Dzirun felordított, ösztönösen kirántotta, és elhajította olyan messzire, amilyen messzire csak bírta. A kés két fatörzs között egy sűrű tüskebokorba hullott. Aztán a következő pillanatban a bokor ágai imbolyogni kezdtek, a kés kibújt köztük, s a hosszú fű lengett és zizegett, ahogy nyílegyenesen megindult a fiú irányába. Dzirun nem látta a kést, ám nyilvánvaló volt számára, hogy nem kígyó az, amely nagy sebességgel feléje siklik a fű rejtekében.

És közben a magát vonszoló Randzsi is vészes közelségbe került.

– Óóóóóó! – jajongott Dzirun. Aztán elkeseredetten megperdült, két hatalmas ugrással kikerülte Pávián mozgó hulláját, majd izmait megfeszítve, teljes erejéből rohanni kezdett észak felé.

A kés egyre közelebb kerülve zizegett mögötte.

Dzirun megközelítőleg négy iramodásnyit futott ina szakadtából, amikor a kés utolérte. Nedves placcsanással a derekának csapódott hátulról, aztán becsusszant a helyére.

A fiú ösztönösen kirántotta, és csaknem elhajította újra…

De aztán visszafogta a mozdulatot.

– Kár ellenkeznem – suttogta elrettenve. – Nieh a Nyehwozza, s én az ő harcosa vagyok! S ez a kés az én késem…

Rettegve fordult vissza, mivel úgy hitte, Randzsi véres hullája is ott kúszik valahol közvetlenül mögötte, ám a mozgó tetemet sehol nem látta. Badarság is volt azt képzelni, hogy kezein és térdén vonszolva magát lépést tudott tartani vele, miközben ő eszét vesztve rohant…

Rámeredt a késre, mely most már nem izgett-mozgott, csak vértől duzzadva, elégedetten napozott a tenyerén, akár valami jóllakott, vörös giliszta.

Eszébe jutott, mint mondott erről Nieh. Vigyázz, Scsetgerja fiúfattya, vigyázz azzal a késsel, vigyázz! Amíg száraz, ártalmatlan, igen… ám egy csepp vér elég, hogy megvaduljon, s kiszámíthatatlanná váljon, igen, kiszámíthatatlanná.

Most már megértette, mit jelent ez. Személyesen megtapasztalta, mire gondolt a vén quetter.

S eszébe jutott még valami:

Uralnod kell, hogy ne ö uraljon téged, igen, igen, téged. Ha bevérezed, fogd keményen, igen, különben őfog téged keményen…

– Fogjam keményen? – motyogta értetlenül a madzsun fiú. – Hogy fogjam keményen?!

Lehajította a földre, s meztelen lábával rátaposott.

– Cápaölő vagyok! – kiáltotta indulatosan. – Én vagyok a ke-hurunfőnök! Én parancsolok! Keményen foglak, érted?! Mostantól azt kell tenned, amit én parancsolok! Megértetted?!

A kés még csak nem is mocorgott a talpa alatt. Úgy tűrte a taposást, akár egy nedves gyökérdarab.

– Megértetted?! A kés nem reagált.

Dzirun ráhelyezte teljes testsúlyát, és beletiporta a földbe. A kés még most sem reagált.

– Remélem, megértetted, melyikünk a főnök! morogta Dzirun, és felvette a kést. Másik kezével leseperte a vértől duzzadó, barnásvörös faeszközről a föld- és fűdarabokat. – Sajnos… szükségem van rád. Te vagy az egyetlen fegyverem.

Amikor a kés elől futott, csak vaktában rohant észak felé. Eluz nyomait már az első lépések után elvesztette szem elől, s nem is hitte, hogy utolérheti. Ám sejtette, hogy mi lehet a lány célja; utolérni valahogy a testvéreit és a megmaradt kis csapatot. Tőle most fél; velük talán biztonságot remél.

Dzirun nem tudta, mit gondoljon erről. Minden attól függ, mit mesél majd a lány Jomorajéknak. Ha elmondja, hogy Dzirun ölte meg Randzsit és ő törte el a karját, igen kínos helyzet alakulhat ki; a vérportya új értelmet nyer, s saját harcostársai bosszúért lihegve őrá kezdenek majd vadászni – ezen az ellenséges szigeten.

Jomoraj, Csergoraj, Hedsharad és Siluhanuan egyenként is komoly ellenfelek lennének; így együtt esélye sem lenne ellenük. És

ahogy a hirtelen haragú Jomorajt ismerte, nemigen hagynának neki időt a magyarázkodásra. De akkor mi legyen?

Dzirun fejében vadul forogtak a gondolatok.

Visszatérni a tengerpartra, és a kehurunnal hazaevezni a Nyih-re? A, nem! Bárhogy legyen is, ez lenne a leggyalázatosabb tett, amit csak madzsun harcos elkövethet az első vérportyáján: cserbenhagyni kehurtársait. Dzirun erre még akkor sem lett volna képes, ha a társai támadják meg és vadásszák le őt.

De akkor hogyan tovább?

Bármi történik is, végre fogja hajtani, amiért idejött. Ha kell, akkor egyedül is megtalálja a dzsoma-hoog falut, megöli a sámánt, elveszi a varázsbotját, s elragadja Lijabar fejét.

Ezt meg kell tennie – akár az élete árán is!

Hogy mit tartogat számára a sors, amikor a társaival találkozik? Az majd eldől ott és akkor…

Öt iramodásnyit szaladt egyenletes ritmusban észak felé, amikor tüdejéből kezdett kifogyni a levegő, s emiatt meglassította lépteit. Szomjúság gyötörte, és odakocogott ahhoz a patakhoz, melynek csörgedezését mindvégig hallotta tőle jobbra.

Valószínűleg ugyanaz a patak lehetett, melynek vizével korábban a szerencsétlen sorsú lány megitatta, s amelybe első felindulásában a fakést hajította. Itt, ezen a részen jóval keskenyebb volt, ám a vize, ha lehetséges, még tisztábban csillogott.

Dzirun letérdelt a patak partjára, és a víz fölé hajolt, hogy szomját oltsa…

…aztán iszonyodva felnyögött.

A patakmederből egy mágikus képmás bámult vissza rá; egy quetter.

– Nieh!? – kiáltotta, és hátrarántotta testét.

A képmás is megijedhetett, mert visszabújt a mélybe.

Dzirun megreszketett a szörnyű gyanútól, amely orvul mart bele lelkébe. A lány ijedt szavai hullámzottak tudatában: A szemed… az arcod… a fogad… óóóó… Arcodra kiült a Nyehwozza gonoszsága, Cápaölő!

Félve tapogatta meg saját arcát, s úgy érezte, meg kell őrülnie. A feje, az arca – alaposan megváltozott!

Füle megnyúlt, jóval hatalmasabb lett, és felfelé kúszott halántéka mellett, akár valami húsos és hegyes laskagomba. Orra kes-

kenyebb lett, orrnyerge határozottabb és porcosabb. Ajkai közül pedig… •

Az ajkai közül agyarakká nyúlt felső szemfogak meredtek le az alsó ajka fölött az álla irányába.

– Oóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó! Nem!

Rettegve hajolt a víz fölé, és ismét megpillantotta az előbbi rettenetes képmást: saját tükörképét.

Ébenfekete arcbőre barnásszürkévé fakult, és foltokban halovány szőrpihék borították. Amennyire a víztükörben látta, csupán a feje változott meg, nyaka és teste többi része megmaradt ugyanolyannak, mint amilyen korábban is volt. Am ahogy figyelmesebben szemügyre vette magát, itt-ott már észlelte a változás nyomait. Azokon a begyógyult sebhelyeken, melyeket korábban Nieh ejtett rajta, amikor a Síró Madzsun Szemüregében megtámadta, s azokon is, amelyeket a Cahuval vívott küzdelemben szerzett – fakó volt a bőre, s halovány szőrpihék libegtek az enyhe szellőben.

Ujjain mintha nagyobbak és erőteljesebbek lettek volna a körmök, mint amikor elindult erre a portyára. S ugyanez igaz volt a lábujjaira is…

Ráadásul, s ezt alig akarta elhinni, gyűrűsujja hozzásimult a kisujjához, s barnás bőrhártyával elkezdett összenőni; mint ahogy a középső- és a mutatóujjai is megkezdték az összeolvadást. Öt-öt lábujja is úgy helyezkedett, mintha három-hárommá akarna változni.

– Quetter leszek? – súgta halkan Dzirun, és lelkét annyira megszállta a rettegés, hogy maga sem tudta, mit válaszoljon erre a kérdésre.

Azt viszont egyértelműen érezte, hogy ez még csak a folyamat eleje; az átváltozás kezdete.

És még valami, igen… még valami fontos. Meglehet, e varázslatos szerszámok erősebbnek bizonyulnak nálad, s megváltoztatják külsődet, igen, de aggódnod nem kell! Amikor visszatérsz, igen, helyére kerül minden, igen, megoldódik minden.

Előhúzta a kést, és merőn bámult rá.

– Quetterré válok?!

A kés nem felelt. Nem mozdult. Nem is bizsergett. Egészen olyan volt, akár egy közönséges fadarab. Vagy még inkább egy

kés alakú szivacs, amelyet nem sokkal ezelőtt vérbe mártogattak, s attól kőkeménnyé szilárdult.

– Mit akarsz tőlem, Nyehwozza?! – hörögte a fiú kétségbeesetten. – Mit akarsz tőlem?!

Senki nem válaszolt.

– Eluz! – suttogta. – Jól tetted, hogy időben elfutottál tőlem, kislány! Most már tényleg nem tudom, mi történik és hogy mi van velem!

Dzirun szíve hevesen dobogott. Egy pillanatig úgy méregette a kést a tenyerén, mintha azt fontolgatná, hogy saját szívébe mártja…

…aztán visszadugta a helyére, s mintha mi sem történt volna, letérdelt a patak partjára, s a tenyeréből ivott. Kissé zavarta, hogy agyarszerü szemfogai felhorzsolják keze oldalát – de nem zavarta annyira, mint amennyire a lelke mélyén szerette volna.

Dzirunnak nem kellett hosszan keresgélnie kehurtársait. Alig távolodott el a pataktól, amelynek vizében torz tükörképét megpillantotta, az előtte elterülő tisztás túlfeléről, egy sürü bozótosból lábdobogás és csörtetés hallatszott, amely azonnal elhallgattatta a nyugodtan trillázó madarakat.

Távolabbról pedig mély ordítások harsantak, fejhangú rikoltások, rémült kacajok, éles sikolyok.

A csörtetés sebesen közeledett.

Dzirun hasra vetette magát egy bokor tövében, majd előrébb tolta testét, és óvatosan kilesett.

Jomoraj rontott ki a szemközti bokrok közül, fegyvertelenül, tépázottan, vérmocskos felsőtesttel, mindkét karjával eszelősen kalimpálva. A nyurga fiú hangosan zihált, és úgy szökkent hol jobbra, hol pedig balra, akár egy menekülő nyúl a farkas előtt.

S a következő pillanatban a „farkas” is megjelent. Hatalmas termetű dzsoma-hoog harcos üldözte, akinek léptei alatt szinte rengett a talaj.

Jomoraj szemmel láthatóan megörült a nyíltabb terepnek, és miután kirontott a sűrűből, megnyújtotta lépteit. Egyértelműen gyorsabb és jobb futó volt, mint üldözője,,ám eddig a sűrűben, ahol mozgását ágak, gyökerek, tövisek akadályozták, nem tudta érvényesíteni gyorsaságát.

Most viszont megugrott, akár egy megriasztott őz, és szinte a levegőben úszva szelte át a tisztást. A dzsoma-hoog érezte, hogy egyre jobban lemarad, dühösen bömbölt, és mély, ugató hangokat hallatott. A közelből, valahonnan jobb felől, hasonló ugatás érkezett, aztán még egy és még egy. Akár egy vadászó kutyafalka, megpróbálták bekeríteni az űzött vadat.

Jomoraj hangosan felzokogott ezen ugatások hallatán, s úgy rohant, mint talán még soha. Mivel az ugatások és vonítások jobbról érkeztek, a fiú ösztönösen balra fordult, és a patak felé vágtatott. Megállás nélkül nekirohant a patakmedernek, és lendületből elrugaszkodott, hogy átugorja. Azonban vagy a fáradtságtól vagy a félelemtől rosszul számította ki ugrását, megcsúszott, s ahelyett, hogy átszökkent volna a túlpartra, arccal előre belecsobbant a patakba, s a hideg víz magasra fröccsent.

A következő pillanatban fel kellett volna ugrania, hogy kigázoljon a partra, és nedvesen csöpögve tovább rohanjon, ám Jomoraj nem mozdult. Dzirun onnan, ahol lapult, csupán a bokájától lefelé látta a lábát, és el nem tudta képzelni, miért nem menekül tovább.

A dzsoma-hoog viszont dübörögve rohant a patak felé, és vaskos ugatásaira egyre közelebbről és közelebbről érkeztek válaszok.

Jomoraj még most sem mozdult; lába a patak partján hevert, teste pedig valószínűleg a vízben.

– Eszetlen shegavunya! – szitkozódott Dzirun az orra alatt, és vakmerően felpattant.

A dzsoma-hoog alig húsz lépésnyire volt tőle, s amint megpillantotta, azonnal irányt változtatott. Roppant bunkót lengetett a kezében, máris támadásra emelte.

Dzirunnak azonban esze ágában sem volt harcolni; csupán az volt a célja, hogy elcsalja az óriás harcost, s ezzel időt adjon Jo-morajnak a további menekülésre.

Jomoraj azonban még most sem mozdult.

Dzirun jobbra cselezett, aztán baka szökkent. A dzsoma-hoo-got meglepte ez a fürgeség, s szemmel láthatólag még valami megdöbbentette: az új ellenfél külseje!

– Nyewúzaaaaaa! – bömbölte rémülten. Ledobta bunkóját, és mindkét karját a feje fölé emelve az Oltalom Jelét kérte fejére.

Társai éhes farkasokként vonyítottak fel a közelben. Hangos csörtetés verte fel a bozót csendjét.

Dzirun nem foglalkozott az Oltalom Jelével; előrántotta faké- sét, és szinte ugyanazzal a lendülettel a kiszolgáltatott, nagy darab fickó felé hajította.

A kés pörögve szállt át a tíz lépésnyi távolságon, és tompa cuppanással fúródott bele a dzsoma-hoog torkába. Vérszökőkút fröccsent a nyakból, s a kés, akár egy élvezkedő, elhízott pióca, ritmusosan lüktetett.

A fiú hitetlenkedve bámulta a vérszívó fegyvert.

Uralnom kell, különben a kés fog uralni engem!

– Parancsolok neked! – kiáltotta ösztönösen. Lábával toppantott, a kést bámulta, és a kezét nyújtotta. – Gyere vissza!

A kés kicuppant a vérzuhatagos torokból, majd mintha láthatatlan bőrszíjon rántanák, visszasüvített a fiúhoz, és olyan erővel csapódott a tenyerébe, mintha ostorszíjjal vágtak volna végig rajta.

Am mindez nem számított, csupán a lényeg: a kés engedelmeskedett neki!

Parancsol a késnek!

A torkon szúrt dzsoma-hoog ekkor bukott arccal előre a fűbe, és hatalmas teste alatt tompa reccsenéssel tört össze egy ott heverő száraz gally.

A vonyító dzsoma-hoogok már nem lehetettek messze.

Dzirun a patak felé iramodott. A haldokló dzsoma-hoog épp az útjában hevert, s könnyedén átugorhatta volna, ám ehelyett inkább jó messzire elkerülte. Lázasan zsongó agyában elképzelte, hogy a hulla rögtön mozogni kezd, és ha ő átugrana fölötte, elkapná a bokáját. A harcos azonban még nem szenvedett ki; bugyborékoló, szörcsögő hangokat hallatva a haláltusáját vívta.

Arra pedig, hogy levágja legyőzött áldozata fejét diadala jelképéül, jelen körülmények között gondolni sem akart.

Egy pillanattal később Dzirun elérte a patakot, és látta, mi okozza Jomoraj mozdulatlanságát. A nyomorult fickó olyan szerencsétlenül csúszott meg, hogy amikor a vízbe zuhant, feje egy kőnek csapódott és a koponyája betört. A feje részben víz alatt nyugodott a kövön, s a kristálytiszta patakvizet halvány, rózsaszínes sávok festették meg az arc előtt.

Nem lehetett tudni, él-e még vagy megfulladt, de a koponyaseb önmagában nem látszott halálosnak.

