A lány még mindig nehezen tudta mozgatni törött karját, ám a gyógyító csodaszer, melyet elfogyasztott, szinte valóban csodákat művelt. A csont már teljesen összeforrt, és fájdalmai egyáltalán nem voltak. Dzirun alig bírta lebeszélni arról, hogy besegítsen az evezésbe. Egymaga gyürkőzött a lapáttal, és korántsem haladtak olyan jól, mint amikor még Jomorajjal közösen lapátoltak.

Amikor már a csónakból is látták a sziget sötét partvonalát, Dzirun alig bírt magával a türelmetlenségtől. A visszafojtott feszültség ott vibrált az izmaiban, és darabossá, esetlenné tette moz-

dulatait. Egyszer még az evezőt is kiejtette a kezéből nagy buzgalmában – pedig ilyesmire nem volt példa apró gyerekkora óta.

Már-már arra gondolt, hogy sorsára hagyja a csónakot, s karjai közt viszi haza a leányt a Nyihre… Ám amikor már csaknem elszánta magát, és készült kimondani a gondolatait, rájött, hogy nem szívesen veszítene el egy ilyen kiváló kehurunt… Egy kölcsön kapott kehurunt, amelyért felelősséggel tartozik. És nemcsak a felelősség tartotta vissza; egyszerűen megszokta már a csónakot, és ha itt kellett volna hagynia, úgy érezte volna, hogy egy újabb társát veszíti el.

Emiatt jó egy órán át evezett még, mire elérték a part menti sziklákat, és a Síró Madzsun lábánál közös erővel kivonszolták a fövényre a kehurunt

Egymásra néztek, és nem szóltak semmit. A lány egészen elérzékenyült, letérdelt, és megcsókolta a nedves földet. Aztán amikor felegyenesedett, úgy tűnt, Dzirun nyakába veti magát és összevissza csókolja… de végül is nem ugrált sehová.

– És most? – kérdezte a lány.

Dzirun, aki épp ezen gondolkodott, felbámult a Fej irányába, ám onnan, ahol állt, az egyik Térdtől nem láthatta a Szemüreget.

– Én most felmegyek itt… te pedig hazatérsz Shmatava-ooaji-dába.

A lány azonban a fejét ingatta.

– Erről szó sem lehet. – Mielőtt Dzirun vitatkozni kezdett volna, elmagyarázta. – És ugyan mit mesélnék otthon? Hogyan magyaráznám el a történteket? Mit mondanék, hol vagy te és hol van a bátyám?

– A bátyád talán ezóta már elmesélt mindent… a saját képzelete szerint.

Eluz elengedte ezt a füle mellett, és csak fújta tovább az érveit.

– Magaddal kell vigyél Nieh elé! Szükséged lesz rám odafenn. Én bizonyítom majd, hogy te végrehajtottad a küldetést; megölted a sámánt, megszerezted a dzserregőt és Lijabar fejét. Én bizonyítom majd, hogy Jomoraj miként rabolta el tőled.

– Ha magammal viszlek, Nieh tudni fogja, hogy elárultam a titkát, és megöl mindkettőnket.

A lány lebiggyesztette az ajkát.

– Azt mesélted a fejedbe lát… akkor pedig így is, úgy is megtudja.

– Ez igaz – morogta Dzirun. – Ám ha a fejembe lát, nem lesz szükség rád, a te bizonygatásaid nélkül is tudni fogja, mi történt.

– Fel kell vinned! – erősködött Eluz. – Ott kell lennem!

– Miért?

– Nem tudom… De érzem: ott kell lennem! Feltétlen ott kell lennem!

Dzirun mosolygott.

– Shmatava sugallja ezt neked?

– Nem. Hanem a saját szívem.

Dzirun vállat vont. Végül is, a dolgok már eddig sem úgy alakultak, ahogy szerette volna. Sokkal rosszabb már nem lehet.

És a lelke mélyén ő is örült, hogy nem egyedül kell szembenéznie a Nyehwozzával.

– Gyere! Kapaszkodj a nyakamba!

A lány odapenderült a karjaiba, hozzásimult, és cuppanós csókot nyomott Dzirun szájára.

– Vigyázz, te! – sziszegte a fiú. – Még felsebeznek az agyaraim…

– Majd kérünk gyógybogyókat, amik begyógyítják!

Dzirun elrugaszkodott, és erős szárnycsapásokkal emelkedni kezdett a Síró Madzsun lábszára mentén. A lány súlya eleinte leküzdhetetlen teherként nehezedett rá, ám érdekes módon, ahogy egyre feljebb és feljebb kúszott, jóval könnyebb lett. Ennek ellenére a Térd fennsíkján megpihent, mielőtt tovább emelkedett volna.

– Emlékszel? – suttogta Eluz. – Itt ölted meg első ellenfeledet. – Persze, hogy emlékszek – morogta a fiú. – Csak éppen

olyan… mintha nem is ebben az életemben történt volna meg velem.

A lány halkan, visszafogottan kacagott.

– Azért nevetsz – tudakolta a fiú –, mert úgy hiszed, ez is a te álmodat igazolja? Hogy én… már nem én vagyok?

Eluz vállat vont.

– Sosem mondtam, hogy nem te vagy. Csak éppen most már nemcsak te Vagy!

Dzirun nem vitatkozott.

– Jól van. Kapaszkodj! Megyünk tovább.

Erőteljes szárnycsapásokkal kúszott felfelé, s a tenger felől felszálló friss szél alákapott, és segítette emelkedését.

– Kíváncsi vagyok – lehelte a lány. – Vajon a Szemüregből el lehet látni Shmatava-ooaj idáig?

– Ne butáskodj! – motyogta Dzirun. – Te is tudod, hogy a Szemüreg a tenger felé néz, a falunk pedig a Síró Madzsun tarkója irányában van. Vagy talán te a falu főteréről szoktad látni a Szemüreget?

– Ja, tényleg…

Dzirun még hozzá akart fűzni valamit.

– Ráadásul… – kezdte. Am ezt a gondolatot soha nem fejezte

be.

Sötét árnyék lendült el a peremről, és iszonyatos, vérfagyasztó üvöltéssel zúgott feléjük.

– Nieh ránk támad! – hörögte Dzirun döbbenten, és szinte durván oldalra haj ította a lányt, egy kiálló sziklaperemre.

Eluz körülbelül egy embernyi magasságból zuhant, a sziklának csapódott, és nagyot nyekkent, de meg tudott kapaszkodni, mielőtt lehengeredett volna a mélységbe.

Dzirun azonban most nem tudott a lányra figyelni. Oldalra szökkent a levegőben, hogy kitérjen a süvítve, üvöltve felé zúgó test elől. Aztán felpillantott, felismerte támadóját, és haragosan felszisszent.

– Jomoraj, te átkozott!

Ahelyett, hogy kitért volna a zuhanó test elől, lecsapott rá, akár egy vadászó sas a zsákmányára. Teljes lendületből oldalba kapta, karjaival átnyalábolta, éles karmait pedig ellenfele testébe vájta.

Jomoraj súlya és lendülete azonban elrántotta és lefelé sodorta. A nyurga madzsun ordított a fájdalomtól és az iszonyattól, és úgy tűnt, fel sem ismeri ellenfelét. Nem harcolt, hanem kapaszkodni próbált benne. És miközben pörögve, forogva együtt zuhantak, Dzirun felismerte a helyzetet. Jomoraj nem rátámadt – lezuhant odafentről, és ha ő el nem kapja, már réges-rég a sziklának csapódva pozdorj ává zúzta volna testét.

így viszont együtt, egymásba gabalyodva zuhantak, és a Térd fennsíkja ijesztő sebességgel közeledett.

Dzirun teljes erejéből csapkodva, forgolódva próbált úrrá lenni a helyzeten, megpróbált felemelkedni. Am Jomoraj súlyával és lendületével képtelen volt megbirkózni. Csupán annyit ért el heves küszködésével, hogy lassította zuhanásukat.

 - Áááááááááááááááááááááá! – ordította halálfélelmében Jomoraj, és egy pillanattal később a Térdnek csapódtak. A szárnyak fékező erejének köszönhetően körülbelül olyan erővel nyekkentek a sziklának, mintha „csupán” másfél-két embernyi magasságból zuhantak volna le.

Jomoraj került alulra, ő csapódott a kőnek, és Dzirun quetter teste őrá zuhant. Még az ő tüdejéből is sivítva kiszaladt a szusz, s minden porcikája belesajdult a becsapódásba… arra nem is akart gondolni, a szerencsétlen Jomoraj mit érezhetett.

Szerencsétlen Jomoraj? Szerencsétlen, egy frászt! Bármi más jelző helyénvalóbb, mint a szerencsétlen: az aljas, a kétszínű, a megbízhatatlan, a fondorlatos Jomoraj – még ennél is rosszabb halált érdemel!

Jomoraj azonban nem halt meg. Tüdejéből sípolva kiszállt a levegő, arcán az izmok fájdalmasan meg-megvonaglottak. A szeme kimeredt, s szemgolyója fehérje ijesztően villogott. Végtagjait úgy mozgatta, mintha a csontok apró darabokra törtek volna a hús alatt. Hólyagja akaratlanul elengedte tartalmát, s az átható szagú, langy nedvesség végigfolyt combjain.

Dzirun undorodva hátrált el róla.

– Jomoraj! – sziszegte. – Halott vagy!

A nyurga fiú megpróbált válaszolni, de nem volt képes szavakra, csak némán tátogott.

– Meg foglak ölni! – ígérte vészjóslóan Dzirun. – De előbb tudni akarom: hol van a dzserregő? Hol a csodadárda? Hol van Lijabar feje?

Jomoraj arca rángatózott, és erőlködve próbált beszélni, ám nem járt sikerrel. Baljával azonban egyre a Fej irányába mutogatott, és érthetetlen nyögdécselése, nyöszörgése arra utalt, hogy nagyon szeretne elmondani valamit.

– Odafent van a Szemüregben? – kérdezte baljóslatú komorsággal Dzirun.

Jomoraj hevesen bólogatott, és torkából akadozva, összefüggéstelen hangok törtek elő.

– Öe… óóóaooah… hah… hah…

– Átvertél – szögezte le Dzirun. – A bizalmamba férkőztél, elnyerted a barátságomat, aztán pedig megloptál és elárultál… Hah, te féreg! Mi legyen a büntetésed? Kegyes vagy kegyetlen halál?!

Jomoraj úgy fetrengett a hátán, akár egy teknőjére fordított, haldokló teknősbéka. A nyakát nyújtogatta, a beszédet erőltette volna, tagjai mozgását próbálta irányítani.

– A zgarauzzal odaröppentél Niehhez, és a jutalom reményében felajánlottad neki az én cuccaimat, igaz?

Jomoraj torkából sípolva törtek elő a hangok.

– Nem! – sipította. – Neeeeeeeem!

– Dehogynem. Ne próbálj ismét kijátszani! Többé már nem hiszek neked.

 - Azért mentem… – zihálta, sipította gyötrelmektől rángatózva Jomoraj-, hogy meglepjelek!

– Megleptél, ez tény… de most utoljára!

– Azt akartam… hogy mire… visszatérsz… Lij abar… már élj en! – Mi?

– Esküszöm! – sziszegte fájdalmak közepette Jomoraj. – Shmatava nevére esküszöm, hogy csak… jót… akartam neked! Bebizonyítani, hogy… hogy… hogy méltó vagyok a barátságodra!

Dzirun dühösen meredt rá.

– Elég legyen a hazugságokból!

– Hazugsááááááág?! – nyikorogta sírós hangon Jomoraj, és a könnyeivel küszködött. – Csak a hálámat akartam kimutatni, és te… hazugnak és tolvajnak hiszel?

– Mert az vagy!

– Soha! – hebegte hevesen a fiú. Megpróbált felkönyökölni, de nem volt benne erő, s visszahullott a hátára. A fájdalom egy hosszú pillanatra elvette hangját és szeme csillogását. – Azért mentem Niehhez, hogy átvállaljam helyetted…

– A jutalmat?

– Nem! – hörögte Jomoraj iszonyatos kínok között vergődve. – Nem a jutalmat… hanem a… kockázatot.

– Miféle kockázatot?

– Hát nem érted?! – nyekeregte a kínlódó fiú. – A Nyehwozza hazudott neked! O az, aki átvert, nem én… Semmiképpen nem hagyott volna életben.

– Ugyan már!

– Nézz rám! – sziszegte fájdalmasan Jomoraj. – Elvette tőlem, amit vittem neki, végighallgatott, aztán… – Arca görcsösen meg-vonaglott, mintha a most következők kimondása csak még inkább

fokoznak a kínjait. – Aztán… aztán… torkon ragadott, és lehajított a Szemüregből!

Dzirun nagyot nyelt. Agyában kavarogtak a gondolatok.

– Azt hazudtam neki… – csikorogta Jomoraj –, hogy te meghaltál a Dzsoma-hoogon, és engem, a barátodat kértél meg, hogy teljesítsem helyetted a küldetést… Hah, hah! És ez a hála! Lehajított, és szörnyet haltam volna, ha te el nem kapsz…

– Szörnyet halsz te így is! – suttogta Dzirun kegyetlen elégtétellel. Ám már nem olyan harciasan, mint nem sokkal ezelőtt. – De most még nem öllek meg… – A fejét ingatta. – Túl könnyű halál lenne az! Inkább hagylak kínlódni, hagyom, hogy átéld a Pokol kapuj ának gyötrelmeit!

