1. CÁPAÖLŐ

Dzirun úgy evezett, ahogy ezelőtt még soha. Karjaiban megfeszültek és szinte összebogozódtak az izmok, sajgó dereka már csaknem elroppant, bal térdéről lehorzsolódott a bőr, s közben jobb lábfejével minden erőteljes evezőcsapás ütemére akaratlanul az imbolygó kehurun alját rugdosta. A hosszú csónak szinte repült a hullámokon, ahogy egyszerre húzta meg az evezőt a hat pár fekete kar. Jomoraj azonban még ezzel sem volt elégedett.

– Ez nektek evezés! – harsogta dühösen a nyurga madzsun fiú. – Négy dzsara-vuket kehurun van a nyomunkban, és ha beérnek, a lándzsájukra tűzik a fejünket!… Húzzátok jobban! Erősebben! Még erősebben!

– Shmatava lelkére! – csikorogta Dzirun. – Kitörik a karom!

– Inkább a karod, mint a fejed, Pondró! – ordította Jomoraj, és odavágott a csónak orrából egy rücskös héjú serradiót a panasz-kodóhoz. – Húzd, Pondró, különben a vízbe löklek, hogy téged kapjanak el először a dzsara-vuketek!

– Ne nevezz Pondrónak! – kiáltotta Dzirun, és majdnem abbahagyta mérgében az evezést, de mivel bátyja, Lijabar megrovóan pillantott vissza rá, inkább nem feleselt tovább.

Evezett, mintha valóban az életük múlna rajta. Evezett, mintha valóban vérszomjas dzsara-vuket fejvadászok lihegnének a nyomukban. Pedig nem is üldözte őket senki…

Csupán „eljátszották”, hogy menekülnek. Elpróbálták, mire képesek. Gyakoroltak, hogy amikor majd eljön az idő, pontosan tudják, mit kell tenniük és mit bírnak.

Ám Jomoraj, a kehurunfőnök a jelek szerint még nem volt elégedett a teljesítményükkel.

– Evezz! Evezz! – ordította Jomoraj torka szakadtából, és dobogott mérgében. – Hihetetlen! Ha ilyen nyivászta shegavunyák vagytok, inkább a kishúgomat és a lánypajtásait viszem magammal vérportyára!

Csergoraj, aki szintén a hajó orrában ült Jomoraj mellett, hangosan felröhögött. Szinte nyerített jókedvében. De ő megtehette;

neki nem kellett eveznie; nem érezte úgy, hogy szétrobban a tüdeje… S megtehette azért is, mivel ő volt Jomoraj idősebb öccse és egyúttal a jobbkeze. Nem kellett félnie a megtorlástól, hiszen ő és Jomoraj mindig és mindenben összetartottak és egyetértettek.

Ok ketten nem eveztek; a többiek pedig szinte megfeszültek az erőlködéstől, s a csónak immár nem röpült, hanem bukdácsolt a vízen. Ráadásul egy part felé robogó, tarajos hullám oldalba kapta őket, és csaknem felborultak.

– Eléééég! – ordította Jomoraj. – Pihenhettek, nyavalyások! Fordítsátok szembe a kehurunt a hullámokkal.

A fáradt madzsunok csaknem kiejtették a kezükből az evezőt. Legalább tíz iramodásnyit tettek meg a part mentén teljes erőből evezve. Ez az erőfeszítés még egy meglett harcost is kimerítetett volna, ők viszont még épphogy kiléptek a gyerekkorból, s most próbálgatták szárnyaikat a férfivá válás meredek emelkedőjén.

Jomoraj, aki tizenhat esős évszakot ért meg, a legidősebb volt köztük, és egyben a vezérük is, a kehurunfőnök. A többiek egykét évvel valamennyien fiatalabbak voltak. Dzirun bátyja, Lijabar tizenöt évet élt már, mint ahogy Jomoraj idősebb öccse, Csergoraj is. Mögöttük korban Dzirun, az állandóan mosolygó Korjah és a csekofszerűen vaskos Siluhanuan következtek; ők hárman tizennégy esős évszakot láttak, míg a két legfiatalabb, Sakcsun és Cahu alig tizenhármat.

Ok nyolcan már évek óta együtt játszottak, együtt készülődtek a harcossá avatásra, és réges-rég eldöntötték, hogy együtt indulnak majd életük első vérportyájára, a shetdzsakra.

A csapat erőviszonyait nem csupán az életkor határozta meg, de az a tény is, hogy Jomoraj és két testvére – Csergoraj és Sakcsun –, ha összefogtak, el tudták páholni mindannyiójukat. Arról nem is beszélve, hogy a pokolian erős Siluhanuan úgy simult ehhez a hármashoz, mintha a negyedik testvérük lenne, míg a vigyorgó Korjah általában kivonta magát a vitákból. Dzirun igazságtalannak tartotta ezt a helyzetet, hiszen szerinte Lijabar érdemelte volna ki a kehurunfőnök szerepet. Hiszen a bátyja mind erőben, mind gyorsaságban, mind ravaszságban felülmúlt bárkit a csapatban. O volt a legmegfontoltabb, a legjózanabb és a legjobb madzsun, aki valaha is létezett e földön. Dzirun valósággal istenítette a bátyját, és amióta az eszét tudta, olyan szeretett volna lenni, mintő…

Ám ő tudta magáról, hogy soha nem lesz olyan. Ő már annak is örült, hogy átlagosként kezelik. Boldog volt, ha Jomoraj szidalmai és durva tréfái nem rajta csattantak, hanem a nála is fiatalabb és apróbb Cahun, aki bárgyú mosollyal viselte el a megalázó, érdemtelen szerepet. Ám a lelke mélyén folyamatosan háborgott, és azt kívánta, bárcsak Lijabar lenne az, akire a madzsunok istene, Shmatava ráveti majd elismerő tekintetét. Azt kívánta, bár csúfos kudarcot vallana a fennhéjázó Jomoraj, s helyette Lijabar térne vissza dicsőségesen, dzsara-vuket fejekkel megrakott kehurunban.

Hogy ő miként boldogul majd első harci portyáján, az furcsamód egyáltalán nem izgatta. Csakis a bátyja sikereiért aggódott, és érte imádkozott Shmatava véres kőoltáránál. Nap mint nap vitt valami apró ajándékot a Mindent Látó isten szent helyéhez, és sosem felejtette Shmatava áldását kérni Lijabarra.

Hitt abban, hogy állhatatosságával felkelti a szunnyadó Shmatava figyelmét, és abban, hogy Lijabarból válik majd egykor a madzsunok legelőkelőbbjeinek, a madzsu-roonoknak legünnepeltebb és leghíresebb főnöke. Mert ha valaki méltó erre a címre, az senki más nem lehet, csak Lijabar!

Lijabar lesz a legnagyobb hadifőnök, és az ő vezetésével az utolsó szálig kiirtják majd a gyűlölt dzsara-vuketeket, s megszabadítják a Nyih-szigetet ezektől a bűzös, istentagadó, alattomos keselyűktől, akik, amióta világ a világ, megkeserítik a madzsu-roonok, Shmatava kiválasztott törzsének életét.

Dzirun szíve vérének minden cseppjével gyűlölte a dzsara-vuketeket, és nem csak vallási okokból, nem csupán az ősi ellenségeskedés végett. Egy dzsara-vuket fejvadász gyilkolta meg az apját, s egy másik dzsara-vuket elrabolta a nővérét, Hyiumalát. Anyjából, Scsetgerjából, a mindig vidám és dalolós asszonyból megkeseredett vénasszony lett, aki meggyűlölt mindent és mindenkit, még saját fiait is. Elvonult a világtól, és állítólag a sziget belsejében, a dzsara-vuket föld határánál egy távoli barlangban él. Vagy talán már rég nem él.. .

Ki tudja?

Igaz, hogy a dzsara-vuketek ugyanúgy madzsunok, akárcsak a madzsu-roonok, ám a mondás szerint egy madzsun egyetlen más fajbélit sem gyűlöl annyira, mint egy másik törzsbéli madzsunt. Még a szomszédos szigetekről néha-néha betörő dzsoma-hoogo-kat vagy a távolabbról idekalandozó csekofokat sem gyűlölik

annyira, mint közvetlen szomszédjukat, a dzsara-vuketeket, akiket csak néhány száz iramodásnyi őserdő és két kopár hegy választ el tőlük. Az a harcos, aki dzsara-vuket fejet hoz magával az első vérportyájáról, sokkal nagyobb megbecsülésnek örvend, mint aki egy kosárnyi dzsoma-hoog fejjel tér haza a szomszédos szigetek valamelyikéről.

No persze, aki ezt teszi, az is kiérdemli a bátor harcosnak járó tiszteletet, ám ez valami olyasmi, mint amikor egy vadász oroszlánt ejteni indul, s egy elaggott vadkan fejével tér vissza.

Éppen ezért tervezte azt Jomoraj és kis csapata, hogy hamarosan bekövetkező első vérportyájukon a dzsara-vuketek egyik falujában tesznek majd látogatást.

Erre gyakoroltak most is teljes erőbedobással.

Jomoraj nem hagyta sokáig pihenni őket. – Messze még az alkony – recsegte. – Teszünk még egy kísérletet. Vagy talán kettőt. Evezzünk el a Síró Madzsunig! De amikor azt mondom,”húzzátok”, akkor aztán húzzátok!

– Fáradt vagyok – nyavalyogta Sakcsun. – Miért nem megyünk ki inkább a partra és pihenünk egyet? Folytathatnánk holnap is. Meg holnapután. Meg azután…

Jomoraj szigorúan nézett fiatalabb öccsére.

– Úgy nyavalyogsz, mint egy kislány! – recsegte megvetően. – Ha nem tudnám, hogy te Sakcsun vagy, azt hihetném, hogy Eluz hugicám ült be helyetted a kehurunba.

Dzirun ösztönösen odapillantott a név említésére. Sakcsun és ikerhúga, Eluz tényleg a megszólalásig hasonlítottak egymásra. Ha a fiú nem borotválta volna kopaszra a fejét – csupán egy sűrű fekete tincset meghagyva a feje búbján –, akár össze is téveszthették volna a húgával. Lányos, törékeny alkatú fiú volt, élénk arcvonásokkal. Dzirun, amikor rápillantott, néha valóban úgy érezte, hogy Sakcsun haja alól Eluz nézi őt szomorkás, kedves szemével…

Mint ahogy elég gyakran nézni szokta őt Eluz a valóságban is. Már régebben észrevette, hogy a csinos arcú, mély szemű lány titokban őt vizslatja, s szégyenlősen mosolyog felé. Ha nem épp Jomoraj és Csergoraj húga lett volna, Dzirun már rég rászánta volna magát, hogy megszólítsa. Ám mivel nem akart további el-

lentéteket a kehurunfőnökkel, inkább elkerülte a húgát. Csupán a szemük beszélgetett; ám az elég kifejezően…

Azt tervezte, hogy amikor majd az első vérportyáról visszatérte után harcossá avatják, akkor áll Eluz apja elé, hogy előtárja kívánságát. A kunyhójába fogja vinni Eluzt. Ha már teljes jogú harcos lesz, még Jomoraj sem gúnyolódhat rajta, s nem tilthatja el tőle a húgát.

Miközben Sakcsun szemét nézve Dzirun ezen merengett, a fiú és bátyja között elmérgesedett a vita.

– Azt parancsoltam, fogd be a szád, kölök, és evezz, amikor azt mondom!

– Parancsolgatni könnyű, igaz?! – kiáltotta Sakcsun felháborodottan. – De ha neked kellene ennyit evezni, már rég magad alá piszkítottál volna, nagyhangú bátyám!

Ha ugyanezeket a szavakat valaki más mondta volna, Jomoraj valószínűleg őrjöngeni kezd és jó alaposan elveri az illetőt az öklével. Most csupán a tekintete lett még szigorúbb.

– Kisöcsém! Egy szavad se legyen több, mert kiváglak a csapatból, és Hekar fiát, a félkezű Klevort ültetem helyetted a kehu-runba!

Sakcsun flegmán vállat vont.

– Vele még rosszabbul jártok, mint velem…

– Hallgass!

– Én hallgathatok, de már most szólok: nem fogom bírni. Két csapás után kiesik a kezemből az evező.

Csergoraj megvetően nevetett.

– De béna vagy!

– Nem vagyok béna, csak fáradt – vágott vissza a fiatalabb fiú. – Ha te ennyit eveztél volna, neked is sajogna minden porcikád!

– Nekem ugyan nem!

– Akkor nesze… – Sakcsun indulatosan odavágta az evezőt a bátyjához. – Evezz te!

Csergoraj meglepődött, de reflexből elkapta az evezőt, mielőtt az a vízbe esett volna. Egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Dühös képéről lerítt, hogy legszívesebben odamenne, és jó alaposan elvemé szemtelen öccsét az evező vaskosabbik végével. Ám ugyanakkor, mivel mindenki őt nézte, bizonyítani is akart.

– Jól van – sziszegte végül. – Cseréljünk helyet, te túlérett, latyakos banán!

– Te meg nagypofájú shegavunya vagy! Csergoraj felemelkedett.

– Mit mondtál?! – kérdezte fenyegetően, és fegyverként emelte magasba az evezőt. – Unod az életed, ostoba öcsém?! Kiloccsantom az agyad!

Most már Sakcsun is ijedten pislogott fiatalabb bátyjára. Igyekezett elkerülni a keskeny kehurunban Csergorajt, ám az mindvégig úgy állt, mintha le akarná csapni az evezővel.

– Szólj neki, Jomoraj! – nyekeregte a legfiatalabb testvér. – Meg akar ölni.

A csapat vezére higgadtan bámult öccseire. Fekete arca olyan merev volt, akárha ónixból faragták volna ki.

– Ne nyavalyogj már, Sakcsun! – köpte oda megvetően. – Szégyent hozol a családunkra az örökös siránkozásoddal.

– De én csak…

– Még egy szó, és…

– De nem én…

Jomoraj felháborodottan felhördült, és mellbe lökte kisöccsét.

Sakcsun erre végképp nem számított. Megbillent, átbukott a kehurun peremén, bele a szürkéskék vízbe. A következő pillanatban egy nagy hullám átcsapott fölötte, és a fiú eltűnt a habok alatt.

– Cápa! – kiáltotta Cahu a kehurun végéből, és oldalra mutatott, ahol csillogó uszonyok látszottak. – Nem is egy, kettő!

Dzirun felugrott.

– Shmatava nevére! – kiáltotta. – Elment az eszed, Jomoraj?! Megölöd az öcsédet?!

A nevezett mérgesen kapta oda a fejét.

– Téged is utána hajítsalak, Pondró?!

– De az öcséd még úszni sem tud!

– Ideje, hogy megtanuljon.

– Megfullad!

Jomoraj egy pillanatig elszürkült képpel bámult a hullámokra, aztán vállat vont.

– Ha így lesz, nem kár érte.

