúlt a pohár után, és azt tapasztalta, hogy egy puffadt kéz megelőzi.

 – Hé! – mondta, és visszarántotta a poharat.

 A királyi előkóstoló csaknem arccal az asztalra bukott. Már alig állt a lábán. Annyira belejött az ivásba, hogy azt hitte, ezt a második pohárral is neki töltötték ki.

 Ezt követően az utolsó exarcha, Liyun de Chavellier tápászkodott fel az asztal mellől. Hatvan körüli, sápadt képű, mogorva alak volt. Az a típus, aki keveset beszél, ám amikor megszólal, szemrebbenés nélkül kimondja, amit gondol.

 – Én Garbashra, a halál istenére iszom – recsegte. – Arra, aki még Kártyanapon is kiválasztja következő áldozatát!

 Mielőtt bárki is reagálhatott volna, a fickó fenékig ürítette poharát, majd lecsapta az asztal lapjára, hogy csak úgy csattant.

 A dermedt csend, mely beszédét követte, ekkor tört meg. Néhányan harsányan felröhögtek, mintha tréfára vennék az egyértelmű utalást arra, ami az Aranycsarnokban történt. Mások viszont összevissza kiabáltak. Megint mások pedig csak szótlanul ittak.

 Aztán várakozóan bámultak a király felé.

 – Ön jön, felség! – sziszegte hevesen Zwikk BlataRukoz.

 – Mi? Hova? – hebegte a félork, aki eddig baljóslatú pillantásokat vetett Liyun de Chavellierre. – Ne akard, hogy válaszoljak erre a példátlan pimaszságra!

 – De hát... ön következik! Mindig a király az, aki az utolsó tósztot mondja. A király zárja le az exarchák beszédét.

 – Úúúúgy? – Skandar Graun vészjóslóan beszívta a levegőt, és feltápászkodott. Nem ivott még annyit, hogy ne tudjon megállni a lábán, ám puszta megszokásból megtámasztotta súlyos felsőtestét cölöpnyi karjaival az asztalon, mint ahogy az jobb helyeken szokás...

 A lovagteremben eddigre elhalt a moraj, még a pusmogások is elhalkultak. Valaki cérnavékony hangon énekelni kezdett a legutolsó asztalok valamelyikénél; villámgyorsan betapasztották a száját.

 – Sok istenre ittunk már – kezdte lassan, megfontoltan –, és elmondhatjuk, hogy elmésebbnél elmésebb tósztokat hallottunk. Nem is tudom, ezek után én kire emeljem a poharam...

 – Inf... Inf... Infangusra – lehelte és hebegte egyszerre a segítőkész Zwikk BlataRukoz a fülébe. Nyilván arra gondolt, hogy a királynak nem jut több istennév az eszébe, s megpróbálta kisegíteni.

 Skandar Graun azonban oda sem figyelt. Tudta ő, hogyan vágjon vissza a gúnyos megjegyzésekért.

 – Való igaz, ihatnánk Infangusra, a furfang és a találékonyság istenére, akinek segítségével, mint az ismeretes, egymagam lettem a rugdancsjáték győztese... érdemtelen korcs létemre legyőzve és megszégyenítve ezzel az udvarbéli dicső és gőgös lovagok színejavát... – Csak ő nevetett ezen. És az, hogy mindenki más hallgatott, még jobban felbosszantotta. – Vagy ha már itt tartunk, emelhetném poharam Sulamirra, az igazság istenére, aki meghiúsította az életemre törő orgyilkosok galád merényleteit. De talán még szívesebben innék Zrogdavarra, az elfek istenére, aki állítólag a drén nemesi vért mindennél jobban szerette... De ihatunk akár a gilf Kwanremaanra is... vagy ahogy a ti dicső őseitek, az ő rabszolgái szólították urukat, Lord Kwanremaanra...

 Kénytelen volt elhallgatni, mivel a nagy ordibálásban, dübögésben még a saját szavát sem hallotta. A nemesek felugráltak, és vadul hadonásztak felé, de fegyvert senki nem rántott. Egyelőre, legalábbis.

 Zwikk BlataRukoz saját torkát szorongatta; mivel nem fért ki rajta szó, így próbált valami figyelmeztetésfélét kipréselni rajta.

 A félork király zordan elvigyorodott.

 – Urak! Urak! – kiáltotta, hogy ismét magára vonja a figyelmüket. – Én se röfögtem, amíg ti ugattatok!

 Beletelt vagy két percbe, mire csendesült a lárma annyira, hogy Skandar Graun kiabálva folytatni tudja.

 – Ha gúnyolódni akarnék, mint ahogy ti tettétek velem, akkor azokra innék, kiket fentebb említettem... Ám én nem rájuk ürítem poharam! Hogy bizonyítsam királyi méltóságomat, melybe belekényszerültem... olyasvalakire fogok most inni, akit ti, drének mindennél és mindenkinél jobban, szinte istenként tiszteltek... – Magasba emelte a poharát, és zengő hangon kiáltotta: – Igyunk Kargil Yhronra!

 És ivott.

 A beálló dermedt csendben több egymást követő csattanás is hallatszott. Ijedtükben vagy megrökönyödésükben többen is kiejtették kezükből a poharat.

* * *

Jó néhány perc eltelt, mire rendeződtek a sorok; ám a moraj és a pusmogás csak nem akart elhallgatni.

 Skandar Graun sandán vigyorgott.

 – Tán valami rosszat mondtam? – kérdezte a közelében sápadozó királyi főtanácsadót.

 Zwikk BlataRukoz időközben újratanult nyelni és lélegezni.

 – Inkább Lord Kwanremaanra ivott volna, felség... mint arra a bizonyos névre, amit említeni méltóztatott.

 – Miért? Én azt hittem, itt mindenki imádja Kargil Yhront...

 – Nos, e tekintetben... inkább nem mondanék semmit, ha lehet. És akkor sem, ha nem lehet...

 Skandar Graun figyelme elkalandozott. Női ruha suhogását hallotta, és az ajtó felé kapta a fejét, mert azt hitte, Lucy közeledik, de nem ő volt az, hanem Lyasthé Mehriall, a TörvényVédelmezője. A fehérsárkánynő nem szólt senkihez, csupán leült arra a helyre, mely az exarchák mellett üresen maradt.

 Skandar Graun rámeredt. A nő viszont még csak felé sem pillantott.

 Az ajtóban tálcákkal a kézben felsorakoztak az apródok, de egyelőre vártak. Az is hamar kiderült, hogy mire.

 A ceremóniamester hármat koppintott. Csodás szerencsével ismét elhibázta a lábfejét.

 – Dzsara Horg! – kiáltotta fennhangon, majd amikor két libériás lakáj közelebb taszigálta a tálcán gőzölgő húsok felé

szaglászó félorkot, a ceremóniamester folytatta. – Közrendű. Kevert vérű. Drénia Királyától a megtisztelő Udvari Bolond címet kapta jutalmul, miután testével felfogott oly nyilakat, melyek eltévedten röpültek, s a királyt találhatták volna el. – A vénember gondosan ügyelt arra, hogy ne hangsúlyozza ki a merénylet tényét. Miután kivárt és nagy levegőt vett, feltette kérdését. – Engedélyezi az Arkhon Tanács, hogy e személy helyet kapjon az asztal mellett, mint ahogy azt Drénia királya kívánja?

 Skandar Graun az exarchák felé pillantott. Azok nem néztek az ajtó irányába. Úgy ültek ott, mintha nem is hallanák a kérdést. A választ Lyasthé Mehriall recsegő hangja adta meg:

 – Az Arkhon Tanács beleegyezését adja. Dzsara Horg elfoglalhatja helyét.

 A bekötözött vállú félork meredt szemmel, az ajkát nyalogatva kóválygott el a tálcák közeléből, de így is egy apródnak kellett gyengéd erőszakkal megmutatnia, merre vezet az útja.

 – Grudo Dolomar! – kiáltott fel ismét a ceremóniamester, majd amikor a kovács megjelent, folytatta. – Udvari kovácsmester. Törpe. Nem drén, ám tiszta vérű. Megörvendeztette ma Drénia Királyát, aki tettei viszonzásaként megjutalmazta, és vendégül hívta asztalunkhoz... Engedélyezi az Arkhon Tanács, hogy e személy helyet kapjon az asztal mellett, mint ahogy azt Drénia királya kívánja?