– Azt hiszed, érdekel?! – préselte ki magából Jomoraj kínoktól eltorzult képpel. – Nekem végem. Tégy, amit akarsz. De…

– De?

Jomoraj szaggatott mozdulattal megragadta Dzirun jobb karját.

– Meg kell… akadályoznod őt!

– Nieht? Miben?

– A Nyehwozza haldoklik – suttogta babonás révülettel Jomoraj. – Ám mielőtt örökre alámerül a Pokol végtelen sötétjébe, még meg akar tenni valamit?

– Mit?

– Elpusztítani mindazt, amit ő teremtett. – Mit?

– Hát ezt… minket… a madzsunokat… az egész szigetet… Dzirun megborzongott.

– Miféle shegavunyaság ez már megint?!

– Meg akarja ölni az életet! – suttogta iszonyodva Jomoraj. – Ehhez kellett neki a dzserregő.

– De mihez? Mire szolgál a dzserregő?

– Nem… tudom…

– Ide tudja hozni vele a Dzsoma-hoogról a démonokat?

– Nem tudom. – Jomoraj a fejét ingatta. – Nem mondta… csak azt… hogy ő hamarosan meghal… ám mire erre sor kerül… mindenki másnak is… meg kell… halnia!

– Badarság!

– Ó, nem… nem… félek, nem az! – Jomoraj megszorította Dzirun karját. – Akadályozd meg, Cápaölő! Bármi áron… mentsd meg a népünket!

Dzirun iszonyodva meredt rá.

– Hogyan… szállhatnék én szembe a Nyehwozzával?!

– Halottnak hisz – suttogta a madzsun fiú ernyedten. – A feltűnéseddel meglepheted… és a meglepetés fél siker!

Hátraejtett feje nagyot koppant a sziklán. Ájult vagy halott – ez most nem számított.

Dzirun megértette, hogy ez az egyetlen esélye. Addig, amíg a Nyehwozza halottnak hiszi őt és nem számít a feltűnésére, talán meglepheti.

Ujjai akaratlanul is rátévedtek a fakésre. Ez a kés, amely megölte Shmatavát, a madzsunok istenét, talán megölheti a Nyehwoz-zát is, a Gonoszság Démonát…

Dzirun nem tétovázott tovább. Még egy utolsó pillantást vetett a mozdulatlan testre, aztán elrúgta magát, és erőteljes szárnycsapásokkal emelkedni kezdett. Tagjai még sajogtak az iménti zuhanástól, ám mindez most cseppet sem számított. Az csengett az agyában, amit a haldokló Jomoraj nyöszörgött: a Nyehwozza el akarja pusztítani a madzsunokat – és ő ezt nem hagyhatja.

Felröppent egészen addig a peremig, amelyre első ijedelmében Eluzt hajította, és letoppant a lány mellé.

– Nincs idő kérdésekre! – előzte meg Eluzt. – Nagy baj van. A Nyehwozza el akarja pusztítani a madzsunokat. Meg kell akadályoznunk!

A lány dermedten és értetlenül pislogott, de nem szólt egy szót sem. Dzirun némi habozás után előrántotta a fakést, és Eluz kezébe nyomta.

– Figyelj, kislány… csellel élünk! Felviszlek egészen a Szemüregig. De nem tovább. Én a bal Szemüregbe megyek, ahol Nieh él… te viszont belopódzol a jobb oldaliba. Értesz engem?

Eluz bizonytalanul bólintott.

– Emlékszel, mit meséltem arról, mi történt velem, amikor Shmatavát keresve megmásztam a Madzsunt? A lány ismét bólintott.

– Tapogatóztam a jobb oldali üreg hátuljában, és találtam egy éjfekete folyosót.

– Emlékszem… ahol a csontok és a guanó van.

– Igen, arra gondolok – hadarta Dzirun. – Találd meg te is azt az átjárót, és gyere végig rajta. De légy óvatos, ne áruld el ottlétedet, és ne mutatkozz, csak a kellő pillanatban!

– A kellő… pillanatban? Dzirun gondolkodott egy ideig.

– Nem lehetek biztos abban, hogy Jomoraj igazat mondott – sziszegte mérgesen. – Lehet, hogy ismét hazudott, hogy megtévesszen engem. De ha mégis igazat mondott… akkor meg kell ölnünk a Nyehwozzát.

A lányt nem lepte meg ez a kijelentés. Csupán ennyit kérdezett:

– Én fogom megölni?

– Én elvonom a figyelmét – magyarázta Dzirun. – Te pedig a sötét barlangon át mögé kerülsz… és nagyon figyelsz. És ha úgy ítéled meg, hogy nincs más megoldás, elhajítod a kést.

– Elhajítom?

– Úgy értem… – Dzirun megköszörülte a torkát –, úgy értem, megcélzód vele a Nyehwozza tarkóját, és ráhajítod. – Elbizonytalanodott. – Tudsz kést hajítani, Eluz?

– Ostoba kérdés! – motyogta Eluz. – Talán még nálad is jobban!

– Akkor jó. Nem hibázhatsz!

– Nem szoktam. Dzirun a fakést méregette.

– Uralnod kell a kést! – motyogta. – Légy határozott. Éreztesd, hogy te parancsolsz neki, és akkor engedelmeskedni fog neked… Még ha célt tévesztenél, akkor is segít.

Eluz nem felelt, csak bólogatott.

– Ha a dobás mégis célt tévesztene… – motyogta Dzirun –, akkor azonnal hátrálj vissza a sötét alagútba, és menekülj, ahogy tudsz! Kerülj minél messzebbre! Értetted?

– Nem fogok célt téveszteni!

– Legyen igazad!

Megragadta a lányt, és pár erőteljes szárnycsapással felröppent vele a Szemüregek előtti tágas peremre. Ott letette Eluzt a sziklapadlóra, és sürgetően a jobb oldali barlang felé taszította. O maga pedig átröppent a bal oldali üreg elé, de csak a barlang széléhez; egyelőre nem lépett be, csak óvatosan bekukucskált.

Első pillanatban úgy tűnt, a barlangban nincs senki…

…de aztán a sarokban mocorogni kezdett egy rongycsomó, és felült. Scsetgerja volt az, Dzirun anyja. Eddig az odahajigált rongyok között turkált, és most felegyenesedett.

Dzirun kivárt még egy kicsit, aztán mivel aggódott Eluz miatt, nehogy belefusson valahol a quetterbe, tudta, hogy itt az ideje magára vonni Nieh figyelmét.

Most már nem óvatoskodott. Kimért léptekkel besétált az üregbe; lábkarmai hangosan kopogtak és megcsikordultak a sziklán, s halk visszhangok keltek.

Az asszony odafordult, halkan felsikkantott, és a rongyok kihullottak az öléből.

– Shmatava! – kiáltotta tompán és döbbenten.

„Shmatava”. Nem, nem olyan volt ez, mintha egy olyasmi fohász tört volna fel belőle, hogy „Ó, istenem!”. És nem is egy akaratlan szitok, mintha azt suttogta volna, hogy „Shmatava vérére!”. És nem is védekezésképpen vette ajkára az isten nevét…

Úgy szólalt meg, úgy kiáltotta azt, hogy Shmatava, mintha meglepetésében hangoztatta volna a vele szembenálló alak nevét. Shmatavát, a madzsunok istenét vélte felismerni Dzirunban! Dzirun szólni sem tudott, csak lépkedett tovább.

– Shmatava! – suttogta rekedten az asszony, majd térdre vetette magát, a Szárnyas Isten Oltalmazó jelét mutatva széttárta karjait, a feje fölött, és a Megadás jeleként a sziklapadlóhoz nyomta homlokát.

Dzirun odament hozzá, és megállt előtte.

– Hol van ő? – kérdezte halkan. – Hol van Nieh?

– Most nincs itt. Elrepült. Messzire. Egy helyre, amely csak az övé most: a Shadkarra szent ormára.

– Mit csinál ott?

– Halni készül… és újjászületni. Dzirun meghökken. Erre nem számított. – Miiiiit?

– Meg… megtisztítja lelkét – rebegte az asszony. – Megszabadul bűneitől, igen, mielőtt megtér őseihez.

– Meg fog halni?

– 0, igen. Meghal vagy megifjodik. Hiszen rég kitelt már az ő ideje, hatalmas Shmatava. Csupán arra várt, hogy beteljesüljön a sorsa, s méltóképp mehessen el.

– Méltóképp? – csodálkozott Dzirun.

Az asszony megrázkódott, és rámeredt.

– Te nem… Shmatava vagy, hanem… Dzirun!

– Igen – felelte Dzirun. – A fiad vagyok. – Dzirun!!

– Elvégeztem a feladatot, és nem haltam meg.

– De az a fiú…

– Az a fiú, aki helyettem jött vissza, hazudott. Ellopta a harci ereklyéket, és a jutalomra vágyva ő hozta vissza helyettem. De most én is itt vagyok. Elek. És tudni akarom, mi történik itt.

Scsetgerja tekintete riadtan verdesett. A nő először el akart hátrálni, de aztán úrrá lettek rettegésén az anyai érzések, és kezét előrenyújtva szinte centiről centire nyomult közelebb.

– Dzirun! – suttogta, mintha nem tudna betelni a fia nevével. – Alaposan átváltoztál. Kifejlődtél.

– És téged meg sem lep ez a külső? – sziszegte a fiú. Anyja a fejét rázta.

– O, nem, nem… én tudtam, igen, tudtam. Hogy amikor majd eljön az idő… ilyen leszel. Csak nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan, ilyen hamar…

– Mi változtatott át? – tudakolta Dzirun. – Melyik varázsszer? A bogyók? A kés? A tojás? A nyaklánc? Vagy mi?

Scsetgerja megfogta a fia kezét, és puha ujjaival a szőrös kézfejet simogatta.

– Ó, kicsikém… hát nem érted?

– Mit kellene értenem?

– A varázsszereknek ehhez… semmi közük. Legfeljebb talán csak annyi, hogy egy picikét meggyorsították a folyamatot. – Az asszony szeme csillogott; sugárzott belőle az öröm és a büszkeség. – Te nem közönséges madzsun vagy, Dzirun… hanem az ő fia, Niehé.

Dzirun úgy érezte, mintha hátulról fejbe verték volna egy dzsoma-hoog buzogánnyal. Csaknem letaglózta e közlés súlya.

– Mi… mi? Quetter vagyok?

Megdöbbentette ez a tudat, ám valahogy egy pillanatig sem tudott kételkedni az igazában. Valahol a lelke mélyén ő maga is sejtette, hogy Eluz is igazat mondott nem is olyan rég: nem a varázsszerektől változott át jelenlegi formájába. És e pillanatban az a hiányzó, fontos momentum is a helyére kattant, amiről korábban úgy érezte, hogy valamiről megfeledkezett. Ő tudott lélegezni a

víz alatt… már akkor is, amikor még nem volt nála egyetlen varázsszer sem. Már akkor, amikor ő és Lijabar a vízbe ugrottak, hogy kimentsék Sakcsunt a cápák közül.

O a madzsun testben már akkor quetter volt. Csak akkor még nem tudott róla.

A hátsó barlangban egy vékony alak tűnt fel; alakja bizonytalanul derengett a homályban. Eluz volt az. Mivel Scsetgerja háta mögött volt, az elmerengő asszony nem láthatta. Dzirun óvatosan intett a lánynak, hogy maradjon; húzódjon vissza.

Eluz a falhoz lapult, és immár inkább csak sejteni lehetett, hogy ott van, látni egyáltalán nem.

Scsetgerja időközben kiszakította magát merengéséből.

– A férjem, aki meghalt… nem ő nemzett téged – motyogta zavarodottan. – Nieh a te nemző apád. Elbűvölt engem mágiával, és megajándékozott először Lijabarral, aztán veled, végül a húgoddal, Jiolnával. És ezt titokban kellett tartanom, igen, és én tartottam, igen, mert azt hittem, a Madzsunok Istene, Shmatava ajándékozott meg kegyeivel. Csak később tudtam meg az igazságot… hogy Nieh nem Shmatava…

– Hanem a Nyehwozza.

– Igen, a Nyehwozza, igen – motyogta az asszony. – Hosszúhosszú idő óta már… mindig kiválaszt valakit, akit megfelelőnek vél, utódokat nemz, s elhelyezi azokat titokban a madzsunok között. Mint az a madár, amelyik más madarak fészkébe csempészi a tojásait, hogy mások költsék ki és neveljék a fiókáit. Igen, te és Lijabar és Jiolna, igen, ti részben az ő fajtájába tartoztok.

Dzirun dermedten nézett maga elé.

– Részben?

– Részben pedig madzsunok vagytok.

– És Hyiumala, a nővérem, akit dzsara-vuketek öltek meg? Őt nem említetted…

– Mert ő nem Nieh gyermeke. – Az asszony sóhajtott. – És nem a dzsara-vuketek ölték meg őt, mint ahogy a férjemet sem.

Lehajtotta a fejét.

– Nieh tette – mormolta Dzirun kifejezéstelenül.

– Igen, Nieh, igen. – De miért?

