– Ó, persze – biccentett Nwykka megértően. – Természetesen a te trónodig, Kargil...

 Bredannak eközben valami más is szöget ütött a fejébe.

 – Ez túl hosszú idő – dörmögte. – Nem lenne egyszerűbb simán besétálni Deviaronba, és széttépni mindenkit, aki az utunkba áll?

 – Túl sokan és túl nagy erőkkel állnának az utunkba – felelte Nwykka. – Ha ezt tennénk, evilági létünk hamar véget érne.

 – Ugyan már! Én Kargil Yhron vagyok, Drénia leghatal– masabb királya! Nekem kell engedelmeskedniük, nem egy senkiházi korcsnak!

 – Csakhogy a Törvény szerint jelenleg az a senkiházi korcs a király. És Drénia minden ereje és hatalma az ő kezében összpontosul.

 – Majd levágjuk azt a kezet. Méghozzá nyakból.

 – Ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát, Kargil! – suttogta az elf. – Ne feledd, egyszer már vesztünket okozta vakságod és mérhetetlen dölyfösséged! Ha nyíltan szembeszállsz a Törvény szerinti királlyal, számolnod kell azzal, hogy le kell győznöd a Fagyhercegeket, az ő mágiájukat, s minden követőjükét. – Nwykka a fejét rázta. – Még erőd és hatalmad teljében is meggondolandó lenne belemenni egy ilyen küzdelembe. Jelenleg pedig kész öngyilkosság.

 Bredan sötéten meredt maga elé.

 – Átkozott sárkányok! – mormolta. – Nekem kellene engedelmeskedniük, nem pedig egy gyalázatos korcsnak!

 – Ők Drénia törvényes királyát szolgálják. Amint a Törvény szerint tiéd lesz a trón, téged fognak szolgálni akár szívük vérével is. Mindaddig viszont esküdt ellenségeid.

 – A Káosz Sárkányai viszont az én híveim. Hűséget fogadtak nekem és mindvégig engem szolgáltak. Küldjük őket a Fagyhercegek ellen! Hatalmasabbak, erőteljesebbek és legalább ötször annyian vannak...

 – Ó, Kargil! Megfeledkezel a Jégviharfellegvár mágikus erejéről? A Fényes Mágus akarata ellenére még maguk a Káosz Sárkányai sem lennének képesek erővel behatolni a palotába. Mi több... a Káosz Sárkányaira számítani most botorság lenne.

 – Hogyan? Ők a barátaim. Leghűbb támogatóim.

 – Ne ringasd e hitbe magad! Ők is a törvényes királyt szolgálják.

 – Képtelenség! Hűséget fogadtak nekem.

 – Drénia királyának fogadtak hűséget, nem neked. Akkor

követtek volna téged akár a Limbóra is. Ám most Skandar

Graunt követik, mert ő a törvényes király.

* * *

Skandar Graunt annyira elgondolkodtatta a vén kermon pappal folytatott beszélgetés, hogy ezen a napon mást már nem is akart fogadni az audiencián.

 – De felsééééég! – tiltakozott Zwikk BlataRukoz. – Rengetegen áhítoznak a kegyeire! Fogadnia kell őket!

 – Egyre jobban utálom azt a szót, hogy „kell"!

 – Akkor mondhatom másképp is: kénytelen fogadni őket, felség. Tudja, a Törvény...

 – Cvikli! – mordult fel a félork figyelmeztetően. – Ne kísértsd a sorsot!

 – Ó, felség, én csak az ön érdekében... de ha feltétlen akarja, megszelektálhatom az audienciára várakozókat.

 Skandar Graun legyintett.

 – Hagyd csak, ne szekáld meg őket! – Aztán sóhajtott, és szinte szégyenlősen dörmögte az orra alatt. – Tudom én, mi a dolgom, fogadok mindenkit, akit kell... Csak azt szeretném, ha végre valaki megértené, hogy mit érzek. Legalább Lucy itt lenne!

 Zwikk BlataRukoz mélabús képpel bólogatott.

 – Én megértem önt, felség – vallotta be olyan halkan lehelve, hogy még a közelben várakozó udvarmester se hallja. –

Higgye el, én aztán megértem.

 – Van egy fiam – folytatta a félork. – Hétéves, és én még csak nem is tudtam eddig a létezéséről.

 – Emiatt ne aggódjon, felség! Biztosíthatom, ha a fiú valóban Dréniában van... és miért ne lenne, ha Kermon Leanda állítja azt... én előkeríttetem önnek, akár a föld alól is.

 – Vajon miért jött ide? – motyogta Skandar Graun. – Vajon tudja, hogy az apja a király?

 – Mindez hamarosan kiderül.

 – Hogy nézhet ki? Vajon hasonlít rám?

 – Ó, remélem, nem... pusztán a fiú érdekében!

 – Cvikli!

 A királyi főtanácsadó fancsali vigyort erőltetett az arcára.

 – Csak felvidítani próbálom önt, felség, méghozzá a humor útján, melynek gyakorlására ön biztatott... halálos fenyegetések kilátásba helyezése mellett.

 Skandar Graun szigorúan nézett rá.

 – Visszavonom a parancsom, te idétlen pojáca! Mindketten jobban járunk, ha inkább nem próbálsz viccelődni velem.

 Zwikk BlataRukoz mélyen meghajolt.

 – Ó, felség, hálásan köszönöm ezt a kegyet! Ön nem is tudja, mekkora terhet vett le a vállamról. A humor ugyanis, bár ezt igyekeztem jól titkolni, nem áll jól nekem.

 – Egyetértünk.

 – Bár egy kissé sajnálom. Úgy éreztem, hogy lassan már kezdek belejönni. Kíváncsi lettem volna, mily magasságokba lettem volna képes eljutni.

 – A béka fenekéig, esetleg?

 – Haha, felség, az ön megjegyzései rendkívül szórakoztatóak... Milyen kár, hogy én nem tudom élvezni őket... De ha már az élvezeteknél tartunk, engedje meg, hogy beszólítsam a következő várakozót. Rigeryoz du Slevador igényli szíves türelmét, felség, a Király Arca.

 Skandar Graun felhúzta a szemöldökét.

 – Na végre! – jelentette ki érdeklődve. – Ideje, hogy meglássam már végre, hogy néz ki az Én Pofám...

 Azonban még ebben is csalódnia kellett. A belépő ugyanis, akit az udvarmester szólított be, feketébe hajló, sötétkék csuhát viselt, melynek bő kámzsája eltakarta a fejét, s a kámzsa egy feltűzött szárnya leplezte az arcát.

 Az illető középtermetű, enyhén görnyedt férfi volt, aki a bal lábára enyhén sántított, és ugyanezt a vállát minden lépésénél erőteljesen felrántotta, mintha egy súlyos zsákot cipelne a vállán, s azt rángatná, hogy le ne essen. De nem volt púpos, és így elsőre más torzulás sem látszott.

 Megállt a trón lépcsője előtt, és meghajtotta a fejét.

 – Felség! – búgta mély, tompa hangon. – Kérem, engedje meg, hogy beszámoljak a hét fontos eseményeiről!

 Skandar Graun, aki a trónon előrehajolva igyekezett belesni a kámzsa homályába, csalódottan dőlt hátra. Bizonytalan vonásokat látott csupán.

 – Nos – mondta –, engedélyezem, de előbb... vedd csak le ezt a kámzsát! Hadd lássam a képedet!

 – De felséééég! – tiltakozott azonnal Zwikk BlataRukoz. – Senki sem látja a Király Arcát!

 A mágus azonban csupán egy pillanatig tétovázott. Aztán az arcát elfedő kámzsaszárnyhoz nyúlt, és kihúzta a tűt, amellyel a kámzsa másik oldalához rögzítette. Aztán hátravetette a kámzsát a fejéről, és megmutatta az arcát.

 Rettenetesen ronda, himlőhelyes arcú, középkorú férfi volt, akinek a bal szemgolyója félig kifordult állapotban leledzett, és amely golyó világtalan tejfehéren csillogott. Olyan volt, mintha ezzel a szemével egyfolytában a saját homlokát elcsúfító sebhelyeket fürkészte volna. De nem ez volt az egyetlen szépséghibája. A bal orrlikát részben felhasította egy éles penge, és a rózsaszínű vágat látni engedte dús orrszőrzetét és az orrszőrzet sűrűjében megbúvó egyéb megnevezhetetlen ocsmányságokat. Felgyűrődött nyúlszájából kilógott két felső metszőfoga, akár egy rágcsálóé, és törött állkapcsa valamikor rosszul forrhatott össze, mivel az álla aszimmetrikusan félrebillent, s a bal oldala gyakorlatilag nem mozgott, amikor beszélt, csupán a jobb:

 – Parancsára, felség – mondta kifejezéstelenül. – Íme a Király Arca.

 Skandar Graun felszisszent, és ujjai rászorultak láncos buzogányára.

 – Te... gúnyolódsz velem!? – sziszegte felháborodottan.

 – Távol álljon tőlem, felség – felelte a férfi megingathatatlan nyugalommal. – Csak a parancsának engedelmeskedtem.

 – Az Én Pofám – dörmögte Skandar Graun. – Rettenetesen ronda.

 – Sajnálom, ha külsőmmel visszatetszést és undort keltettem. Engedelmével, felség, visszaveszem a kámzsát.

 Skandar Graun elismerően bólintott. Hosszú vándorlásai során sok rút ábrázatot látott már, de ezzel a mostanival egyik sem vetekedhetett.

 A kámzsa visszakerültével Skandar Graun érdeklődése gyakorlatilag meg is szűnt a mágus irányában. A Király Arca monoton hangon beszélt, s duruzsolása elálmosította a félorkot. Ráadásul olyasfajta érdektelen dolgokról hallgathatott beszámolót, amelyeknek sem a helyszíneit, sem a szereplőit, sem a lényegét nem ismerte – következésképp nem is érdekelte. Aprócseprő villongások, birtokperek, nemesi vitákról számolt be Rigeryoz du Slevador, s az egyes esetek között jószerivel még szünetet sem tartott. Nem várt a király helyeslésére, sem bármiféle hozzászólására, csupán felsorolta, mely ügyekben miként döntött.

 Skandar Graun diszkréten ásított.

 Illetve oly nagyon nem is diszkréten, mivel a Király Arca elhallgatott a szokatlan hang hallatán.

 – Folytasd csak, folytasd! – dörmögte Skandar Graun, és felkelt a trónról. A főtanácsadójára pillantott. – Azt ugye nem írja elő a Törvény, hogy mindvégig ülve kell hallgatnom, Cvikli?

 Zwikk BlataRukoz megnyugtatóan intett.

 – Nem, felség. Kedvére sétálhat, ha akar.

 Skandar Graun nem kérette magát, lelépett az emelvényről a trónterem padlójára, és a háta mögött összekulcsolt kézzel, lassú léptekkel felalá járkált.

 Rigeryoz du Slevador nyilván észlelte, hogy a király figyelme megszűnt irányában, vagy ő maga is ugyanolyan fölösleges szükségszerűségnek tartotta a heti beszámolót, mint akinek beszámolt, mivel jól érezhetően gyorsított mondandója tempóján.

 – ...és mivel hovatovább egyértelműen bebizonyosodott, hogy a kilőtt nyíl, mely halálra sebezte Erani da Mrash kedvenc igavonóját, a da Zragandala család exarchájának másodszülött leányát eljegyző és a da Zragandala birtok északészaknyugati és a da Mrash birtok déldélkeleti határán lévő Sheriyadingoványban mocsári kanra vadászgató Mird da Ravernes tegzéből származik, ki épp a bejelentett mennyegzőre érkezett, akárcsak Erani da Marsh gróf és népes kísérete, s az ifjú a vadászathoz bírta Loyel da Rangala engedélyét, megállapíttatik az ifjú Mird da Ravernes gondatlansága, s a da Zragandala család felelőssége. Ennélfogva a halott igavonó pótlásaképpen Erani da Marsh jogosult kiválasztani egyet, méghozzá azt, melyet kedve szerint megkíván a da Zrangala istállóból.

 Skandar Graun csak pislogott.

 – Ennek a fickónak aztán van velő a fejében, hé – vetette oda a közelben unatkozó udvarmesternek. – Hogy bír megjegyezni ennyi zagyvaságot?... Ha nem a saját szememmel láttam volna az előbb, hogy semmi nincs a képét eltakaró kámzsára írva, még azt hihetném, hogy onnan olvassa...

 A Király Arca eközben máris új eset ismertetésére váltott, és Skandar Graun még messzebb sétált tőle. Ahogy az ablak

közelébe ért, távoli kiabálás és tompa puffogás ütötte meg a

fülét. Érdeklődve húzódott még közelebb.

 Az ajtónál álló Dierrontestőrök egymásra pillantottak, majd pedig a bíborköpenyes gárdistára, mintha azt várnák, hogy a Bíborgárda tagja esetleg figyelmezteti a királyt, hogy távolodjon el az ablaktól...

 Egy leselkedő íjász ugyanis lehet, hogy épp erre vár.

 A gárdista azonban nem zavartatta magát. Olyan nyugodtan állt ott, mintha az életét merné tenni arra, hogy ilyesmi ebben a palotában nem fordulhat elő.

 Ámbár az is lehet, hogy csupán valamely varázslatát használva állapította meg, hogy nem fenyegeti a királyt semmilyen veszély.

 Hacsak az nem, hogy a Király Arcának beszámolóját hallgatva belepusztul az unalomba.

 Skandar Graun kinézett az ablakon, hogy lássa a nagy kiabálás okát, aztán érdeklődve még közelebb tolta képét az

üveghez.

 – Mi a fene! – dörmögte. – Hát azok meg mit művelnekodalenn?

 Rigeryoz du Slevador azon nyomban elhallgatott, szinte amondat közben. Amikor a király beszél, neki hallgatnia kell. Ez a Törvény. Majd ha a király engedélyt ad rá, folytatni fogja a beszámolót.

 Skandar Graun viszont nem vele foglalkozott. Közelebb intette kedvenc tanácsadóját.

 – Cvikli! Láttál te már ilyet?

 Zwikk BlataRukoz aggódó képpel sietett oda, és ő is kipillantott. Egy hosszú pillanatig a szemöldökét ráncolta, aztán elvigyorodott.

 – Ó, felsééééég! – mondta. – Ne izgassa magát amiatt! Nem újabb orgyilkos merénylet előkészületeit látja.

 – Nem azt kérdeztem, mit nem látok, hanem hogy mit.

 – Nos, felség, mint láthatja, csupán egynémely udvaroncai és egynémely lovagjai ütik el az időt holmi szórakozással aszökőkutak melletti palotaparkban a Kártyanap ezen délelőttjén.

 Skandar Graun lebiggyesztette ajkait.

 – Ti, mocskos drének! – köpte ki megvetően a szavakat. Még ti tartjátok magatokat felsőbbrendű, civilizált lényeknek!

 Zwikk BlataRukoz felhúzta a szemöldökét, de nem tett hozzá semmit.

 – Undorító! – jegyezte meg utálkozva a félork. – Felnőtt, dölyfös viselkedésű férfiak egy levágott fejet rugdosnak, ta– posnak és egymásnak dobálnak gúnyolódva és röhögve, seközben úgynevezett puccos külsejű „udvarhölgyek" biztatják őket, kacagják őket és csókokat dobálnak nekik...

 – De felséééég! – rökönyödött meg Zwikk BlataRukoz. – Ez csak egy játék!

 – Játék, mi? – dörmögte a félork. – Hát, méltatlan, gonosz játék, annyit mondhatok. – A fejét csóválta. – Én is sok fejet levágtam egykor a nyakról, de távol álljon tőlem, hogy bármelyiket is gyalázatosan megtapostam vagy rugdostam volna. Megadtam a tiszteletet a legyőzött ellenfélnek is, s mindig gondosan beigazítottam a hulla kezében a fejet, mielőtt meggyújtottam volna az áldozati máglya alatt a tüzet...

 – Fefefelsééééég...

 Odakinn hatalmas üdvrivalgás harsant.

 – Most rögtön odamegyek! – jelentette ki zordan. – És ha azt látom, hogy a nyomorult udvari doktor levágott fejévelűzik ezt a csúfságos játékot, annyit mondhatok, keservesen megbánják, hogy drénnek születtek!

 Lendületes léptekkel máris az ajtó felé indult. Zwikk BlataRukoz úgy szaladt utána akár egy cserbenhagyott palotapincsi. Hol jobbról, hol pedig balról próbált olyan pozícióba kerülni, hogy szót érthessen királyával...

 ...ám attól érthető okokból húzódozott, hogy egyenesen az

útjába kerüljön, s saját testével próbálja feltartani.

 – De felséééég! – nyüszítette. – Könyörgöm, álljon meg! Az, amit ön fejnek vélt, nem fej, hanem egy selymekkel kitömött golyó, mely lenyúzott sertés bőréből készül, s a sertés beleivel varrják össze...

 Skandar Graun megtorpant. A hevesen ugrabugráló főtanácsadó hátulról nekiütközött, és lepattant róla.

 – Bőrgolyó? – csodálkozott a félork. – Ne nézz ostobának! Tudom, hogy fej. Ide láttam a szemét és az orrát!