 – Az Arkhon Tanács beleegyezését adja – recsegett ismét Lyasthé Mehriall hangja. – A Tanács engedélye ezen egy alkalomra szól. Grudo Dolomar elfoglalhatja helyét az asztalnál.

 – Tegyetek a székére párnát! – rendelkezett Skandar Graun.

– Elegendőt ahhoz, hogy ne szenvedjen kényelmetlenséget!

 Miután a peckes léptű kovácsmestert elvezették valahová hátsó asztalokhoz, Skandar Graun érdeklődve fordult az ajtó felé. Azt várta, hogy feltűnik Lucinda, vagy azt, hogy a ceremóniamester őt is bejelenti. Ám a vénség egész mást jelentett be:

 – Kezdődjék a lakoma és a játék!

 A sorban álló apródok máris megindultak a megrakott tálcákkal; elsőként a király asztalát célozták meg.

 Skandar Graun azonban nem is törődött a finomságokkal. A megivott italon kívül a keserűség is marta a gyomrát.

 – Ülj le, Dzsara Horg! – vetette oda a mellette tébláboló félorknak. – Úgy látszik, ma te leszel az egyetlen beszédpartnerem... És ha lehet, ne csorgasd rá mindenre a nyálad, én is falnék pár falatot!

* * *

Mielőtt a lakoma igazán elkezdődött volna, Zwikk BlataRukoz óvatosan a király mellé hajolt, és a fülébe súgta:

 – Felség, ha van bármi kérdése az Arkhon Tanácshoz, azt most tegye meg, mivel most még egyben vannak.

 – Miért, később szétfoszlanak?

 – A sárkánynő pillanatokon belül elhagyja a termet.

 Skandar Graun csak egy pillanatig fontolgatta ezt, és közben Lyasthé Mehriallra pillantott. A fehér hajú nő unottan bámult maga elé, és valóban nem úgy nézett ki, mint aki élvezi az ittlétet.

 A félork ismét az ajtó felé pillantott, de ott csak az apródok és a palotaszolgák sürgölődtek; Lucindának semmi nyoma.

 – Talán jobb is – mormolta az orra alatt –, ha a távollétében tárgyaljuk meg ezt.

 Mire feltápászkodott, Zwikk BlataRukoz odaszalasztott egy fürge lábú szolgát az ajtó sarkánál várakozó ceremóniamesterhez, hogy a fülébe súgjon valamit. A ceremóniamester nem tett fel kérdéseket. Erőteljes koppantásokkal hívta fel magára a figyelmet, majd amikor csendesedett a zsibongás, közreadta mondandóját:

 – Drénia Királya kérdéssel fordul az Arkhon Tanácshoz.

 A terem elcsendesedett, csupán halk mormolás és duruzsolás hullámzott egyes részeken. Még az asztalok között sürgölődő palotaszolgák is megtorpantak, hogy ne zavarják lábdobogásukkal a király beszédét.

 – Nemes urak – kezdte Skandar Graun, és végigpillantott az egymás mellett ülő exarchákon. Tekintete végül a rámeredő sárkánynő mészfehér arcán állapodott meg, s a továbbiakban őt nézte mindvégig, míg beszélt. – Tanácsadóim és segítőim arra biztatnak, hogy házasodjak, s utódokat nemzzek, akik átveszik majd utánam a trónt, amikor lejár az én időm. E tanács egybeesik szándékaimmal: én magam is nősülni kívánok. Már csupán az Arkhon Tanács beleegyezése szükséges ahhoz, hogy ezt megtehessem. – Szélesen elvigyorodott. – Na, urak, döntsetek: beleegyeztek vagy sem?

 Az exarchák tekintete összevissza villogott; egymás arcát fürkészték, ki mit szól hozzá. Arcuk azonban rezzenéstelen maradt.

 Lyasthé Mehriall fel sem állt; úgy szólalt meg.

 – A király házasságához nem szükségeltetik az Arkhon Tanács beleegyezése – recsegte még a szokásosabbnál is hűvösebb és érdesebb hangon. – A királynak joga és kötelessége házasodni s törvényes utódokat nemzeni. Ezt kívánja a Törvény.

 – Hát éppen ez az – magyarázta Skandar Graun sanda vigyorral –, hogy a Törvény szerint nem vehetem el azt, akit választottam. Arról nem is beszélve, hogy a kölyök, mely már útba' van, a Törvény szerint nem lenne... törvényes.

 Egyre hangosodó moraj futott végig a termen. Néhányan felugráltak és közelebb nyomultak, hogy jobban lássák és hallják, mit reagálnak erre az Arkhonok. Nyilvánvalóan minden jelenlévő tudta, miféle és kiféle a király „választottja".

 – Magyarázzam még? – kiáltotta Skandar Graun, hogy túlharsogja az erősödő zajt. – Lucinda Moriant akarom királynémul, aki nem nemesi származású, nem drén és kevert vérű... mint én magam. És azt akarom, hogy az Arkhon Tanács ismerje el törvényesnek a kölykömet, amit a méhében hord!

 Erre tört ki aztán igazán a lárma. Néhányan egyszerűen csak üvöltöttek felháborodásukban, mint a megsebzett farkasok. Szemek villogtak, kezek szorultak ökölbe, és az exarchák mögött tolongók egymást lökdösték izgatottságukban.

 Az exarchák egymást bámulták; komor, zord tekintetek találkoztak.

 Lyasthé Mehriall most felemelkedett helyéről, és minden szem rátapadt.

 – A kérés tárgya ellentétes a Törvénnyel – jelentette ki elutasítóan. – Ám amennyiben az Arkhon Tanács minden tagja beleegyezését adja, s egyikük sem ellenzi, a Törvény ez alkalommal kivételt tehet.

 A sárkánynő csupán ennyit mondott, aztán visszaült a helyére, és úgy bámult el az egybegyűltek feje fölött, mintha ez az egész rá nem is tartozna.

 – Nos? – érdeklődött Skandar Graun sürgetően. – A szóban forgó nő mindjárt itt lesz, s szeretném őt jó hírrel felvidítani!... Exarchák! Mi a válaszotok!?...

 Zordig de Royg úgy pattant fel, mintha rugóra járna.

 – Felség! – kiáltotta harsányan. – Mint tudod, mi de Roygok mindig és minden körülmények között elsőként nyilvánítottuk ki hűségünket Drénia királyának. Megértjük szándékaidat és indokaidat... ám a legmélyebb tisztelet mellett azt kell mondanom... ha a kérésedet jóváhagynánk, azzal a drén nemzet legősibb és legszentebb hagyományai ellen vétenénk. És mint tudod, a Drén Törvény azért van, hogy védelmezze mindazt, amiért dicső őseink... köztük is legfőképpen a de Roygok... a vérüket ontották annyi vérzivataros éven át. Hovatovább...

 – Hovatovább?! – hördült fel Skandar Graun, és a szeme sarkából nagyot csukló főtanácsadójára pillantott. Intőn felemelte az ujját az energikus exarcha felé. – Mielőtt belemelegednél a szónoklásba, dicső Zordig, kinek a mindenki által, de legfőképpen általad elismert és magasztalt királyhű de Royg ősök nagyszerű vére folyik az ereiben... engedd meg, hogy felvilágosítsalak egykét tényről, mely elsiklott szemed előtt...Zordig makacsul ingatta a fejét.

 – Kár minden szóért, felség, és ezt a legalázatosabb tisztelettel mondom: sem én, sem exarcha társaim nem adhatják engedélyüket az ön kérésére. Soha!

 Skandar Graun flegmán vállat vont.

 – Ha az Arkhon Tanács döntése ez...

 – Naná, hogy ez!

 – Ez esetben tehát nincs más választásom – mondta derűs mosollyal a félork –, mint a Törvény szava szerint választani ki a királynémat: a főnemesek lányai közül. – Csillogott a szeme. – Kezdjük például veled, Zordig. Ha jól tudom, van egy szép és sudár lányod, Lizya... akinek a dicső de Roygok vére folyik az ereiben. S akinek még az anyja is egy nemes arkhon családból származik... de Cloasarj volt, ha jól hallottam?

 Az exarcha kelletlenül biccentett.

 – Információi pontosak, felség.

 – Őt kívánom elvenni elsőként! – jelentette ki a király zengő hangon. – Mint a lány atyja, Zordig, halljam: van ellenvetésed?

