– Nézz engem, Cápaölő! – süvöltötte a madzsun fiú torkaszakadtából. – Nézz engem, te Pondró, és most nevezz gyávának, ha mersz!

Jomoraj harci üvöltéssel az ajkán bevágtatott a döbbent dzsoma-hoog tömegbe, és legalább másfél tucatnyi fegyveres zombi sodródott a nyomában.

Mire a leghátul tolongó dzsoma-hoogok felocsúdtak, Jomoraj legalább hármat ledöfött vagy lekaszabolt villogó dárdájával, azokat pedig akik a lábánál fogva próbálták dühödten bőgő jószága hátáról lerángatni, erőteljes ökölcsapásokkal tántorította el. Jobb csuklóján komoran villogott a fekete varázskarkötő, és csapásai alatt csontok törtek, koponyák ropogtak, agyvelők fröccsentek.

És ekkor érkeztek a fejetlen zombik, akik kímélet nélkül estek neki sikoltozó, üvöltöző fajtársaiknak, és szúrták, kaszabolták azokat.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-rooon! Je-haraaaaaaaaay! Hol vagy, Pondró?!

– Je-haraaaaaaaaay! – ordította rekedten Dzirun, és a kötelékeit rángatta.

Iszonyatos zűrzavar tombolt körülötte. Őrzői többsége a támadás első jelére sorsára hagyta, és fegyvert ragadva igyekezett szembeszállni a behatolókkal. Dolgukat azonban nehezítette, hogy mindenki ott tolongott a főtéren a fogoly és a sámán körül, s a dolgok természeténél fogva épp a harcosok és a legtekintélyesebb dzsoma-hoogok tartózkodtak a kör belső peremén, míg a hátsó részekre a gyengék, a nők és az öregek szorultak. Ezeket a nyomorultakat mészárolta Jomoraj a zombijaival, s csupán kevesen mertek szembeszállni vele. Mindenki menekült, ahogy és amerre csak bírt, s összeütköztek azokkal a harcosokkal, akik fegyverrel a kézben próbálták védeni a falujukat a támadóktól.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon, je-haraaaaaaaaay!

– Je-ha… akkkh!

Dzirun elesett. Egyik dzsoma-hoog őrzője belerúgott, a másik pedig iszonyatosan ágyékon vágta a dárdája nyelével. Aztán ez a fickó megfordította dárdáját, és szeme kitágult, ahogy gyilkos döfésre emelte.

Dzirun minden izmát megfeszítve oldalra hengeredett. A lecsapó lándzsahegy fűszálakkal vegyes, száraz földdarabokat per-dített az arcába.

A dzsoma-hoog újra döfni próbált, ám ekkor a társa a szó szoros értelmében nekiugrott, elsodorta, és a földre vitte. Ordítva hemperegtek.

– Dzsavá-jáááa! – ordította rémülten a vétkes, és hevesen böködve mutatta, mi késztette az iménti kerge bakkecskeugrásra.

A vérrel telt fakés ekkor csusszant le a porba a sámán véres nyakából, és kurta kígyóként kúszott feléjük.

– Öld meg őket! – rikoltotta Dzirun félőrülten, és a szíjait próbálta eltépni. – Döfd át a rohadékokat!

Még arrébb hengeredett, hogy minél távolabb kerüljön őrei dárdájától.

Valaki belerohant, és sikoltva átesett rajta. Egy menekülő nő volt, aki értehetetlen szavakat rikácsolt a képébe, megrúgta, majd négykézláb kotródott tova.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon, je-haraaaaaaaaay! Jomoraj ordítása egyre tompább, egyre rekedtebb lett, és bikán

lovagló nyurga alakja eltűnt a kavargó porfüggöny mögött.

Most egy apró gyerek botlott meg a hengergődző Dzirunban, és átesett rajta. A gyermek hangosan bömbölt, és szeméből könnyek potyogtak. Dzirun akaratlanul is megbámulta; szokatlan volt számára a szemnedvek látványa. Hiszen a madzsunok csak a legritkább esetben „itatták meg testnedveikkel a Nyehwozza démonait”. Nem könnyeztek gyakran még az apró gyermekek sem.

Valami a térdének csapódott. Valami, ami súlyos volt, keskeny és vértől lucskos. A fakés engedelmesen hevert a combja mellett.

– Gyerünk! – recsegte Dzirun, és a szájába került port köpködte. – Vágd el a köteleket!

A kés lustán hevert; megelégedett ennyivel, hogy idekúszott hozzá.

– Az istenedet, te lélektelen shegavunya! – köpködött Dzirun. – Te csak gyilkolni tudsz?! Minden mást én csináljak helyetted?!

Átfordult a másik oldalára, és úgy fészkelődött, hogy háta mögött összekötözött csuklói dacára meg tudja ragadni a kés nyelét karmos ujjaival.

Villogó szemű dzsoma-hoog harcos rontott rá előreszegezett dárdával; szájait olyan hatalmasra tátotta, hogy alsó ajkai eltakarták állát, felsőajkaitól pedig nem lehetett látni a homlokát.

A fakés vérlucskos pengéje úgy metszette át a vastag bőrszíjat Dzirun csuklóján, mintha fonnyadt fűszálakból font, vékonyka kötél lenne. A fiúnak arra már nem maradt ideje, hogy oldalra hengeredve kitérjen a döfés elől, ám arra igen, hogy kiszabadult bal kezével a gyomra felé robogó dárda felé csapjon.

Zsibbadt kézfejével közvetlenül a dárdahegy alatt találta el a nyelet, s a félrelendülő fegyver irányt tévesztve szaladt bele a földbe. A harcos, aki teljes lendületét beleadta a döfésbe, egyensúlyát vesztette, megbotlott Dzirun összekötözött lábaiban, és átesett rajta. A fickó elengedte a dárdáját, és előrenyújtott kezével tompította esését. A következő pillanatban feltérdelt, és rávetette magát a madzsunra. Lapátnyi széles kezeivel a torkát kereste.

Dzirun azonban nem adott neki alkalmat, hogy fojtogassa. Igaz, kést szorongató jobb keze a teste alá szorult, amikor oldalra kellett fordulnia, hogy félrecsaphassa a halálosnak ígérkező döfést, ám ösztönösen használta quetter adottságait, és félelmetes agyaraival ráharapott az egyik kézfejre. Apró csontok recsegtek, a dzsoma-hoog ordított.

Dzirun jobb keze kiszabadult, s markában ott pöffeszkedett a véres fakés. Csak egy csapás, egy vágás, egy rántás, és a dzsoma-hoog nem ordított tovább.

A madzsun fiú nagyot fújt, és letaszította magáról a kiomló belű haldoklót. Lendületesen felült, és a késsel elvágta a bokáit rögzítő szíjakat. Aztán, még mindig ülve, a háta mögött kotorászott, s elvagdosta a szárnyait gúzsba kötő bőrdarabokat is.

Tisztult körülötte a terep. Őt már nem támadta senki. A dzso-ma-hoogok többsége mostanra már bemenekült az erdőbe vagy a kunyhók közé, akik harcoltak, azok pedig Jomoraj és zombijai körül kavarogtak.

Jomoraj már nem harsogta harci kiáltásait, csak a dzsoma-hoogok vad üvöltése hallatszott, s a csata központja, a legsűrűbb porfelhő a falu keleti pereme felé távolodott.

Valahol az erdő rejtekében puffogva szólalt megy dob, és sürgető ritmust dübörgött. Valószínűleg az itteniek így adják hírül a szomszédos falvaknak, hogy a falut támadást érte, és sürgős segítséget kérnek. Valahol nagyon-nagyon messze, mintha csak ennek a dobolásnak a visszhangja lenne, megszólalt egy másik dob, majd egy harmadik ós egy negyedik.

Hamarosan a Dzsoma-hoog sziget összes harcosa itt fog majd tülekedni, hogy kivehesse részét a harcból!

Dzirun szédelegve támolygott, és merev szárnyait próbálgatta. Azok azonban nem akartak engedelmeskedni; csak ritmustalanul legyezték a vállát, de nem emelték a magasba. Körülnézett. Csaknem egymaga állt a főtéren, harminc-negyven lépésnyire a borzalmas karókörtől.

Csaknem egymaga…

…de nem teljesen egymaga.

Az a dzsoma-hoog fiú, aki korábban a vén sámánt támogatta, most ott állt a halott quetter mellett, és ragyogó tekintettel emelte a magasba az elejtett dzserregőt. Bal kezével a nyelet tartotta,

jobbjával pedig a hatalmas, óceánkék gyöngyöt pörgette, s izgalomtól remegő, gyermeki hangon rikoltozta:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

És a három kikötözött, félig élő, félig holt madzsun testéről fürtökben röppentek fel a tenyérnyi, fekete foltok a levegőbe.