 – De ez csak a látszat – hebegte a főtanácsadó. – Az egy ártalmatlan bőrgolyó, amit úgy hívunk, rugdancs. Azért festenek rá szemet, szájat, orrot és fület, hogy hasonlatossá váljon egy fejhez, méghozzá Infangus fejéhez... aki, mint tudod, a furfang és a találékonyság istene!... Ez csupán egy ártalmatlan játék, amely erőt, gyorsaságot és ügyességet csakúgy megkövetel, mint ahogy furfangosságot és találékonyságot is. – A nagy fejű férfi keservesen sóhajtott. – Annyiból persze nem ártalmatlan ez a játék, hogy általa nem egyszer én magam is a gúnyolódás céltáblájává váltam... mely szerint élcek és célzások születtek egy bizonyos testrészemet illetően, amely némelyek szerint kifejezetten alkalmas lenne rugdancsnak.

 Skandar Graun rámeredt a főtanácsadója fejére. Haragja elszállt, helyét ismét az érdeklődés vette át.

 – Hm, szóval játék... amely erőt, ügyességet, gyorsaságot, fondorlatot és némi gonoszságot kíván? Kezd érdekelni a dolog. Úgy fest, mintha kimondottan nekem találták volna ki... Miért ne nézném meg közelebbről?

 – De felség! – suttogta összeszoruló torokkal Zwikk BlataRukoz. – Rigeryoz du Slevador még nem fejezte beszámolóját.

 – Dehogynem! – kiáltotta Skandar Graun. – Látod, hogy már egy szót sem szól... – A kámzsás alakhoz fordult. – Hé, Pofám, befejezted?

 A Király Arca egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán a kámzsás fej rábólintott.

 – Befejeztem, felség.

 – Na látod, Cvikli! – vetette oda Skandar Graun a nagy fejű drén tanácsadónak. – Ezek tudják, mi illik... csak te akadékoskodsz egyfolytában!

 – Felség, szabadjon figyelmeztetnem, hogy odakinn többen várakoznak még, akik reménylik, hogy fogadja őket.

 Skandar Graun vállat vont.

 – Hadd várjanak! Ha eddig vártak, miért ne várhatnának még egy keveset...

 – Felség, a Törvény...

 – Mit gondolsz, ha nagyon nekigyürkőzök, le tudok nyomni egy olyan rugdancsot a torkodon?

 Zwikk BlataRukoz nagyot nyelt, és egy darabig nem emlegette a Törvényt.

 Skandar Graun lendületes léptekkel kisietett az előcsarnokba, és mielőtt a vöröslő képű udvarmester elmagyarázhatta volna az audienciára várakozóknak, hogy mi történik, joviális mosollyal odaintett a szertartásosan fejet hajtó díszes ruhájú csőcseléknek.

 – A fogadás szünetel, urak. Megyek, sétálok egyet a parkban, hogy felfrissüljek. Aki akar, várjon vagy jöjjön velem, a

többi meg nyugodtan menjen haza...

 Egyetlen tiltakozó szó vagy nyikkanás sem hallatszott, csupán a tekintetek villantak össze ittott. Ezzel pedig a félork csöppet sem törődött.

 Kisietett az előcsarnokból a folyosóra, és testőrei kíséretében a palotaudvarra nyíló ajtó felé vette az irányt. A várakozó urak csapatostul csődültek utána.

 Skandar Graun nem bírta megállni, hogy meg nem álljon – Lucinda szobájának ajtaja előtt.

 Erőteljesen bekopogott.

 – Lucy! Én vagyok... a király!

 – Menj el! – hallatszott odabentről egy fojtott hang. – Hagyj békén!

 – Csak tudni akarom, megellettéle már... vagy vemhes vagy még mindig?

 – Menj már!

 – Most a parkba megyek – kiabálta be a félork. – Csak megkérdezem, nem tartasze velem.

 – Nem!

 – Van egy érdekes játék... szerintem neked is tetszene...

 – Tűnj már el!

 Skandar Graun a sustorgó uraságokra vigyorgott, aztán vállat vont, és indulás előtt még kettőt rácsapott az ajtóra.

 – De aztán este a vacsoránál ott legyél ám, hallod?!

 – Még mindig itt vagy?

 Nem vitatkozott tovább. Ismerte már eléggé Lucyt erről az oldaláról; ha ez a némber a fejébe vett valamit, nem lehetett vele szót érteni. De hamarosan majd úgyis megenyhül...

 Hisz' mindig meg szokott enyhülni.

8. Rugdancs

Ahogy a szobordíszes szökőkutaktól közrezárt palotaparkba ért, a bőrgolyót rugdaló és egymással tusakodó, ingujjra vetkőzött nemesi sarjak már messziről felfedezték, és a játék nyomban félbemaradt. Gyanakvó pillantásokkal kísérték sebes érkezését, ám mindannyian udvarias főhajtással adták meg a királynak kijáró tiszteletet.

 Egyikük sem nézett fel, amíg ő meg nem szólalt.

 – Érdekel ez a játék – mondta. – Kipróbálnám.

 A felgyűrt ingujjú urak aligalig tudták titkolni bosszúságukat. Eléggé belemelegedtek már a küzdelembe, s most a király megjelenése elrontott mindent. Ám egyetlen ellenkező szó sem hangzott el. Sőt, néhány talpnyaló még nyálaskodott is:

 – Felség, ha lenne szíves méltóztatni a piros oldalra!

 – A kék oldal várja önt, felség! Válasszon minket, kérem!

 – Felség, válasszon minket inkább! A zöldek várják a soraikba!

 – Válassza inkább a sárga oldalt, felség!

 Skandar Graun érdeklődve nézelődött. Csak most fedezte fel, hogy az udvaroncos és ingujjas lovagok mindegyike színes szalagot viselt a karjára tűzve. Pirosat, kéket, zöldet vagy sárgát.

 És hasonló színű zászlók lengtek a parkot négy oldalról szegélyező szökőkutak előtt.

 – Szóval négy csapat van – állapította meg bölcsen. – De miért választanám addig bármelyiket is, amíg a játék szabályaival meg nem ismerkedem? Cvikli! Magyarázd el!

 – A szabály egyszerű, felség – magyarázta a királyi főtanácsadó enyhe távolságtartással. – Bárki képes megérteni... Van négy vár... jelen esetben egyegy szökőkút az. Láthatja felség a színes zászlókat... A zöld csapat várát a zöld zászló jelzi, a piros csapatét piros zászló, a kék csapatét...

 – Cvikliiiii!

 – Feltételezem, felség, a maradék két csapat várát önmagától is képes beazonosítani. Nos, ez esetben... szinte máris mindent tud. A cél az, hogy a rugdancsot, vagyis Infangus jelképes fejét meg kell szerezni a másik három csapattól, azt

mindenáron saját várába menekíteni, s ott megőrizni gongszóig. Egy játék húsz menetből áll, s minden egyes menet addig tart, amíg az e célra használt homokóra lepereg. Ez az idő megközelítőleg öt percnyi tartamú... Amikor a homokszemek leperegnek, a menet végét gongszó jelzi, s e pillanatban mindenki köteles elengedni a rugdancsot. Aztán megállapíttatik a menet győztese. Amennyiben a rugdancs valamely „várban" található... vagyis a szökőkútban... a vár tulajdonos csapata tíztíz marktot(31) kap a másik három csapattól. Amennyiben a rugdancs nem szökőkútban van, hanem a pálya valamely részén, akkor a rugdancsbíró lelépi az egyes zászlóktól lévő távolságokat, s amely zászlóhoz legközelebb esik, annak tulajdonosai kettő, négy vagy hathat marktot kapnak a másik három csapattól, attól függően, mennyivel van közelebb az ő zászlójukhoz a rugdancs, mint a másokéhoz. – Zwikk Blata

Rukoz nagy levegőt véve új strófába kezdett: – A rugdancsot lehet rúgni, lehet ütni, lehet dobni, lehet fejjel kocogtatni, s lehetséges azzal ölbe vagy hóna alá szorítva rohanni. Ámde... és ez megjegyzendő, felség... az ellenséges csapatok tagjait bármikor lehet lökni vagy felgáncsolni, ám megütni vagy megrúgni csakis akkor szabályos, ha az a rugdancsot a kezében tartja vagy azt magához szorítja. Bármiféle fegyver használata, mint például kés, tőr, bikacsök vagy akár láncos buzogány... tilos. Aki a szabály ellen vét, azonnal kiállíttatik, és ezzel csapatát sújtja. És végül, de nem utolsósorban... a húsz menet végeztével az a csapat a győztes, amely a legtöbb marktot gyűjti össze.

 (31) markt – A Drén Királyság pénze, különféle névértékű, szögletes ezüstérmék. (Aranyat Dréniában a kereskedelemben nem használnak – a nemesdrének közötti nagy értékű adásvétel azonban aranyban bonyolódik.)

 Zwikk BlataRukoz nagyot fújt, és diadalmasan nézett körül az egybegyűlteken, megvető tekinteteket kapott válaszként.

 Skandar Graun azonban máris levette a palástját, és vigyorogva nekigyürkőzött a küzdelemnek.

 – Egy kissé bonyolultan hangzik – dörmögte izgalommal telten –, de sebaj, te majd mindig mellettem leszel, és kisegítesz, ha elfelejteném a szabályok valamelyikét.

 A király főtanácsadója jól láthatóan megremegett.

 – Ééééén, felsééééég?!

 – Persze, hogy te. Aki ilyen kiváló tudora a szabályoknak, nyilván játék közben is otthonosan mozog minden helyzetben.

 Zwikk BlataRukoz csak tátogott.

 – Ééén... soha... de hát... felsééég... én nem...

 Skandar Graun megragadta a fickó grabancát, és magával vonszolta.

 – Ketten is beszállunk – rendelkezett. Kiszúrta magának a fagyföldi testőrkapitányt a zöld szalagos csapatban. – Méghozzá a zöldekhez... ha Sem do Krajnnak nincs ellene kifogása.

 A kapitány vállat vont.

 – Nekem nincs, felség – mondta mélán –, de ha két fővel gyarapodunk, leküzdhetetlen túlerőbe kerülünk...

 – Éppen ezért – lihegte Zwikk BlataRukoz –, a tisztesség azt kívánja tőlem, hogy kivonjam magam a játszmából...

 Skandar Graun azonban nem engedte. Látott a zöldek között kettőt is, akik a jelek szerint már megtapasztalták a játék keménységeit. Egyikük bal kezével a jobb könyökét szorongatta zord képpel, a másiknak pedig krumpli nagyságúvá dagadt az

orra, s szivárgó vére lecsorgott fehér ingére.

 – Azok ott ketten megpihennek addig, amíg mi szórakozunk – rendelkezett Skandar Graun. – Ahogy elnézem, amúgy is rossz bőrben vannak már...

 A két kiszemelt szó nélkül eltávolodott. Így immár rendben lett a dolog; tízentízen voltak mind a négy csapatban.

 Csakhogy a király testőrei szintúgy elhelyezkedtek a zöld zászlónál, beleértve a szótlan bíborgárdistát is. Skandar Graun azonban félreérthetetlen mozdulatokkal elhessegette őket.

 – Kezdjük hát! – csettintett a király lelkesen, amikor szabaddá vált a terep, majd megropogtatta az izmait, és odanyomta az egyik nézelődő lakájszerű egyén kezébe a láncos buzogányát. – Fogd ezt, fiam! És most... ide a rugdancsot, de izibe!

 Odaadták. Tényleg egy kitömött bőrgolyó volt, amelyet emberfejhez hasonlatossá pingáltak fehér festékkel.

 Skandar Graun megszorongatta a rugalmas bogyót.

 – Jópofa! – jelentette ki. Aztán várakozóan nézett körül. –És most? Kezdjek el szaladni vele? Vagy rúgjam orrba a beste gombócot?

 Mindenki őrá nézett várakozóan.

 – Ahogy óhajtja, felség – dörmögte rezignáltan Sem do Krajn. – De általában az a szabály, hogy a rugdancsot középre kell helyezni, és éhes farkasokként rárontani...

 – Ez tetszik! – rikkantotta csillogó szemmel Skandar Graun, és a park közepe felé hajította a rugdancsot. –Rakjátok középre!

 Egy fekete köpenyes férfi megragadta a bőrgolyót, és elhelyezte oda, ahol már alaposan kikopott a fű.

 Skandar Graun vigyorogva megropogtatta az izmait, és vágytól csillogó szemmel nézett körül.

 – Cvikli, te álnok! – morogta megjátszott haraggal. – Hét hónapja itt rohadok tétlenül, és eddig erről még nem is szóltál! Nekem meg lassan már berozsdásodtak az izmaim! Na de majd most megmozgatom!

 A királyi főtanácsadó vállat vont, és komoran meredt maga elé. Egy árva szót sem szólt, csak az ajkát harapdálta.

 – Mikor kell a rugdancsra rontani? – érdeklődött a félork.

 – Gong jelzi, felség – felelte a szótlan főtanácsadó helyett a testőrkapitány. – Készüljünk fel!

 Az a fekete köpenyes, aki a rugdancsot középre helyezte, most elsétált onnan üres területre, majd felemelte a kezét. Aztán amikor leengedte, hangos gongszó hallatszott.

 – Úúúúúúúúú! – üvöltötte Skandar Graun éhes farkasként, és izmos kurta lábaival elrúgta magát.

 Nem nézett ugyan hátra, de azt érzékelte a szeme sarkából, hogy Sem do Krajn ott dübörög mellette, s a mögötte dobogó léptekből arra következtetett, hogy a többiek is követik.

 És azt tisztán látta, hogy a többi medence felől is vad rohammal közelednek az ellenséges csapatok. Immár nem csak ő ordított; mindenki üvöltött, ahogy a torkán kifért, beleértve a medencék közti üres részen bámészkodó díszes ruházatú hölgyeket is.

 A játéktérként szolgáló park négyzet alakú volt, s minden oldala száz lépés hosszú lehetett. Vagyis a rugdancsra rontó játékosoknak ötven lépést kellett megtenniük, hogy elérjék a gúnyos emberi pofaként vigyorgó gömböt.

 Skandar Graun, aki a csapatában elsőként lendült rohamra, mindvégig megőrizte elsőségét, és úgy tűnt, ellenfelei is lassúbbak nála. Elsőként ért a rugdancshoz, és futtából akkorát rúgott a bőrgolyó festett szeme közé, hogy a rugdancs felemelkedett és pörögve szállt el a szemből robogók feje fölött.

 – Ne arra, felség, a mindenit! – csikorogta Sem do Krajn. Ne segítse a kékeket!

 Skandar Graun ezt azonban meg sem hallotta. Elkapta a küzdelem láza, és héthónapos itttartózkodása óta most először érezte azt, hogy a vér vadul lüktetni kezd az ereiben. Olyan volt, mintha halottaiból tért volna vissza az élők sorába.

 – Félre! – bömbölte harciasan, és áttört az útjába kerülőkön, akár egy dühöngő bika.

 A fagyföldi kapitány ott robogott mellette, és szörnyű bődüléseket hallatva mindenkit félrehajigált az útjukból. Skandar Graun is megpróbált ellökdösni egykét ellenfelet, ám azok kecses mozdulatokkal, udvariasan kitértek az útjából.

 A rugdancsot időközben felragadta egy kék szalagos egyén, és a hóna alatt tartva a kékzászlós medence felé iszkolt vele. Egy sárga szalagos azonban rávetette magát a menekülő lábára, és a bokájánál fogva lerántotta. Egy piros szalagos pedig, akinek a rugdancs épp a lába elé hullott, lendületből a piros medence. felé rúgta a játékszert.

 – Ott van! – bömbölte Skandar Graun, és elvakultan a piros zászló felé törtetett.

 Most már nem mindenki tudott kitérni előle, ezeket egyszerűen feldöntötte, és átugrott fölöttük.

 A következő pillanatban megragadta a bőrgolyót, és az ol– dalához szorítva diadalmas rikkantásokat hallatva a saját medencéjük felé futott. Ímmelámmal megtámadták néhányan, de ütni és rúgni senki sem merte a királyt, és a lökdösést meg a gáncsolást is csak imitálták.

 Egyesek még előzékenyen mutatták is az utat...

 Skandar Graun ajkáról elhalt az ordítás. Helyét káromkodás vette át:

 – Yvorl redves farkára! Tán rosszul csinálok valamit?

 – Nem, felség – kedveskedett egy pirosszalagos lovag. – Ön mindent remekül csinál...

 Skandar Graun csak most döbbent rá, mi a baj.

 – Nem támadjátok meg a királyotokat, mi? – Mérgesen rázta a fejét. – Márpedig én játszani akarok! Megértettétek?! – Levette a fejéről a koronát, és magához intette a bíborgárdistát.

– Őrizd meg ezt nekem, amíg egy picit kidühöngöm magam! – Aztán újra a játékosokhoz fordult. – Most ismét középre rakjuk a rugdancsot, és újra fogjuk kezdeni! A parancsom pedig a következő... a játék idejére mindenki felejtse el, hogy a királya vagyok! Ugyanolyan játékos vagyok, mint bármelyiktek! És annyit mondhatok, hogy aki nem küzd ellenem teljes erőbedobással, azt felségsértőnek titulálom, és a családját megfosztom minden címétől, minden birtokától!

 Hangos morajlás futott végig a jelenlévőkön.