– Mert férjem és elsőszülött lányom egy éjszaka utánam osontak, és megláttak vele. Megölte őket, hogy ne tudják leleplezni tit-

kunkat. – Az asszony még az eddigieknél is halkabban tette hozzá. – Azt hazudtam, hogy a dzsara-vuketek tették. És aztán ide költöztem.

– És minket… sorsunkra hagytál! Az asszony behunyta a szemét.

– Nem hozhattalak magammal benneteket! O, nem. Nieh talán titeket is megölt volna már.

– Minket? A saját gyermekeit?

– Óóóó, a quetter különös népség – suttogta az asszony. – Nagyon tudnak szeretni, ám gyűlölni még annál is jobban. Életük nem más, mint elemi erejű érzelemkitörések, szélsőséges hangulatváltozások és szeszélyek sorozata. – A fejét ingatta. – Oly sok éve élek már vele… ám sohasem fogom őt megérteni. Néha kedves és engedékeny, néha képes lenne megölni még engem is egy rossz pillantásom miatt… A gyermekeit pedig az ellenségeinek tekinti. Néha már fiatalon megöli, és felfalja. Máskor engedi kifejlődni, harcossá válni, hogy aztán megküzdhessen vele. Legtöbbször az apa győz, s gyermeke halála növeli az erejét, meghosszabbítja az ő életét, igen, ő éli le az éveket, melyeket gyermekétől elragadott. Ám egyszer eljön majd egy gyermek, aki legyőzi őt, igen, akkor ő meghal, átadja helyét, s akkor ez a gyermek folytatja a végtelen…

Dzirun hitetlenkedve meredt az anyjára; szólni sem tudott. Scsetgerja halkan, szomorkásán folytatta.

– Nieh egy ősrégi faj kevés túlélőinek az egyike. A quettereket saját teremtményeik… mondhatni a gyermekeik… űzték el otthonukból, s kipusztították őket szinte az utolsó szálig. Talán ez lehet az oka annak, hogy a quetterek ellenségesen viselkednek a saját gyermekeikkel… Nieh és Shm együtt kerestek menedéket a mi szigetünkön. Régebben, igen, sokkal, sokkal régebben, mint amire a madzsunok emlékezni bírnak. – Az asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán suttogva tette hozzá saját véleményét: – Én úgy hiszem, a mítoszaink igazak: ők ketten teremtették a madzsuno-kat, a csekofokat és a dzsoma-hoogokat a sziget földjéből és a tenger vizéből… Ők ketten: Nieh és Shm, a Shmatava és a Nyehwoz-za. Azóta élnek ők e szigeteken, hol a Nyihen, hol a Madzsunon, hol a Dzsoma-hoogon, hol a Csekofon… vagy ahol épp a kedvük tartja. Az idők végtelensége óta ugyanazt csinálják: elrejtik utódaikat egy madzsun nő hasában… vagy néha egy dzsoma-hoog

vagy csekof nő hasában… s várják kifejlődését, hogy aztán megöljék, és általa megerősödjenek, megifjodjanak.

– Ezt nehéz elliinni…

– Ugyan miért lenne? – kérdezte Scsetgerja. – Ez ugyanolyan ősrégi szokás köztük, mint a madzsunoknak a shetmedo. Mi azért vesszük magunkhoz halott rokonaink húsát, hogy lelkük egy darabkája tovább éljen bennünk. A quetterek ugyanezt teszik… csak kissé másként. Amikor utódot nemzenek, lelkük egy darabkáját adják oda az újszülöttnek, hogy az öregedő lélek megfrissülhessen és megfiatalodhasson az ifjúi testben. Ám amikor eljö az idő, és a lélek e darabja eléggé megerősödik, kíméletlenül visszaveszik, ami az övék. Á lélek e megifjodott darabja visszakerül az egészbe, igen, és az öregedő test megfrissül. Amikor pedig a léleknek túlságosan erős darabja kerül át a gyermekbe, a gyermek győzi le az apát, s a teljes lélek az ő testében egyesül; ő él majd tovább…

Dzirun némán emésztette a hallottakat. Aztán a fejét ingatta.

– De akkor… nem értem. Semmit sem értek… Miért nem ölt meg akkor engem? Miért mentett meg? És miért küldött később a Dzsoma-hoogra? Nem az lett volna a célja, hogy megöljön, és… kiszívja a lelkemet?

Scsetgerja sóhajtott.

– Oóóó, ez hosszú történet… – Aztán kérdések nélkül mondta: – Nieh és Shm dzsegh-huurok voltak. Dzsegh-huurok, igen. Ezt nehéz elmagyarázni madzsun nyelven. Két quetter, aki egy párt alkot.

– Férj és feleség?

– Nem, nem, egyáltalán nem – rázta a fejét az asszony. – Harcostársak, barátok, testvérek. Két quetter… egy léleknek két fele. A két fél lelket összeköti a kapocs, az összetartozás, mely erő-sebb, mint madzsun férfi és nő között a házasság. Érted? Dzseg-huur volt egymásnak Nieh és Shm. Együtt menekültek el a gyilkos elfek elől. Együtt laktak a madzsunok között.

– És a legendák? Ennyire különbözőek voltak? Shmatava a Jóságos? A Nyehwozza a Gonosz Démon?

Az asszony kuncogott ezen.

– Oóóóó, nem, nem. Ok ketten nagyon hasonlítottak. Mindkettejükben ott lakozott a Jó és a Gonosz egyaránt. A különbséget mi magunk találtuk ki. Mármint az őseink, igen, az őseink… Tudták, hogy az istenek ketten vannak. Tudták, hogy Shmatava és

Nyehwozza. Ám kettejüket nem tudták megkülönböztetni egymástól… És ahogy mondtam, a quetterek meglehetősen szeszélyesek. Gyakran segítettek, s tanították a madzsunokat… máskor pedig puszta szeszélyből szörnyűséges dolgokat követtek el ellenük. Ezt a kettősséget egy madzsun nem tudta megérteni. Ezért úgy gondolták, a gonoszságokat az egyik isten követi el, a jóságokat pedig a másik, igen, a másik. Hogy miért a Nyehwozza lett a gonosz, s miért Shmatava a jó, annak eredetét már a múlt homálya borítja. Ám amióta legöregebbjeink vissza tudnak emlékezni, így maradt meg a madzsunokban: tisztelik és szeretik a jóságos Shmatavát, és gyűlölik, rettegik a Gonoszság Démonát, a Nyehwozza! De a kettő egy és ugyanaz a lélek… csak két testben. És nem mindig ugyanabban a két testben. Érted?… Néha Shmatava követte el a gonoszságokat, de a madzsunok azt mondták, a Nyehwozza tette. Amikor pedig Nieh segített, Shmatava nevét érte áldás, igen. – Az asszony bólogatott. – Ezért nem vették észre a madzsunok, amikor Shmatava eltűnt az életükből… mert Nieh megmaradt, és egyszerre volt mindkettő: Shmatava és Nyehwozza egy személyben.

– „Shmatava eltűnt az életükből”? – ragadta meg Dzirun ezt a pár szót. – Nieh azt mondta, megölte… de mégis a Dzsoma-hoo-gon… ott volt Shmatava!

Az asszony bólogatott.

– Mint mondtam, néha a gyermek győz – sziszegte. – Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még sem te, sem én nem éltünk, a lélek a gyermekben volt erősebb. A gyermek legyőzte Shmatavát… és minden megváltozott. A dzseg-huur megszakadt. Az új Shmatava Nieh ellen fordult, és küzdelmük rettenetes volt, rettenetes, igen. A legendák azt mondják, Shmatava lehajította a Nyehwozzát az égből, kitörte a szárnyait, és száműzte őt a pokol mélyére… De ez nem igaz. Iszonyatos küzdelem volt az, még a sziklák is remegtek és életre keltek háborújuk alatt. Nieh győzött, és megölte Shmatavát… ám Shmatava egyik fattya időközben felnevelkedett a Dzsoma-hoogon, és a lélek tovább élt, igen, a küzdelem folytatódott. És folytatódott egészen mostanáig, igen… egészen mostanáig.

– Ah, értem már. A dzsoma-hoog sámán volt Shmatava. Azért küldött Nieh a Dzsoma-hoogra, hogy megöljem az ellenségét… De miért épp engem küldött? Nem félt attól, hogy ott pusztulok,

és akkor nem lesz senki, akinek a lelkéből táplálkozva megifjodjon?

– Nem félt – suttogta Scsetgerja. – Mert bár három quetter-kölyköm legidősebbje, Lijabar már meghalt, ám ha te ott pusztulsz, egy még mindig megmarad.

– Jiolna…

– Igen, ő a biztosíték. Ezért küldtem a sziget belsejébe, Hjur-modzsiba, igen, mert az biztonságos hely, s rokonaink vigyáznak rá, amíg öntudatra nem ébred… – Elhallgatott, aztán kelletlenül folytatta: – És talán lehetnek még mások is.

– Ah!

– Nem tudom, valóban így van-e… de lehetséges, hogy rajtad és a húgodon kívül vannak még más quetterfattyak is a szigeten. Egy quetter mindig óvatos, és nem nemz túl sok utódot, nehogy lelkének túl sok darabját adja tovább és nehogy túl erősek legyenek az utódai, igen. Ám ahhoz, hogy megfrissíthesse életének erejét, szüksége van utódokra. Olyanokra, akikkel megküzdhet, igen, akiket megölhet, s akiket magába visszafogadhat.

– De még így is azt kérdezem: miért én? Nem járt volna jobban, ha megöl, amikor először felmerészkedtem a barlangba? Máris megszerezhette volna a lelkemet.

Az asszony a fejét rázta.

– A lelked akkor még nem ébredt öntudatra. Madzsunnak hitted magad, nem quetternek. A halálod túl korai lett volna Nieh számára, igen. Nem nyert volna vele semmit… Ugyanakkor benned lángolt a tűz, hogy visszahozd a bátyád fejét. És ez Méhnek is kapóra jött, igen. Azzal, hogy visszaszerzed a fejet, ő is visszakaphatja annak a lélekdarabnak egy részét, melyet ménemen keresztül Lijabarba plántált. Igaz, ez nem olyan erős, mintha ő maga ölte volna meg… de így is több a semminél. – Bólogatott, mintha magának bizonygatná. – És volt még más indoka is, hogy téged küldött, igen… A varázsszerek, melyek nélkül Shmatavát megölni senki sem tudta volna… csakis egy quetternél működnek. Hiába küldött volna akár ezernyi madzsun, Shmatava legyőzte volna őket. Csakis egy quetternek lehetett esélye. Neked. És te megtetted.

Dzirun megremegett.

– De ez nem igaz! – sziszegte indulatosan. Shmatavát Jomo-raj ölte meg! Méghozzá a vérszívó fakéssel!… Ezek szerint Jomoraj is quetter?

Most az asszonyon volt a meglepődés sora.

– Jomoraj?! Az a  fiú, aki a nevedben visszatért? Akit Nieh lehajított a szikláról?

– Igen, ő.

– Oóóóó, hát ezért! Hát ezért bánt el vele Nieh ily kurtán és kíméletlenül. Soha, soha, soha ezelőtt nem viselkedett még így senkivel, aki hasznára volt. Ezt a fiút viszont azonnal megölte! Mert ő tudta, igen, ő tudta.

Dzirun meghökkent.

– Képtelenség! Jomoraj… az Jomoraj! 0 madzsun! Nem quetter! Ő nem így néz ki. Nincsenek szárnyai. Nincsenek karmai. Víz alatt úszni sem tud. Csaknem megfulladt.

– Mert talán még nem ébredt öntudatra… és már nem is fog. Halott.

– Deő…

– Nieh sejtette, hogy Shmatavának lehetnek fattyúi szerte a szigeten. A madzsu-roonok között, a dzsara-vuketek között, a ma-dzsu-yahhák között, a madzsiaahák között, a leprcsawa-vák között, bárhol, bármelyik faluban… Jomoraj talán Shmatava gyermeke. Ezért tudta megölni őt. – Az asszony szeme tágra nyílt. – És ha megölte… az azt jelenti, hogy a fiatal lélek győzedelmeskedett az öreg fölött, és Shmatava Jomorajban él tovább… Vagyis csak élt, amíg Nieh meg nem ölte…

Dzirun megdermedt. Nieh nem ölte meg Jomorajt, mert ő megmentette! Jomoraj nem zúzta halálra magát a lenti sziklákon, mert ő elkapta! Megsérült ugyan, de talán még mindig él…

És lehet, hogy épp most változik át quetterré!

Nem akart erről beszámolni az anyjának, de a sürgetés nem hagyta nyugton. Elrántotta karmos kezét Scsetgerja simogató ujjai közül, és a peremhez sietett. Lepillantott oda, ahol a madzsun fiút hagyta…

…és nem látta sehol.

Jomoraj eltűnt! Egyszerűen eltűnt!

Pedig pozdorjává kellett volna törnie a csontjainak.

Megborzongott a hűvös szélben.

Scsetgerj a odavánszorgott utána.

– Hogyan viselkedett ez a fiú, Jomoraj? – tudakolta. – Segített téged, vagy ellened volt?

