– Engedd, hogy megmagyarázzam! Jomoraj tébolyultan kacagott.

– Gyere, gyere, Cápaölő… magyarázd el, kérlek! Gyere csak a dárdám elé!

Dzirun már annyira kimerült volt, hogy első pillanatban fel sem fogta az invitálásban rejlő alattomos gúnyt, s csaknem odarepült. Am amikor közel ért, a nyurga madzsun ismét felrikoltott, felegyenesedett, és feléje döfött a dárdával.

Dzirun nem bírta tovább tartani a lányt. Akaratlanul is elengedte Eluzt, s a vékony test másfél embernyi magasságból hullott a csónakba. Az orr közelében csapódott a kehurun bal oldalának, és a vízi alkalmatosságot oldalra billentette.

Jomoraj, aki a csónak középrészén állt, és arra összpontosított, hogy felnyársalja a csodadárdával az ernyedten csapkodó, billegő Dzirunt, erre nem számított. Ahogy a kehurun balra billent, ő elvesztette egyensúlyát, és meglepett nyögéssel átesett a jobb peremen.

Eluz pedig lecsúszott bal oldalt, és ott siklott bele a vízbe.

Egy pillanattal később, és valamivel távolabb sodródva a végsőkig elcsigázott Dzirun is lezuhant, és hatalmas csobbanással elmerült. A tenger összecsapott fölötte.

A lezuhanása előtti utolsó pillanatban még érzékelte, ahogy egy magas hullám robog arra, és magával sodorja a törékeny ke-hurunt. Látta azt is, ahogy a két madzsun eltűnik a hullám alatt. Aztán összezárult szeme előtt a szürkeség, és körbefolyta a tengervíz homálya.

Meglepetése csupán fél pillanatig tartott. Bár kimerült izmait már nem is érezte, ahhoz nem volt szüksége különösebb erőfeszítésre, hogy valamivel feljebb evickéljen, s a tovasodródó kehurun után ússzon. Eluz süllyedő teste tűnt fel a látóterében, mint már annyiszor e fárasztó nap folyamán. Ösztönösen lecsapott rá, és felfelé ragadta.

Csak egy pillanat műve volt, és máris felbukkant a szitáló esőben. A kehurun oldala szinte az orrának csapódott. Dzirun rácsapott érzéketlen baljával a csónak peremére, másik kezével pedig feltuszkolta a lányt a vészesen billegő alkotmányba. Mintegy az agya hátuljában tudatosult, hogy Lijabar feje és a dzserregő ott hever a csónak aljában, gondosan lekötözve a tartalék élelemmel együtt. Úgy látszik, Jomoraj nem akarta a véletlenre bízni a dolgot…

Felküszködte a lányt a csónakba, aztán nyögve ő is felhúzódzkodott, mellkasával megtámaszkodott rajta, s miközben levegő után kapkodva zihált, lábaival ernyedten tempózott.

Jomorajnak nem volt nyoma. Elmerült – a csodadárdával együtt.

Dzirun egy pillanatig még várta, hogy a nyurga madzsun felbukkan, ám ahogy telt az idő, és a kehurun mindinkább tovasodródott, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy valaha is látja még.

– Ó, a Nyehwozzára! – sziszegte Dzirun, és ímmel-ámmal eltaszította magát a kehuruntól. Fejjel lefelé bukott, és erős csapásokkal lefelé úszott, abba az irányba terelve testét, amerre Jomo-rajt sejtette.

Maga sem tudta, miért akarta megtalálni…

Csak a csodadárda és a fekete karkötő miatt?

Nem, ezt nem így gondolta. Nem szerette volna elveszítem a csodadárdát és a másik varázsholmit, ez igaz, de nem ezek számítottak elsődlegesen. Bármily értehetetlenül viselkedett is Jomo-

raj vele szemben, nem tudott haragudni rá. Sőt, még hálát is érzett iránta, amiért visszajött érte a dzsoma-hoog faluba, és megmentette. Tudta, hogy a történtek után nem tartozik neki semmivel… Vagy ha igen, akkor még ő kérhetné számon rajta a sorozatos cserbenhagyásokat, de valahogy mégsem akaródzott neki sorsára hagyni ezt a fiút, akit totyogó gyerekkora óta ismert. Igaz, sosem voltak barátok; Jomoraj részéről többnyire csak gúnyt és megvetést kapott – de mégiscsak kehurok voltak; azonos csónakban eveztek.

És lelke mélyén azt is sejtette, mi az oka annak, hogy Jomoraj megpróbálta ledöfni őt az imént… Féltőié!

No, nemcsak azért, mert ő quetterré vált, más oka is van félni. Például attól, hogy mit mond majd róla Dzirun a Tanács előtt. Ha mindent elmesél az igazságnak hűen, beleértve azt is, hogyan hagyta őt sorsára Jomoraj, alig hihető, hogy a Tanács dicsérni fogja majd a nyurga fiút. Sokkal inkább arra számíthat, hogy megszégyenítik, egy újabb évig nem engedik vérportyára, s addig az asszonyok közé száműzik, ház körüli munkákra.

Míg ellenben ha Dzirun meghalna, s Jomoraj egymaga térhetne vissza Lijabar fejével S az ismeretlen rendeltetésű varázsszerrel, a dzserregővel, azt mesélhetne, amit akar, s semmi kétség afelől, hogy „bátorságáért” harcossá avatnák, s megbecsülés, tisztelet övezné…

Talán miközben a szitáló esőben hazafelé evezett, már látta is magát képzeletében elismert harcosként, azon kevesek egyikeként, akik jártak már a Dzsoma-hoog szigeten, s élve tértek onnan vissza. Idővel talán még a Tanácsban is helyet kaphatna egyedi tapasztalatai miatt.

Nos, ezt az álomképet rontotta el Dzirun a megjelenésével, s a megdicsőülés helyett a megszégyenülés ígéretét hordozta puszta létezésével.

Dzirun egyre mélyebbre és mélyebbre merült. Sötét árnyak úsztak el mellette, s a szíve megdobbant. Lehet, hogy cápák?

Nem tudta kinézni, mifélék lehetnek azok az árnyak. Egyre csak úszott, és a csodadárda derengését kereste. Ám a tenger sötét volt és feneketlen.

Miközben egyre mélyebbre és mélyebbre úszott, gondolatai visszakanyarodtak a hazatéréshez. Az imént arra gondolt, hogy mi és miként lesz majd akkor, amikor a Tanács elé áll.

De a Tanács elé állni?!

Már maga a gondolat is képtelenségnek tűnt! Hogyan állhatna ő e quetter formában a Tanács elé? Mit mondana? Kiadná Nieh titkát, kockáztatva, hogy Nieh megöli? Kiadná anyj a titkát?

És egyáltalán meghallgatná a Tanács? Lehet, hogy valamiféle gonosz démonnak tartanák – a Nyehowozza valamelyik démonának, vagy magának a Nyehwozzának –, és teletűzdelnék nyilaikkal, mielőtt elmagyarázhatná helyzetét..

És hogyan élhetne tovább a madzsunok között ebben a félelmetes testben? Melyik madzsun lány vetné rá a pillantását? Kik merészelnének barátkozni vele?

Tudta, hogy amikor megérkezik a Nyihre, titokban kell majd a Síró Madzsunhoz osonnia, hogy egyetlen madzsu-roon se láthassa meg, s rá kell vennie Niehet, hogy varázslattal vagy bármivel – adja vissza igazi képmását.

Valami halványan derengett a mélyben tőle jobbra. Dzirun arrafelé evickélt. Az a tény, hogy a tüdeje nem akar szétrobbanni a víz alatt és nem kell lélegeznie, igazából már meg sem lepte. Nem először tapasztalta, s tudta, milyen könnyedén fickándozik a víz alatt. Ezt is betudta a quetterlét előnyeinek…

Igaz, valami sántított ez ügyben, s ő érezte, hogy van valami, amiről megfeledkezett, de nem ugrott be neki, hogy mi az a fontos dolog, ami elkerüli a figyelmét.

A derengés felé úszott, s pár karcsapással később a csodadárdát fedezte fel a tenger fenekén. A fegyver mágikus hegye hívta oda őt a fényével. Dzirun lecsapott rá, megmarkolta a dárdanyelet, és felfelé fordította. A gyenge derengés két-három karnyi távolságba is bevilágította a tengerfeneket. Riadt, mintás testű halak úsztak tova csodálkozva.

Jomorajnak azonban híre-hamva sem volt.

Dzirun körbeúszta a környéket a fegyverrel a kezében, remélve, hogy megtalálja társát, bár a lelke mélyén sejtette, hogy a nyurga madzsun fiú – hacsak nem rendelkezik az ő különleges tulajdonságaival – ezóta menthetetlenül megfulladt. De ha megtalálná a testét, legalább a lelkét megmenthetné, ha elvégezné rajta a shetmedót.

Jomoraj, bármily gálád és gyalázatos volt is néha, többet érdemel annál, hogy halak és rákok testében éljen tovább.

Azonban hiába kutatott társa után szinte végeérhetetlennek tűnő ideig, sehol sem találta. A fuldokló testet vagy elragadta egy cápa, vagy olyan messzire elsodorta valami felszín alatti áramlat, hogy már kívül esett a keresési területen.

Dzirun végül feladta. Elrúgta magát a tengerfenéktől, és lusta, ráérős csapásokkal emelkedett felfelé. Észre sem vette, mikor ért a felszín közelébe, s talán még azt a pillanatot sem érzékelte, amikor feje kibukkant a vízből. Csupán az tűnt fel neki, hogy már nem emelkedik tovább, s arcát nem körülfolyja a víz, hanem apró víztűkkel szurkálja; a szitáló eső csipkedte bőrét.

Nagy levegőt vett, és amikor a hűvös tengeri levegő betódult a tüdejébe, úgy érezte, szétrobban a mellkasa és az agya. Hirtelen megélénkült, és vadul csapkodott maga körül.

Csak most értette meg, hogy amíg a víz alatt tartózkodott, még a gondolkodásai és az érzékei is lelassultak. Mintha odalenn a mélyben jóval lassabban áramlott volna az idő. És most, hogy felbukkant, minden visszazökkent a normális mederbe.

De hol a kehurun?!

Dzirun teljesen elvesztette az irányérzékét. Semmi támpontot nem talált; egyhangú sötétség vette körül minden irányban, s a hullámok hol jobbról jöttek, hol balról, hol elölről, hol pedig hátulról.

Tanácstalanul lebegett a felszínen, és próbálta visszanyerni tájékozódó képességét. Vajon merre nyugszik le a nap?

Vagy ezóta már rég lenyugodott?

Egy hullám felkapta, a magasba emelte, és arrébbsodorta.

Fehér villámok cikáztak át a sötét égen, és kísérteties fénybe vonták a hullámzó dimbes-dombos vízfelszínt.

A kehurun sziluettje élesen rajzolódott ki a jobb keze irányában. Egy nyurga, izmos alak térdelt benne, és hevesen csapkodott az evezőjével.

– Jomoraj! – nyögte Dzirun, és maga sem értette, miért árad szét megkönnyebbülés a lelkében a fiú láttán. Miért örül neki, hogy nem halt meg? – Ó, a nyavalyás!

Amíg ő a tengerfenéken kereste, Jomoraj nem fulladt meg, a felszínre evickélt, és sikerült felkapaszkodnia a csónakba.

Dzirun első ösztöntől vezérelve csaknem elharsogta a madzsu-roonok harci kiáltását, de aztán jobbat gondolt. Mi értelme elárulni, hogy él és a közelben van. Hadd higgye csak a shegavunya, hogy elmenekülhet.

A villámlás megszűnt, és miközben távoli dörgések rázták az eget, Dzirun alámerült, és a kehurun irányába úszott. Eluzzal az ölében sohasem érte volna utol, így egymaga viszont nagyobb sebességgel úszott a felszín alatt, mint ahogy az egyetlen evezőtől hajtott kehurun bukdácsolt a hullámok hátán.

Immár csak az a veszély fenyegette, hogy elvéti az irányt, vagy túlúszik a kehurunon, s ismét elveszíti.

De talán lesznek még újabb villámok!

A vak sötétben nehezen bírta megbecsülni a távolságot, így inkább csak érzésből úszott, és nem számolgatta a csapásokat. Ám amikor egy idő múltán kibukkant a vízből, és tanácstalanul meresztette a szemét, rádöbbent, hogy van még valami, ami segíti tájékozódását: az ütemes evezőcsobbanásokat semmi mással nem lehetett összetéveszteni.

Dzirun farkasszemen elmosolyodott. Csendben, hogy ő ne üssön zajt, alámerült ismét, és abba az irányba úszott, amerre az imént a lapát hangját hallotta.