 – Felség! – suttogta a fülébe reszketve Zwikk BlataRukoz. – Most gyorsan mondja azt, hogy csak tréfált, és akkor talán

még nem lesz semmi baj...

 – Nem tréfálok! – mennydörögte Skandar Graun. – Tiszta küzdelmet akarok! Győzzön a jobbik, bárki lesz is az!

 A rugdancsbíró középre tette a játékszert, és nem sokkal később ismét felcsendült a gongszó.

 – Áááááá! – ordította vérszomjasan a félork, és amikor el akart rugaszkodni, egy alattomos láb elgáncsolta hátulról, és ahogy bömbölve arcra bukott, legalább két súlyos test zuhant rá, és valaki a porba nyomta a fejét.

 Sern do Krajn volt az.

 – Hééééé! – köpködött a félork. – Mi nem együtt vagyunk?

 Azonban mire lerázta volna magáról csapattársait, éhes farkasokként üvöltve piros–, kék– és sárga szalagos drén nemesek érkeztek, és egy emberként vetették rá magukat. Ütések, rúgások, könyöklések és nyálbő köpetek záporoztak rá megszámlálhatatlanul.

 Csak amikor a homokóra lepergésekor ismét megszólalt a gong, és Skandar Graun véresen, mocskosan, tépett ruhában, zord képpel kikecmergett a kupac alól, akkor derült ki, hogy egyvalamiről mindannyian megfeledkeztek.

 A rugdancs ott árválkodott a térség közepén.

 – Zseniális taktika volt, felsééég! – lelkendezett csillogó szemmel és örömtől kipirult arccal Zwikk BlataRukoz, miközben véresre horzsolt öklét dörzsölgette. – Önnek köszönhetően győzelmet arattunk, rögtön az első menetben!

 Skandar Graun bedagadt szemmel, vérző szájjal meredt rá.

 – Mi van?!

 – Ellenfeleink összes játékosát kizárták szabálytalan ütle– gelésért... no persze a mieink többségét is... ám mivel ön, felség egyedül a pályán maradt, vitathatatlanul megnyerte a csatát!

* * *

Az audiencia aznap természetesen már nem folytatódott, mivel a király kijelentette, hogy megfájdult a feje a nagy tusakodásban, s ezt a becses fejen található sérüléseknek tulajdonította. Amikor persze az újonnan kinevezett, fiatal udvari orvos aggódó képpel megjelent, hogy ellássa a sebeit, a félork bosszúsan hessegette el.

 – Hagyj békén, kölyök! Elég volt mára az orgyilkos merényletekből!

 – Ugyan, felség! – mosolygott boldogan Zwikk BlataRukoz. – Ahogy ön mondani szokta: hosszú még a nap. Jaj! – A királyi főtanácsadó rémülten saját szájára csapott. – Bocsásson meg, felség, megfeledkeztem arról, hogy visszavonta tréfálkozásra utasító parancsát!

 Skandar Graun legyintett.

 – Ne aggódj emiatt! A kezedet viszont, ha már itt a doktor, jobb, ha bekötözteted, mielőtt a horzsolás elmérgesedik és gennyedni kezd.

 – Gennyedni?! – rémült meg a nagyfejű férfi. – Lehetséges lenne, felség?! Tudja, én járatlan vagyok az effélékben, ugyanis nem gyakran keletkeznek rajtam ilyesfajta sebek. A durvulást ugyanis elvből megvetem...

 – Rögtön sejtettem – mormolta a félork, és megsimogatta bedagadt bal szemét. – De ha legközelebb rugdancsost játszunk, igyekezz majd az ellenfél játékosain levezetni a durvulási kényszeredet!

 Zwikk BlataRukoz fülig pirult.

 – Amit ön felemlegetett, felség, az csupán egy véletlenül elcsúszott ütés lehetett... vagy maximum kettő. Nem önnek szántam, erre mesesküszöm.

 – Hm, igen? És az az üvöltés is egy véletlenül „elcsúszott" üvöltés volt, amit közvetlen közelről harsogtál a fülembe... és amely valahogy így hangzott: „a kakit is kiverem belőled, te okoskodó korcs"!

 – Az nem én voltam!!

 – Neeeem? Szerinted van még valaki a palotában rajtad kívül, aki a „kaki" szót használja?

 Zwikk BlataRukoz a melléhez szorította sérült kezét.

 – Hűha, mintha máris kezdődő gennyedzést látnék a sebszéleken... azt hiszem, ajánlatos lesz sietve orvoshoz fordulnom... ha megengedi, felség.

 Aztán meg sem várva az engedélyt, kisietett az imént kitessékelt, fiatal orvos után.

 Skandar Graun kitessékelte a hálószobájából a szolgákat meg a testőröket is, aztán levette a fejéről a súlyos koronát, és letette maga mellé az ágyra. Aztán jó szokása szerint felemelte a párnát, hogy mielőtt lefeküdne, elhelyezze ott a láncos buzogányát.

 Nagy meglepetésére egy kettőbe hajtott, tenyérnyi pergament talált a párna alatt. Semmi mérgeskígyó, semmi skorpió, csupán egy levél, mely így szólt.

 Te ostoba félvér,

 ne hívd ki magad ellen a sorsot, különben még én sem tud

lak megvédeni! Sürgősen beszélnem kell veled! Titokban!

 Azonnal gyere az Aranycsarnokba! Ne szólj senkinek, de a

testőreidet feltétlen hozd magaddal!

 Ne várakoztass, mert elfogy a türelmem!

 Stan de Perra

 Skandar Graun érdeklődve szaglászta a levelet, de nem érzett semmilyen jellegzetes illatot. A kézírás szálkás volt, és elnagyolt; olyasvalakinek az írása, akinek a kezében kényelmetlenül billeghet a lúdtoll.

 Első gondolata az volt, hogy ez csupán egy újabb csapda, ám a lelke mélyén érezte, hogy ez nem lehet az: csapdának túlságosan átlátszó lenne.

 Ráadásul a levél írója még véletlenül sem azt írta, hogy „egyedül gyere", vagy hogy „küldd el a testőreidet", hanem kifejezetten arra figyelmeztette, hogy feltétlenül vigye magával a testőreit.

 Melyik merénylő lenne annyira ostoba, hogy csökkentse saját esélyeit?

 Továbbá... a levél keresetlen stílusa!

 Bármennyire gyűlölik és utálják is őt Dréniában, még a legádázabb ellenségei is megadják neki színleg a tiszteletet. Hajlonganak előtte, hajbókolnak, és lehalkítják a hangjukat, ha hozzá szólnak. Meglehet, a háta mögött köpködik és szapulják, de nyíltan nem mondják a szemébe, hogy ő csak egy átkozott korcs. Ha pedig ez a levél egy névtelen mocskolódó iromány lenne, akkor egyrészt nem invitálnák ily módon sehova, másrészt pedig nem azt írták volna, hogy „te ostoba félvér", hanem inkább valami olyasmit, hogy „te undorító, kevert vérű korcs".

 E levél írója azonban nem sértegetni akarta, ez egyértelmű, csupán túltette magát azon a lehetőségen, hogy megadja neki a kellő tiszteletet. És az az utalás, hogy „különben még én sem tudlak megvédeni", sejtetni engedte az illető hovatartozását...

 És ha a félorknak e sorok olvastán maradtak volna kétségei afelől, hogy ki írta a levelet, az aláírás mindent megmagyarázott.

 Stan de Perra.

 Ezt a nevet Kherthyomehr, a jégsárkány használta akkoriban, amikor együtt kalandoztak Tzanthamor Szigetén, s a Ravasz Harcos kölyökképű, zöldfülű varázslónak álcázta magát. A jégsárkány sokféle formában és sokféle néven mutatkozott szerte a világban, s Jégtőrös Ulf néven jelentős hírnevet szerzett magának, ám a Stan de Perra nevet csupán ennél a legutóbbi küldetésénél használta. Rajta és Skandar Graunon kívül nem ismerhette senki itt, Dréniában...

 Még Lucinda sem, aki ugyan szintén jelen volt Tzanthamor Szigetén, de mire ő és a jégsárkány találkoztak, Kherthyomehr már rég levedlette álcáját és a Stan de Perra nevet.

 Az, hogy a levelet ily módon írta alá, arra utalt, hogy megpróbálja eltitkolni mások elől a kilétét, másrészt, hogy egyértelműsítse a félork számára, hogy a levelet ő írta. Ha valaki más próbált volna levelet küldeni a nevében, akkor a sorok végén nagy valószínűséggel a „Kherthyomehr" név szerepelne, nem pedig ez.

 Skandar Graun komoran bámult a levélre. Azon nem töprengett el, hogy kerülhetett a párnája alá. Ezerféle módja is van annak, hogy valaki, aki elég nagy hatalmú, oda juttassa. Akár az egyik szolgával is odatetethette. Vagy egyszerűen valamiféle telekinetikus varázslattal juttatta oda...

 Bár egy efféle akciót az ajtó előtt posztoló bíborgárdista minden bizonnyal érzékelt volna...

 Vagy nem.

 De nem ez a lényeg. Az Aranycsarnokba hívják, méghozzá most azonnal. És neki fogalma sem volt arról, hol van az a bizonyos Aranycsarnok és hogy micsoda ez...

 A kincstár?

 Mivel a levél írója határozottan arra utasította, hogy ne szóljon senkinek és ne vigyen magával senkit a testőrein kívül, leküzdötte a vágyat, hogy azonnali hatállyal magához rendelje főtanácsadóját a kézfejkötözésről.

 Meg tudja ő ezt oldani anélkül a hálátlan, nagy fejű alak nélkül is, akinek volt képe felgáncsolni, szidalmazni és orvul ütlegelni őt, miközben a palota nemesei kicsiarakást játszottak vele a zöld zászló tövében.

 No persze a nyápic fickó dühödt csapásai egy szúnyog ütéseivel is alig versenghettek, ő most azért vádolta meg burkoltan, hogy a királyi főtanácsadónak hadd hízzon a mája és hadd sütkérezzen abban a hitben, hogy méltó bosszút állt királyán a folyamatos megaláztatásokért.

 Amúgy hűséges és rendkívül hasznos szolga; legalább ennyi öröme hadd legyen!

 Skandar Graun zordan elmosolyodott, de nem vesztegette tovább a gondolatait Zwikk BlataRukozra.

 Buzogányát az övébe tűzte, megigazította tépett ruházatát, és döngő léptekkel az ajtó felé indult.

 Vagy meghallhatták közeledtét vagy már eleve hallgatóztak, mivel az ajtó épp akkor tárult ki előtte, amikor már a kezét nyújtotta, hogy megtaszítsa.

 Az a tésztaképű lakáj hajlongott előtte szolgák seregével a háta mögött, aki a hálószobája rendjéért felelt. A mögötte felsorakozó szolgák különböző ruhadarabokat tartottak a kezükben tisztelettel.

 – Nincs erre idő! – dörmögte Skandar Graun. – Adjatok utat!

 – Felség, a koronája...

 – Jól van az ott, ahol van – jelentette ki a félork. – Rád bízom, hogy vigyázz rá! De ha ellopja valaki a távollétemben, egy fejjel megrövidítelek!

 A tésztaképű lakájnak csak a szeme guvadt ki erre, de nem merészelt szólni, s az arca is rezzenéstelen maradt.

 Skandar Graun intett a fejével a bíborgárdistának.

 – Gyertek csak...

 Ez persze teljesen fölösleges volt, hiszen mentek azok hívás nélkül is, mindenütt a nyomában.

 Skandar Graun lendületes léptekkel kisietett a hálószoba előcsarnokából, és a széles folyosón sorra hagyta el a tíz lépésenként kettesével felállított palotaőröket. Azonban egy elhagyatott csarnokban, ahol nem volt senki hallótávolságon belül, váratlanul megtorpant.

 – Mi is a neved? – érdeklődött a bíborköpenyes gárdistától. Azt annyira váratlanul érte a kérdés, no meg az a tény, hogy a király szóra méltatja, hogy az első pillanatban még a nevét sem tudta kinyögni.

 – No! – biztatta a félork. – Tilos talán elárulni a neved?

 – Alan do Wiyr, felség – suttogta rekedtes, torz hangon a bíborköpenyes, és meghajtotta hosszúkás fejét.

 Jól látszott, hogy a feje búbja tenyérnyi helyen teljesen csupasz, míg kobakját körben dús haj keretezte.

 – Tudod, merre van az Aranycsarnok?

 A bíborgárdista ismét meghajolt.

 – Természetesen, felség. A Szökőkutak Parkján túl...

 Skandar Graun baljóslatúan rápillantott. A fickó azonban nem úgy nézett ki, mint aki szándékosan emlegeti fel a parkot, ahol nem is oly régen ő töltötte be a rugdancs szerepét.

 – Szóval a parkon túl? Vezess oda!

 – Parancsára, felség! Egyenesen méltóztasson...

 Azt Skandar Graun már megtanulta, hogy egy udvaronc avagy a kíséretéhez tartozó nemes sohasem léphetett volna eléje, ám a bíborgárdista helyzete egészen más volt. Ő a testőrségéhez tartozott, ő látta el jelenleg a király személye mellett a mágikus felügyeletet, következésképp mozgását nem korlátozta semmilyen szabály vagy törvény.

 Alan do Wiyr hosszú lábú, hosszú nyakú, hosszúkás fejű, keskeny orrú, harminc körüli férfi volt, aki alkatra leginkábbegy békákat kutató gólyára hasonlított. Nagyokat lépett, és eközben egyfolytában ütemesen ingatta fejét, mintha minden egyes lépését helytelenítené. Miután látta, hogy a király befejezte a társalgást, ismét fejet hajtott, és a király előtt haladó két testőr elé lépve mutatta az utat.

 Nem sokkal később kiléptek a palota főépületének kapuján a belső udvarra, és az Ezüsttorony monumentális építménye felé tartottak, amely Jilocas'theynnak, a Fényes Mágusnak, s az általa alapított rendnek, az Ezüst Magisztereknek volt az otthona. Gyakorlatilag ők látták el a teljes Jégviharfellegvár őrzését, s ők rendelkeztek minden mágikus védelem fölött. Jelen esetben még a palota védelméhez és a király testőrségéhez csatlakozó bíborgárdisták is velük álltak szoros összeköttetésben.

 A torony persze nem ezüstből volt, mint arra a nevéből következtetni lehetne, hanem ugyanolyan kék gránitból, mint az a gigászi szikla, amelynek tetején a legendás Jégviharfellegvár összes épületének alapjait kifaragták. A név csupán a rend nevére és a rend ezüstsárkány vezetőjére utalt.

 Skandar Graun és testőrei ezt a hatalmas tornyot célozták meg, amely messze kimagaslott a kisebb, kupolás épületek közül.

 – Kerüljük el a parkot! – morrantotta Skandar Graun.

 Nem kellett sokat magyarázkodnia, hiszen a szökőkutak között még mindig folyt a rugdancsjáték, mely őmiatta félbe szakadt. Épp a zöld medence vizében folyt a csata, és a játékosok egymás hegyénhátán igyekeztek megszerezni a rugdancsot, amely titokzatos módon eltűnt a víz alatt. A játékosok egymást tépték, lökdösték, s attól sem riadtak vissza, hogy egymás fejét lenyomva tartsák a víz alatt.

 Aztán egy csurom víz, tépett ruhás, piros szalagos férfi bukkant elő a tömegből a rugdanccsal a kezében, és menekülni próbált a piros zászló felé. Valóságos óriás volt, izmai fenyegetően dagadtak ki a cafatokra tépett ingujj alól.

 Mármár majdnem kikapaszkodott a medencéből, amikor a víz alól váratlanul Sem do Krajn bukkant elő, vizet köpött a meglepett fickó képébe, majd mielőtt az kitérhetett volna, bömbölve rávetette magát, és visszarántotta a medencébe. Egy pillanat múlva már többen is érkeztek, s valósággal forrt a víz a tusakodók körül.

 A közönség őrjöngött, a hölgyek sikoltoztak és kacagtak. Egy pillanatra még Skandar Graun is megtorpant, és érdeklődve nézte a küzdelem kimenetelét. Vágyakozva nyelt egyet, és legszívesebben odarohant volna, hogy ismét beszálljon a játékba, és megmozgassa kissé berozsdásodott tagjait.

 No és persze azért, hogy revansot vegyen a korábbi alkalomért...

 Nem sokkal később gongszó hangzott fel, és a tusa azonnal abbamaradt. Bár jó néhány szemöldök felrepedt, száj kicsattant és pár fog meglazult, a játékosok nem tápláltak haragot egymás iránt. Azonnal szétváltak, és a medence vízében derékig álló Sem do Krajn diadalmasan emelte magasba a rugdancsot.

 – Tíz markt a zöldeknek! – kiáltotta a fekete köpenyes rúgdancsbíró. – Kéretik fizetni, mielőtt kezdetét veszi a tizenhatodik menet...

 A fagyföldi kapitány éles szemmel felfedezte a közelben ácsorgó királyt meg a kíséretét, és mintegy cinkosan mutatta oda győzelme zálogát, a szinte tojás formájúvá lapított, víztől csöpögő rugdancsot.

 – Nem száll be, felség? – kiáltotta.