– Ellenem volt – sziszegte Dzirun. – És néha mellettem is. Bajba sodort. Utána megmentette az életemet. Utána cserben hagyott. Utána ismét…

– Shmatava lelke! – suttogta az asszony tágra nyílt szemmel. – Igen… benne él tovább Shmatava lelke! Oóóó, ah, ah… a régi Shmatava tudta ezt! Szándékosan csinálta. Csapdát állított Méhnek! Átadta lelkét a friss erőnek, az új Shmatavának, hogy így pusztíthassa el Mehet, s Meh fattyait…

Dzirun a fejét ingatta.

– De ha így van… Jomoraj miért nem ölt meg? Miért mentett meg engem?

– Oóóó, fiam, hát nem nyilvánvaló?!… Az ellensége nem te vagy, hanem Meh!

– De azt mondod, én Meh fattya vagyok…

– De csak a fattya, nem pedig ő maga!

– Mi a különbség?!

– Shmatava ellensége Meh. A te ellenséged is Meh. Hiszen tudod: vagy ő öl meg téged vagy te őt. Most, hogy már öntudatra ébredtél, és kifejlődtél, egyikteknek pusztulnia kell! Csak egy Meh élhet tovább. Miért ölne meg téged az új Shmatava?

– Mert azzal gyengíthetné Mehet – vágta rá Dzirun. – Nem juthatna általam megifjodáshoz. Gyenge és erőtlen maradna.

– Gyenge és erőtlen? – suttogta az asszony fáradtan. – Ezt alig hiszem. Sőt… úgy vélem, hamarosan erősebben és ifjabban tér haza, mint valaha.

– A Shadkarra ormairól?

– Vagy máshonnan.

– De az előbb azt mondtad…

– Dzirun! Tudnod kell: a húgod, Jiolna öntudatra ébredt. Öt várja Meh… a Shadkarra szent ormai között, hogy megküzdjön vele! Halni készül, igen, hogy újjászülethessen.

Dzirun elszörnyedt.

– Neeeeeeem!

– De igen. Miután téged halottnak hisz, Jiolna maradt az egyetlen esélye a megifiodásra. – Az asszony a fejét ingatta. – Úgy hiszem, ha vannak más fattyai a madzsunok között, azok még túlságosan fiatalok.

– Jiolna! – suttogta iszonyodva Dzirun, és úgy toporgott a peremen, mintha le akarná vetni magát. – 0, szegény kicsi lány…

Scsetgerja kifej ezéstelenül meredt maga elé.

– Ez az élet rendje. – Sóhajtott. – Nekem is fáj. Ám én már rég tudom, hogy egyszer elkövetkezik, és volt időm hozzászokni a gondolathoz.

– Nekem viszont…

Dzirun egész testében megremegett, és levetette magát a peremről. Szárnyait máris szétnyitotta, és erőteljes csapásokkal megtartotta magát egy pillanatra.

– A Shadkarrához repülök… Megmentem Jiolnát!

– Esztelenség! – kiáltotta utána Scsetgerra. – Gondolkodj, fiam! Még ha sikerülne is megmentened… Jiolna az ellenséged lenne! Később meg kellene ölnöd. Vagy ő ölne meg téged! Csak egyikőtök lehet a Nyehwozza! A lélek darabjainak egyesülniük kell!

Dzirun lelkébe fájdalom mart. Felfogta anyja szavainak értelmét, és telj es lényével elhitte annak igazát. Csak egy Nyehwozza lehet!

Tett egy kört a szikla körül, aztán felemelkedett, és leszállt, vissza a peremre.

– Mit tegyek, anyám? – kérdezte feszülten. – Szerinted mit kellene most tennem?

Scsetgerja szomorúan nézett rá.

– Szerinted… van más választásod?

– Nincs – sziszegte Dzirun. – Szeretném, ha lenne… de a lelkem mélyén érzem, hogy nincs. Immár teljes öntudatra ébredtem, és tudom, hogy amit elmondtál nekem, valóság. Nem térhetek ki a sorsom elől. – Egy pillanatig magába révedt. – Bárki tér is vissza győztesen… Nieh vagy Jiolna… meg fogok küzdeni vele, és vagy megölöm vagy meghalok. Ez a sorsom, igaz?

– Ez a sorsod, fiam.

– És ha győztesen kerülök ki a harcból, meg kell ölnöm Shma-tavát.

– Igen. Meg kell ölnöd őt.

– És akkor én leszek Nieh, a Nyehwozza?

– Dzirun leszel… a Nyehwozza. –

– És veled mi lesz?

Scsetgerja szomorkásán mosolygott.

– Ha te győzöl, véget érnek szenvedéseim.

– Hogy érted ezt?

– Ahogy mondom.

Dzirun fel-alá járkált a barlang előterében, és néha lepillantott. El nem tudta képzelni, hová tűnt Jomoraj, és minden pillanatban érzékelni vélte a feltűnését.

Úgy hagyta ott heverni a Térd sziklaplatóján összetört csontokkal, hogy azt hitte, soha többé nem kelhet már fel. Ám ha igaz, amit Scsetgerja elmondott, és Jomoraj az új Shmatava, akkor mostanra összeforraszthatta törött csontjait a quetterek regenerálódó képessége, s megkezdődhetett az átalakulás.

Vajon Jomoraj is öntudatra ébredt mostanra? Tudja magáról, hogy ő is quetter? Megkezdődött átváltozása quetterré? Vagy még mindig ösztönösen cselekszik, és nem érti, mit miért csinál?

Bárhogy legyen is, Dzirun ebből a szemszögből kezdte már megérteni társa cselekedeteit. Nem a bátorság és a gyávaság vívta küzdelmét a nyurga fiú lelkében, hanem a madzsun és a quetter harcolt egymással az uralomért. Egyszer megrettent, és menekült… aztán erőt vettek rajta az ösztönei, és visszatért, hogy megmentse őt. És hogy megölje Shmatavát. A nemzőapját!

Mint ahogy most ő is arra vár, hogy megölje a nemzőapját a quetterek szokása szerint. Hogy elnyerje erejét, hogy átvegye a helyét.

Mi lesz, ha mindez nem sikerül? És mi lesz, ha sikerül? És hol lehet most Jomoraj? Es mit gondolhat az elhangzottakról Eluz? Dzirun lelkében szörnyű sejtelem éledt Ehxzzal kapcsolatban, de nem merte szavakba önteni érzéseit. Lehet, hogy a lány is.. . Hiszen ő és Jomoraj testvérek!

Scsetgerja lehajolt, és egy fegyvert húzott elő a rongyok alól.

– Fiam…

Dzirun csodálkozva pillantott rá.

– A csodadárda!

– Igen, az – motyogta az asszony. – Nieh azért hagyta itt, hogy megtegyem, ami szükséges…

Vadul a fiú felé bökött a csodadárdával, és bár Dzirun hihetetlen reflexszel hátraszökkent, a fényesen lüktető hegy megcsi-

kordult a bal oldali lengőbordáján, és véres barázdát szántott a mellén.

Dzirun háta a sziklafalnak szorult, nem tudott tovább hátrálni, kitérni pedig a meglepetéstől nem lett volna ereje. – Anyám!

– Bocsáss meg, fiam! De ez a dolgok rendj e…

Az asszony két marokra fogta a varázsfegyvert, és újabb döfésrekészült.

Keskeny, sötét tárgy szelte át pörögve a levegőt, és cuppanva beleállt az asszony tarkójába. Egy pillanattal később kifúrta magát a torkán, és vért köpött. Spriccelve.

A fakés volt az!

Scsetgerja arcra bukott, és úgy maradt mozdulatlanul.

A hátsó barlangok felől lábkarmok kocogása és csikorgása hallatszott. Félelmetes alak körvonalai rajzolódtak ki a homályból. Egy félig madzsun, félig quetter teremtmény közeledett. Arca ismerősnek hatott.

– Jomoraj!

Dzirun lehajolt, és kitépte a csodadárdát haldokló anyja kezéből. A közeledő megállt, és az Oltalom egyezményes jeleként a feje fölé emelte két karját. Háta mögött sötét szárnyak rajzolódtak ki.

– Ne támadj rám, Cápaölő! – csikorogta. – Nem akarok harcot veled.

– Jomoraj!

– Igen… és nem! Hallottam, mit mondott a nő, és sok mindent megértettem. Én vagyok az új Shmatava?

– Igen. Azt hiszem.

Jomoraj tett még három lépést, aztán nem közeledett tovább.

– Kössünk alkut! – javasolta. – Alkut?

– Az életedet mentettem meg. Ha nem hajítom el a tőrt, a madzsun némber felnyársal a csodadárdával.

– Az a „némber” – csikorogta Dzirun – Scsetgerja volt, az anyám. Te megölted az anyámat, és életmentésről beszélsz?! A másik quettert túlságosan nem hatotta meg ez a bejelentés.

– Bárki volt is, az életedre tört, s én mentettelek meg – szögezte le. – Hálát kell érezned irántam!

– Hálát? – mormolta Dzirun. – Ha hallottad, ki vagy te és ki vagyok én, akkor tudod nagyon jól, mi a helyzet kettőnk között.

Jomoraj biccentett.

– Igen, hallottam. És úgy hiszem, minden szó igaz. Érzem az igazságát a zsigereimben. És az átváltozásom magáért beszél. Az új Shmatava vagyok… Éppen ezért kínálok alkut.

– Hol van Eluz?

– Ő is hallott mindent. Megértette, mi történik…

– Megölted?

Jomoraj nagyon csodálkozott.

– Dehogy. Önszántából adta át nekem a fakést. Ha igaz, hogy ezek a varázstárgyak csak a quetterek kezében működnek, ő úgysem tudta volna használni semmire…

Dzirun a nyakát nyújtogatta.

– Eluz! – kiáltotta. – Eluz!

Jomoraj, a félig quetter, félig madzsun fiú sandán vigyorgott.

– Na jó – ismerte el –, nem egészen önszántából adta ide. Erőt kellett alkalmaznom ellene.

– Megölted!

– Csak leütöttem. Magához fog térni hamarosan. – A fejét ingatta. – De most hagyjuk a lányt. A személye érdektelen. Kon-centrálunk a feladatunkra!

– Niehre?

– Igen, a régi Nyehwozzára – biccentett Jomoraj. – Mindkettőnk érdeke, hogy holtan lássuk őt. Célszerű lenne, ha együttműködnénk. Ő túlságosan nagy falat nekem… mint ahogy neked is. De ha mi ketten együtt harcolnánk ellene, talán legyőzhetnénk.

Dzirun a szemét összehúzva meredt a nyurga alakra.

– És ha legyőztük? – kérdezte. Jomoraj vállat vont.

– Ha legyőztük, akkor én leszek az új Shmatava, te pedig az új Nyehwozza, és akkor mi ketten… megküzdünk annak rendje s módja szerint. – Határozottan bólintott. – Igen, megküzdünk. De még nem most! Csak akkor, ha győztünk, és elrepítettük Niehet a pokol legmélyebb és legfeketébb bugyrába. – Vigyorgott, és a kezét nyújtotta. – Nos, Cápaölő, mit szólsz? Elfogadsz harcostársadul… s később ellenfeledül?

Dzirun vállat vont.

– Rendben. De ne hidd, hogy megbízok benned.

– Egy szívdobbanásig sem hittem. Én sem bízok benned. Együtt harcolunk, aztán pedig egymás ellen.

Dzirun átgondolta a dolgot. Végül biccentett: – Úgy legyen!

Túl sokáig nem kellett várniuk. Sötét pont tűnt fel a távolban az égen, s gyorsan közeledett. Lehetett volna akár egy sirály is vagy egy albatrosz; de nem úgy repült, mint egy sirály, és nem is úgy, mint egy madár. Jóval nagyobb és céltudatosabb volt, emberi fejeket hurcolt rnindkét lábkarmában, jobb kezében pedig kékesen csillogó fejű botot szorongatott.

Dzirun és Jomoraj a barlang árnyékából figyelték.

– Kés vagy dárda? – kérdezte Jomoraj tényszerűen. Aztán amikor Dzirun meglepetten rápillantott, odatartotta a fakést és a csodadárdát. – Megosztozunk?… Válassz!

Dzirun ösztönösen a csodadárda után nyújtotta a kezét, ám időközben Jomoraj meggondolta magát, és nem engedte át a választásjogát. Elrántotta a dárdát, és a kést tolta közelebb.

– Legyen a tied a kés! Én utálom.

Dzirun sem repesett az örömtől, hogy ezzel az önálló akaratú, vérszívó fegyverrel kell harcolnia, de nem vitatkozott. Valami azt súgta neki, hogy ezt a csatát nem a fegyverek vívják meg, hanem a lélek maga.

– Amikor közel ér – sziszegte elszántan –, mint a villám, rárepülünk, és elpusztítjuk a levegőben!

– Megvesztél?! – hördült fel Jomoraj. – Én nem tudok repülni!

– De hát vannak szárnyaid…

– Igen, vannak… de repülni még akkor sem tudok. Miért, te egyből tudtál?!

Dzirun visszaemlékezett saját kezdeti szerencsétlenkedéseire, és átérezte társa félelmét. Az biztos, hogy nem most fog megpróbálkozni a repüléssel. Aztán eszébe villant a terv, amit Eluzzal agyalt ki, és rájött, hogy kis módosítással még mindig használható.

– Jól figyelj! – motyogta. – Bújj meg a sötétben! Abban a fekete folyosóban, amely a két üreget összeköti…

– Igen. És?