Dzirun az orra alatt szitkozódva övébe dugta kését, belegázolt a vízbe, felnyalábolta Jomoraj fejét, és az arcát pofozgatta.

A kés mocorogni kezdett az oldalán.

– Nem! – kiáltotta dühösen, parancsolóan a fiú, A kés engedelmes mozdulatlanságba dermedt.

Dzirun megragadta a hóna alatt eszméletlen társát, és átvonszolta a túlpartra. Aztán a vállára kapta, és futni kezdett vele a közeli erdős rész felé. Hat-nyolc iramodásnyi messzeségben a síkságot minden átmenet nélkül szürke sziklák váltották fel. Odáig akart volna Dzirun eljutni.

Régebben meg sem próbálkozott volna azzal, hogy bárkit is a vállán cipeljen, nem bírta volna el fél iramodásnyinál messzebb még az apró termetű Cahut vagy Sakcsunt sem, Jomoraj súlya alatt pedig már pár tucat lépés után összerogyott volná.

Ám most – akaratlan átalakulása miatt, vagy a fekete fém karkötő erejének köszönhetően – alig érezte terhe súlyát. Mozgását jócskán meglassította, az igaz, de úgy érezte, hogy akár a világ végéig is el bírná cipelni.

Azonban alig tett pár lépést terhével, a patak túlpartján dühös ordítás harsant, melyhez egy pillanattal később két-három másik hang is csatlakozott.

Dzirun futott.

Hallotta a nagy csobogást, és hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, üldözői épp most gázolnak át a patakon. Futott, ahogy a lába bírta.

Aztán süvítést hallott, és valami iszonyatos erővel hátba vágta. Kimozdult egyensúlyából, megbotlott, és felbukott a súly alatt.

Ám a következő pillanatban már talpra is ugrott.

Három megtermett dzsoma-hoog ordított fel diadalmasan a patak innenső oldalán; a negyedik épp ekkor gázolt át.

Az is kiderült, mi volt az iménti „hátba vágás”: a leghátsó dzsoma-hoog íjjal lőtt rá, s hosszú vesszeje a halál hírnökeként meredt ki a mozdulatlanul heverő Jomoraj hátából. A fickó épp most feszítette meg másodjára is az íját.

Dzirun oldalra vetette magát.

A nyílvessző röppályáját nem is látta, csak a becsapódás tompa „thud”-ját hallotta, s látta a vesszőt, amint ott rezeg alig fél lé-

pésnyire a mozdulatlan Jomorajtól. Ha nem ugrik el, immár ő is a társa mellett feküdhetne.

A dzsoma-hoogok égrengető harci bömböléssel rohamoztak. Az íjász immár nem lőhetett; saját társait is veszélyeztette volna.

Dzirun a késéért nyúlt, és csaknem oldalba döfte magát; a kés ugyanis már ott feszült a kezében…

Vagy ő rántotta elő ösztönösen, miközben elugrott a nyílvessző elől, vagy a kés saját akaratából szökkent a markába.

Nem volt ideje ezen gondolkodni.

Az első dzsoma-hoog már csupán négy lépésnyire volt, s bár szemében döbbenet csillogott, arca eltorzult a dühtől. Agyaras buzogányát felfelé lendítette, készülve a halálos csapáshoz.

Dzirun azonban ezt nem várta be. Vadul előreszökkent, és kését markolatig döfte az óriás jobb hónaljába. Aztán már táncolt is tovább, és ahogy kését magával húzta, iszonyatos vágást ejtett ellenfele ébenfekete oldalán és hátán. A buzogány a lendülettől kirepült az elerőtlenedő kézből, és elszállt valahová.

Dzirun nem követte szemével a röppályáját. S az sem foglalkoztatta, mi lesz a sebesülttel.

O már a második áldozatát nézte.

Ez a harcos még az előzőnél is hatalmasabb termetű volt; lábai mint vaskos oszlopok, karjai önmaguk is buzogányok. Mintha Si-luhanuan lett volna az, csak éppen dzsoma-hoog kiadásban; minden tagja felnagyítva, megvaskosítva.

Ordítva, lendületből rohant a hozzá képest apró madzsun fiúra, és roppant bunkóját csuklóból lendítette meg, ravasz módon vízszintesen, mellmagasságban. Dzirun, aki harciasan előreugrott, hogy megszúrja ellenfelét, mielőtt az lecsaphatna rá, csaknem rajta vesztett. Vakon döfött a neki szemmagasságban lévő gyomorszáj felé, és ugyanakkor – mintegy megérezve a suhogó halált – hanyatt vetette magát.

A döfés persze nem talált, sőa hátára zuhanva nagyot puffant a fűben. A dzsoma-hoog óriást pedig elvitte a csapás lendülete, felbukott az eleső madzsun fiú lábában, és rázuhant.

Dzirun tüdejéből egyetlen hangos sussanással szaladt ki a levegő. Akárha egy famatuzsálem dőlt volna rá. A fickó könyöke eltalálta az egyik bordáját, és az éles fájdalomból ítélve eltörte vagy megrepesztette azt.

Dzirun ujjai elernyedtek fegyverén, ám azt érezte, hogy a kés átveszi az uralmat az izmai fölött, és görcsösen rángatja mozdulatait. A fapenge megtalálta a puha hasat, és félkört kanyarítva ontotta ki a forró, nedves beleket a madzsun fiú mellkasára.

Am eddigre már Dzirun is magára talált, felhúzta a lábát, és izmait megfeszítve, minden erejét a lábaiba összpontosítva elrúgta magától súlyos ellenfelét. A fekete karkötő mágikus ereje valószínűleg a lábaira is hathatott, mivel a súlyos test úgy röpült le róla, mintha shimaranból kilőtt kavics lenne. Dzirun nem látta, meddig repült, de az tény, hogy csak jó pár szívdobbanás után lehetett a tompa puffanást hallani.

Megkönnyebbült tüdejébe zúgva, és apró pengékkel hadonászva rontott be az éles levegő.

Dzirun villanó dárdahegyet érzékelt, s oldalra hengeredett.

Ahol az imént feküdt, por- és fűszáldarabok emelkedtek a magasba a talajba mélyedő dárdadöfés nyomán.

Dzirun oly hevesen szökkent talpra, mint még soha ezelőtt. Az egyik pillanatban még részben hanyatt, részben pedig az oldalán hevert, a következő szívdobbanáskor pedig talpa a fűnek csapódott, és szeme rámeredt újabb ellenfelére.

Ez a dzsoma-hoog jóval kisebb volt, mint az előző kettő; szinte törpének tűnt a fajában, ám Dziruntól még így is legalább fél fejjel nagyobb. Arcából és tekintetéből ítélve nagyjából hasonló korúak lehettek; szinte még gyerekek.

Vagy talán még nála is jóval fiatalabb? Talán még el sem indult első vérportyájára?

Kit érdekel?!

A dzsoma-hoog fiú szemében nyílt rettegés reszketett. Látta tapasztaltabb harcostársai pusztulását, átélte első döfése sikertelenségét, és ez elbizonytalanította. Ellensége démoni külsejétől pedig megreszkettek izmai. Előrelendülő, vaskos lándzsája talán akkor sem találta volna el a fürge madzsunt, ha Dzirun kitárt mellkasát kínálja fel számára.

Dzirun azonban nem kínált fel semmit. Félrecsapta a dárdát a bal kezével, kését pedig a dzsoma-hoog fiú homlokába döfte; alig egy ujjnyival az orrnyereg fölött. A fiú szeme kifordult, ajkai szétnyíltak, de csak leheletnyi nyöszörgésre futotta. Aztán összeroskadt.

A kés kirántotta magát az eldőlő áldozat homlokából, és úgy szorította magához Dzirun ujjait, mintha eldöntötte akarná tenni a kérdést, hogy ki markol kit. A kés vezette a madzsun fiú kezének mozgását. Lefelé csapott, mintha combon akarná szúrni gazdáját…

Valami a késpengének Csapódott, és zörögve elcsúszott. Egy nyílvessző volt az, amit a dzsoma-hoog íjász lőtt ki rá orvul. A kés kivédte a lövést.

A dzsoma-hoog íjász iszonyodva felsikoltott, eldobta íját, egy fűcsomót kifordítva a sarka alatt megperdült, és sikoltozva, kiabálva a patak felé rohant.

Dzirun meglendítette a kezét, hogy a menekülő után hajítsa kését. Am a kés már nem volt a kezében.

Elhajította saját magát?

Keresztülsüvített a távolságon, belefúródott a menekülő dzsoma-hoog nyakszirtjébe, és leterítette. Vér fröccsent. A kés diadalmasan vonaglott, s egyre beljebb és beljebb fúrta magát, miközben a szerencsétlen fickó arcra borult. Mire földet ért, a kés nyelét már nem lehetett látni; befúrta magát a koponyájába.

Dzirun hevesen lélegzett. Körbe fordult, és azt látta, hogy legyőzött ellenfelei a haláltusájukat vívják; már az utolsókat rúgták, görcsösen vonaglottak.

– Shmatava vérére! – suttogta levegő után kapkodva.

Hihetetlennek tűnt számára mindaz, ami történt. Legfőképpen az, hogy szembeszállt ezekkel a bikanyakú izomkolosszusokkal, ahelyett, hogy elszaladt volna.

Letérdelt Jomoraj mellé, ráhajolt a mellkasára, és a szívverését hallgatta. Gyengén és alig tapinthatóan – de azért érezni lehetett valami bizonytalan életjelet.

Halk zörgést hallott, s úgy kapta oda a fejét, akár egy sebzett hiúz. De csak a kés siklott vissza hozzá a fűben. Elkúszott egészen a lábfejéig, és megpróbált felsiklani a helyére, de annyira dagadtra szívta magát vérrel, hogy e próbálkozás közben kétszer is visszahullott.

Dzirun megragadta a nyelét, és visszadugta az övébe. Nem szólt semmit. Kezdte már kiismerni különös fegyverét. És most, ezt el kellett ismernie, az életét köszönhette neki.

Csobogást hallott, és igazából meg sem lepődött, amikor egy újabb dzsoma-hoogot látott kilábalni a patakból. Az a fickó volt, aki Jomorajt üldözte…

…és akit ő elsőként ölt meg.

Naná, hogy ugyanolyan halálontúli, hátborzongató „életre kelt”, mint amilyenre korábban Cahu és Randzsi is.

Úgy látszik, ez már csak így működik. Akit a kés öl meg, az nem úgy hal meg, mint ahogy normális esetben meghalnia kellene…

Dzirun sóhajtva feltápászkodott, és a monoton léptekkel közeledő fekete óriást nézte. Most mit tegyen? Fusson el, mint ahogy Randzsi mozgó hullája elől is elfutott? Vagy essen neki, és mészárolja alaktalan húsmasszává, mint ahogy Cahuval tette?

Egyikhez sem igazán fűlött a foga.

A dzsoma-höog kitartóan közeledett.

Dzirun kézbe vette a vérszínű, lucskos nyelű fakést, és a közeledő felé emelte.

– Ha közelebb jössz, cafatokra vagdoslak! – kiáltotta próbaképpen.

A dzsoma-hoogot ez nem hatotta meg.

Megpróbált parancsolni neki. Ki tudja, hátha bejön…

– Állj meg, parancsolom!

A dzsoma-hoog meg sem hallotta. Gyilkos ölelésre tárt karokkal, döngő léptekkel közeledett.

Na és persze immár a többi legyilkolt dzsoma-hoog is mocorogni kezdett. Az első zombi pedig már tíz lépésen belül volt.

Dzirun reménytelenül sóhajtott, és rámeredt a késre.

– Jól van – mondta csüggedten. – Állítsd meg!

Azt várta, hogy a kés talán majd magától kiröppen a kezéből, és segítség nélkül elintézi a kaszabolás és a mészárlás fárasztó műveletét, de semmi ilyesmi nem történt. A kés lustán dagadozva pöffeszkedett az ujjai között.

A dzsoma-hoog viszont úgy torpant meg, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

– Hoppá! – lehelte Dzirun meglepetten. – Megállítottad? Természetesen nem kapott semmiféle választ.

A dzsoma-hoog viszont úgy állt ott, mintha önmaga húsbólvérből gyúrt szobra lenne. Főleg, ami a vért illeti… Dzirun érdeklődve pislogott.

– Valami ilyesmire gondoltam… – motyogta. – Csak nem hittem, hogy bekövetkezik. – A fejét ingatva eszelősen felkacagott. – Mert annak nem lenne értelme, hogy bárkit, akit megölök, újra és újra meg kelljen ölnöm… – Szemét összehúzva vizslatta a szoborszerű dzsoma-hoogot. Aztán megpróbált parancsolni neki. – Hajolj le, és fogd meg a bokád!

A dzsoma-hoog állt, akár a fatörzs.

A közelben a kiontott belű dzsoma-hoog viszont egyre aktívabban mocorgott.

Dzirun pislogott, és a késre pillantott.

– Te vértől duzzadó, dagadt giliszta! – sziszegte a fiú ingerülten. – Segíts már nekem!

A kés lustán hevert ujjai között; napfény simogatta vérvörös nyélpocakját.

Az első dzsoma-hoog továbbra is rezdületlenül állt. Ujjnyi nagyságú, zöld döglégy szállt zümmögve az arcára, a szárnyait tisztogatta a szemgödör alatt, majd pedig belesétált a félig nyitott, véres szájba.

– Csinálj már valamit! – mormolta a fiú a hullának. – Zárd össze a szád! Kapd be a legyet!

Semmi.

A késre nézett.

– Azt akarom, hogy csukja be a száját!

A hulla ajkai cuppanva találkoztak; a légy foglyul esett. Dzirun megreszketett.

– Ah! – mondta, és új keletű ámulattal meredt késére. – Mondd neki, hogy guggoljon le, s mindkét kezével fogja meg a bokáját!

Jóformán még végig sem mondta, a legyet a szájában fogva tartó dzsoma-hoog leguggolt, és mindkét kezével megfogta a bokáját.

– Bal kézzel fogd a jobb bokát, jobb kézzel pedig a balt!

A hulla úgy maradt guggoló pózban, de nem engedelmeskedett e parancsnak. Dzirun a késre vigyorgott. – Mondd neki!

A dzsoma-hoog keresztezte kezét, és ellentétes bokáit fogta meg.

– Ahhhh!

fmmár azt is megtudta, hogy a kés elég intelligens; nem kellett elismételnie az előbbi parancsot. Anélkül is tudta, mit tegyen. Vajon beszélgetni is lehet vele?

– Hamarosan feléled a többi hulla is – mormolta Dzirun. – Képes vagy parancsolni azoknak is?

A kés nem felelt, nem mocorgott, nem is reagált.

– Szóval nem tudsz válaszolni… Semmi reagálás.

– Pedig eddig hogy röpködtél… Gondoltam, egy olyan apróság, hogy válaszolsz nekem, nem haladja meg a képességeidet.

Még mindig semmi. Dzirun vállat vont.

– Ha érted, amit mondok, legalább adj valami jelet! Csak egy parányi jelet… vagy bármilyen jelet!

Vakító villám cikázott át az égen, zengő mennydörgés reszkettette meg a mindenséget, és a következő pillanatban, mintha dézsából öntenek, eleredt az eső.

Dzirun meredt szemmel bámult a késre.

– Ugye ezt… nem te csináltad?! – Most sem kapott választ. A fejét ingatta. – Remélem, hogy nem té… Buzgón remélem!

Dzirun sietve megvizsgálta Jomoraj testét, és tapasztalta, hogy lélegzik. Gyors mozdulattal kirántotta a nyílvesszőt a lapockából, és oldalra hajította. Nem törte bele a csonthegyet a húsba. A szi-. várgó vérrel viszont egyelőre nem tudott mit kezdeni.

Mindenekelőtt biztonságos távolságba akart kerülni az üldöző falkától, melynek fejhangú vonyításait és mély, öblös ugatásszerű kiáltásait kellemetlenül közelről hallotta a patak túlpartjáról.

El a pataktól, minél messzebbre!

Könnyedén felragadta társa eszméletlen testét, és a szakadó esőben kelet felé futott vele. Meg sem lepődött azon, hogy a zom-bi dzsoma-hoogok azonnal megmozdulnak, és esetlen, koordinálatlan léptekkel botladozva követik a fokozatosan emelkedő talajon.

A fekete karkötő erőnövelő képessége révén Jomoraj tekintélyes súlya meg sem kottyant neki, ám azzal tisztában volt, hogy ha támadás éri, ily módon nem nagyon tud majd védekezni.