 Valaki hangosan felröhögött, sokan kuncogtak, de a tömegben nem lehetett látni, kik követik el az illetlenséget. Nagy Hajlongás kezdődött, és innenonnan félig gúnyos, félig pedig nyalizó kiáltások röppentek.

 – Nem száll be, felség?

 – Jöjjön, felség, hadd legyen még élvezetesebb a játék!

 Skandar Graun azonban nem hagyta magát provokálni.

 – Dolgom van – vetette oda. – Majd máskor...

 Aztán a zord képű Dierronlovagok között folytatta útját az Ezüsttorony felé.

 Mögötte egyre erősödött a kuncogás és a pusmogás, ám hiába hegyezte a fülét, egyetlen gúnyos élcet vagy tréfát sem hallott, amit az ő rovására sütöttek el – pedig biztos elhangzott most ezekből épp elég.

 – Mellesleg – elegyedett szóba a bíborköpenyes gárdistával –, mi a rosseb ez az Aranycsarnok? Valami kincstár?

 A hosszúfejű fickó meglepetten húzta fel a szemöldökét. Nyilván biztosra vette, hogy a király pontosan tudja, miért megy oda, ahova.

 – Az Aranycsarnok – magyarázta tisztelettudóan halk hangon –, nem más, mint a Holt Királyok Csarnoka.

 – Hm, ezt mintha már hallottam volna említeni...

 – Minden bizonnyal, felség.

 – De azért csak mondd el, mi ez...

 Alan do Wiyr fejet hajtott.

 – Parancsára, felség. Ez az a hely, ahol Drénia egykori királyai alusszák örök álmukat.

 – Egy kripta?

 – Bizonyos értelemben az, felség. Ám több is annál. A drén dicsőség palotája ez, amely otthont ad a múlt legerőteljesebb szellemeinek.

 – Kísértetház?

 – Képletes értelemben csupán, felség; és filozófiailag. – Mielőtt a félork rákérdezhetett volna, hogy ez mit jelent, a bíborköpenyes belemélyedt a magyarázatba. – Ha valaki nem boldogul az életével, ha tanácsra van szüksége, lelki erősítésre, vagy ha csupán időtlen nyugalomra vágyik, az Aranycsarnokban mindezt megkaphatja.

 – Ezek szerint te jártál már ott...

 – Ó, igen, felség, számtalan alkalommal – felelte a bíborköpenyes. – A mágia gyakorlásához erős fej és még erősebb lélek szükségeltetik... – Fejet hajtott. – Ám mindezt ön nálam is jobban tudja, felség...

 Nyilvánvalóan arra utalt, hogy látta a királyát varázsolni, amikor a mágia erejével próbálta semlegesíteni a mérget a pórul járt testőr szervezetében.

 Skandar Graun azt hitte, hogy az Ezüsttoronyba mennek, ám nem így történt, elhaladtak a monumentális torony mellett, és nem sokkal később egy kőfallal körülvett, ápolt temetőkertbe érkeztek. Szinte érezni lehetett az enyészet illatát.

 A temetőkertben nem emelkedtek sírhantok; az egyes sírokat vésett gránitlapok fedték, s erre vésték fel mindazt, amit az elhunytakról elmondani fontosnak véltek.

 Skandar Graun egy pillanatra megtorpant az egyik gránitlap mellett, ám hiába meresztette a szemét, nem tudta elolvasni a vésett írásjeleket.

 – Guarni jelek, felség – mondta halkan a bíborköpenyes. – Mint tudja, a drének a dicső guarni faj leszármazottai. S ezen emlékek még az ősi korból valók.

 – Nem látok épületet – dörmögte Skandar Graun. – Sem tornyot, sem impozáns csarnokot.

 – A domb szemközt, felség – suttogta Alan. – Királyainkat guarni módon temetjük el. Erre, tessék!

 A domb oldalában tíz méter magas és legalább ugyanolyan széles, kétszárnyú kapu csillogott a napsütésben. Ám Skandar Graun csak akkor látta ezt meg, amikor a gondosan karbantartott, fekete szirmú virágoktól szegélyezett ösvényen átjutott a negyvenötven méter magas fák falán. A félork soha nem látott még ilyen fákat; a törzsük egyenes volt, függőlegesen nyúlt az ég felé, akár egy árboc, s rajta a lomb olyan volt, akár egy szakadozott, kibolyhosodott, rátapadó vitorla. A törzs alsó részén, megközelítőleg két embernyi magasságig nem nőttek ágak, csak a gyökérvégek bújtak ki körben, mint alamuszi kígyófejek, melyek a közeledőket lesik. Fentebb pedig az ágak

úgy fonódtak körkörösen a törzs köré, mint ahogy egy ember öleli át saját testét, amikor hideg szélben és fagyban reszket. A sima, görcsöktől és lyukaktól mentes kéreg enyhén fénylett, és a legalsó ágak tövéből szirupos, tejszerű nedvek csorogtak le a tő irányába, s változatos vastagságú és hosszúságú csíkokat húztak.

 A lépcső persze nemcsak a hatalmas kapuhoz vezetett, hanem felfelé is folytatódott. A domb tetejére innen nem lehetett fellátni, ám azt Skandar Graun még e lenti helyről is megállapította, hogy a teteje sima, s azon fekete oszlopszerűségek vagy dolmenek meredeznek. Hogy pontosan mik azok, azt nem tudta kivenni, de nem is igazán érdekelte. Figyelmét inkább a fekete kapu kötötte le.

 A hatalmas kapuról, mely tökéletesen beleilleszkedett a domb oldalába, még azt sem lehetett megállapítani, hogy valamiféle fémből készülte avagy roppant kőlapokból faragták ki. Díszítés viszonylag kevés látszott rajta; az egykori díszek elkoptak, s nagy részüket valamiféle mohaszerű növény vagy vastag penész nőtte be. Roppant súlyosnak és ember számára mozdíthatatlannak látszott, s nem volt rajta sem kilincs, sem lakat, sem pedig egyéb zárszerkezet.

 Azt a négy gránit lépcsőfokot, mely felvezetett a kapu szintjéig, talpak milliói koptathatták az elmúlt évezredek alatt, s e léptek a lépcső közepébe jól látható mélyedést vájtak.

 Skandar Graun érdeklődve szemlélte a gigászi alkotmányt, és el sem tudta képzelni, hogy fogják majd betaszítani valamelyik roppant kapuszárnyat. Ám mielőtt felmérhette volna, elég lesze erre valamennyiük egyesített ereje, a kérdésére magától is választ kapott.

 Amint az élen haladó bíborgárdista rátette lábát az első lépcsőfokra, a két hatalmas kapuszárny kitárult. Nem nyikorgott, nem recsegett, nem adott ki semmilyen hangot, csupán elfordult a sarkai körül, és feltárta a dombmély sötét rejtelmeit.

 Skandar Graun az első pillanatban valamiféle mechanikus szerkezetre gondolt, ám amikor ő is ráhágott az említett lépcsőfokra, tapasztalhatta, hogy erről szó sincs. Nem kerekek és rudak elmés szerkezete mozgatta azt a kaput, hanem láthatatlan mágia.

 Pár lépéssel elérték a bejáratot, és a félork látta, hogy ugyanolyan kékgránit lépcső folytatódik ott, mint amilyenen a bejárat magasságáig feljöttek, ám a változatosság kedvéért ez a lépcső lefelé vezetett. A domb mélyét ritka smaragdszínű ködfoltok lengték be, melyek kísérteties megvilágításba helyezték a mohával és penésszel lepett kőfalakat.

 Skandar Graun csodálkozva nézelődött.

 – Aranycsarnok? – dörmögte. – És hol vannak innen azőrök?

 – Nem szükséges, felség – felelte Alan do Wiyr. – Nem létezik oly vakmerő, ki lopni merészelne a Múlt Királyainak Csarnokából.

 – Történetesen én ismerek valakit, aki merészelne... bár ő napok óta bezárkózva üldögél a szobájában.

 Miközben egyre mélyebbre hatoltak a domb belsejébe, a lépcsőfokok mind szélesebbek és hatalmasabbak lettek, mintha egymásra rakott gránitlapok lennének. Amíg a lejárat kezdetén egy lépcsőfok egy lépést igényelt, immár nyolctíz lépést is meg lehetett tenni a kőlapon, mire lefelé is lépni kellett egyet.

 Skandar Graun szimatolt.

 – Ez nem kriptaszag, valóban... inkább mintha egy rothadó virágoskertben járnék... de az arany illatát azt áthatóan érzem...

 – És pár pillanat múltán a saját szemével is megláthatja, felség.

 A lépcsőfokok megszűntek, és a Dierrontestőrök léptei meglassultak. A bíborgárdista egy kissé visszamaradt, hogy előre engedje a királyát, és annyira lehalkította a hangját, hogy alig lehetett érteni a suttogását:

 – Íme a Múlt Királyainak Csarnoka, felség.

 És szinte mire kimondta, egy hatalmas föld alatti barlangba értek, melynek sem a formáját, sem a tetejét, sem a túlsó falait nem lehetett kivenni a smaragdszínű fény– és ködfoltok rejtélyes hömpölygésétől.

 Ám,ameddig ellátni lehetett, sötét és csillogó alakok sorakozták némán és mozdulatlanul; emberméretű szobrok, egyforma, derékmagas, nyolcszög alapú talapzatokon. A talapzatok ugyanabból a kékgránitból készültek, mint a lépcsőfokok és mint az egész Jégviharfellegvár, ám a rajtuk álló különös szobrok kísérteties csillogással verték vissza a bizonytalan fényt.

 Sárgászöld óaranyból készült szobrok sokasága sorakozott ott. Hatvannyolcvan, de az is lehet, hogy hat nyolcszáz...

 – Yvorl redves fark...

 – Psszt! – sziszegte Alan do Wiyr, aztán kényszeredetten hajtotta meg hosszúkás fejét. – Felség, bocsásson meg nekem... és könyörgöm, ne ejtsen ki e helyütt szentségtelen nevet!

 Skandar Graun meg sem hallotta. Tágra nyílt szemmel szemlélte a szobrok sokaságát, és az a bizonytalan érzése támadt, mintha a csodák kertjében lépkedne, vagy egy sűrű erdőben, ahol egymást érik a fatörzsek.

 A fő különbség azonban szembeszökő volt; amíg az erdő ben a fák összevissza nőnek, e szobrok elhelyezésében lehetetlen volt nem felfedezni a nyilvánvaló rendszert.

 Egy képzeletbeli spirál mentén helyezték el öket, egymástól szabályos távolságra; kétlépésenként. A spirál kezdete valahol egy távoli ponton kezdődhetett a fal közelében, s körbekörbe haladva egyre szűkülve, teraszosan egyre lentebb jutva haladt a helyiség képzeletbeli közepe felé. Csupán ott, ahol a lépcsőfolyosó a csarnokhoz csatlakozott, ott maradt ki egy négy embernyi széles sáv, melyen egyenesen középre juthatott a látogató.

 Ám nem ez volt az egyetlen út. A kör közepe felé szűkülő spirál mentén, a szobrok előtt is vezetett egy kitaposott sáv, amelyen végig lehetett járni sorban a múlt egykori nagyságait.

 Skandar Graun azonban nem ment tovább. Amikor belépett a csarnokba, ösztönösen megtorpant, mint ahogy testőrei is. Valamennyiüket megcsapta a csarnok ódon és misztikus levegője, a múlt sötét lenyomata.

 Eltelt egy hosszú pillanat, míg a félork összeszedte magát, és kiverte a fejéből a rátörő, komor gondolatokat.

 – Valamennyi szobor háttal áll az érkezőnek – jegyeztemeg rekedtes hangon.

 Hideg volt a csarnok levegője; a kintinél több fokkal hűvösebb.

 – A Múlt Királyai – felelte Alan hasonlóan rekedten – valamennyien a középpont felé fordulnak... ahol Garbash(32) oltára áll.

 (32) Garbash – a halál istene

 Megindultak ismét a kitaposott gránitlapon, mely enyhén lejtett a középpont felé.

 Skandar Graun furcsa kényszert érzett arra, hogy hallassa a hangját ebben a komor, visszhangos csarnokban.

 – Érdekes – morogta a félork, csakhogy mondjon valamit –, jártambankeltemben sok halotti emléket láttam, de a tapasztalatom az, hogy az uralkodók többségét lóháton, a trónon ülve, kivont karddal vagy valami más diadalmas pózban örökítik meg... Ezek meg itt csupa gyalogos szobrok... s némelyikük eléggé furcsa, mondhatnám szánalmas pózban leledzik...

 – Felség! – suttogta Alan visszafogott hangon. – Ön szobrokról beszél... Nem tudja talán, miféle „szobrok" ezek?

 Skandar Graun a homlokát ráncolta.

 – Aranyszobrok – morogta. – Szobrok aranyból. Még ha a belsejük üres vagy értéktelen kő tölti is ki, akkor is... mérhetetlen kincs...

 – Zarkofagii(33) – mondta a bíborgárdista mély tisztelettel a hangjában. – Az aranyréteg a test fölött körömhegynyi csupán.

 (33) zarkofagii – szarkofág(ódrén/guarni nyelven)

 – A „test fölött"? – hörrent fel Skandar Graun gyanakodva, és baljós érzések szállták meg.

 Hangja tompán visszhangzott a hatalmas csarnokban.

 – Igen, felség, így igaz – motyogta a bíborgárdista. – Néhai királyaink teste és csakúgy a lelkük is... csaknem valamennyiüké... itt van ebben a csarnokban.

 – Úgy érted...

 – Amikor a király meghal, testét és lelkét a kermonpapok veszik gondjukba. Pontosabban a kermonpapok egy speciális csoportja, a zarkofagerik. Ők végzik a tartósító szertartást, ők állítják be a pózt, melyben a királyt átadják az öröklétnek, s ők vonják be a testet arannyal. S az ő feladatuk az is, hogy ha a király nem a palotában hal meg, testét felkutassák és a Holtak Csarnokába szállítsák vagy a szállításáról gondoskodjanak.

 Skandar Graun a torkát köszörülgette.

 – Hkm... ha jól értem, az aranyréteg alatt ott van a hulla?

 – A porhüvely – helyesbített megránduló arccal a bíborgárdista. – Igen.

 – És hogyhogy nem ég el a tetem, amikor rálöttyintik a forró aranyat?

 – Nem tudom, felség. Az eljárás, melyet még guarni őseinktől örököltünk, a zarkofagerik titka, melyet féltékenyen vigyáznak.

 Miközben egyre lejjebb és lejjebb haladtak a csarnok közepe felé, Skandar Graun a közeli szobrokat szemlélte. A legtöbb szobor állt, s nem látszott rajta semmilyen sérülés, másoknak viszont hiányzott valamely tagjuk, néha több is... vagy akár a fejük, vagy deréktól felfelé a felsőtestük, vagy pedig különös tartásukból lehetett a haláluk módjára következtetni. Azt, amely tátott szájjal, kimeredt szemekkel, összegörnyedve és a gyomrát fogva örökítettek meg, nagy valószínűséggel megmérgezték. Mások esetében pedig még a gyilkos fegyvert is meghagyták – arannyal bevonva, természetesen, akárcsak magát a testet.

 Izgalmas lett volna összeszámolni, miből van több...

 ...lapockák közül kiálló tőrökből...

 ...avagy mellkasba fúródott nyílvesszőkből...

 ...avagy fejet kettéhasító baltákból...

 ...avagy a torkot elmetsző, sarlószerű pengékből.

 Skandar Graun meg is jegyezte:

 – Úgy látom, errefelé nem túl népszerű a láncos buzogány.

 A kopott kékgránit talapzatokon vésett feliratok adták tudtára az itt nézelődőknek a király nevét, uralkodása kezdetét és végét. És mindig akadt a dátumok alatt pár sornyi megjegyzés, mely a király jellemzőivel foglalkozott. Ezek az utalások tömörek voltak és lényegre törők. Ám mivel drén nyelven íródtak, a félork nem sokat értett belőlük. Csupán a nevekkel és a dátumokkal szemezett.

 – Zereyen de Lendgrevver – olvasta. – Négyezerhuszonkettőtől négyezerhetvenhatig, D. I... Mi az a „DI"?

 – Drén Időszámítás, felség – felelte Alan do Wiyr. – A Drén Királyság megalapításának évétől számítva. Akkortól, amikor Shethyuyabin de Drén elfoglalta a guarni Jégtrónt.

 – Időszámítás? – dörmögte a félork csodálkozva. – Hogy ti, drének milyen furák vagytok!

 Aztán pár lépéssel később egy üres talapzatot pillantott meg, amelyen nem állt szobor.

 – Kargil Yhron – betűzte. – Négyezerhatszázhatvanhattól ötezerhatszázhatvanhat D. I.

 Alan bólintott.

 – Drénia leghatalmasabb királya, aki kereken ezer évig uralkodott, s birodalmunk az ő uralkodása alatt volt a leghatalmasabb. Magába foglalta szinte az egész világot...

 – Tudom, ki ő. De miért nincs itt a szobra?

 – Kargil Yhron kihívta maga ellen a sorsot, és szembeszállt magával a Rend Istenével, Feketebotos Mark'yhennonnal.

 – És emiatt nem érdemelte ki, hogy szobrot állítsatok neki?