– Téged Nieh halottnak hisz, és nem számít rád…

– Kivéve akkor, ha lepillant, és sehol sem látja a sziklán a tetememet.

Dzirun teleszívta a tüdejét.

– Nem fog keresni téged – jelentette ki. – Nem lesz rá ideje. Amint közel ér, megtámadom.

– Ah! Micsoda vakmerőség!

– Megpróbálom becsalni vagy beterelni a barlangba – folytatta Dzirun, ügyet sem vetve a csúfondáros megjegyzésre. – Amikor megfelelő közelségbe kerül… tedd a dolgod a csodadárdával!

Jomoraj szeme gonoszul felvillant.

– Értem – lehelte. – Értem.

Megperdült, és máris elkotródott a barlang hátuljába. Pillanatokkal később torz alakja beleolvadt a homályba.

Dzirun nem tétovázott tovább. Kiszaladt a peremre, és szinte ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodott. Érezte, ahogy a szél alákap testének, s felfelé hajítja. Erős szárnycsapásokkal kúszott a közeledő quetter felé.

Nieh azonnal észlelte támadóját, és meglepetten felrikoltott. Megállt a levegőben, és miközben ráérősen csapkodott a szárnyaival, egy helyben lebegett.

Dzirun felismerte a lábkarmok közt himbálódzó két fejet. Egyik Lijabar erősen megviselt, szétroncsolt feje volt. A másik egy fiatal madzsun lány feje. Ez utóbbin ott lógtak a nyak foszlányai, ahogy a szörnyű karmok letépték a testről, és még csöpögött a vértől.

Dzirun apró kislány kora óta nem látta a húgát, Jiolnát, de esküdni mert volna, hogy az ő fejét látja. Bár tudta immár, hogy miről van szó, s Jiolnának miért kellett meghalnia, a szíve összeszorult a haragtól.

– Átkozott gyilkos! – rikoltotta.

Azt viszont nem értette, miért hurcolja magával Nieh Lijabar fejét…

Körülbelül hatvan lépésnyire lehettek egymástól, ám Dzirun nagy sebességgel közeledett.

– Hát, élsz, igen, élsz, Scsetgerja fiúfattya! – recsegte Nieh. Maga elé kapta a dzserregőt, és megpörgette a gömböt.

Keskeny, kék villámok csaptak ki a hatalmas gyöngyből, és szemvillanás alatt rázúdultak Dzirunra, körberagyogták a testét. A

nyakláncon az egyik agyar szétreccsent, és elporlott. A kék ragyogás elenyészett.

Dzirun megkettőzött dühvel repült. Maradt még elég agyar és cápafog a láncon, hogy megvédje az újabb mágikus támadásoktól.

Valószínűleg Nieh is rájött erre.

A vén quetter különös dolgot művelt. Egyik kannával elengedte Jiolna fejét, s az aláhullott a parti fövényre. Másik lába heves rúgásával pedig fellendítette Lijabar fejét a mellkasa magasságába, s baljával üstökön ragadva úgy tartotta maga elé az elrongyolódott arcú maradványt, akár egy pajzsot.

Mit művel ez? Azt hiszi, visszarettent a bátyám ábrázatának látványa?!

Nieh azonban nemcsak megijeszteni akarta. Visszafelé kezdte forgatni a gyöngyöt, és miközben az recsegő, csattogó, kelepelő hangokat hallatott, a vén quetter harsányan rikoltozott:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Dzirun tapasztalatból tudta, mi következik…

De vajon melyik irányból jönnek az apró démonok? A háta mögül, a barlangból?!

Szinte már hallani vélte a kegyetlen süvítést, és miközben szárnyai szakadtából tovább repült, ösztönösen hátrapillantott a válla fölött.

Csatt-csatt-csatt!

Kínzó fájdalom mart a combjába, a hasába és a bal vállába. Csatt-csatt-csatt-csatt!

A testét ért ütések megbillentették, és eltérítették. Máris több mint féltucatnyi apró, fekete szörnyeteg tapadt a testére, és szívta a vérét, marcangolta húsát.

És érkezett a többi.

Csatt-csatt-csatt-csatt!

Dzirun ordított a fájdalomtól. Nieh pedig fülsértően rikoltozott:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Lijabar feje libegett a vén quetter kezében. Az apró szörnyetegek az arcán és a nyakcsonkján át fürtökben röppentek elő. Némelyik a magasba szökkent, és a quetter körül körözött, mintegy védve őt, a többi viszont éles süvítessél zúgott rá a megdöbbent áldozatra.

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

Dzirun tépte, marta magát; próbált megszabadulni a gyötrelmek okozóitól. Észre sem vette, a fakés mikor szökkent a kezébe. Immár azzal vagdosta, hántotta testéről a nekibuzdult szörnyetegeket. A kés önálló életre kelt, szinte magától működött; ő mozgatta a fiú kezét. Nemcsak a testre tapadó scsethrákat vagdalta le, de némelyiket már a levegőben sikerült felnyársalnia.

Ennek ellenére érkeztek a továbbiak is szép számmal.

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

Rengetegen, rengetegen, rengetegen.

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

És Lijabar feje egyre csak ontotta, ontotta ezeket magából. Annyi kijött már belőle, amennyi még lapjára hajtogatva sem fért volna el a fej belsejében. Lijabar feje nem tárolóeszköz volt; nem egyfajta fészek, ahol a démonok tartózkodtak. Lijabar feje átjáró volt; kapu egy éj sötét, démoni létsíkra…

Dzirunnak kínjai közben akaratlanul is eszébe jutott az, amit annakidején Eluz mondott:

„A dzsoma-hoogok sámánja szörnyű mágiára készül. Kaput akar nyitni a démonok birodalma és a mi világunk között. Ide akarja csalni a démonokat. „

Lijabar feje a kapu. Azon keresztül jönnek át a démonok, miközben Nieh hívja, csalogatja őket:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra! És csak jöttek, jöttek, jöttek.

Dzirunnak nem volt más választása: bátyja fejét vette célba egyetlen fegyverével.

– Bocsáss meg, Lijabar! – ordította, és útjára engedte a kést.

A fakés pörögve szelte át a levegőt, aztán heggyel előre beleállt Lijabar homlokába, pont az orrnyereg között. A fej iszonyatos, sivító, rikoltó, süvítő hangokat hallatott, és őrült módon megperdült a meglepett quetter kezében, és haja kicsúszott, kiszakadt a karmok közül. Oldalra sodródott, és saját tengelye körül pörgött. Hihetetlen erővel szívta magába környezetéből a levegőt.

Nieh megbillent, elvesztette egyensúlyát, és zuhanni kezdett. Dühösen hadonászott, rikoltozott.

Dzirun testéről fürtökben, sorozatos cuppanások közepette szakadtak le az apró démonok. Riadtan csapkodtak, ám az a szörnyű szívóerő, mely a körbeforgó fej körül képződött, magába

rántotta őket. Sorban. Egyiket a másik után. Vagy néha csapatostul. Aztán amikor az utolsó scsethra is eltűnt, Lijabar feje nagyot pukkant, és miközben vakító villámok cikázták körbe, homloktól állig kettéhasadt. Fekete, szurokszerű massza csorgott ki belőle, s ez a massza egyetlen pontba folyt össze. Egyre sűrűsödött, s eközben a fej is zsugorodni kezdett, aztán eltűnt; mintha az a rés önmagát is beszívta volna. A fakéssel együtt.

Aztán egy pillanat múltán az utolsó villámocska is tovacikázott, akár egy menekülő fénygiliszta.

– Tönkretettél mindent! – bömbölte Nieh gyilkos dühvel. – Ezért meghalsz! Meghalsz, igen, meghalsz!

Dzirun még mindig kába volt a történtektől, s az is gondot okozott neki, hogy egyáltalán a levegőben maradjon. Teste csurom lucsok volt, több tucatnyi apró sebből vérzett. A fájdalom emléke még ott lüktetett, sajgott és lángolt minden tagjában.

Amíg ő kínlódott és Lijabar fejének megsemmisülését figyelte, Nieh föléje evickélt, és most rettenetes erővel zúdult le rá.

A dzserregőt buzogányként használva a kába fiú feje felé csapott, és olyan erő volt ebben az ütésben, hogyha betalál, valószínűleg Dzirun feje is ugyanúgy szétnyílik, mint nem sokkal ezelőtt a Lijabaré. Dzirun azonban hihetetlen reflexszel oldalra rántotta a fejét, s a káprázatos óceánkék gömb szinte súrolta az orrnyergét és a szempilláit, ahogy vakítóan keresztbesuhant.

Bár nem igazán tudta felmérni saját helyzetét, ösztönösen cselekedett, és újabb csapásra már nem hagyott időt. Ahelyett, hogy kitérni próbált volna, egy heves szárnycsapással ellenfele felé tolta magát, és egy pillanattal később a két quettertest szörnyű erővel csattant össze.

Kéz- és lábkarmok mélyedtek puha testrészekbe, és vért fakasztottak, csontokat csikorgattak. Villogó agyarak keresték egymás torkát.

Hol volt már az a terv, hogy a barlangba csalja vagy kényszeríti a quettert, hogy Jomoraj orvul ledöfhesse? Hol volt már egyáltalánJomoraj?

Immár semmi más nem számított, csak a harc. A véres, primitív küzdelem.

Összekapaszkodva, összeakadva pörögtek a levegőben, és szárnyaik összevissza csapkodtak. Elvakította őket a vér és a röp-

ködő bőr- és tolldarabok látványa. Tépték, marták egymást. Hö-rögtek-vicsorogtak, forgolódtak, és semmi mást nem érzékeltek, mint egymás vérét, egymás testét, egymás gyűlöletét. Összepréselődve, rikoltozva, sikoltozva vergődtek, verekedtek, és hol magasba emelkedtek, hol pedig métereket zuhantak. Pörögtek. Forgolódtak. Fokozatosan oldalra sodródtak.

Nieh kezéből már az összecsapás első pillanatában kihullott a dzserregő, Dzirun pedig – miután a fakést elvesztette –, már amúgy is fegyvertelen volt. Mindketten csak természetes fegyvereiket használták, ám összecsapásuk így is sokszorosan vadabb és véresebb volt, mint amit két állig felfegyverzett madzsun harcos vívhatott volna egymással.

Mert itt most a múlt két árnya, két ősfenevad vívta egymással harcát oly elképzelhetetlen vadsággal, melynek láttán még a tigrisek és oroszlánok is megfélemlítve menekültek volna.

Nieh vén volt és gyenge, ám évszázadok tapasztalata vezérelte minden mozdulatát. Dzirun erősebb és ifjabb volt ugyan, ám életében most harcolt először quetter ellen – quetterként. Rábízta magát ösztöneire, és fogcsikorgatva küzdött az életéért.

Pörögve hullottak alá, és a vízbe csobbantak.

Viaskodás közben kisodródtak a tenger fölé, és most elnyelték őket a hullámok.

Dzirun egy pillanatra megörült, mivel azt képzelte, hogy ez a helyzet előnyt jelent számára, ám egy pillanattal később rá kellett jönnie, hogy a vén quetter talán még nála is otthonosabban mozog a víz alatti közegben.

Miközben megállás nélkül marcangolták egymást, forgolódva habokat vertek a víz alatt, és sötét vérük körülöttük lebegett.

Lesüllyedtek egészen a tengerfenékig, és ott hengergőztek homályos sziklák, menekülő rákok, csapkodó polipok, ellibegő medúzák és színes korallok között. Egyikük sem bírt a másik fölébe kerekedni.

Valósággal forrt körülöttük a víz, és csodálkozó halrajok rebbentek szerte.

Dzirun egyre gyengült. A vérveszteség miatt ereje fokozatosan fogyatkozott, és hamarosan kiütközött Nieh harci tapasztalata. Beszorította ifjú ellenfelét két szikla közé, és maga alá gyűrte. Félelmetes lábkarmaival és bal kézkarmával fogva tartotta, jobbjával pedig egyre jelentősebb sebeket okozott neki. Feltépte a fiú

bal oldalát, és karmai már a bordaketrecen csikorogva a szív felé nyomultak.

Dzirun tehetetlenül vergődött. Képtelen volt szabadulni a fogásból, és nem bírt komoly sebet okozni ellenfelének.

Tudta, hogy itt a vég. Már csak ösztönei mozgatták tagjait. Látását saját vérének lebegő felhői homályosították el.

Nieh már rég megölhette volna, ha akarja, ám a gonoszan parázsló, vörös szempár birtokosa a végsőkig ki akarta élvezni győzelmét. Úgy játszott áldozatával, akár macska az egérrel.

– Ölj már meg! – akarta ordítani Dzirun, ám ajkait nem hagyták el hangok, csak buborékok.

Nieh azonban így is megértette, mit akarhatott mondani. Ráncos, brutális képén gúnyos vigyor terült szét, és magasra emelte jobbját a döntő csapásra.

Sötét árnyék vetült rájuk.

Hatalmas cápa csapott le a lendülő karra, és a félelmetes fogsor összecsattant.

A halálát váró Dzirun csak annyit érzett, hogy gyilkolni kész ellenfele egyszerűen lerepül róla, s o kiszabadul. Utolsó erejét összeszedve elrúgta magát, s kiperdült a két szikla közül. Oldalra lebegett, és a szeme elé táruló, szörnyű látványtól még a lelke is megremegett.