A dzserregő egyre hevesebben pörgött, és kelepelése, csattogása megreszkettette a dobhártyát.

Dzirunnak minden tagja sajgott, és zsibbadt. Lépni alig bírt, inkább csak vonszolta magát.

– Elég! – kiáltotta a túlbuzgó fiúra, és vészjóslóan megindult felé. – Shmatava halott!

A fiú látta, hogy közeledik, és félelemtől tágra nyílt szemekkel hátrálni kezdett, de a gyöngy pörgetését és a rikoltozást egy pillanatra sem hagyta abba:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Dzirun lábai minden lépésnél megroggyantak, s csaknem összeesett.

– Én a Nyehwozza vagyok! – recsegte fenyegetően. – Add ide a dzserregőt!

Csatt!

Tenyérnyi szárnyas démon csapódott a lapockájára, a szárnytőhöz, és bőrébe mélyesztette kegyetlen, apró kannáit. Csatt-csatt!

Ujabb két démon érkezett, és tapadt rá a testére. Egyik a bal bokájára, másik a tarkójára.

Dzirun dühösen ordított, és a fakéssel próbálta levagdalni magáról a vérszívó szörnyetegeket.

Vérszomjas harci üvöltéssel az ajkán egy népes csapat dzso-ma-hoog harcos érkezett az erdőből. Nem valószínű, hogy egy szomszédos faluból ért volna ide az erősítés, sokkal elképzelhe-tőbb, hogy egy portyázó csapat érkezett haza épp e válságos pillanatban. Egy részük arrafelé rohant, amerre a porfelhő kavargott, néhányan pedig egyenesen Dzirun irányába dübörögtek.

– Scsethra! Scsethra! Scsethra! – rikoltozta diadalmasan a gyerek, és nem minden eredmény nélkül.

Csatt-csatt-csatt! Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

Dzirun üvöltött fájdalmában, és már annyi helyen marták, tépték, hogy azt sem tudta, teste mely része felé kapkodjon.

És jött még több démon. Csatt-csatt-csatt!

Próbált felröppenni a magasba, hogy legalább a feléje dübörgő harcosok elől kitérhessen, ám a szárnyai csak összevissza csapkodtak.

Csatt-csatt-csatt!

Ujabb és újabb démonok. Újabb és újabb pokoli gyötrelmek!

– Jomoraaaaaaaaaj! Ide! Csatt-csatt-csatt!

– Scsethra! Scsethra! – rikoltozta a fiúcska. – Hakkledzsing Nyewúúúúzza, Scsethra!

Dzirun á földre vetette magát, és őrjöngve fetrengett. Úgy érezte, már egész testét beborítják a fekete démonok, szúrták, döfték, vágták a tüskék, harapták az agyarak, vagdalták a karmok, és éhes, csücsöri szájak szívták a vérét.

– Je-haraaaaaaaaay! – A porfelhőből Jomoraj bontakozott ki a bikája hátán, és vadul rugdosta a megvadultán bömbölő jószág oldalát. – Madzsu-roon, je-haraaaaaaaaay!

Jomoraj több sebből vérzett; a csodadárda azonban még ott villogott a kezében. A zombijai sehol sem látszottak. A madzsun már nem harcolt, hanem menekült. Tucatnyi vérőrült dzsoma-hoog dübörgött a nyomában. Nyílvesszők suhogtak, kövek záporoztak.

A bika veszettül vágtatott. Felöklelt egy útjába kerülő kutyát, egy másikat pedig egyszerűen eltiport. Jomorajnak minden ügyességére szüksége volt, hogy fenn tudjon maradni a hátán.

Egyenesen oldalba kapta azt a csapatot, amely Dzirun felé rohant, s azok úgy rebbentek szét a vadul dübörgő, busa fejű bika elől, mint sütkérező keszegek a csuka elől.

– Jomoraj! – üvöltötte kétségbeesetten Dzirun. – Segíts!

– Fuss, Cápaölő, fuss! – sikoltotta Jomoraj. – Nem segíthetek! A bikám megbokrosodott! Nem tudom irányítani!

– Ugorj le róla, és ments meg!

– Megvesztél, esztelen?! Segíts magadon!

– Legalább a csodadárdát hajítsd ide!

– Egy frászt!

A bika inaszakadtából vágtatott, és oldalra fordult, hogy felöklelje a lábai felé kapkodó, pimasz kutyát. Jomoraj megbillent, és lerepült a hátáról. Kettőt hengeredett, aztán máris talpra ugrott.

– Aáááaaaaaaaaaaaaaáá!

Egy kutya ugrott a torkának. A nyurga madzsun fiú belevágott ököllel az acsarkodó eb képébe. Csontok roppantak; a fenevad tehetetlen rongycsomóként zuttyant a földre. Aztán a csodadárda villant, és átdöfte egy túl heves harcos mellkasát.

Ám ez nem szegte kedvét a többi üldözőnek.

Őrjöngő dzsoma-hoogok rohantak Jomoraj felé. A fiatal madzsun rekedten felordított, megperdült, és dárdájával a kezében, ina szakadtából rohant a bozótos felé dübörgő bika után.

– Jomoraj! – sikoltotta kétségbeesetten a vergődő Dzirun. – Eegalább a dárdát…

Nem kapott választ.

Csatt-csatt-csatt!

Hat-nyolc apró démont is letépett a testéről, de kétszer annyi érkezett helyettük.

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

És a gyerek egyre csak pörgette a dzserregőt, és kántálta a démonok nevét:

– Scsethra! Scsethra! Scsethra!

Alig karnyújtásnyira tőle feltérdelt Shmatava. Halott volt, az kétségtelen. De már nem mozdulatlan.

Dzirun szeme tágra nyílt. Eddig erről a lehetőségről valahogy megfeledkezett. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy egy isten is zombivá válhat.

Egy isten?! Vagy csak egy vén quetter, akit istennek hittek?!

– Parancsold neki – süvöltött a fakésre –, hogy vegye el a dzserregőt a kölyöktől, és szedje le rólam ezeket a… scsethrákat!

Shmatava merev mozdulattal oldalra fordult, tett egy lépést a rikoltozásba belefeledkezett gyermek felé, és megragadta a dzser-regő nyelét. A fiúcska rápillantott, és elakadt a szava. Azonnal elengedte a varázsbot szárát, térdre hullott, és hangosan jajongva, zokogva leborult a sámán lábához, és forró könnyeivel áztatta a portól retkes bokát.

A sámán megállította a gyöngyöt, majd darabos mozdulatokkal visszafelé kezdte pörgetni. Kattogás, füttyögés töltötte meg a levegőt. A szárnyas démonok undorító cuppogással sorra váltak le a vergődő Dzirun testéről, és iszonyatos sebességgel zúgtak el a lenyugvó nap felé; határozott kontúrú sliimarankavicsoknak látszottak.

Nagy magasságban röpködtek, keringtek, csapongtak, mint a denevérek.

Új parancsra vártak.

A dzsoma-hoogok egy része a menekülő Jomorajt üldözte, a többiek fenyegetően körbevették a talpra kecmergő Dzirunt, és érthetetlen nyelvükön átkokat üvöltöztek felé. A mereven álló Shmatavát bámulták, és nem tudták, mit tegyenek. Tőle várták a parancsot.

– Parancsold neki – lihegte Dzirun –, hogy küldje a scsethrá-kat a dzsoma-hoogok ellen!

A zombi sámán ismét felemelte a dzserregőt, és előrefelé kezdte pörgetni az óriásgyöngyöt. Szavai nem is annyira a szájából, mint inkább rettenetes toroksebéből bugyogtak elő:

– Scsetra, dzsumma-hugg!

Süvítve érkeztek az égből a szárnyas démonok, és csattanva csapódtak be a megrökönyödött harcosok testére. Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

Dzirun, aki alig állt a lábán, de akinek már egyetlen démon sem marcangolta a testét, diadalmasan sikoltva felkacagott, és az ég felé rázta vérszívó kését.

– Átkozott dzsoma-hoogok! Reszkessetek! Ti lesztek a scseth-rák lakomái!

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

A dzsoma-hoogok iszonyodva üvöltöttek, és a fejük fölött hadonásztak. Ám e mozdulataik nem védték meg őket a vérszívó démonoktól. Sokan máris a földön fetrengtek, üvöltve vergődtek, mások pedig fegyvereiket eldobálva, fejvesztve menekültek. Néhányan pedig Dzirunra támadtak.

A madzsun fiú annyira kimerült volt és kizsigerelt, hogy képtelen lett volna menekülni; harcolni pedig még kevésbé. Állni is alig bírt. Kétségbeesetten széttárta szárnyait, megfeszítette testét, és maga elé tartotta a vérszívó fakést.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – süvöltötte törzse harci kiáltását. – Én a Nyehwozza harcosa vagyok, és megölöm az összes dzsoma-hoogot!