A következő pillanatban Sakcsun kapálózva felbukkant; keskeny arcát a rémület facsarta ronggyá.

– Jom… Jom…

Ismét maga alá gyűrte egy hullám.

– A cápák! – kiabálta Cahu, és mutatta. – A cápááááák!

Nagy csobbanás hallatszott. Dzirun a habokat hasító cápauszonyokat bámulta, s először fel sem fogta, mi történt. Csak egy pillanattal később döbbent rá.

– Lijabar! Lijabaaaaaar!

Amíg ő elmélázott, bátyja a fuldokló fiú után vetette magát.

Dzirun nem volt túl jó úszó, de meg sem fordult a fejében, hogy bármi mást is tehetne. Lehajította az evezőt a kehurun aljába, felkapta csiszolt kőhegyű lándzsáját, és habozás nélkül ő is a vízbe ugrott.

Épp elvonult egy hullám, így őt nem sodorta el. A bátyját és a fiatal Sakcsunt viszont sehol sem látta.

Kézzel-lábbal, sőt még a derekával is tempózni próbált, s a lándzsájával úgy csapkodott, mintha az valami evező lenne. A lába nem érte a feneket, s meg sem tudta becsülni, milyen mélységű víztömeg lehet alatta. Ez a part menti rész csalóka volt; néhol négy-öt iramodásnyira is be lehetett gázolni a tengerbe, s a kéklő víz csupán derékig ért, míg máshol a parttól fél nyíllövésnyire már elnyelték a hullámok a gyanútlan kagylószedőt.

– Lijabaaaaaaaar!

Szinte ebben a pillanatban felbukkant a páros Dziruntól jobbra, alig karnyújtásnyi távolságon kívül.

Lijabar a hajánál fogva tartotta a veszettül csapkodó, köpködő, rekedten sikoltozó Sakcsun fejét, és ő maga is igen küzdött, hogy felszínen bírj on maradni.

A part alig másfél iramodásnyi távolságra sötétlett; ám ez most túl soknak tűnt.

– Dzirun! – harsogta Cahu. – Vigyázz!

Nem kellett eltöprengenie azon, hogy mire vigyázzon; látta az egyik ezüstösen csillogó cápauszonyt, amint épp feléjük siklik.

– A kehurunba! – kiáltotta ijedten. – Lijabar! Gyere! Gyere! Ujabb hullám érkezett. Elkapta a csapkodó fiút, és elsodorta.

Dzirunnak szeme-szája-füle telement sós vízzel, és semmit sem látott. Azt sem tudta, mi történik vele. Az az ostoba érzése támadt, hogy a víz alatt átfordult saját feje fölött, és most a lába van fölül. Irányérzékét teljesen elvesztette, és minden porcikájában azt érezte, hogy tépik, szaggatják, eszik, falják, harapdálják. . Ám a lelke mélyén tudta, hogy ez csupán képzelődés.

Aztán valahogy sikerült a felszínre evickélnie, és hörögve, sípoló tüdővel kapkodott levegő után. Cápauszonyt nem látott. Lijabart és Sakcsúnt úgyszintén nem látta.

– Hol… hol…

Nem tudta befejezni a mondatot. Ismét víz alá merült, csapkodott, és csaknem elejtette a lándzsát…

Am mégsem tette, mivel épp a lándzsa vaskos nyele nyújtotta a biztos pontot, amiben kapaszkodhatott.

Lijabaaaaar!

A bátyját és a másik fiút immár jóval távolabb pillantotta meg, mint korábban. Lijabar a part felé úszott, és miközben a lábával és a jobb kezével tempózott, a baljával átölelve tartotta Sakcsun nyakát, aki egyfolytában fuldoklott és öklendezett.

Valami hangosan csobbant a bal válla mögött. Dzirun odakapta a fejét, és igyekezett úgy fordulni, hogy lássa a veszélyt.

Aztán zúgva érkezett egy kő, és ismét a vízbe csobbant. Cahu lődözött a shiharan]k\d\, a hosszú bőrszíjjal, amit a feje fölött pörgetett.

Dzirun azt is meglátta, mire lő a társa.

Az ezüstös cápauszony egyenesen feléje siklott. Legalábbis az egyik. A másikat nem látta.

– Shmatava, segíts! – suttogta rémülten Dzirun.

A nedvesen csillogó uszony mögött hatalmas hullám robogott, amely, úgy tűnt, szinte az égig ér. Az uszony és a hullám versenyt száguldottak felé. A hullám volt a gyorsabb; átcsapott az uszony fölött.

Dzirun nem bírt felszínen maradni; egy pillanat alatt elmerült. Ismét betöltötte érzékeit a víz alatti világ összes buborékja.

Talán maga sem tudta, miért cselekszik így, vaktában abba az irányba döfött a lándzsájával, amerről a hullám rohant rá. Érezte, hogy a lándzsahegy akadályba ütközik, fegyvere csaknem kiszakadt markából, és az ellenerő elsodorta őt. A buborékos kékségbe vöröslő sávok tekeredtek. Feketésen vöröslő sávok.

Dzirun fuldoklott, és ismét elveszítette minden támpontját. Nem tudta, hogy amikor karcsapásokat tesz, a fenék felé úszik-e, avagy fel a felszínre.

Aztán pár pillanat múltán választ kapott a kérdésre. Feje valami puhának ütődött, és zavaros tekintete előtt apró kagylók, kavicsok emelkedtek szürke függönyként.

Lándzsája egyszerűen ellebegett az ujjai közül; nem volt annyira eszénél, hogy megpróbálja megmarkolni.

Fölötte sötét sávok húztak el. Színes halak színtelen csíkokként száguldottak el a szeme előtt minden lehetséges és lehetetlen irányba. Lábára hínárok fonódtak.

Dzirun fuldoklott.

Víz alatt próbált levegőt venni, és ez nem sok jóval kecsegtetett. Összevissza csapkodott, vergődött.

A sötét sávok körülötte keringtek. S bár látása homályos volt, természetfölötti élességgel látott egy lusta rákot, amint ellebeg az arca előtt.

A lába valami keményhez ért, és elrúgta magát.

Tudta, hogy a felszín felé lebeg, ám biztos volt abban is, hogy sohasem éri el az éltető levegőt.

Lijabar, gondolta utolsó erejével. Neked élned kell, Lljabar! Legalább te menekülj meg!

Aztán kibukkant a víz fölé, és úgy érezte, mintha ezernyi dzsara-vuket lándzsa szúrná át a mellkasát!

– Shma… tavaaaaaa! Távoli kiáltás érkezett:

– Dzirun! Vigyázz!

Fogalma sem volt arról, mire vigyázhatna. Körülötte a halál csapkodott, véres habok fröcsköltek, ezüstös uszonyok villogtak. „Nem egy, nem kettő, de legalább öt. Vagy hat. Vagy tizenhat?

Dzirun nem számolta. Ösztönösen ellebegett attól a helytől, ahol a tenger vérszomjas ragadozói egy véres tetemet tépkedtek.

– Lijabar?

Már a puszta gondolatba csaknem belehalt.

De nem a bátyja volt az áldozat. Hanem az a cápa, amit elme-rülése előtt a lándzsája ösztönös döfésével megsebzett. Ragadozó társai a vérző fenevadra vetették magukat, s azt tépték, azt marcangolták, abból lakmároztak.

S ő ott lebegett a közelükben. A víz véresen fröcskölt körülötte. Kemény testek súrlódtak oldalához, csapkodó farokuszonyok pofozták arcát és vállát.

Dzirun tátogott; még sikoltani sem bírt. A közelben keringő halál jeges marka simogatta a szívét, tagjait a hirtelen eljegesedő víz dermesztette érzéketlenné.

– Lijabar!

– Ússz, Dzirun, ússz! – kiáltotta valaki. Nem a bátyja volt. Nem tudta beazonosítani magában, hogy ki biztatta. Úszott.

Rettegett attól, hogy csapkodásával magára vonja a lakmározó cápák figyelmét, ám nem bírt parancsolni önállósodó végtagjainak.

Úszott.

Egy part felé robogó hullám elkapta, és még távolabb sodorta a véres koncon marakodó cápáktól.

Amikor a víz alól felbukkant, azt hallotta, hogy sok-sok torok az ő nevét harsogja.

A kehurun elérhetetlen távolságban lebegett, és a benne álló sötét alakok eggyé olvadtak számára. Mintha csak Jomöraj, Cser-goraj, Korjah, Siluhanuan és Cahu egyetlen sötét masszává álltak volna össze.

– Dzirun, ússz! Dzirun! Ússz! Ússz! Ússz!

Ismét szájba és szembe kapta egy hullám. Tekintete buborékossá vált, füle megtelt a mélység pezsgésével. Lesüllyedt a fenékig.

Színes halraj szökkent szerte arca előtt. Fölötte sötét árnyék kúszott tova – végeérhetetlen ideig.

Mintha az árny két iramodásnyi hosszú lett volna legalább. Vagy még annál is sokkal több.

Ujjai közé egy tenyérnyi kagyló akadt. Ösztönösen megragadta. A kagyló összezárta volna héjait, ám az ő hüvelykje akadályozta ezt.

Azt sem tudta, mit tesz.

Markolta a kagylót, s a jobb hüvelykjét összepréselő fájdalmat nem is érezte. Végül ujja mégis kicsusszant, és rászorult az összezáruló kagyló oldalára.

Amikor a sötét árny ismét felderengett fölötte, ösztönösen abba az irányba sújtott a kagylóval, mint valami kurta pengéjű tőrrel. Csapása ruganyos falnak ütközött, hasított, aztán elbicsaklott.

Véres, fekete ködfoltok folytak bele a vízbe.

Dzirun felfelé lökte magát.

Aztán még feljebb. Feljebb. Feljebb.

Hirtelen a felszínre bukkant, és úgy tűnt, tüdeje ragadozóvá vált, hogy befalja az összes levegőt. – Lija… baaar!

Messze a parti sziklák közelében bátyja sötét testét pillantotta meg, amint felkapaszkodik a hullámverésben, és tehetetlen rongybabaként vonszolja magával azt a másik testet, akinek megmentésére saját életét is feltette.

A megsebzett cápa görcsösen csapkodott; szinte forrt körülötte a víz. Dzirun tétova mozdulattal próbált minél távolabb kerülni tőle. Rugdosó talpát pálmalevélszerű uszony csapta meg, talán fel is karcolta.

Újabb cápa.

Dzirun szeme előtt összefolyt a tenger és az ég, a sebesült társukat tépő cápák csapkodása volt az egyetlen hang, amit hallott.

Egy lanyhább hullám érkezett, és a part felé sodorta. Aztán egy visszatérő áramlat ismét a nyílt tenger felé mozdította. O ezt sem bánta, csak minél távolabb kerüljön a habzó, fortyogó víztől, a csapkodó és keringő uszonyoktól.

Látta, amint a messze távolban a bátyja kivonszolja a partra a mozdulatlan Sakcsunt, a homokba ejti, aztán négykézlábra ereszkedik mellette, és görcsösen okádik.

Dzirun ösztönösen abba az irányba próbált úszni, amerre a kehurunt sejtette. Ám a nagy kenu már messze járt, és egyre távolodott. Villogó, fekete karok villogtak az evezőkkel.

Itt hagyták őt sorsára.

Dzirun kétségbeesetten csapkodott, bár tudta, hogy ezzel magára vonhatja a vérszomjas tengeri ragadozók figyelmét.

Újabb hullám érkezett, amely telibe kapta, és ismét maga alá gyűrte. Lesodorta majdnem a fenékig. A fiú átfordult a feje fölött, és immár teljesen elvesztette az irányérzékét. Mindenfelé szürke homály vette körül. Nem tudta, merre van a lent és merre a fent. Egyetlen támpontja a valós világhoz az a kagyló volt, amellyel nemrég a cápát megsebezte.

El nem engedte volna a világ minden kincséért sem. Úgy szorította, csaknem összeroppantotta.

Fuldoklott.

Aztán ismét kibukkant a víz színére, és zihálva, sikoltva kapkodott levegő után. Egy újabb hullám ismét elkapta. Ám ez most

kisebb volt, mint az előző, és nem gyűrte maga alá, csupán átszaladt rajta és egy darabon magával sodorta.

Hogy a cápák merre lehetnek, azt már nem tudta. Semmi mást nem látott, csak a végtelen, mélykék hömpölygést, vízdombok és vízvölgyek végeérhetetlen váltakozását.

Bal lába görcsöt kapott, és egy ismeretlen erő lefelé húzta. Először azt hitte, cápa kapta el, s az vonszolja magával, ám nem látott vért, és nem érzett fogakat. Csak a kimerültsége próbálta a mélybe rántani.

Dzirun rugdosott, ám ahelyett, hogy kiállt volna lábából a görcs, úgy érezte, a láthatatlan vasmarok felkúszik a térdén át a combjába, egészen a derekáig, és elzsibbasztja altestét.

– Shmatava! – zihálta megadóan, és nem küzdött tovább. Készen állt, hogy fejet hajtson istene akarata előtt.

A közvetlen közelében csobbant valami, és víz fröcskölt a tarkójára és a bal halántékára. Cápa.

Nem sok értelme volt, hogy védekezni próbáljon, ám ösztönei nem engedték birkaként pusztulni. Kezében a kagylóval odacsapott, és érezte, hogy ismét talált. A kagyló csúcsa húsba mélyedt.

– Megvesztél?! – recsegte egy érdes hang a fülébe, s a következő pillanatban erős ujjak markoltak a hajába. – Maradj nyugton, Öcskös, mert itt hagylak a cápáknak!

Lijabar!

Dzirun mellkasát hihetetlen öröm és büszkeség feszítette; a bátyja – az ő csodálatos bátyja – visszaúszott érte, hogy megmentse!

Erre senki más nem lenne képes!

Csak Lijabar! Lijabar, a legyőzhetetlen!

Még a görcs is kiállt a lábából, s a derekába újra élet költözött, nem fatörzsnek érezte immár. Hagyta, hogy Lijabar a hajánál fogva vonszolja őt, s amennyire erejéből tellett, bizonytalan kéz- és lábtempókkal segítette.

Többször is hátba kapta őket egy-egy haragos hullám, s néha mindketten alámerültek és összegabalyodtak, ám Lijabar hihetetlen határozottsággal és magabiztossággal rángatta őt újra és újra a felszínre. Körülöttük rózsaszínes volt a víz; Lijabar bal felső karján arasznyi hosszú, vágott seb tátongott, s abból szivárgott a vér rendületlenül.

Dzirun tudta, hogy a vér mágikus erővel vonzza a cápákat, és miközben utolsó erejét emésztve küzdött az őket visszafelé sodró áramlattal, Shmatavához imádkozott, hogy kímélje meg őket az újabb megpróbáltatástól.