 Zordig de Royg elvörösödött, hebegett, és a fejét kapkodta, hogy felmérje, mit mondanak erre a többiek.

 Ráadásul volt egy szó, amely megütötte fülét és nem hagyta nyugodni.

 – „Elsőként", felség?! – hebegte zavarodottan.

 Skandar Graun ripacskodva sóhajtott, és vállat vont.

 – Igen, Zordig, de Roygok legnemesebbike, elsőként. Ugyanis, hogy némi magyarázatul szolgáljak, félő, nem sokáig leszel ezáltal királyi rokon. Mert azt tudnod kell, hogy nekünk, kevert vérű, orkfatty korcsoknak a magunk igen erős. – Kihívóan rácsapott az ágyékára, és vérlázító pimaszsággal vigyorgott. – Az a nőszemély, akit mi, ork fattyúk gerincre hajítunk és jó alaposan megdöngetünk elölről, hátulról...

 Skandar Graun kivárt, megvárta, amíg gúnyos, lekezelő szavai elérik a kívánt hatást. Hiszen kevés apa bírja ki, ha a jelenlétében így beszélnek az egyetlen lányáról, főképp akkor ha az apa által lenézett és megvetett korcs teszi ezt. Zordig nagyot nyelt, és még vörösebb lett. Mindkét keze ökölbe szorult, és villámló pillantást vetett azokra, akik felháborodott hördülés helyett felröhögtek.

 A király kedvesen mosolygott, és kezét jelentőségteljesen még mindig az ágyékán tartotta. Folytatta:

 – Na szóval, nem részletezem, hiszen te magad is el tudod képzelni, mi és hogyan történik a nász éjszakáján... – Illusztrálásképpen tett egykét erőteljes csípőmozdulatot. – És azt is tudod, hogy a lány biztosan megfogan. – Színpadiasan sóhajtott. – És ezzel vége.

 Zordig de Royg szeme tágra nyílt a döbbenettől. Talán kezdte már érteni, mire akar kilyukadni a király.

 Skandar Graun viszont lendületesen folytatta.

 – Én kevert vérű korcs vagyok, Zordig! – kiáltotta zengő hangon. – Következésképpen a lányod egy korcsnak ad majd életet. Lyasthé Mehriall! Mondd csak: mit is parancsol ez esetben a Törvény?!

 A fehér sárkánynő közönyösen nézett a semmibe.

 – Azon nemesi származású nő, ki kevert vérű korcsot hoz a világra, halálra ítéltetik; családja az utolsó szálig kiirttatik, cím és rang elvétetik, birtokaik elkoboztatnak.

 – Ej, de szörnyű! – kiáltotta harsányan Skandar Graun, s gunyoros mozdulattal kitörölt néhány nem létező könnycseppet a szeméből. Aztán tehetetlenül széttárta a karját. – De ha ezt írja elő a Törvény... legyen, aminek lennie kell!

 Zordig de Royg arca paprikavörösen lángolt, a szemében vad rémület és gyűlölet keveréke villogott. Csak hörögni tudott; értelmes szavak nem hagyták el a torkát.

 – Uraim! – kiabálta túl a hangzavart Skandar Graun. – Akinek tartozása van a de Royg család felé, sürgősen adja meg! Akinek pedig ők tartoznak, mielőbb hajtsa be! Mert ahogy számolom, egy év múltán a de Royg név csupán hősi emlék marad!

 Még nagyobb lett az ordibálás. Most már szinte mindenki ott tolongott az exarchák körül.

 Skandar Graun azonban még nem fejezte be.

 – Sajnos, az utódlás kérdése igen sürgető... éppen ezért, miután mostanhoz egy évre szegény Lizyát és a de Roygokat mind eltemettük, új királynőt kell választanom magamnak! – A kezét dörzsölgette. – Találkozunk a jövő évi Kártyanapon ugyanitt. Szerencsejátékokat játszunk, és aki nyer, annak veszem el a lányát. Vagy ha nincs lánya, akkor a húgát, nővérét vagy akár az unokáját... és így tovább! – Viharosan nevetett. – Ha jól számolom és minden összejön, nyolc évbe sem telik, és... mélységes bánatomra... nem marad többé egyetlen arkhon család sem! – Ripacskodva széttárta a karját. – Nem lesz Arkhon Tanács! Kiktől kérek akkor engedélyt arra, hogy olyan

nőt vegyek el, akit nem engedélyezne a Törvény?

 Egyre feszültebb lett a hangulat; gyilkolásra kész tömeg zsúfolódott össze a királyi asztal előtt. Úgy tűnt, csupán a parancsra várnak. Az exarchák egy része ugyanúgy felugrált, mint a kisebb nemesi sarjak, és egymással ordítoztak; megint mások meg csak ültek, és maguk elé révedtek.

 – Vesszen a korcs! – üvöltötte valaki.

 – Legyen átkozott!

 Skandar Graun azonban kihívóan röhögött.

 – Rám akartok támadni?! – bömbölte bőszen. – Gyertek csak, gyertek! Beverem a fejeteket! Akit pedig meghagyok, csak azért teszem, hogy a bakó nyesse el a nyakát!

 Senki nem támadt rá, de néhányan már az asztalát rángatták és mozgatták.

 Lyasthé Mehriall felugrott, és akkorát bömbölt, amekkora erejű hang ki sem férhetett volna egy ilyen karcsú, törékenynek tűnő teremtés torkán. No persze akkor, ha nem sárkány lett volna, hanem az, aminek álcázta magát.

 – Elég! – bömbölte, és az asztalra csapott. Az asztal megbicsaklott, két lába kitört, a lapj a négy darabra esett, csengve hullottak a padlóra a tálcák és a serlegek.

 Pillanatokon belül még a legvérmesebbek is lecsillapodtak, és mindenki a dühös sárkánynőre meredt.

 – Tiszteljétek a Törvényt! – suttogta a nő fenyegetően, és a beálló csendben még érdes légzését is hallani lehetett. A királynak joga van megtenni ezt, amiről beszélt. A Törvény, mely útjában áll szándékának, támogatja őt e szándék átvitelében, ha a kerülő utat választja. Eszerint döntsenek az Arkhonok! És tiszteljék a törvényes királyt! – A füle hegyéig vigyorgó Skandar Graunra pillantott. – Hovatovább... a király is tudja, hogy e fenyegetéssel, melyet senki ne merészeljen zsarolásnak nevezni, nem érheti el célját.

 – Már hogy a fenébe ne érhetném?! – bukott ki a megrökönyödött félorkból. – Nyolc éven belül felkoppintom az összes nemesi csibét és röpülnek a kosárba a gőgös drén fejek...

 Lyasthé Mehriall odafordult, és rábámult kifejezéstelen, fehér szemgolyójával.

 – Ön lebecsüli a drén nemesek találékonyságát, felség – mondta megvetően. – Mire egyet pislog, nem talál arkhon leányt. Férjhez adják őket egykettőre, akár tízévesen is, s férjes asszonyt még a király sem ragadhat el...

 – Akkor elveszem a tíz éven aluliakat, s kivárom, míg felcseperednek.

 – Ám e közben ezek a lányok váratlanul eltűnnek. Meghalnak. Szörnyű tragédiák és betegségek végeznek velük. Vagy északi drén vademberek rabolják el őket... és ez csak a lehetőségek legnyilvánvalóbbika. – A sárkánynő kifejezéstelenülmeredt a megránduló ajkú félorkra. – Ha az arkhonok ellen fordul, felség, egyetlen asszonyt sem kap.

 A drének kiabáltak, röhögtek, és sokan megtapsolták a sárkánynő szavait. Mások pedig a székük lábával dübörögtek.

 – Ez így igaz, felség! – süvöltötte gúnyosan Zordig de Royg. – Lizya leányom szíve már nem szabad! Épp egy órája nyerte el kezét Liyun de Chavellier, aki múlt évben megözvegyült.

 – Így van! – vakkantotta a nevezett. – Özvegy vagyok, aszszony kell. Az én lányaim már férjezettek, kiskorú unokáimpedig mind halálos betegek! Cogart, az egészség és gyógyítás istene dönt sorsuk felől!

 E bekiabálás elindította a lavinát. Immár mindenki ordítozott. A hallottak alapján e napon minimum száz leány férjhez ment, s kétszer annyi halálosan megbetegedett...