Szavait nem értették, ám hangsúlya és fenyegető mozdulata magáért beszélt; még a legvérmesebb dzsoma-hoogok is elbizonytalanodtak attól, hogy ez a rettenetes külsejű harcos egy szál kés-

sel fenyegeti őket. Ám bizonytalanságuk csak néhány pillanatig tartott; máris vonyítva, ugatva biztatták egymást a harcra.

Dzirunnak azonban e megtorpanás ezen pillanatában eszébe jutott még valami.

– Parancsold neki – sziszegte a késnek, és nem fejtette ki részletesen, hogy kire gondol hogy feküdjön hasra, és nyújtsa a feje fölé a dzserregőt!

Repülni ugyan nem bírt volna, ám szárnyai erejét is kihasználva elrugaszkodott, és egyetlen hatalmas ugrással a zombi sámán mellett termett. Shmatava letérdelt, aztán ugyanúgy hasra borult, akárcsak nem sokkal korábban a dzsoma-hoog gyermek. A dzserregőt mereven tartotta fel a feje fölé.

Dzirun ráhelyezte bal lábát a zombi sámán nyakára, megragadta és kirántotta a dermedt ujjak közül a dzserregőt, fejét az ég felé emelte, és diadalmasan harsogott:

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon!

Az üvöltő dzsoma-hoogoknak torkukon akadt a hang, lépteik ösztönösen meglassúdtak, lábaik összeakadtak.

És közben a fekete démonok sorra csapódtak be közéjük. Csatt-csatt-csatt-csatt.

Dzirun diadalmasan kacagott, és úgy rázta az ég felé győzelme zálogát, a varázsbotot, mintha a bíbor hálóingét próbálgató, ásítozó napkorongot akarná megfélemlíteni vele.

– Parancsold neki – sziszegte a késnek –, hogy csókolja meg a lábam, aztán álljon fel, és mondja meg a dzsoma-hoogoknak az ő nyelvükön, hogy ő mostantól az én szolgám, ők pedig meneküljenek, mert a Nyehwozza harcosa mindenkit megöl, akit a faluban talál!

Shmatava zombija kihúzta véres fejét Dzirun talpa alól, feltérdelt, megcsókolta a fiú szőrös lábfejét, majd felállt, és a döbbenten rámeredő harcosok felé fordulva monoton, hörgő, bugyborékoló hangon tömör beszédet tartott:

– Zsmattava hadzsa va Nyewúzzza. Zsmattava nyjah. Nyewú-zzza dzsah-dzsah dzsumma-huggvahhajieh, vahha.

A dzsoma-hoog harcosok fegyvereiket eldobálva menekültek. Fejük fölé emelt karokkal az Oltalom Jelét mutatták, ám a szárnyas démonok nem ismerhették e mozdulat j elentőségét.

Csatt-csatt-csatt-csatt-csatt-csatt!

Rengetegen jöttek. Vérszomjas dühvel marcangolták a fekete óriásokat, s azok futottak, ahogy csak bírtak. Hangosan óbégatva elszaladt még az a gyermek is, aki korábban a zombi sámán lábaihoz borult.

Dzirun most már tényleg egyedül maradt a falu főterén. Vagy talán egyedül az egész faluban. A fekete démonok rajokban üldözték a menekülő dzsoma-hoogokat, és nagy fürtökben tapadtak rájuk.

Azonban a sűrű mélyén egyre hevesebben puffogtak a dobok, és a távolból mind több dob felelgetett rájuk. Dzirun tudta, hogy nincs sok ideje. A lábánál térdelő zombira pillantott. Aztán a fa-késre.

– Mondd neki, Shmatavának, hogy…

Mit tegyen vele? Vigye magával a Nyihre? Mutassa meg a Tanácsnak, hogy miféle istenben hittek? Ugyan, mi értelme?! Ismét nekigyürkőzött.

– Mondd neki, Shmatavának, hogy kússzon fel arra a ferde karóra, nyársalja fel magát teljes hosszában, s maradjon ott mozdulatlanul az idők végezetéig… vagy amíg el nem rohad.

A zombi esetlen mozdulatokkal indult a mutatott karó felé.

Dzirun akaratlanul is követte a tekintetével, s miközben népe egykori istene felnyársalta magát, a gerincét jeges borzongás csi-kargatta.

Micsoda iszonyatos hatalom ez!

Az erdőben új keletű vonyítások keltek. Közeledtek.

Dzirun megrázkódott. Öntudatlan mozdulattal megállította a dzserregő pörgő gyöngyét, mert a kelepelő hangok már nagyon bántották a fülét.

Hol is tartunk?!

Küldetése a végéhez közeledett. A sámánt megölte. A dzserre-gőt megszerezte. Már csak egyvalami hiányzott. A legfontosabb.

– Lijabar…

A dobok fenyegetően dübörögtek, a vonyítások, ugatások hol elhalkultak, hol felerősödtek.

Dzirun a karókör felé sántikált. A bal lábát alig bírta mozgatni, szinte érzéketlen fadarabként húzta magával, s amikor megpróbálta ráhelyezni a testsúlyát, csaknem elesett. A dzserregőre támasz-

kodott, és e pillanatban csaknem olyan vénnek és szánalomra méltónak érezte magát, mint amilyennek a néhai Shmatavát látta.

Miközben lépkedett, egyre a szárnyait próbálgatta, és érezte, ahogy fokozatosan árad szét testében az erő. Megpróbáltatásai és kudarcai után a diadal mámora is egyre erősebb lett.

Beért a karókör belsejébe, oda, ahol a sámánnak hitt, maszkos dzsoma-hoog hevert. Ösztönösen elkerülte, mert a lelke mélyén azt hitte, hogy ez a hulla is zombiként kel halálontúli életre. Am ez úgy hevert ott, akár egy nagy darab ürülék; nem mocorgott. Elvégre nem a fakéssel ölte meg, hanem saját karmaival.

A quetterkarmaival!

Odasántikált ahhoz a karóhoz, melyre Lijabar fejét szúrták fel. Bátyja feje szörnyű állapotban volt; a halálos, torz vicsort apró sebek tucatjai, és gennyes foltok tették még gusztustalanabbá. Mintha csak a fej még élt volna, amikor a démoni scsethrák rátapadtak. Most egyetlen apró, szárnyas démon sem tanyázott a kő-szürke arcon, ám nyomaikat ott hagyták maguk után.

Dzirunt mindez már csöppet sem zavarta. Réges-rég elvégezte a shetmedót; Lijabar lelkét nem fenyegette vész. És a fej hazavitelével a démoni fenyegetés is elhárul; semmi akadálya nem lesz a dybukknak.

Kímélet vagy elérzékenyedés nélkül ragadta meg bátyja fejét, ám ahogy felfelé rángatta a karó hegyén, a lelke akaratlanul is belerezgett minden mozdulatba.

– Óóóó, Lijabar… Miért nem fordítva történik ez?! Neked kellene most a helyemben lenned!

A fej hangos cuppanással vált el a karótól, és belsejéből kocsonyás darabok hullottak a fűre.

Dzirun forró nedvességet érzett az orra mindkét oldalán. Odakapott, és ujjai nedvességet tapintottak. Szeme elé emelte ezen ujjakat, de nem látott vért, csak valami áttetsző nedveket. Ugyan-olyakat, mint amilyeneket annak a dzsoma-hoog kisfiúnak a szemében, aki átesett rajta.

– Ah, ah… könnyezem! – Megpróbálta szavakkal elütni elér-zékenyülését. – Szemnedvemmel táplálom a Nyehwozza démonait!

Am az a szorító érzés tovább facsarta lelkét, és nedveket préselt ki belőle a szemüregein át.

– Könnyezem! Ezek… könnyek! Sírok… sírok…

– Síró Madzsun – reszelte egy alig hallható hang a háta mögött. – Te vagy hát… a Síró Madzsun…

Dzirun megperdült, és döbbenten meredt maga elé. Tőle négyöt lépésre lógtak harcostársai: Csergoraj, Hedsharad, Sakcsun. Közülük beszélt valamelyik.

– Ki szólt? – suttogta.

Csergoraj és Hedsharad teste ernyedten lógott; millió apró lyukacska mutatta a démonok lenyomatát. Ok talán már nem jártak ezen a világon. Sakcsun teste viszont görcsösen megrándult.

– Síró… Madzsun… segíts! – lehelte. Dzirun odaugrott.

– Te élsz? – Alig…

– De hiszen te még élsz!

– Ölj meg, kérlek… könyörgök…

– Ez hihetetlen! – kiáltotta döbbenten. – Sakcsun!