 – Eltűnt – motyogta a bíborgárdista. – Titokzatos módon eltűnt. Senki sem tudta, hova. Ám ő... megüzente, hogy ezer év múltán visszatér majd, s ismét hatalmassá teszi Dréniát.

 Skandar Graun sandán mosolygott.

 – Ezer év múltán? Eh! – legyintett. – Nekem meg arról sugdosnak a fülembe, hogy rettegjek, mert Kargil Yhron feltámadt holtaiból, és visszaköveteli a trónját... De ezer év?! Mikor lesz az még?

 – Ez évben telik le, felség.

 – Mi?

 – Az ezer év. Ugyanis épp hatezerhatszázhatvanhatot írunk, a Drén Időszámítás szerint.

 Skandar Graun hosszan hallgatott.

 – A mendemondák tehát igazak is lehetnek – szögezte le végül. Aztán a fejét ingatta. – Ám bárhogy legyen is, a Jégtrónon még én ülök.

 – Így igaz, felség.

 Skandar Graun bosszankodva nézett végig az aranyszobrok során.

 – Ilyen sok királyotok uralkodott az elmúlt ezer év alatt?

 – Igen, felség. Viharos idők voltak azok. Kargil Yhron idején a Drén Birodalom határait számon tartani keveseknek sikerült. Mi uraltuk a mai Dréniát, Maldiberant és Zhiliant egyaránt, s népünk legvakmerőbb családjai partra szálltak Drakónián és Gerondaron is. Aztán a Hatalmas Nagyúr eltűnése után a Birodalom szinte napok alatt összeomlott. Káosz és bizonytalanság uralta ekkoriban a dréneket. Királyok váltogatták egymást a trónon, néha egy éven belül három is. A testvérek egymást gyilkolták, s a Törvény ellen vétők kegyetlenül meglakoltak. – Alan egy közeli szoborra mutatott, amely a hóna alatt tartotta a fejét. – Ott van például Rihor de Zserevin, ki mindössze három és féléven át ült a trónon ötezernyolcszáznegyvenkettő és ötezernyolcszáznegyvenhat között. A népes és erőteljes de Zserevincsalád évszázadokig kitartó, erős és befolyásos dinasztiát sejtetett, ám Rihor, kit a „Szeleburdi" előnévvel illettek, súlyosan megszegte a Drén Törvényt, s az Arkhonok Tanácsa döntése szerint feje vétetett. Vétsége oly súlyos volt, hogy a családja nem élvezhetett kegyelmet; legyilkolták valamennyi vérrokonát, s a de Zserevinek uralma ezzel véget ért...

 Tovább léptek.

 – Vagy ott van például Efron de Shereiz, a „Tébolyodott", aki hatezerharminchatban az országnak tizenegy királyt adó de Yezgdinasztia utolsó sarjától, a végelgyengülésben kimúlt utolsó de Yezgtől vette át a koronát... és még ugyanabban az évben búcsút is mondott annak... a fejével együtt. A zavart lelkű Efron ugyanis trónra lépésekor megháborodott, és azt képzelte, hogy testvérei és rokonai meg akarják gyilkolni őt. Ezért hát uralkodása második hónapjának végén a Kártyaünnepkor összes rokonát meghívta a palotába, valamennyiüket legyilkoltatta, s kiomló vérüket a gonosz elf isten, Zrogdavar oltárán folyatta el. Ez volt uralkodásának utolsó napja.

 Skandar Graun mosolygott.

 – Mindössze két hónap?! Ej, én meg már hét hónapja itt vekengek, és még most sem őrültem bele... teljesen. Hé, ezek szerint nem én leszek a „legkevesebb ideig uralkodó király" a drén történelemben?!

 – Semmiképpen nem, felség. Volt olyan királyunk, akit uralkodása első órájában utolérte a sorsa.

 – Megbotlott a trónlépcsőben, és nyakát törte?

 – A nyaktörés stimmel, de nem a trónlépcső, hanem az édes ikeröccse jóvoltából... – Alan do Wiyr belejött tudása fitogtatásába. Mármár arról is megfeledkezett, hogy a király az, akihez beszél. – És ott áll Swem de Reznor, a három királyt adó Reznordinasztia utolsó király tagja... Ő hatezerháromszázhuszonhéttől hatezer háromszázharminckettőig uralkodott. Ő volt a király a legutóbbi Jégnász Konstelláció idején. Swem azt ígérte, visszaszerzi a drének ősi dicsőségét, ám az akkori hódító háború totális csődöt mondott... egy hirtelen jött vihar elsodorta az egész hajóhadat Lendor partjai előtt, és a Reznor királyi dinasztiát a feldühödött nemesség az utolsó szálig felkoncolta. – Alan szinte levegőt sem vett. – És közvetlenül mellette ott áll Reginar de Zitrán, aki másfél éves uralkodást követően titokzatos körülmények között halt meg, mint ahogy másodszülött testvéröccse is. Ot a fia, Elvger de Zitrán követte a trónon... ott, az az üres talapzat jelzi a helyét... No, ő sem sokáig uralkodott, ugyanis még trónra lépésének évében kiderült, hogy az apját ő ölte meg, s ez a Törvény értelmében a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Ám Elvger nem várta meg, hogy lefejezzék. Rokonaival és híveivel keletre szökött, s a saját birtokain, a Cleyhegylánctól keletre kikiáltotta saját királyságát, Zitrániát, melynek koronáját a saját fejére helyezte. – A bíborköpenyes mosolygott. – Ezt követően huszonkét éven át nem volt törvényes királya Dréniának. Az arkhon családok mindegyike magának követelte a trónt, és az exarchák közül számosan magukat kiáltották ki királynak. Az országot súlyos belviszályok szabdalták darabokra; hercegségek és kicsiny grófságok különkülön függetlennek kiáltották ki magukat. Az Elvger ellen indított megtorló háborúk kudarcba fulladtak; a hitehagyott Elvger ugyanis lepaktált a Káosz híveivel. Ám amikor már a végső összeomlás fenyegette az országot, Mark'yhennon elküldte híveit, akik megszilárdították a Rendet a szétzilált országban. Ekkor jelentek meg ismét Dréniában nemes patrónusaink, a Fagyhercegek. Ittlétük egybeesik a Zitréndinasztia hatalomra kerülésével... Ott, balra láthatod azt a hatalmas termetű harcost, aki kétkezes pallost szorongat a kezében... és akinek tollas nyílvessző áll ki a tarkójából. Ő Kloss de Zitrén, a de Zitréndinasztia első királya, aki bírva Feketebotos Mark'yhennon támogatását hatezer háromszázötvenhatban ismét egyesítette a felbomló országot, s elfoglalta a trónt.

 – Hm, lehet, hogy tévedek, de a Törvény szerint... nem kellett volna őket is kiirtani az utolsó szálig Elvger árulása és apagyilkossága miatt?

 – Kloss és famíliája a de Zitránok egy oldalágához tartoztak. Még a nevüket is megváltoztatták, hogy senki ne azonosíthassa őket az áruló Zitránokkal.

 – Nem rossz trükk! Na de persze, ha valaki bírja a nagy Feketebotos támogatását, rá még a Törvény sem vonatkozik annyira, mint másokra, igaz?

 A bíborgárdista elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta az idegenvezetést.

 – A de Zitrének valamivel több mint háromszáz éven át uralkodtak Dréniában. Az utolsó közülük, aki a trónon ült a mostani Jégnász Konstellációkor, Brithugar de Zitrén volt.

 – Hallottam róla. Ő volt a „Nagytermészetű" Brithugar.

 – Való igaz. Brithugar király közel harminc éven át ült a trónon, és nem vetette meg a világi élvezeteket. Rengeteget evett, még többet ivott, és a végén a halál a gyomrán keresztül ragadta meg és vonszolta magával...

 Már maguk mögött hagyták az utolsó szoborsort, és leértek a csarnok közepén található rugdancspálya méretű, üres térségbe.

 – Aha, látom! – kiáltotta Skandar Graun. – Az a fickó lehet az, ott, aki utolsó előtti a sorban, s aki termetre kétszer olyan széles, mint a mellette lévők, s csaknem a térdéig lelóg az iszonyatos pocakja!

 – Igen, ő az, Nagytermészetű Brithugar de Zitrén. Törvényes örökös nélkül halt meg, s így vele együtt több mint háromszáz év után a de Zitréndinasztia története is véget ért.

 Skandar Graun elkomorult.

 – Az pedig ott... Zmed, igaz?

 – Zmed de Vigorard, ő az, igen. Az ő uralkodása is igen hamar véget ért.

 – Hogy került egyáltalán a trónra? Rokonságban állt talán a de Zitrén családdal?

 – Nem, felség. A Törvény szerint, amikor egy királyi dinasztia kihal, az arkhon családok összegyűlnek, és királyválasztó próbákon döntik el, melyikük érdemes a trónra. E próbáknak csupán egy része a lovagi viadal, a vitézkedő családok

közül a Legfőbb Kermonpap választja ki az új királyt a csillagok állása szerint. A próbán a de Vigorardok alig valamivel győztek a szintén esélyes de Roygok és a de Frekhanzerek előtt, így rájuk esett a választás, és mint exarcha, Zmed lett a király...

 A félork hunyorgott.

 – Egyáltalán nem találták meg a fejét a nyomorultnak?

 – Nem, felség. Az a pokolbéli szörnyeteg, amely Zmed király fejét letépte Zhíliában, talán egy másik létsíkra vitte magával. A zarkofageriik fürkésző mágusai bevetették minden tudásukat, ám a fejnek nyomát sem találták.

 Skandar Graun hümmögött egy darabig, aztán érdeklődve pislogott körül.

 – És ott van egy üres talapzat... az Hmudáé? Vagy Lenké?

 – Nem, felség, az öné.

 – Hm, ez elég otromba tréfa...

 És valóban, a talapzaton ott állt a név és a két dátum:

Skandar Graun de Vigorard

6666 – 6666

A király és testőrei döbbenten meredtek a feliratra. Alan do Wiyr még a száját is eltátotta, és a szeme kimeredt. A testőrök egyike, egy nagydarab, fekete hajú, fekete szakállas lovag viszont nem bírt uralkodni magán; elemi erővel tört ki belőle a vad, fékezhetetlen hahota. A düh és a meglepetés megnyilvánulása volt ez, és még akkor sem bírta abbahagyni, amikor az egyik társa szigorú tekintettel az oldalába könyökölt.

 Skandar Graun döbbenete csupán egy pillanatig tartott, aztán arcára szórakozott derű költözött.

 – Micsoda mérhetetlen pimaszság! – jegyezte meg.

 – Bo... bo... bo... elnézéséért esedezem, felség! – nyögte ki a testőr, akinek végre sikerült úrrá lennie nevetési görcsein. – Nem tehetek róla!

 Skandar Graun azonban nem is törődött vele. Körbejárta a talapzatot, hogy megnézze, vane rajta még más véset is; ám semmi mást nem talált.

 Közben a bíborgárdista alaposabban szemügyre vette a vésetet.

 – A név és a dátum szabályos és gondos munka – mormolta. – Hozzáértő mester kezét dicséri. Ám a második dátum elkövetője durva kontármunkát végzett... és valószínűleg nem is a megfelelő szerszámmal véste a számokat a kőbe. Nézze, felség, milyen girbegurbák ezek a vonások... és a széleken apró szilánkok lepattogtak... Ha kézre kerül a fickó, aki e durva tréfát űzte önnel, meglakol, arra a szavamat adom!

 Skandar Graun vállat vont.

 – Nem mindegy, ki tette? Hozzászoktam én már ennél otrombább tréfákhoz is, amióta a palotában vagyok. – Ismét megrántotta széles vállát. – Ám bárki is legyen az, aki a halálomat ennyire kívánja, attól tartok, csalatkozni lesz kénytelen. Én ugyanis nem tervezem, hogy még ez évben elpatkolok.

 A bíborköpenyes egy engedelmes meghajlással ismét odamutatta a királynak kopasz fejbúbját.

 – Engedelmével, felség...

 – Mondd csak, ne kímélj!

 – Bárki művelte is e gyalázatot, nyilván arra a mendemondára utalt, mely szerint a nyár közepén, amikor beköszönt a Jégnász Konstelláció...

 – Tudom – vágott közbe Skandar Graun. – Megjelenik Kargil Yhron, engem lependerít a trónról, és a fejemmel együtt tépi le a koronát. – Vállat vont. – Csalódott lennék a drén varázslók hatalmában, ha ilyesmi megtörténhetne... – Keserűen nevetett. – Apropó, letépett fej... Zmeddel hogy fordulhatott elő ez a kínos incidens?

 Alan do Wiyr sóhajtott.

 – Az a szárnyas démon, mely a puszta semmiből bukkant fel, szinte ott materializálódott a király orra előtt. Roppant erőteljes démonlord lehetett valami távoli és idegen létsíkról, mivel nem fogott rajta az űző szavak egyike sem. Egy ilyen lény megidézésére csupán a leghatalmasabbak képesek, s feltételezhető, hogy maga Eftghitegor, a Zhíl Birodalom Hadura küldte ránk e veszedelmet...

 – „Ránk"? – ismételte a félork. – Ott voltál te is?

 – Igen, felség, jelen voltam. Az elsők között támadtam a démonra legerősebb mágiáim bevetésével, ám oly hatalmas volt az hozzám képest, hogy megkarcolni sem tudtam... Könynyedén áttört az Ezüst Magiszterek védelmező energiaburkán, és méteres, görbe karmait Zmed király nyakába vájta. Egy pillanat műve volt az egész. Mire a testőrök feléje sújtottak volna a fegyverükkel, a démon letépte a király fejét, és pár szárnycsapással eltűnt a szemünk elől a sötétségbe. – Alan lehajtotta a fejét. – Ezt követően rendelkezett úgy az Arkhonok Tanácsa, hogy a király személyes védelmét a Dierronrend lovagjai látják el, s a Bíborgárda tagjai kegyvesztettek lettek.

 – Te mégis itt vagy?

 – Mert az orgyilkos merényletek miatt a Fényes Mágus így tartotta jónak – felelte Alan. – Ez egy esély számunkra, hogy visszanyerjük a helyünket és a becsületünket. Ám ha önnel végeznek, felség, nekünk is végünk...

 Skandar Graun jót mulatott ezen.

 – Ezt örömmel hallom! Végre van valaki, aki aggódik a sorsom miatt... A végén kiderül, hogy még csak korcsként sem emlegetsz a hátam mögött.

 – Ön Drénia törvényes királya, felség.

 Skandar Graun vállat vont, mint aki e tényt fölöslegesnek találja.

 – És Hmuda meg Lenk? Nem nekik kellett volna Zmed után következniük a sorban?

 – Ha még éltek volna akkor, igen. De addigra már meghaltak mindketten. – A bíborgárdista elmerengett, mint aki az emlékei között kutat. – Hmuda de Vigorardot a saját ágyában gyilkolták meg az éjszaka közepén. Ez még Lendoron történt. Egy orgyilkos bemászott a szobája ablakán, és elvágta a király idősebb öccsének torkát. Mint később az orgyilkos bevallotta a kínvallatások közben, a megbízást egy lendori gróftól kapta, aki látszólag behódolt ugyan Drénia királyának, ám így akart bosszút állni testvéröccse kivégzése miatt.

 – És Lenk?

 – Lenk de Vigorard haláláról keveset tudok – mondta Alan. – Mint mondják, ő eléggé izgága volt és talán túlzottan is meggondolatlan...

 – Én szeleburdinak mondanám.

 – Állítólag egy kisebb csapattal mélyen belovagolt a zhíli csapatok mögé, hogy kikémleljen bizonyos csapatmozgásokat. Ám pechjére épp Cumannal találkozott össze, és úgy gondolta, nagy nyereség lenne a háború szempontjából, ha sikerülne megölnie a tartományi főurat... De egy kissé túlbecsülte a képességeit. Cuman megölte.

 Skandar Graun a homlokát ráncolta.

 – Mi a rossebet keresett Derek Cuman Zhíliában? – mordult fel. – Yvorl főpapja talán otthagyta a Káoszfellegvárat és új helyre költözött?

 A bíborgárdista alig észlelhetően elmosolyodott.

 – Fred Cumant említettem, felség. Ő Zhília északnyugati

tartományának ura. Derek Cuman ikertestvére...

 – Nafene! – Skandar Graun az emlékei közt kutatott. Hm.

Valóban, mintha hallottam volna valami ilyesmit... Az egyik Yvorlt szolgálja, a másik pedig Mark'yhennon feltétlen híve. Ez azért mégiscsak furcsa, nem?

 – Feltétlenül az, felség. Kevesen ismerik e testvérpár titkát... és én nem tartozom azok közé.

 – Jó – vont vállat Skandar Graun. – Tulajdonképpen nem is érdekel. Az ő dolguk.

 Még egyszer körülnézett a csarnokban. Még nem egészen a középpontnál állt, csupán annak a megközelítőleg negyvennegyvenöt méter átmérőjű üres térségnek a közepén, melyet a spirális ív mentén sorakozó szobrok körbevettek. E térség közepén négyembernyi magas, ébenfekete szobor állt, amely valamiféle humanoidot ábrázolhatott ugyan, ám olyan pózban, mintha a teste kicsavarodott volna, a lábai pedig összefonódtak a kezeivel és a fejével.