– Parancsold meg nekik, hogy cipeljék ők Jomorajt! – sziszegte. Lefektette a fűbe a testet, és fnivel valahol a lelke mélyén borzongott a mozgó hullák közelségétől, elhátrált három-négy lépést.

Úgy tartotta a kést, akár egy harci ereklyét – hogy tudjon beszélni a dzsoma-hoogokhoz.

És bár hangok nem hallatszottak a vérlucskos fafegyver irányából, a zombik engedelmeskedtek. A két legközelebbi – a kiontott belű óriás és a fiatal kölyök – odavánszorgott Jomorajhoz. A nagy darab fickó Jomoraj két karját ragadta meg, a fiú pedig a két lábát; akárha leterített zsákmányt cipelnének.

– Futás! – parancsolta Dzirun, tett két lépést, aztán szinte bosszúsan megismételte a késnek is: – Mondd nekik, hogy fussanak!

Fürge léptekkel szökellt a térdig érő, átnedvesedett, lucskos fűben, s az öt zombi követte őt ormótlan bakkecskeként ugrándozva. Az a kettő, amely Jomorajt cipelte, egyáltalán nem hangolta össze a mozgását, s úgy rángatták a szerencsétlen madzsunt, s általa egymást, mintha valamennyien tök részegek lennének.

Fokozatosan felfelé haladtak, és a talaj mind inkább emelkedett. Több kisebb dombot is megmásztak, és egy nem túl meredek hegyecske csaknem kopár oldalán is felkapaszkodtak.

Mielőtt elérték a szürke sziklák sorát, az eső, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy érkezett, elállt. Egyik pillanatban még hatalmas, dagadt cseppek zuhogtak az égből, a következőben pedig kisütött a nap, s meleg simogatásával szárogatta a csontig átázott testeket.

Dzirun a sziklákat bámulta. Magányos kövek, kőalakzatok, meredek sziklafalak összevisszasága állta útját keleti irányban. Jóval magasabbra került, mint ahonnan elindult. Észre sem vette a zuhogó esőben, hogy ilyen jelentős a szintemelkedés. Amikor visszapillantott, úgy érezte, mintha egy hatalmas völgyre tekintett volna le a hegyoldalról. Alatta a kopár emelkedő, jobbra a sűrű erdő által uralt, lankás domboldal, amely nyugaton négy-öt iramodásnyira meglaposodott, észak felé pedig valamivel meredekebben és megritkult növényzettel kezdett emelkedni.

Az eső elvonultával éledezni kezdett a természet, vad örömtrillába kezdtek a madarak. Az erdő szélén egy kisebb csapat vadtehén bukkant fel, és tenyérnyi szemükkel a madzsunt és mozdulatlan zombijait bámulták.

Dzirun beszívta a keleti szelet, és a tenger jellegzetes illatát érezte. Ha nagyon fülelt, a sziklákon túlról még a hullámok moraj lását is hallotta.

Egyre erősödő nyöszörgés jelezte, hogy Jomoraj hamarosan magához tér. Aztán hangos, rettegő sikoly adta hírül, hogy a szerencsétlen visszanyerte tudatát és látását.

Cudar érzés lehetett így ébredni; két ellenséges harcos fogja kezét-lábát. Ráadásul mindkettő testén halálos sebek tátonganak. Igaz, a vért a heves eső lemosta róluk, de így sem nyújtottak túl bizalomgerjesztő látványt.

Jomoraj sikoltozva rángatózott, vergődött, és hátsebéből szélesebb sávban kezdett szivárogni a vér.

A dzsoma-hoog zombik viszont erősen tartották. Nem tudta kiszabadítani magát. A fejét kapkodta, és látta a közelben a másik három zombit is, amint azok mozdulatlanul állnak, s egykedvű nyugalommal bámulnak maguk elé.

– Oóóó-óóó, óóóóóóó!

Dzirun közelebb ugrott, és megnyugtató szándékkal megragadta vergődő társa bal karját.

– Nyugalom!

Jomoraj akkorát sikoltott, csaknem kiszaladt a száján mindkét tüdeje. Tágra nyílt szemében egymásba gabalyodott az őrület, a rettegés, a reménytelenség és a kétségbeesés.

– Neeeeeeeeee!

– Csak én vagyok! – motyogta Dzirun, és most döbbent rá, hogy az utóbbi időben alaposan megváltozott a külseje, s társa egy félig madzsun, félig pedig quetter szörnyet lát. – Dzirun vagyok… a Cápaölő… vagy ahogy te hívtál: a Pondró!

Jomoraj összevissza rángatta a fejét; nem volt képes társa arcába nézni.

– Távozz! – nyöszörögte rekedten. – Távozz, könyörgök!

– Nyugodj már meg!

– Távozz tőlem! Engedj… engedj meghalni!

Dzirun mérgesen megragadta Jomoraj haját, és e hirtelen mozdulatával csaknem kitörte a nyakát.

– Nézz rám! – sziszegte. – Ne higgy a látszatnak! A mágikus csodaszerek változtattak így meg… ez itt, a cápafogas nyaklánc, az okozta! De attól én még én vagyok! Dzirun, a Cápaölő!… És bármit mondott is rólam Eluz, tudok rá magyarázatot!

Jomoraj egyre halkabban nyöszörgött, aztán a szeme fehérje kifordult, s a nyurga fiú visszazuhant az öntudatlanságba.

– Eszetlen shegavunya! – sziszegte megvetően Dzirun, és a fejét rázta. Tanácstalan volt, mit tegyen. Egészen összezavarodott. Már-már azt is elfelejtette, miért jött ide.

Az események nagyon-nagyön-nagyon megváltoztatták életét az elmúlt napokban. És ez a döbbenetes átváltozás még jobban összezavarta.

– Mondd nekik, hogy tegyék a füre! – parancsolta a késnek. Aztán amikor a zombik engedelmeskedtek, Dzirun letérdelt eszméletlen társa mellé, és egy nedves fűcsomóval átdörzsölte az arcát. Aztán hasra fordította, és a hátán lévő sebet nézegette.

Nem volt túl nagy tapasztalata ez ügyben, de mivel a vérzés magától kezdett elállni, s már alig szivárgott a sötét testnedv, úgy vélte, nem lehet halálos a seb.

Várta, hogy Jomoraj magához térjen, s eközben átgondolta, mit kell tennie…

Egyvalamit most már egyre biztosabban tudott: ő Lijabar fejéért jött ide, semmi más nem számít. Bármi történik, elhozza a fejet, vagy itt pusztul ő maga is!

És lelkében ott lüktetett Nieh utasítása is: meg kell ölnie a dzsoma-hoog sámánt és elragadni tőle a varázsbotját, a dzserre-gőt!

Egyelőre nem akart arra gondolni, mi a célja azzal a Nyehwoz-zának, hogy őt küldte ide, s hogy mágikus eszközökkel segíti. Arra sem akart gondolni, minek köszönhető teste átváltozása, s vajon ezzel mi lehet a Nyehwozza célja…

Csak azt tudta, hogy megszerzi Lijabar fejét, s legjobb tudása szerint igyekszik majd eleget tenni a quetter elvárásainak is. Talán ha úgy tér haza, hogy megölte a dzsoma-hoog sámánt és elragadta tőle azt a valamit, amire a Nyehwozza vágyik, a quetter a mágiája révén kegyes lesz hozzá, és visszavarázsolja eredeti madzsun formáját…

Vagy talán nem.

Nem akart ebbe belegondolni, de a mendemondák bizony nem igazán úgy emlegették a Gonoszság Démonát, mint a kegyesség bajnokát. Ám miért lenne gonosz és kegyetlen akár a Nyehwozza is azzal, aki híven szolgálja őt? És ha valóban igaz, hogy Nieh

egyszerre Shmatava és Nyebwozza, s egyesül benne a jóság és a gonoszság, talán még kedvezőbb a helyzet.

És egyébként is… van más választása?!

Óvatosan pofozgatva próbálta magához téríteni Jomorajt. A nyurga madzsun fiú arca rezzenéstelen maradt, a szeme nem nyílt ki. Légzését érzékeim sem lehetett, s a szívverése is olyan volt, mintha nagy távolságban dobogna.

– Na nem! – motyogta Dzirun, és szinte durván megrázta. – Nem halhatsz meg!

Jomoraj nem reagált, pedig társa egyre növekvő karmai belemélyedtek vállába, és felsértették a bőrét.

– Mondd, hogy hozzanak… – kezdte a késnek, de aztán nem fejezte be a mondatot. Felfedezett alig három lépésnyire egy mélyedést az egyik lapos sziklában, amelyben megült az esővíz. O maga vonszolta oda társát, erővel szétnyitotta száját, és tenyeréből vizet csöpögtetett ajkai közé, az arcát és a nyakát mosta.

Közben egyfolytában saját két kezét bámulta. Alaposan átalakultak. Kisujja teljesen összetapadt gyűrűsujjával, középső ujja pedig a mutatóujjával. Immár nem is tudta azokat külön-külön mozgatni; öt ujjából három ujja lett mindkét kezén. S ezen szőrös, barna ujjak végén a karmok alaposan megnőttek, és begörbültek, akár egy ragadozó madár karmai. Lábfeje hasonló átalakuláson ment át, mint a keze, ám lábujjai még jobban megnyúltak, mint kezének ujjai, s az itteni karmok erősebbek és vaskosabbak lettek.

A halántéka viszketett, és amikor megvakarta, karmaival csaknem letépte azt a hosszú laskaszerű valamit, amely a füléből formálódott, s amely immár túlnyúlt a feje tetején.

A legkülönösebb érzés mégis a vállait és a lapockáit zsiborgat-ta; valami határozottan növekedett ott. Eleinte csupán könnyű batyunak érezte, amit akaratlanul is a hátán cipelt, ám mostanra már határozott formát öltött. Dzirun nem volt ostoba, tudta, mi az: tollpihés szárnyak növekednek a hátán.

Próbálta megmozgatni azokat, ám izmai nem engedelmeskedtek, csupán szabálytalanul rángatóztak. De ő amúgy sem hitte, hogy e szárnyakkal képes lenne repülni.

De akkor minek nőnek?

Persze, most még nem igazi szárnyak, csupán szárnykezdemények, teljes méretüknek csupán elenyésző részei. És amikor befejezik a növekedést, vajon ugyanakkorák lesznek, mint amilye-

neket a quetter visel a hátán? És akkor vajon majd alkalmasak lesznek a repülésre is?

Dzirun merengve gondolt erre, s nem is igazán az döbbentette meg, hogy képes ezen ilyen higgadtan eltűnődni, hanem az, hogy a lelke mélyéig megbizsergette az izgalom.

Repülni!

Döbbenetes élmény lehet a felhők közt szárnyalni és felülről látni a világot!

A gondolat bizsergése miatt képtelen volt nyugton megülni. Felpattant, és fel-alá járkált. A zombik eközben még csak rá sem pillantottak; csupán álltak némán abban a pózban, ahogy utoljára hagyta őket.

Dzirun töprengve bejárta a környéket, és talált egy barlangsze-rü bemélyedést két szikla között, amelyben éjszakára meghúzhatják magukat, A kés segítségével odavitette a zombikkal Jomorajt, s a zombikat úgy helyezte el a barlang bejáratánál, hogy útjában legyenek bármiféle betolakodónak.

– Bárki próbál behatolni a barlangba, a zombik támadják meg! – parancsolta a késnek, és buzgón remélte, hogy kívánsága végrehajtásra talál.

Már esteledett, amikor Jomoraj halkan nyögdécselve ismét eszméletre tért. Eddigre Dzirun már elhatározta magát. Letépett két bogyót a növényi karperecéről, és társa ajkai közé dugta.

– Rágd el ezeket, jobban leszel!

Jomoraj még nem volt egészen eszénél, de ösztönösen engedelmeskedett.

– Vi… vizet! – nyekeregte aztán elkínzott hangon.

Dzirun már ugrott is. Kicsusszant a barlangból két testes zom-bi között, és ugyanúgy hozott vizet a mélyedésből, mint ahogy Eluz vitt neki annakidején a közeli patakból; ágyékkötőjét nedvesítette meg. Miközben visszafelé igyekezett a barlanghoz, s lábkarmai fülsértően meg-megcsikordultak a sziklapadlón, Eluzon járt az esze. Vajon mi lett a lánnyal? Utolérte vajon a testvéreit, vagy eltévedt és még mindig valahol a sziget belsejében bolyong? Vagy visszatért esetleg a kehurunhoz és ott várja be őket?

Nem, ez az utóbbi feltételezés nem vallana Eluzra. Sokkal valószínűbb, hogy akár találkozott Jomoraj ékkal, akár nem, meg-

próbál eljutni a dzsoma-hoog faluba, s végrehajtani azt, amiért idejött.

De miért jött ide?

Ki tudja, mi az igazság abból, amit Eluz elmondott? Ki tudja, miféle sötét titkokat dajkálgat a keblében? És vajon Randzsi?

Őt követi két lábon járó zombiként még mindig? Vagy nyomát vesztette, s körbe-körbe járkál a patak partján? Vagy egyszerűen csak lefeküdt és meghalt? Vagy ha zombi maradt, rá vajon nem vonatkozik ugyanúgy a kés parancsa, mint ezekre a dzsoma-hoo-gokra?

Lehet, hogy azóta is rendületlenül a nyomában van, s hamarosan ideér, hogy beálljon ő is a többiek közé?

Amikor a barlang bejáratához ért, megrökönyödve látta, hogy az addig szoborként álló zombikon remegés fut végig, s feléje lendülnek, mintha meg akarnák támadni.

– Mi ez?! – kiáltotta meglepetten Dzirun, és ahogy hátraszökkent a feléje suhanó ökölcsapás elől, vízzel telt ágyékkötője nagyot csattant a combja és a térde belső részén. Kirántotta a kést, hogy védje magát, de közben rádöbbent, hol követte el a hibát. – Parancsold nekik… hogy álljanak vissza a helyükre! És aztán támadjanak meg mindent és mindenkit, aki be akar hatolni a barlangba, kivéve engem!

A zombik visszaléptek iménti helyükre, és Dzirun immár nyugodtan átjutott köztük. Igaz, az ágyékkötőjében nem sok víz maradt, de semmi kedvet nem érzett, hogy ismét megtegye az iménti utat.

– Vizet!

– Tátsd ki a szád! – Odatérdelt a társa mellé, s ágyékkötőjéből az utolsó cseppig belecsavarta a vizet a kiszáradt ajkak közé. – Hozzak még? – kérdezte.

Jomoraj a fejét rázta, és úgy tűnt, valamivel több élet lakozik a tekintetében. – Jobban vagy?

– Te… valóban Dzirun vagy? – nyekeregte Jomoraj válasz helyett.

– Miért, minek látszom?

Jomoraj idegesen megnyalta a száj a szélét.

– Hát… nem… közénk valónak. Mintha maga a…

– Mintha maga a Nyehwozza lenne jelen?

– Igen.

Dzirun erőltetetten mosolygott. Ám mivel látta társa arcán az átvillanó rémületet, felhagyott ezzel, s nem villogtatta tovább félelmetes agyarait.

– A rajtam lévő varázsnyaklánc hatása ez – dörmögte magyarázatképpen. – Hidd el, nekem sem tetszik ez a külső, de semmit sem tehetek ellene. Ez egy elátkozott nyaklánc, amely ezt teszi velem. Csak azt remélem, hogy amikor majd hazatérünk, vissza-változok régi önmagámmá. – Sóhajtott. Nem akart hosszabban magyarázkodni. Megnyugtatni viszont még igen. – De addig sem kell félned tőlem, Jomoraj! Bármit hallottál is rólam Eluztól és bármily rettenetes is ez az átváltozás, én még mindig ugyanaz a Dzirun vagyok, akinek totyogó gyermekkorom óta megismertél. És a célunk közös.

Jomoraj pislogott, és a homlokát ráncolta.

– Eluztól? – kérdezte értetlenül. Aztán szétnézett. – Hol van Eluz? És a Pávián?

– Ezek szerint Eluz nem ért be benneteket?

– De hiszen ő ott maradt veled és…

– Amikor jobban lettem – füllentette Dzirun –, Eluz megijedt a megváltozott külsőmtől, és utánatok rohant. De ezek szerint nem is láttátok.

Jomoraj komoran pislogott.

– Nem. – Aztán vágyakozva nézett Dzirunra. – Tudnál még adni abból a… varázslatos gyógyító bogyóból, ami megszüntette fájdalmaimat?

Dzirun a bal csuklójára pillantott. Már csupán négy bogyó és két halványsárga virágocska maradt. Mégsem tétovázott. Letépte az egyik bogyót, és társa ajkai közé nyomta. Jomoraj kissé visszariadt az arca felé libbenő karmoktól, de aztán a szájába vette a bogyót, és elrágcsálta.