– Sakcsun halott – nyöszörögte a félholt alak elhaló hangon. – Én nem ő vagyok…

Dzirun szeme tágra nyílt. A test felső részén apró, hegyes női mellek emelkedtek. Ez nem egy fiú teste volt, hanem egy lányé.

– Eluz!

– Ölj meg, kérlek… Síró Madzsun!

Dzirun agyában úgy forogtak a gondolatok, mint a saját farkukat űző kutyák. Nem bírta felfogni a helyzetet.

Hogy kerültél ide?!

Először mágiára gyanakodott. Amikor elindultak, Eluz levágta a haját, s azt akarta, hogy szólítsák Sakcsunnak, mert ő mostantól Sakcsun. Lehetséges lenne, hogy az ikrek valami hatalmas mágia révén helyet cseréltek, és Eluz került ide, és Sakcsun volt az, aki…

Bosszúsan száműzte ezt a gondolatot.

– Képtelenség! – motyogta.

Nem Sakcsun volt az, aki velük tartott a kehurunban, hanem Eluz, ez egészen bizonyos! Sakcsunnak sosem voltak ilyen hegyes mellei, s ő a kehurunban nem egyszer rajtafelejtette a szemét ezeken a melleken. Aztán pedig… amikor Eluz vizet hozott neki az ágyékkötőjében, s felhajtotta azt, akkor nem Sakcsun himbilimbi-je látszott, hanem egy lány sötét vágata. Eluz volt az, semmi kétség!

– Ölj meg… Síró Madzsun!

– Ne szólíts így! – motyogta Dzirun sötéten, és olyan heves mozdulattal törölte ki a könnyeit, hogy csaknem kiszúrta quetter-karmaival a szemgolyóit.

Szemügyre vette a lány jobb karját. Ernyedten, törötten lógott; még a bőrét átbökő csontvégződés is látszott. Ezt a törést még a gyógyító bogyók sem tudták rendbe tenni. Lehet, hogy a fájdalmat csillapították, és a sebet begyógyították, de a törött csont kajla maradt.

Eluz az, semmi kétség!

– Amikor elfutottál tőlem, téged is elkaptak – dörmögte. – Ide kerültél a rokonaid mellé…

– Ne várj… tovább! – lehelte a lány behunyt szemmel. – Tedd meg… kérlek! Számomra kín… minden… szívdobbanás…

– Megmentelek!

– Óóóó… ne próbáld… úgysem bírom ki… – Hazaviszlek!

A lány fej e a keblére hullott. Nem beszélt már.

Dzirun letette bátyja fejét és a dzserregőt a földre, majd gyors metszésekkel levagdosta a lány csuklóit és bokáit tartó szíjakat. Aztán karjaiba kapta a könnyű testet, és gyengéden a porba fektette. Könnyei ráhullottak a lány mellein sorakozó apró sebkráterekre.

Hiába törölte, a könnyek újra és újra jöttek.

– Hogy kell ezeket kiszárítani?! – sziszegte dühösen. – Am könnyei csak még hevesebben potyogtak.

Ráhajolt a lány mellére, és hallotta, hogy a szíve gyengén, ám egyenletesen ver.

– Élni fogsz! Élni fogsz, Eluz, vagy én is itt halok, erre esküszöm!

A lány nem felelt. Nem is rezdült. Egyre mélyebbre süllyedt az öntudatlanság mocsarába.

A harci dobok ismét hangosan puffogtak, és a vonyítások szinte már a falu szélső házainak pálmatetőit reszkettették. Dzirun megélénkült. Rádöbbent, hogy nincs sok ideje. Hamarosan a szomszédos falvak dzsoma-hoogjai fogják elözönleni a falut, és azokat, akik nem voltak tanúi a történteknek, nem fogja majd olyan könnyen elijeszteni, mint az ittenieket.

Felegyenesedett, és villámgyors mozdulatokkal levágta Cser-goraj és Hedsharad testét. Mindkettőt a földre fektette, és a szívüket hallgatta, a leheletüket leste. Nem tapasztalt életjeleket.

És ez nem is csoda. A két madzsun fiú teste sokkal szörnyűségesebb állapotban volt, mint Eluzé. Őket valószínűleg sokkal hamarabb fogták el, mint a lányt, s jóval hosszabb ideje lakmároztak már belőlük a scsethrák; kiszívták életerejük maradékát is.

Dzirun tudta, hogy rajtuk már csupán egy módon segíthet: megkönnyítheti a halálukat. Már ha el nem késett ezzel is.

Az erdőből ekkor bukkantak fel az első dzsoma-hoog harcosok. Üvöltözve, ordibálva keresték az ellenséget, és vonyító harci kiáltásaikat hallatták.

– Shetmedo! – motyogta Dzirun, és megszállott tekintettel meredt haldokló harcostársaira. – Shetmedo!

Nem maradt ideje a frnomkodásra, mert a dzsoma-hoog harcosok bármelyik pillanatban felfedezhették.

Habozás nélkül beledöfte kését Csergoraj szívébe. Lehet, hogy a madzsun fiú ekkor már halott volt, mert meg sem rándult. Dzi-runnak azonban biztosra kellett mennie. Amíg szikrányi élet is pislákol a testben, nem engedi szabadon a lelket, s kudarcot vall a shetmedo.

Am e döfés után már biztosan halott!

Hogy még biztosabb legyen, Dzirun levágta a fejet a hihetetlenül éles fakéssel. Egy pillanatra átfutott az elméjén, hogy nem kell itt elvégezni a shetmedót, ha hazaviszi magával a fejeket, ám szinte ugyanabban a pillanatban el is vetette ezt az elgondolást.

Hogyan vihetne el magával ennyi mindent?!

– Tisztelj meg lelkeddel engemet, ó, madzsu-roon testvér! – mormolta Dzirun, és gondolkodás nélkül megmerítette kését Csergoraj combjában. Kivágott egy hüvelyknyi darabot a húsából, és a szájába vette. – Kölcsönözd nekem lábaid izmát, hogy fürge legyek, mint te voltál, testvér!

Aztán szíven szúrta, majd lefejezte Hedsharadot is. Neki a karjából vágott ki egy darabot.

– Tisztelj meg lelkeddel engemet, ó, madzsu-roon testvér! És add kölcsön karj aid izmát.

Miközben rágta a húst, átfutott a fején, hogy Hesdharadnak a koponyáját kellett volna felbontania, hogy az agyából vegyen magához egy darabot. Ám erre amúgy sem lett volna idő.

Harsány ordítások harsantak, és fekete óriások rohantak feléje.

Dzirun azonban nem akart így elfutni. Kétségbeesett sietséggel döfte fakését Siluhanuan és Pávián Randzsi lefejezett testébe, majd abba a cafatos húsmasszába is, ami egykor Sakcsun lehetett.

– Tiszteljétek meg lelketekkel engemet, ó, madzsu-roon testvérek! – hadarta, de a shetmedo többi részére már nem maradt idő.

Övébe dugta a kést, az ájultan heverő lányhoz ugrott, miközben egyik kezével Lijabar levágott fejét, a másikkal pedig a dzser-regőt ragadta fel, kíméletlenül belevájta lábkarmait Eluz oldalába.

Vaskos dárda csapódott be mellé; nyílvesszők suhogtak.

Dzirun elrugaszkodott, és megfeszítette vállizmait. Zsibbadt szárnyai darabos mozdulatokkal csapkodtak. Fél embernyi magasba emelkedett, onnan visszahullott.

– Shmatava! – suttogta öntudatlanul az általa karóba húzott isten nevét, és ismét ellökte magát.

Egy kő eltalálta a fejét, és csaknem elájult. Ám az akarata vitte előre. Feljebb, egyre feljebb. Szárnyai végre eltalálták a megfelelő ritmust, és görcsösen kúszott fel az égre. Nyílvesszők suhogtak a nyomában, de nem találták el. A dzsoma-hoogok pocsék céllövők; egy csekof vagy madzsun íjász simán leszedte volna.

Azonban Dzirun, karmai közt mindazzal, amit értékesnek vélt, felrepült a felhők közé, és eltűnt a messzeségben. Diadalmas kacaját és búcsúüvöltéseit még sokáig cibálták a szelek a megcsúfolt dzsoma-hoog falu fölött:

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay! Je-hara-aaaaaaaay!

8. hazafelé

Dzirun délnek repült, arra, amerre a kehurunt sejtette. Hiszen amióta partot értek, mindvégig határozottan észak felé haladtak. Lehet, hogy egy kissé eltértek az iránytól közben, ám az biztos, hogy neki most délnek kell tartania.

Amikor első szárnycsapásait megtette, legalábbis a kezdeti bizonytalankodást követően, úgy érezte, hogy repülni még annyira sem fárasztó, mint karjait mozgatni a vízben. Am most, Eluz súlyával megterhelve egészen más következtetésre jutott: repülni fárasztóbb, mint felfelé rohanni egy meredek hegyoldalon.