 Lyasthé Mehriall maszkmerev arcán valamiféle lekezelő felsőbbrendűség vonaglott végig.

 Skandar Graun dühösen szívta tele a tüdejét.

 – Nekem így is jó – morogta baljóslatúan. – De azt ne higgyétek, hogy ennyiben hagyom! És ha nem akartok nyílt ellenségeskedést a királyotokkal, engedélyezzétek átvinni akaratomat!

 Az Arkhon Tanács azonban hajthatatlan maradt.

 – Mélységes sajnálatomra, felség – fuvolázta Zordig de Royg –, e kívánságát nem teljesíthetjük.

 – Távozni szándékszom – jelentette be Lyasthé Mehriall. –Van még egyéb kívánsága Drénia királyának az Arkhon Tanács felé?

 – Nincs – dörmögte bosszúsan a félork, és leült. Aztán eltorzult képpel felpattant. – Csupán még egy! De ez nem kívánság, hanem parancs!... Én, Skandar Graun de Vigorard, Drénia törvényes királya ezennel megparancsolom, hogy ahhoz a jeles dátumhoz egy hónapra, melyet Jégnász Konstelláció néven neveztek, az összes arkhon család minden férjezetlen leányát, tekintet nélkül annak korára, egészségi állapotára vagy más nyavalyájára... ide hozzátok a palotába! – Gúnyosan elnyújtotta a hangját. – Azok közül, kik a Jégnász Konstelláció utáni hónap végéig nem mennek férjhez, fogom kiválasztani első hitvesemet. Azok esetében pedig, akik választásom elől gyors házasságba menekülnek... Azok esetén, és ez valamennyiükre vonatkozik kivétel nélkül... – Kivárt egy pillanatot, hogy még hatásosabb legyen a végső kegyelemdöfés, és közben gúnyosan vigyorgott, mint a fakutya. – Igényt tartok a Drénia Királyát megillető első éjszaka jogára! – Hangosan felröhögött, és sokatmondóan az ágyékára csapott. – Ius Primea Noctis! Majd én beavatom valamennyit, aztán lesz, ami lesz! Legtöbbjük biztosan megfogan! Elárasztom fattyú porontyaimmal egész Dréniát, és kiirtalak benneteket, valamennyiőtöket, ti dölyfös dúvadak!

 Ha az volt a szándéka, hogy feldühítse a jelenlévőket, elérte célját. Mi több, egy kissé még jobban is, mint tervezte. Olyan iszonyatos ordítás harsant fel a lovagteremben, hogy az ablakok beleremegtek. Öklök emelkedtek, kardok villantak, buzogányok emelkedtek a magasba. A nemesek többsége elveszette a fejét, és fegyverrel a kézben, ordítva rontott a királyra.

 Skandar Graun azonban számított erre. Felrúgta a terített asztalt a rátehénkedő, félig már részeg Dzsara Horggal együtt a rohamozók elé, aztán harci kiáltást hallatva előkapta láncos buzogányát, és megvetette a lábát. Az első drén nemest, egy villogó szemű, vörös szakállas, kopasz izompacsirtát úgy vágta képen a buzogányával, hogy annak a szó szoros értelmében szétnyílt az arca, és valószínűleg a koponyája is.

 A láthatatlan szellemtestőrök meglódultak, és a király elé lebbentek; védték őt. Úgy harcoltak puszta kézzel, akár a szerzetesek. Szellemszerűen áttetsző tagjaikkal felfogták a csapásokat, elsodorták az ütésre lendülő karokat, kirúgták a támaszkodó lábakat, kicsavarták a feszülő ujjak közül a fegyvereket, és elhajigálták azokat. Senki sem tudott a királyhoz férni, a király viszont hozzáfért a támadóihoz. Vérszomjasan bömbölve szemberohant a dühödt nemesekkel, és a szellemtestőrök vele együtt sodródtak. Úgy szórták szét az összecsődülteket, mint tomboló vihar a learatott búzakalászokat. Ám a túlerő oly nagy volt, hogy ha elesett egy, négy másik ugrott a helyére.

 – Na mi van?! – ordította oda Skandar Graun a tétlen kris– tálykígyós testőröknek. – Így véditek a királyotokat, nyavalyát kurafik?!

 Azok tétovázva mozdultak, de nem tudták eldönteni, mit tegyenek, ki ellen emeljék a fegyverüket?

 Voltak azonban, akik tudták, mi a kötelességük. A jelenlévők közül néhányan saját társaikat próbálták visszafogni, vagy a zűrzavart kihasználva elégtételt igyekeztek venni valamely sérelmükért. Arman de Dierront például két másik exarcha – Gledz de Cloa és Liyum de Chavellier – szorongatta, miközben a csatlósaik is egymással viaskodtak. Nem akarták megölni, csupán visszatartották, hogy ne tudjon a király segítségére sietni.

 Skandar Graun úgy dolgozott, akár a cséphadaró. Dühöngő vadságával még az őt védelmező szellemtestőrökön is túltett. Aki a közelébe került, pillanatokon belül vérző fejjel vagy sajgó tagokkal bukott ki a sorból.

 Ám kétháromszáz fegyveressel szemben még a szellemtestőrök segítségével sem volt túl sok esélye.

 – Rátámadtok a törvényes királyra?! – süvöltötte Skandar Graun vészjóslóan, és ismét bezúzott egy koponyát.

 A buzogány sokkal könnyebb volt, mint amit a hosszú évek alatt megszokott, ám amikor a csuklóból lendített vasgolyó betalált, olyan volt, mintha több tonnás acéltömb zúdult volna alá. A benne lévő démon jól dolgozott.

 Skandar Graun gúnyosan röhögött.

 – Na gyerünk, urak, gyerünk! Lássuk, milyen legények vagytok! Vagy csak a pofátok és a mellényetek nagy?!

 Szellemtestőrei szétszórták a rátámadókat, és egy pillanatra ismét lélegzethez jutott. Ám máris indult egy újabb roham, s azok is feltápászkodtak, akik korábban a padlóra hullottak.

 Skandar Graun rosszallóan állapította meg, mi a baj ezekkel a szellemtestőrökkel; ezek védik ugyan, de nem ölik meg az ellenfelet. Kivédik a döfést, blokkolják az ütést, eltaszítják, megbillentik a támadót... de ennyi. És akik egyszer már próbálkoztak, felragadhatják a kezükből kivert fegyvert újra és újra. És előbb vagy utóbb áttörhetnek ezen a különös védősorfalon.

 Bezzeg akiket Skandar Graun megcsapott, azok nem támadtak újra.

 Ki tudja, hány perce tartott már a dühöngés a lovagteremben a felborogatott székek és asztalok között, és ki tudja, meddig tartott volna még...

 ...amikor sípszó harsant, majd súlyos lábak dübögése, fegyverek csörgése közeledett.

 Skandar Graun komoran perdült meg. Nem lehetett tudni, kik érkeznek; segítők vagy újabb ellenségek?

 Ez azonban máris kiderült.

 A fagyföldi Sem do Krajn üstöke bukkant fel az ajtóban, széles pallosát a válla fölé emelve rontott be a terembe, és mögötte vállprémes Dierronlovagok tolongtak fegyverrel a kézben.

 – A hazáért és a királyért! – bömbölte Sem do Krajn, éssúlyos pallosa lapjával lendületből úgy vágott gerincen egy íját megfeszíteni készülő csatlóst, hogy az menten térdre bukott, és a célzás nélkül elengedett vessző a plafonba fúródott.

 – A királyt! – ordította szorongatott helyzetben Arman de Dierron, miközben a két másik exarcha csapásaival szemben védte magát. – Ne engem! A királyt!

 A fagyföldi kapitány és a lovagok acélos ékként fúrták be magukat a terem közepén tomboló tömegbe, és senkit sem kíméltek, aki az útjukba került. Ők nem finomkodtak; nem nézték, ki melyik nemesi családba tartozik. Ha ellenállt, levágták.

 Fél perc sem telt bele, Skandar Graunt magas, izmos, vállprémes Dierronlovagok gyűrűje vette körbe, és a felemelt kardok, pajzsok szinte egybefüggő acélfalat alkottak körülötte.