Egy minden eddiginél hatalmasabb hullám zúdult rájuk; olyan volt, akárha a Shadkarra, a Nyih-sziget szent hegye változott volna vízzé, hogy dübörögve rájuk omoljon és örökre maga alá temesse őket. Amikor e roppant vízhegy lezúdult, a fiú úgy érezte, rnintha sziklák hullottak volna a fejére, s megkábult a roppant csapásoktól.

Lijabarnak is hasonló élményben lehetett része, mert ahogy víz alá kerültek, az acélos ujjak lecsúsztak a hajáról, s az idősebb fiú álomszerű lassúsággal oldalra lebegett. Szétvetett karjai úgy mozdultak, mintha magához akarná ölelni az Összes vizet. Lábai céltalanul rugdostak.

Miközben Dzirun azon küzdött, hogy a felszínre emelkedjen, sötét test bukkant fel a látóterében. Hatalmas cápa száguldott feléje, gyorsabban, mint ahogy a leggyorsabb kehurun siklani képes. Gonosz szeme kifejezéstelen, tompa gömb volt, dupla fogsora halálos vicsort formált.

Csupán egy pillanat műve volt, s a cápa már ott derengett fölötte.

De nem őt támadta…

Dzirun azt sem tudta, mit cselekszik. Ösztönösen a cápa fehér hasa felé csapott a kagylójával, mintha egy furcsa formájú tőrrel döfne. Erezte, hogy talál. Am a csapásban nem volt elég erő, s inkább csak megkarcolta, mint megsebezte a ragadozót. A ruganyos, fatörzsszerű test még csak meg sem rándult, nagy sebességgel siklott tova.

Ám Dzirun már rádöbbent, hogy a bátyja az, aki nagy veszélyben van, és gondolkodás nélkül cselekedett. Bal kezével elkapta a tovasikló cápa hátuszonyát az aljánál, és ahogy a ragadozó lendülete magával ragadta, egész testével megpróbált a hosszúkás formára tapadni. Ujjaiba acélos erő költözött, s szinte keresztüldöfte körmeivel a sikamlós uszonyt, lábai pedig rákulcsolódtak a ruganyos testre.

Úgy csüngött a cápán, mintha meg akarná lovagolni, csak képtelen lenne felkapaszkodni a megbokrosodott állat nyergébe. Hihetetlen erővel száguldott vele a cápa.

A következő pillanatban a ragadozó ördögi feje nekicsapódott Lijabar kapálódzó testének, és métereken át magával sodorta a tehetetlen fiút. Ám Dzirun meglepő támadása megzavarta a tengeri fenevadat, és a gyilkos fogsorok elhibázták a hadonászó végtagokat.

Mire Dzirun felfoghatta volna, mi történik, a fenék felé süllyedő Lijabar eltűnt látóteréből, és nem maradt más, csak a száguldó cápa, a pezsgő, buborékos víz és a szürkéskék homály.

A cápa vad, görcsös mozdulatokkal próbálta lerázni magáról, s erőteljes kísérleteket tett, hogy elérje fogaival támadóját. Ám Dzirun úgy tapadt rá, akár szerelmes majom a gyantás fatörzsre. Mindkét lábával átkulcsolta, s bal kezével újra és újra fogást keresett a sikamlós uszonyon.

A cápa hihetetlen sebességgel robogott vele; ám ez a fiút csöppet sem izgatta. Még örült is ennek. Minél távolabb kerülnek Lija-bartól, a bátyjának annál nagyobb az esélye a túlélésre. Nem lehet már túl messze a part. Ha eléri a sekélyebb vizeket, megmenekülhet.

Hogy az ő sorsa mi lesz, az csöppet sem érdekelte.

Döbbenetes és felfoghatatlan volt ez a száguldás a víz alatt. Dzirun a lelke mélyén érezte, hogy talán ő az egyetlen madzsun, akinek része van ilyen élményben. Ezelőtt soha senki nem csinált még hasonlót.

Vagy ha igen, nem élte túl, hogy elmesélhesse…

No persze, ő sem mesélheti majd el senkinek.

Biztosra vette, hogy élete pillanatokon belül véget ér. A cápa lerázza majd magáról, aztán mire egyet pisloghatna, tépni kezdik a halálos fogak…

Ha pedig nem, akkor úgyis megfullad. Pár szívdobbanásnyi időnél tovább úgysem bírhatja már a víz alatt. Máris úgy érezte, hogy a tüdeje szétrobban és ezernyi cafatra szakad a testében.

Miközben ezek a gondolatok, melyek nem is annyira gondolatok voltak, mint inkább tétova érzések és sejtések, átfutottak elméjén, a cápa veszettül száguldott vele, és ő ösztönösen kapaszkodott, s a jobbjában szorongatott kagylóval újra és újra lecsapott. Sebeket ejteni próbált, ám még e zaklatott állapotban is tisztában volt azzal, hogy inkább csak cirógatja áldozatát nevetséges kísérleteivel, mint hogy komoly vágást ejtsen rajta.

Ennek dacára dőlt a sötét vér rendesen, s a cápa egyre freneti-kusabb vergődést mutatott be. Dzirun többször is fogást vesztett, s lábai összevissza kalimpáltak, ám ujjait az ősök szelleme szorította össze az uszonyon, és minduntalan sikerült combjaival is új fogást találnia.

Tüdeje feszült, elméje tompa lett, zavaros látása végképp elhomályosult.

Fogalma sem volt arról, mennyi időt töltött már a víz alatt, azt azonban tudta, hogy immár nagyon közel a vég. Ám őt ez nem érdekelte. Küzd, ameddig tud. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

És jött.

Ujjai nem bírták tovább; lecsúsztak az uszonyról, és lábai sem bírták megtartani.

Dzirun elszakadt ellenfelétől, és a sötét foltoktól terhes szürkeségbe lebegett. Most már végképp nem küzdött.

Várta a megváltó halált.

A cápa sötét formája elsuhant a látóteréből. Azonban a fiúnak kétsége sem volt arról, hogy hamarosan újra megpillantja majd. S a vigyorgó fogsor képe lesz élete utolsó látványa.

Ernyedten lebegett a vízben, s meg sem próbálta kitalálni, merre lehet a felszín és a fenék. Meg sem próbálta megsaccolni, merről érkezik majd a feldühödött halál.

Lebegett és várt.

Csodamód a tüdej e már nem akart szétrobbanni. Vagy talán már szétrobbant, csak ő nem vette észre a nagy izgalomban?

Lehet, hogy ő már rég halott, valódi testén a cápák lakmároznak, s mindezt, amit megtörténni vélt, csupán Shmatava elé igyekvő alázatos lelke képzelegte?

Várt.

A cápa azonban nem jött. Nem jött.

A kékség és a szürkeség hömpölygött mindenfelé.

Dzirun behunyta a szemét, mert szédült, és minden összefolyt körülötte. Hagyta, hogy meghaljon a teste. Vagy ha már meghalt, akkor történj en az, aminek a halál után meg kell történnie.

Vagy jöjjön a cápa!

Vagy a fulladás.

Vagy bármi… csak történjen már valami!

De bármeddig várt is, semmi nem történt.

És ő ott lebegett a víz alatt; félúton a felszín és a meder között. Félúton az élet és a halál között.

Szinte már kívánta, vágyta a halált, mert megőrjítette ez a bizonytalanság.

Aztán nem bírta tovább. Tétova mozdulatokkal próbálta valamerre terelni a testét. Úszni kezdett a víz alatt; sután, esetlenül, akár egy két lábát vesztett óriásteknős.

Alig pár csapás után a kékség és szürkeség véget ért; határozott sötétség vette át a helyét. Dzirun megérintette ezt a sötétséget, és rájött, hogy rossz irányba evickélt: ez itt a tengerfenék.

Átbucskázott saját feje fölött, és letette a lábát. Hosszú pillanatokig tétován állt a tenger fenekén.

Tett egy-két bizonytalan, lebegős lépést.

Meztelen talpa alatt felkavarodott a finom por, apró csigák és rákocskák lebegtek körülötte. Színes halrajok úszták körbe, és ő meglepő élességgel érzékelte ezeket a csodálatos színeket.

És még most sem fulladt meg.

Pedig már percekkel ezelőtt szét kellett volna szakadni a tüde-j ének! Vízzel kellett volna megtelni a gyomrának. Vagy ilyesmi.

De ő még mindig élt, és úgy járkált a tenger fenekén, mintha ide született volna.

De miért? Hogyan lehetséges ez?

Es hol a bosszúálló cápa? Miért nem jön, hogy véget vessen már ennek az értelmetlen létnek? A cápa nem jött.

Dzirun elrúgta magát a tengerfenéktől, és felfelé evickélt. Immár nem volt nehéz kitalálnia, merre lehet a felszín.

Egyre emelkedett, s a tengeralatti csodálatos színek ismét szürkeségbe olvadtak. Nyolc-tíz csapás után feje valami különös, hideg és légies dolognak ütközött a lágy tengervíz után: kibukkant a levegőre.

Hosszan, nagyon hosszan, nagyon-nagyon hosszan kifújta tüdeje tartalmát. Aztán beszippantotta a friss levegőt, és agyát mérhetetlen fájdalom öntötte el. Egy pillanatra megvakult, fülében a vér dübörgött, orra vérezni kezdett.

– Shmatavaaa! – préselte ki magából rimánkodva. – Végy már magadhoz! Ne játssz velem!

Istene azonban, úgy tűnt, épp nem ér rá meghallgatni az ő kívánságait.

Dzirun ott lebegett a tenger hullámain, alig két és fél iramodásnyira a parttól, de nagyon-nagyon messze attól a helytől, ahol korábban Lijabar a partra vonszolta a tehetetlen Sakcsunt.

A száguldó cápa nyolc-tíz iramodásnyit elvonszolta magával délnyugat felé; a Síró Madzsunnal csaknem egy vonalba került.

A hatalmas szikla, amely úgy nézett ki, mint egy lábát maga alá húzó, lehajtott fejű, magába roskadó madzsun harcos, roppant „térdeit” mélyen belógatta a tengerbe, s háta mögött egybefüggő és különálló sziklák sorakoztak. Mintha öldöklésre kész madzsun harcosok várakoznának arra, hogy a Síró Madzsun felkeljen töprengő helyzetéből, és jelt adjon a támadásra.

A tenger ellen? Vagy inkább a sziklák túloldalát uraló dzsara-vuketek ellen?

Egy réges-régi legenda szerint egykoron ez a szikla hatalmas madzsu-roon harcos volt, akit a Nyehwozza, a Gonoszság Démona szinte égig érővé növesztett és kővé változtatott, hogy általa lehajítsa az égből ősi ellenségét, Shmatavát, a madzsunok jóságos istenét. Shrnatava azonban résen volt, a maga uralma alá vonta a kőóriást, és ő volt az, aki lehajította a Nyehwozzát az égből, hogy a gonosz démonnak szárnya tört, és soha többé nem tudott újra repülni. Szégyenében és rettegésében a Nyehwozza a föld alá bújt, a sötét mélységben keresett menedéket a dühös isten elől. Teremtménye, a kőgigász pedig ott maradt a parton térdre roskadva és a tengert bámulva. Néha, amikor a szél felerősödött, és átfújt a szemüregek között, visító, síró hangok hallatszottak, mintha gonosz lelkek nyüszítenének itt. Vagy mintha a szikla így fejezné ki végtelen bánatát mestere és teremtője, a Nyehwozza elvesztése miatt.

Bár a madzsun sámánok nem mondtak ki rá átkot, ezt a partszakaszt mind a madzsu-roon, mind a dzsara-vuket harcosok elkerülték, s küzdelmüket inkább a buja dzsungel mélyén vívták, semmint ezen félelmetes szikla közelében.

Most, hogy Dzirun felbukkant a tenger mélyéről, épp a Síró Madzsunnal szemezett, s jelenlegi helyzetéből még sokkal valóságosabbnak hitte a régi legendát, mint bármikor ezt megelőzően. Mindaz, ami vele történt az elmúlt percekben, felerősített más hihetetlen történéseket is, és valóságosnak láttatta őket.

A Síró Madzsun emberibbnek tűnt számára, mint bármikor ezelőtt, és a beesett szemekben furcsa sötét és nedves foltokat vélt felfedezni: könnyeket.

A szikla sírt. Könnyezett.

És ez nem stimmelt. Hiszen a madzsunok sosem sírnak. A szemükből csak a legritkábban csorog nedv. És nem akkor, amikor szomorúak, hanem akkor, amikor boldogságukat másképp már nem bírják kifejezni. Vagy amikor szégyellik magukat, és megelevenítik szemükből a Nyehwozza könnyeit. Mert a madzsunok azt tartják, hogy ha sírnak, szemnedveikkel a Nyehwozzát táplálják, és az ő gonosz erejét növelik. Aki sír, arra azt mondják, ő a Nyehwozza Harcosa.

A madzsunok sírás helyett is kacagnak. Akkor is, ha bánatuk van, akkor is, ha elkeseredettek. Érzelmeikről a kacagás tónusa árulkodik. Egy madzsun egészen másképp kacag akkor, amikor boldog, mint amikor kétségbeesett vagy nagy fájdalmat érez. Kacag ugyan, de az arca árulkodik.

A Síró Madzsun kőarca mély fájdalomról tanúskodott. És a szemében a kőből formált könnycseppek sehogy sem illettek ehhez a kifejezéshez.

Vajon mit érezhetett az ősi főnök, amikor kővé változtatták? Vajon mily hangon kacagott?

Vagy mi miatt szégyenkezett?

Dzirun nem töprengett ezen. Lassú, ráérős mozdulatokkal úszni kezdett a part felé. A tengerben térdelő szikla felé.

Ereje már alig maradt, ám csodamód most úgy érezte, hogy a tenger, amely eddig összevissza dobálta és sodorta, szövetségese lesz, és puha hullámkezeivel a part felé taszigálja őt. A háta mögül rohanó hullámok felkapták,' és magukkal ragadták, és még a visszatérő áramlatok is valahogy a Síró Madzsun felé sodorták. Egyre közelebb és közelebb került a parthoz, anélkül, hogy igazán meg kellett volna küzdenie érte.

Szinte vonzotta magához az a hatalmas szikla, mintha le akarna nyúlni érte a kőóriás, hogy kiemelje a vízből, tátongó szájába vegye és felfalja.

És a cápák…

…valósággal eltűntek.

Bár Dzirun többször is megpihent, s visszafordult, sehol sem látott ezüstös uszonyokat. A tenger fenevadjai vagy jóllaktak saját

fajtársaikkal, vagy talán ők is féltek megközelíteni a Síró kőóriást. Eltűntek, elenyésztek. Beleolvadtak a tengerbe, ahová tartoznak.

Dzirun lustán úszott. Térde hamarosan puha fövenynek ütközött. Ekkor felállt, és kiemelkedett a vízből. A tenger már csak derékig ért. A hullámok megszelídültek itt, és nem bántották. A csípőjét nyaldosták, vagy barátságosan megsimogatták a mellkasát.