A lány súlya lefelé húzta, a dzsereggő jobb felé billegtette, Lijabar feje pedig elszomorította lelkét. A repülés immár nem jelentett élményt; kétségbeesett csapkodássá, erőlködő küszködéssé vált. Öt-hat embernyinél magasabbra emelkedni képtelen volt, s még ha erőteljes csapásokkal magasabbra is kúszott, amikor egy kissé kiengedett, akaratlanul is lejjebb zuhant, és néha csak arra lett figyelmes, hogy a lábkarmai közt szorongatott, eszméletlen lány lecsüngő végtagjaival az erdő legmagasabb fáinak csúcsát borzolja. Dyenkor szitkozódva feljebb küszködte magát ismét, ám tizenöt-húsz szívdobbanás múltán ismét a lombok közelségébe süllyedt.

Végül nem bírta tovább, és leereszkedett egy tisztásra.

– Shmatava… vérére! – lihegte elcsigázottan. – A tüdőm mindjárt kibújik a számon…

Eluzt bámulta, és lelke ismét könnyekké facsarodott.

– Óóóóó…

Nem tudott mit mondani.

Mielőtt ismét felröppent, átrendezte terheit. Lijabar fejét felkötötte a derekán lévő szíjra, a dzserregőt markolta lábkarmaival, a mozdulatlan lányt pedig a karjaiban tartotta. Ettől ugyan a repülése semmivel sem lett könnyebb, de legalább a lelkét nem préselte össze a tehetetlenség. Más volt ez az érzés: más a karjaiban menekíteni ki a lányt, mint prédaként hurcolni a kegyetlen lábkarmok között.

Egészen más.

Még mindig délnek repült, és bár rendkívül fárasztotta a szárnycsapkodás, sikerült jóval a fák fölé emelkednie.

Eredetileg azt képzelte, egy szuszra elrepül egészen a tengerpartig, ám amikor a nap lenyugodott, és éjszaka borult a táj fölé, őrá olyan rettenetes kimerültség szakadt, hogy egyik elhibázott szárnycsapásakor átbillent saját fején, és csaknem lezuhant a sziklák közé.

Rendkívüli bravúrral sikerült ismét egyenesbe kerülnie, de mivel nem akarta ismét megkockáztatni az átbillenést, inkább leereszkedett. Egy évszázados famatuzsálem terpeszkedő lombjait szemelte ki nyughelyül, és megközelítőleg tizenöt embernyi magasságba két ág találkozásába fektette a lányt, ő maga pedig közvetlenül mellé telepedett.

Az éjszaka sötét volt és félelmetes. Egész éjszaka puffogtak a dobok minden irányban, az éjszaka csöndjét csörtetések, kiáltások és vadászó dzsoma-hoog vonyítások törték meg. Sűrű füstszag sodródott felé, és a süvítő szélben bólogató fák sziluettjeit pislákoló, imbolygó fáklyafények rajzolták körül. A sziget összes dzsoma-hoogja rá vadászott, őt kereste.

Eluz egyetlen pillanatra sem tért magához az éjszaka folyamán, ám hogy még él, annak bizonyítékát heves meg-megreszke-tései és halk, rettegő nyöszörgése jelentette.

Dzirun azt kívánta, bár a balján lenne még a növényi karkötő, melynek gyógyító bogyóival és frissességre serkentő virágaival táplálhatná a lányt, csökkentve szenvedését, növelve életben maradásának esélyét. Ám a karkötő bogyóit ostobán elpazarolta, a maradékot pedig ellopta tőle az álnok Jomoraj.

Ez a gondolat felkavarta lelkét, és már nem tudta, mit gondoljon Jomorajról. Jomoraj, a gyáva, aki a dzsoma-hoog falunál sorsára hagyta társait és elfutott… Jomoraj, az alattomos, aki a barlangban orvul leütötte ölni őt, elrabolta mágikus eszközeit, s sorsára hagyta… Jomoraj, a bátor, aki bikaháton vágtatott a dzsoma-hoog faluba, s aki egymaga szembeszállt több tucatnyi ellenséges harcossal… S aztán megint Jomoraj, a gyáva, aki végül mégis cserben hagyta őt, amikor a helyzet rosszra fordult…

Bármi történt is, mégsem tudott teljes szívéből haragudni a kiszámíthatatlan madzsun társra. Ha Jomoraj nem tér vissza a dzsoma-hoog faluba épp a kellő pillanatban, ezóta ő már halott lenne…

Vagy még rosszabb: ott lógna a póznákról bőrszíjakon és scsethrák lakmároznának a húsán, szívnák a vérét.

Bárhogy legyen is, Jomorajnak köszönheti a megmenekülését, és ezt soha nem szabad elfelejtenie. Ha Jomoraj nem tér vissza, hanem elevez a kehurunnal, akkor lehetne gyűlölni az álnoksága miatt. Ám ő visszatért, s ezzel bizonyította bátorságát…

Dzirun elmerengett.

Vajon miért tért vissza Jomoraj? És hol lehet most? Sikerült megmenekülnie üldözői elől, vagy utolérték, elfogták és borzalmas cölöpjeikhez hurcolták? Vagy halálra szurkálták a dárdáikkal? Vagy…

Mire Dzirun végiggondolta az összes lehetőséget, s azok folyományait, megvirradt. 0 egy szemhunyásnyit sem aludt, mégis erősebbnek és kipihentebbnek érezte magát, mint az éjszaka kezdetén.

Karjaiba vette Eluzt, lábkarmaival megragadta a dzserregőt, és felröppent a fáról az erdő fölé. Nem repült messze. Megpillantott egy csillogó patakot – talán ugyanazt, melyet már régebbről is ismert –, és leereszkedett. Lefektette a mozdulatlan lányt a partra, s fejét egy fűcsomón nyugtatta. Kezébe vizet merített, és lemosta Eluz arcát. Aztán lemosta egészében. Az a milliónyi apró sebhely, amely a lábujjaktól a homlokáig beborította a vékony testet, elgennyesedett, és a sebek közötti ép részeken is gennyes hólyagok keletkeztek. Dzirunnak fogalma sem volt, mit kezdjen velük. Néhány hólyagot akaratlanul is kipukkasztott a mosdatás közben, és a genny kifolyt… de maradt még épp elég.

Eluz mosdatás közben többször is megreszketett. Egyszer még a szemét is kinyitotta, és akadozva, összevissza hebegett:

– Síró Madzs… én nem… mert… óóó… ne, ne, ne… Síró… a bátyám… könyörgök, adj kegyeim… halál… óóóah, a démonok… Shmata… ó, ő halott… de nem… Sakcsun! SakcsunL. Síró Madzs… hah-hah!

Dzirun megpróbált kihámozni valami értelmet ezekből a szavakból, de nem sokra jutott. Próbálta eszméletre téríteni a lányt, ám a nyitott szemekben nem talált túl sok értelmet.

– O, te szegény Eluz! Miért futottál el tőlem!

A lány szeme lecsukódott, hebegése elenyészett. A patak túlpartján ordítások harsantak, s a dzsoma-hoogok harci vonyítása rezgette a levegőt.

Dzirun az ölébe kapta a lányt, s felröppent vele a fák közé, mi-elött a feléje suhogó nyílvesszők bármelyikükben is kárt tehettek volna. Teljes erejéből zúgatta szárnyait, s a patak vonalát követte. Remélte, hogy előbb utóbb felismeri majd azt a gázlót, ahol a menekülő Jomoraj balesetet szenvedett, vagy azt a tisztást, ahol annakidején a fakés megölte Randzsit. Vagy azt a farkasvermet, amely Cahu vesztét okozta.

A dzsoma-hoogok egy darabig üvöltve rohantak alatta, és nyilakat lőttek feléje, de aztán Dzirun átröppent a patak túloldalára, tisztességes távolra, s üldözői lemaradtak.

Ám azt biztosra vehette, hogy nem fogják feladni.

Amikor azt hitte, hogy messze lerázta őket, akkor is hallotta vonyításaikat és ugatásszerű bődüléseiket, s e kiáltásokat számos torok visszhangozta. A dzsoma-hoogok falkában vadásztak akár a vadkutyák, és ugatásaikkal jeleztek egymásnak, így hangolták össze a mozgásukat. Dzirun azonban nem törődött velük. Arra gondolni sem tudott, hogy ismét harcba keveredjen, s úgy gondolta, hogy amíg a levegőben van, úgysem tudnak ártani neki.

Fáradhatatlanul repült, s bár izmai egyre merevebbek lettek, igyekezett minél messzebbre jutni üldözőitől.