 Első pillanatra nem is igazán lehetett kinézni, melyik tagja melyik.

 – Jöjjön velem, felség! – invitálta Alan csendesen. – Garbash szobrának emelvényéről impozáns látványban lehet része.

 Skandar Graun nem kérette magát

 Amikor a hatalmas szoborhoz sétáltak, a félork fellépett a gránitemelvényre, és körülnézett.

 Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Ugyanis ebből a helyzetből olyan érzése támadt, hogy a spirálban elhelyezett szobrok egymás mellé léptek és szabályos kört alkottak körülötte. Valamennyien őt nézték csillogó aranyszemükkel...

 Legalábbis azok, akiknek volt fejük.

 A smaragdszínű fény ott vibrált bennük, s azt az érzést keltette, mintha a szobrok hol behunynák, hol pedig kinyitnák a szemüket. Mintha az egyik pillanatban mosolyognának, a következőben pedig elsötétülne az ábrázatuk és zord képet vágnának.

 Némelyik szinte még mozdult is. Tompa léptek visszhangzottak, erélyes utasítások pattogtak.

 – Ott! – suttogta dermedten Skandar Graun. – Ott... az megmozdult!

 – Felség! – recsegte az a fekete hajú, fekete szakállas testőr, aki nem sokkal előbb harsányan hahotázott. – Exarcha Zordig de Royg és szolgái közelednek felénk.

 – De hiszen aranyból van...

 – A fényviszonyok csalókasága tévesztette meg önt, felség

– szólt közbe a bíborgárdista is. – A hordlapon cipelt aranytömb csillogása az, amely a látszatot kelti...

 Most már Skandar Graun is látta.

 Valóban, Zordig de Royg közeledett, az a simulékony modorú, alamuszi drén, akit már több alkalommal is volt alkalma látni. Többek között e délelőttön is, mivelhogy a fickó is ott volt az audienciára várakozók között, és amikor ő felszólította az urakat, hogy kövessék a parkba, az elsők között lódult a nyomába.

 Most ugyanazt a gyöngyökkel kivarrt, díszes, sötétzöld ruhát viselte, mint délelőtt, ám ez alkalommal kard is zörgött az oldalán minden lépésekor.

 Az exarchát szolgák és testőrök serege vette körül. Négyen közülük egy hordlapot cipeltek, melynek közepén egy emberfejnél másfélszer nagyobb, gömbszerű aranytömb trónolt.

 A jelenlévő fegyveresek többsége nem is annyira az exarchát, mint inkább ezt a csillogó kupacot fogták közre. Mintha még az óvatlan és mohó pillantásoktól is védeni próbálnák.

 Amikor a szolgák megpillantották a királyt és testőreit, hirtelen megtorpantak, az exarcha pedig azonnal félrelökdöste az útjába kerülőket, és előresietett. Egy magas termetű kermonpap lépkedett a nyomában, aki a nyakában a zarkofagerek félkör alakú jelvényét viselte.

 – Felség! – kiáltotta Zordig de Royg, s jobb keze összeillesztett mutató– és középső ujjával megérintette a szívtájékát, majd meghajtotta a fejét(34). – Bocsásson meg, ha megzavartam elmélkedését és lelke épülését, de nem volt tudomásom arról, hogy e szent helyen tartózkodik.

 (34) Az exarchák a király előtt sem kötelesek fejet hajtani, a hagyományos drén nemesi köszöntés – a kermon érintése összeillesztett mutató– és középső ujjal – éppen elegendő. Zordig de Royg azonban így fejezte ki maximális tiszteletét.

 Skandar Graun hunyorgott.

 – Hozod vagy viszed azt az aranyat, exarcha? – kérdezte rejtett kétértelműséggel.

 Zordig de Royg arca enyhén megrezzent, ám arca máris erőltetett mosolyra feszült.

 – Hozom, felség. A de Royg palota kincstárából hoztam idáig, hogy tiszteletem jeléül megajándékozhassam vele önt.

 – Nocsak! – húzta fel a szemöldökét a félork. – És honnan tudtad, hogy épp itt találsz?... Hiszen épp az imént mondtad, fogalmad sem volt arról, hogy itt vagyok. Nem lett volna egyszerűbb a trónteremben átadni az ajándékot?

 – Én próbáltam, felség – felelte az exarcha. – Ám az ön sajnálatos sérülései miatt nem kerültem sorra a mai audiencián. És mivel nem akartam ezt az értékes tömböt a szobámban tárolni, úgy gondoltam, nagyobb lesz a meglepetés, ha egyenesen a helyére emeltetem.

 Skandar Graun grimaszolt.

 – A helyére?

 Zordig de Royg válasz helyett akaratlanul is az üresen álló talapzat felé fordította a fejét.

 – Igen, felség – mondta aztán. – Megtisztelne, ha elfogadnáa de Zordig család e szerény ajándékát és amikor majd bekövetkezik az a sajnálatos esemény... e nemes sárga fémbe burkolózva élvezné az öröklét örömeit.

 Skandar Graun morcos képet vágott.

 – Barátom! – mordult fel nem titkolt gúnnyal. – Máris temetni akarsz?!

 – Ó, nem, felség...

 – Nem korai ez még egy kicsit? Itt vagyok, élek... dacára annak, hogy valamely otromba barom máris felkarcolta a kövemre a halálom dátumát.

 Zordig de Royg arca kínok között rángatózott. A férfi fél térdre ereszkedett, és most már egész tenyerét a kermonjára tette:

 – Óóóóóó, felség, ön félreért! – tiltakozott. – Távol álljon tőlem, hogy az ön halálát kívánjam! E sietséget mindössze egyvalami indokolja: meg akartam előzni mindenki mást az ajándékommal. Aranyat ajándékozni a zarkofagiihoz ősi szokás a legbefolyásosabb arkhon családok részéről, s én, mint az évezredek óta királyhű és törvényhű de Royg família exarchája el sem tudnám képzelni, hogy önt ne de Roygaranyba burkolják majd, amikor arra sor kerül.

 – Na persze – vetette oda Skandar Graun. – Az ajándékot elfogadom... de ugye, nem várod el tőlem, hogy már most felpróbáljam?

 – Dehogy, felség! Könyörgöm, ne gondoljon rám rossz szívvel! Én a leghűségesebb híve vagyok, és nem hiszek a Kargil Yhron visszatéréséről szóló mendemondákban.

 – Akkor már ketten vagyunk – biccentett a félork. – De attól tartok, e hitünkben ennyien is maradunk... – Legyintett. – Jól van, tegyétek az aranyat a helyére... De ha valaki ellopja, ne rajtam keressétek!

 – Ellopni? Ó, nem, felség! Az nem fordulhat elő!Skandar Graun vállat vont. Aztán nézte, ahogy a szolgák az üres talapzathoz cipelik az aranytömböt, és közös erővel felhelyezik rá. Várta, hogy lesz majd még valamiféle felszentelés, imádkozás vagy hasonló, de semmi ilyesmi nem történt.

 A magas zarkofager pap összehúzott szemmel nézte a talapzatként szolgáló, sima gránittömböt, és ujjait végighúzta a halál időpontját jelölő girbegurba véseten.

 – Máris hozok szerszámokat, felség, és egy órán belül eltávolítom e csúfságot...

 Skandar Graun eszébe villant, miért is jött ő ide. Kherthyomehrnek bizonyára oka volt arra, hogy titkos találkára hívta. Addig nyilván nem fog felbukkanni, amíg tucatnyian nyüzsögnek itt. Ha pedig ez az alak nekilát a gránitot vésni és farigcsálni, ki tudja, meddig eszi itt a fene.

 – Majd máskor! – röffentette kurtán a zarkofagernek. – Magadat távolítsd el inkább, de ne egy órán belül, hanem egy percen belül!

 A magas termetű pap szótlanul meghajolt, majd apró, szinte tipegő léptekkel elhátrált. Amikor nyolctíz méterre eltávolodott, még egyszer meghajolt, megfordult, és a kijárat felé sietett.

 – És ez vonatkozik rád és népedre is, exarcha – szuszogta a félork, s megpróbált kitalálni valami magyarázatot. – Megérintette lelkemet e hely magasztos szelleme. Magányra vágyom itt, hogy elmélkedhessek, s megmerítkezhessem benne.

 – Hálás vagyok, hogy kegyeskedett elfogadni a de Roygok ajándékát – mondta búcsúzásképpen az exarcha. – Valahányszor betérek majd e helyre, s megpillantom az ön zarkofagiiját, melegség fogja elönti a szívemet, ha arra gondolok, hogy az én ajándékomat viseli utolsó öltözeteként...

 Skandar Graun idegesen nevetett.

 – Mitől olyan biztos abban mindenki, hogy túlél engem és elmerenghet a síremlékem fölött?

 – Ó, felség, nem úgy gondoltam...

 Skandar Graun egy kézlegyintéssel elbocsátotta.

 – Menj! Egyedül szándékozom elmerengeni e helyen, ahol reményeitek szerint hamarosan hosszasabban is elmerenghetek...

 Miután Zordig de Royg és kísérete meghajolt, s távozni készült, Skandar Graun kérdőn pillantott a nyugodtan várakozó bíborgárdistára.

 – Alan do Wiyr, ugye, tudod, mit jelent az a szó, hogy egyedül?

 A bíborköpenyes elsápadt.

 – Én nem hagyhatom egyedül önt, felség!

 – Dehogynem! – röfögte a félork. – Sipirc! És ti is, dicső lovagok!

 – Kérem, felség...

 Zordig de Royg, aki már nyolc lépésre eltávolodott, most megfordult, és lendületes léptekkel visszasietett.

 – Do Wiyr gróf! – förmedt rá erőszakosan. – Nem hallottad, mit parancsolt a király?!

 – Hallottam, dire. Ám ugyanakkor a Fényes Mágus határozottan értésemre adta...

 – A Fényes Mágus?! – kiáltotta felháborodottan az exarcha. – Gróf! Elment az eszed?! Magasabbra helyezed a Mágus utasítását a királyod parancsánál?!

 – Az ő érdekében, dire – felelte a bíborköpenyes elszántan.

 Zordig de Royg keményen megmarkolta a bíborgárdista alkarját, és a kijárat felé rántotta.

 – Én pedig annyit mondok... a te érdekedben, gróf, hogy haladéktalanul engedelmeskedj a király parancsának, különben pórul jársz!

 – Engedelmével és legmélyebb tiszteletemmel, dire...

 – Hallgass! – kiáltotta dühösen az exarcha. – Feleselni merészelsz velem?! Elfelejted, ki vagyok én?!

 – Nagyon is jól tudom, dire, de...

 – Éééééén... – kezdte az exarcha, és fenyegetően elnyújtotta, vészterhessé tette hangját – Drénia legbefolyásosabb arkhon családjának exarchája vagyok! És nem tűrhetem el, hogy bárki... ismétlem bárki szembeszegüljön Drénia törvényes királyának akaratával! Márpedig a király azt parancsolta, hogy távozz. És ha ezt megtagadod, akkor is távozni fogsz két percen belül... ám hogy lesze még élet a testedben, arra már ne fogadj! – Kihúzta drágaköves markolatú tőrét, és meredt szemmel suttogta. – Tiszteld a királyod akaratát, gróf, különben egy de Royg tőrrel a szívedben kopogtatsz be az Öröklét ajtaján!

 A Dierronlovagok a villanó penge láttán azonnal kardot rántottak. És ugyanezt tették a háttérben az exarcha szolgái is. Ők voltak számbeli fölényben, de alig valószínű, hogy gondot okozhattak volna a négy jól képzett lovagnak, ha csetepatéra került a sor.

 Azonban a felek egyelőre nem estek egymásnak.

 Alan do Wiyr sötét pillantást vetett a királyra, mintha őt okolná a kellemetlenségekért. Aztán felemelte mindkét tenyerét, és intett a Dierronlovagoknak, hogy maradjanak nyugton.

 – Távozom, ha a király azt kívánja – mondta halkan. – És bocsásson meg Exarcha de Royg, nem állt szándékomban szembeszegülni a korona legelkötelezettebb hívével...

 Ezzel kirántotta alkarját Zordig de Royg szorításából, még egy pillantást vetett Skandar Graun felé, de miután látta, hogy a király nem gondolta meg magát, gyors, kopogós léptekkel elsietett a szobrok között vezető ösvényen a kijárat felé.

 A Dierronlovagok habozva néztek hol egymásra, hol pedig a harcias exarchára.

 – Menjetek ti is! – dörmögte Skandar Graun. – És ne morogjatok! Őrködjetek az épségem felől odakinn! Gondoljátok azt, hogy a hálószobám ajtaja előtt álltok... hisz' oda sem jöhettek be bármikor!

 Úgy tűnt, az exarchának a lovagok távozása már egyáltalán nem annyira szívügye, mint amilyen hévvel a varázstudó bíborgárdistát kiterelte.

 Még egyszer meghajtotta fejét a király felé.

 – Ha bármire szüksége van, felség, a de Roygokra mindig, minden körülmények között számíthat!

 Ezzel sarkon fordult, és szinte ugrándozva, szökellve távozott. Lehet, hogy még dudorászott is jó kedvében...

* * *

Az Ezüsttorony legmagasabb szintjén Jilocas'theyn, a Fényes Mágus szokásos emberformáját viselve üldögélt az asztala előtt, és két tenyerét az asztallapon nyugtatta. Ujjait széttárta, és lassan közelítette azokat egymáshoz. Amikor az ujjhegyek már csaknem összeértek, a milliméteres távolságokat ezüstös szikrák hidalták át.

 – Eltűnt immár – mormolta tompán. – A Hetedik Veszede

lem.

 Kherthyomehr, aki szintén emberformában a padlótól a plafonig terjeszkedő könyvespolc előtt állva a könyvek között matatott, most lustán pillantott hátra a válla fölött.

 – A Hetedik?

 – Helyesbítek – motyogta Jilocas'theyn, aki végre összekulcsolta ujjait, és mindkét kezét ezüstös fény ragyogta be. – Nem a Hetedik, hanem a Hét közül az egyik.

 – Hogyan? – kérdezte a harmadik sárkány, Lyasthé Mehriall, aki elképesztően fehér egyéniségével az ablak előtt állt, és kifelé bámult a parkra, ahol időközben már véget ért a rugdancsjáték.

 – Egyszerűen – felelte a Fényes Mágus. – Eltűnt, ahogy jött. Nyom nélkül. Volt, nincs... ez az egy a Hétből.

 Kherthyomehr kényszeredetten nevetett.

 – Azért ez elképesztő, hogy valaki csak úgy kedvére kibe járkál a Jégviharfellegvárba, amelynek mágikus védelmi rendszere állítólag a Káoszfellegvár és Yennon Szigetének – erősségével vetekszik. És erre mit hallok?... Hopp, a Hét Veszedelem egyike bejutott a fellegvárba... Aztán pedig: hopp, ez a titokzatos veszedelem egyszerre eltűnt a fellegvárból... Kibe, kibe, ahogy tetszik... Hah! Tessék, kedves Veszedelem, erre parancsoljon! Megengedi, hogy mi, a leghíresebb mágusok kinyissuk az ajtót ön előtt?

 A fehér ruhás, fehér hajú, fehér szemű, fehér arcú sárkánynő megperdült.

 – Muszáj neked örökké gúnyolódnod, Ravasz Harcos?! – sziszegte, akár egy támadni kész kígyó. – A te ölebeid ugyanúgy tehetetlenül állnak e rejtély előtt, mint bárki más!

 – De csak azért, szívecském – vetette oda a jégsárkány –, mert a Fagyhozók a zhíli hadjáratra koncentrálják az erejüket. Ha jól tudom, egyezségünk szerint a Fellegvár védelmét az Ezüst Magiszterek és a te Viharhozóid felügyelik!

 – A Viharhozók is ott vannak Zhíliában! – vitatkozott a nő. – A te felelősséged ugyanakkora, mint bárkié hármunk közül.

 Kherthyomehr halkan kuncogott. Nem mondta ki, mire gondol, ám hidegen csillogó szeme ezúttal nem sugárzott gúnyt. És semmilyen más érzelmet sem.

 A szobában a három sárkányon kívül tartózkodott egy ne– gyedik alak is. Ő a sarokban ült egy rozoga széken, és hályogos szemét hol az egyik, hol pedig a másik sárkány felé fordította. Egy kissé megkésve reagált, és még véletlenül sem abba az irányba nézett, aki épp beszélt.

 – Nem vezet semmire a veszekedés és egymás közt keresése a felelősségnek – szólalt meg ismét a Fényes Mágus kimérten. – Ne pazaroljátok el az értékes szót!

 – Jó – vont vállat Kherthyomehr –, engem azért érdekelne valamiféle magyarázat. Hogyan lehetséges ez?

 A Fényes Mágus szétvonta fénylő kézfejeit, és széttárta azokat. Immár nem röpködtek belőle szikrák.

 – Érintetlen – nyekeregte – szövete a mágiának a Jégviharfellegvár körül. Áthatolni azon nem próbált senki... és semmi Sem be, sem ki.

 – Ez remek! Épp erre a magyarázatra vártam.

 – Vártál vagy sem, ezt kapod, Ravasz Harcos.

 – Ah, mily nagyvonalú ma a Fényes Mágus!