Pár tempó után óvatosan merült fel, s szinte belefejelt a kehurun tovalibbenő oldalába. Ösztönösen odanyúlt a bal kezével, és megmarkolta a csónak peremét. A tovasikló alkotmány meg sem rándult, ahogy beleakaszkodott teljes súlyával, s vonszolta magával. Dzirun felfeküdt a vízre, hagyta magát vonszolni, s csak annyira emelte ki a fejét, hogy a perem fölött szemmel tartsa ma-dzsun társát.

Jomoraj nem nézett hátra. Minden idegszálával az evezésre összpontosított, és teljes erejével meghúzott minden egyes csapást. Nyilvánvalóan szeretett volna minél távolabb kerülni onnan, ahol a rátámadó Dzirunt szem elől vesztette. Bízott a sötétségben és a saját gyorsaságában.

Dzirun egyelőre nem árulta el magát, de mivel az úszástól – és az azt megelőző repüléstől – alaposan kimerült, pihennie kellett. Nesztelenül feküdt a vízben, és még felgyorsult lélegzetét is visszafogta. Ám szemét egy pillanatra sem vette le a nyurga madzsu-roonról; hogyha Jomoraj felfedezi őt, azon nyomban cselekedni tudjon.

Közben a helyzetet mérlegelte.

Bármilyen óvatosan cselekszik is, nem tud úgy felkapaszkodni a kehurunba, hogy Jomoraj ne észlelje. A csónak oldalra fog billenni, amikor ráhelyezi majd testsúlyát, s Jomoraj épp elég tapasztalt evezős ahhoz, hogy érzékelje a változást.

Ez azt jelenti tehát, hogy amikor elszánja magát, hogy bemászik a kehurunba, villámgyorsan kell cselekednie. Egy szemvillanás alatt be kell szökkennie, hogy mire Jomoraj észbe kap, ő már megvethesse a lábát, és egyenlők legyenek az esélyek.

Vagy ami még jobb…

…ha ő kerül előnybe.

Eszébe jutott egy ötlet, és akaratlanul is elmosolyodott. Hm, Jomoraj hamarosan nagyon fog majd csodálkozni!

Egyelőre azonban nem kezdett még terve végrehajtásához. Hadd evezzen csak a nyurga madzsun, amennyit csak bír. Minél jobban kimeríti erőtartalékait, annál jobb. És eközben ő pedig fokozatosan visszanyerheti az erejét.

Bal kézzel kapaszkodott, a csodadárdát pedig a teste mellett szorította a jobbjában, s a világító hegyet lenn tartotta a víz színén a kehurun törzsének takarásában, nehogy a fénye elárulja.

Közben csodálkozva döbbent rá, milyen jól bírja a megpróbáltatást a bal keze. Tudta mozgatni az ujjait, és tudott vele kapaszkodni. Igaz, sajgott jócskán, de azok után, amiket már elviselt, meg sem kottyant neki ez a csekélyke fájdalom. És csodálkozva érzékelte, hogy a sebei összehúzódtak, és elkezdtek összezáródni, mintha a legjobb fajta gyógybalzsammal kente volna be őket.

Vajon ez a korábban elfogyasztott gyógybogyók utóhatása, vagy valami más?

Esetleg olyasfajta természetellenesen gyors regenerálódás, mint amilyenről egyes legendák beszélnek az istenek esetében?

Mivel a madzsunok – mint kiderült – egy quettert tartottak istenüknek, lehet, hogy a legendák nem túloztak. Talán a quetterek képesek ilyesfajta csodás regenerálódásra, s sebeik önmaguktól begyógyulnak?

Dzirun próbaképpen többször is megmozgatta bal vállát, és bár a hevesebb rándulások fájdalmat okoztak, ám a mozgatás sikerrel járt. Amikor a szürke sziklákról elröppent a lánnyal, tized-ennyire sem bírta mozdítani.

Lehet, hogy rendbe fog jönni?

Jomoraj kitartóan, rendületlen csapásokkal evezett, s hogy fokozatosan fáradt, az is jelezte, hogy mozdulatai egyre görcsösebbek, darabosabbak lettek.

Időközben az eső elállt, a szél is alábbhagyott, és a hullámok is ráérősebbek lettek. Valamivel még később a felhőtakaró széthasadt, és a réseken át kikukucskáltak a csillagok.

Jomoraj már nagyokat fújtatott, és mozdulataiból mindinkább hiányzott az erő. Már csupán legyezte a vizet, nem evezett. Erre ő is rájött, mivel nem erőltette tovább a dolgot. Eddig fél térden evezett, most mindkettővel letérdelt, pihenő pozícióban ráült a sarkára, és miközben hangosan, reszelősen fújtatott, behúzta evezőjét az ölébe.

Dzirun ezt a pillanatot várta.

Dárdáját zörrenve behajította maga elé, aztán baljával a csónakfar bal oldali peremét ragadta meg, jobbjával pedig a jobb oldalit, és felfelé lendült.

Jomoraj meghallotta a dárda zörgését, tágra nyílt szemmel hátrapillantott a válla fölött, és riadtan felnyögött. Azt látta, amint Dzirun félig már bemászott a kehurunba.

De még kiszolgáltatott állapotban leiedzett.

– Már megint itt vagy, te ördög! – recsegte Jomoraj páni félelemben. Eszelős sietséggel ugrott talpra, és a feje fölé lendítette az evezőjét, hogy lesújtson támadója fejére.

Dzirun azonban épp erre számított. Ahelyett, hogy teljesen feltornászta volna testét, visszacsusszant a vízbe, mindkét kezével megragadta a kehurun bal peremét, és teljes súlyával nekifeszülve akkorát rántott rajta lefelé, amekkorát csak bírt.

Ugyanaz történt, ami akkor, amikor Eluzt leejtette a csónakra. Tulajdonképpen onnan vette az ötletet.

A kehurun oldalra billent, és a mindkét kezével az evezőszárat markoló fiú nem bírta megtartani egyensúlyát. Átesett a peremen, és riadt ordítással a vízbe hullott.

Dzirun viszont feltornázta magát, felkapta a csodadárdát, és egy pillanattal később megvetette a lábát. Mire Jomoraj kibukkant a vízből, Dzirun már nyugodtan állt a fegyverrel a kezében, és hűvös, szórakozott tekintettel szemlélte.

– Hát így vagyunk, kehurtársam – mondta halkan. – Te a vízben, én a kehurunban.

Jomoraj komor képpel tempózott a kehurun mellett, a szeme villogott, de szavak nem hagyták el ajkait.

– Na lássuk! – morogta Dzirun vidáman. – Vajon te is olyan jó úszó vagy-e, mint én! .

Felragadott egy evezőt a kehurun aljából, letérdelt, és evezni kezdett. A csónak megrándult, és pillanatok alatt kikerült a vízben levegő fiú keze ügyéből.

Jomoraj felkiáltott, és kétségbeesetten a kehurun után vetette magát. A vízi alkotmány azonban már elsiklott előle, s Dzirun két-három erőteljes csapással még messzebbre terelte. Aztán még messzebbre.

A nyurga madzsun kétségbeesetten csapkodott, de gyakorlatilag egy helyben úszott, és egyre jobban elmaradt.

– Ne hagyj itt! – kiabálta. – Nem hagyhatsz itt… Nem hagyhatsz itt, Cápaölő!

Dzirun abbahagyta az evezést.

– Már miért ne hagyhatnálak? – kiáltotta vissza nem titkolt gúnnyal. – Te is számtalanszor megtetted ezt velem! – Gúnyosan felkacagott. – Nocsak! Csak nem cápauszonyokat látok csillogni a közeledben, fiú?! Kíváncsi vagyok, vajon te kiérdemled-e a „Cápaölő” nevet… vagy inkább „Cápaeledel”-nek szólítsalak?

Jomoraj felsikoltott, és rémülten csapkodott. Cápáknak persze nyomuk sem volt, de a nyurga fiú így is csaknem belehalt a félelembe.

– Dzirun! – sikoltozta. – Cápaölő… Kérlek, ne hagyj itt! Kérlek! Könyörgök!

– Könyörögsz? – csodálkozott Dzirun. – Eddig nem könyörögtél, csak gúnyolódtál és cserben hagytál!

– És megmentettelek! – sikoltotta Jomoraj. – Emlékezz már! Hogy feledkezhetsz meg arról, hogy megmentettelek?!

– Miután én mentettelek meg téged _T vetette vissza mérgesen Dzirun. – Cserben hagytad a társaidat, rettegve menekültél, és majdnem kitörted a nyakad. Ha én közbe nem lépek és nem mentem meg a nyomorúságos életed, dzsoma-hoog buzogány verte volna péppé, a shegavunya fejed! Vagy ami még rosszabb: odadobtak volna téged is a démonok eledeléül!

Jomoraj értehetetlen szavakat nyüszített, és csapkodva úszott az egy helyben lebegő kehurun után, Dzirun azonban pár evező-lokéssel még távolabbra taszította.

– Én megmentettelek! – kiáltotta. – És te, te nyomorult, azzal háláltad meg, hogy csaknem megöltél álmomban és elraboltad a mágikus tárgyaimat!

– Igen ezt tettem! – nyüszítette Jomoraj. – De utána megbántam! És rettenetesen szégyenkeztem…

– Mindez nem ment fel a bűnöd alól!

– Eltűnhettem volna örökre! – kiabálta a madzsun a vízből. – Elevezhettem volna már akkor… De én megbántam, amit vétkeztem ellened, és jóvá akartam tenni. Visszatértem érted! Emlékszel?! Egymagam! Megrohamoztam a dzsoma-hoog falut! Őrültség volt, eszement őrültség! És én mégis megtettem! Az életemet kockáztattam érted! Bármi történt is azelőtt vagy azután, ezt soha el ne feledd, Cápaölő! Gondolj arra, mi történt volna veled, ha én nem megyek vissza érted! Mielőtt itt hagysz nyomorultul a tengerbe fulladni, gondolj arra! Felfogtad!? Gondolj arra!

Dzirun szórakozottan meredt rá.

– Miért mentenélek meg? – kérdezte higgadtan. – Hogy amikor majd elalszok ismét dárdát döfj a szívembe? Vagy hogy álmomban a tengerbe lökj? Vagy hogy ismét cserben hagyj, és elrabold tőlem még azt is, ami megmaradt?

Jomoraj idétlenül csapkodva úszott feléje. Dzirun ez alkalommal nem taszította tovább a kehurunt; bevárta nyugodtan, amíg a másik madzsun egészen közel ér – viszont a csodadárdát mindvégig úgy tartotta maga elé, hogy Jomorajnak ne nagyon legyen kedve önkényesen felkapaszkodni.

A nyurga madzsun fiú lihegve kapaszkodott meg a csónak szélében, és köhögve, prüszkölve köpködte a vizet. Dzirun közelebb lépett hozzá.

– Mielőtt arra gondolnál, hogy ugyanúgy megbillentsd a csónakot…

Jomoraj már csinálta is. Teljes testsúlyával ránehézkedett, és oldalra rántotta. Dzirun érezte, ahogy oldalra billen, ám ő tudat alatt számított valami ilyesmire, és nem érte készületlenül. Igaz, egyensúlyát egy pillanatra elvesztette, ám mielőtt vízbe csobbant volna, elrugaszkodott, és szárnyaival is segítette mozgását. Ott csapkodott a csónak fölött, és baljóslatúan meredt le a másik ma-dzsunra.

Jomoraj visított, akár a vágni vitt vadmalac.

– Eszetlen shegavunya! – mennydörögte Dzirun. – Már majdnem megbocsátottam neked!

– Bocsáss meg! – sikoltozta Jomoraj. – Könyörgöm, bocsáss meg! Esedezem, könyörgöm… Irgalom! Irgalom!

– Ezt miért csináltad?!

– Nem tudom Nem tudom – hebegte zavarodottan a fiú. Elengedte mindkét kezével a csónak szélét, és arcát két tenyerébe temette. – Esztelen shegavunya vagyok! Nem tudom, mit miért teszek. Néha elborítja agyam a rettegés, és akkor ostobaságokat művelek! Bocsáss meg! Könyörgök neked…

Dzirun leereszkedett a csónakba, és a fejét ingatta.

– Nem tudom, mit tegyek veled, Jomoraj… Megöljelek, vagy csak egyszerűen itt hagyjalak cápaeledelnek?

– O, ne, könyörgöm!

– A könyörgés nem elég! Mondj valami okot, hogy segítsek rajtad!

– Megmentettelek…

Dzirun csak a fejét ingatta, és nem felelt. Így jelezte, hogy ez nem elég indok.

Jomoraj hangosan szűkölt a vízben, és érthetetlen szavakat motyogott.

– Én a helyedben sietnék összeszedni az mdokaimat – jegyezte meg Dzirun flegmán. – Már csak a cápák miatt is…

És valóban, ezüstös cápauszony jelent meg a csónak túlsó oldalán. Jomoraj is látta, és szűkölése éles sikolyba csapott.