A keresett támpontokat nem találta meg, ám azt a hatalmas sík területet felismerte, amelyen napokkal ezelőtt futva keltek át. Azt a rétet, melynek közepén ő és Eluz hosszasan beszélgettek, melynek átszelése előtt Jomoraj békét ajánlott, s melynek végén a szerencsétlen Cahut utolérte a végzete…

Innen már összeállt fejében az irány.

Elfordult kelet-délkelet felé, és nem sokkal később már a hullámzó dombság fölött repült.

A dombok lábánál szelídített vadtehenek legeltek, s pásztoraik – két gyerekforma, satnya dzsoma-hoog – rikoltozva, kiabálva hadonászott az irányába. Egyikük még a pásztorbotját is feléje hajította, de ez nagyjából olyan próbálkozás volt, mintha valaki úgy próbálna elfogni egy nagy madarat, hogy földön sikló árnyékára veti ritka szövésű hálóját.

Dzirun még csak oda sem pislogott. A rikoltozó pásztorgyerekek és ugató kutyáik pillanatokon belül elmaradtak mögötte.

A hömpölygő dombság közepén ismét kénytelen volt leereszkedni pihenni. Beesett gyomra hangosan korgott, a szeme el-elho-

mályosodott. Az erőfeszítés alaposan megviselte. Éhes volt és szomjas.

Ennie kellett valamit.

Miközben repült, számos kisebb rágcsálót látott szétszaladni árnyéka elől. Ám a lánnyal a karjaiban még csak nem is gondolhatott a vadászatra.

Enni kell!

A sürgetés elől nem lehetett kitérni. Ha nem akarta, hogy a végső szükségtől vezérelve Eluz gyenge húsával csillapítsa étvágyát, élelmet kellett szereznie. És nem bogyókat, nem gyümölcsöket, nem gombákat – húst! Bármilyen húst!

Már a gondolatra is megindult a nyáltermelése, és rángatózni kezdett a nyelőizma.

Mivel korábban a magasból nem látott a közelben senkit, gyengéden lefektette a lányt az egyik dombtetőn, és a dzserregőt is mellé helyezte. Am e varázsbotot némi tétovázás után mégiscsak magánál tartotta. Ha valami váratlan helyzet adódik, jobb, ha ezt nem tudják elragadni tőle. És ha minden kötél szakad, vészhelyzetben ezzel talán ide tudja csalogatni az apró, szárnyas démonokat is, amik a segítségére lehetnek.

Miközben felfelé szárnyalt, ezen járt az esze. Vajon milyen messzire hallatszik el a dzserregő kelepelése? Meghallják vajon a scsethrák? Vagy ilyen messziről már használhatatlan?

És vajon azokat a kék villámokat, amelyeket Shmatava lőtt ki rá, hogyan lehet működésbe hozni? És vajon mi más egyébre jó még a dzserregő? Vajon miért akarta Nieh ily buzgón megszerezni?

Képzeletét szökőárként árasztották el ezek a kérdések, de a háborgó hullámok nem hozták magukkal a válaszokat.

Mint ahogy sok más válasz is hibádzott még.

Dzirun nem repült fel túl magasra, csupán négy-öt embernyire. Nem is volt szüksége többre, hogy belássa környezetét.

Egy közeli dombvölgyben mozgást észlelt, s két szürke bundájú üregi nyulat fedezett fel egy sötét lyuk közelében.

Dzirun előhúzta a fakést, és meglendítette.

– Rád bízom, melyiket kapod el!

A fakés pörögve szállt ki a kezéből a nyulak irányába; ám már félúton elfogyott a lendülete, s amikor elérte holtpontját, tehetet-

len fadarabként hullott le a fűbe. A halk zörrenésre anyulak felkapták a fülüket, és feszülten forgolódtak.

Dzirun elnyomott egy hangtalan szitkot az ajkai között, és megállapította, hogy a kés sok mindenre jó, de vadászatra nemigen. Hagyta elhajított fegyverét békében heverni, s saját kezébe vette az ügyet. Atbucskázott a feje fölött, átment bukórepülésbe, majd félúton irányt váltott, és éles szögben süvített a nyulak közé. Azok csak az utolsó pillanatban észlelték az árnyékát. Szétugrattak ugyan, ám ekkor már késő volt. Egyiknek az oldalát hasították fel az éles quetter lábkarmok, a másiknak pedig – amelyik egy ösztönös oldalszökkenéssel kitért a feléje villanó másik lábkarom elől – a koponyája loccsant szét. Dzirun ugyanis halálos biztonsággal csapta fejbe a dzserregővel, s még csak lelkifurdalása sem támadt amiatt, hogy a varázsbotot ilyen alantas eszközként használja.

Felkapta két zsákmányát, és máris ismét a levegőbe szökkent. A friss szél a szárnyai alá kapott, és felhajította a magasba. Dzirun soha ezelőtt nem jutott még fel ilyen sebesen az égbe, mint ez alkalommal. Szinte kúszott a nap felé, mintha láthatatlan kötélen húznák, vagy mintha íjhúrról pendítették volna ki.

Soha ezelőtt nem élvezte még ennyire a repülést.

Hangosan kacagott, és pörgött, forgott, bucskázott a levegőben, mint egy gondtalan, játékos vidra a vízben. Összevissza röpködött, összecsukta szárnyait, hagyta, hogy zuhanjon, ám a becsapódás előtti utolsó pillanatban oldalra vágódott, hanyatt fordult, s szinte kinyíló szárnyaival taszította felfelé magát a csodálkozó réti virágoktól.

Hogy honnan vette ezt a kunsztot, elképzelni sem tudta; egyszerűen csak tette, amit az ösztönei diktáltak. És közben megállás nélkül, boldogan kacagott. – Repülök!… Igen, repülök! Repülök!

Talán napestig elfickándozott volna a levegőben a nap melengető sugárkarjai között, ám gyomra korgása kijózanította. Felszárnyalt olyan magasra, amilyen magasra csak bírt, és a tájat csodálta. Délen, délkeleten és keleten a tenger végtelen kékjét látta egészen a látóhatárig. A part szürke, töredezett sávja kacajkeltően aprónak és kezdetlegesnek tűnt; mint ahogy egy tudatlan gyermek karcol vonalakat tompa játékkésével a puha fövenybe, A parti sziklák hihetetlen közelinek tűntek, ám ahogy a fiú végigvitte te-

kintetét a megteendő távolságon, sok-sok iramodásnyinak saccolta azt.

Ám még így is biztosra vette, hogy a lány súlyával megterhelve is elszárnyal odáig jóval azelőtt, hogy álmossága miatt pironkodó búcsúmosolyt öltene az óceánba csobbanó nap.

Az éhség azonban követelőbb, mint a sietség.

Dzirun leszállt, megkereste kését, és visszatért a lányhoz. A késsel lehántotta a nyulak bundáját, és a húsból kimetszette a legjobb részeket. Szívesebben ette volna parázs fölött megbarnítva, ám ellenséges földön, vérportyán tüzet gyújtani csak a legritkább esetben szokás. És most még az időt sem akarta pazarolni rá.

Falatról falatra, éhesen falt be kéttenyérnyi nyúlhúst, s az sem zavarta, hogy a hús nedvei lecsorognak ajkairól az állára, s onnan továbbcsöpögnek a mellére.

Valahogy, e pillanatban, a mámorító égi fickándozás után, már semmi nem tudta zavarni…

Ő legalábbis ezt gondolta.

Csak később nyilalltak belé az érzések.

Es Lijabar? Es Elűz? Es az, hogy quetterré váltál?

– Lijabar és Eluz, igen – motyogta akaratlanul. – És ez a másik… ezt nem tudom.

Megpróbált a lány ajkai közé is beerőltetni pár húscafatot, ám Eluz nem rágott, nem nyelt, s ő nem akarta megfojtani azzal, hogy leerőlteti a torkán.

Eluz nem tért magához, de izmai egyre többször rándultak össze görcsösen, és a testén átfutó remegések mindinkább merevek lettek.

Nem is mert arra gondolni, hogy Eluz meghalhat a karjai között azok után, hogy kimenekítette a dzsoma-hoog faluból, és ennyi küszködés árán magával cipelte.

Ennyi küszködés árán?

Igen. Hiszen csak az imént tapasztalta meg, milyen könnyed és mámoros tud lenni a repülés Eluz súlya nélkül. Ha nem cipelné magával, már rég elérte volna a partot.

Hah, a part!?

Kit érdekel a part? Kit érdekel a kehurun? Kit érdekel a három napon át tartó, fárasztó evezés?!

Eluz nélkül könnyedén átrepülhetne a Nyih-szigetre! Akár egyetlen nap alatt! Vagy még annál is rövidebb idő alatt!

De… Eluz nélkül?