 A támadók visszaszorultak, és fogakat vicsorgatva, ordibálva, köpködve gúnyolódtak, és próbálták rávenni az „áruló" Dierronokat, hogy melléjük álljanak, és ne védjék, hanem öljék a korcs királyt. A vállprémes lovagok azonban vállat vállnak vetve, rendületlenül álltak; köztük ott volt Juster do Velljun is, aki béna lábára ugyan nem tudott ránehezedni, de a másikon szilárdan állt, s fél kézzel is megtartotta másfélkezes pallosát.

 – Jól van, felség? – sziszegte Sem do Krajn.

 – Soha jobban! – rikkantotta Skandar Graun csillogó szem– mel. Aztán a terem sarkában álldogáló fehér sárkánynőt szemelte ki magának. – Nahát! Ezt nem hittem volna! A Törvény Védelmezője megszegi a Törvényt?! Eltűri, hogy a törvényes király ellen támadjanak?!

 Lyasthé Mehriall fellépett arra a lapos emelvényre, ahol korábban a király asztala állt, s ahol most csupán edény– és ételmaradványok kupacosodtak.

 – Érjen véget immár az őrület! – recsegte. Hangja végig– visszhangzott a termen, és eljutott mindenkihez. – Legyen vége!

 Ám a dühöngőket ilyen könnyen nem lehetett lecsillapítani. Egy kapatos nemesi sarj felrikkantott, előreugrott, és vékony pengéjű salamancájával(36) a király felé döfött. A villanó pengét kiütötte a kézből egy szellemtestőr, és a következő pillanatban Sem do Krajn pallosa is húsba és csontba mélyedt. Felülről lefelé, a nyak tövében hatolt be a súlyos penge, szétroncsolta a bal oldali vállcsontot, és bordákat zúzva enyhe szögben egészen a gerincig szaladt. A meggondolatlan ifjú eldőlt, a padlónak csapódott, és ahogy átmetszett szíve még pumpálta a vért, tagjai iszonyatosan rángatóztak és csapkodtak. A fagyföldi kapitány ismét lecsapott, és a fej elvált a nyaktól.

(36) salamanca – tipikus drén kard; átmenet a rapír és a hosszúkard között.

 – Azt mondtam, legyen elég! – recsegte a sárkánynő. – Aki fegyvert emel a királyra, annak homlokára én magam rajzolom fel a halál jelét!

 A nemesek morogva meghátráltak; érezték már, hogy semmi esélyük. A király megölését későbbre tervezték, összehangolt támadással, egységesen – akkorra, amikor a sárkánynő már nem lesz jelen és nem avatkozhat közbe. Utólag pedig már nem sokat tehet. Ám a helyzet így egészen más fordulatot vett. A korcs király feldühítette a jelenlévőket gúnyos szavaival, sokakat elragadott a gyűlölet, és nem bírtak uralkodni magukon. Ezzel elrontottak mindent.

 Most csak bámultak egymásra, és nem tudták, mit tegyenek. Kétségük sem volt azzal kapcsolatban, hogy ha bármelyikük is támadni próbál, Lyasthé Mehriall a leggyilkosabb varázslatát küldi rá.

 – Jobb későn, mint soha! – csikorogta Skandar Graun gúnyosan. – Nem késett meg egy kicsit a bejelentésed, Törvény Kétszínű Védelmezője?

 Lyasthé Mehriall feléje pillantott fehér szemgolyójával.

 – Én a Törvényt védelmezem, király, nem pedig téged recsegte szenvtelenül, egy nem túl tiszteletteljes tegezési formára térve. – Az én önként vállalt feladatom az, hogy érvényt szerezzek a Törvénynek. S mint ahogy most is, ezt megteszem.

 Skandar Graun gúnyosan és harsányan röhögött.

 – Mit is mond a Törvény azokról a nemesekről, kik királyuk ellen fegyvert ragadnak?

 Lyasthé Mehriall felemelte a fejét.

 – Mint ahogy azt te is pontosan tudtad, amikor vérlázító, gúnyos szavaiddal szándékosan felingerelted őket, király, a Törvény e tekintetben nem ismer irgalmat sem a törvényszegővel, sem pedig annak családjával szemben.

 – Úúúúúgy?! – nyújtotta el a szót Skandar Graun mélységes megvetéssel és gúnnyal. – Ha jól értem, a sajnálatos történtek után a Törvény értelmében jogom és kötelességem kiirtani az utolsó szálig mindazon nemesi családokat, melyeknek sarjai fegyvert emeltek rám! – A félork dühösen felröhögött. – Hé, Cvikli, hol vagy?! Örvendezz! Lehet, hogy lesz immár elég nemesi cím és birtok, melyböl hamarosan részesedhetsz! Lehet, hogy kreforból egyből arkhont csinálok belőled!

 A laza kört alkotó fegyveresek dühösen morogtak, és egymást lesték; próbáljáke meg ismét megölni a korcs trónbitorlót. A sárkánynő felé pislogtak.

 Lyasthé Mehriall mérlegelte pár pillanatig a lehetőségeket. Aztán biccentett:

 – Igen, király, bár e támadást te hívtad magad ellen, a Törvény melletted áll. Megbűnhődnek, akik fegyvert fogtak ellened!

 – Úgy legyen! – süvöltötte Zordig de Royg, és meglengette kardját. – Halál a király elárulóira!

 Többen megrökönyödve néztek rá.

 Zordig maga volt a megtestesült csodálkozás.

 – Mint az egészen nyilvánvaló – magyarázta –, én és a királyhű de Royg család tagjai azért rántottunk fegyvert, hogy védelmezzük a királyt!

 Skandar Graun sandán mosolygott.

 – Az a szétloccsantott fejű fickó ott a padlón, aki ott a te házad öltözékét viseli... hm, Zordig, nem a te kíséretedhez tartozott?

 – Ó, igen! – jajdult fel Zordig de Royg fájdalmasan. – Legkedvesebb unokaöcsém, Zsedar életét vesztette, miközben védelmezni próbálta önt, felség.

 – Védelmezni? – röhögött fel Skandar Graun. – Én magam kummantottam fejbe a buzogányommal, amikor gyomron szúrni próbált!

 – Ez merő tévedés, felség! – kiáltotta megbántottan az exarcha. – Zsedar az ön legelszántabb híve volt. Azt a szúrást az ön egyik támadójának szánta... bár azt nem vitatom, talán félrecsúszott. – Zordig színpadiasan felemelte kardját, megcsókolta a markolatát, aztán a hüvelyébe helyezte. – Megtetted kötelességedet, fegyver; szolgáltad a királyt! – Széttárta mindkét karját. – Felség, kijelenthetem, a de Roygok ön mellett állnak mind a sírig!

 – Mind a sírig – visszhangozta Skandar Graun gúnyosan. – Értem én...

 – És a de Zrabervetshenek sem ön ellen rántottak fegyvert, felség! – kiáltotta Shenden de Zrabervetshen. – Mi védelmezni kívántuk önt ebben a zűrzavarban!

 Most már mindenki összevissza ordibált. Az exarchák valamennyien arról akarták biztosítani a királyt, hogy nekik semmi közük a támadáshoz.

 Skandar Graun humorosan fogta fel a helyzetet.

 – Azt mondjátok, senki nem támadt rám, s valójában én voltam az, aki szétvertem az engem elszántan védelmezni akarók fejét?

 Mindenki ordibált:

 – Tévedés volt, felség!

 – Sajnálatos félreértés!

 – Baleset!

 Persze a háttérből harsant másféle kiáltás is:

 – Mocskos korcs disznó! Megölted az öcsémet!

 Skandar Graun csillogó szemmel mosolygott. Aztán Lyasthé Mehriallra pillantott.

 – Nos, Törvény Védelmezője, te is így láttad a dolgokat?

 – Az elhangzottak ismeretében – recsegte a sárkánynő közönyösen – nehéz megítélni, kinek miféle szándék lakozott a fejében, amikor fegyvert rántott.

 – Ez így igaz – biccentett Skandar Graun megértően, joviális mosollyal. – Ám úgy tudom, ilyenkor az a szokás, hogy te... Törvény Védelmezője... szóra bírod a holtakat, és megkérdezed tőlük, vajh, miért és ki ellen ragadtak fegyvert. – Kedvesen mosolygott. – Mint tudjuk, a holtak nem hazudnak... és még csak nem is szépítik meg a szemmel látható tényeket, mint bizonyos uraságok!

 Lyasthé Mehriall keményen bólintott.

 – Ezt fogom tenni. A Törvény szerint.