– Na, gyerünk! – sürgette Dzirun. – Mondd az indokaidat!

– Mit akarsz hallani?!

– Azt neked kell tudnod.

Jomoraj megpróbált felkapaszkodni a kehurunra, ám Dzirun egy rúgással visszalökte a vízbe.

A cápauszony nagy félkört írt le a csapkodó madzsun körül, aztán megfordult…

– A szolgád leszek! – sikoltotta Jomoraj. – Alázatos híved leszek! Istenként foglak tiszteim! Teljesítem minden parancsodat!

Dzirun vállat vont. Nem nagyon izgatták ezek az ajánlkozások.

– Soha nem fordulok ellened! – sikoltotta Jomoraj. – Shmata-va nevére esküszöm!

– Halott isten nevére ne esküdj!

– Mi?!

Dzirun nem magyarázta.

A cápauszony irányba fordult, és nagy sebességgel a kehurun felé siklott.

– Könyörgöm, könyörgöm…

– Nincs több mondandód?

– De igen! – sikoltotta Jomoraj rettegve. – Nálam vannak a mágikus bogyók, amiket a csuklódról leszakítottam! És nálam van az az aprócska tojás is! Itt vannak, itt… itt… itt…

Dzirun nem várt tovább. Odanyújtotta a csodadárda nyelét.

– Kapaszkodj bele!

Jomoraj nyöszörögve csapott le rá, és mindkét kezével megragadta a nyelet. Dzirun teljes erejéből megrántotta, és bevonszolta a fiút a kehurunba, mielőtt a cápauszony odaért volna.

Jomoraj úgy hevert ott zihálva és levegő után kapkodva, mintha egy kifogott, hatalmas hal lenne.

– Most utoljára még segítettem rajtad – mormolta Dzirun megbántottan –, de szeretném ha figyelnél rám… Figyelsz rám, Jomoraj? Kellően figyelsz?

– Csupa fül vagyok.

– Hajlandó vagyok elfelejteni minden eddigi gyalázatosságodat és megbocsátani neked…

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

– …amennyiben esküt teszel arra, hogy hűen fogsz szolgálni és teljesíted minden parancsomat!

Jomoraj behunyta a szemét.

– Megteszem – bizonygatta mintegy magának. – Megteszem!

– De ne Shmatava nevére esküdj! – morogta Dzirun.

– Hát akkor mire? – hökkent meg Jomoraj. Dzirun előhúzta a fakést, és társa szeme elé tartotta.

– Erre!

Jomoraj megreszketett, de azért valahogy feltérdelt.

– A késre?!

– Igen, a késre – sziszegte Dzirun, és zordan mosolygott. – Volt a te birtokodban is ez a kés, ugye? És biztosra veszem, megtapasztaltad, hogy nem közönséges holmi…

Jomoraj iszonyodva meredt a fakésre. Rezgő tekintete elárulta, hogy sejt valamit. Valami igen retteneteset.

– Esküdj meg erre a késre – folytatta Dzirun – hogy soha többé nem cselekszel ellenem… nem támadsz rám, nem hagysz cserben… és az életed kockáztatásával is véded az életem.

– Argh… hah… igen.

– A szolgám leszel – szögezte le Dzirun. – Én rendelkezek az életed fölött, és ha nem jól szolgálsz, azon nyomban megöllek…

– Oóóóh-ah!

– De nem elég ám, hogy megöllek – sziszegte Dzirun. – A lelkedet a Pokol leggyötrelmesebb és legmélyebb bugyrába taszítom, s amikor szükségem lesz rá, még onnan is előhívom, hogy engem szolgáljon! Soha nem lesz nyugodalmad, soha nem lesz új életed, soha nem dybukkolsz senkiben!

Jomoraj dermedten meredt rá.

– Nem túlzás ez? – kérdezte végül bizonytalanul, és vágyakozó pillantást vetett a csónak peremén túlra, mintha legszívesebben inkább visszaugrana.

– Ha hűen szolgálsz – folytatta Dzirun –, jutalmad nem marad el. Am ha megcsalsz, cserbenhagysz vagy megpróbálsz kijátszani, sorsod rettenetesebb lesz, mint ezelőtt bármely más madzsuné!

Jomoraj behunyta a szemét, és nagyot nyelt.

– Esküszöm… a fakésre!

– És minden másra, ami számodra szent! Jomoraj ernyedten sóhajtott.

– Igen… és minden másra is.

Dzirun kurta mozdulattal meglendítette a fakést, és beledöfte hegyét Jomoraj jobb karjába. A kés azonnal lüktetni kezdett, és buzgón szívta magába a kicsorgó vért.

Jomoraj felkiáltott, és elrántotta a karját.

– Mi a fészkes…

– Nyugalom! – mosolygott Dzirun. – Csak megízleltettem vele a véredet… hogy a világ bármely pontján, bárhol és bármikor rád találjon, ha megszeged az esküdet.

– Na, kösz. Erről nem volt szó!

Dzirun mosolyogva bólintott; a kés szemmel látható buzgósággal mocorgott és ugrándozott a kezében. Alig bírta visszafogni.

– Ezek után, hogy megízlelte a véred… én a helyedben sohasem kerülnék hozzá karnyújtásnyi távolságon belülre… Tudod, egy kissé mohó, ha ismerős vérszagot érez. Ha megérinted, neked

véged! De még akkor is, ha csak felé nyújtod a kezed, hogy megsimogasd… vagy ellopni próbáld!

– A francba!

Dzirun nevetett.

– Én azt hiszem, még így is jó alkut kötöttél, Jomoraj. És én is megesküszöm neked, hogyha hűen szolgálsz, egy idő után felmentelek maj d esküd súlya alól.

Jomoraj pislogott.

– Egy idő után?

– Úgy bizony.

– Mikor?

– Azt majd a történtek ismeretében döntöm el. De addig is, add vissza, ami még az enyém!

Jomoraj habozás nélkül lehúzta karjáról a fekete karkötőt, és átnyújtotta. – Tessék.

– És a bogyók? – Dzirun az eszméletlenül heverő lány felé pislogott. – Azt mondtad, nálad vannak a gyógybogyók meg a tojás… add át őket!

Jomoraj a fejét ingatta.

– Azok nincsenek nálam…

  – De az imént azt mondtad… – Hazudtam! – Jomoraj!!!!

– Most utoljára, de tényleg… nem tehettem mást! Ha nem hazudok, vízben hagytál volna…

– Akkor hol vannak? Befaltad őket?

– A bogyókat és a virágokat igen. De a tojás ott van egy kis zacskóban Lijabar feje mellett…

És valóban, egy kicsi szövetbe csavarva ott volt a szeplős, faerezet-mintás, hüvelyknyi kis tojás.

Dzirun nem sokat tétovázott. Bár ő maga is késztetést érzett arra, hogy elroppantsa a tojást és felfrissüljön a nedvétől, úgy ítélte meg, hogy Eluznak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint neki.

Megmosták a lány arcát, közös erővel élesztgették, aztán a fogai közé nyomták a tojást, és lenyelették vele a levét; nagy buzgó-ságukban még a tojáshéj darabjait is. A tojás hatása csodálatos volt! Eluz perceken belül magához tért. Hosszas sóhajtozás, és

szabálytalan izomrándulások után kinyitotta sötét szemét, és a föléje hajló arcokat fürkészte. Nem ijedt meg Dzirun quetter-ábrá-zatától.

– Megmenekültünk, Síró Madzsun? – kérdezte alig hallhatóan. Ám mire válaszoltak neki, a szeme ismét becsukódott.

Am mozdulatlansága és csendessége már egészen más volt, mint ezelőtt. Gyógyító erők munkálkodtak testén s lelkén.

Aznap éjszaka már nem eveztek tovább. Felváltva aludtak. Először Dzirun; a csónak hátuljába húzódott, és a fakés markolatát szorongatva pislogott.

– Te, Jomoraj, a kehurun orrában maradsz, megértetted? A nyurga fiú vállat vont.

– Meg.

– Ha átjössz a középrészen, meghalsz.

– De miért mennék?

– Mert esetleg megint elkap a szokásos félelem és ostoba gondolatokat támaszt a fejedben.

Jomoraj kelletlenül vigyorgott.

– Majd igyekszem leküzdeni az ilyesfajta gondolatokat.

– Járj sikerrel! – kívánta Dzirun. – Rohadt érzés lenne, ha a kés megölne, s egy zombival kellene megtennem a hazáig hátralévő utat.

Jomoraj nagyot nyelt.

– Értelek.

– Csak azért, mert ha bármit megkísérelsz ellenem, a kés, amely megízlelte a véredet, magától megöl… nekem még fel sem kell ébrednem.

– Mondtam, hogy értelek! – dörmögte mérgesen Jomoraj, és sötéten pislogott. – Aludj!

Dzirun szemére azonban sokáig nem jött még álom. Eddigi tapasztalatai óvatossá tették, s éberebben aludt, mint eddig bármikor. A legcsekélyebb neszre azonnal összerezzent, s ha a kehurunt egy picit erősebben megbillentette a kelleténél egy hullám, máris kinyitotta a szemét. Jomoraj azonban nem mozdult el a kehurun hátuljából, és úgy tűnt, nem tervez semmit ellene.

Aztán az éjszaka közepén Jomoraj hangosan szólította, s ő a kés nyelét megszorítva, feszülten ült fel.

– Most te őrködsz – mondta a nyurga fiú morózusan. Aztán sóhajtott. – És igazán megbízhatnál végre bennem…

– Hah, mondod te!

– Egyrészt ne feledd, hogy megesküdtem, másrészt… nem sok értelme lenne, ha ellened fordulnék.

Dzirun pislogott.

– Eddig sem sok volt.

– Ugyan mivel tudnék én ártani neked? A lándzsadöfést túléled, a vízbe nem fulladsz, és lerázni sem tudnálak… Ismét utolérnél, és legközelebb már nem lennél ilyen kegyes.

– Nem, abban biztos lehetsz.

– Na látod – morogta Jomoraj. – Akkor meg miért gyanakszol rám még mindig? Egyszer s mindenkorra lezártam magamban azt az ostoba időszakot…

Dzirun nem felelt. Jomoraj motyogott még magában egy darabig, aztán behunyta a szemét, és elaludt. Dzirun egy darabig a csillagokat bámulta, ám aztán, bár ő őrködött volna, elaludt. Hajnaltájban arra riadt fel, hogy valaki a közelében matat.

Azonnal kést rántott,

– Most nagy hibát követtél el, ostoba shegavunya!

Eluz bámult rá közvetlen közelről. A lány az élelem fölött térdelt, és a fonnyadozó gyümölcsök között turkált.

– Éhes vagyok… – Eluz!

– Ki más?

Jomoraj is felriadt a csónak orrában, és ostobán pislogott. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, mi ez a hangoskodás. De aztán nem szólt egy szót sem, csak a torkát köszörülte, és megmosta az arcát tengervízzel, hogy felfrissüljön.

– Eluz! – ismételte megkönnyebbülten Dzirun. – Csakhogy magadhoz tértél! Hogy érzed magad?

A lány fancsali képet vágott, és megtapogatta törött karját.

– Mint akin egy egész falu shetmedózott. – Gyanakodva bámult Dzirunra. – Te… Dzirun vagy, igaz?

– Ne félj tőlem!

A lány a fejét ingatta.

– Álmaimban… ez a furcsa átváltozás… elég zavaros…

– Számomra legalább annyira, kislány – mormolta. – És ami a Dzsoma-hoogon történt… arra is biztosan találunk majd magyará-

zatot. Csak egy a lényeg: higgy nekem. Én nem akarlak bántani. – Sóhajtott. – Egyáltalán nem. Az életemet is kockáztattam, hogy megmentselek.

Eluz merőn nézte; sebektől barázdált arcáról nem lehetett leolvasni érzelmeit. Ép kezével előrángatott egy túlérett banánt, meghámozta, és élvezettel harapott bele.

– Nem is tudom, mikor ettem utolj ára.

– Jó régen volt, az biztos!

A lány sötéten bámult a banánra.

– A többiek meghaltak. – Nem kérdezte, leszögezte a tényt. – És mi hazafelé tartunk a Nyihre.

– Igen.

– Mi történt? Semmire sem emlékszem, csak zavaros és véres álmokra…

– Akkor nem maradtál le semmiről – dörmögte Jomoraj. – A Dzsoma-hoog maga volt egy zavaros és véres álom.

Miközben megreggeliztek, a lány nógatására Dzirun megpróbálta tömören összefoglalni a történteket. Nem tért ki minden részletre. Meséje azonban az állandó közbekérdezések miatt még így is hosszúra nyúlt.

Eluz fáradtan meredt rá, s miközben hallgatta, tekintetébe leplezetlen csodálat telepedett. Annál a résznél, amikor Dzirun azt ecsetelte, miként próbált vele együtt felszállni a levegőbe a vízből, s miként ejtette újra és újra vissza, Eluz fojtottan felkiáltott.