A cápa fogai közt ott volt Nieh karja, s a tengeri fenevad vadul rángatta testét, hogy zsákmányát letépje. Nieh vonaglott, és teste körül forrt a víz. Bal kezének karmaival és lábkarmaival a cápa hasi részét támadta, és a belét ontotta. Am ezzel önmagát már nem menthette meg. A cápa letépte jobb karját, és sűrű vér homályosította el alakját.

Dzirun nem akarta kivárni a küzdelem végét. Más cápák is jöhetnek, s az ő kiömlő vére ráirányíthatja az érdeklődésüket. Felfelé rúgta magát a felszín irányába, és végtagjaival, szárnyaival görcsösen csapkodott.

A felszín rárohant, és lezúdult a fejére. Szeme elvakult a hirtelen napfénytől, orrából víz és vér szivárgott, tüdeje ki akarta feszíteni bordáit.

– Ah, ah… óóóah!

Úgy érezte, elájul. Túl sok vért vesztett már, s izmai cafatos rongyokká alakultak.

Csobbant a közelében a víz.

Cápa?

Dzirun várta a megváltó fogakat.

Egy langy hullám átgördült fölötte, és beterítette.

Cápa nem jött.

Amikor a hullám tovahömpölygött, a kimerült fiú meglátta, mi csobbant az előbb.

Nieh kiszakadt a tengerből, és a hullámok fölött evickélt a part felé. A levegőben volt, de nem bírt magasra emelkedni. Karmos lábai súrolták a hullámokat. A jobb karja hiányzott; a csonkból ömlött a vér.

A vén quetter feje furcsán oldalra hanyatlott, ám szárnyai hevesen, görcsös csapásokkal verdestek. A part irányába repült. A felszínen napfürdőző Dzirunra ügyet sem vetett.

A fiú csüggedten felnyögött, aztán megpróbálta felrúgni magát a vízből a levegőbe. Repülés helyett azonban ismét alámerült: Egy cápa alig karnyújtásnyira úszott el tőle. Máris fordult.

Dzirun is.

Ismét fellökte magát a felszínre, és szárnyaival megpróbált belekapaszkodni az ég aljába.

Csaknem visszazuhant ismét, de nem hagyta. Úgy csapkodott, mint talán még soha. Kiemelkedett a vízből, és egyre feljebb és feljebb kúszott. Aztán amikor már a lába sem érintette a hullámokat, kétségbeesett erőfeszítéssel repült a part felé,

Nieh már csaknem elérte a hullámverést, amikor elfogyott az ereje, és oldalra billenve lezuhant. De valahogy felkászálódott, és hátra sem nézve, a vízben gázolva törtetett kifelé. A víz ott már csupán combközépig ért.

Dzirun teljes erejéből repült. Utol akarta érni ellenfelét, mielőtt az kilábal a szárazra. A történtek ellenére még mindig azt súgta neki valami, hogy amíg a vízben vannak, nagyobb az esélye, hogy legyőzze.

– Nyehwozza! – rikoltotta. – Állj meg!

Nieh hátrapillantott, és karja vérző csonkját szorongatva, rit-mustalan szárnycsapkodásokkal segítve mozgását kifelé gázolt a már térd alatt locsogó vízben.

A dzserregő alig harminc lépésnyire hevert tőle a parton.

Dzirun, aki két-háromszáz lépésnyire mögötte billegett a levegőben, tudta, hogy nem fog odaérni időben.

– Nieh! – kiabálta. – Véged van, Nieh! – Aztán quetter módra elismételte a lényeget: – Igen, véged, igen!

A vén quetter kigázolt a partra, és szinte egyhelyben totyogva „szaladt” a dzserregő felé. Ugy mozgott, mintha az évszázadok súlya tekeredett volna a bokáira.

De azért haladt.

Dzirunnak viszont elfogyott az ereje, és nem sokkal a föveny vonala előtt a tengerbe zuhant. A víz itt már térdig sem ért, ám ő annyira legyengült, hogy egy hátulról érkező hullám orvul felborította, és ő kezén, lábán, térdén csúszva, mászva kapaszkodott ki a partra.

Nieh felkapta a dzserregőt, és hosszú nyelvével, arcával, ajkaival pörgette meg annak óriásgyöngyét. Aztán a pörgő gyöngyöt letépett jobb karja csonkjához nyomta, és hagyta, hogy vére vörösre fesse azt.

Aztán diadalmasan felkacagott, és magasra tartotta a varázsbotot. Harsogni kezdett.

Dzirun azt hitte, ellenfele ismét a scsethrákat hívja, ám az agg quetter ezúttal valami egészen más szólamba kezdett. Szávái tisztán érthetően csengtek az elhagyatott parton.

– Nye 'wúza, ah dzsemal apop la tirgma umbira, madzsun. Hoooo-ahh-hho, ooajida, madzsun!

Vakító villámok cikáztak át az égen. Dzirun ösztönösen a nyaka közé húzta a fejét, mert úgy hitte, a villámok őt célozzák majd. De nem. A vakító fényjelenség a Síró Madzsun felsőrészét szőtte körbe.

Mennydörgés rázta meg a levegőt, dübörgött Dzirun dobhártyáján.

És Nieh reszkető hangon felvinnyogott.

– Késő, Scsegerja fiáfattya, késő… igen, késő! Ah-hah! Utolért a végső nap, igen, ah-hah, a végső nap! De úgy távozok, hogy magammal viszem mindazt, amit teremtettem! Ah-hah! Igen!… Nézd! Nézd! Nézd, és ámulj! Borulj le isteni hatalmam előtt!

Iszonyatos mennydörgés, recsegés és ropogás kelt, mintha több tucat villám hangja dübörgött volna fel az égen egyszerre. És a Síró Madzsun, a gigászi szikla megmozdult….

Életre kelt!

A Síró Madzsun csikorogva, dübörögve félemelkedett térdelő helyzetéből, és olyan mozdulatokat tett, mintha zsibbadt tagjait nyújtóztatná. Kiegyenesedett.

Eddig is a sziget legmagasabb pontja volt; most azonban a busa fej, szinte elveszett a felhők között. Ahogy mozdult, oldaláról és kőtagjairól porszemekként peregtek le a résekbe gyökeredzett fák és a rárakódott földrétegek.

A Síró Madzsun tett egy lépést, és dübörögve lezúduló talpa alatt védtelen fűszálakként lapultak szét a tízembernyi magas fák.

Nieh rekedten kacagott, és fellökte magát a levegőbe. Elengedte a véres dzserregőt baljából, és lábkarmai közé kapta. Szabad bal kezével pedig az ágyékkötője alatt kotorászott.

– Véged van, Scsetgerja fiúfattya! – rikoltotta diadalmasan. – Elpusztítlak téged is, ahogy mindenki mást! Igen, ah-hah, ahogy mindent és mindenki mást!

Egy kis batyut húzott elő az ágyékkötője alól, és a tartalmát a szájába tolta.

Dzirun csak egy villanásra látta, mégis megsejtette, hogy mi lehet az. Egy ugyanolyan apró és pöttyös tojás, mint amiből kettőt neki is adott a küldetés kezdetén. Egy csodaszer, amely tompítja a fájdalmat, begyógyítja a sebeket, s melynek levétől még a félholt is új erőre kap.

A Síró Madzsun gigászi, döngő léptekkel indult meg a sziget belseje felé, hatalmas sziklatalpai alá gyűrve az erdő fáit, eltiporva minden útjába kerülő életet.

A sziklagigász egyenesen Shmatava-ooajida felé tartott. Nem kétséges, mi célból.

Dzirun elmonnolt egy szitkot a fogai között, és erejével elkészülve kigázolt a partra. Most neki is jól jött volna egy hasonló tojás. Vagy akár azon bogyóknak és virágoknak egyike, melyek növényi karkötőjét alkották.

Am ilyesmire immár nem támaszkodhatott.

Önerejéből próbálta visszanyerni elszivárgó életét.

– Ősök, ősök! – suttogta. – Madzsun ősök! Gyertek, dybukkol-jatok bennem! Adjatok nekem új erőt, hogy megmenthessem népünket a végső pusztulástól!

Behunyta a szemét, és várta, hogy az ősök dybukkoljanak.

– Lijabar! – suttogta. – Ha bennem élsz tovább… segíts!

Nem érzékelte a fejében sem Lijabart, sem az ősöket, akiknek shetmedóján részt vett eddigi élete során. Am azt igenis érezte, hogy kívánsága meghallgatásra talált. Tagjaiba zakatolva, lüktetve áramlott új erő.

– Nieh! – suttogta kétségbeesetten. – Véged van, Nieh! Igen, véged!

Felrúgta magát a süppedős fövényből a magasba, és szárnyai dolgozni kezdtek.

Nieh messze maga mögött hagyta őt, s már a Síró Madzsun derekának magasságában repült, alig pár szárnycsapásnyira a Szemüreg peremétől.

Dzirun kétségbeesett erőfeszítéssel vetette magát utána. Minden erejét megfeszítve repült, és ő is egyre magasabbra, egyre magasabbra emelkedett.

Közben a Síró Madzsun negyediramodásnyi léptekkel taposta le a dzsungelt maga alatt. A sziklatestről még mindig hullottak a kisebb kövek és a szemtelenül belekapaszkodott növények. A Törzs és a Fej egyenes maradt, csak a végtagok ingadoztak.

Nieh tébolyultan kacagott, és érthetetlen szavakat rikoltozott. Rárepült a Síró Mudzsun bal alkarjára, s ahogy az a lendülettől felemelkedett, magával vjtte őt is. A vén quetter a holtponton elrugaszkodott, és két kurta szárnycsapással felröppent a Szemüreg platójának előterére.

Kacagása még tébolyultabb és még visszhangosabb lett.

Dzirun elszántan repült utána.

– így, fiú, így! – rikoltozta a vén quetter. – Most ért véget a játék, igen, most! Ah-hah, fattyú, halott vagy!

Magasba emelte a dzserregőt, és érthetetlen szavakat rikoltozott.

A végletekig kimerült Dzirun meg akarta ismételni a vén quetter előbbi manőverét. Úgy gondolta, hogy rárepül a lendülő sziklakézre, s amíg az fejmagasságba emeli, megpihen, s úgy támad ellenfelére.

Am a sziklakéz mozgása megváltozott. Nem úgy lendült immár, ahogy azt járás közben lendíti valaki…

Úgy lendült, mintha egy pimasz legyet akarna elhessegetni. És Dzirun volt a légy!

– Óóóóó, ahhh!

Dzirun eszelős sietséggel röppent oldalra, és a szó szoros értelmében nekirepült a Síró Madzsun sziklaoldalának, hogy csak úgy koppant.

A hessegetni próbáló, kolosszális kőmancs messze elhibázta, ám őt még a lendület levegője is csaknem lesodorta. Messze a magasban rikácsoló kacaj harsant.

– Élsz még, Scsetgerja fiúfattya? Dzirun felfelé lökte magát.

A gigászi alkar süvítve emelkedett. Feléje zúgott.

Dzirun egy bemélyedést fedezett fel nagyjából a második és a harmadik borda között. Beröppent.

Iszonyatos sötétség takarta el a napot. Emberi mértékkel felfoghatatlan kőtenyér csattant a sziklaoldalon, és a mindenség is beleremegett.

Dzirun elvesztette egyensúlyát, és elesett. Kisebb kő- és földzápor zúdult a nyakába.

Aztán újra kivilágosodott a mindenség.

A Tenyér elzúgott valahova a messzeségbe.

Dzirun nem várta meg, amíg ismét lecsap rá. Körül sem nézve kiröppent a mélyedésből, és teljes erejéből felfelé szárnyalt.

Valahol a szeme sarkából látta a lendülő kezet, de nem akart odanézni. Csak a céljára összpontosított.

Felérhet a Szemüreghez, mielőtt lecsap a kéz…

Vagy nem?

Nem mérlegelte.

Repült szárnyaszakadtából. És a következő pillanatban felszökkent a peremre.

A titáni sziklakéz valahol messze mögötte süvített el, és a mindenség is megcsikordult és robaj lott, ahogy a sziklaoldalhoz csapódott.

Dzirun megvetette a lábát odafenn, és meg kellett kapaszkodnia a barlang oldalában, mert ahogy a gigászi sziklaóriás lépkedett, a feje is billegett és rázkódott.

– Jomoraj! – ordította a fiú. – Jomoraj! Állítsd meg, mielőtt letapossa a falunkat!

A barlangból rikácsolva és károgva a vén quetter rontott elő. Szavait nem lehetett érteni. A dzserregőt buzogányként lengette, és Dzirun felé csapott. O azonban résen volt, elmozdult a csapás

elől, és megragadta a göcsörtös fanyelet. Egymást rángatták, és közben mindketten az egyensúlyukért küzdöttek.

Nieh lábkarmai ismét Dzirun oldalába vájtak, agyaraival a fiú csuklója felé kapkodott. Dzirun azonban nem engedte el a varázsbotot. Már azt sem tudta, mi történik körülötte, minden erejével a botba kapaszkodott, és próbálta tartani magát.

– Jomoraj! – üvöltötte. – Most! Most… te gyáva féreg!

A barlang homályából egy alak derengett elő, és a csodadárda lüktető hegye közeledett.