Nem akart Eluz nélkül repülni. Eltökélte, hogy bármi áron magával viszi a lányt. Ha máshogy nem, akár holtan is, hogy a rokonok otthon megejthessék a shetmedót!

Evett még egy maréknyi nyúlhúst, s elgondolkodva elropogtatta még a porcos gerincet is. Észre sem vette, mit csinál. Aztán ölébe kapta Eluzt, és felröppent vele a dombok fölé.

Immár nem volt olyan mámorító a repülés, mint nem sokkal korábban. Fárasztónak és megterhelőnek hatott. Tele gyomra és a lány súlya erőnek erejével húzta lefelé. Dzirun azonban makacs elszántsággal repült abba az irányba, amerre a felhők közül a legmagasabb parti sziklákat látta.

Ahogy a parthoz közeledve a levegő az óceán szagától terhesen mind lejjebb és lejjebb csüngött, Dzirun úgy érezte, mintha a sós nedvesség rátelepedne izmaira, s immár minden egyes szárnycsapás fárasztónak hatott. Karjai elgémberedtek a lány súlyától, a gerince úgy feszült, mintha bármely pillanatban elroppanni készülne. A dzserregő nem volt nehéz, ám lábai, amelyek karmával tartotta, úgy elzsibbadtak, hogy repülés közben többször is ijedten pillantott le, mivel úgy érezte, hogy a varázsbot kicsúszott a karmai közül, és már csak a levegőt markolja.

Többször is le akart szállni, hogy megpihenjen, ám a parti sziklák már oly közel derengtek, hogy mindig úgy tűnt, már csak egyetlen szárnycsapás van hátra. Aztán még egy. És még egy…

Ám itt, a cél előtt már nem akarta feladni. Száját keményen összeszorítva, utolsó erejét kiaknázva csapkodott, és bár akaratlanul egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, elhatározta, hogy végigrepül, és csak a szürke sziklák közt fog leszállni.

Miközben közeledett, tekintetével egyre a tengert fürkészte, s minden csillanás, minden villanás odacsalta a tekintetét, mert azt képzelte, hogy a kehurunt pillantja meg a hullámok között.

Magában úgy képzelte, hogy Jomoraj rég ideért már, kivonszolta a csónakot a hullámverésbe, aztán megragadta az evezőket, és olyan messzire távolodott a szigettől, amilyen messzire tudott.

Ha így történt, akkor hogyan tovább?  

A lánnyal a karjaiban képtelen lesz elrepülni a Nyih-szigetig, az egészen biztos. Ha pedig Jomoraj elvitte a kehurunt, ő mivel menekül?

Magában ösztönösen a távolságot méregette.

Tegyük fel, hogy Jomoraj egész éjszaka és egész nap futott… A rettegés megkettőzte erejét, és ina szakadtából menekült…

Akkor sem érhetett még ide előtte, hiszen ő pedig repült. Igaz, éjszaka pihent, ám hajnal óta szinte megállás nélkül a levegőben suhant, s csak vadászni és enni állt meg egy kis időre.

Nem, Jomoraj nem érhetett még ide, s a kehurun ott lesz, ahol hagyta…

Nem sokkal később elérte a partot, és zihálva, kimerülten ereszkedett le a nedves fövényre. Kilihegte magát, aztán letérdelt, és megmosta a lány arcát a langyos vízben. Remélte, hogy Eluz legalább egy pillanatra kinyitja a szemét, de az a mély szempár továbbra is lehunyt maradt. Dzirun maga is megmosdott, majd, mivel a fövenyt nem találta elég biztonságosnak, ismét felnyalábolta a lányt, s felröppent vele egy magas szikla tetejére, ahonnan beláthatta a terepet.

Nem tapasztalt semmi mozgást a csapongó sirályokon és a parton mászkáló rákokon kívül, ám ezzel nem elégedett meg. Eluzt lefektette egy mohos részre, majd felröppent a magasba.

A fáradtság még ott csomósodott izmaiban, ám így, a lány súlya nélkül könnyedén és felszabadultan szárnyalt még ebben a sótól terhes, nehéz levegőben is. Felkúszott csaknem a szürke párnafelhők aljáig, s amikor a fekvő lányt csupán apró porszemnek látta, kitárta szárnyait, lefelé siklott, és prédára leső sasként körözött a part fölött. Közel s távolt nem látott semmi olyasmit, ami veszélyt jelentene; egyetlen dzsoma-hoog sem ólálkodott a környéken, s ameddig ellátott, a vízen nem bukdácsoltak öblös dsolongák.

Könnyedén leereszkedett a lányhoz, majd amikor látta, hogy Eluz még mindig mozdulatlan, lendületes léptekkel kifutott a szikla széléig, és a szomszédos – valamivel alacsonyabb – sziklaorom felé rugaszkodott. Szárnyaival segítette szökkenését, s korrigálta ennek a félig ugrásnak, félig repülésnek az irányát.

Éles tekintetével azt a sziklát fürkészte, amelynek barlangjában a kehurunt elrejtették. Az igazság az, hogy amikor ideérkeztek, ő csak felületesen jegyezte meg a helyet, mivel úgy gondolta, hogy Jomoraj, Hedsharad vagy Csergoraj tévedhetetlenül vissza-

találnak majd. Valahogy akkor meg sem fordult a fejében, hogy ő egyedül tér vissza, s neki magának kell megkeresnie…

Pedig, mint kehuainfőnöknek, erre is gondolnia kellett volna! A vérportyák többsége súlyos veszteségekkel jár. Aki vadászni indul és prédára les, tudnia kell, hogy belőle is könnyedén zsákmány lehet.

Szikláról sziklára röppent, és a partot vizsgálgatta, emlékeiben kutatott. Hol lehet vajon a keresett barlang?

Már legalább két iramodásnyira eltávolodott a lánytól keletre, és épp vissza akart fordulni, amikor megtalálta, amit keresett. A ferde szikla, amely alá a kehurunt betolták valóban tökéletes álcázást biztosított. Dzirun már csaknem elment mellette, amikor rádöbbent, hogy ez lehet az a hely. Bepillantott alá, és fellélegzett, amikor a kehurunt megpillantotta.

 - Shmatavának hála… – motyogta ösztönösen, aztán fancsali képet vágott; szinte önmagát gúnyolta. – Shmatavának hála?!

A kehurun érintetlen volt; a hátsó részében ott hevert az élelem. A gyümölcsök kissé megfonnyadtak, a sózott húsok fadaraboknak látszottak, s a letakart köcsögökben a víz állottnak tűnt – de senki nem nyúlt semmihez.

Dzirun eloldozta a szíjakat, és nekifeszült a súlyos csónaknak, hogy a kavicsos részen letolja egészen a sötét barlangban hullámzó vízig, de aztán megtorpant.

Miért ez a sietség? – kérdezte magától.

Persze, ösztönei azt diktálták, hogy tolja mielőbb vízre a kehurunt, hozza ide a lányt, és evezzen el a szigettől, amilyen messze csak tud.

De…

Ha ezt megteszi, mi lesz Jomorajjal?

Jomoraj egy alattomos, gyáva féreg, ez igaz – de mégiscsak a kehurtársa! És bárhogy viselkedett is korábban, mégiscsak visszajött érte a dzsoma-hoog faluba, és vakmerő támadásával megmentette az életét. Ha Jomoraj akkor nem tér vissza, ő ezóta már halott lenne.

Neki köszönheti az életét: nem hagyhatja itt pusztulni! Nem viheti el az egyetlen menekülési esélyét!

Dzirun merőn bámulta a kehurunt. Olyan könnyű lett volna letaszítani a tengerig, beleülni, és megragadni az evezőket! Annyira nagyszerű érzés lett volna újra a tengeren ringatózni…

De hogy tehetne ilyet?!

Egyelőre elodázta a döntést. Elhatározta, hogy vár legalább egy napot. De legalábbis itt tölti ezt az éjszakát, s ha holnap reggelre Jomoraj nem ér ide, akkor nincs tovább értelme a várakozásnak; úgy tekinti, hogy meghalt. Mert legkésőbb reggelre ide kell érnie! Még akkor is, ha nagy kerülőkkel menekül, és éjszakánként hosszabban is megpihen.

– Reggelig…

Dzirun ezzel az elhatározással csaknem teljesen megnyugtatta lelkiismeretét. Ám mielőtt végleg megnyugodhatott volna, új kérdések vetődtek fel benne.

Mi van akkor, ha Jomoraj nem ér ide reggelre? Mégpedig azért nem, mert nem menekülni próbál, hanem még mindig a dzsoma-hoog falu körül ólálkodik, s azt lesi, hogyan menthetné meg őt?

Dzirun szinte megdermedt erre a gondolatra.