– Oóóó, ennyit küszködtél miattam! – Ennyit.

– De miért? Miért?… Miért nem hagytál sorsomra? Velem együtt te is elpusztulhattál volna.

– Egy harcos nem hagyja ott a kehurtársait – jelentette ki Dzirun, és a szeme sarkából látta, hogy Jomoraj arca elszürkül. Pedig ezt a megjegyzést nem neki szánta. Inkább a lány előtt akart büszkélkedni. – Eltökéltem magam, hogy mindenképp megmentelek.

– De hát azt sem tudtad, élek-e még!

– A többieket már nem menthettem meg – magyarázta Dzirun halkan. – Úgy gondoltam, legalább téged hazaviszlek. Reméltem, hogy élve… De ha nem sikerült volna, hazahozlak holtan is, hogy a rokonaid és ismerőseid osztozhassanak lelkeden a shetmedóban.

– Oóóóh!

A lány sokáig nem szólt, Jomoraj pedig, aki ébredése óta amúgy is még a szokásosnál is komorabb és csendesebb maradt, most húzódott közelebb.

– Azt mondtad, az a quetter fickó, akihez te most hasonlatossá váltál… a Síró Madzsun Szemüregében él?

Dzirun egy pillanatra elbizonytalanodott. Máris megbánta, hogy ezt elmondta. Ám mivel előzőleg a pataknál Eluznak már úgyis beszélt Niehről, most nem akart hazudni.

– Igen, ott él. De… Meg kell ígérned, hogy erről senkinek sem beszélsz, Jomoraj! – szögezte le komolyan. – Ha kifecseged ezt a titkot, mindhárman meghalunk.

– Mindhárman?

– Nieh, a Nyehwozza megöl valamennyiünket. Nem lett volna szabad beszélnem róla, de én elég shegavunya voltam, és kifecsegtem nektek.

Jomoraj a fejét ingatta.

– Én nem fogom elárulni senkinek, abban biztos lehetsz. – Úgy legyen!

– A szavamat adom, hogy megtartom a titkot.

– Én is – mondta halkan a lány. – Ez a mi közös titkunk lesz, és nem beszélünk róla senkinek.

Dzirun egy kissé megnyugodott, de azért a lelke mélyén még mindig szidta magát, amiért Nieh hollétét elárulta. Jomoraj azonban nem elégedett meg ennyivel.

– És… miféle jutalmat ígért neked Nieh, ha végrehajtod a feladatot?

– Már mondtam – vetette oda Dzirun türelmetlenül. – Azt mondta, ha visszaviszem neki a dzserregőt, megölöm a sámánt és elhozom Lijabar fejét is, visszaadja a bátyám életét.

Most Eluzon volt a csodálkozás sora.

– Hogy adhatná vissza az életét? – suttogta elszoruló torokkal, és megpaskolta saját keblét. – Hiszen Lijabar lelkének része már itt Van… és benned is ott van… és Jomorajban is ott van… mindenkiben, aki részt vett a shetmedón. Hogy vehetné vissza tőlünk Lijabar lelkét?

Dzirun erre ez idáig nem is gondolt. Azonban most kényelmetlen gondolatok árasztották el agyát.

Lehetséges, hogy Nieh nem is lesz képes visszahozni az életbe Lijabart? Lehetséges, hogy csupán azért ajánlotta ezt, hogy elvé-

geztesse velem, amitakar? Lehetséges, hogy szánt szándékkal rászedett, és nem hogy jutalmat nem ad, de megöl, hogy ne maradjon senki, aki ismeri a titkát? Kínos kérdések voltak ezek.

És szemmel láthatóan valami hasonló foglalkoztathatta Jomo-rajt is, mivel a nyurga fiú igencsak elmerült a gondolataiban.

– Ennyi?. – szólalt meg végül. – Ennyi az összes jutalmad azért, amit tettél? Csak az, hogy visszakapod Lijabart?

– Nekem ennyi is elég.

– És mi? – kérdezte Jomoraj. – Mi is segítettünk. Nekünk nem járjutalom?

– Nem tudom.

– Nem azért, hogy a saját érdemeimet kiemeljem – hadarta fojtott hangon Jomoraj –, de példának okáért a sámánt én öltem meg. Tehát nekem is jár jutalom. És ha én nem ölöm meg, a dzserregőt sem tudod megkaparintani, tehát nekem ebben is részem van.

– Hallgass már! – morrant rá mérgesen Eluz. – Én a helyedben, azok után, amiket tettél, meg se szólalnék.

– Jó, de a jutalom…

– A te jutalmad az, hogy Cápaölő meghagyta az életed és nem tépte ki a gyáva szíved!

– Hallgass, esztelen kis szuka! Ez nem a te dolgod!

– Te hallgass! Szégyellem, hogy a bátyám vagy!

– Na várj csak…

Dzirun azonban közbelépett.

– Elég a marakodásból! – recsegte. – Mindkettőtöknek van oka a szégyenkezésre!

– Nekem miért? – sziszegte Eluz.

– Elvesztettétek a testvéreteket, a rokonotokat, és mégis egymással veszekedtek?! Ahelyett, hogy boldogok lennétek, hogy legalább ti ketten megmaradtatok egymásnak! Legyetek igazi testvérek, és ne marjátok egymást, hanem tartsatok össze minden körülmények között!… És csakhogy tudjátok, ha lesz bármi jutalom, nekem nem kell. Nekem csak az kell, hogy Lijabar éljen. Ha bármi mást ad Nieh, én nektek adom. A tiétek lehet, s annyit marakodhattok rajta, amennyit csak akartok.

Jomoraj és Eluz nem néztek sem egymásra, sem Dzirunra, és szólni sem szóltak. Eluralkodott köztük a csend.

Dzirun igyekezett oldani a feszültséget, s neki is akadtak kérdései.

– Néha, amikor pár pillanatra eszméletre tértél, Síró Madzsun-nak szólítottál, Eluz. Miért?

A lány meglepetten meredt maga elé.

– Nem tudom – motyogta. – Nem emlékszem. Az az álom… túlságosan zavaros volt… túlságosan értelmetlen…

– De mit gondolsz, vajon miért szólíthattál így?

– Mondom, hogy nem tudom.

– Talán azért – vetette közbe gunyorosan Jomoraj –, mert olyan hősiesen viselkedtél, hogy a kishúgom azt hitte, maga a rendíthetetlen Kőszikla Hős hajol föléje.

Eluz komoran fordult felé.

– Épp te gúnyolódsz ezen, Gyávaság Hercege, aki cserben hagytad a társaidat, s ott hagytad volna meghalni a tulajdon testvérhúgodat is?

Jomoraj felhorkant, arca hamuszínűvé vált, de aztán nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét.

– Elég a pihenőből! – rendelkezett Dzirun. – Ragadjuk meg az evezőket! Legalábbis mi ketten… Te nem, Eluz!

– Mi az, hogy én nem?! – háborgott a lány.

– El van törve a karod.

– Igen, de nem érzek fájdalmat, és talán…

– Maradj a fenekeden, húgom! – förmedt rá Jomoraj. – Fél kézzel nem lehet evezni!

– Pihenj csak, pihenj! – motyogta Dzirun is. – Neked most csak az a dolgod, hogy felépülj szörnyű sérüléseidből.

Kis pihenőkkel, tempósan eveztek. Kora délután Dzirun felszállt a magasba, és a tiszta időben a láthatárt szemlélte minden irányba. Attól tartott, hogy dzsoma-hoogokkal megrakott dsolon-gákat pillant majd meg mögöttük, de nem látott üldözőket.

Amikor visszaereszkedett, észrevette, hogy két társa nem titkolt csodálattal és tisztelettel bámulja. És némi gyanakvással is?

– Ne féljetek tőlem! – motyogta. – Ez csak a mágikus szerek hatása. Én Dzirun vagyok, a Cápaölő. Ez a test… nem az én testem. Majd ha hazaérünk, megszabadulok tőle, és ismét olyan leszek, mint régen.

– Milyen érzés az égen szárnyalni? – kérdezte halkan a lány. Dzirun rájött, hogy félreértelmezte az iménti tekinteteket.

– Mámorító – felelte széles vigyorral.

– És hogy-hogy nem esel le? Az előbb néztelek, alig mozgattad a szárnyaidat…

– Valamiféle mágia lehet ez is – felelte. – Ám néha elég fárasztó tud lenni a repülés.

– Egyszer majd… felviszel a magasba? Dzirunból akaratlanul is kibuggyant a nevetés.

– Eluz!… Napokon át a magasban cipeltelek! A lány szégyenlősen elmosolyodott.

– De én abból semmire sem emlékszem. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyen érzés lehet.

– Hah! Komolyan akarod?

– A legkomolyabban!

– Gyere akkor! – Odalépett a lányhoz, átfogta a derekát, és szorosan magához húzta. – Ne félj tőlem! És fogd át a nyakam az ép kezeddel, hogy le ne zuhanj!

Elrúgta magát a megbillenő kehurunból, és a lánnyal együtt felkúszott a magasba. Csak utólag jutott az eszébe, hogy nagy buzgalmában, hogy kielégítse a lány kérését, a csodadárdát a csónak farában hagyta. Ha Jomoraj tervez valamit…

Am Jomoraj nem tervezett semmit. Nem nyúlt a dárda felé. Hátra könyökölt, leárnyékolta a szemét bal kezével, s őket nézte, hogy mit müveinek odafenn az égen.

Dzirun olyan magasra vitte a lányt, amilyenre csak bírta, és nagy köröket leírva, siklórepülésben ereszkedett vissza vele.

Eluz egész idő alatt egy árva szót sem szólt, csupán a lélegzete gyorsult fel, s mellbimbói keményedtek meg.

– Döbbenetes! – motyogta, amikor leértek. – Döbbenetes! Bár nekem is lennének szárnyaim!

– Akkor te is ilyen ronda lennél, mint én.

– Ronda? – motyogta a lány, és a fejét ingatta. – Te nem ronda vagy…

– Undorító? Gyűlöletes? Visszataszító? – találgatta a fiú.

– O, nem… Csodálatos és erőtől duzzadó, akár egy isten! Shmatava sem nézhet ki különbül!

Dzirun elkomorodott. A korábbi kis élménybeszámolójából több részletet is elhallgatott; és kihagyta a lényeget is. Minek beszélni olyasmiről, amire nem tud magyarázatot? Miért jelentené ki

előttük, hogy Shmatava halott? Jomorajnak megállna a szíve a rémülettől, ha megtudná, hogy a madzsunok istenét ő ölte meg.

Jomoraj feléje fordult. Vajon ő sejti, ki lehetett az a töpörödött kis sámán?

Jomoraj bizonytalanul meredt rá.

– Miért nézel? – kérdezte Dzirun. – Akarod, hogy téged is felvigyelek?

Jomoraj megborzongott.

– Nem, azt hiszem, nem… Talán majd egyszer, de nem most.

– Hát akkor? Forralsz talán ellenem valamit?

– Nem, nem forralok – mormolta a fiú bosszúsan. – Csak… mondani akartam valamit, de azt hiszem… teljesen fölösleges.

– Mit akartál mondani? Jomoraj legyintett.

– Oly mindegy. Evezzünk!

– Jó, evezzünk!

Ám később, evezés közben Jomoraj mégis kibökte, ami a lelkét nyomta.

– Amit a dombok közt mondtam neked a Dzsoma-hoogon, komolyan gondoltam – közölte kelletlenül. – Azt akartam, hogy legyen béke köztünk. Szerettem volna, ha elfelejtjük régi ellentéteinket és… barátok leszünk.

– Nem rajtam múlott…

– Tudom, tudom. Nem is azért hoztam szóba – tiltakozott a nyurga fiú pironkodva. – Én valóban békét akartam, és emlékezz, amikor a halott Cahu majdnem megölt téged a veremben, én voltam az, aki utánad ugrottam.

– Emlékszem. Jomoraj sóhajtott.

– Azt hiszem, Csergoraj után is beugrottam volna. Eluz után is. Talán Hedsharad után is… de Csekof miatt vagy Pávián miatt… már nem. – Kényszeredetten megvakarta az állát. – Érted, mire akarok ezzel kilyukadni?

– Nem egészen.

– Eléggé megrettentem akkor – vallotta be a nyurga fiú. – Talán utánad sem ugrottam volna le… De mivel épp azelőtt beszéltünk arról, hogy legyen béke és barátság köztünk, egyszerűen úgy éreztem, bizonyítanom kell, hogy komolyan gondolom.

– Hah!

– Ezért ugrottam be a verembe tétovázás nélkül. Ezért szedtelek ki a mozgó halott kezei közül. Ezért kockáztattam a saját életemet.

– Csak ezért? – kotyogta közbe Eluz. – Nem azért, hogy mindannyiunk előtt bizonyítsd a bátorságodat?