 – Ez igen ígéretes – kiáltotta Skandar Graun gúnyosan. – Nézzük csak, kik hevernek itt, akik holtukban is kikérdezésre várnak?... Ott egy de Royg. Amott egy Zrabervetshen... Az pedig, ha jól látom, egy de Cloa... Vannak itt hullák minden neves családból! – Hirtelen elkomorodott. – Reszkessetek, árulók! A holtak nem hazudnak! Megmondják majd egyértelműen, ki ellen fogtak fegyvert. És ha beigazolódik, amire gondolok... mégpedig hogy a törvényes királyuk ellen... nem ismerhetek kegyelmet, bármely neves családról van is szó! – Felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a feltámadó indulatos morajlást. – De... de... hallgassatok már, a fene belétek!... Van egy megoldás, amely enyhítheti haragomat és arra ösztönözhet, hogy szemet hunyjak a történtek felett. – A sárkánynőre nézett, mintha általa a Törvény jóváhagyását várná a mondandójához. – Van egy módja annak, hogy ne kételkedjem a szavatokban és a jó szándékotokban, nemes urak! Ha ti mondjátok, én elhiszem nektek, hogy félreértés történt, és nem ellenem, hanem a védelmemben rántottatok fegyvert. Elhiszem, hogy senki sem támadt rám... és nem bűnös királyárulásban egyetlen család sem. Nem fogom kérni a Törvény Védelmezőjét, hogy kifaggassa a holtakat, abban az esetben, ha... ha... – Kedvesen mosolygott, és rákacsintott a komoran rámeredő exarchákra. – Még egyszer... és most utoljára... megkérdezem a nemes és nemzetes Arkhon Tanácsot, vane ellenvetésük tervezett házasságomat illetően Lucinda Moriannal szemben? Beleegyezéseteket adjátok? Elismeritek őt törvényes hitvesemként, a ti királynétokként? Elismeritek törvényesnek ágyékom virágait, a gyermekemet... a gyermekeimet? – Zord képet vágott. – Van két percetek arra, hogy döntést hozzatok!

 – Két perc?! Felség! E kérdés hosszas vitát eredményezhet!

 – Két perc – vetette oda a félork ellentmondást nem tűrően. – Ennyit kaptok. És ha a döntésetek nem tetszik nekem, beszéljenek a holtak!

 Nem kellett ehhez két perc. Az exarchák komoran összedugták a fejüket, és kurtán tanácskoztak.

 – Felség! – szólalt meg másfél perc múltán Zordig de Royg biztató mosollyal. – Különös kívánsága egyetértésre talált körükben. Az események ismeretében, bizonyítva ön iránti jó szándékát, az Arkhon Tanács megváltoztatta korábbi döntését. Beleegyezésünket adjuk házasságához. Gyermekeit törvényesnek ismerjük el! Ez a döntése az Arkhonok Tanácsának!

 – Mindezt hallotta, tudomásul vette és megerősítette a Törvény Védelmezője – recsegte Lyasthé Mehriall közönyösen. A döntés hatályba lépett. Így legyen!

 – Így legyen! – visszhangozták az exarchák és családtagjaik zordan, de nem túl nagy meggyőződéssel.

 Skandar Graun gunyoros alázatossággal fejet hajtott az egybegyűltek előtt.

 – Köszönöm nagylelkűségeteket, urak! Én magam is méltó kívánok lenni hozzátok e tekintetben, s szemet hunyok a történtek felett. – Széles mozdulattal intett. – Felejtsük el! Hozzuk rendbe a helyiség berendezését, lökjük ki a szemétdombra a hullákat... és ne hagyjuk, hogy rossz kedv uralkodjon el rajtunk és elrontsa ezt a kellemes Kártyanapot!

 Még nem csendesedtek el teljesen a rosszindulatú mordulások. Leginkább a „korcs" szó sistergett a levegőben. Skandar Graun azonban úgy tett, mintha nem is hallaná.

 – De mielőtt amúgy disznó módjára zabálni kezdenénk, van még valami, amiről beszélnünk kell! – jelentette ki a király sértett hangon, és magasba tartotta mutatóujját. – Ti leváltottátok a testőreimet, hogy elküldjétek őket valahová északra.

 – És ez nagylelkűségünk bizonyítéka volt, felség! – kiáltotta közbe a megkönnyebbült lelkű Zordig de Royg. – De nem is értem, mit keresnek itt! Már rég úton kellene lenniük! Büntetést érdemelnének, amiért megszegték kötelességüket.

 – Arcátlanság! – mordult fel Arman de Dierron mérgesen.

– Nem szegtek meg semmit!

 – A Tanács már döntött – vágott vissza a másik exarcha. – Ne felejtsd el, Arman, leszavaztunk. Méghozzá nagy többséggel. Tudomásul kell venned a többség akaratát.

 – Tudomásul vettem – kiáltotta de Dierron. – De akkor is arcátlanság, amit műveltek!

 – Te beszélsz arcátlanságról? – rikkantotta Gledz de Cloa. – Majdnem meggyilkolták a királyt az úgynevezett lovagjaid felelőtlensége miatt!

 Arman de Dierron vészjósló mozdulattal a kardja markolatára helyezte kezét. Még parázslott a szemében némi sértettség a korábban történtek miatt.

 – „Úgynevezett" lovagjaim? – csikorogta. – Ilyet mersz mondani, te, aki még kardot is csak falad díszeként láttál?

 – Elfelejted, hogy levágott fejek is díszítik azt a falat, Dierron? Azok fejei, akik gúnyolódtak velem!

 – Hogy is felejthetném, Cloa! – krákogta az egyenes tartású öreg. – Láttam mind a kettőt... De milyen kár, hogy az a sok száz fő, kinek ott kéne lennie, megmaradt a nyakon és még mindig gyávaságodon élcelődik...

 Gledz de Cloa is a kardjához kapott.

 – Ez vért kíván!

 – De azért vigyázz, meg ne vágd magad azzal az éles izével!

 – Semmi értelme marakodni! – kiabálta Zordig de Royg, és a két exarcha közé ugrott. – A vita lezárult. A döntés megszületett. A kudarcot vallott Dierronlovagokat a fagyhatárra vezényeltük, és bár a jelek szerint még nem méltóztattak útnak indulni, oda fognak menni, ezt garantálom!

 – Én viszont nem veszem tudomásul ezt a döntést – jelentette ki Skandar Graun zordan. – Személyesen parancsoltam meg Sern do Krajn kapitánynak, hogy ne merészeljék elhagyni a Jégviharfellegvárat! Ha parancsom ellenére cselekednek, és mégis elmennek, kössék fel valamennyit, mert megszegik a királynak tett esküjüket! És a példa bizonyította, milyen előrelátóan cselekedtem. Hiszen az ő közbelépésük kellett ahhoz, hogy megfékezzük ezt a csekélyke kis félreértést... Ők mellém álltak. De mit csináltak eközben az újonnan kinevezett testőreim? Csak a fülüket legyezgették a semmirekellők! Eh! – Megvetően legyintett a kristálykígyósok felé, aztán Arman de Dierronra nézett. – Parancsom a következő... A király személyes védelmét, bármi történik is, a Dierronlovagok lássák el! Hogy az Arkhon Tanács rajtuk kívül mily védelmet lát még indokoltnak, az engem nem érdekel. De azt akarom, hogy mellettem mindenkor Dierronok legyenek! – Lyasthé Mehriall felé fordult. – Támogat a Törvény?

 A fehér sárkány pillanatnyi habozás nélkül rávágta.

 – A Törvény támogatja a királyt. A király védelmét Dierronlovagok lássák el mindaddig, míg a király másképp nem rendelkezik, vagy míg a király él!

 Skandar Graun elégedetten összecsapta kérges tenyerét.

 – Ez az! És miután ezt tisztáztuk, most már faljunk is valamit! E kis testmozgásban kellemesen megéheztem... Krajn kapitány! Te és az embereid foglalják el helyüket az asztalom roncsai mögött! És zavarják már el a francba azokat az érdemtelen kristálykígyó alakokat...

 – Örömmel, felség!

* * *

A terem rendbe hozása alig félóra alatt megtörtént. Amíg az

összetört asztalok és székek pótlása zajlott, a drén nemesek kis csoportokba verődbe pusmogtak, és sötét pillantásokat vetettek a király és kísérete felé.