– Öld meg! – süvítette Dzirun. – Öld már meg!

Nieh megértette, hogy a veszedelem a háta mögül közeledik, és hátrapillantott. Meglátta a feléje rohanó Jomorajt, és dühösen felrikácsolt. Megperdült, és oldalra vetette magát.

A varázsbotot elengedte egyetlen kezével, és a magára maradt Dzirun egyensúlyát vesztve térdre bukott. Egy pillanatra azt hitte, hogy a rohanó Jomoraj nem tud lefékezni, s a vén quetter helyett őt nyársalja majd fel. Jomoraj azonban megsejthette, mi következik, mert jó érzékkel irányt változtatott, és futtából, nagy erővel beledöfte a dárdát a megdöbbent quetter hasába. Csaknem beleszögezte ellenfelét a barlang oldalfalába.

Nieh felvisított, és kínjában támadója felé kapkodott a karmaival, de nem érte el. Jomoraj kiélvezett kegyetlenséggel megforgatta gyomrában a dárdát, aztán kirántotta, és újra meg újra beledöfte a quetterbe. Nieh összeesett, s úgy hevert ott, akár egy hatalmas toll- és rongykupac, és hörgése, nyöszörgése minden egyes döféssel halkabb és halkabb lett.

Dzirun tántorogva próbált megállni a lábán. Ahogy előrepillantott, a Shadkarra ismerős ormait látta felderengeni szemközt, és abból arra következtetett, hogy a Síró Madzsun pillanatokon belül eléri és eltiporja Shmatava-ooajidát.

– Meg kell állítani! – hörögte kétségbeesetten. – Jomoraj! Ne öld meg, amíg…

Rádöbbent, hogy már elkésett. Nieh már nem élt. Vagy ha csak az eszméletét vesztette el, akkor sem lenne már idő életre pofozni és kérdezgetni, mielőtt a kőgigász eltiporja a falujukat.

Egymagának kell megoldani a helyzetet.

Az egyértelmű, hogy Nieh a dzserregővel bírta mozgásra a Síró Madzsunt, és ő még a szavait is hallotta, és hangról hangra megjegyezte.

Felkapta a dzserregőt.

– Nye'wúza, ah dzsemal apop la tirgma umbira, madzsun. Hoooo-ahh-hho, ooajida, madzsun!

A Síró Madzsun változatlan sebességgel törtetett tovább, és immár a megművelt földeket tiporta.

– Oóóó! – kiáltotta elkeseredetten Dzirun. Tudta, hogy pontosan ismételte el a varázsszavakat, de azt is sejtette, hogy ezek a szavak a Síró Madzsun elindítására szolgáltak. Ahhoz, hogy megállítsa, más szavakat kellene mondania!

De miket! És a vér!

Emlékezett rá, hogy Nieh bekente a gyöngyöt saját vérével, mielőtt kiadta a parancsot. – Ez…

Felemelte ágyékkötőjét, és annak szövetével törölte, dörzsölte a hatalmas, csillogó gömböt.

– Állj meg! – mormolta. – Állj meg! Állj meg!… A Síró Madzsun ment tovább.

Dzirun hirtelen ötlettel hozzányomta a gömböt saját oldalsebéhez, és kezével szétkente rajta saját vérét.

– Állj már meg! – rikoltotta.

És a mozgás azon pillanatban abbamaradt. Dzirunt azonban tovább vitte a lendület, s ő már annyira kimerült a Niehhel vívott harc közben, hogy nem bírt talpon maradni. Pár lépést botladozott hátrafelé, aztán hanyatt esett, hátrafelé bukfencezett, majd elterült a Szemüreg padlóján, alig karnyújtásnyira a peremtől. Ha még egyet bukfencezik, menthetetlenül alázuhant volna a mélységbe, s kétséges, hogy lett volna-e ereje levegőben tartani súlyát elerőfíe-nedett szárnyaival.

Hasra fordult, és lebámult a mélységbe.

A Síró Madzsun lépés közben állt meg, s felemelt bal lába árnyékában már ott derengtek a falu legszélső házai. A környező erdő szinte pezsgett az eszeveszetten menekülő madzsu-roonok százaitól, ezreitől. Mindenki rohant, ahogy csak bírt. Csupán pár tucatnyian maradtak a falu főterén, élükön Dzsarajarrával, az öreg sámánnal, aki tollas fej díszében szertartásos táncot járva és rikoltozva próbálta útját állni á hegynyi pusztítónak.

Dzirun alig akarta ellnnni, hogy sikerült.

Hiszen nem is quetter nyelven parancsolt álljt a Síró Madzsun-nak. És mégis megállt.

Vajon engedelmeskedik más parancsnak is? Kipróbálta.

– Fordulj meg… és menj vissza a partra! A gigászi kőóriás nem mozdult.

Dzirun nem erőltette tovább a dolgot. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megpróbálja megérteni a dolgok mikéntjét. A vére a szemébe csorgott felrepedt homlokáról, lábai rogyadoztak a kimerültségtől, minden izma elmerevedett, tagjai elzsibbadtak, testén talán tenyérnyi ép hely sem maradt. Csurom vér volt. Rá kellett támaszkodnia a varázsbotra, hogy el ne vágódjon.

Szeme előtt összefolyt a barlang, különös, atavisztikus látomások gyötörték. Ősi lények, rettenetesen torz kreatúrák táncolták körül, orrába dögök bűze tolult. Szédelgett, émelygett és úgy érezte, szétrobban az agya.

Mintha egy roppant erős lélek próbált volna dybukkolni a testében. Lehet, hogy Nieh lelke és az övé most egyesült? Most lett ő immár egymaga a Nyehwozza?

Vagy csak a kimerültség okozza az egészet?

Valami megbökte a gyomrát, és halk, gunyoros nevetés kúszott be a hallójárataiba.

– Óóóó, ez ragyogó! Kívánni sem lehetett volna jobbat!… Mindenki láthatja az új legendát: hogyan győzi le halálos küzdelemben Shmatava a Nyehwozzát. Hah-hah! Megismétlődik az egykori hihetetlen küzdelem! A Nyehwozza felélesztette álmából a Síró Madzsunt, és el akarta pusztítani a madzsunok összes népét. Am Shmatava… a jóságos Shmatava, a Madzsunok Istene ezt nem hagyta! Megállította a Síró Madzsunt épp az utolsó pillanatban, megmentve ezzel Shmatava-ooajidát és a madzsu-roonokat… aztán halálos küzdelemre kél a gonosz Nyehwozzával, és mindenki szeme láttára legyőzi azt! Hah-hah! Mily dicsőséges látvány! Shmatava ledöfi a Nyehwozzát a dárdájával, aztán eltöri a szárnyait, és lehajítja a Gonoszság Démonát a mélybe, hogy zuhanjon… egészen a Pokol legmélyebb bugyráig!

Dzirun tudatáig csak homályosan hatoltak el ezek a szavak. Nem fogta fel igazán, mire készül a társa.

– Jomoraj! – suttogta. – Megmentettük Shmatava-ooajidát!

– Ó, nem, nem! – kacagott a félig quetter, félig madzsun fiú, és ismét megbökte Dzirun hasát a csodadárda hegyével. – Én mentettem meg egyedül… én, Shmatava! És az, aki tanúsíthatná ennek ellenkezőjét, hamarosan halott lesz! – Gúnyosan ingatta a fejét. – Ámbár akár nyugodtan életben is hagyhatnálak… hiszen ugyan ki hinne a Nyehwozzának, a Gonoszság Démonának?!

– Hagyj életben… mint ahogy én is számtalanszor megtettem ezt veled…

– Túl veszélyes lenne! – jelentette ki Jomoraj. – Túl sokat tudsz rólam, s túl veszélyes vagy számomra. De ha te meghalsz, csak én maradok egyedül, és én leszek egy személyben Shmatava és a Nyehwozza. Én leszek minden madzsunok egyetlen istene, ura és parancsolója! Senki nem dacolhat velem! Hah-hah! Hatalmas isten leszek! Elpusztítom a madzsunok minden ellenségét, és én fogom uralni a világot!

– Hatalmas szavak egy apró porszemtől! – kiáltotta valaki csengő hangon, és a homályból egy vékony alak bontakozott ki. – Felkészültél a halálodra, gyalázatos fivérem?!

Jomoraj akaratlanul is megperdült.

– Eluz!

– Igen, én! – sikoltotta dühösen a lány, és félresodorta arcából véres hajtincsét. – Azt hitted, mert orvul leütöttél, én már nem számítok?! Azt hitted, nem állok bosszút az aljas mesterkedései-dért?! Azt hitted, én csak egy nyavalyás madzsun lány vagyok? Megfeledkeztél arról, hogy én voltam az, akire elsőként küldött megvilágosító álmot Shmatava?

– Oóóóahhh! Mit beszélsz?! Te nem lehetsz Shmatava fattya!

– Meglehet, nem vagyok az… De én vagyok a te végzeted, te nyavalyás mocsok! '

Jomoraj rámeredt.

– Fegyvertelen vagy – hívta fel a figyelmét a tényre. – Nálam pedig itt a csodadárda. Halott leszel te is! Mindjárt. Csak élőbb felnyársalom ezt a…

Eluz hátborzongató hangon felnevetett, és megragadta két mellét, mintha le akarná szakítani enyhén duzzadó tömlőit a testéről.

– Cápaölő! – kiáltotta tébolyultan. – Tedd, amit meg kell tenned! Velem ne törődj! Öld meg ezt a shegavunyát!

Jomoraj felordított, és a dárdával Dzirun felé döfött. Ő azonban már felkészülten várta. Hátraszökkent a perem széléig. A dárdahegy elhibázta mellkasát, még csak meg sem karcolta. Ő pedig nem várt újabb döfésre. Ellökte magát a peremtől, és levetette magát a mélységbe.

Csupán két-három embernyit zuhant, aztán szétnyitotta szárnyait, és oldalra siklott, mielőtt a sziklának csapódott volna. Aztán erőteljes szárnycsapásokkal felemelkedett a Szemüreg szintjére, és farkasszemet nézett ellenfelével.

Jomoraj dühösen meredt rá, a szeme gonoszul villogott. Közel állt ahhoz, hogy ő is felröppenjen a szikláról…

…de valahogy nem mert elrugaszkodni.

– Mi az, Jomoraj… a hatalmas isten retteg a repüléstől?! – Gúnyosan kacagott. – Márpedig repülnöd kell, ha el akarsz pusztítani! Másképp nem érsz el!

Jomoraj felmordult, szétnyitotta, és meglebbentette szárnyait, ám mielőtt felröppent volna a sziklától, mérgesen elhátrált a peremtől.

A fejét rázta.

– Nem, nem… ilyen könnyen nem csalsz lépre! Tudod, hogy a levegőben egyelőre te vagy a jobb, igaz? De csak egyelőre, mert majd én is megtanulok repülni… De addig is… – Megperdült, és vészjóslóan Eluz felé indult. – Most megöllek, te ostoba szuka!

Eluz azonban nem hátrált meg. Még mindig a melleit szorongatta, mintha azoknál fogva egy hatalmas rántással szét akarná re-peszteni saját mellkasán a bőrt.

– Cápaölő! – kiáltotta. – Miért késlekedsz még! Hívd őket! Hívd! Hívd a démonokat! Szólítsd a scsethrákat! Nálad a dzserre-gő!

Dzirun agyában csak most tudatosult, mit akar a lány. O is ott lógott a dzsoma-hoogok póznáin oly sok időn át, akárcsak Lijabar feje. Az ő teste is a démonok kapujává vált.

– Neeeeem! – kiáltotta döbbenten. – Ha megteszem, azzal megöllek!

– Inkább te, mint ez a shegavunya! – sikoltotta a lány, és a szeme tűzben égett. – Hívd őket!

Jomoraj meglódult, és a dárdát előreszegezve rárontott a lányra. Eluz alábukott, eldobta magát, és jól időzített rúgással felgáncsolta bátyját. Jomoraj felbukott ugyan, de egy megsebzett vad-

állat vadságával termett talpon, és már perdült is, hogy ismét a lányra támadjon.

– Csináld már! – üvöltötte Eluz. – Hívd őket! Nekem mindenképp végem… de te elpusztíthatod őt!

Dzirun nem tétovázott tovább. Csöppnyi kétsége sem maradt afelől, hogy ha nem cselekszik, Jomoraj könnyedén megöli a lányt. Quetterként még akkor is erősebb és halálosabb lenne, ha nem birtokolná a csodadárdát.

Magasra emelte a dzserregőt, és megpörgette a vérmaszatos gyöngyöt.

– Scsethra! – üvöltötte. – Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Eluz felsikoltott a fádalomtól. Bőre a szegycsontjától a hasa közepéig felszakadt, kettényilt, és a kínoktól vonagló, rángatózó testből tenyérnyi, fekete szörnyek röppentek ki – tucatjával.

Csatt-csatt-csatt-csatt!

Jomoraj felordított. A lány felé irányzott döfése csikorogva elcsúszott a sziklafalon, a kő lobbot vetett és tenyérnyi helyen megolvadt.

Eluz leroskadt, és hanyatt dőlt. A teste reszketett, tagjaival úgy csapkodott és vergődött, akár egy szárnyaszegett, haldokló madár, és méterekre feldobálta magát a kíntól. Mellkasából fekete fürtökben süvítettek elő a scsethrák.