Jomoraj vállat vont.

– Mit tudom én… Lehet, hogy azért is.

– Vagy talán azért, mert rossz volt a lelkiismereted, hogy lejárattál engem a Tanács előtt – vélte Dzirun –, s így akartad jóvá tenni.

Jomoraj ismét vállat vont.

– Az is lehet. – A fejét ingatta. – De amikor te eszméletlenül hevertél és én elvettem tőled a csodadárdát, a zgarauzt meg a karkötőt, tényleg a legjobb szándék vezérelt. Nem meglopni akartalak. Ha meglopni akartalak volna, akkor a gyógyító tojást és a cápafogas nyakláncodat sem hagytam volna meg. Vissza akartam adni mindent, amikor majd végzünk… És még így sem csak magamtól cselekedtem. Megkérdeztem a többieket is. Mindenki azt mondta, hogy ezt kell tennem. A küldetésünk érdekében.

– Jól van, felejtsük el!

– És a dzsoma-hoog falunál nem voltam gyáva! – fakadt ki Jomoraj. – Nem hagytam cserben a többieket! – A fejét rázta. – Igaz, én észleltem először a veszélyt, és én futamodtam meg, de aki nem shegavunya, annak látnia kellett, hogy ez az egyetlen lehetőségünk!

– Jól van.

– De nincs jól! – kiabálta Jomoraj. – Egyáltalán nem az van, amit hiszel! Én nem futottam el gyáván! Amikor észleltem, hogy bajban vannak és nem menekülnek velem együtt, visszamentem, és megpróbáltam kimenteni őket. Harcoltam, amíg tudtam. Csak akkor futottam el, amikor láttam, hogy a többieken már nem segíthetek… És amikor megláttalak téged a barlangban ezzel a… rémes külsővel… meg a sétáló halottakkal, nagyon megrémültem. Azt sem tudtam, hol áll a fejem. Csak azt tudtam, hogy nem akarok melletted maradni… azért tettem azokat az őrültségeket, amiket tettem.

– Gondoltam.

– De aztán ismét elkapott ugyanaz a szégyenkezés, ami már korábban is. Azt mondtam magamnak: nem futhatok el, mert csak

a gyávák futnak el! És én nem vagyok gyáva. Soha nem is voltam az! Visszatértem a barlangba, de akkor téged már nem találtalak ott, csak egy halom dzsoma-hoogot. A fakéssel jó párat megöltem közülük, és az egyiküknél ott találtam a csodadárdát. Azzal még néhányat megöltem, és hamar rájöttem, hogy a fakés révén parancsolni tudok a feléledő holtaknak…

– Hamar, hm? Nekem elég hosszú időbe tellett.

Jomoraj elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Lázas tekintettel folytatta beszámolóját.

– Elragadtam a csapat főnökének harci bikáját, és annak a hátán lovagolva magam mögött hagytam a fennsíkról letóduló dzso-ma-hoog csapatot. – Ökölbe szorította a kezét. – És itt elmenekülhettem volna… Nem tudtam, hogy veled mi lett. Arra gondoltam, hogy bizonyára foglyul ejtettek vagy meghaltál. De azt tudtam, hogy hol vannak a társaim. Rám tört egy érzés: nem akartam hazamenni nélkülük, s arra gondoltam, hogy akkor inkább meghalok velük együtt. Ez legalább olyan őrültség volt, tudom, mint az, amikor rettegésből cselekedtem. Visszavágtattam bikaháton a dzsoma-hoog faluba, és megrohamoztam az ottaniakat… Ám a harc hevében ismét megjelentek azok a szörnyű, szárnyas démonok, és pillanatok alatt hatalmába kerített a rettenet. – Beismerően sóhajtott. – Iszonyatos félelmet keltettek bennem. A halálomat láttam bennük; rongyként facsarta össze a szívem az az érzés, hogy ezek a démonok lesznek majd gyilkosaim. Még a lelkem is megremegett erre az érzésre. Még most… még most is iszonyat tölt el, ha azokra az apró kis démonokra gondolok! – Pislogott. – Magammal ragadhattalak volna… de nem volt hozzá merszem. Csak annyit tudtam, hogy menekülnöm kell, s nem bírtam leküzdeni ezt az érzést. Nevezd ezt gyávaságnak, hitványságnak, nem érdekel… Nem tehettem ellene. S később, a parton, s még később a kehurunban ugyanez a rettenetes bizonytalanság öntötte el az elmémet, s nem bírtam uralni a cselekedeteimet… – Ismét sóhajtott. – Hogy miért mondtam el mindezt? Azért, hogy megértsd: én nem vagyok hitvány! Én nem vagyok fondorlatos, sem gyalázatos, sem alattomos… Én nem tervezek ellened semmit. Örülök, hogy életben vagyok, és azt se bánom, ha majd megszégyenülök a Tanács előtt. Bár csak ott állnék már!

Dzirun figyelmesen nézett rá.

– Nem kell feltétlenül megszégyenülnöd a Tanács előtt mondta önmagát is meglepve. – Esetleg elfelejthetünk néhány kínos részletet.

Jomoraj a fejét ingatta.

– Ezt nem várom el tőled, Gápaölő. Amit ellened vétkeztem, szégyenletes… ezt én is tudom.

– De talán nem feltétlenül kell mindenki másnak is megtudnia.

– Ah, nagylelkű vagy! De nem kell védened. Vállalom a felelősséget a tetteimért.

– Az is lehet, hogy csak feledékeny vagyok – helyesbített Dzirun. A homlokát tapogatta. – Sok részlet máris kiment a fejemből. Nem mindenre emlékszem, ami a harc hevében történt. – A lányra pillantott. – És te, Eluz?

– Én? – lepődött meg a lány, és ártatlan képet vágott. – Én eszméletlenül hevertem egész idő alatt… Semmiről sem tudok.

Jomoraj hitetlenkedve nézett egyikről a másikra.

– Most… komolyan beszéltek?

– Az attól függ, hogy viselkedsz a továbbiakban. Ha megint elkap a rettegés, és ostobaságokra késztet, megeshet, hogy visszatérnek az elfelejtett emlékek.

– És nekem is eszembe juthat – tette hozzá Eluz – hogy néha-néha felocsúdtam, s akkor furcsa dolgokat láttam.

Jomoraj még mindig nem akarta elliinni.

– Lehetséges lenne…

– Én nem akarok rosszat neked, Jomoraj – mondta komolyan Dzirun. – A bátyámat elvesztettem, s a barátaim többségét is. Ha bosszút akarnék állni rajtad a történtekért, már rég megölhettelek volna. Mi jó származna nekem abból, ha te az én elbeszélésem alapján megszégyenülnél a Tanács előtt? Semmi. Kerülnél engem, és haragudnál rám. Elvesztenék még egy lehetséges barátot. Egy igazán jó és hatékony harcost. Így viszont esélyem van arra, hogy számíthatok a háládra és a segítségedre.

– Ah! Te tényleg nagylelkű vagy, Cápaölő! – suttogta őszinte örömmel Jomoraj. – Bizton mondhatom, számíthatsz a hálámra, a segítségemre, a szolgálataimra… és ha elfogadod, a barátságomra is!

Dzirun mosolygott.

– Már miért ne fogadnám el? – Sötét árnyék futott végig az arcán. – Meg kell becsülnünk minden barátot. Nem túl sok maradt.

9. A síró madzsun

Alkonyatig eveztek, és mielőtt aludni tértek volna, Dzirun ismét felröppent a levegőbe, hogy körülnézzen.

– Felyiszel magaddal? – érdeklődött Eluz. Dzirun fáradt volt, de mégsem tudott ellentmondani. – Ha akarod…

Ismét különös élmény volt az egymáshoz simulás; némiképp zavaró élmény a quetterré alakult madzsun fiú számára. Nem simult még ezelőtt ilyen közel egyetlen lányhoz sem, s meglepte ágyéka különös bizsergése.

Azonban igyekezett csak a repülésre összpontosítani, és minél magasabbra kúszni. Ám minél erősebben szorította a lányt a lábaival, a bizsergető érzés annál erősebb lett, és ágyékkötője dudorodva a lány hasának feszült.

Épp szóvá akarta tenni, hogy megmagyarázza, hogy ezt ő nem szándékosan csinálja, amikor az eddig halkan kacarászó Eluz hirtelen felnyögött:

– Dsolongák!

Dzirun oldalra lendült, és immár ő is látta a dzsoma-hoogokkal zsúfolt, tengeren libegő, széles csónakokat. Nyolc dsolonga; valamennyit izmos karok repítették előre. Egyszerre lendültek az evezők.

– Gyorsan, vissza! – sziszegte, és olyan sebesen ereszkedett le a lánnyal, hogy csaknem kiütötte a csónak alját. – Evezz, Jomoraj, evezz, ahogy csak tudsz!

O is felragadott egy evezőt, és a vízbe merítette, de kettőt alig csapott, máris visszahúzta.

– Semmi értelme! – dörmögte. – Sokkal gyorsabbak. Utol fognak érni. Mi ketten nem bírunk versenyt evezni velük.

– És ha én is megpróbálom? – suttogta Eluz. Dzirun a fejét ingatta.

– Majd én megállítom őket. Jomoraj hamuszürke képpel meredt rá.

– Hogyan?

– Ezzel – mondta Dzirun. Felkapta a csodadárdát, és megcsillogtatta rajta a napfényt. – Ezzel!

– Egyedül? – feszengett Jomoraj. – Vagy akarod, hogy én is…

– Te csak evezz tovább! – utasította Dzirun. – Hadd lássák, hogy menekülünk! – Figyelmeztetően felemelte az ujját. – De amikor a harci ordításomat hallod, egy csapást se tovább, megértetted?! Nem szeretném, ha megint úszva kellene üldözőbe vennem!

Jomoraj elhúzta a száját.

– Annak az időnek vége – mondta. – Most a barátod vagyok. De mit akar csinálni?

– Örökre elvenni a kedvüket attól, hogy a Nyihre járjanak portyázni!

Magyarázkodás helyett fejest ugrott a tengerbe, és a felszín alatt erős csapásokkal, szárny- és lábtempókkal úszni kezdett nyugatnak, amerről a dsolongák közeledtek. Aztán észbe kapott. Hova siessen? Minek erőlködjön? A dsolongák úgyis erre jönnek. Bőven elég, ha kényelmesen lebegve bevárja őket.

Felfeküdt a vízre, és lustán nézte, ahogy Jomoraj egyenletes csapásokkal löki előre a kehurunt. A napfény melengette a hasát és a végtagjait; a víz kellemesen langyos volt. Nyugodtan heverészett, és egyáltalán nem érzett izgalmat. Pedig ha egy holdtöltével ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy ő egymaga száll majd szembe nyolc dsolongányi dzsoma-hooggal, ő kacag a leghangosabban a tréfán. Most pedig még csak nem is izgul.

Hiába a számbeli fölény, a roppant izomerő. A tenger az ő területe, s itt ő van előnyben. Esélyük sincs ellene.

Amikor a dsolongák közelebb értek, felröppent a vízfelszínről. Másodszori próbálkozásra sikerült nem visszazuhannia.

Kiáltásnyi távolságba repült az élen haladó dsolongához, és hallotta, ahogy a dzsoma-hoogok kórusban ordítják egymásnak:

– Nyewúúúúzzzaaaa! Nyewúúúúzzzaaaa! Nyewúúúúzzzaaaa!

– Igen! – harsogta Dzirun, és a mellére csapott, csak úgy döndült. – A Nyewúúúza vagyok!

– Nyewúúúúzzzaaaa!

– A madzsunok védelmezője vagyok! – harsogta, és ismét a mellét döngette. Nem tudta, vajon akad-e a csónakban, aki érti a szavait. Ő dzsoma-hoog nyelven egyáltalán nem tudott. Ám hitte,

hogy ha a beszédét nem is, a gesztusait érteni fogják. – Ez az én területem! Ne merészelj etek közelebb jönni! Forduljatok vissza!

A dzsoma-hoogok üvöltöztek, vonyítottak, és az evezőiket rázták. Néhányan az íjukért nyúltak.

– Forduljatok vissza a Dzsoma-hoogra! – kiabálta Dzirun, és nyugat felé mutatott a baljában tartott, csillogó hegyű csodadárdával. – Ha nem teszitek, meg foglak ölni mindőtöket!

Jobb kezével előzúzta a fakést, és miközben kiabált, többször is olyan mozdulatot tett, mint amikor torkot metsz el.

– Takarodjatok haza, és ne merészeljétek még egyszer a lábatokat a Nyihre tenni!

A dzsoma-hoogok azonban nem értettek sem a szép szóból, sem a nyilvánvaló jelekből. Kiröppentek az első nyílvesszők.