 Lyasthé Mehriall ökölbe szorította mindkét kezét.

 – De ő legalább nem lődözik nyíllal a királyra, mint ahogy te tetted, Gunyorosságok Mestere!

 Kherthyomehr ravaszkás emberarcáról egy pillanatra sem hervadt le a gunyoros mosoly. Vékony bajuszkája meg megbillent, ahogy újra és újra felnevetett.

 – Tagadod talán? – követelte a választ támadóan a sárkánynő. – Nem tagadhatod: tudom, hogy te voltál.

 Kherthyomehr vállat vont.

 – És ha igen? Miért ne gyakorolhatnám néha az íjászatot Arra lődözök, akire akarok.

 – Drénia törvényes királyára?! – háborodott fel a nő.

 – Ó, dehogy!

 – De igen! Belőttél a hálószobája ablakán. Négyszer is. Kherthyomehr flegmán vállat vont.

 – Csak négyszer? Ezek szerint a többi vessző a falba fúródott? Ejej. Ez is azt mutatja, hogy még többet kell gyakorolnom.

 Egy hosszú pillanatig néma csend ülte meg a szűk helyiség súlyos levegőjét.

 Aztán Jilocas'theyn szólalt meg.

 – A válaszod, Ravasz Harcos, szívesen meghallgatnám.

 A nyúlánk, kecskeszakállas férfi tiszteletteljesen biccentett az idősebb férfi felé.

 – Ezen óhaj kölcsönös, Fényes Mágus. Én is meghallgat– nám a te magyarázatod a mágikus védelmen kibe járkáló Veszedelemmel kapcsolatban.

 – Tudni fogod a választ, Ravasz Harcos, amint lesz.

 Kherthyomehr nevetett.

 – Erre pedig azt mondom: tudni fogod te is a választ, Fényes Mágus, amint lesz. – Vállat vont. – Vagy ha gondolkodsz egy kicsit, rájöhetsz te magadtól.

 – Fényes Mágus! – recsegte a sárkánynő haragtól kimeredő szemmel. – Kell nekünk eltűrnünk ennek az emberfajzattá változott sárkánymocsoknak a gúnyolódását?!

 Jilocas'theyn hosszan nézett maga elé.

 – Hagyd csak, Törvény Védelmezője! – mondta halkan. – Amíg válaszokat mi sem tudunk, tőle elvárnunk miért lehetne?

 – Megtámadta Drénia törvényes királyát! – vádolta a nő szigorúan. – És még csak nem is tagadja!

 – Tagadom! – hörrent fel a jégsárkány. – Nem támadtam meg! – Döbbenten nézett körül. – Vagy eltaláltam talán?

 – Eltalálhattad volna!

 – Olyan szó, hogy „volna", most nem létezhet!

 – Már a puszta tény, hogy célba vetted...

 – Nem vettem célba.

 – De belőttél az ablakán! Ez merénylet! Törvénysértés, melyért szigorú büntetés jár!

 Kherthyomehr titokzatosan somolygott a bajsza alatt.

 – Íme egy lehetséges válasz: nem a királyra lőttem, hanem valaki másra. Akkor már nem merénylet. Nem Törvénysértés.

 – Az én szavam áll szemben a te szavaddal az Arkhon Tanács előtt – jelentette ki a sárkánynő. – Bevádollak!

 – Ó, ezt szívesen elkerülném! – sóhajtott Kherthyomehr.

 – De még mennyire, hogy el! Ebben biztos vagyok!

 – Hát igen – mosolygott Kherthyomehr. – Tudod, szívem, nem veszi jól ki magát, ha a neves Fagyhercegek egyike... nevezetesen egy csúnya, nagypofájú, hebehurgya nőstény... nevetségessé válik a Tanács és a világ előtt.

 – Vagy az, ha a Fagyhercegek egyikéről, egy beképzelt, pipogya, fennhéjázó és kurta agyú hímről kiderül, hogy súlyosan megszegte a Törvényt és meg akarta ölni Drénia királyát.

 Kherthyomehr vérlázító pimaszsággal meredt a nőre.

 – Erre válaszolnom sem érdemes – vetette oda. – Tedd, ha akarod! Tedd nevetségessé magad!

 – Nem teszi – szólalt meg Jilocas'theyn. – Hiszen a Törvény Védelmezője tudja, akárcsak én, mily szándék vezérelte nyilaidat.

 Kherthyomehr felhúzta a szemöldökét.

 – Nocsak. Valóban?

 – Nem királyunknak szánta Ravasz Harcos a nyilakat – szögezte le Jilocas'theyn –, hanem pontosan annak, kit eltalált. És ismerve őt, cselekedete indokolt, még ha nem is mindig a legcélravezetőbb.

 A sárkánynő hunyorítva meredt Kherthyomehrre.

 – Azt állítod, az ork, kit megsebeztél... orgyilkos merénylő volt?

 Kherthyomehr sejtelmesen mosolygott.

 – Meglehet.

 – Vagy talán azért támadtál a királyra, hogy a titokzatos merénylő személye miatt meg kelljen duplázni a testőreit... s hogy ezáltal elgondolkoztasd a valódi orgyilkosokat?

 – Magyarázatnak ez is elegendő, Törvény Üresfejű Védelmezője, légy magaddal elégedett és ne találgass tovább!

 A fehér sárkánynő indulatosan felszisszent, és valami nagyon csúnyát készült mondani, ám ekkor a könyvespolcról egy tenyérnyi vastag, ódon bőrkötésű könyv szabályszerűen leugrott, és hatalmas csattanással kiterült a padlón. Lapjai jobbról balra peregtek, és fölötte ezüstös szikrák sercegtek, pattogtak.

 A sarokban gubbasztó, hályogos szemű vénség felnézett:

 – Egy démon... itt, benn a Jégviharfellegvárban!

 Kherthyomehr felhorkant:

 – Hol a király, Zseryim?!

 Az öreg azonban nem válaszolt; előrebukott a székről, és arcát a kinyitott könyvbe temette, mintha érintésnyi közelségből akarná megszemlélni a helyzetet világtalan szemével.

9. Az Aranycsarnok

Miután a hatalmas kapu becsukódott, Skandar Graun egyedül maradt a Holt Királyok Csarnokában az őt bámuló aranyszobrokkal. A hatalmas föld alatti barlangra az Öröklét visszhangos csendje telepedett; a smaragdszínű fényködfoszlányok örökös vándorlása mégis az élet és a mozgás illúzióját keltette e holt helyen.

 Skandar Graun ismét fellépett Garbash kifacsart testalkatú szobrának emelvényére, és körbepillantott az elmúlást megörökítő szobrokon.

 – Kherthyomehr – szólalt meg elég hangosan ahhoz, hogy hangja eljusson a csarnok minden zugába. – Itt várok rád.

 Nem kapott választ, csupán bizonytalan visszhangfoszlányok zúgtak és döngicséltek a fülében.

 Skandar Graun unaloműzésként körbejárta a hatalmas, fekete szobrot, és megtekintette azt minden irányból. Lassacskán, kialakult benne egy kép arról, miféle kifacsart pózban ábrázolták a halál istenét, és arról is, hogy miért nem boldogult eddig: Garbash e szobrának két lába volt ugyan, de négy karja és nyolc kézfeje. Minden csukló ugyanis kétkét kézfejben folytatódott, és a lehetetlenül hosszú ujjak oly összevisszaságban fonódtak ide vagy oda, hogy alaposan megkeverték a nézelődőt...

 A félork azonban nem jött zavarba; látott már épp elég istenábrázolást, és rájött, hogy a hívek gyakorta még az általuk megformált istennél is háborodottabbak. Ugyanarra az istenre a különböző népek a lehető legeltérőbb formákat tudták kitalálni.

 Hogy miért?

 Talán azért, mert a szóban forgó isten minden egyes megtestesülésekor más és más formát öltött, s mindenki azt a formát ábrázolta, amelyet egyedüli, hiteles formának gondolt.

 Ott van például Yvorl...

 Amikor gyermekként újdonat szerzett bakancsában rohangált az áldozótűz körül, s Yvorl első ízben jelent meg számára, ő fel sem ismerte. Addig ugyanis Netar elmondása alapján, s a látott rajzok alapján egészen másképp képzelte el.

 Vagy például Grooms, Minden Orkok Öregapja...

 Valami nagyot csattant.

 Skandar Graun felkapta a fejét, és mélyen beszívta a levegőt. Testőrei és Zordig de Royg távozása óta a nagy kapu nem tárult ki. Az éles csattanás viszont egyértelműen belülről jött. Olyan volt, mintha az egyik szobor lebucskázott volna a talapzatáról, hogy arany homlokával lefejelje a szomszédos gránitlapot.

 Azonban a csattanás irányát nem lehetett megállapítani a mindenfelől érkező tompa visszhangok miatt.

 Skandar Graun kihúzta magát, és megtapogatta övébe tűzött láncos buzogányát, ám egyelőre még nem rántotta elő.

 Biztosra vette, hogy a csattanás visszhangja még el se hal, Alan do Wiyr és a Dierronlovagok máris fegyverrel a kézben rontanak be, és a zaj forrását keresik.

 Ám ez nem következett be. A visszhangok elenyésztek, és újra csak az átható hang keltette képzetek szöszmötöltek az időtlenség ezen barlangjában.

 Skandar Graun félig lehunyta a szemét, orrlikait és a fülét azonban kitárta az ingerek felé; jobban bízott a szaglásában és a hallásában, mint a látásában. Füle azonban nem érzékelt újabb hangokat, viszont az orrát enyhén édeskés, fűszeres illat bizsergette s szúrta egyszerre. Mintha valami ritka, egzotikus virág fölé hajolt volna, s nagy igyekezetében a virágillattal a szirmok közt sütkérező méhecskét is beszippantotta volna.

 Azonban ezek az „apró fullánkok" egyáltalán nem voltak fájdalmasak és csiklandozó méhszárnyak sem rezegtek az orrlikaiban. Csupán az illat volt oly szokatlan és idegen, hogy a félork belebizsergett az élménybe.

 Eszébe villant, hol érzékelt hasonlót; egy kirovangi ötvös műhelyében, amikor megolvadt fémek gőzeit szippantotta be. Az olvadt aranynak volt hasonlóan izgató az illata...

 Valami csikorgott.

 Mintha több tonnás kőlábak vonszolódnának a kék grániton. Mintha egy kőgólem elevenedett volna meg!

 Skandar Graun most már nem hagyta övében a láncos buzogányát.

 – Kherthyomehr? – kérdezte elszoruló torokkal. – Jól szórakozol?

 Nem kapott választ.

 – Stan de Perra! – kiáltotta a jégsárkány régi álnevét. – Ne hidd, hogy itt várok rád napestig! Én is szórakozni akarok Kártyanap ünnepén.

 Testőrei még erre a kiáltásra sem rontottak be.

 Skandar Graunban lassacskán éledezni kezdett a gyanú hogy nem hallatszik ki egyetlen hangfoszlány sem a vaskos kapuszárnyakon. Akár bömbölhet és ordibálhat, azt se fogjál meghallani.

 Ismét csikordulás.

 – Yvorl redves farkára! – ordította a félork. – Ki a rosseb szórakozik itt?!

 Nem tartozott az ijedős fajtába, de most még neki is felállt a szőr a tarkóján.

 Súrlódás és két tompa dobbanás.

 Szinte még a kőlap remegését is érezte a dobbanások bekövetkeztekor. Mintha egy súlyos test lépkedne.

 De hol?

 Merre?

 – Stan de Perra! – kiáltotta. – Mutatkozz meg, ha te vagy!

 Senki sem mutatkozott, ám mostanra már egyre szaporáb– bak lettek a zizegések, csikorgások, dobbanások, kopogások, reccsenések.

 A hangok alapján szinte az egész szobortömeg életre kelni látszott. Ám szemre egyik sem mozdult, egy fikarcnyit sem.

 – Átkozott legyek, ha tovább maradok! – dörmögte a félork, és leugrott Garbash szobrának emelvényéről.

 Bár figyelmeztetően és baljóslatúan bizsergett minden porcikája és egyre áthatóbban érezte az olvadó arany illatát, nem volt hajlandó futásnak eredni. A héthónapos királyi dresszúra rányomta bélyegét az egyéniségére; és egy király nem rohangál.

 És főleg nem csinál a gatyájába ijedtében!

 Erős, határozott léptekkel az ajtó felé sietett, és közben léptei ütemére úgy lengette kezében a láncos buzogányt, hogy akár a pillanat tört része alatt is oda tudjon csapni, ha az egyik szobor mögül rejtőzködő orgyilkos ugrik elő.

 Bár minden érzéke azt súgta neki, hogy igazából nem szobrok mögött lapuló merénylőktől kell most tartania, hanem maguktól a szobroktól. A csikordulások és a súrlódó kő és fém hangja erre engedett következtetni.

 Ám ezt valahogy nem hitte el.

 Ennek dacára azért a szobrokat is leste a szeme sarkából, és királyi méltóság ide vagy oda, minden másodikharmadik lépésnél jobbrabalra fordult, s néha még a válla fölött is hátralesett, nem osone mögötte lábujjhegyen Garbash gigászi obszidiánszobra.

 Nem osont.

 És a szobrok sem mozdultak.

A zavarba ejtő hangok azonban egy pillanatra sem szűntek.

Csupán az vált immár egyértelművé, hogy nem a visszhangok okozzák azt az érzéki csalódást, hogy a neszek és a zörejek minden irányból hallatszanak...

 Valóban hallatszottak mindenfelől.

 Skandar Graun érezte, hogy a nyakát és az arcát kiveri a hideg veríték. Egyáltalán nem volt gyáva, és állva maradt már sok olyan helyzetben is, amikor még a legnagyobb hősök némelyike is ordítva menekül.

 Ezt a helyzetet azonban nem szerette.

 Ha e pillanatban maga Yvorl toppan eléje, hogy kihívja egy csörtére nagy fekete kaszájával, még vele is szembeszállt volna, de ez az ismeretlen neszezés az idegeire ment.

 – És most elmegyek! – kiáltotta vissza a válla fölött. – Ha nem mutatkozol, minek hívtál ide?!

 Már csak két lépésnyire járt az ajtótól, amikor egy minden eddiginél erőteljesebb csendülés hallatszott. Szinte zengett bele az egész csarnok.

 Skandar Graun azonban nem volt annyira ostoba, hogy visszanézésre vesztegesse az időt. Az ajtóhoz ugrott, és a kilincs után nyúlt.

 Csakhogy ezen az ajtón nem volt kilincs. Amikor befelé jöttek, magától kinyílt előttük. És amennyire látta, ugyanez történt Zordig de Royg és a többiek távozásakor is.

 A félork egy hosszú pillanatig döbbenten állt.

 – Yvorl redv...

 Súlyos fém lábak döbbentek ütemesen a gránitlapokon.

 Skandar Graun megperdült, és miközben hátát a sötét anyagú kapunak vetve teljes erővel nekifeszült, visszafelé bámult a csarnok belsejébe.

 A fémes csörrenéseket és az ütemes döbbenéseket még most is hallotta, de hiába meresztette a szemét, a csalfa smaragdszínű fényben nem látott lépkedő szobrokat, de még mocorgókat sem.

 Teljes erejéből a kapunak feszült.

 – Nyílj már ki, te átkozott!

 Ám ezzel az erővel akár egy hegyoldalt is próbálhatott volna arrébb taszítani. A gigászi ajtószárny körömhegynyit sem moccant el.

 A csikorgás, a dübögés és a súrlódás abbamaradt.

 – Alan do Wiyr! – üvöltötte a félork torka szakadtából. – Zordig de Royg!... Hallja már meg valaki!

 Semmi reagálás.

 A csarnokban a zöldes fénypászmák szélfútta ökörnyálként ringatóztak és hömpölyögtek. Ittott megsűrűsödtek, máshol csalóka fénnyel, kísértetiesen világítottak.

 A félork már nem erőlködött tovább; arra hamar rájött, hogy ezt a monstrumot ő egymaga meg sem bírja moccantani. A hátát viszont továbbra is a hűvös fémnek (vagy kőnek?) vetette, hogy legalább onnan védve legyen.

 Suhogás kélt a szobrok között.

 Onnan, ahol a legsűrűbb volt a smaragdköd, pörögve, suhogva egy csillogó holmi érkezett.

 Egy arany dobótőr.

 Skandar Graun szinte az utolsó pillanatban kapta félre a fejét, és a tőr tompa koppanással csapódott a kapu lapjának, majd csengve, csilingelve lehullott a padlóra. A félork lehajolt, és felkapta.

 Szokványos dobótőr volt, vékony színarany réteggel bevonva. Ám volt még valami, ami különössé tette: a pengéjét csupán a markolattól számított két ujjnyi hosszon borította aranyréteg, attól lefelé, egészen a hegyig piszkosszürke acélból volt.

 Mintha egy aranyozott királyszobor hátában nyugodott volna egészen mostanáig... Vagyis arany csupán addig borította, amennyi a méltóságos királyi hátból kilógott.

 Most pedig kirángatta valaki, és ezzel akarta megölni!

 Skandar Graun egy kissé még meg is könnyebbült; szóval mégiscsak lapul egy orgyilkos valahol a szobrok között!