A fiú álmatag léptekkel törtetett a part felé, s lelkét érthetetlen szomorúság szállta meg. Úgy érezte, hogy amikor majd végképp elhagyja a vizet, összeroppan, s eltörik benne valami.

De vajon mi?

Erre nem tudott választ adni.

Amikor már csak a bokáját nyaldosták az ölebbé szelídült, harapós hullámok, megtorpant, felnézett a fölötte magasodó Síró Madzsunra, és vadul felkacagott. Mert mintha apró lángokat látott volna lobogni a szobor üreges bal szemében, s mintha egy emberi alak sötét körvonalai rajzolódtak volna ki e szokatlan lángok fényében. Egy különös, torz alak volt az, amely nagy köröket írt le mindkét karjával, majd lefelé mutogatott.

Dzirun belenézett a napba, és káprázni kezdett a szeme. Fátyolos tekintettel igyekezett kivenni a mutogató alakot, ám már nem látta sehol. Eltűnt, mintha káprázat lett volna. Csupán a lángok maradtak. Vagy talán még azok sem? Lehet, hogy a lángok is csupán a káprázat részei?

Vagy valóban volt ott valaki?

De még ha az a szemüreg egy barlang, ugyan ki lenne képes felkapaszkodni oda, s miért gyújtana tüzet fényes nappal?

Dzirun megdörzsölte a szemét, és ismét felnézett a hatalmas kőarcra, ám most sem lángokat, sem mozgó alakot nem látott egyik szemüregben sem.

A Síró Madzsun zord volt, megközelíthetetlen és elhagyatott. Gőgös önelégültséggel bámult a messzeségbe, s szinte még azt is dacosan elutasította, hogy megbámulják.

Dzirun kitocsogott a puha fövényre, és fekete bőre szinte pezsgett a nap forró sugarai alatt. Ágyékkötője még csurom víz volt, s combjai is nedvesen csillogtak, ám a felsőteste máris teljesen megszáradt, mintha napok óta nem látott volna vizet.

A fiúban csak most tudatosult, hogy megmenekült; túlélte a hihetetlen kalandot, mely könnyen az életébe kerülhetett volna.

Hangosan, boldogan, szinte dicsekvően felkacagott.

Bal felől hasonló kacagást sodort felé a szél: társai közeledtek futva a part nedves fövenyén. Legelöl Lijabar, messze megelőzte a többieket, és két hosszú kezével úgy kalimpált, mintha minden pillanatban el akarna esni, s csak ezzel az idétlen mozgással tudná megtartani egyensúlyát.

Mögötte fél iramodásnyira loholtak a többiek. Csergoraj, aki ha futásban kellett jeleskedni, könnyedén megelőzte a társait, s most is úgy futott, kecses szökellésekkel, mintha még Lijabart is le akarná hajrázni a szikláig. Mögötte Jomoraj és Korjah együtt kocogtak, s a játékos kis Cahu néha leelőzte őket, néha pedig visszamaradt, hogy körülugrálja és gyorsabb haladásra biztassa a vékony termetű, bizonytalan futású Sakcsunt. A vaskos és pocakos Siluhanuan pedig nem is futott velük; valahol nagyon messze a többiektől még mindig a kehurunt rángatta partra.

Lijabar hahotázott örömében és rikoltozott, akár egy háborodott kakadu. Dzirun kérkedő büszkeséggel kacagott, és minden másról megfeledkezve futni kezdett bátyja felé. Egy pillanattal később egymásnak csapódott a testük, és átölelték egymást. Lijabar a lendülettől ledöntötte őt a lábáról, és szédülten nevetve hen-gergöztek a nedves fövenyen, s az sem zavarta őket, hogy egy-egy érdeklődő hullám elkúszott egészen hozzájuk, s beborította őket langyos, sós vizével.

– Lijabar! – kiabálta Dzirun. – Hát élünk! Hát élünk!

– Vigyázz, öcskös! – nevetett a bátyja. – Ha a másik karomat is megvágod a kagylóval, kifolyatod az összes véremet!

– Oóóóó! – Dzirun csak most fedezte fel, hogy a kagylót még most is a jobbjában szorongatja, mintha hozzánőtt volna az ujjaihoz. S érzékelte azt is, hogy Lijabar bal karján csúnya seb tátong, mely legalább arasznyi hosszú, ujjnyi széles és annyira mély, hogy szinte látni engedi a csontot és az inakat. Szakadatlanul ömlött belőle a vér, és lecsorgott az idősebb fiú oldalára, combjára. – Tevérzel!

– Nem számít. Nem számít…

Ekkor érkezett kacagva Csergoraj, és lendületből rájuk vetette magát, akár egy prédára ugró ragadozó.

– Dzirun! – üvöltötte bele a meglepett fiú fülébe. – Nem vagy többé ,JPondró”! Én magam torlom meg, ha így merészel szólítani valaki!… 0, Dzirun, Dzirun!

Együtt hemperegtek, és kacagtak.

És Dzirun fejében meg sem fordult, hogy megkérdőjelezze Csergoraj őszinteségét. Dacára annak, hogy ez a szikár és gunyoros szurokképű fiú talán soha életében nem volt még hozzá ennyire szívélyes.

Csergoraj alapvetően nem rossz fiú. Gyors, éles eszű és erős. Ok nélkül senkit sem bánt, és többnyire segíti, biztatja és tanítja a nála ügyetlenebbeket és gyengébbeket. Ám az a tény, hogy ő Jomoraj idősebb öccse és jobbkeze, meghatározta a viselkedését és a többiekkel szembeni helyzetét. Imádta a hatalmat, s szerette kihangsúlyozni, éreztetni is azt, hogy a többiek fölött áll. Azonban rendkívül meghatározta viselkedését a hangulata; az egyik pillanatban még egyenlőként beszélgetett valakivel, elmagyarázta neki, hogyan csiszolja le a shimaranba való követeket, hogy jól lehessen lőni vele… aztán a következő pillanatban már gúnyolódni kezdett, és parancsolgatott.

Ám mostani öröme őszintének és gyermekien ártatlannak tűnt; olyan felhőtlen boldogság csengett a kacagásában, mint amilyen talán már évek óta sem. Hogy minek szólt ez az öröm? Azt nem lehetett tudni…

Talán csak a veszedelmes kalandot követő megkönnyebbülés nyilvánult meg így. Talán a hála, hogy megmentették Sakcsunt, az ő öcsikéjét, aki bátyjuk miatt került halálos veszélybe. Vagy talán csak feléledt benne a baráti érzés, s képes volt örülni barátai sikerének és örömének?

Ki tudja azt?

– Dzirun! – zengte diadalmasan Csergoraj. – Dzirun, a cápaölő!… Ez lesz a neved: Cápaölő!

– Egyetlen cápát sem öltem meg…

– Dzirun, a Cápaölő! – harsogta kacagva Csergoraj, és közben eszelős örömmel rángatta a társa vállát, mintha így akarná rákényszeríteni, hogy ne vitatkozzon. – Cápaölő, Cápaölő, Cápaölő!

– Csak megsebeztem…

– Cápaölő! – üvöltötte Csergoraj. – Cápaölő!

– Cápaölő! – harsogta az érkező Korjah, és ő is rájuk vetette magát. – Cápaölő!

Dzirun nevetve nyögött a súly alatt, mivelhogy immár ő került legalulra, s társai őt dögönyözték.

Nehezen tudta volna meghatározni, mit érez. Méltatlannak tartotta magát a „Cápaölő” névre, s ha arra gondolt, hogy így fogják

majd szólítani, szégyenkezve elpirult. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy kicsorduljon a könnye a pironkodástól. Mások ki fogják majd gúnyolni, fennhéjázónak tartják majd és otromba tréfákat gyártanak a háta mögött, mintha csak ő találta volna ki magának ezt a nevet…

Ám ugyanakkor örült is, hogy megszabadul attól a gúnynévtől, amit Jomoraj aggatott rá már évekkel ezelőtt. Gyűlölte, ha Pondrónak szólítják, és most megvolt rá a remény, hogy ezt a nevet örökre elfelejtik…

Miközben nevetve próbált kibújni a rakás aljáról,,hogy megszabaduljon az őt dögönyözőktől, újabb súlyok nehezedtek rá és sajtolták a fövenybe; megérkezett Cahu és Sakcsun is, gyarapítva a rakást.

A kehurunnal vesződő Siluhanuant kivéve most már valamennyien ott voltak a Síró Madzsun sziklája alatt, ám akadt köztük valaki, aki nem vett részt az önfeledt szórakozásban. Dzirun figyelmét még e szorongatott és földbe dögönyözött helyzetben sem kerülte el, hogy Jomoraj nem örül együtt velük. A kis csapat főnöke megállt pár lépésnyire tőlük, s karba tett kézzel elnézett fölöttük. Fekete arca rezzenéstelen volt, s még üvegszerű, tompa szeméből sem lehetett kiolvasni, miféle gondolatok járnak a fejében.

Dzirun nem most először érezte azt, hogy Jomoraj messze fölöttük áll; ők még valamennyien csak gyerekek, Jomoraj pedig már felnőtt. Érett férfi. Már rég a harcosok között lenne a helye, nem pedig az első vérportyájukra készülő, éretlen tacskók között…

A sors igazságtalansága, hogy egy évvel ezelőtt Jomoraj kudarcot vallott és elbukott a férfivá avatás próbáján!

Ha nem így történt volna, s Jomoraj már felnőtt harcos lenne, most Lijabar lehetne a főnök, s ő, Dzirun lehetne az alfőnök a csapatukban! Ha így lenne, talán minden másképp lenne!

A túlbuzgó Cahu az arcába térdelt, és a kis test eltakarta előle a borongós főnököt.

Közben Lijabar és Csergoraj összevitatkoztak fölötte, és egymást kezdték rángatni, cibálni. Az önfeledt öröm, mint ahogy már máskor is, szép lassan átalakult marakodássá. Visszatért a dolgok szokásos rendje.

– A sebem, te ostoba! – sziszegte Lijabar. – Én nem bánom, ha úgy rugdalódzol, mint egy vadszamár, de legalább légy tekintettel a sérüléseimre!

Csergoraj azonban még jobban felháborodott.

– Te rúgtál orrba. Én csak visszaadtam. És még neked jár a szád?!

Dzirun megpróbált kibújni a rakás aljáról. Kímélet nélkül letaszigálta a fejéről a vigyorgó Cahut, és nekifeszült Korjah derekának.

– Szállj le rólam!

Korjah rávigyorgott, és pimaszul megpöckölte Dzirun orrát.

– Lökj le, ha tudsz, Cápaölő!

Dzirun már elejtette a kagylóját, ám most ismét a kezébe akadt. Megmarkolta, és a csorba végét – amely valószínűleg a cápa meg-sebzésekor lett törött – nekinyomta a rajta lovagló fiú bordájának.

– Jobb szeretném, ha Korjahölőnek neveznének! – recsegte félig tréfásan, félig indulatosan.

Korjah nem nevetett.

– Meg ne próbáld! – recsegte, és kiszámíthatatlan tekintettel bámult le rá.

– Akkor… szállj le, s nem belezlek ki! – mondta Dzirun, ám már ő maga sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e ezt, vagy csak tréfál.

Korjah egy hosszú pillanatig szemezett vele, ujjai rászorultak a derekán lógó tőr markolatára, de aztán mégsem húzta elő fegyverét. A fejét csóválta, s miközben ráérősen leszállt áldozatáról, gunyorosanjegyezte meg:

– A Cápaölőnek máris fejébe szállt az önhittség!

– Nem szállt oda semmi. Én csak azt akartam, hogy te szállj le rólam!

Lassacskán valamennyien feltápászkodtak, s időközben Csergoraj és Lijabar is megbékélt egymással. De persze ez csak a szokásos törékeny béke volt, mely mögött mélyen lakozó indulatok forrongtak.

Amikor Dzirun feltérdelt, hogy talpra álljon, a vékony Sakcsun lépett oda hozzá, és zavart képpel a kezét nyújtotta. A kagylót szorongató fiú először nem is értette, mit akar tőle; csak pillanatokkal később jött rá, hogy a főnökük legfiatalabb öccse fel akarja segíteni. Ez is szokatlan fejlemény volt.

Elfogadta a kezet, és talpra állt.

– Igazán bátor vagy, Dzirun! – jelentette ki Sakcsun őszinte elismeréssel. – Nélküled és a bátyád nélkül a cápák martaléka lettem volna. Ezt nem felejtem el neked… és neked sem, Lijabar.

Aztán a vézna fiúcska a saját bátyjaira pillantott. Igaz, egy szót sem szólt, de szinte érezni lehetett, mit akart mondani:

„És neked sem felejtem el soha, Jomoraj, hogy a vízbe hajítottál, a cápák közé!”

Jomoraj szigorúan nézett rá, és mintha csak hallotta volna ezt a kimondatlan megjegyzést, s mentegetni próbálná magát, választ adott rá.

– Legközelebb… legközelebb ne ellenkezz velem! – recsegte ellentmondást nem tűrően. – Evezz, amikor evezni kell, és ne nyafogj!

Sakcsun nem szólt semmit, de a tekintetén látszott, hogy nem igazán fogadta el ezt a „magyarázatot”. Ám ugyanakkor nem akart ellenkezni.

Jomoraj megköszörülte a torkát.

– És most… mindenki vissza a kehurunhoz! – parancsolta. – Ne higgyétek, hogy megúszhat]átok az újabb próbát! El fogunk evezni egészen idáig… és még tovább is!

– Tovább is? – visszhangozta meglepetten Csergoraj. – De bátyó… a Síró Madzsunon túl a dzsara-vuketek földje kezdődik!

Jomoraj megrovóan pillantott rá.

– Azt nem mondtam, hogy partra szállunk, csak azt, hogy evezünk. És ha üldözőbe vesznek, legalább éles helyzetben láthatjuk, mit ér az evezésetek!

– Na ne viccelj!

Jomoraj mesterkélten vigyorgott.

– Nem értelek, öcsém… Talán inadba szállt a bátorságod?

– Nekem ugyan nem! – mérgelődött Csergoraj. – Csak nem szeretem a fölösleges őrültségeket.

Jomoraj legyintett.

– Semmi okod az aggodalomra, öcskös… amikor két ilyen rettenthetetlen hős van velünk, mint Lijabar, az Önfeláldozó és Dzirun, a Cápaölő! Ne félj, ha vízbe esel, majd ők megvédenek…

Gúnyosan röhögött saját tréfáján.

– Jól van – szólalt meg váratlanul az eddig szótlan Lijabar, aki vérző sebét próbálgatta valahogy összenyomni és elszorítani – de ha te esel a vízbe… téged ki fog megmenteni?

Jomoraj felhorkant, és csaknem kést rántott.

– Én… nem… fogok… a vízbe… esni! – recsegte tagoltan. Aztán felemelte ujját, mint aki halálos figyelmeztetésre készül. – Ezt jól jegyezd meg!