Dzirun nem várta be azokat. Összecsapta a szárnyait, zuhanás közben átfordult, és nem sokkal később fejjel előre belecsobbant a tengerbe. A szavak és mutogatások ideje véget ért; immár beszéljenek a tettek.

Lemerült pár embemyit, s abba az irányba úszott, amerre az élen haladó dsolongát hagyta. Amikor fölötte megjelent a csónak széles és hosszú alja, beszorította a csodadárdát a hóna alá, keményen megragadta mindkét kezével, s lábai, szárnyai segítségével abba az irányba kezdett úszni. Mire odaért, alaposan felgyorsult, és hatalmas lendülettel támadott.

A csodadárda lüktető hegye beleállt a fába, és lyukat ütött a dsolonga aljába. Egy szokványos kőhegy eltört vagy elcsúszott volna, ám ez a mágikus fegyver úgy forgácsolta szét a fát, mint kőkés a puha rostokat.

Dzirun kirántotta fegyverét, és miközben a továbbsikló dsolonga alatt úszott, újra meg újra döfött, és még tovább forgácsolta, fúrta az ellenség csónakját.

Az eddig egyszerre merülő evezők most már összevissza csapkodtak.

Nem látta, mi történik odafenn, de el tudta képzelni. Üvöltenek, mint a farkasok, és összevissza kapkodnak. A víz spriccel alulról, és az amúgy is túlterhelt, mély merülésű teknő gyorsan megtelik. Próbálják betömködni a lyukakat, ám ő tesz arról, hogy ez ne sikerüljön.

Az elsőként ütött lyuk széleit döfködte erőteljes mozdulatokkal, és azon igyekezett, hogy minél nagyobbra tágítsa a rést. Befeszítette a dárdahegyet, és hosszában továbbrepesztette.

Egy sötét test hullott le melléje; körülötte pezsgett a víz. Az egyik önfeláldozó dzsoma-hoog harcos nyilván átvetette magát a csónak peremén, hogy megvívj on láthatatlan támadójukkal.

De ugyan miféle esélye lett volna ennek a nyomorult baromnak a tenger ördögével szemben? Mire szeme hozzászokott volna a víz alatti homályhoz, más semmit sem látott saját sűrű vérétől, mely lassú, ünnepélyes füstként szállt fel hasi és mellkasi sebétől. Ugyanis Dzirun kétszer egymás után is megszúrta.

Aztán a másik oldalt is vízbe ugrott valaki. Dzirun fürgén átsiklott a dsolonga alja alatt, és lendületből átdöfte a fickó tüdejét. Aztán ahogy az továbblebegett, a derekán is megszúrta.

Szivárgott a vér rendesen. A dzsoma-hoog csapkodott, de már nem jelentett veszélyt.

Többen nem ugrottak. Valószínűleg látták társaik vérét fellebegni közvetlenül azután, hogy a vízbe csobbantak, és ki tudták következtetni, mi történt.

Dzirun beúszott egy másik dsolonga alá, és hatalmas csapásokkal döngette, faragta az alját mindaddig, amíg ezt is át nem ütötte. Higgadtan szélesítette a lyukat, és csak akkor szüneteltette tevékenységét, amikor harcosok jelentek meg mellette a vízben, s azokat kellett sietve meglékelnie.

Egy pillanatig sem forgott veszélyben; a dzsoma-hoogok nem tudtak mit kezdeni vele.

Mire a harmadik dsolongát meglékelte, az első már megtelt vízzel, és felborult. Fekete testek kapaszkodtak belé eszelősen rugdalózva. Némelyikük még úszni sem tudott.

Megfordult a fejében, hogy odasuhan alájuk, s egyenként lemészárolja őket, de nem akarta vesztegetni az erejét. Oldalra lendült, hogy célba vegye a negyedik dsolongát, és ahogy a fejét elfordította, egy pillanatra csaknem megállt a szíve a megdöbbenéstől. Vicsorgó cápafogsort észlelt tőle alig pár karnyújtásnyira. A szörnyeteg épp feléje úszott.

Dzirun soha ilyen sebesen nem röppent még fel a vízből. Mert dacára annak, hogy büszkén viselte a Cápaölő nevet, s nem sokkal ezelőtt még a Tenger Legyőzhetetlen Urának hitte magát, nem érzett kedvet ahhoz, hogy összemérje erejét a Tenger Igazi Urával.

Még az sem volt biztos, hogy a felé sikló cápa őt támadja, de nem is akarta ezt kipróbálni. Kicsobbant a vízből, és sietve felfelé szárnyalt. Tudta, hogy ebben a helyzetben könnyű célpontot nyújt az íjászoknak, de inkább vállalta a nyilakat, mint a cápafogakat.

De ugyan melyik dzsoma-hoog tartotta volna e pillanatban kéznél az íját? Aki csak élt és mozgott, az a vízbe esett vagy elsüllyedni készülő társait biztatta és mentette. A tenger vöröslött a felfordult első dsolonga körül, és a teknőbe kapaszkodó dzsoma-hoogok torkuk szakadtából ordítottak. Egyiküket épp ekkor húzta le a víz alá egy iszonyatos erő, és az ordítás bugyborékolásba, csapkodásba fulladt. Vérfoltok terjengtek. Ezüstös cápauszonyok villogtak.

– Látjátok már?! – üvöltötte Dzirun biztonságos magasságban. – Ezt teszem mindőtökkel! A cápáimmal tépetlek szét benneteket!

– Irgalom! – üvöltötte az egyik dzsoma-hoog madzsun nyelven, idegen akcentussal. – Kegyeimezzel nekünknek!

– Takarodjatok! – mennydörögte Dzirun, s ismét nyugat felé nyújtotta dárdáj át. – Takarodj atok! Takarodj atok!

– Küldöd el dzsargákat, Nyewúzzzza! – kiabálta az, aki beszélt madzsunúl. – Mi elmegy. Haza. Te küldöd el dzsargákat!

– Éjszaka visszajövök! – kiabálta Dzirun, nem foglalkozva azzal, mik lehetnek azok a dzsargák. – Mindenkit megölök!

További szavak nélkül ellibegett, és lusta csapásokkal kelet felé szárnyalt. A cápáktól tizedelt dzsoma-hoogok üvöltései és sikolyai elmaradtak mögötte.

Biztosra vette, hogy üldözőik nem jönnek tovább.

A távolban feltűnt a kehurun.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – harsogta. – Je-haraaaaaa-aaay!

Azt hitte, hangja nem hallatszik el odáig, de tévedett. Jomoraj felegyenesedett a csónakban, a feje fölött rázta az evezőjét, és viszonozta a kiáltást.

– Je-haraaaaaaaaay! Je-haraaaaaaaaay! Most nem próbált elevezni előle, mint legutóbb. Nyugodtan

bevárta, és még csak nem is támadt rá.

– Sikerült! – Nem kérdezte, állította. – Hogy csináltad? Dzirun vállat vont.

– Meglékeltem a dsolongáikat. Sokan megfulladtak. A többieket cápák ritkítják…

– Shmatava vérére! – suttogta ámultán Jomoraj. – Te aztán igazi Nyehwozza vagy! – Riadtan tette hozzá: – De ezt elismerően mondtam!

Eluz azonban elégedetlennek tűnt.

– Legalább néhány fejet lemetszhettél volna! Dzirun nevetett.

– Ugyan minek?

– Vérportyáról levágott fejekkel szokás hazatérni.

– A Tanács liinni fog nekünk fejek nélkül is – vélte Dzirun. – És ha nem, majd megkérjük Dzsarajarrát, hogy kérdezze meg Shmatavát.

Társai nem értették, miért nevet, s mit talál ezen mulatságosnak, de hiába kérdezgették, ő nem magyarázta meg.

A biztonság kedvéért jó ideig még eveztek, s csak akkor hagyták abba, amikor már az orrukig sem láttak, s teljesen kimerültek. Ezen az éjszakán mindkét fiú aludt, s Eluz őrizte álmukat. Dzirun azonban ugyanolyan éberen aludt, mint előzőleg is, és a legkisebb neszre felriadt.

Másnap reggel első dolga volt, hogy felrepült a magasba, és körülnézett. Semerre sem látta a dsolongákat. Azok a dzsoma-hoogok, akik életben maradtak, valószínűleg rettegve teljesítették a „Nyewúúúúzza” parancsát, és hazakotródtak. Nagyon valószínű, hogy jó ideig nem kell majd a Nyih-szigeten újabb dzsoma-hoog portyázok megjelenésétől tartani.

És miközben a fiú az égben napfürdőzött, továbbszőtte magában azt a gondolatot, ami félszegen és bizonytalanul elkezdett kibontakozni az elméjében. Jelenlegi quetter-külsejével és emberfeletti képességeivel szinte isteni hatalommal rendelkezik. Még a rettenthetetlen dzsoma-hoog óriásokat is legyőzte és megfélemlítette. Ha beszélné a nyelvüket, visszatérhetne a Dzsoma-hoogra, és átvehetné a meggyilkolt Shmatava helyét. Istenként uralkodhatna fölöttük, s a dzsoma-hoogok áhítattal lesnék minden parancsát.

De miért ne lehetne ő isten a madzsunok között?

A gondolat először megdöbbentette, aztán végigbizsergette testét. Ha azt mondaná, hogy ő Shmatava…

Elhessegette a gondolatot. Három akadályát is látta. Mégpedig: Nieh, Eluz és Jomoraj. Mindhárman tudják, ki ő valójában.

Ha Shmatavának hazudna magát, Eluz és Jomoraj bármikor leleplezhetnék a csalást. Nieh pedig…

Nos, Nieh pedig nemigen venné jó néven az ő képében való tetszelgést.

Vagy talán mégis?

Egyáltalán mit akar Nieh?

Egész nap keleti irányba eveztek, és Dzirun többször is felszállt, abban a reményben, hátha sikerül megpillantania a szigetüket. A Nyih szaggatott körvonalai azonban nem emelkedtek ki a tengerből.

Másnap délután viszont, amikor Dzirun Eluzzal a karjaiban emelkedett a magasba, a lány szinte azonnal felkiáltott.

– Ott! Ott!

– Ne mondd, hogy ismét dsolongákat látsz!

– A Nyih! – kacagott a lány felszabadultan. – Ott van a Nyih! Hazaértünk!

Azonban mint nem sokkal később kiderült, nem a saját szigetük volt az, amit Eluz a levegőből látott, hanem azoknak a kisebb szigetecskéknek valamelyike, amelyek százával emelkedtek ki elszórtan a tengerből a Nyih és a Csekof-sziget között. Ez azt jelentette, hogy az áramlat jóval északabbra sodorta őket, mint azt gondolták.

Módosították az irányt, immár dél-délkelet felé fordították a kehurun orrát, és újabb két napi evezés után már valóban azt a szigetet pillantották meg, amelyet annyira kerestek.

– A Nyih!.

Dzirun ismét felvitte Eluzt a magasba, és együtt állapították meg, hogy tévedés kizárva. Még ebből a távolságból is felismerték a Shadkarra szent ormait, s attól jóval távolabb a Síró Ma-dzsun magányos alakját.

– Hazaértünk! – motyogta Dzirun, és úgy nézett a Síró Mad-zsun felé, mintha megpillanthatott volna a Szemüregben egy ismerős alakot. Ám ilyen messziről még a Fejet is alig tudta kivenni, nemhogy a Szemüregeket.

Eluz a bátyjának is elújságolta a hírt, amikor leereszkedtek.

– Hazaértünk…

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – rikkantotta boldogan Jo-moraj, és először a húgát ölelte meg, aztán Dzirunt. – Hazaértünk! De jó nektek, hogy ti már láthattátok!

– Gyere – ajánlotta Dzirun felviszlek téged is, és láthatod saját szemeddel.

Jomoraj vágyakozva pislogott.

– Komolyan megteszed?

– Ha mondom…

– Jó – motyogta bizonytalanul a nyurga madzsun –, vigyél. De ha lehet, engem ne ölelj olyan szorosan magadhoz, mint a húgomat, mert ha valaki meglát, rólunk beszél majd az egész falu…

Dzirun nevetett.

– Jól van, ölelésről szó sem lehet. Hogy akarod? Vájjam beléd inkább a lábkarmaimat?

– Inkább felkapaszkodnék a hátadra…

– Nagyszerű! És akkor szerinted hova tegyem a szárnyaimat? Jomoraj elgondolkodott ezen.

– Tudod, mit… akkor inkább hagyjuk!

– Ugyan már! – nevetett Dzirun. – Nem olyan nagy ügy ez! Májd én leszek a te hátadon. – Máris felszökkent társa hátára, és izmos combjait ráfonta a derekára. – Én is tartalak, de te is fogd erősen a lábamat. Na, ugorj!

– Mit csináljak?

– Ugorj a magasba!

Jomoraj megpróbált ugrani. Dzirun elkapta a pillanatot, és erős szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett. Jomoraj ott lógott a derekánál fogva.