– Csodálatos ez! – mormolta. – Szívdobbanásról szívdobbanásra érzem, ahogy szétárad bennem az élet…

– És a sebed is begyógyul. – Dzirun elkalandozott gondolatban. Nem mondta ki, ami még eszébe villant.

Lehet, hogy Jomoraj és Eluz is fokozatosan quetterré fognak változni?

Elvégre ők is ettek a bogyókból. Vagy talán nem a bogyók okozzák az átváltozást, hanem tényleg a nyaklánc?

– A többiek… – motyogta nagyon halkan Jomoraj. Dzirun rámeredt.

– Ezt akartam kérdezni tőled. Hol vannak a többiek? Mi történt veletek? Mit műveltetek? Hol a csodadárdám, amit elvettél? És hol a zgarauz?

Jomoraj arca kínban rángatózott.

– És hol van Eluz? – tért ki a válaszok elől. – És Randzsi?

– Randzsi meghalt – szögezte le Dzirun. Nem magyarázta, miként. – Eluzt pedig már mondtam: utánatok futott. De most rajtad a sor, mesélj!

Jomoraj hosszan hallgatott, végül erőt vett magán.

– Megtaláltuk a falujukat. Ott volt… ott… ott volt Sakcsun, és még élt… – A nyurga fiú arca elszürkült a gyűlölettől. – Még élt… élt, de… de bár inkább ne élt volna! – Behunyta a szemét, az ajkába harapott, majd a fejét rázta. – Ott volt Sakcsun… két pózna közt lógva szíjakon… és fekete démonok lakmároztak a testén… O, Shmatava, még most is beleborzongok, ha rágondolok arra a szörnyűséges látványra! Aáááah! – Egész testében megrázkódott. – És ott volt a bátyád feje is egy karó tetejére húzva.

Dzirunt nem rázta meg a dolog, hiszen pontosan ilyesmire számított.

– És akkor… mi történt? .

– Felfedeztek bennünket – dörmögte Jomoraj szinte szégyenkezve. – A dzsoma-hoogok valószínűleg a démonokkal cimborálnak, mert azok a dögök hangos rikoltozással elárultak bennünket.

– És?

– Mit és? – mordult fel bosszúsan Jomoraj. – Ránk támadtak. Mit tehettünk volna, he?! Tízszer-hússzor annyian jöttek, mint mi. Hatalmas termetű, cölöpiábú, fegyveres dzsoma-hoog harcosok. Hozzánk képest óriások! Esélyünk sem lett volna ellenük!

Dzirun pislogott.

– Elfutottatok?

– Miért – kiáltotta ellenségesen Jomoraj –, te talán maradtál volna ostobán, hogy pillanatok alatt lemészároljanak, vagy hogy elfogjanak és kikössenek ugyanúgy, mint Sakcsunt, démonok táplálékául?!

– Nálad volt a csodadárda!

– Ne merészelj gyávának nevezni, Cápaölő! – A nyurga mad-zsun fiú egész testében remegett. – Amit tettem, nem gyávaság, hanem ésszerűség!

– Senki sem nevezett gyávának. Én csak érteni akarom, mi történt ott.

– Látom a szemeden, mit gondolsz most… Azt hiszed, gyáva voltam, hogy megfutamodtam. Azt hiszed, ott kellett volna maradnom a többiekkel, igaz?

Dzirun szeme tágra nyílt.

Ezek szerint a többiek ott maradtak?

– Na, várj…

– Semmi esélyünk nem volt! – kiabálta Jomoraj. – Én azonnal láttam a bajt, és sürgettem őket, hogy fussunk… de az a shegavu-nya Hedsharad hősködni akart… és mire észbekapott, már késő lett!

– Késő?

– Bekerítették őket! – nyögte elkínzottan Jomoraj. – Oóóó, anyám! Micsoda iszonyat! Láttam, amint Csergót a fához szögezte egy karnyi vastag dárda a vállánál. Odaszúrta, akár egy bogarat. Csergő még élt, amikor a sámán ráküldte a vörös szemű démonait… És Siluhanuan… a nyomorult Csekof… a feje úgy loccsant szét, akár a tök… egy rettenetes buzogánycsapás alatt. És aztán őt is ellepték a démonok… – Jomoraj hangosan, fájdalmasan kacagott, könnytelenül zokogott. – Odalettek mind! Az ostobák! Pedig ha ők is velem futnak, megmenekülhettek volna!

Dzirun komoran nézett maga elé.

– És Hedsharad?

– Megpróbált berohanni a faluba, hogy megölje Sakcsunt, nyomorult kisöcsémet, hogy ne kelljen tovább szenvednie… De foglyul ejtették.

– Foglyul?

– Hálót hajítottak rá, aztán rárontottak, ütötték-verték és rugdosták.

– Meghalt?

– A hálóból valahogy kiszabadult – nyögte Jomoraj. – Futni nem bírt, de felkúszott egy fára… ám ez sem mentette meg. Lenyilazták az átkozottak.

^Le?

– Úgy hullott le, mint egy túlérett tüskés gyümölcs! – motyogta a semmibe meredve Jomoraj. – A testéből kiálló nyilak voltak az ő tüskéi. Az egyik vessző a szemébe fúródott.

Dzirun a fejét ingatta.

– És te mindezt végignézted?

– Segíteni próbáltam – vinnyogta Jomoraj. – Dé hogy segíthettem volna?!

Dzirun döbbenten hallgatott.

– Hidd el! – nyekeregte Jomoraj, mintegy a maga igazát bizonygatva. – Igen, így van, én futottam először, mert ezt láttam az egyetlen ésszerű dolognak, de aztán amikor rájöttem, hogy a többiek nem követnek, visszafordultam, s amíg esélyt láttam, segíteni próbáltam. – Egy pillanatig hallgatott, aztán felemelte a fejét, és vad tekintettel meredt Dzirunra. – Nem hiszed, ugye? Pedig így történt. Visszamentem, és harcoltam. Két dzsoma-hoogot megöltem, egy harmadikat pedig súlyosan megsebesítettem… átdöftem a dárdával, a csodadárdával… Csak akkor futottam el ismét, amikor az eleső óriás súlya kicsavarta a kezemből a dárdát, és én fegyvertelen maradtam. Tucatjával záporoztak rám a nyilak és a kövek. És akkor a testvéreink már nem éltek… nem tehettem mást. Futottam, ahogy bírtam. Még a zgarauzX is elvesztettem. Így történt. Futottam, de nem voltam gyáva! Hiszel nekem?

Dzirun bólogatott.

– Hiszek neked – préselte ki magából a végén. – Am attól tartok, a Tanács nem fogja majd értékelni az utólagos bátorságodat.

Jomoraj az ajkába harapott. Arckifejezéséből ítélve ő is ilyesmire gondolhatott.

– Tiszta lelkiismerettel állok majd a Tanács elé – jelentette ki önérzetesen, és a barlangbej aratnál mozdulatlanul álló zombikat méregette. – Ezek…

– Nem kell tartanod tőlük. Ezek már halottak. Miután megöltem őket, a mágia révén szolgáim lettek. Azt teszik, amit parancsolok nekik.

Jomoraj bólogatott; sötét szemében elmélyültek az árnyékok.

– Mi a terved, Cápaölő? – kérdezte halkan.

– Az eső elmosta a nyomunkat és a szagunkat is. A dzsoma-hoogok talán nem találnak ránk. Ma éjszaka pihenünk. Holnap reggel pedig…

– Én azt mondom, ne várjuk meg a reggel! Térjünk vissza mielőbb a kehurunhoz, és evezzünk el erről az átkozott szigetről, amíg még megtehetjük. – Türelmetlenül intett. – Ez az egyetlen esélyünk!

– És a húgod?

– Eluz! – jajdult fel Jomoraj. – A szerencsétlen! Ha utánunk futott, épp belerohant a dzsoma-hoogokba!

Dzirun megborzongott. Aggódott a lány miatt.

– Talán volt ideje elrejtőzni – vélte bizonytalanul. Jomoraj ezt nem hitte.

– Ezek megtalálják és levadásszák! Az egyetlen esélye, ha lélekszakadva rohan vissza a kehurunhoz. És ezt kell tennünk nekünk is!

– És a feladat, amiért idejöttünk? Jomoraj komoran kacagott,

– Feladat? Miféle feladat? Ugyan, fiú! Hah! Bennünket Vérportyára küldtek. Az a feladatunk, hogy minél több dzsoma-hoog fejjel, győzedelmesen térjünk haza. – A zombikra mutatott. – És itt van. Öt fej szabadon levágható… – Vigyorgott. – Mind az öt a tied. Te ölted meg őket, s nem várom el tőled, hogy megoszd velem a dicsőséget. Én megelégszem azzal, hogy élve hazajutok, és a Tanács előtt tisztázom magam társaim halálában. Ha hisznek nekem győzelmi jelek nélkül és a te támogató szavaid nélkül is, akkor harcos leszek. Ha nem… akkor egyedül elmegyek a dzsara-vuketekhez, és bizonyítom a bátorságomat.

Dzirun figyelmesen nézte.

– Feladatunk van itt. Nem véletlenül j öttünk ide.

– De ki tud róla? – mordult fel Jomoraj. – Senki. Az én bolondos húgocskám kitalált egy buta mesét, hogy velünk jöhessen, és mi elég ostobák voltunk, hogy elhiggyük neki. – Kínosan vigyorgott. – Ám erről a Tanács nem tud, és nem is fog tudni.

– Nem?

– Ki mondaná el nekik? Én ugyan nem. Akkor talán te? Hm… talán elmondanád… és vállalnád a felelősséget mindenért. Mert ha te tudtál Eluz látomásáról, mint kehurunfőnöknek nem lett volna kutya kötelességed beszámolni a Tanácsnak? De igen! Kötelességed lett volna! Am te nem tetted, saját fejed után mentél… és ezért példásan megbüntetnek. – Jomoraj durván vigyorgott. – És ha jobban belegondolok, én vagyok az egyetlen, aki ismeri a bűnö-

det. Ha te nem beszélsz róla, én is csendben maradok… és még azt sem várom el, hogy tanúsítsd a bátorságomat vagy megoszd velem ezeket a fejeket. Csak annyit akarok, hogy jussunk haza! Mit szólsz, Cápaölő?

Dzirun a fejét ingatta.

– Az én elgondolásom jobban tetszik. – Kivárt egy keveset, amíg átgondolja. – Holnap reggel elmegyünk a dzsoma-hoogok falujához, s ott bizonyíthatod a bátorságodat.

– Én ugyan vissza nem megyek!

– Pedig jönnöd kell! A zgarauA elvesztetted. Anélkül nem találnék oda. Így neked kell elvezetned, mivel te tudod, merre van.

– Elment az eszed, ostoba shegavunya ? Dzirun vállat vont.

– Talán soha nem is volt nekem, ami elmenjen.

– Figyelj és higgy nekem: semmi esélyed!

– Kár minden szóért! – recsegte Dzirun. – Döntésemben megingathatatlan vagyok. És mivel még mindig én vagyok a kehurun-főnök, engedelmeskedni fogsz nekem.

Jomoraj a füle hegyéig elvörösödött.

– Elpusztítasz mindkettőnket!

– Meglehet. De ha így lesz, akkor sem tehetek mást.

– Jól van – morogta indulatosan Jomoraj. – Te akartad! Én ugyan nem bánom. Itt fogunk megdögleni mindketten ezen az átkozott szigeten!

– Talán nem. – Dzirun kemény hangja megenyhült. – Van egy tervem. Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy odavezetsz, Jomoraj, a harcot rám bízhatod. Ha pedig rosszul alakulnak a dolgok, futni te is tudsz…

Jomoraj úgy kapta fel a fejét, mintha megrúgták volna. A szeme indulatosan villogott.

– Gyávának hiszel, igaz? – recsegte harciasan. – De majd holnap megtapasztalod, mennyire fékeismertél!

– Hamarosan esteledik – biccentett Dzirun. – Aludjunk, hogy már az éjszaka közepén indulni tudjunk!

– Az előbb még azt mondtad, holnap reggel…

– De időközben rájöttem, sokkal jobb, ha az éjszaka leple alatt lopódzunk oda. Lecsapunk rájuk még hajnal előtt.

7. A dzserregő

Arra ébredt, hogy egy fekete kéz rángatja. Aztán mellkasába éles fájdalom mart, és teste hídba feszült a kínoktól. Felnyögött, miközben azt képzelte, hogy lángoló dárdahegyek tucatjait forgatják, rángatják a testében. Aztán enyhülés következett, majd kellemes hullámzás, lüktetés…

Szeme előtt szivárványos, csillagporos szakaszokban tisztult ki a világ. A barlangban feküdt, félig a hátán, félig az oldalán. Tekintete a barlang mennyezetét bámulta, melynek repedésén kíváncsian kandikált be a nap. Látóterébe két oda nem illő dolog vetült. Az egyik egy vaskos dárdanyél, mely az ég felé meredt, s amely minden lélegzetvételére megrezgett. A másik pedig egy fejetlen dzsoma-hoog zombi, mely az ő teste fölé hajolva a szájánál és a torkánál matatott dermedt ujjakkal, mintha fojtogatni akarná.

Dzirunban csak lassan tudatosultak a dolgok. A dárda az ő hóna alatt meredt felfelé, de nem döfte át a testét… És a föléje hajló, fejetlen dzsoma-hoog volt az, aki rángatta őt.

De mi történt?!

Dzirun óvatosan felkönyökölt, és felült. A dárda kidőlt, és a kőfalnak csapódott. A feje rettenetesen sajgott, és ahogy körülpillantott, széttépett bőrszíj-darabokat fedezett fel maga körül. A csuklóin és a bokáján horzsolásnyomok lüktettek, de a kezét és a lábát szabadon mozgathatta. Ám ahogy mozdult, pokoli kín vonaglott végig a felsőtestén és a gerince mentén. Ösztönösen a bal csuklójához nyúlt, hogy gyötrelmeit bogyókkal enyhítse, ám a növényi karkötőnek nyomát sem találta.

Letépték róla.

Eszébe jutott, mire intette őt a quetter.

E növénykarkötő életben tart, igen, életben, Scsetgerja fiúfattya. Ha sebet szenvedsz, hammogd be bogyói egyikét, s bezárulnak sebeid. Ha virágait eszed, életerőd s energiád sokszorozza meg. Am jól vigyázz, hah-hah… jól vigyázz, mert ha a fűfonat megszakad, egyszerre térnek vissza a kapott sebek, igen, egyszerre, hah-hah, a kapott sebek.

Valaki letépte a karkötőt a csuklójáról, s ezzel csaknem megölte őt. S hogy biztosra menjen, még fejbe is verte egy kemény tárggyal, és bőrszíjakkal megkötözte a kezét és a lábát.

Ezeket a bőrszíjakat tépte el a fejetlen dzsoma-hoog zombi, amikor magához tért.

– Jomoraj! – suttogta, és kábán nézelődött. – Amikor letépted a karkötőmet, a te sebeid nem tértek vissza vajon?

Lehet, hogy visszatértek. Lehet, hogy az áruló madzsun amiatt nem bírta meggyilkolni őt. Vagy talán még ahhoz is gyáva volt, hogy meggyilkolja társát? Az éjszaka leple alatt orvul leütötte, megkötözte, kifosztotta, és ott hagyta a barlangban.

Meg kellett volna ölnie!

Ám talán úgy láthatta, hogy arra már nincs szükség. Hiszen ellenfele szemmel láthatóan haldoklott a régebbi sebektől.

Dzirun hitetlenkedve rázta a fejét. Ilyen gazságot még a gyáva és sunyi Jomorajról sem bírt volna feltételezni. Am immár cseppnyi kétsége sem volt afelől, hogy mindezt a cimborája tette.

Más jelek is erre utaltak. Például az, hogy egyetlen dzsoma-hoog zombinak sem volt meg a feje. Nyilvánvalóan Jomoraj vagdalta le azokat, hogy a Nyih^szigeten majd mint győzelme bizonyítékait mutassa be.

És a varázsszereit is magával vitte!

Dzirun döbbenten fedezte fel, hogy a növényi karkötőn kívül hiányzik a fakése, a fekete karkötője és a batyuba csomagolt gyógyító tojás is. Jomoraj viszont a nyakában hagyta az agyarakkal díszített nyakláncot. Valószínűleg Dzirun korábbi füllentése tartotta vissza attól, hogy azt is magával vigye. Nem akarta megkockáztatni, hogy megérintse azt az „elátkozott nyakláncot”, amely Dzirunt ilyen torz külsejű szörnyeteggé tette. Meg aztán otthon miképpen magyarázná? Ha sikerült megszereznie Dzirun nyakláncát, miért nem vitte haza magával a fejét is?