Csatt-csatt-csatt-csatt!

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

Jomoraj még akkor sem tudott volna kitérni előlük, ha jóval távolabb van. Így viszont, mire megpillantotta volna őket, a fekete szörnyetegek már a testére tapadtak, a vérét szívták, és karmaikkal a húsát marcangolták.

Jomoraj megpróbálta ledöfködni a felé zúgó démonokat a csodadárdával, de ennyi erővel akár szúnyogok ellen is viaskodhatott volna kétkezes pallossal. Egy-két döfése még így is talált ugyan, ám a szárnyas démonok megállás nélkül jöttek, megszámolhatat-lanul.

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt! Dzirun pedig zord hangon szólongatta őket:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Jomoraj a földre vetette magát, és sikoltva fetrengett. Saját karmaival tépte, marcangolta a húsát, és már azt sem tudta, hol

van és mi történik vele. A csodadárdát elejtette, és éles karmaival a vérszívókat hántotta.

Ám mire egyet letépett a testéről, három-négy is feltapadt helyette.

– Cápaölő! – visította. – Cápaölő… Segíts! Kérlek! Segíts!… Szolgád leszek, esküszöm… Cápaölő!

Dzirun rendületlenül kántálta a szövegét.

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Jomoraj valahogy talpra kecmergett, és visítva, sikoltozva, bömbölve a perem felé tántorgott. Levetette magát a mélységbe, és repülni próbált.

Még ha nem ez lett volna az első alkalom, hogy a szárnyát próbálgatja, hanem tapasztalt repülő lett volna már, akkor sem úszhatta volna meg élve. Több tucat scsethra tapadt a testére, tapadt a szárnyaira; akadályozták mozgását, leterhelték a szárnyakat. Jomoraj pörgött a levegőben, billegett, próbált repülni, de minél hevesebben igyekezett csapkodni, annál szánalmasabbá vált az erőfeszítése. Átbucskázott saját feje fölött, s merev szárnyakkal, iszonyodó-rettegő sikollyal hullott a mélybe.

Nekicsapódott a Síró Madzsun lépésre emelt combjának, és irtózatos placcsanással szétkenődött a sziklán. A sikoly visszhangjai szinte azonnal elhaltak.

Dzirun leereszkedett csaknem a Comb magasságáig, és szemügyre vette ellenfele maradványait. A szétkenődött, véres massza láttán kétsége sem maradt afelől, hogy Jomorajtól nem kell többé tartania. A démonok többsége is szétzúzódott, amelyek pedig nem, azok változatlan buzgósággal fúrták be magukat a húsba.

Odalent, a Síró Madzsun lábánál, Shmatava-ooajida kunyhói között Dzsarajatra és elszánt követői hatalmas ovációba kezdtek a történtek láttán.

– Shmatava! – üvöltötték diadalmasan, és leborultak a magasban röpködő Dzirun előtt. – Shmatava! Shmatava!

Az meg sem fordult primitív fejükben, hogy ezúttal a Nyeh-wozza győzött!

Dzirun visszaröppent a Szemüreghez, és a vonagló, vergődő lányhoz sietett. Az ébenszínü mellkas még mindig lüktetett, de immár

nem röppentek ki scsethrák a keblek közt tátongó, rózsaszínű résből.

Hogy lehet eltűntetni a démonokat?

Emlékezett rá, hogy Shmatava visszafelé pörgette a dzserregő gömbjét…

Ám akkor nem „eltűntek” a démonok, hanem visszaszálltak arra a testre, amiből előröppentek. És ő most nem ezt akarta.

– Eluz! – szólongatta a lányt, és megragadta az állát. – Elűz! A lány kinyitotta a szemét, és mákonyos tekintettel bámulta.

– Győztünk… Cápaölő? Legyőztük… őt?

– Jomoraj halott – recsegte a fiú keserűen. – De te sem fogod túlélni…

– Oóó… talán jobb is így – motyogta a lány. – Jobb így… igen, jobb így…

– Egyáltalán nem jobb! – préselte ki magából Dzirun. – Eluz… én… szerettelek! Nem akarlak elveszítem!

A lány kaparászó ujj ai ráfonódtak a csuklój ára.

– Ölj meg! – könyörgött. – Ha valóban szeretsz, vess véget a szenvedéseimnek… most! És ne várj! Ne hagyj tovább kínlódni!

Dzirun ajkait összeszorította a fájdalom és a kétségbeesés; nem bírt válaszolni/

– Meg kell ölnöd! – sulykolta belé a lány. – Mert én… az ellenséged vagyok!

– Ellenségem? – jajdult fel a fiú. – Félrebeszélsz! Nélküled halott lennék… És nélküled nem sokat ér számomra az élet!

– De… gondolkozz már! Én vagyok… én vagyok… az új Shma-tava vagyok! '

– De te nem vagy quetter!

– Még nem – suttogta a lány. – Még nem… Mert még nem kezdődött el bennem az átalakulás. Még nem ébredtem öntudatra. Am én már tudom… hogy az vagyok. Az új Shmatava!

– Erre semmi nem utal.

– De igen… az álmaim… A tudat. Én tudom, igen, tudom… Ezért segítettem neked megölni Jomorajt… hogy átvegyem a helyét… De nem sikerült. Meg fogok halni… Meg akarok halni. És akkor… a küzdelem… a Nyehwozza és Shmatava küzdelme örökre véget ér. – Kimeredt a szeme. – Ölj meg! Most azonnal! Igen… ölj meg, ne várj!

Felemelte a fejét, rnintha mondani akarna még valamit, aztán teste megfeszült, és visszazuhant a sziklapadlóra.

Dzirun nyögve, nyöszörögve feltápászkodott, és bicegve, a hasi sebét szorongatva Nieh összeszurkált teteméhez vonszolta magát.

– Nieh! – motyogta. – Ne hagyj cserben! Ugye, van nálad még egy…

A mocskos szakadozott ágyékkötő oldalán rábukkant arra a kicsiny batyura, amit keresett. Kigöngyölte, és felnyögött örömében, amikor az apró, pettyes tojást megpillantotta.

A gyógyító szer, amitől még a félholtak is magukhoz térnek.

Egész teste belebizsergett a gondolatba, hogyha ezt ő most megissza, elmúlik a fájdalom…

Ám nem itta meg. Mint már ezt megelőzően is, Eluznak sokkal nagyobb szüksége volt rá. Visszakúszott vele a lányhoz, és a tojást az enyhén szétnyitott szájba csúsztatta.

Megragadta a lány állát a jobb kezével, és erőnek erejével felfelé nyomta.

– Rágd el! – sziszegte. – Nyeld le! Nyeld, kislány, nyeld! Aztán előrebukott, ér ráájult az eszméletlen testre.

Epilógus

Aznap éjszaka magasra csaptak az örömtüzek Shmatava-ooajidá-ban. A falu lakosai visszatértek, és a Síró Madzsun lábánál hatalmas tüzeket gyújtottak. Dzsarajarra alkonyattól kezdve járta kerge táncát, és vén testében hihetetlen életerők lángoltak fel. Talán ő maga sem hitte, hogy életében újra láthatja majd Shmatavát, és az elmúlt évek megingatták hitét, ám most valósággal megfiatalodott.

Szelídített vadteheneket és bikákat áldoztak Shmatava dicsőségére, és egészen az égig szálltak a magasztaló énekek.

Shmatava azonban csupán az éjszaka közepén mutatkozott, amikor Golga már megtette útja java részét, s készült beletemetni sápadt arcát a tenger hullámaiba.

Am ekkor a nyállal erjesztett pálmapálinkától megmákonyo-sodott madzsu-roonok megpillanthatták istenüket. Shmatava szárnyas alakja röppent fel a falu fölé magasló Síró Madzsun szemüregéből, fel, egészen Golgáig, mintha magához akarná ölelni a sápadt ábrázatot.

Mint legutóbb, a dzsoma-hoogok által lemészároltak shetme-dójának idején, Shmatava most is egy emberi alakot tartott a karmai között. Egy vékony, nőies alakot.

A madzsu-roonok Dzsarajarrát kérdezgették a jelenség okáról, ám a vén sámán csak annyit mondott: „Shmatava tettei legtöbbször megmagyarázhatatlanok.”

Dzirun szorosan tartotta a lányt, és élvezte, ahogy a hűs esti szél a sebeit nyalogatja. Ezek a sebek csodálatos gyorsasággal behegedtek az elmúlt órák alatt; a quettertest sietve regenerálódott. Ám talán ez még nem lett volna elég, hogy visszanyerje erejét, de a hátsó barlangban talált egy ládát, amely különös holmikkal volt tele. És a láda mélyén, rongyba csavarva hevert egy ugyanolyan növényi karkötő, mint amilyet annakidején Niehtől kapott. Dzirun sietve befalt fél maréknyi bogyót és virágot, s hasonló mennyiséget az éledező Eluzzal is megetetett.

Az éjszaka közepére mindketten visszanyerték az erejüket. És Dzirun felvitte a lányt a magasba, hogy együtt nézhessék rokonaik, barátaik és ismerőseik ünneplését.

– Minket ünnepelnek – suttogta a lány álmodozó hangon –, és közben fogalmuk sincs, hogy kik vagyunk valój ában.

– Mint ahogy nem sokkal ez előttig nekünk sem volt…

– Nem úgy értem. – A lány megrázta a fejét. Erőltetetten kacagott. – Mit szólnának vajon, ha megtudnák, hogy két madzsu-roon bámul le rájuk?

Dzirun vállat vont.

– Az az idő számomra már elveszett. Tudom, hogy soha többé nem lehetek madzsun. Nem térhetek vissza oda, ahonnan eljöttem. Nem is lenne miért visszatérni… Nincs senkim. Lijabar halott… Te pedig itt vagy velem, Eluz. – Sóhajtott. – Engem sokkal inkább a jövő foglalkoztat. Fogalmam sincs, mit tegyek most, hogy én lettem a Nyehwozza.

– Mindenekelőtt… el kell pusztítanod az ellenségedet – mondta halkan a lány. – Engem, Shmatavát…

Dzirun a fejét ingatta.

– Nem szükségképpen – felelte. – Emlékezz, mit mesélt anyám. Shm és Nieh, vagyis Shmatava és a Nyehwozza dzsegh-huurokként jöttek erre a szigetre, és hosszú-hosszú ideig békében és jó barátságban éltek.

– Oóóóó, igen… emlékszem. Egy lélek két fele…

– Ezek vagyunk mi – mormolta Dzirun. – Egy lélek két fele. Szeretjük egymást, és nem akarunk ártani egymásnak. Miért lennénk ellenségek?

– Mert a Nyehwozza és Shmatava…

– Akkor váltak ellenségekké, amikor az egyensúly megbomlott! – magyarázta Dzirun. – Akkor, amikor az ős-Shmatavát először győzte le egy új' Shmatava. Ám most, hogy immár az ős-Nyehwozza is elenyészett, s új Nyehwozza lépett a helyébe, az egyensúly helyreállt. Mi ketten, te és én újra dzsegh-huurok lehetünk. Szeretetben és megértésben élhetünk… számomra elképzelhetetlen hosszúságú időkön át.

Eluz megrezzent.

– És közben saját gyermekeinket kell gyilkolnunk, hogy élhessünk és újra meg újra megfiatalodhassunk!

– Talán igen, talán nem – felelte Dzirun. Vállat vont. – Évek sora áll még előttünk, hogy feltegyük magunknak ezt a kérdést. Évek sora, mely idő alatt oly sok mindenre választ kell még kapnunk.

A lány halkan, visszafogottan kacagott.

– Egy biztos… Mi ketten kedvezőbb helyzetben vagyunk, mint a régi Shmatava és a régi Nyehwozza volt.

– Amennyiben?

– Ok mindketten hímek voltak. Idegen nőstényeket kellett megtermékenyíteniük utódaikkal. Mi viszont…

– …itt vagyunk egymásnak. A lány mosolygott.

– Emlékszel, egyszer meg akartál csókolni, de én nem engedtem.

– Igen. Lijabar shetmedója után. Visszautasítottál.

– Akkor igen… később pedig te engem… de most már kíváncsi lettem… vajon milyen érzés megcsókolni téged… itt, fenn a levegőben?

Dzirun válasz helyett magához húzta a lányt, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.

– Csodálatos érzés! – súgta Eluz. – Mámorító!

– Nos, igen… bár az igazat megvallva nem hittem, hogy a csókom…

– Úgy értem, repülni. Csodálatos érzés lehet repülni! Dzirun az ajkát törölgette.

– Azt hiszem, hamarosan megismered ezt az érzést egyedül is.

– Hogy érted ezt?

– Repülni fogsz, kislány… napokon belül. – Repülni?

Dzirun ismét megdörzsölte véres ajkát, és nevetett.

– Ha jól érzékeltem, elkezdtek agyarakká nyúlni a szemfogaid. Úgy sejtem, kezdetét vette az átalakulásod. Hamarosan te is quet-ter leszel. Hívhatlak még Eluznak… vagy akarod, hogy már most Shmatavának szólítsalak?

– Dzsegh-huurnak szólíts! – suttogta a lány, és hozzásimult. – A te dzsegh-huurodnak, a lelked másik felének!