– Na, milyen érzés?

– Isteni!

– Jól fogalmaztál! – nevetett Dzirun diadalmasan. – Csak egy isten érezheti ezt az érzést! És nekem megadatott.

Azt érezte, hogy a fakés elkezd kicsúszni az ágyékkötője szíjából, és ösztönösen odakapott. De már csak saját bőrébe karmolt bele.

A kés hegye a gyomorszájának feszült. A nyelét Jomoraj markolta. A fiú furcsa, kicsavart helyzetben volt. Fél kézzel Dzirun combját szorította be a hóna alá, a másikkal viszont odanyomta a kést a társa gyomrához.

– El ne merj engedni, Cápaölő! – csikorogta. – Különben be-lemélyesztem a gyomrodba a saját késedet!… Ismered jól! Tudod, milyen hatékonyan működik!

Dzirun megdermedt. Lefelé ereszkedett.

– Jomoraj. Mi ütött beléd?! Már megint a félelem váltja ki belőled az ostoba shegavunyaságot?! Mitől rettegsz? A magasságtól?

– Nem rettegek semmitől – recsegte Jomoraj. – Csak be akarok bizonyítani neked valamit.

– Mi a jó eget?!

– Most megölhetlek, ha akarom! – suttogta a nyurga fiú kegyetlen elégtétellel. – Mire kiszabadulsz az ölelésemből, a kés már kizsigerel, mint egy vadmalacot.

– És ez lesz a te sorsod is! – sziszegte fenyegetően Dzirun. – Agyaraimmal egy pillanat alatt elharapom a tarkód, a karmaimmal felhasítom az oldalad, és kitépem a szíved!

– Ám ez rajtad már nem segít!

– De rajtad sem!

– Kit érdekel? Az a lényeg, hogy a kezemben az életed! Dzirun állizmai megrándultak a végzetes harapás előtt.

– És… miért akarod ezt?

– Nem akarom. – Jomoraj felnevetett. – Nesze, itt a késed, te shegavunya! Fogd, mielőtt elejtem! Hah! Nem akartalak én megölni… csak meg akartam mutatni, hogy ha akarnám, megtehetném…

– Te tényleg egy shegavunya vagy! – képedt el Dzirun. – Tudod, hogy csak egy hajszálon múlt az életed?! Komolyan vettelek, s már majdnem letéptem a fejed!

– Csak tréfa volt – nevetett Jomoraj. – Csak azért csináltam, hogy lásd, ezután ugyanúgy megbízhatsz bennem, mint ahogy én is megbízok benned. Te elvesztetted a bátyádat, én pedig az öcsémet, Csergorajt… Mi lenne, ha nem csupán barátok lennénk, hanem testvérekké fogadnánk egymást? Te az öcsém lennél, én pedig a te bátyád?

– Az nem lenne jó – mondta bizonytalanul. – Maradjunk inkább barátok. Nem akarok a testvéred lenni.

– Tudtam! – kiáltotta kacagva Jomoraj. – Terveid vannak Eluzzal, mi? És ha a testvérem lennél, őt is testvérnek kellene te-

kintened. – Lefelé rikkantotta. – Hé, kishúgom… ezt hallgasd meg!

– Tréfálkozni akartál?! – kiáltotta játékosan Dzirun. Elvette a kést, oldalra lendült, szétnyitotta lábait, s egy gyors mozdulattal lefejtette térdéről társa kapaszkodó kezét.

Jomoraj megbillent.

– Neeeeeeeeeeeee…

Dzirun lehajította társát négy embernyi magasból, és hangosan felkacagott, amikor a meglepett fiú ordítva belecsobbant a vízbe.

– Tessék! Most kacarássz! Hogy tetszik a tréfa?!

Jomoraj pillanatokkal később kibukkant a vízből, pár tempóval elérte a kehurunt, és megkapaszkodott az oldalában.

– Jól van – kiabálta színlelt felháborodással –, én a testvéred akartam lenni és jó lelkűén vissza akartam adni neked a zgarauzo-dat, de ha te ilyen önfejű vagy, ne is álmodj róla!

Dzirun azonnal leröppent a csónakba.

– A zgarauzt? Micsoda?! Azt mondtad, elvesztetted!

– És ez így is volt – dörmögte a nyurga fiú, miközben felkapaszkodott a kehurunba. – De emlékeztem rá, hol vesztettem el, és mielőtt berontottam a dzsoma-hoog faluba, megkerestem.

Dzirun a fejéhez kapott.

– Micsoda?! És ezt csak most mondod?

– Örülj neki, hogy egyáltalán visszaadom…

– De ha hamarabb visszaadtad volna, megúszhattunk volna legalább öt napi kimerítő evezést!

Most Jomoraj on volt az elképedés sora.

– Hogy-hogy?!

– A zgarauz is egy erős mágikus eszköz. Elég lett volna szétpréselni az ujjaim között, és ott termettem volna… veletek együtt… ahol akarom. Elég lett volna a kiválasztott helyre összpontosítanom, és már repülünk is. Hipp-hopp, ott vagyunk. Nem kellett volna ennyit lóiszköcmünk és izzadnunk. Már rég otthon lehetnénk!

Jomoraj letérdelt, és az élelem közt matatott. A gyümölcsöskosár arjáról halászta elő a zgarauzt.

– Mit is mondtál? – kérdezte sanda mosollyal, miközben jobbjával magasba tartotta a fénylő szemű bogarat, balját pedig a ke-hurun alján heverő holmikra helyezte. – Mit kell vele csinálni? Szétpréselni az ujjaid között… így?

– Jomoraj, vigyázz…

Halk pukkanás hallatszott. Jomoraj eltűnt. És vele együtt a csodadárda, a dzserregő és Lijabar feje – amiket mintegy véletlenül megmarkolt a bal kezével, miközben a jobbjával összenyomta a bogarat.

Dzirun bambán meredt Eluzra.

– Hát ez már aztán tényleg…

– Shegavunya?

– …hihetetlen! – fejezte be kifakadását Dzirun. – Most már semmi kétség: amint legközelebb meglátom, megölöm!

Dzirun felröppent a levegőbe, és mindenfelé nézelődött. Azt remélte, hogy Jomoraj csupán tréfálkozni akart, de elszámította magát, s a varázsszer valahová a közelbe repítette el, Valahol a közelben csobbant bele a vízbe.

De nem látta sehol. A tenger lustán hullámzott, és a távolban a láthatáron már ott derengett a Nyih ismerős sávja.

Jomoraj sehol.

Dzirun visszaereszkedett a kehurunba, és komoran meredt maga.elé.

– Mit gondolsz? – kérdezte kurtán a lányt.

– Azt, hogy… segítek neked megölni – felelte Eluz elszánt tekintettel. Most már ugyanolyan volt, mint régen: pattanásig feszülő, céltudatos és pengeéles.

– Szerinted szándékosan csinálta ezt? Eluz kacagott.

– Neked talán még vannak efelől kétségeid? Ha véletlenül csinálta volna, nem viszi magával a mágikus eszközöket.

– És Lijabar fejét is elvitte! – nyögte kétségbeesetten Dzirun. – Miért tette ezt? Miért Miért?… Miért?!

A lány közel húzódott hozzá, és a vállára tette kérges kezét.

– Ki tudhatj a, mit miért tesz Jomoraj ?

– A te bátyád! – sziszegte Dzirun, és hevesen lelökte a válláról a lány kezét. Tudta, hogy igazságtalanul haragszik rá; Eluz semmiről sem tehet. – Neked kell tudnod, miért tette!

– Bármiért is… honnan tudnám?! Én nem vagyok ő! Dzirun sóhajtott.

– Igazad van, Eluz, ne haragudj! Bocsánatot kérek. De a csalódottságtól… alig találok szavakat.

– Megértelek, és nem haragszok senki másra, csak Jomorajra. Ha valaha is találkozunk még vele… nem köszöni meg azt sem, amit tőlem kap.

Dzirun csak most döbbent rá igazán, mekkora katasztrófa érte. Eddig fel sem bírta fogni.

– Elvitt mindent, amiért ennyit küzdöttünk! – recsegte hitetlenkedve. – Hiába harcoltunk, hiába kockáztattuk az életünket, hiába haltak meg a barátaink…

Eluz ismét a vállára tette a kezét, és megpróbált a szemébe nézni, de Dzirun félre kapta a fejét.

Mennyi, mennyi értelmetlen küszködés! – nyöszörögte elveszetten, és szőrös kézfejét a szeme alá nyomta. – Micsoda esztelen shegavunya vagyok, hogy megbíztam ebben a hálátlan… kígyóban!

– Cápaölő! – suttogta a lány. – Figyelj rám! Még nincs minden veszve.

– Oóóó, ugyan! Ne vigasztalj!

– SíróMadzsun…

– Ne szólíts így! Utálom ezt a nevet!

– Nem téged szólítottalak így. Azt hiszem, sejtem, hová ment Jomoraj.

A fiú a könnyeit törölgette.

– Mi? Mit beszélsz?… Hová?!

– Már mondtam – hadarta a lány. – A Síró Madzsun a válasz. Azt hiszem, ott találjuk Jomorajt. Fenn, a Szemüregben. – Eluz halkan, hisztérikusan felkacagott. – Az ostoba shegavunya elment, hogy begyűjtse a jutalmat!

Dzirun megdöbbent. Neki ez a lehetőség eszébe sem jutott; de most, hogy Eluz kimondta, egyszerre annyira nyilvánvalóvá vált, hogy szinte fájt. Na persze, amióta Jomoraj Nieh létéről és a küldetésről értesült, buzgó érdeklődést mutatott a jutalom iránt. Shmatavát tulajdonképpen ő ölte meg, tehát úgy vélte, jár neki a jutalom.

És most, miután megtudta, mire szolgál a zgarauz, ismét erőt vett rajta egy leküzdhetetlen vágy, és elment, hogy társait megelőzve begyűjtse jutalmát. Elvitte mindazt, amit Nieh vár: a cso-

dadárdát, a dzserregöt és Lijabar fejét. Talán azt hazudja, hogy Dzirun meghalt, és helyette kiköveteli a jutalmat.

– Mit remél ez? – suttogta csodálkozva Dzirun. – Miért hiszi, hogy megteheti ezt? Hogyan remélheti, hogy ezek után nem fogom megölni?

Eluz sóhajtott.

– Talán a Nyehwozza pártfogását kéri majd ellened. – Hevesen gesztikulálva magyarázta. – Mivel ő viszi el neki a dzserregöt, a Nyehwozza őt fogja megjutalmazni. Jomoraj lesz a Nyehwozza harcosa. Megvédi őt ellened.

Dzirun a fej ét ingatta.

– Ellenem ugyan maga Shmatava sem tudná immár megvédeni – préselte ki magából elkeseredetten. – Mert meg fogom ölni őt, még akkor is, ha e küzdelemben elveszítem halhatatlan lelkemet.

– Ennyire hevít a bosszú? Dzirun bizonytalanul bólintott.

– Érted is teszem, Eluz… – Értem?

– Nemcsak magam miatt akartam, hogy Lijabar éljen! – suttogta megszállottan. – Vissza akartam adni neked! De most Jomoraj elvette őt mindkettőnktől!

Eluz arca hamuszürkévé vált.

– Hadd mondjak neked valamit, Cápaölő! – hadarta hevesen. – Miattam te ne állj bosszút! Bízd rám, hogy én mit gondolok és mit akarok.

– Ezt nem értem.

– Pedig egyszer már elmondtam. Lijabar lelkének egy része itt van bennem. Lelkének többi része benned van. Érted?… Érted?!

– Nem. Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy az, akit Nieh feltámaszthatna, nem a te bátyád lenne, csak valami értéktelen másolat.

– Ne beszélj butaságokat!

– Nem azt a Lijabart kapnánk vissza, akit mindketten tiszteltünk és szerettünk, hanem valaki mást.

– Hogy érted ezt?

– Emlékezz! Amikor Cahu rád támadott a veremben. Cahu volt az? Vagy mégsem ő? O is visszatért a halálból… de Cahu volt

az, aki visszatért? A mi barátunk, a kehurtársunk? Vagy… valami egészen más?!

– Más.

– És akarnád azt, hogy Lijabar is úgy térjen vissza a halálból, mint ahogy Cahu?

– 0, nem, nem!

– Pedig annál jobbra nem számíthatsz…

– Hagyd ezt abba, Eluz! Elég volt ebből!

A lány még hevesen folytatta volna, de Dzirun kitörése belefojtotta a szót. Vállat vont.

– De annyit még hadd mondjak… ha Lijabar még élne, ismét a régi lenne, akkor sem biztos, hogy őt választanám.

Dzirun megingott.

– Mi? Mit beszélsz?

– Ha ezt nem érted – vetette oda a lány durcásan –, nincs rajta mit magyarázni.