Hagyta inkább a láncot.

Dzirun szédelegve, kóvályogva tápászkodott fel. Már csak egyvalamit nem értett: miért szaggatta le a szíjait a zombi? A fakés parancsára?

Mi más okból? Hiszen a zombiknak csak a kés parancsol. Jomoraj elvitte ugyan a kést, de azt nem gátolhatta meg, hogy a kés megmentse az ő életét egy utolsó paranccsal. Jomoraj nem tudott

arról, hogy a kés parancsol a zombiknak, s a kés önállóan cselekedett.

Mindenesetre ez a tény alaposan elgondolkoztatta az éledező fiút. Ha a kés segíteni akart neki, akkor miért épp a segítségnek ezen formáját választotta? Cselekedhetett volna máshogy is…

Például ellene fordulhatott volna az alattomos Jomorajnak, s szíven döfhette volna őt, mire az kettőt pislog. Vagy parancsot adhatott volna a zombiknak, hogy fogják el vagy öljék meg Jomo-rajt. Vagy felébreszthette volna őt, amikor Jomoraj a növényi karkötőért nyúlt.

Am a kés ezek egyikét sem tette.

Dzirun fel-alá járkált a szűk barlangban, s lépésről-lépésre érezte, miként tér vissza az ereje. Tagjai zsiborogtak, a válla viszketett, és érezte, hogy a tollas batyu, mely növekedő szárnyainak csomagja volt, jóval nagyobbnak és súlyosabbnak tűnt, mint legutóbb.

Tett egy-két idétlen váll- és lapockamozdulatot, próbálta kitárni a szárnyait, hogy lássa, mekkorára nőttek már, de ezzel csak háta viszketését fokozta. Bár enyhén mozgolódott, mocorgott ott az a tollas valami, végül is feladta a próbálkozást.

– Átkozott Jomoraj! – suttogta az orra alatt bosszúsan, aztán pedig magát szidta, amiért megbízott az alattomos fiúban. Soha, soha nem lett volna szabad megbíznia benne! Amióta az eszét tudta, tisztában volt ezzel, s most, a döntő helyzetben mégis megfeledkezett róla?

Csalódottan felkiáltott, és a szoborként várakozó, lefejezett zombik között kirontott a szabadba. Mintegy azért, hogy üldözőbe vegye megrablóját, és bosszút álljon. Azonban a forró napsütés észre térítette. Jomoraj nyilván még az éjszaka közepén hajtotta végre becstelen merényletét, most pedig már nemcsak hogy kivilágosodott, de delelőn áll a nap. És ki tudja, talán nem is tegnap este történt a merény, s ő napokon át hevert itt a halál küszöbén… A tolvaj legjobb esetben is minimum félnapi előnnyel rendelkezik.

Igaz, valószínűleg meg sem fordul a fejében, hogy áldozata életben maradhatott és kiszabadulhatott, viszont alig hihető, hogy ráérősen sétálva tér vissza az elrejtett kehurunhoz. Nyilván lélekszakadva teszi meg az utat a tengerpartra, hogy minél előbb maga

mögött hagyhassa ezt a rettenetes szigetet, s futásában még a fekete karkötő ereje is segíti.

Talán Jomoraj már most elérte a partot, vagy talán már javában a kehurunban evezve távolodik a nyílt tenger felé.

– Te bűzös dzsara-vuket ürülék! – üvöltötte Dzirun magából kikelve, és belebámult a napba, mintha a fényes korongot fenyegetné. – Megtalállak, ne félj!

Karcsú árnyék suhant el a nap előtt, aztán valami nagyot csattant a fiú melletti sziklán, majd zörögve hullott oldalra. Egy vaskos nyílvessző volt.

Aztán jégesőként kopogott a többi is, és a hatalmas kövek közül öblös ugató, vonító csatakiáltásokkal egy csapat dzsoma-hoog rontott elő. Jöttek minden irányból. És közben záporoztak a nyilak, és egy-két dárda is átzúgott a levegőn.

– Shmatavaaaaaa! – nyögte a fiú, megperdült, és párducként elrugaszkodva, a levegőben úszva bevetődött a zombik között a barlangba.

Ez tűnt az egyetlen fedezéknek; máshová nem menekülhetett.

Kopogtak a nyílvesszők, zörögtek a kövek és kavicsok a hegyoldalon felfelé törekvő dzsoma-hoogok talpa alatt, s a harcias ugatás, az öblös röhögés gyűlölködő, vérszomjas vonyítássá változott, amikor megpillantották szoborként várakozó, lefejezett társaikat. Ám vad lendületüket még ez a szörnyű felismerés sem törte meg.

Dzirun egy pillanat alatt rádöbbent, hogy kutyaszorítóba került. A barlangnyílás keskeny volt ugyan, ám azt képzelni, hogy egymaga meg tudja védeni a legalább két tucat dzsoma-hoogtól, merő ostobaság lett volna. Arról nem is beszélve, hogy ha megjelenik a résben, az íjászok simán lenyilazzák.

Dzirun összevissza rohangált a barlangban; karmai fülbántóan csikorogtak a kövön. Jobb híján azt a vastag nyelű dzsoma-hoog dárdát kapta fel, amelyhez Jomoraj megpróbálta odakötözni őt. Ám az ormótlan, kiegyensúlyozatlan fegyver nem jól állt a kezében.

Az első dzsoma-hoogok ekkor érték el a barlang bejáratát, és üvöltve igyekeztek berontani, ám legnagyobb megdöbbenésükre a lefejezett zombik beléjük akaszkodtak, és megtámadták őket.

A parancs még mindig működött.

Ám hogy meddig tudnak kitartani a zombik, afelől a madzsun fiúnak nem lehetett illúziója.

Mivel a keskeny barlangnyílásban vad csata tombolt, arra nem mehetett, sötét alagutak pedig semerre nem vezettek, így csupán egyetlen menekülési lehetőség kínálkozott – a repedés a barlang tetején, ott, ahol a két szikla találkozott.

A repedés körülbelül húsz embernyi magasságban tátongott a plafonon. Túl szűknek tűnt ahhoz, hogy akár egy siheder is kipréselje rajta a testét, ám a repedés széle töredezettnek tűnt és törmelékesnek.

Talán a dárdával ki lehetne tágítani azt a nyílást…

Am addig még fel is kellene jutni valahogy.

A barlangfal simának tűnt, alig-alig akadt szóba jöhető kapaszkodó. Dzirun azonban nem állt le az esélytelenségén merengeni. Keresztben ráharapott kiálló agyaraival és fogaival a dárda nyelére, aztán nekifutott a falnak, és görbe láb- és kézkarmait úgy vájta bele a fal repedéseibe, réseibe, mintha egy puha fatörzs kérgét igyekezne lehántani. Az első pillanatokban úgy tűnt, mintha karmai alatt még a szikla is, engedne, ám pár szívdobbanásnyival később rájött, hogy egészen más a helyzet: ösztönösen megtalálta a megfelelő kapaszkodókat, s új teste adottságaival könnyedén használta fel azokat.

Eddig is jó sziklamászónak számított. A Síró Madzsunon tett kirándulásai révén alapos tapasztalatra is szert tett…

…ám ez most egészen más volt.

Dzinin, a Cápaölő úgy kapaszkodott fel a falon, akár egy hatalmas pók. Egy pillanatra sem állt meg, szinte a lendülete sodorta előre.

Az első dzsoma-hoogok átgázoltak a szétroncsolt zombikon, és ordítva vetették magukat a menekülő után. Dzirun talpa mögött szikrákat vetettek a falak és a beléjük csapódó kő dárdahegyek.

A madzsun fiú egy utolsó rugaszkodással elérte a fenti rést, sikerült megvetnie a lábát egy kiálló kövön, kirántotta a dárdát az agyarai közül, megfeszítette testét, és erőteljes csapásokkal tördelni kezdte a töredezett széleket. Hullottak az apró kődarabok az arcába, nyakába, de ő mit sem törődött velük.

Egy dárda csapódott a lába szárának, de nem a hegy találta el, hanem a nyél egy része, s csupán fájdalmat okozott, sebet nem.

Döngette az egyre szélesedő repedést. Meglazított egy nagyobb szikladarabot, és ahogy az lehullott, csaknem lesodorta őt is. Ám valahogy sikerült elrántani a kezét és a vállát, s a kőnek csak a törmeléke kapta telibe.

A fájdalomtól csaknem lebénult a jobb karja, a dárda kihullott a kezéből, és ott maradt szerszám nélkül. Ám a nap immár egy szélesebb résen keresztül vigyorgott le rá, és ő nem állt le a méreteket fontolgatni. Mindkét kezével megragadta a rés két szélét, karmait belevájta a létező és nemlétező repedésekbe, és erőteljes mozdulattal felfelé rántotta magát.

A rés éles pereme felhorzsolta mellkasát, és csaknem visszazuhant, ahogy a hátán lévő tollbatyu megakadt és megfeszült.

Tenyerébe belevágott az éles perem, ám ő a világért sem enyhített volna szorításán. Heves erőfeszítéssel préselte át magát a résen, és a hátát marcangoló fájdalomból biztosra vette, hogy szárnykezdeményei tőből kiszakadnak.

Még egy hatalmas rántás, és melle, szárnybatyuja kiszabadult, s immár ágyéka feszült az éles peremnek; lábai vadul rúgkapáltak a levegőben valami támaszt keresve, ahonnan tovább lökhetné magát, és a lábkarmai hangosan csikorogtak a kőfalon.

A dzsorna-hoogok úgy üvöltöttek alatta, akár a verembe esett, egymást marcangoló farkasok. Kurta kiáltások röppentek, parancsok harsogtak, dárdanyelek és nyílvesszők kopogtak a falon.

Dzirun lába támaszra talált; eltaszította magát, és partra vetett cápaként vergődött, dobálta magát odafenn, a naptól felforrósodott, kopár szikla tetején.

Nyílvesszők zizzentek utána a résen, és a dzsorna-hoogok ordítása, vonyítása most valahonnan jobb felől hallatszott.

A fiú mit sem törődött lehorzsolt tagjaival, fájdalmasan nyilalló vállával és kíntól lüktető hátával, felpattant, és fürge léptekkel abba az irányba rohant a csaknem vízszintes fennsíkon, amerre a meredek hegyoldal tovább emelkedett. Úgy okoskodott, hogy ügyességével és nemrég megtapasztalt hihetetlen mászó tudásával maga mögött hagyhatja üldözőit, s a kinyúló gerincek, oszlopszerű képződmények még a nyílvesszők elől is viszonylagos védelmet nyújtanak.

Futott. Lábkarmai kopogtak, válla mögött a félig letépett, félig kibomlott szárny liffegett, és mozgását furcsán oldalazóssá, bille-gőssé tette.

Nem tudta felmérni, mennyire sérült meg a szárnya, ám a fájdalomból és a zsibbadtságból arra következtetett, hogy jócskán leszakadhatott. Elképzelte, amint futás közben minden lépésénél csapkod ez a sosem használt, fura képződmény, s mögötte vércseppek és pihés tollak hullanak szerte.

Ráadásul az a dárda, ami a lábának csapódott, úgy megütötte, hogy lépni is alig tudott. Inkább csak sebesen sántikált, mint futott. De menekült teljes erejéből.

Az áhított sziklás, meredek rész alig negyed iramodásnyira lehetett, s bár a nap épp a szemébe sütött és elkápráztatta, a fiú remélte, hogy eléri azt, még mielőtt első üldözői felkapaszkodnak a kopár platóra.,

Ebben azonban csalódnia kellett. Még a táv felét sem tette meg, amikor diadalmas üvöltések és gyűlölködő vonyítások harsantak mögötte, s nem sokkal később egy nyílvessző szállt el a feje fölött.

Futott, amennyire bírt.

Épp csak annyira pillantott hátra, hogy lássa, mekkora előnye van. Négy-öt megtermett dzsoma-hoogot látott loholni a nyomában alig kétszáz lépésnyire lemaradva, s mögöttük, ahol újabb fekete fejek bukkantak fel a plató szélén két íjász állt, s lődözgette vesszőit.

Bár a távolság elég nagy volt ahhoz, hogy egy dzsoma-hoog íjjal eltaláljanak egy mozgó célpontot, Dzirun nem bízta ezt a véletlenre, s futás közben cikkcakkos lépéseket is tett.

A nyílvesszők ott suhogtak, kopogtak és zörögtek a közelében, de egyetlen egy sem került ijesztő közelségbe.

Miközben futott, liffegő szárnyai felvették mozgása ütemét – vagy talán ő vette fel a szárnyak mozgásának ritmusát –, de már nem zavarták annyira, mint kezdetben. Sőt, suta csapkodással ugyan, de mintha még segítették is volna az előrehaladásban.

Am a dzsoma-hoogok sem tétlenkedtek. Széles, meztelen talpak csattogtak a forró kövön, és az üldöző harci üvöltésekbe dühös ordítások is vegyültek. Aztán pedig gúnyos röhögések, dia-dalmas kiáltások, artikulátlan rikkantások.

És a következő lépésnél Dzirun rádöbbent, minek örülnek annyira: rossz irányt választott…

Sohasem érheti el az áhított fedezéket. Ugyanis a sziklaplató hirtelen véget ért, és feneketlen, mély szakadék tátongott előtte.

Hogy az istenek miféle szörnyű dühe repesztette meg ezt a gigászi sziklafalat, arra talán az isteneken kívül senki nem tudja a választ. Ám az tény, hogy valamikor régen a kopár hegy kettérepedt, és most egy legalább hatvan-nyolcvan lépésnyi széles rés tátongott az innenső és a túlsó fal között.

Messziről ezt Dzirun nem láthatta. Még ha a nap nem sütött volna épp a szemébe, akkor sem érzékelhette volna a sziklaplatóban ezt a csekélyke hiányosságot. Ily közelről viszont már jól láthatta, és teste-lelke beleborzongott a látványba.

Megállni azonban már nem bírt…

Ha emberi alakja lett volna, még időben le tudott volna fékezni a szakadék pereme előtt. Most azonban, részben quetterként, még nem tudta teljesen uralni átváltozó testét. Rendszertelenül csapkodó és liffegő szárnyát pedig végképp nem.

Ő fékezett ugyan, és próbált megállni, de a szárnyak lendülete továbbsodorta, s kisuhant a feneketlen mélység fölé.

Egy pillanatig még vízszintesen zúgott tova, aztán zuhanni kezdett. Igaz, nem függőlegesen zuhant, hanem lefelé és előre egy meg nem határozható szögben.

Dzirun még ordítani sem bírt e pillanatban, annyira magával ragadta a helyzet hihetetlensége. Mindkét kezével és lábával csapkodott, mintha úszni próbálna a levegőben…

…vagy mintha így próbálná kitapasztalni szárnyai használatát.

Ám persze a lelke mélyén tudta, hogy hiába minden erőlködés, e pár pillanat alatt még akkor sem tudna megtanulni repülni, ha tökéletes állapotban lennének a szárnyai.

A szemközti sziklafal iszonyatos sebességgel közeledett, és ő kétségbeesetten csapkodott.

Teste elfordult, oldalra billent, és megpördült a levegőben. A sziklafal vadul száguldott a homloka irányába.

– Nieh! – ordította segélykérően, és a becsapódás előtt ösztönösen behunyta a szemét. – Nyehwozza!

Valahonnan a magasból tucatnyi öblös hang ismételte iszonyodva az ordítását:

– Nyewúzaaaaaa! Nyewúzaaaaaa!

Ismét oldalra pördült, és nem értette, miért nem kenődött még fel a sziklafalra. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy bár még mindig lefelé tart nagy sebességgel, a sziklafaltól egyre távolodik.

Szemét alig bírta nyitva tartani az arcába csapó széltől, hosszú fülei nagyokat csattantak csupasz halántékán.

A szárnyai pedig hatalmas, ütemes csapásokat tettek – szinte teljesen maguktól. Dzirun épp csak besegített.

A zuhanás meglassult.

Fentről elnyújtva visszhangzott az üvöltés.

– Nyeeeeeeeee-eeeeeeeeeeee-wúúúúúúúúúúúúú-zaaaaaaaaa! Most a másik sziklafal került veszedelmes közelségbe. Az,

amelynek tetején a dzsoma-höogok őrjöngtek.