Lijabar flegma mosollyal meredt rá, de nem felelt vissza. Valósággal szikrázott közöttük a levegő, s Dzirun kezében izzadni kezdett a kagyló, annyira szorította. Réges-rég esedékes volt már valamiféle erőpróba a két vezető személyiség között, s Dzirun biztosra vette, hogy eljött az idő, amikor nem lehet kitérni az összecsapás elöl.

Lijabar azonban ezt másképp gondolhatta. Elfordította a fejét, és a tengert nézte.

– Holnapra talán… a tenger partra veti majd a maradványait az egyik cápának, melyet megsebeztél, öcskös és amelyet széttéptek a társai, fövünk, megkeressük, és a fogaiból láncot készítek neked a mai nap emlékére. Viselni fogod, mint ahogy a Cápaölő nevet is, amit… Csergoraj adományozott neked.

Dzirun enyhén megborzongott e szavak súlyától. Sokkal több volt ebben, mint ami elsőre kihallatszott belőle.

A cápa, melyet széttéptek a társai… Talán épp a cápák vezére volt az, amit ő megsebzett, s aztán a saját társai marcangolták szét és falták be a húsát…

És a név… amelyet Csergoraj, a főnök öccse adományozott. Csergoraj! A főnök öccse!

Jomoraj sem volt buta; nyilván kiérezte az elhangzottak mély jelentését, mert tekintete elsötétült. De valószínűleg nem tudott mit felelni; nem méltatta válaszra Lijabart. Elfordult, és lassú, ráérős léptekkel a távoli kehurun felé indult.

– Most mi van? – morogta a termetes Siluhanuan, aki még csak most érkezett oda. – Megyünk vissza?… De akkor én meg mi a Nyehwozzáért kutyagoltam el idáig, he?!

Csergoraj figyelmeztetően oldalba vágta.

– Ne emlegesd a Nyehwozzát, te dagadt csekof!

– Te pedig ne csekofozz, mert úgy pofán gyaklak, hogy a Nyehwozzát is nyevanyukrunmk látod!

– Szájhős! – rotyogott Csergoraj, aztán gáncsot vetett a nagy testű fiúnak, s amikor az dübbenve elterült a parton, kacagva eliramodott. – Tohonya csekof! Kapj el, ha tudsz, te bamba!

Máris eliramodott a bátyja után, és a kövér Siluhanuan üvöltve üldözőbe vette. Persze legfeljebb annyi esélye volt arra, hogy utolérje, mint lajhárnak a tigris elleni versenyfutásban… Arról nem is szólva, hogy a lajhár talán nem is kívánná utolérni a tigrist, ha ily visszás üldözésre kerülne sor kettejük között…

Siluhanuan is ekképpen cselekedett. Csak ímmel-ámmal futott, és inkább csak messziről kiabálta a menekülő után a szitkait.

Cahu és Korjah nevetve kocogtak mögötte, és játékosan biztatták, hogy ugyan váltson már nagyobb sebességre.

Sakcsun egy pillanatra még hátramaradt Dzirunnal és Lijabar-ral, és bár egy szót sem szólt, izzó, forró tekintete elárulta, hogy komolyan gondolta iménti hálás szavait. Jomoraj is megsejthette ezt, mert pár lépés után visszafordult, és ráförmedt a kisöccsére:

– Gyere!

A vékony fiú engedelmesen ment. Lijabar rávillantotta sötét szemét az öccsére, s telt ajka mosolyra húzódott. Aztán átölelte öccse vállát ép kezével.

– Menjünk mi is, Cápaölő, mielőtt itt vérzek el!

– Oóóó! Ne haragudj rám, nem akartalak megvágni!

– Ugyan már, persze, hogy nem akartad. Ösztönös mozdulat volt. S egyébként is, a sebem nem veszélyes, csak zavar, hogy folyamatosan szivárog belőle a vér. Mielőbb be kellene tapasztani agyagos pálmalevéllel, hogy bezárulhasson.

– Ez a vacak kagyló…

Dzirun elhajította alkalmi fegyverét, a bátyja azonban érte ment, felvette, és visszatuszkolta a kezébe.

– Tartsd meg ezt, Dzirun.

– Nem jó semmire. Törött.

– Arra jó, hogy eltedd emlékbe. Egyszer már jól szolgált, s az ilyen fegyvert nem szabad elhajítani. Ha ránézel, eszedbe fog jutni, honnan kaptad az új neved.

– Úgy gondolod, mostantól Cápaölő lesz a nevem? – Dzirun elbizonytalanodott. – Szerinted… nem fognak kinevetni ezért?

– Miért nevetnének? Egyetlen madzsun sem ölt még cápát egy kagylóval.

– De… én sem. Épp csak megkarcoltam.

– Bárhogyan is, nem élte túl – nevetett Lijabar. – És az már csak részletkérdés, hogy mibe halt bele.

– Óóóóó!

Lijabar megtorpant, és megállásra késztette testvérét is.

– Öcsém, én nem viccelek – mondta neki komolyan. – Én ott voltam, tudom, mi történt. Hihetetlenül bátran viselkedtél. Ha te nem vagy, az a cápa elkapott volna engem. Semmit sem tehettem volna ellene. Neked köszönhetem az életem. Mint ahogy Sakcsun is neked köszönheti.

– Nem is igaz. Sakcsunt te mentetted meg! Lijabar mosolygott.

– Okosabbnak képzeltelek, öcskös – motyogta. – Használd az eszed! Mondd, mi lett volna Sakcsun sorsa, ha engem elkap az a cápa? – Ő maga válaszolta meg saját kérdését. – Vagy a cápák martaléka lett volna ő is, vagy egyszerűen csak megfullad… És hogy nem ez történt, azt csakis neked köszönhetjük.

  – Jó… de te ugrottál Sakcsun után!

– Te pedig énutánam.

– Mert te a bátyám vagy – vitatkozott Dzirun. – Persze, hogy ugrottam, és ugrani is fogok bármikor… De én Sakcsun után sohasem ugrottam volna be.

Lijabar kiismerhetetlenül vigyorgott.

– Nem?

– Nem.

– Biztos vagy ebben?

Dzirun mélyen önmagába nézett, és még jobban elbizonytalanodott. Emlékezett rá, milyen erősen összeszorult a szíve, amikor Jpmoraj a vízbe lökte a kisöccsét. Mintha a kedves tekintetű Eluz tűnt volna el akkor a hullámok között. Szerette volna megmenteni, csak éppen…

– Nem lett volna hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem – suttogta kelletlenül.

– Ehhez nem bátorság kell – biccentett a bátyja. – Inkább egyfajta őrültség… hogy ne gondolkozz, ne fontolgasd az esélyeket, csak ugorj, kövesd, amit a szíved diktál. Mint ahogy te is ezt tetted, amikor engem láttál veszélybe kerülni. Utánam ugrottál, mert szeretsz engem, és nem akartad, hogy bajom essen.

Dzirun nem válaszolt. Kényelmetlen volt számára szavakba önteni ezt a rajongó, testvéri szeretetet, amit a bátyja iránt érzett. Egy leendő férfi nem beszél ilyesmiről. Ez a kislányok fecsegése.

Megkeményítette vonásait.

– Menjünk gyorsabban! – javasolta. – A végén még Jomoraj itt hagy bennünket, aztán egész délután gyalogolhatunk.

Mivel ez a veszély komolyan fennállt, meggyorsították a lépteiket, és szaladni kezdtek. Még a kehurun előtt beérték társaikat, és együttes erővel taszították be a hullámverésbe a hosszú csónakot.

– Én nem fogok evezni – jelentette ki Lijabar, és minden magyarázat helyett elkezdte kimosni vérző sebét a sós vízben.

– Ha a dzsara-vuketek üldöznének… – kezdte Jomoraj. Lijabar azonban félbeszakította.

– Ha a dzsara-vuketek üldöznének, zokszó nélkül eveznék, és ezt te is tudod – mondta higgadtan. – Mindaddig eveznék, amíg el nem folyna az utolsó csepp vérem, s ájultam hullanék ki a kehu-runból. De ez most csak gyakorlás, igaz? Mi szükség lenne hát akkor ilyen fölösleges áldozatra?

Miközben beszélt, a karját mosta, s a csónak körül vörös foltos lett a tengervíz.

– A vér megint idecsalja a cápákat – ijedezett Sakcsun. – Már a puszta gondolatra is borzongok. Brrr!

– Akkor ne ellenkezz a parancsaimmal, evezz tisztességesen, és nem foglak megint a vízbe lökni! – vetette oda foghegyről Jomoraj, és nem nézett a kisöccsére.

Sakcsun szó nélkül elfoglalta szokásos helyét az evező mellett. Lijabar helyére pedig Csergoraj térdepelt, anélkül, hogy erre bárki is utasította vagy kérte volna.

Jomoraj nem tett megjegyzést.

Kieveztek a part közeléből másfél-két iramodásnyira, aztán a Síró Madzsun irányába fordították a kehurun orrát, és a Jomoraj által diktál ütemre evezni kezdtek.

– Húzd meg! Húzd – kiabálta a nyurga kehurunfőnök. – Erősebben! Erős-seb-ben, ha mondom! Dzirun, ne csapkodj! Ne csapkodj, húzd!

– Húzd, Cápaölő, húzd! – recsegte Lijabar is. – Mutasd meg helyettem is, milyen kemény fából faragtak!

Dzirun húzta, ahogy csak bírta. A kehurun valósággal pattogott a vízen, mint egy vízszintesen elhajított, lapos kavics.

– Húzd! Húzd! Húzd!… Erősebben! Húzd! Húzd! Húzd!… Eléééég!

Dzirun felemelte a fejét, és kipillantott verejtéke alól; alig akarta elhinni, hogy ilyen hamar megtették a kitűzött távolságot. Ám immár nemcsak egy szintre kerültek a Síró Madzsun sziklával, de legalább fél iramodásnyival túl is keveredtek azon. Szemük előtt feltárult a sziklán túli sűrű erdő, ahol eddig még soha egyikük sem járt. Ez már a dzsara-vuketek területe volt. Sötét és félelmetes.

A kehurunban pihegő fiúk megigézve bámulták. Itt mások voltak a kövek, másnak tűnt a növényzet, de még az ég kékje is szürkébbnek hatott. Mintha ezen az oldalon egy egész más világ kezdődött volna: az ellenség földje. Az elkerülhetetlen halál birodalma.

– Közelebb evezünk! – parancsolta Jomoraj, és gunyoros tekintettel mérte végig társait. – Nem féltek, ugye?

Senki sem tett megjegyzést; most még az örökké csipkelődő Csergoraj is hallgatott.

Csendben, lassú csapásokkal eveztek a félelmetes part felé.

– Nem féltek, ugye? – kérdezte ismét Jomoraj valamivel han-gosabban. Hangjából kiérződött, hogy nagyon szeretett volna választ kapni erre a kérdésére. Szerette volna, ha valaki bevallja, hogy bizony összeszorította a szívét á félelem.

Azonban ezt a szívességet senki sem tette meg neki.

Engedelmesen eveztek; csak a fojtott zihálást, a hullámok zúgását és az evezők ütemes csobbanását lehetett hallani.

Most nem erőből eveztek, inkább csak levezetésképpen, megmegpihenve, lassan, ráérősen. Azonban a hullámok is részben hátba kapták, s a part felé sodorták őket.

Már alig fél iramodásnyira lehettek csak, amikor Cahu tüdejéből sípolva tört elő a levegő. Olybá tűnt, mintha a kis termetű fiú füttyentett volna.

– Shmatava nevére! – sziszegte idegesen. – Nézzétek! Nézzétek!

Jomoraj végre megkapta, amire várt: legalább egyvalaki elárulta rettegését.

– Betojtál, mi? – gúnyolódott. – De nem kell félned. Azok ott az erdő szélén totemoszlopok csupán, nem holmi démonok vagy kísértetek. A dzsara-vuketek azért faragták ki őket, hogy elriasszák vele az ellenségeiket: minket.

Cahu azonban egészen más miatt reszketett.

– Nem az oszlopok… nem, nem… De ott! Nézzétek! Nézzétek! A Síró Madzsun!

Dzirun azonnal felkapta a fejét, és ösztönösen a Síró Madzsun arca felé pillantott. Azt várta, hogy ismét látni fogja azt a lángoktól megvilágított, sötét alakot valamelyik gigászi szemüregben, ám sem fényt, sem mozgást nem érzékelt onnan.

A többiek viszont idegesen mocorogtak, és sziszegő, krákogó hangokat hallattak.

– Ti látjátok? – kérdezte a szemét meresztve. Aztán sietve tette hozzá: – Korábban én is láttam, de most nem…

Abbahagyták az evezést, és Csergoraj előrenyomult a kehurun orrába a bátyjához és Lijabarhoz. A szikla felé mutogattak, és suttogva, mormolva vitatkoztak.

Dzirun most már végképp nem értett semmit.

– Mi van?! – tudakolta. – Én nem látom.

– Mosd ki a szemed, Cápaölő! – mordult rá haragosan Siluha-nuan, s ingerültsége azt jelezte, hogy komoly dolog lehet az, amitől még ez a nagy darab, méla fiú is ideges lett.

A magyarázatot Sakcsun adta meg.

– A Madzsun térdei közé nézz… Látod már? Kehurunok. Három.

Most, hogy jó irányba nézett, már Dzirun is látta a gigászi kő-térdek közötti harminc lépés széles bemélyedésben ringó három csónakot. A szíve máris a torkában kezdett dobogni. Ám mielőtt kimondhatta volna gyanúját, Jomoraj megelőzte.

– Azok nem kehurunok, hanem dsolongák. – Hevesen gesztikulálva tette hozzá: – Dzsoma-hoog csónakok.

Dzirun gerincén jeges borzongással kúszott végig e név minden hangzója. Akaratlanul is megfordult, és a háta mögé lesett, mivel azt képzelte, hogy ameddig csak ellát a tengeren, mindenfelé dzsoma-hoogokkal megrakott dsolongákat fog megpillantani. Am a tenger lustán hömpölygő hullámai mögött nem bújtak meg ellenséges harcosok.

Ám akár így, akár úgy, Dzirun szívét nem engedte szabadjára az ismeretlentől való félelem.

Tudta, mik azok a dzsoma-hoogok, hallomásból tudta, hogy néznek ki, de soha egyetlen példányt sem látott még ezek közül a két méternél magasabb, tagbaszakadt fekete óriások közül, akik csupaszon járnak, színes foltokat mázgálnak a testükre meg a hajukra, és vékony, kihegyezett pálcikákkal döfik át a felsőajkukat.

Tudta róluk, hogy a Nyihtől nyugatra élnek egy, még az övékénél is nagyobb szigeten, s arról is hallott épp eleget, hogy ezek a félelmetes és titokzatos óriások néha-néha csapatostól ideeveznek a Nyih-szigetre, hogy madzsun foglyokat ejtsenek, és akiket nem ölnek meg még a helyszínen, azokat magukkal hurcolják a saját szigetükre, hogy napokig tartó, kegyetlen kínzások és gyötrelmek után feláldozzák istenüknek. Aztán széttépik az áldozatot, és elfogyasztják a húsát.