 A sárkánynő szó nélkül elsietett, az exarchák pedig összehajolva vitatkoztak valamin. Egyikük volt csak, aki dölyfösen elhúzódott a többiektől, egyenes derékkal ült, és a plafont bámulta. Arman de Dierron volt ez a magányos alak. Nem lehetett tudni, hogy a többiek kiközösítettéke, vagy ő maga nem kért ebből a díszes társaságból.

 Néha a szeme sarkából a király felé is vetett egyegy pillantást, ám arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mire gondol

eközben.

 Egy biztos, ez a Kártyanap más lett, mint az előző évbeliek. Máskor, az évnek ezen a napján félretettek minden ellentétet, és megszüntették a haragot, hogy csak a játéknak, a derűnek és a szórakozásnak hódoljanak. Ám úgy tűnt, hogy ezen a napon a játék, a derű és a szórakozás nem kap helyt; nem engedi a közelbe őket a harag és a gyűlölködés.

 Az exarchák mérgesen vitatkoztak, és nem egyszer előfordult, hogy valaki indulatosan az újonnan odahelyezett asztalra csapott, vagy a kívánatosnál magasabbra emelte a hangját. Zordig de Royg azonban lecsendesített mindenkit, és hosszan, meggyőzően magyarázott valamit.

 Skandar Graun nem is foglalkozott velük. Eddig is tudta, hogy gyűlölik őt; semmi nem változott. A célját viszont elérte. Immár hivatalosan is feleségül veheti Lucyt.

 De hol a pokolban van már Lucy?!

 Az egy óra, amit kiszabott, a nagy duhajkodás és virtuskodás közben már rég letelt. A félork nőnek már rég fel kellett volna bukkannia!

 Vagy talán már megellett közben?

 De ha így lenne, miért nem bukkant még fel a bába vagy valamelyik rosszarcú lakáj, hogy közölje vele a hírt? Ha meg most vajúdik, akkor is, miért nem értesítik?

 – Adok neki még tíz percet – mormolta az orra alatt.

 – Szerintem nem kéne várni – vélte Dzsara Horg, és a száját nyalogatta. – Most mán hogy háromszor is megtapostak... tényleg együnk!

 A palotaszolgák vagy a földről összekapart sülteket hordták be ismét, vagy bőven volt a konyhán tartalék. Egyikük egy aranytálcán zöldesbarna rezgő kocsonyaszerűséggel közeledett a király asztalához.

 – A főszakács ezt a szokatlan ínyencséget kimondottan az ön számára készítette, felség – kellemkedett oda a vén ceremóniamester. – Mint arról értesültünk, ez igazi ork csemege. Talán sosem szolgáltak még fel ehhez hasonlót drén asztalnál.

 Dzsara Horg már előre csámcsogott, és nyála lefolyt a mellkasára.

 – Ork csemege! – csettegett. – Rohasztott lóvelő!

 – Trágyalében pácolva! – emelte fel göcsörtös ujját a ceremóniamester tudálékosan.

 Skandar Graun elhúzta a száját.

 – Elszoktam én már az efféle csemegéktől – dörmögte. – Az ork ételek megfekszik a gyomromat, és rosszat álmodok tőlük. Hozz csak inkább valami egyszerűt és könnyűt! Például azt a fél sült disznót ott...

 – De felséééééééég! – nyüszítette a fülébe Zwikk BlataRukoz, aki, miután rendeződtek a dolgok, ismét előkerült. – A főszakács már egy hete ezen munkálkodik! A pácléhez való trágyát saját kezűleg gyűjtötte. Ne sértse meg azzal, hogy meg se kóstolja!

 Skandar Graun vállat vont.

 – Drénia teljes nemességét vérig sértettem ma már –vetette oda flegmán. – Egy főszakáccsal több vagy kevesebb, számít az?

 – Hát, ha szeretne még jókat enni a jövőben, felség...

 Skandar Graun unottan rötyögött.

 – Ne aggódj a csemege miatt, Cvikli! Lesz annak gazdája. – Dzsara Horg vállára csapott. – Na, cimbora, bevállalod?

 Az udvari bolond tágra nyitotta a szemét.

 – Há'... vállal nem fog menni. Inkább bepofáznám... csak úgy marokból, ha lehet.

 A jóváhagyó biccentés után be is mutatta, mire gondol. Belemarkolt mocskos mancsával a zöldesen rezgő ételbe, kicibált belőle egy maroknyit, és mohón a szájába gyömöszölte. Kétoldalt a szája szélén lecsorgott a trágyalé.

 – Pompáf! – pampogta csillogó szemmel és széles vigyorral. Aztán amikor a másik kezével is a tálba nyúlt, a szeme tágra nyílt, és kiguvadt, mintha ki akarna ugrani.

 Skandar Graun felröhögött.

 – Na, mi az, kihagytak belőle valami fontos fűszert?

 Dzsara Horg arccal előrebukott, és lefejelte az asztalt. A lótrágya lében pácolt, rothasztott lóagyvelő szertefröccsent. A szolga, aki a tálat behozta, az ajtó felé iszkolt.

 Skandar Graun azonnal megértette, mi történik.

 – Méreg! – csikorogta. – Hol az előkóstolóm?!

 A pufók férfi azonban már nem volt sehol. Az iménti összecsapás közben hátba döfte valaki. Nem buzogánycsapás végzett vele, és nem is széles penge. Nem valószínű hát, hogy a berontó Dierronlovagok útjába kerülve érte utol a vég. Sokkal inkább, hogy a nagy forgatagban szándékosan döfte hátba valaki egy salamancával, de még inkább egy orgyilkos pengével, misericordiával.

 A félork nem tétlenkedett. Mivel méreg semlegesítő varázsát még nem pótolta azóta, hogy elhasználta Juster do Velljunra, csak egy lehetősége maradt, ha nem akarta elveszíteni az együgyű, mókás fickót.

 A drén nemesek érdeklődő tekintetétől kísérve előkapta palástja belső szegélyéből az üveget, melyet Kherthyomehrtől kapott, és tartalmát a magatehetetlen bolond ajkai közé erőltette, és letöltötte a torkán.

 – Lehet, hogy már késő – csikorogta. – De ha ez a nyavalyás kileheli a lelkét, szavamra mondom, fejek fognak a porba hullani! Tucatjával ám! – Sern do Krajnhoz fordult. – Kapitány! Vitesd őt a szobájába, és hívd az orvost melléje!... De mondd meg neki, hogy ha eret vág rajta, hogy így eressze ki belőle a korcs vért, számíthat rá, hogy én meg az ő nyakán teszem majd meg ugyanezt! – Dühösen lehajította az asztalra a kis üvegcsét, és abba az irányba fordította a fejét, ahol az exarchák ültek. – Elment az étvágyam, urak! De ti csak egyetek... ha nem féltek attól, hogy olyasmi kerül elétek, amit kimondottan az én számomra készítettek!

 Ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a lovagteremből. Nagy felzúdulás és lárma követte távozását.

* * *

– Máris lefeküdni készül, felség? – érdeklődött Zwikk BlataRukoz, aki alig bírt lépést tartani a lendületes királlyal.

 – Majd arra is sort kerítek – dörmögte Skandar Graun. –De előbb bezörgetek ahhoz a makrancos szukához, hogy amúgy rendesen felképeljem az engedetlenségéért... hátha attól elfolyik végre a szutykos magzatvize!

 – Ó, felsééééég! Megsérülhet a gyermek...

 – Jól van, na... nem nyúlok én hozzá. Hogyisne! Másnap meg álmomban elvágná a torkom! Csak jó néha ilyesmiről álmodozni, ha már volt képe felbosszantani!

 Pár perccel később ott álltak Lucy szobájának ajtaja előtt.

 – Álljatok el az ajtótól! – intette a Dierronlovagokat a király. – Mert ez képes, és az ajtón keresztül ledöfi valamelyikőtöket.

 Aztán ő maga közel lépett, és alaposan megzörgette az ajtót.

 – Lucy, a büdös istenedet! – kiabálta be. – Az egy óra letelt! Én király vagyok! Ha nem engedelmeskedsz nekem, megsérted a Törvényt! Akár le is fejeztethetlek!

 – Menj el!

 Skandar Graun a fogát csikorgatta.

 – Fogytán a türelmem! Ha nem nyitod ki most azonnal, rád töröm az ajtót, és berontok... fegyverrel a kézben!

 Bentről nem jött válasz.