A zuhanás meglassult ugyan, de még mindig elég nagy volt a sebessége ahhoz, hogy szétloccsantsa az agyát, ha így a falhoz csapódik. Megpróbálta erőteljes vállmozdulatokkal korrigálni zuhanó röpte irányát. Valamelyest sikerült elfordulnia, és kevésbé éles szögben érkezni, de a becsapódást nem tudta elkerülni.

– Áááááááá!

Mindkét lábát előrenyújtva próbálta csökkenteni az ütközés erejét, és amikor a falnak kenődött, úgy érezte, tagjai kiszakadtak a helyükből. Térdével és mellkasával is a sziklának csapódott, és lepattant róla, mint egy lesodort kavics.

Körülbelül két métert zuhant, aztán nagy csattanással megállapodott. Orrán-száján landolt, és a csikorgásokból, reccsenésekből arra következtetett, hogy kitörtek a fogai és az agyarai.

A levegő még kavargott körülötte, s a zuhanás élménye örvénylő ködbe burkolta a tudatát, ám a talaj, amire hullott, szilárd maradt alatta. Nem zuhant tovább.

– Lent… vagyok… – lehelte hitetlenkedve. – Lent vagyok… – Aztán felemelte kóválygó fejét, és tisztázta a helyzetet. – Lent ám egy frászt!

Alatta még ugyanúgy ott tátongott a feneketlen, fekete szakadék mélye, mintha el sem rugaszkodott volna a fenti platóról. Ám ugyanakkor fölötte is az égig nyújtózkodott mindkét sziklafal. Valahol félúton lehetett ég és föld között; a sziklafal középrészén, egy alig két lépésnyi széles peremen, mely felfogta zuhanását.

Nyögve tápászkodott fel, és megszédült a mélység látványától. Meg kellett támaszkodnia a sziklafalon, hogy le ne zuhanjon ettől az érzéstől.

Úgy érezte, minden porcikája pozdorjává tört, s sajgó lábai alig bírták megtartani reszkető testét. Remegő kezekkel törölte meg verejtékes homlokát, s kézfejével próbálta eltéríteni a szemé-

be csorgó vért. Így maradt percekig, és nagy levegőket véve edzette összelapult tüdejét.

Egy futólagos vizsgálat meggyőzte arról, hogy nagyjából egyben van. Valószínűleg sikerült elviselhetővé csökkentenie a becsapódás erejét heves szárnycsapásaival és lábizmai erejével. Nem tört össze semmije; csupán úgy érezte.

Amikor visszanyerte levegőjét s elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy körülnézzen, tett néhány bizonytalan lépést jobb kéz felé, amerre a peremet szélesedni látta.

Valami titokzatos ösztön vagy megérzés azt súgta neki, hogy találni fog egy barlangot, amely a hegy belsejébe vezet, s annak kanyargós járataiban leereszkedhet egészen a szakadék aljáig.

Am az ösztönei ezúttal megcsalták.

A perem hiába szélesedett biztatóan, nyolcvan-száz lépés után egyszerűen véget ért. Míg amikor az ellenkező irányba indult, ott alig húsz lépés után kétségbeejtően elkeskenyedett. Dzirun egy nagyjából százhúsz méter hosszú és alig másfél méter széles sávon toporoghatott vagy járkálhatott – számára felbecsülhetetlen mélység fölött. Talán amikor a Síró Madzsun Szemüregéből lepillantott, akkor érezte ilyen távolinak a parti fövenyt.

El sem tudta képzelni, hogy került fel olyan magasra, mint ahonnan akarva-akaratlan levetette magát a szakadékba. Igaz, a pataktól, ahol megküzdött a dzsoma-hoogokkal, a talaj egyfolytában emelkedett, amíg el nem jutott ahhoz a barlanghoz, ahol Jomoraj meglopta – de ekkora szintkülönbség nem lehetett.

Nem akart ezen merengeni, inkább azon tűnődött, hogyan legyen tovább.

Elmosódott visszhangokat sodort felé a szél minden irányból, ám ő ezt szinte már meg sem hallotta. Pillanatnyilag nem aggasztották túlságosan az üvöltöző dzsoma-hoogok..

Legalábbis e pillanatban.

A következőben vi szont már igen…

Ugyanis zörögve és csattogva emberfejnyi és annál is nagyobb kövek és apró kavicsok kezdtek záporozni odafentről. Azok az átkozott dzsoma-hoogok valóságos kőlavinát zúdítottak rá.

Dzirun szitkozódva olyan szélre óvakodott a peremen, amennyire csak bírt, és a falhoz lapult. Ezen a részen védve volt a lezúduló kövektől, mivel épp fölötte a sziklafal hasasán domborodott, mintha vemhes lenne. Ennek védelmében nem tudták eltalálni.

Sőt, nem is látták.

A kőzápor ennek ellenére nem maradt abba. Hol több, hol kevesebb zúdult le, s néha, amikor a fiú már azt képzelte, üldözői ráuntak a bosszantására, újabb kövek gördültek alá fülsiketítő csattogással és robajjal.

Dzirun eközben a mélységgel szemezett. A sziklafalat szemlélte. Vajon mászható?

Éles tekintetével kapaszkodókat, repedéseket keresett. Próbálta megtervezni magának az útvonalat. Am már abban elfáradt, hogy a tekintetét végigkúsztatta a függőleges falon.

Nem, ez nem fog menni!

Egy pillanatig mereven bámult maga elé, majd arcán sanda vigyorjelent meg. Tudta, hogy úgysincs más választása. Akkor meg minek halogatni?

Teleszívta a tüdejét levegővel, előretipegett egészen a peremig, és megmozgatta a lapockáit. Ahogy hátralesett a válla fölött, látta, hogy tollas szárnyai oltalmazó pálmalevelekként szétnyíltak mögötte és fölötte. Próbálgatta a különböző izmait megmozgatni, és látta, hogy a szárnyak is enyhén mozognak.

Úgy hagyta nyitva a szárnyakat, és szinte görcsösen megmerevítette ezeket az izmokat. Aztán Shmatava nevét lehelve teljes erejéből elrugaszkodott a peremről.

Bár a szél azonnal arcon csapta, nem hunyta be a szemét. Nem csapkodott, csupán apró, finom mozdulatokat tett. Érezte, hogy a szél belekap a szárnyaiba, s csaknem kitépi azokat a hátából. Am azt is érzékelte, hogy ezúttal nem zuhan, nem pörög, nem forog a saját tengelye körül – hanem enyhe szögben lefelé tartva siklik a szemközti sziklafal felé.

Ha ott is lenne egy megfelelő perem…

Peremnek vagy másféle kapaszkodónak persze nyomát sem látta. Ám emiatt még nem kezdett el riadtan csapkodni. Nyugodtan, óvatos mozdulatokkal próbálta oldalra billenteni a testét, s miközben a bal vállát mereven tartotta, a jobbját finoman billeg-tette. Nagyon-nagyon finoman. Érzéssel. Leheletnyi rezdülésekkel. És miközben ezt tette, a szembesodródó sziklafal fokozatosan kiúszott látóteréből; Dzirun kecses ívben elfordult balra, és most a hosszanti szakadék törésirányával megegyezően siklott.

A fiú ezen úgy meglepődött, hogy csaknem átbucskázott saját feje fölött. Ismét elfordult, és most azt a falat látta maga előtt,

amelynek pereméről elrugaszkodott. Aztán megismételte a mozdulatot, és szabályos köröket írva le, spirálisan ereszkedett lefelé.

– Repülök! – motyogta hitetlenkedve. – Megtanultam használni a szárnyamat! Repülök!

Elképesztő élmény volt. Izgalom dübörgött a dobhártyáján, szíve sebesebben vert, mint ahogy a dzsara-vuketek elől menekülő kehurun evezői csapkodnak.

– Repülök! – Keringett. Aztán nyolcas hurkot írt le, és egyre inkább elöntötte testét a boldogság. – Ó, Nyehwozza! Légy te bármilyen gonosz démon, s bármiért adtad is nekem mindezt… köszönöm! Köszönöm!

Most már tisztán látta a szakadék alját, pedig ily mélységbe már alig-alig hatolt le a napfény. Köves, töredezett vágat volt a legcsekélyebb növényzet nélkül.

Dzirunnak valahogy nem akaródzott leszállni erre a kietlen és sötét részre. Erősebb csapásokat tett, és új keletű diadal kerítette hatalmába.

– Emelkedek! Felfelé… emelkedek… mint a madár! – Kacagott. – Most már tényleg… repülök!

És mindeközben még csak erőlködnie sem kellett. A szárny-verdesés nem került sokkal több erőfeszítésébe, mintha csupán a karjait mozgatta volna. Mintha egy elképzelhetetlenül ritka és alig hullámzó vízben úszott volna. S immár az irányításba is egyre jobban belejött; hosszanti irányban repült a szakadékban, és egyre feljebb és feljebb emelkedett.

Egy pillanatra megfordult a fejében az a gondolat, hogy nagy butaságot művel…

…inert ha akkor fogy el az ereje, amikor már nagy magasságban jár, katasztrofális lesz a zuhanása. Am a lelke mélyén érezte, hogy nem izomerő az, amely a szárnyait mozgatja, hanem valamitele finom és szövevényes mágia, melyet ő könnyedén képes irányítani.

Repült hát hosszanti irányban, követte a szakadék szögletes kanyarjait, s közben olyan magasra emelkedett, hogy elérte a fenti peremet. Ám ő még ezzel sem elégedett meg. Még magasabbra szárnyalt, még a közeli szirteknél is magasabbra, és megszemlélte az újonnan felfedezett világot.

Hah! Micsoda látvány volt ez!

Amikor a Síró Madzsun Szemüregéből lepillantott, s lelkét elöntötte a csodálat, az az érzés csupán gyatra kis másolata lehetett ennek a mostaninak!

Keleten és délen a Dzsoma-hoog sziget töredezett partvonalát látta, északon és nyugaton pedig erdős és dombos táj hömpölygött előtte, ameddig a szem ellátott, s valahol a távolban ködbe veszett.

A sziklaplatón, elérhetetlen messzeségben apró alakok mozgolódtak, és köveket vonszoltak a szakadék pereméhez. Az ostoba dzsoma-hoogok nem észlelték, hogy ő már nincs ott, és még mindig azon mesterkednek, hogy köveket zúdítsanak a nyakába.

Dzirunban felderengett ugyan egy viharos megtorló akció lehetősége, ám egyrészt nem tudta, miképpen kövesse ezt el, másrészt pedig, mielőtt mégis nekiindult volna, időben eszébe jutott, hogy vannak a dzsoma-hoogok között íjászok is. Nem szabad megkockáztatnia, hogy leszedjék a levegőből, miközben ő a szitkait szórja rájuk.

Nem ér meg ennyit a dolog.

Érdemesebb lesz inkább kihasználni a meglepetés erejét, s a levegőből támadni rá a dzsoma-hoog sámánra.

Mivel a repülés még mindig nem fárasztotta, nagy félkört leírva messze elkerülte a platón őrjöngő harcosokat, és abba az irányba repült, amerre a távoli patakot sejtette. Ebből a magasságból remekül belátta a terepet, és sorra fedezte fel az ismerős pontokat. Megtalálta a patakot, sőt azt a kis tisztást is, ahol az első dzsoma-hoogot megölte. Azt, aki Jomorajt üldözte.

Egészen leereszkedett két-három embernyi magasságba, de nem szállt le. Ott lebegett a tisztás fölött, és próbálta betájolni, melyik irányból érkezett ide Jomoraj. Még ha a gyáva lélek nem is pont egyenes irányban menekült, akkor is nagyon valószínű, hogy a keresett falu valahol arrafelé található, amerről Jomoraj felbukkant.

Aztán amikor betájolta magát, apró köröket írva le a levegőben emelkedni kezdett. Egyre jobban élvezte a repülés élményét, s boldogsággal töltötte el az a tény is, hogy közben mind magabiztosabb lett. Még egy-két apró kunszttal is megpróbálkozott, úgymint bukfencet vetni a levegőben…

Ám ezeket a kunsztokat sürgősen abbahagyta, mivel a második bukfencnél kis híján lezuhant.

Felemelkedett inkább nagy magasságba, és azt az irányt fürkészte, amerre a keresett falut sejtette. Nagyon nem kellett erőlködnie, hogy megtalálja. Alig két iramodásnyira látott egy hatalmas tisztást, melyen házak sorakoztak, s melyet megművel földek és legelők vettek körül. Ez a falu kétszer vagy háromszor nagyobb volt, mint az, amelyet még a társaival együtt kikémleltek, s a házak száma minimum négyszer annyi lehetett.

Dzirun tétovázás nélkül abba az irányba repült. Úgy okoskodott, hogy addig kell támadnia, amíg az őt üldözők vissza nem térnek, s be nem számolnak arról a sámánnak, hogy tud repülni, így, a levegőből lecsapva talán meglepetést okozhat.

Alig-alig mozgatta vállizmait, hatalmas szárnyai mégis energikus csapásokkal vitték előre, s ő testének elfordításával és lábainak helyzetével könnyedén manőverezett.

Szerette volna, ha van nála valamilyen fegyver, ám jobb híján agyaraival, kéz- és lábkarmaival is megelégedett. Ha harcra kerül a sor, úgysincs semmi esélye a sokszoros túlerővel szemben. Csakis támadása meglepetésében bízhat, no meg a fürgeségében és a szárnyaiban. Ez a legcélravezetőbb: a levegőből lecsapni, megölni a sámánt, elragadni, amiért idejött, aztán mielőtt az álmélkodó dzsoma-hoogok észbe kapnak, felrepülni minél magasabbra, hogy nc érhessék el a rá küldött nyilak.

Megművelt földek fölött repült, s hajlongó asszonyokat és gyerekeket látott, akik kihegyezett botokkal a talajt turkálták vagy a gyomot irtották. Valamivel arrébb szelídített vadteheneket legeltetett egy fél lábú férfi a réten, aki dárdája hosszú nyelére támaszkodva a vízhordó asszonyokat figyelte, akik patakvízzel telt agyagköcsögöket egyensúlyoztak a vállukon és a fejükön. A falu szélén két kisgyerek egy ugató kutyát ingerelt, egy járni alig tudó csöppség pedig a közelben totyogott, térdre esett, és hangosan bömbölt. Harcosokat alig-alig lehetett látni; vagy vadászni lehettek vagy még mindig őt és Jomorajt üldözték. A falu békés volt, és úgy tűnt, nem számít támadásra. Ám Dzirun otthoni tapasztalatból tudta, milyen kevés idő alatt képesek egy falu harcosai felsorakozni és minden erejükkel a falujukat védeni.

A jelek szerint erre a részre nem jutott a tegnapi kiadós esőből; a talaj porzott, a növények ernyedten kókadoztak. Úgy látszik, az a zuhé, amely bőrig áztatta őt és a zombikat, csupán a tengerpart keskeny sávjának növényeit vidította fel.

Nagy magasságban repült el a szélső házak fölött, s csak remélni tudta, hogy senkinek nem tűnik fel elsuhanó árnyéka. Senki nem nézi az eget, s nem kiált fel csodálkozva az óriási „madár” láttán. Remélte, hogy mire felfedezik, addigra már késő lesz.

A falu közepén hatalmas tér tátongott, melynek szélén kisebb-nagyobb tüzek égtek; a parázs fölött kormos edényekben ételek rotyogtak. Középen viszont combnyi vastag karók meredtek elő a földből – legalább három vagy négy tucat – szabálytalan kört alkotva és a legkülönbözőbb szögekben megdöntve. Legtöbbjük függőlegesen állt, de akadtak olyanok is, amelyek megdőltek, akár a vihar által félig kidöntött fatörzsek. Így együtt különös alakzatot alkottak; mintha nagy távolságból kilőtt óriási nyílvesszők fúródtak volna a talajba feltűnő összevisszaságban. Ám ezen karók felső része hegyes volt, s némelyiken emberi vagy állati fejek vicsorogtak. Több, függőlegesen álló, magas karó pedig villásan végződött, s a villákban egy vízszintes pózna hevert közöttük. Erről a póznáról bőrszíjakon, a kezeinél felkötve három szánalmas alak lógott le közvetlenül egymás mellett: Csergoraj, Hedsharad és Sakcsun. Nem messze tőlük pedig három fejnélküli, karóba húzott madzsun testet látott, melyeket már alaposan összevagdaltak és megcsonkítottak. A szélső kettőben Siluhanuan vaskos testét és Pávián Randzsi groteszk maradványait vélte felismerni. A legtávolabbi csupán egy félig megevett húsmassza volt; a zombivá vált Cahu talán, akit megtaláltak a farkasveremben, s aztán hozták ide?