A dzsoma-hoogok nem tesznek különbséget a madzsunok között. Véres portyáik során bárkit megölnek vagy elfognak, aki az útjukba kerül, legyen az dzsara-vuket, madzsu-roon, madzsu-yah-ha, madzsiaah, leprcsawa-va vagy bármely más madzsun törzsbeli. De állítólag a dzsoma-hoogok a csekofokat sem kímélik, s portyáik során nem csak a madzsun szigetek valamelyikét részesítik előnyben.

Mindegy nekik, csak gyilkolhassanak, kínozhassanak, zabálhassanak…

És most itt voltak. Három gazdátlan csónakjuk legalábbis itt lebegett elrejtve a Síró Madzsun térdei között.

– Lehet, hogy nem is most kerültek ide ezek a dsolongák – kockáztatta meg reménykedve Dzirun, de mire kimondta, már meg is bánta.

Csergoraj azonnal kigúnyolta:

– Persze, nem most, mi, Cápaölő?! A dzsoma-hoogok már rég hazamentek, csak nagy sietségükben itt felejtették a csónakjaikat, mi, Cápaölő?

Dzirun nem akart vitatkozni, de gyűlölte, amikor kigúnyolják, és a mai mozgalmas nap után már nem bírta szó nélkül eltűrni az ilyen hangnemet.

– És ha el sem hagyták a Nyiht? – kérdezte. – Talán meghaltak mind.

– Ugyan már! – mordult fel Jomoraj. – Ha így lenne, tudnánk róla! Vagy te talán hallottad, hogy harcosaink levágott dzsoma-hoog fejeket raktak gúlába Shmatava oltára előtt mostanában?

– Cápaölő! – gúnyolódott Csergoraj. – Talán te bántál el titokban a dzsoma-hoogokkal is?

Dzirun idegesen megdörzsölte az orrát, de most már tényleg nem akart válaszolni. Ekkor azonban a bátyja is beszállt.

– Honnan veszed, hogy tudnunk kellene róluk? – mondta Lija-bar csendesen. – Honnan veszed egyáltalán, hogy a mi földünkön léptek partra?

Csergoraj oda akart vetni valami gúnyos megjegyzést, de aztán becsukta a száját. Elég okos volt ahhoz, hogy megértse, mire gondol a társa. A méla, nehéz felfogású Siluhanuan azonban egyáltalán nem kapcsolt.

– Hát már hogy a Nyehwozzába ne léptek volna partra! – mordult fel. – Nem hinném, hogy a csónakok alján lapulnak vagy vízbe ölték magukat…

– Partra szállhattak a szikla túlfelén is – magyarázta neki higgadtan Sakcsun. – Úgy értem, a dzsara-vuketek földjén, nem nálunk. Érted már?

Siluhanuan személyes sértésnek vette, hogy kioktatják.

– Majd mindjárt fejbe verlek!

– Én csak elmagyaráztam.

– Te csak ne magyarázz! – De azt hittem, nem értetted…

– Még egy szó, te shegavunya, és én hajítalak a cápák közé… vagy a dzsoma-hoogok prédájául.

A shegavunya másfél ujjnyi átmérőjű, tenyérnyi hosszú, gilisztaszerű lény; általában hozzá hasonlították a madzsunok az oktalan, bamba társaikat. Olyasféle sértés ez, amely nem mindig követel megtorlást; tréfának, ugratásnak is fel lehet fogni. Sakcsun vállat vont, és elhallgatott. A nagy testű fiú viszont jó célpontot látott benne, hogy kitöltse rajta az idegességét, mivel lökdösni kezdte.

– Beleváglak a vízbe… bele én… Hol vannak a cápák?

– Hagyd abba! – szólt rá Lijabar erélyesen. Siluhanuannál ez csak még több olaj volt a tűzre.

– Már te is belepofázol? Azt hiszed, téged nem fürösztlek meg akaratod ellenére, bármikor, amikor csak akarom…

Dzirun teleszívta a tüdejét. Ám legnagyobb meglepetésére Csergoraj volt az, aki megelőzte, s véget vetett a vitának.

– Elég a torzsalkodásból! – recsegte, majd a szikla felé biccentett. – Megnézzük közelebbről?

Jomoraj felszisszent.

– Elment az eszed?! Én ugyan oda nem megyek!

– Akkor szállj ki, te gyáva! – reccsent rá Csergoraj, és a vízbe köpött. – Pföjj! Szégyellem, hogy a bátyám vagy!

Jomoraj fekete ábrázata elszürkült, szája szélén egy izom erőteljesen megrándult.

– Nem vagyok gyáva! – kiáltotta. – Csak éppen… elővigyázatos! Én vagyok a kehurunfőnök, én felelek mindnyájunkért! Gondolj csak bele… és ha épp akkor bukkannának fel a dzsoma-hoo-gok, amikor ott vagyunk?

– Gyáva!

Jomoraj felugrott, s a kehurun veszedelmesen megbillent alattuk.

– – Mondd még egyszer, ha mered!

– Gyáva – mondta Csergoraj teljes lelki nyugalommal, és még csak fel sem állt. – Ismerd be, hogy az vagy!

Jomoraj teste megfeszült, mintha az öccsére akarná vetni magát, de elég hosszan kivárt ahhoz, hogy Lijabar megtehesse azt a szívességet, hogy megragadja a karját.

– Ezzel nem megyünk semmire – sóhajtotta Lijabar. – És addig veszekedtek, míg a végén elszalasztjuk a kínálkozó alkalmat.

Jomoraj komoran, Csergoraj pedig érdeklődve pillantott rá.

– Mire gondolsz?

Lij abar flegma vigyorral vállat vont.

– Odaevezünk, és szétverjük szilánkokra az átkozott dsolon-gáikat! Aztán visszajövünk ide, és végignézzük, hogy dühöngnek majd a visszatérő dzsoma-hoog portyázok, amikor harcosaink elől menekülve rádöbbennek, hogy oda a csónakjuk.

Csergoraj megnyikkant.

– Ez jó! – Hangosan felkacagott. – Ez tetszik nekem! És én vagyok az első, aki azt mondom: csináljuk! Hah! Acélkezű Cser-gorajt senki nem nevezheti majd gyávának! Ki ért még egyet a tervünkkel?

– Én benne vagyok – motyogta Dzirun magától értetődően. Bármit javasolt volna a bátyja, ő gondolkodás nélkül igent mond.

A többiek érthetetlen hangokat dünnyögtek. Lehetett ez ajánl-kozás vagy tiltakozás is; nem lehetett eldönteni.

Minden szem Jomoraj felé fordult. Ő a kehurunfőnök, az ő szava fogja eldönteni, mit tesznek.

Jomoraj komoran méregette a partot, és megvakarta gyapjas, fekete haját.

– Na, bátyám, ugye nem leszel gyáva? – érdeklődött Csergo-raj, aztán bosszankodva felkacagott. – Hát persze, hogy nem! Gyerünk, mondj igent!

Jomorajt azonban nem lehetett ilyen trükkel döntésre kényszeríteni. Láthatóan jó alaposan átgondolta a dolgot, csak aztán biccentett.

– Benne vagyok – jelentette ki végül. – Szétverjük az átkozott dsolongáikatl

Csergoraj diadalmasan felkacagott, és Siluhanuan is elégedetten mordult fel. A többiek várakozóan vigyorogtak egymásra. Ca-hu máris vízbe merítette az evezőjét.

– Mire várunk akkor? Csináljuk! Jomoraj azonban felemelte a kezét.

– Azért nem árt az óvatosság – mondta megfontoltan. – Lehet, hogy hagytak itt valakit, aki őrzi a dsolongákat.

– Nem vagy te egy kissé túlságosan elővigyázatos? – gúnyolódott Csergoraj. Kihívóan kacagott. – Ha csak egy őr van, azzal elbánunk könnyedén, igaz, csekof?

– Csekof a jó anyád!

– Hm, alkatodból ítélve inkább a tied.

Siluhanuan a homlokát ráncolta, de megszokta már az évek folyamán, hogy a külsejével ugratják, s lemondott az azonnali megtorlásról.

– Tartsátok csukva a szátokat! – morogta Jomoraj. – A fegyverek pedig legyenek kéznél!… Ha ránk támadnak, menekülünk, és ha azt mondom, hogy evezzetek, akkor úgy evezzetek, mint a veszedelem!

Helybenhagyólag morogtak. Jomoraj folytatta:

– Ha harcra kényszerülünk, megfontoltan és okosan küzdj e-tek! Senki ne hősködjön! Az ostobákat a dzsoma-hoogok felfalják egy szuszra. Egyikünk sem mérkőzhet egy ilyen óriás harcos erejével; ezek tőből tépik ki a fákat, a fogukkal a követ is átharapják,

körmeikkel meghámozzák a sziklákat, és akkora nagy lapát tenyerük van, hogy azt használj ák evező helyett…

Dzirun elhúzta a száját; nem értette, miért akarja a vezetőjük ilyesfajta bárgyú gyerekmesékkel elrettenteni őket. Talán ő maga is fél, csak azt szeretné, ha mások mondanák azt, hogy hagyjanak fel a tervükkel?

– Nagy csendben fogjuk megközelíteni a sziklát – folytatta Jo-moraj. – Egy pisszenést sem akarok hallani. Az evezőkkel se csobogjatok, ne is köhintsetek!… – Végignézett rajtuk, hogy ellenőrizze, vajon a társai megértették-e ennek a jelentőségét. Aztán folytatta a terve ismertetését. – Ketten partra szállnak, és felkapaszkodnak a Madzsun Térdére. Ők lesznek a szemeink, a füleink és az orraink. Ők vigyáznak arra, hogy senki ne tudjon meglepni bennünket… sem a mi földünk felől, sem a dzsara-vuketek irányából! – Jomoraj bólogatott, mintha ő maga is helybenhagyná saját elgondolását. Aztán tekintetével a társai közt keresgélt. – Lijabar! Cápaölő! Ti ketten lesztek azok!

– Miért épp mi?! – horkant fel Dzirun.

– Mert a bátyád találta ki ezt az egészet – vetette oda Jomoraj. – Te pedig úgyis állandóan a közelében akarnál lenni, nem igaz?

Minek egyáltalán a partra menni? Elég odaevezni a dsolongá-kig, elvonszolni őket a tengerre, s ott ripityára törni.

Dzirun vitatkozni akart, ám Lijabar egy szemvillanással nyugalomra és csendre intette.

– Én partra szállok – mondta csendesen –, de ne várd, hogy ezzel a sérült karommal sziklát másszak. Őrködök a parton lándzsával a kézben… de mászni jelölj ki valaki mást!

Sakcsun felugrott.

– Majd én megyek! – kiáltotta.

– Te? – lepődött meg Jomoraj.

– Jó mászó vagyok – magyarázta a csapat legfiatalabbja. – A szemem éles, a hallásom remek… és úgyis mindig azt vetitek a szememre, hogy nem veszem ki a részem a munkából… Hadd menjek én! Cápaölő és én könnyedén felmászunk a Térd tetejére, és azonnal kiáltunk, ha bármi gyanúsat látunk!

Jomoraj kőmerev arccal bámult a kisöccsére.

– Ti csak ne nagyon kiabáljatok! – morogta aztán erőltetett gúnnyal. – Ha megpillantjátok a dzsoma-hoogokat vagy a dzsara-vuketeket, ne ordítsatok, csak kézzel adjatok jelt Lijabarnak, aki

majd a parton áll… Aztán pedig kushadjatok, és viselkedjetek úgy, mintha ti magatok is a sziklához tartoznátok. Sakcsun élesen beszívta a levegőt.

– Ezek szerint… mehetek?

– Mehetsz. De ha valamit elcseszel, ismét a cápák közé hajítalak, és senkit sem engedek utánad ugrani!

Sakcsun elégedetten vigyorgott Dzirunra, mintha valami rendkívüli tettet sikerült volna végrehajtania. Dzirun azonban nem osztozott az örömében. Valami baljós, sötét érzés motoszkált a mellkasában, és dögkeselyűként keringett a szíve körül.

Eszébe jutott az a látomás, melyet a Síró Madzsun szemüregében látott.

– És ha… van odafenn valaki? – motyogta.

Értetlen pillantásokat kapott válaszul. Csergoraj kuncogott.

– Hogy is volt ez? Ki közülünk a gyáva?

Dzirun vállat vont. Ő maga sem volt biztos abban, hogy valóságos volt-e, amit látott. Vagy csupán a szemébe sütő nap és az átélt izgalmaktól felajzott képzelete játszott vele?

És egyébként sem kell felmászniuk egészen a hatalmas arcig, csupán a Térd kiugró sziklapárkányára.

– Jól van – motyogta. – De legyetek gyorsak és határozottak! Verjétek pozdorjává a dsolongákat!

– Abban nem lesz hiba! – hetvenkedett Csergoraj. – Szilánkokra bontjuk őket, hogy a dzsoma-hoogok átszúrhassák velük a szájukat meg a fülüket!

– Meg az orrukat is!

– Meg a pöcsüket! – tette hozzá Siluhanuan, és hangosan hahotázott saját elmésségén. – Hogy ne lógjon összevissza nekik a himbilimbi!

2. DZSOMA-HOOGOK

Olyan nesztelenül eveztek közelebb a sziklához, ahogy csak egy madzsu-roon tud. Persze, ha egy rejtőző megfigyelő lesne őket a sziklák közül, a nesztelenség nem sokat számítana.

Ám úgy tűnt, a dzsoma-hoogok nem hagytak harcost a dsolon-gák őrzésére. Elrejtett csónakjaikat a part felől nem lehetett volna észrevenni, s a fekete óriások minden bizonnyal megelégedtek ennyivel. Nem sejthették, hogy a tenger felöl érkezik majd csónak erre a – mindkét madzsun törzs által került – határterületre, s felfedezik ittlétüket.

– Óvatosan! – súgta Jomoraj, s feszülten kémlelte a partot, dobásra készen tartotta a dárdáját, dacára annak, hogy szükség esetén még a legszélső sziklákig sem bírta volna hajítani.

Azonban erre egyelőre nem volt szükség, mivel csupán a gazdátlan dsolongák ringatóztak a Síró Madzsun térdei között, semmi más nem mozdult.

– Csergő! – Feszült helyzetekben Jomoraj sosem mondta végig öccse nevét. – Cahu!

Nem kellett magyaráznia, mit akar. Ezek ketten abbahagyták az evezést, és csiszolt kőlövedéket illesztettek a shimaranjükba. Feszülten vártak. A kehurun pedig nyugodtan siklott tovább az ő közreműködésük nélkül is.

Minden csendes volt és nyugodt.