 – Háromig számolok – kiabálta a félork. – Egy... kettő...

 – Várj még!

 – Meddig várjak? Vártam már épp eleget!

 – Holnap kinyitom. Groomsra esküszöm!

 – Most nyisd ki, ne holnap! Most azonnal!

 – Kérlek, menj el!

 Skandar Graunban meghűlt a vér.

 – Ez nem Lucy! – tört ki belőle akaratlanul. – Yvorl redves farkára, ez nem Lucy! – Aztán magyarázatképpen hozzátette. – Ő aztán soha ki nem ejtené a száján azt a szót, hogy „kérlek"!

 Előrántotta a buzogányát, de nem azért, hogy használja, csupán azért, hogy kéznél legyen. Mire a testőrök mozdulhattak volna, nekivetette vállát az ajtónak, és az roppanva beszakadt a súlya alatt. Ő pedig menten beviharzott.

 A szobában sötét volt; nem égett gyertya, sem semmilyen mágikus holmi nem világított. Mindössze a nyitott ablakon át áradt be a hold felhőktől szűrt, sejtelmes fénye. És e fényben egy tenyerestalpas, domborodó pocakú ork nőszemély alakja rajzolódott ki, amint épp ki akarja vetni magát az ablakon.

 – Állj meg! – bömbölte Skandar Graun, és hozzávágta a buzogányát.

 A fegyver zúgva szállt át a levegőn, és a veszedelmes vasgolyó egyenesen farba találta a hisztérikusan sikoltozva menekülő nőt. Iszonyatos volt az ütés ereje; jóval nagyobb, mint azt Skandar Graun a sok éves tapasztalat birtokában gondolta volna. Ha a fegyver nem a legpuhább, legterjedelmesebb részén, hanem valamivel fentebb, a dereka tájékán találja el a menekülőt, az a minimum, hogy a gerince tört volna...

 ...de lehet, hogy a tüskés vasgolyót a belek közül kellett volna visszarángatni.

 Így csupán annyi történt, hogy a találat lendülete nekicsapta a nőt az ablakpárkány melletti falnak, és a gömbölyű fej nagyot koppant. A nő felsikoltott. Próbált felállni, de vagy a combcsontja, vagy a farcsontja vagy a medencéje eltört.

 Iszonyatos kínokat állt ki.

 Skandar Graun azonban nem ismert könyörületet. A szeme vérben forgott, ahogy körbevillantotta az ork verejtékszagtól átitatott helyiségben.

 – Lucy! – ordította vadul. – Hol a pokolban vagy! Gyere elő! Ne bújócskázz!

 Közben már a Dierronlovagok is betódultak, és egyikük kova és acél segítségével meggyújtott egy gyertyát, s annak gyér lángjával még többet is.

 Társai eközben ugyanazt tették, amit a király: átkutattak a szobában minden lehetséges helyet, benéztek a függönyök mögé, de még az ágy alá is. Végigjárták mindhárom szobát, melyet Lucinda lakott, de a nyomát sem találták.

 Skandar Graun villogó szemmel tért vissza a nyögdécselő ork nőhöz, aki még mindig nem bírt feltápászkodni.

 Az egyik testőr lehajolt, hogy felvegye a király láncos buzogányát, és eközben megpillantott valamit. Hangosat kiáltva megragadott valamit a nő hasánál, és egy párnát rángatott ki a ruhája alól. A nő hájasnak tűnt ugyan, ám terhesnek immár nem.

 Skandar Graun elvette fegyverét a lovagtól, félretolta az elétartott párnát, aztán vészjósló pillantással hajolt közel a sírdogáló, szipogó nőhöz, és marka összeszorult a buzogány nyelén.

 – Hol van Lucy? – kérdezte halkan.

 – Elelelment – hebegtesírta az ork nő Lucy oly jól ismert hangján.

 Skandar Graun felhördült.

 – Hova?!

 – Nenenem tudom.

 Skandar Graun szabad keze összeszorult, kinyílt, aztán mét összeszorult a fojtott indulattól.

 – Dehogyisnem tudod!

 – De... nem tudom!

 Skandar Graun megragadta a nő vállát, és úgy megszorította, hogy az felszisszent. Aztán felemelte a buzogányát, mintha szét akarná vele loccsantani a gömb formájú, duci fejet.

 – Nem tudooooooooom! – sikoltotta a nő rémülten, és próbált feltérdelni, de nem bírt. Oldalra zuhant, és félig a törött farrészén vonaglott, félig vaskos alkarjára támaszkodva. – Irgalom nyomorult fejemnek!

 Skandar Graun nem bírt saját türelmetlenségével. Még jobban megszorította a nő vállát, hogy a vállcsont csaknem összeroppant ujjai alatt, és a kigúvadó, könnyes szempárba nézett.

 Elsütötte egyik parancsvarázsát:

 – Az igazat mondd nekem! Hol van Lucy?!

 – Nem tudom – hebegte a nő.

 Mivel a varázs hatott, csakis az igazat mondhatta: tényleg nem tudta. Azonban a varázslat idejéből volt még hátra pár kérdésre és válaszra való.

 – Ki az undormány vagy te?!

 – Nyevrg Eyya.

 – Az ork bába – adta meg a magyarázatot a háttérből Zwikk BlataRukoz, aki érezte a helyzet zordságát, és összeszorult torkán át csak suttogni tudott.

 Skandar Graun hátra sem pillantott. Nem akarta vesztegetni a varázslat értékes idejét.

 – Mikor ment el Lucy?

 – Háhárom napja.

 – Hároooom napjaaaa?! – Skandar Graun legszívesebben ütöttvert volna mindent maga körül.

 – Három napja! – zokogta a nő.

 – Egyedül ment el?

 – Nem.

 – Kivel?

 – Egy... egy szép nővel?

 Skandar Graun komoran összevonta a szemöldökét.

 – Lyasthé Mehrialllal?

 – Nem.

 A félork az emlékezetében kutatott, de más „szép nőt" nem ismert a palotában.

 – Ork nő volt? – szakadt ki belőle, bár tudta, hogy már a kérdés is nevetséges. „Szép" orknő? Még akit az orkok „szép"nek találnak, arra sem azt mondják, hogy „szép", hanem valami olyasmit, hogy „formás" vagy hogy „szemrevaló jószág".

 – Nem – felelte a nő.

 – Embernő volt?

 – Nem tudom.

 – Nem tudod? – Ez fölösleges kérdés volt, hiszen még mindig hatott a varázs; a bába csak az igazat mondhatta.

 – Nem tudom.

 – Akkor milyen fajú volt, ha nem ember? Korcs? Vagy valami elffajzat?

 – Nem tudom. De nem volt korcs. És nem is elf.

 – Hogy nézett ki?

 A nő zokogott.

 – Olyan szép volt, akár egy istennő! És a haja aranyszínben csillogva lebegett a válla fölött. És egy furcsa anyajegy volt a szeme alatt... koronát ábrázolt.

 Skandar Graunban egy pillanat alatt összeállt a kép.

 – Bejött ez az aranyhajú nő, elvitte Lucyt, neked pedig megparancsolta, hogy ne nyiss ajtót senkinek... és ha a király jön, mondd neki, hogy menjen el!

 Az ork nő a tenyerébe temette arcát.

 A helyiségben lévők szépségátlaga ezzel jelentősen megemelkedett.

 – Megvarázsolt! – motyogta ujjai közül. – Olyan hangotcsinált nekem, mint az úrnőé...

 – És te három napon keresztül, valahányszor idejöttem, tiszteletlenül beszéltél velem... Drénia királyával! Becsaptál, megtévesztettél!

 – Igen! – sírta a bába. – Megvarázsoltak. Nem tehettem mást! Nem én tiszteletlenkedtem... magától beszélt a nyelvem énhelyettem.

 Skandar Graun egy hosszú pillanatra behunyta a szemét, és erővel leküzdötte vérgőzös haragját. Megpróbálta ésszerűen átgondolni a történteket. Aztán amikor kinyitotta, ismét a fogát csikorgatta.

 – Lucyt elrabolták! – suttogta. Aztán a fejét rázta. – Nem, nem rabolhatták el... szökni segítettek neki! De ki? Ki az a nő?

– Felpattant, és a feléje bámuló szakállas arcok közé ordította: – Azonnal hívjátok a sárkánynőt!... Nem, ne a nőt! A másikat... az öreget!