Dzirun inkább csak sejtette, mint tudta, hogy ők lehetnek azok.

A póznáról lógó három fiú viszont még élt. Testük mozgott és meg-megrándult.

Ebből a magasságból Dzirun nem tudta kivenni, miféle szőrpokróccal borították be a testüket, ám azt jól látta, ahogy a testek vergődik a fura, fekete takaró alatt.

A karóerdő közepén egy hatalmas szörnyeteg járta kerge táncát a három vergődő madzsun előtt. Másfélszer olyan magas lehetett, mint azok a dzsoma-hoogok, akik a közelben őgyelegtek, testét bozontos bőrlebernyegek védték a nap fényétől, busa feje pedig tüskés volt és terjedelmes, akár egy madárfészek. A szörnyeteg összevissza ugrált, hangosan rikoltozott, és újra meg újra a magasba emelte a kezében tartott botot, amely olyan volt, akár

egy dárda, ám a kőhegy helyén diónyi kékes gömb – kagylógyöngy? – csillogott.

Dzirun szeme tágra nyílt.

Ez nem szörnyeteg…

A dzsoma-hoog sámán az, kezében a dzserregővel!

Az, amit első pillantásra szörnyetegnek nézett, csakis a sámán lehet valami förtelmes állatbőrbe öltözve. A kezében lévő bot pedig nem más, mint az a varázsszer, melyet Dzirunnak meg kell szereznie. Nieh elmondása alapján egyértelműen felismerte.

Egy pillanatot sem habozott tovább. Bukfencezett egyet a levegőben, s szárnyait szorosan összezárva átment zuhanórepülésbe. Az ösztönei diktálták minden mozdulatát. Finom mozgásokkal módosította az irányt. Egy tapasztalt, vén sas sem csinálhatta volna rutinosabban.

Meg sem fordult a fejében,.hogy elhibázhatja a célt, s a sámán helyett az egyik kihegyezettkaróvéget találja telibe. Mint amikor az ember jár, s egyik lábát teszi a másik után anélkül, hogy ez tudatosulna benne, ugyanúgy végezte ő a fontos mozdulatokat anélkül, hogy tudta volna, mit miért csinál.

Lezúgott az égből, aztán körülbelül ötméteres magasságban hirtelen szétnyitotta szárnyait – de csak azért, hogy lassítsa zuhanását, nem azért, hogy teljesen lefékezze.

A rikácsoló sámán felnézett a suhogásra. Vérrel bemázgált, ragacsos arca eltorzult, száját kiáltásra nyitotta…

Dzirun pedig iszonyatos erejű, élő shimaranlövedékként telibe találta, és ösztönösen belevájta előretartott lábkarmait a fickó oldalába. Érezte, ahogy az éles karmok bőrt, húst és csontot egyaránt hasítanak, érezte, ahogy kézkarmai beletépnek a férfi mellkasába és nyakába, s érezte, ahogy agyarai szinte maguktól ráharapnak az arca felé lendülő, fekete alkarra.

Azonban a quetterként való támadásban egy kissé elszámította magát. Későn fékezett, s oly szörnyű lendülettel csapódott le ellenfelére, hogy lesodorta a lábáról, feldöntötte, és ahogy tovasodródtak, mindketten egy függőlegesen álló karó oldalának csapódtak. Dzirun úgy érezte, lábai és kezei kicsavarodtak, agyarai pedig reccsenve kitörtek. Ám nem az agyarak reccsentek, hanem a sámán koponyája az ő kemény homloka és a karó között.

A sámán száján sűrű, sötétvörös vér buggyant ki, karmoktól lékelt torkából és tüdejéből sípolva távozott a levegő. Nem védekezett, csak vergődött; a haláltusáját vívta.

A közelben felharsant egy kagylókürt hangja, s ezzel egy időben őrjöngve ordítottak fel a dzsoma-hoogok. Lábak dübörögtek vagy harci dobokat szólaltattak meg? Vagy mindkettő.

A mindenség zavaros, félhomályos kavargássá vált Dzirun szeme előtt. Hevesen kirántotta jobb kézkarmát a rángatózó sámánból, s e mozdulatával feltépte a torkát, átszakította a gégéjét. Vér spriccelt a szemébe.

Vaskos nyelű dárda csapódott le zörögve egy szomszédos karó oldaláról. Apró kavicsok, kövek zápora érkezett.

A dzsoma-hoogok még a vártnál is gyorsabban reagáltak a meglepő támadásra. Dzirun azonban nem vesztegette az időt. Ujjai a következő pillanatban rászorultak a dzserregö fanyelére, és kitépte a varázsbotot a haldokló sámán kezéből. Aztán, miközben két-három kődarab is a testén koppant, megpróbálta megvetni szabad jobb lábát a talajon, és szárnyaival vadul csapkodva, a port felkavarva elrugaszkodott.

Jobb lába azonban bokáig belemerült áldozata hasüregébe, karmai beleakadtak a gerincbe, és nem bírta kirántani. Ráadásul, amikor agyaraival ráharapott a sámán feléje csapódó alkarjára, az állkapcsa kiakadt, és hiába rázta veszettül a fejét, csontba mélyedt agyarairól nem tudta lerázni prédáját.

Csapkodva, küszködve, féloldalasan emelkedett, ám a szárnyalás e helyzetben nem ment olyan könnyen, mint korábban. Áldozata súlya egyre visszafelé húzta a földre, és erőlködő szárnycsapásai nem sok eredményre vezettek.

Kétszer is visszazuhant a földre, mielőtt fejmagasságba emelkedhetett volna, harmadjára pedig csaknem felnyársalta magát egy ferde karóra.

Félkarú dzsoma-hoog harcos rontott oda, és ép kezében egy sarlószerű fegyvert lendített. Dzirun ösztönösen feléje rúgott bal lábával, és érezte, ahogy karmai húst hasítanak, de azt nem látta, hol találta el. A lecsapó sarló viszont végighasította a bőrt a lábszárán, és vért serkentett.

Dzirun ismét rúgott, de már csak a levegőt karmolta.

Jobbra billent, és miközben vad vállrándításokkal igyekezett magasba emelni testét, beszorult jobb lábát rángatta.

Pörgött a levegőben, nekicsapódott egy ferde karónak, és ismét visszahullott a porba. Ordító, üvöltő fekete áradat rontott rá, és megpróbálta lefogni, kitépni a szárnyait. Sokan a sámán testét próbálták kirángatni a karmaiból, valaki pedig a dzserregő szárába akaszkodott bele.

Dzirun úgy harcolt a földön, akár a legvérszomjasabb fenevad. Erőteljes rántással elroppantotta áldozata gerincét, s amikor a jobb lába is kiszabadult, csapkodott, vergődött, rúgott, s görbe karmai szaggatták, tépték a húst, ontották a beleket.

A sámán alkarja végre lecsúszott az agyarairól, és ahogy a súlytól megszabadult, kiakadt állkapcsa is összecsattant végre. Iszonyatos harci düh szállta meg, és veszettül csapkodott, vergődött. Sokkal gyorsabban mozgott, mint lomha ellenfelei, és érzékei kiélesedtek. Küzdelme az életért a feléje nyúló kezekkel, a feléje döfő dárdákkal és más fegyverekkel még frenetikusabb lett. A felvert porfelhő eltakarta szeme elől támadóit, ám neki nem is volt szüksége több látásra; azonnal lecsapott a felvillanó fekete testrészekre, a megcsillanó szemekre, a feléje lendülő dárdanyelekre. Szétmarcangolt, felhasogatott, darabokra tört mindent, ami csak a közelébe került.

Aztán hirtelen szárnyai kiszabadultak, s ahogy elrúgta magát a talajtól, valósággal felrepült a levegőbe, mintha egy hatalmas íj-húrról lőtték volna a magasba. És a kezében ott szorongatta a dzserregöi.

Egy pillanat alatt felröppent öt embernyi magasba, és kikerült a porfelhőből. Alatta ébenfekete karok, lábak villogtak. A dzso-ma-hoogok vakon keresték őt lemészárolt testvéreik hullái között, és dühvel vegyes rémülettel üvöltöttek:

– Nyewúza! Nyeeeeewúúúúzaaaaaaaaaa!

– Úgy van! – harsogta vissza haragos diadallal, és azt sem tudta közben, hány sebből vérzik. – Elhozta nektek a halált a Nyeh-wozza!

És ekkor egy magányos rikoltás harsogta túl az üvöltő, vonyító, jajongó tömeget.

– Nyewúúúúza!

Dzirun odakapta a fej ét, és elképedt.

Egy apró, töpörödött lény állt a porfelhőtől és a karókörtől jóval távolabb, az egyik nagykunyhó bejárata előtt. Teljesen meztelen volt, még ágyékkötőt sem viselt, csupán egy vékony bőrövet

a derekán, amelyről lapos bőrerszény csüngött le az ágyékához. Első pillantásra egy nagyon-nagyon vén madzsunnak tűnt, akinek háta meggörnyedt az évtizedek súlya alatt, s akinek minden szál haját kitépték az utolsó nagy viharok. Ám teste nem fekete volt; szürkés, ezüstös szőrpihék borították, s ráncos arca még csak nem is hasonlított madzsun ábrázatra. Feje kerek volt, orra apró és lapos, szája csak sötét, fogatlan lyuk, beesett arcának legfőbb jellegzetességét pedig két mély szemürege adta, melyeket középen keskeny rés hasított végig, s e vágaton át ezüstös szempár villogott. Jobb vállára hátulról koszos, lyukacsos bőrlebernyegszerűség terült, melynek hegyes végződései a jobb oldalon lekunkorodtak beesett mellkasára, bakói pedig a hóna alatt lógott e lebernyeg része, s bénán csüngött le a dereka mellett. A torz lény olyan volt, akár egy quetter és egy madzsun keveréke, de nem volt sem egyik, sem másik. Bal kezében egy rudat tartott, arra támaszkodott; anélkül nem bírták volna el csekélyke súlyát sem reszketeg, pipaszár lábai.

Hogy miként tudta túlrikoltani az őrjöngő dzsoma-hoog tömeget ez az élemedett vénség, aki úgy nézett ki, mintha a sírgödréből mászott volna elő, s akit egy könnyű szellő is képes lenne lesodorni a lábáról, az maga volt a rejtély. Am Dzirunnak még a lelke is belereszketett ebbe a rikoltásba:

– Nyewúúúúza!

És azt is észlelte, hogy jókorát tévedett. Nem az igazi sámánt ölte meg, legfeljebb valami kisebb hatalmú javasembert, s amit elvett tőle, nem a keresett varázsbot volt, hanem annak csupán gyengécske utánzata. Mert az igazi dzserregőt ez a töpörödött alak tartotta a kezében, ehhez kétség sem fért. Vaskos bot, amely a tetején elágazik, s amelynek elágazásában egy hatalmas, kékes gyöngy ragyog. Nem olyan aprócska, fakó diónagyságú gyöngy, mint amit ő megszerzett, hanem egy sosem látott méretű gyöngy, amely akkora lehetett, akár egy újszülött madzsun gyermek feje. És úgy sziporkázott, úgy szórta kékes fényét a nap sugarai alatt, mintha az ég kékjével akarná beborítani az egész világot. És miközben kékesen tündökölt, körbe-körbe forgott a faágasban, s hangosan zizegett, recsegett, sercegett és csikorgott. Ez volt az igazi dzserregő!

Erre támaszkodott a bal kezével a sámán, a jobb karját pedig egy erős felépítésű dzsoma-hoog fiúcska vállán nyugtatta.

A vén sámán áthelyezte testsúlyát a jobb lábára, rátámaszkodott a fiúra, s az ég felé döfött a dzserregővel. Vakító, kék villámok vágódtak ki az egyre sebesebben pörgő, egyre hangosabban zörgő gyöngyből, és karnyi hosszú fényvesszőkként villantak Dzi-run felé.

A fiú csak a villanást érzékelte, aztán jeges borzongás futott végig testén, ahogy kavargó, sercegő kék fények vibráltak a szeme előtt, s ezek á fények bizsegető érzéssel cikáztak a testén.

Aztán olyasféle pendülés hallatszott, mint amikor egy túlfeszített íjhúr elpattan, és valami orrba vágta a dermedten csapkodó fiút. A nyakláncán az egyik cápafog szétrobbant, és a szétrepülő, apró darabok egyike fricskázta meg orrát.

A kékes villódzás megszűnt a teste körül. Elméjében üregesen visszhangzottak a régi szavak.

Oh, ah, ez kedvencem nekem, igen, most már tied, igen. Amíg nyakadban viseled, megvéd téged, igen, megvéd.

Mitől véd?

Mágiától. Mágiától véd. O, igen, mágiától, igen, megvéd. Ki támadna rám mágiával?

Ostoba! E nélkül hogyan szállnál szembe dzsoma-hoog sámánnal, hogyan?

A kis sámán csalódottan felrikoltott, és botja ágasában még sebesebben pörgött a kék óriásgyöngy.

A következő pillanatban a felfelé emelkedő Dzirun testét ismét kékes villódzás burkolta be, s ő egy pillanatra úgy érezte, megbénultak az izmai. Megbillent a levegőben, s elvesztette egyensúlyát. Egyetlen szívdobbanás alatt több métert zuhant, és csaknem a földhöz csapódott.

– Zsmattava! – ordították örömmel a dzsoma-hoogok. – Zsmattava!

Ám Dzirun nem zuhant vissza a karók közé. Ismét szétrobbant egy cápafog a nyakláncán, a kékes fény elillant testéről, s izmai görcsösen engedelmeskedtek akaratának. Felfelé evickélt. A kis sámán a varázsbotj át rázta, és hevesen rikácsolt: – Nyewúúúza! Dzsegh-huur' l dzsamh'h'halla-rgdzsa-njikva, scsethra!

Dzirun nem értette ezeket a szavakat, de kiérezte belőlük a fenyegetést, és a dzsoma-hoogok diadalmas ordítása mélyen a lelkébe markolt.

– Zsmattava! Zsmattava! – A sámánjuk nevét kiabálták. – Zsmattava!

És ezt a nevet suttogta iszonyodva Dzirun is:

– Shmatava?!

Saját istene ellen kell harcolnia?!

Minden erejét megfeszítve csapkodott, hogy minél magasabbra emelkedjen, ám épp e csapkodás miatt esetlenül billegett, és örülhetett, hogy nem zuhant vissza ismét. Mintha mágia tartotta volna fogva, tekintetét képtelen volt levenni a kis sámánról; a félig quetter, félig madzsun torzszülöttről, és úgy érezte, megőrül.

Shmatava ellen kell harcolnia?! A saját istene ellen?!

De Shmatava nem isten! – sulykolta magába. Csupán egy quetter. Egy quetter, mint amilyen Nieh.

Egy vénséges vén quetter, nem több! Árny a múltból. Egy letűnt világ rémséges maradványa.

Dzirun menekült. Egyre följebb, följebb. A dzserregőt leste, vajon érkezik-e belőle újabb bénító, kék villámlás.

Nem érkezett. Shmatava őt bámulta, és még magasabbra emelte a feje fölé a varázsbotot. Aszott ajkai mozogtak, ám hangját nem lehetett hallani. A fiú vállát elengedte, s míg egyik kezével a dzserregő nyelét fogta, a másikkal a kék gömböt simogatta. A gömb forogni kezdett, és recsegő, csattogó, susogó, sivító hangokat hallatott.

Dzirun felkúszott nyolcvan-száz embernyi magasságba, és a rálőtt nyílvesszők immár nem érték el. Lihegett, és az oldalát fogta. Ujjai közé két nyílvessző is beleakadt. Észre sem vette, mikor találták el. Nem érzett fájdalmat sem.

De most mit tegyen?

Meneküljön el gyáván, anélkül, amiért idejött? Futamodjon meg a veszély első jelére, mint Jomoraj? Vagy szálljon szembe Shmatavával?! A dzserregő odalenn immár fülsértően kelepelt és zörgött. Shmatava még fülsértőbben rikácsolt:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

A dzsoma-hoogok kórusban ordították vele együtt:

– Dzsedra! Dzsedra!

Tenyérnyi, fekete árny suhant felé. Mire pislogott volna, egy madár csapódott az arcának, és karmaival az orrát, szemüregét marcangolta. Dzirun reflexből odacsapott, még mielőtt a karmok

elérték volna a szemét. A madár visítva, sivítva vergődött a mancsában, és tépte, marta az arcát, ahol tudta. Nem madár volt.

Jomoraj fekete démonokat emlegetett. Azok egyike támadt rá a meglepett fiúra.