Már elérték a Síró Madzsun térde közti köveket, melyek olyanok voltak, mintha az egykori óriás shimaranlövedékei szóródtak volna szét, amikor kővé válása előtt letérdelt a vízbe. Változatos formájú és méretű, megbarnult sziklák voltak ezek, melyek egy részét simára csiszolta a hullámzás, míg a magasabb részei élesen és fűrészfogasan meredtek elő.

Kiszámíthatatlan mintában sorakoztak, s a part felé kúszó hullámok megtörtek és örvényeket formálva összezavarodva kúsztak át közöttük. A fiatal madzsunoknak azonban nem okozott gondot, hogy könnyed evezőmozdulatokkal manőverezve kerülgessék őket.

Már csak alig harminc emberlépésnyire járhattak a dsolongák-tól, amikor valami nagyot csobbant a kehurun jobb oldalán, valamivel mögöttük. Sakcsun felkiáltott ijedtében, és valamennyien j óbbra kapták a fejüket…

A közeli szikla mögül egy sötét test vált el, és öles léptekkel feléjük gázolt a neki térdig érő vízben. Két méternél is magasabb, izmos, dzsoma-hoog harcos támadt rájuk, roppant buzogánnyal a kezében. Olyan hevesen közeledett, mintha megállás nélkül keresztül akarna gázolni a csónakon.

Kopasz volt, ám a homlokát és a koponyáját vörös agyag borította. Orrát, fülét és felsőajkát hegyes pálcikák szúrták át, szeme fehérje veszedelmesen villogott. Ágyékkötőt nem viselt, csupán egy hajlékony indát tekert a dereka köré, amiről az oldalán egy ökölnyi zacskó lógott.

Félelmetes alak volt. És az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy egy árva hang sem hagyta el ajkait. Nem ordított, nem harsogott csatakiáltást, még csak nem is sziszegett.

Csak jött előre, mint a halál hírnöke.

– Evezz! – üvöltött fel szokatlanul magas fejhangon Jomoraj. – Evezz!

Dzirun ösztönösen engedelmeskedett, és belecsapott az evezőjével a vízbe, ám talán ő volt az egyetlen, aki ezt tette.

Cahu a shimaran\k\ pörgette, akárcsak Csergoraj, és szinte egyszerre lőtték ki a köveiket. Ám mivel Dzirun evezőcsapásától a kehurun megbillent és elmozdult, mindketten elvétették a célt. Az egyik lövedék elsüvített az óriás feje mellett, a másik pedig bal karját horzsolva csobbant a hullámok közé.

És a dzsoma-hoog már el is érte őket.

– Evezz! Evezz! – sikoltotta rekedten Jomoraj, és vaktában a dzsoma-hoog felé döfött kőhegyű dárdájával, de valószínűleg akkor sem tudta volna megszúrni, ha nem inog alatta a kehurun.

A dzsoma-hoog villámgyors mozdulattal félrecsapta a feléje lendülő dárdahegyet a bal kezével, jobbjával pedig vízszintesen lendítette meg félelmetes buzogányát, melynek végére erős indákkal súlyos és élesre csiszolt kődarabokat rögzített. Ez a fegyver roppant súlyos lehetett, a fekete óriás mégis könnyedén lengette.

Cahu, aki legközelebb volt a csapáshoz, villámgyorsan hátraszökkent, és bár sikerült kitérnie a buzogány elől, egyensúlyát

vesztette, és átzuhant a túloldali peremen. Kis híján a shimaranjá-val vesződő Csergorajt is magával rántotta.

A félelmetes buzogánycsapás tovasuhant a perem mellett térdelő Korjah felé, aki ijedtében az evezőjével próbálta kivédeni. Az evezőszár reccsenve kettétört, és a buzogány kőfeje az ijedt fiú vallanak csapódott. Korjah nem sérült meg súlyosan, de a találat erejétől oldalra hanyatlott.

Sötét alak rugaszkodott el a csónak orrából, és vad üvöltéssel a dzsoma-hoogra vetette magát.

Lijabarvolt az.

Dzirun azonnal ledobta a csónak aljába az evezőt, és a dárdájáért nyúlt, de persze azt már elvesztette a cápával vívott küzdelemben. Nem volt semmi fegyvere, legfeljebb az evező és a csorba kagyló. Ám ez őt nem érdekelte; nekiment volna az ellenséges harcosnak akár puszta kézzel is, csakhogy segítse a bátyját.

Időközben Siluhanuan is magához tért meglepetéséből, és felugrott. A kehurun veszettül ingott alattuk. Nem arra készült, hogy harcoljanak benne, hanem, hogy nagy sebességgel szeljék a hullámokat.

Valószínűleg a dzsoma-hoog is így okoskodott, mivel egy heves mozdulattal lelökte magáról a beléje csimpaszkodó Lijabart, s ahelyett, hogy a kiszolgáltatott fiúra csapott volna le, a kehurunt vette célba. Arra gondolhatott, hogyha a hozzá képest apró termetű fiúk a vízbe esnek, ő kerül előnyösebb helyzetbe, és könnyűszerrel agyonverheti őket.

Két kézre fogta roppant buzogányát, és iszonyatos erővel lesújtott a kehurun oldalára. A durva kőélek bezúzták a csónak oldalát, és a fenékbe is lyukat martak. A kehurun veszedelmesen megdőlt; Csergoraj és Siluhanuan a vízbe zuhantak, Korjah pedig orra bukott.

Dzirun, aki az evezőlapáttal a dzsoma-hoog szabadon maradt fejét vette célba, szintén megbillent, és ütésével csak a levegőt suhogtatta.

Aztán a szörnyű buzogány ismét lesújtott, és a kehurun végzetes reccsenéssel megadta magát. A közepe beszakadt, és sugárban ömlött be a víz. A hatalmas harcos pedig megragadta a bezúzott oldalt, és megtaszította.

Dzirun csak azt érezte, hogy kibillen a lába alól a vízi alkotmány, és hogy már nem tud mibe kapaszkodni. Ahogy vízbe esett,

ösztönösen elengedte az evezőt, és úszni próbált. Térde és tenyere azonban egy pillanat múltán a homokos fenéknek csapódott, és szeme előtt felfelé lebegő homokfüggöny maszatolta össze a homályos tengeri világot.

Valami elzúgott mellette, és a lábfejének csapódott. Első pillanatban azt sem tudta, mi történik. De aztán rádöbbent, hogy a lecsapó buzogány őt vette célba.

Ösztönösen elrúgta magát, és hagyta, hogy egy elrohanó hullám arrébb sodorja.

De aztán egy pillanat múltán aggódva bukkant fel a vízből.

Neki a derekát és a mellkasát nyaldosta az a víz, ami a hatalmas dzsoma-hoognak combközépig sem ért. És ebben a helyzetben kétségtelenül a néma óriás volt előnyben.

A felfordított, megrongált kehurun körül a szó szoros értelmében pezsgett és fröcskölt a víz. Jomoraj, Csergoraj és társai annyi felé menekültek, ahányan csak voltak. Az óriás pedig hatalmas léptekkel, vicsorogva – ám szótlanul – üldözte őket. Korjah volt a peches kiválasztott.

Az állandóan vigyorgó, mókás Korjah arca eltorzult a rémülettől. Sikoltva menekült. Hol futni próbált a derékig érő vízben, hol pedig őrült csapkodással úszni és futni egyszerre.

Az óriás pedig hatalmas léptekkel gázolt mögötte, és halálos csapásra emelte buzogányát.

Dzirun dermedten állt, a szeme tágra nyílt.

Sejtette, hogy Korjah életét már senki sem tudja megmenteni. Halálos bizonyossággal érezte, hogy senki sem képes segíteni. Hiszen, akik olyan közelségben voltak, hogy segíthettek volna – nevezetesen Csergoraj, Sakcsun és Siluhanuan –, azt sem tudták, melyik irányba meneküljenek. A nyílt tenger felé vagy a part felé?

– Shmatava! – sikoltotta Korjah, és kétségbeesett szökellésekkel próbált egyre előrébb vetődni, remélve, hogy sekélyebb részre érhet, mielőtt beéri a halálos csapás.

Am Dzirun látta, hogy erre nincs esélye.

– Korjah! – ordította. – Ne fuss! Harcolj! Harcolj!

Ha szembe fordulna, fegyvertelenül akkor sem lenne sok esélye a nála két és fél fejjel magasabb dzsoma-hoogal szemben, de talán meglephetné valamivel.

Míg így csupán az a kérdés, mikor ér véget a menekülése.

Aztán a felfordult csónak közelében egy nyúlánk fekete test bukkant elő a víz alól.

– Lijabar!

A fiú Cahu elhajított shimaranját tartotta a kezében, beleillesztett egy ökölnyi nagyságú követ, és megpörgette a feje fölött.

A dzsoma-hoog kétszer egymás után lecsapott maga elé, és Korjah csapkodása megszűnt. A tengervíz vöröslött körülötte.

Aztán az óriás harmadszor is lecsapott, és megfordult. Arcáról vízzel hígult vérfoltok csorogtak.

Korjah vére..

Lijabar kilőtte rá a követ. A lövedék a bal szegycsontja fölött találta el az óriást, és az ütés ereje egy kissé megrendítette. Vér csorgott le a mellkasán… ám az is lehet, hogy az is csak Korjah vére volt, nem a saj átj a.

Lijabar előrehajolt, és a víz alatt kotorászott. Valószínűleg új abb követ akart előkaparni a fenékről.

A dzsoma-hoog eltorzult képpel, öles léptekkel indult meg felé, akár a megállíthatatlan lavina.

Dzirun szeme kitágult a döbbenettől.

– Lijabar!

A bátyja azonban valószínűleg magától is rájött, hogy nem kotorászhat túl sokáig a felszín alatt. Hirtelen kiegyenesedett, megvetette a lábát, és egy dárdát tartott maga elé.

– Gyere! – kiáltotta kihívóan, és rémisztően kacagott. – Gyere, te lyuggatott tökű!

A dzsoma-hoogot nem kellett biztatni. Úgy gázolt Lijabar felé, mint egy felbőszült vadkan a pocsolyában.

Dzirun testét összerántotta a rémület. Ugyanolyan pontosan tudta, hogy a bátyjának semmi esélye hatalmas ellenségével szemben, mint ahogy a nyomorult Korjah halálát is előre látta.

Felordított, és minden erejével azon igyekezett, hogy bátyja és az óriás közé tudja vetni magát.

Hogy mit fog csinálni, ha ez sikerül, azt nem tudta…

…de nem is érdekelte.

Lijabar azonban észlelte a szándékát, és dühösen felordított.

– Menj innen, Dzirun! Menekülj, te ostoba!

– Te menekülj…

– Dzirun, te esztelen majom! – kiabálta Lijabar kétségbeesetten. – Nem érted, mit csinálok?! El akarom csalni magam után, hogy a többieknek időt nyerjek…

– Lijabar!

– Menekülj! Ússz, öcskös, ússz! Ússz be minél messzebbre! Talán nem megy utánad!

Dzirun megtorpant.

– Te menekülj, Lijabar!

A bátyját azonban már nem kellett biztatni. Megperdült, és gázolni kezdett a vízben a parttal párhuzamosan. Az óriás megszállottan ment utána. Jó tíz-tizenkét lépésnyi távolság volt köztük.

Am kezdetben Korjahnak is ennyi előnye lehetett, mégis kevésnek bizonyult…

– Lijabar! – kiáltotta aggódva Dzirun, és akaratlanul is tovább sodródott a bátyját üldöző dzsoma-hoog felé.

Lijabar eltűnt egy vízből kimeredő kőtömb mögött. Egy pillanattal később az óriás elérte a tömböt, és megtorpant.

Dzirun még mindig abba az irányba gázolt.

Nem látta, miért állt meg a dzsoma-hoog; a kőtömb eltakarta a szeme elől a bátyját – ám szinte látta lelki szemei előtt, mi történhet. Lijabar valószínűleg felkapaszkodott a kőre, hogy lesből leszúrhassa az odagázoló óriást…

Vagy megvetette a lábát, hogy megharcolj on vele.

De ha így van, akkor miért áll olyan tanácstalanul a dzsoma-hoog? Miért nem csapkod? Miért nem harcol?

Vagy már le is ütötte, amint odaért?

– Lijabar! – csikorogta aggódva Dzirun, és gázolt tovább a dzsoma-hoog felé.

Az megfordult, és ijesztő szemével őrá bámult.

Aztán jóval messzebb, egy másik sziklánál Lijabar bukkant elő. Dzirun ekkor értette meg, mit csinált a bátyja…

Magára vonta a dzsoma-hoog figyelmét, s amikor az üldözni kezdte, begázolt a szikla mögé, s annak takarásában elúszott a víz alatt. Nem abba az irányba, mint eddig, hanem oldalra. Mire az óriás odaért, Lijabart már nem látta sehol, s amíg megtorpant és csodálkozott, Lijabar elég messzire jutott.

Most viszont Dzirun került pácba. Annyira meg akarta menteni a bátyját, hogy túl közel ment. Alig nyolc lépésnyi lehetett közöttük.

A dzsoma-hoog dühös képpel lódult meg feléje. Fröcsögött a víz a combjainal.

Dzirun gondolkodás nélkül hanyatt vetette magát, és azt tette, amit Lijabar: teljes erejéből úszni kezdett a víz alatt.

Azt viszont tudta, hogy őt nem takarja el semmilyen szikla, és a tiszta vízben nyomon követhető úszásának iránya. És mivel ő is inkább csak salapált, mint úszott, sejtette, hogy így nem juthat túlságosan messzire…

Más esélye viszont nem volt. Leereszkedett egészen a fenékig, és kézzel-lábbal lökdöste el magát a talajtól. Mondhatni: négykézláb kapart, mint egy iszkoló kutya.

Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtatott a víz alatt. Immár nem a nyílt tenger irányába menekült, hanem valahová a dzsara-vuket föld felé. Abban reménykedett, hogy talán az üldözője nem látja őt, s jó darabon vakon csörtet előre, miközben ő oldalra eléggé eltávolodik ahhoz, hogy megmenekülhessen.

Úszott, kapart, lökdöste magát.

Aztán ismét irányt váltott.

Fogalma sem volt arról, hogy vajon az üldözője ott csörtet-e még mögötte, vagy már rég leszakadt róla, s most dühösen lesi, hol bukkan fel újra. És volt egy gondolat, amely megörvendeztette, ugyanakkor meg is rémítette a madzsun fiút: az ő felbukkanására ugyan várhatnak! Nagyon sokáig képes lesz megmaradni a víz alatt.

De vajon milyen sokáig?

Es vajon minek köszönheti e csodás képességét?

Nem akart ezen töprengeni; vakon menekült. Aztán kinyitotta a szemét, és próbált tájékozódni a víz alatt, de csak a sötét tengerfeneket látta, és a látóhatáron szürke, homályos árnyakat.

Menekült.

Aztán amikor már nem bírt tovább a bizonytalanságával, elszánta magát, felállt és kibukkant a vízből.

A víz itt nyakig ért, és egy sietős hullám már át is söpört a feje felett, de aztán ismét kitisztult a látótere.