 Valószínűleg már jóval az ő ideérkezése előtt elrejtőzhetett,

s amikor eljött a kínálkozó alkalom, megpróbálja elvégezni a rá bízott munkát.

 – De hogy a pokolba zártad be az ajtót, te nyavalyás?! – csikorogta Skandar Graun, és oldalra fordulva fél szemmel a kaput vizsgálgatta, hátha felfedez rajta valamiféle zárszerkezetet.

 A csarnok felől most nem hallatszott semmi hangosabb zaj, csak a szokásos neszezés. A félork elképzelte magában, ahogy az illető hason csúszva, mászva közelít meg egy másik szobrot, hogy egy újabb dobófegyvert szabadítson ki az aranyból.

 És hogy mi volt korábban az a nagy csattanás?

 Az a balfácán biztosan ledöntötte az egyik szobrot. Repedezett lehetett a talapzat, vagy ilyesmi.

 Ahogy a kaput vizsgálgatta, valami különös dolgot fedezett fel, amit korábban nem vett észre.

 Bár messziről úgy tűnt, hogy a gigászi alkotmány két szárnya egyegy teljesen sima, penész és moha borította fém– vagy kőlapból áll, most már látta, hogy azért ennek a felülete egyáltalán nem sima. Mindkét ajtószárnyba egyegy óriás méretű humanoidot véstek vagy domborítottak, oldalról ábrázolva azokat. Úgy álltak ott ezek az óriások egymással szemben, mint szigorú kapuőrök, akik a kilépést és belépést felvigyázzák.

 És ahogy egymással szemben álltak, jobb kezüket egymás felé nyújtották, s ahol a kaputáblák találkoztak, ott találkoztak ezek a kezek is. Olyan volt ez, mintha kezet fognának.

 És Skandar Graun csak most fedezte fel, mi volt ebben a kézfogásban a legkülönösebb. A fekete ujjak egymásba kulcsolódtak, és szorosan fogták egymást.

 Talán ez lehetett az a zárszerkezet, ami a kapuszárnyakat rögzítette, s emiatt nem nyílik út a menekülésre...

 Skandar Graun felhorkant, és meg sem próbálta megtalálni a rejtett zárszerkezetet. Ennek megtalálásához egy szakképzett tolvaj sokkal inkább értene...

 – Ó, Lucy, te sértődős dög... mi a francért nem vagy itt!?

 Meglendítette a láncos buzogányát, és teljes erejéből lecsapott az összekulcsolódó ujjakra. A tüskés vasgolyó hatalmasat csendült, két tüske elgörbült, egy harmadik pedig letört. A kaput alkotó fém viszont még csak meg sem karcolódott.

 – Yvorl redves farkára! – ordította dühösen a félork. – Hát ezt sem halljátok, ti süket disznók?!

 Teljes erejéből ütötteverte, döngette a kaput, szikrák ugrottak a szeme közé, és már csaknem ő is belesüketült a dobhártyarezgető csendülésekbe.

 Ráadásul valahol hátul ismét felerősödtek a recsegő, súrlódó, dübbenő zajok.

 Aztán a két oldalról ábrázolt „kapuőrök" feléje fordították

domború fejüket, és éjfekete szemükkel rábámultak.

 Skandar Graun az első pillanatban diadalmasan felrikkantott, mivel azt képzelte, hogy egy véletlen csapással sikerült eltalálnia a nyitó zárszerkezetet.

 A következő pillanatban azonban torkára forrt az ujjongó üvöltés.

 A két fémóriás kilépett a kapu vastag táblájából.

* * *

Kalden, a kobzos felalá járkált a természetes barlangban, és valahányszor belebotlott a medvébe, ingerülten rúgott bele a hatalmas, szőrös testbe.

 – A rohadt életbe! Ez hihetetlen!... Ó, a jó büdös francba!... Essen bele a tűzmoly abba a mocskos, rohadék állatba!

 A legközelebbi barlangfalhoz rohant, és dühösen verte a fejét a sziklába. Aztán visszatért a medvéhez, és összevissza rugdosta. Aztán válogatott szitkok közepette ráugrott a fenevad hasára, és páros lábbal ugrált rajta, hogy kiadja végtelen dühét.

 A medve nem tiltakozott.

 Órák óta halott volt már; kitörték a nyakát.

 A rugdosás, a taposás, a pofonok és a szidalmak nem neki

szóltak, ám mivel ő volt az egyetlen, akin a kobzos kitölthette dühét, mindent el kellett szenvednie.

 Végül Kalden nagyokat fújtatva letelepedett áldozata oldalára, és vad tekintettel meredt maga elé. Aztán amikor a düh vérvörös parazsa kialudt tekintetében, lassacskán megnyugodott. A tehetetlen harag helyét idióta egykedvűség váltotta fel.

 Csak ült ott csendben, néhanéha még vihogott is egy kicsit. Aztán szórakozottan megpaskolta a zsákmánya oldalát, oda sem figyelve belefúrta ujjait a bunda alá, és pillanatokkal később maréknyi véres masszát cibált ki onnan. Olyan könnyedén tette ezt, akárha rezgő kocsonyába túrt volna bele.

 Miközben a véres mócsingot falta saját tenyeréből, tekintete elmerengett valahová a távolba. Még azzal sem törődött, hogy a vörös húslé bélsárral vegyülve lecsöpög az álláról az inge mellkasára.

 Újra és újra hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

 – Az a gennyes kis rohadék!... Eszem megáll!... Volt mersze hozzá! – Keserűen felnevetett, és vállat vont. – De én nem tehetek róla! Alaposan meglepett...

 Faltafalta a mócsingot, aztán a maradékot a barlangfalhoz csapta, és felugrott.

 Visszamegyek! – Gyors léptekkel a barlangszáj felé sietett, aztán sarkon fordult, és öklével a homlokát püfölte. – Én hülye, hülye, hülye!... Dehogy megyek! Dehogyis megyek!

 Kilépett a barlangszájhoz, és torka szakadtából kiharsogta a szabadba:

 – DEHOGYIS MEGYEK! MAJD HA HÜLYE LESZEK!... HÉ, EZ RÍMEL! BELE FOGOM ÍRNI EGY DALOMBA!... De most meg mi a francot kiabálok?! Ó, de sületlen agyú állat vagyok!

 Aztán sóhajtott, remegő kézzel megtörölte a száját, majd tenyeréből a vért nyalogatta, olyan ráérős nyelvöltögetéssel, mint ahogy egy macska tisztálkodik.

 – Új tery kell! – motyogta maga elé. – Új terv! Jobb terv!

Sokkal jobb terv! Egy zseniális terv, olyan terv, amilyet csak én tudok!... Az a gennyes kis rohadék pedig dögöljön meg!... Timo! Hah! Még hogy Timo!... Vajon honnan vette ezt az ostoba nevet az a kis szemét?! Kortner báró hetekig röhög majd rajtam, ha megtudja, hogy átcseszte a hülye agyam!

* * *

Jaspe de Vigorard arra ébredt hosszan tartó kábulatából, hogy gyengéden pofozgatják.

 – Timo, neeee... hagyj, te butus! – motyogta. Ám az apródja pirospozsgás arca helyett egy napcserzette, komor arca pillantott meg. – Keanor bácsi!

 – Ó, fiú, az istenedet! – mormolta az idős férfi. – Mi van veled?! Már azt hittem, fel sem tudlak ébreszteni!

 Jaspe pislogott.

 – Hol vagyok? Mi történt?... Hol van Timo?

 – Édes fiam – dörmögte megkönnyebbülten Keanor de Moreguard –, ha nem bírod a bort, egy kortyot se igyál! A frászt hozod az emberre!

 – Timo?!

 – Elszalasztottam orvosért. De talán most már nem lesz szükség rá. Nyugtass meg: jól vagy?

 Jaspe de Vigorard bizonytalanul bólintott.

 – Kal... Kalden?

 – Eltűnt a nyavalyás! – recsegte mérgesen Keanor de Moreguard. – Ő itatott le, mi?!... Na persze, a nyakamat tettem volna rá! De csak kerüljön a kezem közé az a piperkőc, páváskodó...

 Jaspe megnyalta az ajkát, és nagyot nyelt. Érezte, hogy teljesen kiszáradt a torka.

 – Kaphatnék egy kis bort?

 – Bort?! Na, azt aztán nem! Vizet adjatok neki!

 Jaspe felült a kereveten, és csak most fedezte fel, hogy ne– 

velőapján kívül legalább fél tucatnyi lakáj nyüzsög a helyiségben. Valamennyien őt lesték aggódva.

 Egyikük máris töltött neki egy serlegbe vizet, s az ajkához tartotta:

 – Óvatosan kortyoljon, felség!

 Felség?!

 Jaspe de Vigorard csak most döbbent rá, hogy ő „felség". Hamarosan király lesz. Sőt, lehet, hogy máris az...

 Hiszen azt ígérték neki, hogy másnap estére a korcs király halott lesz! Most pedig már kora délután van.

* * *

Skandar Graun tulajdonképpen meg sem lepődött. Odavágott a jobboldali fémóriásra a buzogányával, de a fegyvere acélgolyója sikoltva csúszott le a kapuőr válláról. Még csak nyomot sem hagyott rajta.

 A fémóriások nem viseltek semmilyen fegyvert, és talán a súlyuk miatt – álomszerű lassúsággal mozogtak.

 Vagy inkább rémálomszerű lassúsággal.

 A félvér odacsapott még vagy kétszer, de miután látta, hogy ez nem vezet eredményre, taktikát változtatott. A fémóriások lábát vette célba.

 Azok viszont az ő fejét.

 Lassan, nagyon lassan emelkedtek a súlyos öklök, de érezni lehetett, hogy amikor lesújtanak, csont nem marad épen az útjukban.

 – Zrogdavar vérére! – sziszegte Skandar Graun, szinte öntudatlanul egy drén káromkodást véve az ajkára.

 Aztán hátraugrott, hogy elengedje a teste előtt a lezúduló öklöket.

 És lendületből még oda is vágott.

 Hiába találta el a jobb oldali kapuőr csuklóját, a mozdulatot még csak eltéríteni sem tudta.

 A félvér rosszkedvűen pislogott. Azt felmérte, hogy amíg ezek a fémtestű óriások ilyen lassúsággal „legyezgetik" az arca előtt a levegőt, addig meg sem tudják érinteni. Viszont hogy ő mi módon bánhatna el velük, azt el sem tudta képzelni.

 És ahogy hátrafelé mozdult, mindkét fémóriás egyszerre emelte a lábát, és lépett utána.

 Skandar Graun csak úgy próbaképpen odavágott az egyikük támaszkodólábára, gondolván, hátha ki tudja ütni alóla, de ennyi erővel akár magát a Jégviharfellegvárat is próbálhatta volna egyetlen ütéssel kimozdítani kékgránit ágyából.

 Ismét hátrálnia kellett, hogy ellenfelei ne tudják elérni, és a súlyos csapások megint csak az arca előtt suhantak el.

 Ám ahogy hátrált, a két kapuőr máris lépett tovább utána.

 – Fogócskázni akartok?! – csikorogta Skandar Graun. – Gyertek akkor!

 Megperdült, hogy királyhoz méltatlan sebességgel eliramodjon, és ezt épp jókor tette. Egy sötét tárgy zúgott felé szemből. Ha nem perdül meg éppen, akkor ez a tárgy tarkón találja; így csupán a jobb vállának csapódott, és arról csúszott tovább az egyik fémóriásnak.

 Egy aranyozott dárda volt az!

 Szerencséjére nem a hegyével találta el a félorkot, csupán a hegyrész oldala csapódott a vállának, ám ez is épp elég volt Olyan érzés volt ez, mintha egy husánggal teljes erővel vállon csapták volna; az aranyozott dárda legalább három kiló lehetett.

 Skandar Graunnak egy pillanat alatt lezsibbadt a jobb karja, s elernyedő ujjaiból kicsúszott a buzogány markolata, s kedves fegyvere a gránitlapnak csapódott.

 A félork felordított fájdalmában, és ép bal kezével elejtett fegyvere után kapott. Ám hiába ragadta meg a buzogány láncát, egy kőláb döndülve csapódott le a tüskés golyóra, és a szó szoros értelmében belepasszírozta azt a kékgránit padlóba.

 Skandar Graun kétségbeesetten megrántotta fegyverét, ám nem bírta kiszabadítani a több mázsás – vagy talán több tonnás – súly alól.

 Aztán tovább nem próbálkozott, mert az ösztönei azt súgták, hogy már célba vette őt egy lefelé vánszorgó ököl.

 Elengedte a láncot, és elugrott.

 Valahol a háta mögött is csikorgás és zörgés hallatszott. Az alattomos orgyilkos, aki előbb a kést, most pedig a dárdát dobta, valószínűleg új fegyvert keres...

 Ám hiába leste a félvér, miközben zsibbadt jobb karjába próbált életet gyúrni, a kísérteties smaragdfényben semmi mozgást nem látott.

 A kapuőrök viszont folyamatosan mozogtak, még ha nem is a leggyorsabban, de őrjítő céltudatossággal.

 Egyikük állhatatosan üldözte a hátráló Skandar Graunt, és újra meg újra csapásra emelte pörölyszerű öklét. Míg a társa – az, amelyik a buzogányra tiport – olyasféle mozdulatokat tett a lábával, mintha egy földön heverő lótetűt tiporna el, és a buzogány csikorogva, fémesen nyüszítve mély árkot vésett a gránitba. A lánc pendülve elszakadt, mintha elnyírta volna az egyik láncszemet egy iszonyatos erő.

 Ugyanakkor ez a fegyvertaposó óriás derékból meghajolt, de nem azért, hogy megadja Drénia hátráló királyának a tiszteletet. Öklét kinyitotta, és hosszú fémujjait az aranyozott dárdára kulcsolta.

 Lassan, nagyon lassan felemelte a dárdát, átvette a másik kezébe, majd mint aki dobni készül, hátrafelé feszítette e kezet a saját feje fölé.

 – Nocsak! – dörmögte Skandar Graun gyanakodva, és lejjebb szökkent két lépcsőfokot.

 Nehezen tudta elképzelni, mire készül ez a lassan mozgó alak. Rá akarja dobni a dárdát? Furcsa lenne! Hiszen a dobáshoz lendület is kellene...

 A jelek szerint azonban a fémóriás nem foglalkozott ezekkel a kétségekkel. Hátrafeszítette a karját, aztán lassan előrefelé húzta. Fél percbe is beletelt, mire a dárda középpontja elhagyta a váll vonalát. Aztán a fémujjak elengedték, és az események felgyorsultak...

 Skandar Graun megsejtett valamit abból, hogy mi fog történni, mert az utolsó pillanatban felhördült, és oldalra vetette magát. És talán ennek köszönhette az életét.

 Ugyanis a súlyos aranyozott dárda iszonyatos erővel röppent ki a fémóriás ujjai közül. A fegyver, amely eddig lehetetlenül lelassulva mozgott, most hirtelen felgyorsult. Látni nem is lehetett, csak a surrogása hallatszott. Aztán nem sokkal később egy csendülés, amint egy gránittalapzatnak ütközött.

 A talapzat ripityára tört, és a rajta álló aranyszobor pofával előre a padlóra bukott.

 A másik fémóriás eközben rendületlenül jött előre. Lassan, de vészjósló bizonyossággal.

 Valami mozgott jobb oldalt a szobrok között.

 Skandar Graun most unta meg ezt a lassított játékot. Talpra ugrott, és dühösen morogva abba az irányba rohant, amerre a mozgást látni vélte.

 A fémóriások egy pillanat alatt elmaradtak mögüle. Ám sejthető volt, hogy mennek majd utána.

 – Ne bujkálj, te átkozott! – ordította Skandar Graun. – Mutasd magad, ha van merszed!

 Senki sem mutatkozott.

 Mozgás sem látszott.

 Skandar Graun maga mögött hagyott vagy harminc szobrot, és rohantában belesett minden talapzat mögé.

 – Ne hidd, hogy nem talállak meg! – dörmögte. – Megkereslek, és kásává lapítom a fejed!

 Sehol senki. Csupán a félork szívének dübörgése és a kapuőrök lábának lassú és ütemes döbbenése hallatszott.

 Aztán csak a szívdübörgés maradt.

 Skandar Graun feszülten hallgatózott.

 – Megálltak? – lehelte olyan halkan, mintha attól félne, hogy a hangjával elárulja magát.

 Óvatosan kilesett Jevgor de Sheyn király szobra mögül.

 A két fémóriás ott állt a legalsó lépcsőfok tetején, nagyjából azon a szinten, ahol a legkülső fémszobor sor kezdődött. Nem jöttek tovább, nem is mozdultak.

 Mintha kiszállt volna belőlük az a titokzatos életerő, amely eddig a cselekedeteiket irányította.

 Skandar Graun feszülten bámulta őket, aztán kesernyés vigyor terült szét orkos pofáján.

 – Nem jöhettek tovább, mi?! Ott a határ!

 A fémóriások, mintha csak irritálná őket a gúnyos hang, ismét megindultak felé.

 Skandar Graun a kapu felé pillantott.

 Hoppá! Ha eddig a két kapuőrző óriás összekulcsolt keze akadályozta meg a kapuszárnyakat abban, hogy kinyíljanak, most már talán szabad az út. Hiszen az óriások nincsenek ott!