Olyan volt, akár egy kis testű vérszívódenevér, vagy még inkább, mint egy karmokkal és fogakkal felfegyverzett, tüskés patkány. Iszonyatos életerő és vadság feszült benne; Dzirun szinte cafatokban tépte le arcától, ám a maradék részek még akkor is martak, csíptek, szúrtak, haraptak.

És már jött a többi is.

Fekete rongydarabokként zúgtak feléje, a szárnyaikat nem is látta. Csitt-csatt. Egyik a másik után csapódott a testének, s úgy tapadtak rá, mint éhes farkaskölykök anyjuk emlőire. Teljes testükkel rásimultak, akár a piócák, és miközben a vérét szívták, karmolták és marcangolták húsát.

Dzirun kezéből kihullott a bot, amit korábban a sámánnak hitt dzsoma-hoogtól.elragadott, és pörögve hullott alá a mélységbe.

A fiú fájdalmas kiáltásokkal tépte, marta testéről a szárnyas vérszívókat. Összevissza csapkodott, billegett, pörgött és zuhant, s közben egyre újabb és újabb apró démon csapódott a testének, hogy még több kínt és gyötrelmet okozzon neki. Olyan sebességgel érkeztek, akár a shimaranlövedékek, és hangos csattanással tapadtak rá. Öt, tíz, húsz, és még sokkal több…

Dzirun üvöltött a kíntól, és vonaglott, vergődött. Már nemcsak kézkarmaival vakarta le magáról az apró szörnyeket, de vaskos lábkarmaival is csapkodta és tépte őket.

Pörögve zuhant.

Letépett egyet, két démon érkezett helyette. Letépett kettőt, akkor egy tucat.

És nemcsak a támadóiban tett kárt a karmaival, de saját testét is még inkább felkarmolta.

A dzserregő hangja a fülében kattogott, a démoni rikoltásoktól és sivításoktól távoli zsongásnak hallotta a dzsoma-hoogok ovációját és diadalmas kacaját.

A talaj zuhanva közeledett az arca felé. Ő minden erejét megfeszítve próbált csapkodni a szárnyaival, hogy felrepülhessen, ám a tenyérnyi fekete démonok piócaként tapadtak már a szárnyakra

is, s akadályozták a mozgását. Teljesen belepték testét, és a puszta súlyukkal lefelé húzták.

Dzirun nemhogy felrepülni nem tudott, de teljesen elveszett a tüskés, fekete bőrszárnyak sűrűjében. Iszonyatos erővel csapódott a földnek, és ahogy tucatnyi démont préselt maga alá, a tüskék és karmok szinte egész a belső szerveiig és a beleiig mélyedtek.

Félájultan hentergett a földön, és a port csapkodta, karmolta maga körül.

A dzserregő gömbje most az ellenkező irányba pörgött, s csattogó, füttyögő hangokat adott ki. A démonok, akár a megriasztott döglegyek, fürtökben röppentek fel testéről. Legalábbis a többségük. Némelyik pedig kullancsként próbálta egyre mélyebbre és mélyebbre fúrni magát a húsba.

Dzirun félvakon tépte őket, de közben még több sebet okozott magának éles karmaival, mint az apró szörnyetegek. Vére összevegyül a porral, s leszakadt fűszálakkal díszített, ragacsos sár tapadt testére.

A démonok jóformán még el sem röppentek róla, fekete óriások vetették rá magukat, megragadták végtagjait, s erős szíjakat tekertek csuklóira és bokáira. Dzirun az agyaraival kapkodott a fekete kezek után, akár egy kétségbeesett vadállat, ám erős kezek szorították le a földre a homlokát, s megakadályozták feje mozgását.

– Shmatava! – hörögte Dzirun ösztönösen az istene nevét, és meg is feledkezett arról, hogy épp az tör a vesztére, akinek a nevét hangoztatja. – Shmatavaaaaa!

A dzsoma-hoogok hangosan rikoltoztak, leköpködték, förtelmes ragacsokat mázoltak tenyérrel a képébe, és közben rángatták, dobálták, rugdosták.

– Nyewúúúúzzzza! Nye-he-hehe-wúúzza!

– Shmatava! – nyöszörögte Dzirun az eszmélet határán, és megpróbált szabadulni, ám immár legalább fél tucatnyian fogták, s a vaskos bőrszíjak megbéklyózták tagjait.

A dzsoma-hoogok olyan könnyedén kapták fel a porból, akár a tollpihét. Dzirun azt hitte, el akarják hajítani jó messzire, akár egy színesre mázolt rönköt a küzdelmek versenyén, de csak talpra állították.

Por szállongott az arcánál, s összekeveredett a szeme előtt lebegő vérgőzös fátyollal. Valami az arca oldalának csapódott. Azt

hitte újabb démon. De nem: maréknyi vadtehén lepénye találta el. Az őt tartó dzsoma-hoogok némelyike is kapott belőle, de nem is törődtek vele.

Dzirun függőlegesen állt. Legalább hatan tartották. Tagjait szíjak béklyózták. De legalább a látása és a tudata kezdett elhátrálni a mélységesen kavargó örvény szélétől. Már csak a por akadályozta, hogy tisztán érzékelje környezetét. Amennyire meg tudta ítélni, testére már csak két szárnyas démon tapadt; egyik a bal combja belsejére, valamivel a térd fölött, a másik pedig a derekán, a jobb csípőcsontjánál verdesett és furakodott.

– Aááaáahh! – nyögte, és két combját egymásnak feszítve dörzsölte, míg a fekete démont le nem sodorta.

A denevérszerű szörnyeteg a földre hullott, és egy hosszú pillanatig úgy maradt ott, mintha elalélt volna, de aztán megreszketett, megperdült, és apró vörös szemével egyenesen a madzsun szeme közé bámult. Hátborzongató gonoszság és rosszindulat sugárzott e visszataszító szempár pokoli mélységéből. E tekintettől a kába, csurom vér fiút kiverte a veríték.

Tudta immár, amit eddig is sejtett; nem csupán egy prédára vadászó állat, nem csak egy éhes denevér ez a lény, hanem valami sokkal gonoszabb. Valami, ami nem e világról való. Hanem a legmélyebb sötétségből.

A gerincreszkettető tekintet csupán két szívdobbanásnyi ideig meredt rá, azonban Dzirun egy örökkévalóságnak érezte. Ám mielőtt elsüllyedhetett volna a pokoli szem vérmocskos örvényeiben, a kis démon elszökkent a földről, akár egy nagyra nőtt szöcske, s úgy zúgott el, hogy a leggyorsabb madár, amit Dzirun valaha is látott, a nyomába se érhetett volna. Egy kilőtt nyílvessző talán.

Dzirun akaratlanul is követte a tekintetével az elsuhanó fekete foltot. A démon átzúgott a dzsoma-hoog fejek fölött, és nagy csattanással csapódott le valamire. Az ott tolongó falubeliektől nem látta jól, hogy mire, de magától is kitalálta.

A póznákról lelógó három szerencsétlen madzsun fogoly testét nem fekete szőrpokrócok borítják – apró démonok tapadnak fürtökben bőrük szinte teljes felületére. Valószínűleg onnan röppentek fel, hogy megtámadják őt, amikor a dzserregő megszólalt a töpörödött sámán kezében.

És most, miután ő foglyul esett, visszatértek hátborzongató lakomájukhoz.

Dzirun még mindig szédelgett, és fejében ködösen kavarogtak a gondolatok. Sejtette, mi vár rá: őt is fel fogják kötözni Csergo-raj, Hedsharad és Sakcsun teste mellé, hogy aktív részese legyén a démonlakomának.

És fogva tartói nem is akarták sokáig várakoztatni az éhes szömyecskéket. Megragadták Dzirunt, s mivel összekötözött lábai miatt lépni nem tudott, karjainál fogva húzták, vonszolták. Lábkarmai ujjnyi mély árkokat vájtak a földbe és a ritkás, ledöngölt fűbe. Azonban nem az oszlopokhoz vitték, hanem épp az ellenkező irányba. A dzsoma-hoogok ott tolongtak körülötte, ordítoztak, mutogattak, torz pofákat vágtak, és aki csak oda tudott férkőzni, megrángatta a szárnyát, összekarmolta a fiilét, ütötte, csípte vagy rúgta. Az átélt kínok után Dzirun ezeket az indulatos megnyilvánulásokat szinte simogatásnak érezte.

A töpörödött madzsun-quetter elé cipelték, és ott ismét egyenes testhelyzetbe rángatták. Hogy a csípőjére tapadó démon mikor tűnt el közben, Dzirun nem is észlelte.

Az üvöltöző dzsoma-hoogok lecsillapodtak, elcsendesedtek, de ott tolongtak a közelben, hogy halljanak minden elhangzott szót.

A dzserregő gömbje még egyre pörgött, ám a csattogó, sivító hangok már alig hallatszottak. A fogatlan vénség rátette ráncos kezét a kék gömbre, és fokozatosan lefékezte forgását. Aztán úgy előrehajolt, hogy ha az őt támogató fiú időben el nem kapja a karját és a vállát, arcra bukik.

Résnyi szemüregei mélyén az ezüstös csillogás élénkebb lett, ahogy a kis lény erőlködő, szaggatott, kacagó hangokat hallatott. A dzsoma-hoogok átvették nevetését, és hosszú percekig öblös röhögésektől, rikkantásoktól, gúnyos hangoktól harsogott a falu főtere. Aztán a sámán felemelte a varázsbotot, és a dzsoma-hoogok elcsendesedtek.

Shmatava rekedt, erőlködő hangon szólalt meg:

– Nieh 'lh Woúza, dzsegh-huur Nyewúúúza, zsgahgh 'haa zsammajiah 'lh scsethra, jiah, Nieh 'lh Woúza, jiah!

Ezeket a szavakat, reagálásukból ítélve a dzsoma-hoogok sem értették, mert még közelebb próbáltak húzódni, és egymás közt morogtak, suttogtak. A nagy tolongásban csaknem eltaposták saját sámánjukat.

Shmatava valamivel türelmetlenebbül szólalt meg ismét.

– Zsgahgh'haazsamma lhscsethra,Nieh 'IhWoúza?

Dzirun kábán bámulta népe istenét, Shmatavát, a Szárnyas Istent, a, Jóságost, a Mindent Látót, az Igazságost, a Legyőzhetet-lent. De nem értette, mit beszél.

Az egyik dzsoma-hoog a dárdanyél végét a madzsun fiú bordái közé vágta.

– Dzsamogaj! – sziszegte. Ez a szó egészen másképp hangzott, mint a korábbi szavak. Nem ugyanazon a nyelven szólt, mint a sámán. Valószínűleg dzsoma-hoog nyelven próbálta arra biztatni, hogy beszéljen, válaszoljon a sámánnak. – Dzsamogaj, Nyewú-úúza!

Dzirun alig bírt megszólalni:

– Nem értem… a quetter nyelvet, Shmatava – préselte ki magából madzsunul.

Az apró sámán meglepetten felnyikkant, és a dzserregő kiesett a kezéből. A támaszául szolgáló dzsoma-hoog fiú azonban máris leguggolt, felkapta, és visszanyomta a remegő ujjak közé.

Shmatava sávnyi vékony szemnyílása szinte a duplájára tágult.

– Te… nem vagy Nieh 'lh! – krákogta madzsun nyelven. – Te nem vagy! Ah! Ah, j ieh!

– Dzirun vagyok, a Cápaölő, a madzsu-roonok népéből! – suttogta a fogoly.

– Quetter sem vagy, ah, ah, jieh, quetter sem vagy, jieh!

A vénség még közelebb lépett, előrenyújtotta a varázsbotot, és a kékes gömbbel megbökte a fiú vérsáros hasát.

Dzirun azt hitte, az érintéstől ugyanúgy elzsibbadnak majd tagjai, mint amikor kékes villámocskák cikáztak a testén, de semmi ilyesmi nem történt. A hatalmas, káprázatosan csillogó gyöngyöt langyosnak és bársonyosnak érezte.

– Quetter, jieh, nem quetter, jieh, ah, jieh – motyorászta az orra alatt a sámán. Aztán ezüst szemével merőn nézte a foglyot. – Furcsa madzsun harcos, eljöttél megölni istened? Ah, hah, jieh, eljöttél bosszút állni legyilkolt őseidért? Ah, hah, jieh, ki adta neked e quetter formát, jieh? Ah, hah, jieh… válaszolnod nem kell, jieh, tudom én, tudom, ki adta.

– Nieh, a Nyehwozza.

– Persze, jieh, ki más, jieh, ki más adta volna? – A sámán egy helyben toporgott. Repedezett és törött lábkörmei furcsán sercegtek. – De miért, jieh, miért adta neked Nieh a quetter formát, jieh?

– Nem tudom.

– Mit akar, jieh, mit akar ezzel Nieh?

– Nem tudom.

– De te Nyehwuzzza harcosa vagy, j ieh!

– Nem tudom, mi vagyok.

A vénség bosszúsan ingatta a fejét.

– Te, madzsun harcos, jieh, semmit sem tudsz?

– Még harcos sem vagyok – dörmögte Dzirun. – Az első vérportyámra jöttem ide.

– Ah, hah, jieh, egy fiút, egy éretlent, jieh, küldött rám Nyehwuzzza!

Dzirun hallgatott.

– Megmondom neked, miért, jieh, megmondom – kárálta a sámán. – Mert tudja ő, jieh, hogy madzsun férfiharcos nem emelné fegyverét Shmatava ellen, jieh. De egy gyerek, jieh, nem férfiharcos, jieh. Nem lát dolgok mögé, bármit megtesz, jieh, mit nagyon szeretne. Lelke lángol, izmai feszülnek, jieh, elszánt és tántoríthatatlan, ifjú lelke türelmetlenségtől lángol, nincsenek kétségei, nincsenek kérdései, jieh.

– Vannak kérdéseim! – mordult fel a fiú. – És vannak kétségeim is.

– Az jó, jieh, az jó. Kérdések és kétségek, jieh, az jó. – A vén quetterfajzat hunyorgott, s nyekergése gúnyossá változott. – Milyen kár, hogy nekem nincsenek válaszaim számodra, jieh, milyen kár.

– Te sem tudod a válaszokat, quetter?

– Shmatava vagyok, ki sok-sok válasznak tudója, jieh. De miért adnék válaszokat annak, ki rabolni jött ellenem? Jieh!… Miért adnék válaszokat annak, ki napnyugta előtt a scsethrák.lakomája lesz… – Gúnyosan, nyekeregve kacagott, aztán intett a dzsoma-hoogok felé. – Dzsumbah-ha, zsada scsethra!

Dzirunt máris megragadták, és vonszolni kezdték.

– Várj! – kiáltotta meglepetten a fiú. – Nem zabáltathatsz fel a démonaiddal!

– Oh, ah, hah, dehogynem. Jieh, majd meglátod, mennyire dehogynem!

– De te Shmatava vagy! A Madzsunok Jóságos Istene! A vénség megpaskolta beesett mellkasát.

– Ah, hah, jieh, Shmatava vagyok, jieh! – rikoltotta gúnyosan. – Ostoba madzsunok gyilkos istene, jieh! – Intett a tétovázó dzso-ma-hoogoknak, hogy vigyék. – Dzsumbah-ha, zsada scsethra!

Ám ekkor egy lapos, vékony tárgy érkezett süvítve a levegőben, és undorító cuppanással tarkón találta a sámánt. A töpörödött quetter torz feje csaknem lerepült az ütéstől, és a vénség megroggyant. Szeme tágra nyílt, s ezüst szeme lilás árnyalatban fellángolt. Fonnyadt ajkai közül feketésvörös maszlagként buggyant elő és csorgott le az állára sűrű vére.

Aztán egy hegyes holmi fúrta ki magát a ráncos nyak torokrészén, s vércseppeket spriccelt szerte.

A fakés!

És szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a dzsoma-hoogok-ból üvöltés formájában felzúgott a rettenet, fejhangú, szaggatott madzsu-roon csatakiáltás hallatszott, és a lenyugvó nap fényében egy nyurga fekete harcos vágtatott ki a falut körülvevő erdőből egy szelídített vadtehén-bika hátán, és lüktető hegyű dárdát rázott a feje fölött. Az alacsony, busa fejű bikája nyakában és az oldalán hajuknál összekötözött, véres csonkú, levágott dzsoma-hoog fejek lógtak.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon!

Jomoraj volt a támadó, kezében a csodadárdával. Mögötte pedig lefejezett dzsoma-hoog zombik futottak fegyverrel a kézben, esetlen, darabos mozgással. Kísérteties látvány volt.