Körbefordult.

Nagyjából egy iramodásnyira volt a parttól, méghozzá a Síró Madzsun bal térdével egy magasságban; vagyis a dzsara-vuketek felőli oldalon.

Tekintetével a hatalmas dzsoma-hoogot kereste. Úgy hitte, még mindig őt lesheti valahol a közelben. Ám az óriási harcos elveszthette őt szem elől, és nem kereste tovább. Dzirun a part közelében fedezte fel, amint heves igyekezettel gázol a sziklák között elrejtett dsolongák irányába. A dsolongákat ugyanis erőteljes csapásokkal igyekezett szétverni három apró alak: Jomoraj, Csergoraj és Siluhanuan. Így álltak bosszút a meggyilkolt Korjahért.

Mivel azonban a dzsoma-hoog már veszedelmes közelségbe ért, Jomoraj és társai abbahagyták a pusztítást, és gúnyos, kihívó kacajjal, futva iramodtak el a parton. Ott már ők voltak előnyben; a nagydarab dzsoma-hoog nem mérkőzhetett velük fürgeségben.

Dzirun nem látta, vajon a társainak mennyi dsolongát sikerült szétverniük, de ez nem is nagyon érdekelte. Lijabart kereste.

Hosszú pillanatokig az aggodalomtól a torkában dobogott a szíve, de aztán nagy megkönnyebbülésére két iramodásnyira a Síró Madzsun legszélső szikláitól megpillantotta a bátyját, amint kilábal a vízből a nedves fövényre.

Dzirun fellélegzett.

Aztán ismét megreszkettette tagjait az izgalom. Alig két-három karnyújtásnyira tőle sötét árny kúszott a part felé a felszín alatt; csillogó uszony hasította a habokat.

Cápa!

És nem is csak egy. Még több uszony is megcsillant a napfényben!

A madzsun fiú mozdulni sem mert. A lelke mélyén úgy hitte, a tengeri fenevadak érte jönnek; azért, hogy megbosszulják megölt társukat. Vagy a tenger istenei küldték rá harcosaikat, hogy megtorolják arcátlanságát, mellyel méltatlanul elorozta hatalmukat, s megtanult lélegezni a víz alatt.

Azonban a cápák nem érte jöttek. Arrafelé siklottak, ahol a sziklák közelében véres húsmasszát ringatott a víz. Dzirun úgy érezte, szíve szivacsos kővé vált, és vére megalvadt.

– Korjah! – motyogta. – Korjah!

Sosem szerette különösebben a mókás képű fiút, hiszen az Jomoraj talpnyalója volt, de a halála mégis megrázta. Elvégre közéjük tartozott; kehur volt, tagja ,a csapatuknak. Együtt játszottak már gyermekként is, és most együtt készültek életük első vérportyájára. És Korjah meghalt, mielőtt férfivá válhatott volna.

Megcsonkított testét cápák fogják felfalni!

Dzirun torka összeszorult. Tudta, hogy ez ellen nem tehet semmit, és nem is akart tenni semmit… de valahogy ez az egész annyira igazságtalannak és érthetetlennek tűnt, hogy képtelen volt felfogni. Miért kellett ennek így történnie? Miért változott ez a mai evezési gyakorlás ilyen lidérces rémálommá?

– Shmatava! – suttogta az isten nevét, mintha tőle remélne választ, ám természetesen most sem kapott.

Nézte parton lévő társait.

Nem szaladtak messze a vízből kilábaló dzsoma-hoogtól. Megálltak kőhajításnyi távolságra, és csúfolták, gúnyolták a meztelen óriást. Az feléjük iramodott. Ekkor Jomorajék megfordultak, és fürgén eliramodtak… Aztán amikor a dzsoma-hoog feladta a kilátástalan üldözést, a madzsun fiúk ismét szitkokat kiabáltak rá, kigúnyolták, és Csergoraj köveket hajított rá a shimaranjával. A dzsoma-hoog ismét megpróbálta lerohanni őket, ám hosszú, cölöpszerű lábai nem versenyezhettek az ifjú madzsunok fürgeségével.

És újra kezdődött az egész: Jomorajék kiabáltak, integettek, gúnyolódtak, s Csergoraj megszórta a dühös óriást shimaran-lövedékekkel…

…míg végül az megfutamodott, és bemenekült a Síró Madzsun legszélső nyúlványainak fedezékébe. Aztán amikor a fiúk diadalmas üvöltéssel üldözőbe vették, ismét felbukkant, és megpróbált rájuk rontani.

Kezdődött minden elölről.

Dzirun pedig csak nézte őket, és szégyenteljes gondolatok suhantak át a fején. Itt voltak ők nyolcan, férfinak hitték magukat; harcosoknak, akik már készen állnak első vérportyájukra… Aztán elég volt egyetlen igazi ellenség ahhoz, hogy megfutamodjanak, inukba szálljon a bátorságuk, és csak arra gondoljanak, hogy mentsék az életüket…

Lijabar volt az egyetlen, aki vakmerően rávetette magát az óriásra, és megpróbálta elintézni. Aztán pedig ő volt az, aki megpróbálta maga után csalni, hogy időt adjon ezzel a társainak a menekülésre…

Pedig ők nyolcan voltak egy ellen!

Nem menekülni kellett volna, hanem ölni!

De miért menekültek?

Miért nem azt tették, amit tenniük kellett volna?

Tudta a választ: mert ők még mindig csak gyerekek. Egy csapat pimasz kutya, amely megugatja és bosszantja a barlangi oroszlánt, de farkát behúzva menekül, amikor az oroszlán rájuk vicsorog.

És egyikük meghalt. Még csak nem is próbált védekezni. Lecsapták, mint egy ostoba birkát. És most cápák lakmároznak a húsából.

Korjah rokonai kétségbeesett kacajokat hallatnak majd. Még csak lehetőségük sincs arra, hogy megmentsék a fiú lelkét. Korjah lelke a cápákba költözik; eggyé válik a tengeri gyilkosokkal, és ily formában folytatja majd életét.

Dicstelen szakasz az örökkévaló vándorlásban.

S ha a cápák is elpusztulnak, mivé lesz Korjah? Mivé lesznek ősei és testvérei, akiket ő hordozott magában?

Halak csipegetik majd el a cápa tetemét, vagy más cápák falják fel? Vagy egyszerűen csak szertefoszlik, és a tengerrel válik eggyé?

Dzirun nem akart ezen töprengeni. És nem akart az idők végezetéig a vízben maradni. Ráhasalt a felszínre, és hagyta, hogy a hullámok a part felé tereljék. Szemét egy pillanatra sem vette le társairól és a dzsoma-hoog óriásról, s közben ráérősen tempózott is egyet-kettőt.

Sosem volt jó úszó, de a mai napon annyit tartózkodott már vízben, hogy lassacskán ráérzett a megfelelő mozdulatokra. Ám mindez nem tudatosult benne; egyszerűen tette, amit megfelelőnek érzett.

Tudta, hogy a Síró Madzsun bal oldalán fog majd partot érni, az ellenséges dzsara-vuket földön, és ez némi izgalommal töltötte el – de nem rettegéssel.

Nem, rettegéssel semmi esetre sem!

Mindenesetre úgy igyekezett, hogy a partról ne vehessék észre. Dac szállta meg lelkét; bosszút akart állni a gyilkos dzsoma-hoo-gon. A halálát kívánta Korjah miatt.

Miközben lassan a part felé sodortatta magát, a Síró Madzsunt figyelte. Ha fel tudna kapaszkodni a Térd fölé, olyan helyzetbe kerülhetne, ahonnan rá tudna gördíteni egy nagyobb követ a rejtőzködő dzsoma-hoogra. Nem holmi kavicsot, mint amilyenekkel Csergoraj dobálódzik, hanem egy félmázsás kőtömböt, ami szétlapíthatná a vörös agyagos koponyát.

Nem sokkal később a sziklák takarásában kievickélt a partra, és a Síró Madzsun felé szaladt. A biztonság kedvéért körülpillantott, de sem dzsara-vuketeket, sem további dzsoma-hoogokat nem látott sehol.

Egy pillanattal később elérte a legszélső sziklákat, és kapaszkodókat keresve egyre feljebb és feljebb mászott. Tulajdonképpen nem volt nehéz dolga; a kapaszkodók szinte kínálták magukat.

Feltornázta magát a „Térdnek” nevezett sziklaplatóra, és nesztelenül keresztülfutott a köves, mohákkal és csenevész, lombtalan fákkal benőtt területen. Az egész nem lehetett több fél iramodás-nyinál. Amikor elérte a szikla túlsó végét, egy kőtömbhöz lapult, és óvatosan lepillantott.

A parton még mindig a régi móka folyt; az ifjú madzsunok „megugatták” a sziklák közé beszorított nagyvadat, és kövekkel dobálták. Amikor a dzsoma-hoog feléjük rontott, eliramodtak és szétszóródtak.

A fekete óriás épp ekkor bújt meg ismét egy nagy kőtömb mögött, és a parti kavicsok közt válogatott. Talált egy tenyérnyi darabot, kilesett, három hatalmas ugrással átvetette magát egy oldalsó sziklához, letette irdatlan buzogányát, és dobásra készen várt. Nyilván taktikát változtat; a hasztalan futkosás helyett megpróbálja távolról leütni bosszantóit.

És az ifjú madzsunok ismét összeverődtek, és gúnyolódva, kiabálva közeledtek. Csergoraj hajításra készen pörgette a shimaran-ját, és az erdő felé oldalazott, hogy oldalba kapja leendő áldozatát, amikor az ismét felbukkan. Nem is sejtette, hogy rossz szikla mögött keresi a célt, s gyanútlanul egyre közelebb kerül a fekete óriáshoz.

Dzirun legszívesebben felugrott volna, hogy torka szakadtából kiabálva, integetve figyelmeztesse társait a veszélyre. Ám a veszély még nem volt annyira fenyegető, hogy elárulja miatta remek pozícióját. Csergorajnak bizonyára lesz annyi esze, hogy nem megy túl közel a parti sziklákhoz, csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges.

Inkább a bátyját kereste a tekintetével, s megnyugodva látta, hogy Lijabar is ott van a többiekkel. Az izmos fiú kissé visszamaradt, tenyerével leárnyékolta a szemét, és a tengert fürkészte. Nyilvánvalóan az öccsét kereste.

Dzirun hangtalanul nevetett.

Naná, hogy aggódik miatta! Akkor látta őt utoljára, amikor a dzsoma-hoog elől menekülve a vízbe merült, s aztán senki sem látta őt felbukkanni többé. Vajon mit gondol Lijabar? Vajon mit érez? Vajon sajnálja?

Micsoda butaság ez!? Persze, hogy sajnálja! Ugyanúgy szereti az öccsét, ahogy Dzirun szereti őt! Az életüket áldoznák egymásért.

Dzirun összehúzott szemmel vizsgálta a kiabáló, kavicsokat hajigáló, kis csapatot. Csupán öt alakot látott – beleértve Csergo-rajt is persze, aki valamivel arrébb lopakodott egyre közelebb és közelebb a sziklákhoz.

Csak öt?

Korjah persze már nem lehet velük… De még akkor is hiányzik valaki! Dzirun sietve sorra vette társait.

Csergoraj oldalt. Szemközt pedig ott van Jomoraj, dárdával a kézben. A csekofszerűen vaskos Siluhanuan és a nyiszlett Sak-csun kavicsokat hajigál. Lijabar pedig a tengert fürkészi.

Cahu apró alakja hiányzik.

Hol van Cahu?!

Dzirun szíve összeszorult, és akaratlanul is abba az irányba nézett, amerre Korjah véres tetemét himbálta nemrég a víz; ám mostarira már semmit sem látott. Vagy elsodorta a sziklák közeléből a testet az áramlat, vagy a cápák darabokra tépték és befalták.

De vajon mi történhetett az apró Cahuval?

Talán nem is esett baja, csak mivel ő a csapatban a legnélkü-lözhetőbb és ugyanakkor a legfürgébb, Jomoraj őt szalasztotta el a falujukba, Shmatava-ooajidába, hogy riassza a harcosokat és segítséget hozzon…

Igen, így kell legyen! – sulykolta magába Dzirun. Jomoraj helyében ő is ezt tette volna. Mert még ha sikerülne is elbánniuk ezzel az óriással, három dsolongányi dzsoma-hoog ellen nem lenne semmi esélyük. Márpedig akik itt hagyták a csónakjaikat, bármikor visszatérhetnek…

Miközben Csergoraj egyre közelebb és közelebb oldalgott a sziklás részhez, Dzirun nesztelenül visszavonult, és meglazított egy jókora követ a fonnyadt fűcsomókkal benőtt, agyagszerű, kavicsos talajban. Rettentően nehéz volt; felemelni nem tudta, de a sziklaplató pereméhez görgette.

Lepillantott, és az óriást látta visszalépni a sziklája mögé. Távolról pedig Csergoraj gúnyos kacagása hallatszott. Ezek szerint a dzsoma-hoog csele nem jött be, és a villámgyors Csergoraj el tudott menekülni, mielőtt fejbe vágták volna egy kővel.

Dzirun megfeszült.

És ekkor ráébredt a terve hibájára…

Egy ekkora követ, amit meg sem bír emelni, nem bír eldobni odáig, ahol a dzsoma-hoog lapul. Ahhoz, hogy el tudja találni, az óriásnak épp ide kellene jönni a sziklának ehhez a falához, és jó pár szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul állni, hogy megfelelő célpontot nyújtson. A fickó viszont legalább tíz lépésnyire volt tőle, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki közelebb akarna jönni, hogy leüttesse magát…

Dzirun bosszúsan felsóhajtott, és elengedte a követ, hogy egy valamivel alkalmasabbat keressen. Annak a kőkoloncnak ott kellett volna maradnia mozdulatlanul…

Am ahogy a fiú felkönyökölt, hogy másik után nézzen, valami olyasmit pillantott meg, amitől csaknem jéggé dermedt a szíve. Az erdő felől, szinte közvetlenül Csergoraj mögül egy csapat fekete óriás bukkant elő. Tucatnyi szurokfekete harcos, talpig meztelenül, vörösre mázolt koponyával, derekukra erősített, levágott fejekkel.

Dzsoma-hoogok!

A dsolongák tulajdonosai visszatértek portyájukról! Dzirun felugrott, és nagyot ordított:

– Lijabar, az erdő!… Az erdő!

A plató ingatag pereme leszakadt alatta és az odacipelt kőko-lonc súlya alatt.

Dzirun csak azt érezte, hogy a lába alól kiszalad a talaj, és a mindenség tótágast áll a szeme előtt. Csúszni kezdett, szinte zuhanni. Ösztönösen egy görbe gyökér felé kapott, és sikerült megragadnia azt. Egy gyengécske kis fa nőtt a sziklafal oldalán természetellenes szögben; annak a gyökere mentette meg a harminc méteres zuhanástól.