Dzirun azonban még így sem értette. Viszont az elhangzottak nem hagyták nyugodni.

– Mi az, hogy nem őt választanád? – vonta kérdőre a lányt mérgesen. – Szerinted talán nem Lijabar volt a legígéretesebb harcosjelölt a madzsu-roonok között? Talán nem érzed úgy, hogy ő lett volna számodra a legideálisabb férj? A legerősebb. A leggyorsabb. A legkedvesebb. A…

– Szerettem Lijabart – vágott közbe a lány. – És nem kell felsorolnod, anélkül is tudom jól, milyen remek ember volt. Csakhogy én megismertem valakit, aki még nála is remekebb. Akiért bármikor le tudnék mondani Lijabarról, még akkor is, ha élne.

Dzirun elsápadt. Kezdte már kapiskálni, mire gondol a lány. Ám ő ezt nem bírta elfogadni, oldalra fordította a fejét.

– Na, nem! – suttogta. – Na, nem!

– Talán nem tetszem neked? – suttogta a lány. Aztán cinkosán hozzátette. – Hallottam, mit beszéltetek Jomorajjal odafenn a levegőben. Te is elismerted, hogy céljaid vannak velem.

Dzirun dermedten ült.

– Nézz már rám! – suttogta aztán, amikor erőre kapott. – Mit akarsz te egy ilyen szörnyetegtől, mint amilyen vagyok?!

– Talán nem leszel mindig ilyen – felelte a lány nyugodtan. – Vagy ha mégis… engem az sem érdekel. Elfogadlak olyannak,

amilyen vagy. – Erőltetett vidámsággal kacagott. – Még az sem érdekel, ha csókolózás közben felsértik az ajkamat az agyaraid. Dzirun felszisszent, mintha gyomron szúrták volna.

– Nem akarok erről hallani! – jelentette ki vészjóslóan. – Mindent megteszek azért, hogy Lijabar újra éljen… és ha ez megtörténik, te és ő… szeretni fogjátok egymást!

– Cápaölő…

– Vagy ha te nem – suttogta kegyetlen hidegséggel a fiú –, ha te valaki mást akarsz találni helyette és boldogtalanná teszed őt… én magam foglak megölni… a legcsekélyebb kímélet nélkül.

– Olyasmiről beszélsz, ami nem létezik–vetette oda mérgesen a lány. – Fogd már fel: Lijabar nem él.

– De élni fog!

– Hogyan akarod feltámasztani? Hogyan akarod a Nyehwoz-zát rábírni, hogy teljesítse az akaratodat. A te akaratodat.

Dzirun csak egy pillanatig gondolkodott.

– Van egy tervem – jelentette ki megfellebezhetetlenül.

– Rendben van – motyogta a lány. – Van egy terved. Talán sikerül, és Lijabar újra él… és te eldobod magadtól a boldogságodat és belekényszerítesz engem is a boldogtalanságba.

– Lijabar boldoggá fog tenni.

– Csakhogy én veled lennék boldog – vetette oda a lány. – Mert úgy érzem, hogy a shetmedo óta benned sokkal de sokkal több Lijabar van, mint amennyi Dzirun!

A fiú ismét elbizonytalanodott.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, ahogy mondtam – suttogta a lány. – A shetmedo óta Lijabar beléd költözött. Talán Dzirun is ott van még valahol a mélyben, de valójában ez itt, ebben a quetter-testben nem más, mint Lijabar.

Dzirun kényelmetlenül kacagott.

– Ezt csak azért mondod, hogy megtévessz engem. Így akarsz rávenni, hogy szeresselek.

A lány keserűen nevetett,

– Én akarlak rávenni, hogy szeress?! Gondolkodj már, fiú! Én akarlak rávenni?… Eh! Magadtól talán nem szeretsz? De igen! Kár is hazudnod: tudom jól, hogy szeretsz. És erre nem én vettelek rá. Jött ez magától.

Dzirun nagyot nyelt.

– Jól van, elismerem – préselte ki. – Valóban érzek valamit irántad, ám ezt sohasem fogom kimutatni, mivel valójában Lija-bar…

– Valójában Lijabar az, aki szeret engem! – kiáltotta a lány hevesen. – Használd a fejed, Cápaölő!

– Te használd a tied! Én pontosan tudom.

– Nem tudsz te semmit! – szakította félbe ismét a lány, és megvetően mérte végig. – Fogalmad sincs az egészről.

– Na, azért ez…

– Lijabar lelkének része beléd költözött a shetmedókor – szögezte le Eluz könnyedén. – Ezt mindenki tudja, mindenki látja, mindenki elismeri… csak te nem.

– Na, várj csak…

– Engedd, hogy végigmondjam, és ne szólj közbe, te shegavu-nya! – förmedt rá a lány dühösen. Aztán kedvesen rámosolygott. – Mindketten tudjuk, hogy azon az éjszakán én voltam fenn a Shad-karra ormán, nem te. És álmot láttam. Azt mondtam nektek, hogy Shmatava szólt hozzám… de ez nem igaz.

– Rögtön tudtam, hogy hazudsz.

– Lijabar dybukkolt az álmomban!

– Most is hazudsz! Most hazudsz csak igazán! Lijabar aznap éjjel az én álmomban dybukkolt!

Eluz nem nevetett. Komolyan, ünnepélyesen nézett rá.

– Mindkettőnk álmában dybukkolt. – Megvárta, hogy mit szól erre a fiú, de mivel Dzirun nem szólt semmit, higgadtan folytatta. – Lijabar volt az, aki mindkettőnk álmában dybukkolt. Lényegében mindkettőnknek ugyanazt mondta. Öljük meg a dzsoma-hoog sámánt, aki a legsötétebb démonokat akarja rászabadítani a világra, s ehhez a mi testvéreink testét használja. Csakhogy… – A lány felemelte a hangját. – Csakhogy nekem Lijabar mondott még valami mást is, amit eddig nem osztottam meg senkivel…

Dzirun szinte megbűvölten meredt a lányra. – Mit?

– Azt, amire már utaltam. Hogy az ő lelke már megtalálta helyét a shetmedo révén. Itt van bennünk. Ő akarta azt, hogy menjek veled a Dzsoma-hoogra, és hiúsítsam meg a sámán tervét, s mentsem meg az ő fejét. Mert a fej révén lelkének maradékát a démonok szívták volna magukba.

– Hát… ez is nyilvánvalóan hazugságnak hangzik.

– Hazugságnak? Igen? – suttogta a lány. – Akkor ahhoz mit szólsz, hogy tudom… anyád, Scsetgerja ott él Niehhel a Síró Ma-dzsunban?

– Persze, hogy tudod: én magam mondtam neked.

– Dehogy mondtad. Ezt eltitkoltad.

– Mondtam – szögezte le Dzirun. – Amikor ott, a patak partján először beszéltem néked Niehről, akkor ezt is elmondtam.

– Nem mondtad. Egészen biztosan tudom, hogy nem mondtad.

– De mondtam.

– Tévesek az emlékeid. Dzirun sóhajtott.

– Tudom, hogy mondtam, de erről nem vitatkozók. Ez nem bizonyít semmit. Anyám a Nyehwozza szolgája, és kész. Mit akarsz ezzel mondani?

– A szolgája? – A lány a fejét rázta. – O, dehogy! Nem a szolgája ő. Az ágyasa!

– Mit beszélsz?

– Az ágyasa – ismételte a lány. – A szeretője. Az asszonya.

– Már megint ostobaságokat beszélsz!

– Lijabar mondta el álmomban. Ő már.tudta azt, amit te nem. Lijabar nem tiszta vérű madzsun volt. Mint ahogy te sem vagy az.

– Mi?… Mi?,..

– Apátok… mármint akit ti apátokként ismertetek… nem tudott utódokat nemzeni. Anyátok, Scsetgerja sohasem engedte közel magához. Őt a Nyehwozza kerítette hatalmába. S ily módon neked és Lijabarnak a Nyehwozza az apátok.

Dzirun megremegett.

– Hazudsz! – suttogta élesen. – Nyilvánvalóan hazudsz! Nem mondhatta ezt neked Lijabar… különben akkor már a küldetésünk elej én tudtad volna, hogy én lehetek a Nyehwozza harcosa!

Eluz kiismerhetetlenül mosolygott.

– És ha tudtam? – kérdezte cinkosán. – És ha csak azért beszéltem összevissza, mert azt is tudtam, hogy te még nem tudod és akkor még nem volt célom, hogy e titokba beavassalak?

– Hazudsz! Eluz vállat vont.

– Most még gondolhatod, hogy hazudok… De hamarosan beszélsz majd anyáddal, s akkor kiderül, hogy az igazat mondom.

– Elég ebből!

– Akarod haliam tovább az álmomat, vagy hagyj am abba?

– Hagyd abba! Elég volt a hazudozásból!

– Jól van.

Dzirun azonban megreszketett. Meggondolta magát.

– Nem! Azt akarom, hogy folytasd! – Gondoltam.

– Folytasd!

– Lijabar elmondta, hogy beléd fog költözni a lelke. Azt kérte tőlem, hogy ha szeretem őt, akkor mostantól téged szeresselek, mert ha téged szeretlek, akkor őt szeretem.

Dzirun nyelt egyet. – Tehát nem miattam…

– De igen, miattad! – vágta rá a lány. – Lijabar miatt is, és miattad is. Kettőtökért. – A fejét rázta, mintha maga sem akarná elhinni, amit mondani fog. – Korábban is szerettelek mindkettőtöket. Egyformán szerettelek téged is, Lijabart is. Őt azért, mert bátor volt, erős, vakmerő és rettenthetetlen. Téged pedig azért, mert érzékeny voltál, kedves, meleg szívű és önzetlen. Nagyon nehezen tudtam választani közületek. Lijabar azonban kiválasztott engem… és így őt szerettem. De most már, ha most kellene választanom, nem tudom, őt választanám-e… Nem, ne szólj semmit, Dzirun! Épp ez a lényeg. Könnyű helyzetben vagyok: nem kell választanom. Benned… ebben az erőteljes és legyőzhetetlen testben ott vagytok mindketten. A bátor, erős, vakmerő és rettentetlen Lijabar. És a kedves, meleg szívű, érzékeny és önfeláldozó Dzirun. – Erőltetett könnyedséggel felkacagott. – Hát csak mondd meg, nem ideális helyzetben vagyok? Nem kell választanom.

Dzirun zavartan meredt rá. Nehéz ezt elhirini. A te szavaid olyanok akár az ingoványban a korhadt ágak. Ha belekapaszkodok, eltörnek, s a mocsár magába szív.

– Hidd vagy ne hidd, ez a te dolgod. Én nem akarom rád erőltetni magam. Csupán arra kérlek, hogy gondolkodj! Mélyedj magadba, ne az eszeddel próbáld megérteni a helyzetet, hanem a szíveddel! Mit érzel? Te még valóban az a félszeg kisfiú vagy, aki a bátyja árnyékában élt, mindenben a bátyját utánozta és követte, s akinek még arra sem volt mersze, hogy megszólítsa azt a lányt, aki tetszik neki? Vagy… valami történt a shetmedo óta, és ez a kisfiú hirtelen felnőtt, hirtelen megváltozott, hirtelen más lett, mint

addig. – Eluz megragadta Dzirun állát erős ujjaival, s szinte durván maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen. – Hová tűnt ez a kisfiú, Dzirun? Honnan ez a hihetetlen elszántság? Ez a vakmerőség? Honnan ez a férfias erő?

– A körülmények változtattak meg. i

– A körülmények?!… Azt akarod mondani, hogy túltettél a bátyádon? Azt állítod, hogy te rátermettebb vagy, mint amilyen Lijabar volt? Erősebb? Okosabb? Ravaszabb? Vakmerőbb?

Dzirun összezavarodott. Dühösen félreütötte a lány kezét, és elfordította a fejét.

– Csak azt teszem, amit Lijabarért tennem kell, és ez most hihetetlen erőt ad! Ez nem az igazi énem!

– Nem az igazi éned? – nevetett a lány. – Hah, fiú, hát nem , éppen erről beszélünk?!

– Félremagyarázod!

– Ugyan már! Nézz magadba! Alaposan megváltoztál. Nem tudod, mit miért teszel. Néha saját gondolataidat sem érted.

– Ez így van, de…

– Ez így van, mert Lijabar átvette benned a hatalmat. A bátyád dybukkolt benned, s most is itt van! Igen! Ezt próbálom a fejedbe vésni mindvégig. Ti ketten eggyé váltatok! És én örülök ennek! Mert én téged és Lijabart egyaránt szeretlek. És most megkaphatlak mindkettőtöket.

Dzirun hosszan gondolkodott.

– Nem – motyogta végül. – Lehet, hogy Lijabar itt van bennem, de ezt biztosan nem tudhatjuk. És amíg biztosan nem tudjuk… nem kaphatsz meg bennünket.