Á, nem! Jomoraj nem olyan ostoba… És nem annyira vakmerő, hogy ezt megtegye.

De mi van, ha mégis visszatért a bátorsága, s ezt bizonyítani is akarja? Hiszen az sem rá vall, hogy visszatért megmenteni őt! Es mégis visszajött!

Ha viszont így van, akkor a legnagyobb igazságtalanságot követné el, ha sorsára hagyná társát, aki életét kockáztatva épp őt próbálja megmenteni.

Dzirun idegesen feszengett.

– Oóóóóóóóóóóóóóóóó…

Hogy lehet ezt eldönteni? Mit tennének ebben a helyzetben a régi madzsun hősök? Mit tenne ebben a helyzetben Lijabar?

A derekáról lelógó fejre pillantott. Leoldotta a szíjat, amellyel bátyja fejét a hajánál fogva rögzítette, s letette az összeaszott maradványt a kehurunba a dzserregő mellé.

– 0, Lijabar, adj tanácsot! Dybukkolj bennem! Behunyta a szemét, és várt.

Semmi.

No persze, nem is így szokott történni a dybukk… De valahogy most azt képzelte, hogy ennyire egyszerű lesz. Vagy inkább azt vágyta, hogy ennyire egyszerű lesz!

– Lijabar, megtettem, amit kértél. Elhoztam a fejed. Segítettem neked. De most te segíts nekem!

Semmi. ,

Dzirun bemászott a csónakba, hanyatt feküdt, és behunyta a szemét. Fáradt volt és zaklatott.

– Aludni fogok – motyogta áz orra alatt. – Könyörögök, Lija-bar, dybukkolj álmomban, és adj tanácsot! Menni vagy maradni?

Aludni próbált, ám ez nem ment könnyen. Szíve hevesen dobogott. A fiú számolta a szívdobbanásait, álmot próbált kényszeríteni magára, ám ahelyett, hogy tényleg elaludt volna, kényelmetlen gondolatok kezdtek keringeni a fejében.

Amikor a vérportyáról visszatér, a Tanács elé kell majd állnia és beszélnie. De mit fog mondani a madzsu-roon véneinek a történtekről? Hogyan fogja megmagyarázni teste átváltozását? Hogyan magyarázza majd el, hogy megölte Shmatavát, a madzsunok istenét? Mit gondolnak majd róla? Hogyan ítélik meg? Harcossá avatják és dicsőítik, vagy kiátkozzák, és örökre száműzik? Vagy hazugnak nevezik és kigúnyolják? Vagy ott helyben megölik?

És a Nyehwozza? O mit tartogat számára?

Végrehajtotta a feladatot, amit rábíztak, elhozta a Nyehwozzá-nak, amit kért. Vajon jutalomra számíthat? Vagy kegyes halálra? Hogy ne beszélhessen a Nyehwozza titkáról többé soha senkinek…

Dzirun bosszúsan felhorkant:

– Miért nem bírok elaludni? Egy hang válaszolt a fej ében:

Hiszen már alszol. Azt álmodod, hogy álmatlanul forgolódsz és nem tudsz elaludni, de valójában már alszol.

– Lijabar?! Te dybukkolsz ismét az álmomban. Nem, Síró Madzsun, én nem Lijabar vagyok. – Eluz!

Eluz.

– Óóóóóó, meghaltál, Eluz?! És most te dybukkolsz bennem? De ez hogy lehet? Nem végeztem el lelkeddel a shetmedót…

Ez nem dybukk. Még élek, Síró Madzsun.

– De akkor hogy jelenhetsz meg álmomban? Mindketten álmodunk, s álmaink egymásba fonódnak.

– Oóóó, Eluz, tudsz nekem tanácsot adni? Bármikor.

– Mit tegyek? Ébredj fel!

– Ébredj ek fel?… De miért? Most azonnal!

Dzirun felült a csónakban, és kábán pislogott. Képtelen volt eldönteni, hogy valóban aludt-e vagy csak képzelődött. Ám agyában visszhangokat verve még ott cikáztak a lány utolsó szavai: „Ébredj fel! Most azonnal!”

Kiugrott a csónakból, és kirohant a ferde szikla árnyékából. Fel sem merült benne, hogy Lijabar fejét és a dzserregőt magával vigye; ott hagyta mindkettőt a homályos részen.

A nap még ugyanolyan magasságban bámészkodott, mint amikor utoljára látta. Még ha aludt is, és nem csak képzelődött, álma meglehetősen kurtára sikeredett.

Elrugaszkodott a talajtól, és meglendítette szárnyait. Felkúszott a magasba, és arrafelé bámult, amerre a lányt hagyta. Az apró alak még mindig mozdulatlanul hevert a legmagasabb szikla csúcsán.

Azonban a szeme sarkából mozgást észlelt az erdő irányából.

A bokrok közül egy nyurga, fekete alak vágtatott elő bikaháton, s sarkaival egyre gyorsabb sebességre próbálta ösztönözni a vadul dübörgő állatot. A bika patái egy pillanattal később már a nedves fövenyt lyuggatták.

– Jomoraj…

Az erdőből ekkor újabb fekete alakok rontottak ki; megtermett, fegyveres dzsoma-hoog harcosok. Most nem ugattak, nem vonyítottak, csak inuk szakadtából rohantak, s kezükben dárdát, fabunkót vagy kőfejű baltát szorongattak. A bikaháton vágtató madzsunt üldözték.

Jomoraj előnye tekintélyes volt; csaknem másfél iramodásnyi. Am volt valami, amit a madzsun fiú nem láthatott, az égben lebegő Dzirun viszont igen.

A szürke sziklák között dzsoma-hoogok lapultak, és a közeledő madzsunt lestek. Voltak vagy két tucatnyian. Valószínűleg az idő alatt lopózhattak ide, miközben Dzirun a kehurunnal bajlódott és megpróbálta álomba ringatni magát. Elébe vágtak a menekülőnek, és lesből próbálnak lecsapni rá.

Jomoraj pedig épp a karjukba vágtat.

– Shmata…

Dzirun elfojtotta a káromkodást az orra alatt. Tudta, hogy közbe kell avatkoznia. Összecsapta szárnyait, átment zuhanórepülés-

be, és süvöltve zúgott a part menti sziklák felé. Mintegy elmosódott, lassított mozgásként érzékelte, hogy a sziklák közt rejtőzködő dzsoma-hoogok némelyike megfeszíti íját.

– Jomoraaaaaaaaaaj! – rikoltotta zuhantában, aztán oldalra fordult, és csaknem vízszintesen suhant.

Hatalmas shimaranlövedékként csapódott be társára, és bár nem akart fájdalmat okozni, ösztönei vezérelték izmost testbe mélyedő karmait. Jomoraj fájdalmasan felsikoltott, ahogy a félelmetes quetterkarmok az oldalába és a combjába mélyedtek, és kétségbeesetten vergődött.

Neeee, Cápaölő, neeeee! Én nem akartam… nem akartalak otthagyni…

Az esztelen shegavunya azt képzelte, Dzirun azért csapott le rá, hogy bosszút álljon gyáva futása miatt.

Nyílzápor suhogott a parton. Tucatnyi vessző fúródott a bikába. Az állat felbukott, és fájdalmasan bőgött.

Dzirun a tenger felé ragadta el prédáját.

A dzsoma-hoogok fejhangú vonyítással rontottak ki a sziklák közül. Kövek és nyilak záporoztak. Am céljukat tévesztve hullottak alá és csobbantak bele a hullámverésbe.

Jomoraj még mindig nem fogta fel, mi történik.

– Tegyél le, különben…

Dzirun oldalába fájdalom nyilallt, s az égető lüktetés végig-vánszorgott teste minden porcikáján.

– Megvesztél, Jomoraj?!

A nyurga madzsun vergődött a quetterkarmok között, és újra meg újra megszúrta elrablóját a fegyverével. A csodadárdával!

Dzirun oldalra bucskázott a levegőben, és terhével együtt a tengerbe zuhant. Egy szívdobbanásig a levegő süvített a füleiben; aztán éles csobbanás tompította el dobhártyáit, s langy szürkeség nyalta körül fájdalomtól lüktető testét. Aztán zuhanásában meglassulva a tengerfenéknek csapódott.

Ösztönösen elengedte Jomorajt.

A csodadárda lüktető hegye végigszántotta bal combját a térdétől az ágyékáig, és ez olyan volt, mintha izzó fémet fektettek volna a bőrére.

Oldalra hengeredett, hogy kikerüljön döféstávből, és talpra evickélt. Egy pillanattal később kibukkant a vízből, és sivítva

szívta be tüdejébe a levegőt. Egy hullám megbillentette oldalról, ám még a part közelében volt – alig negyven-ötven lépésnyire a fövénytől –, és a víz csupán a derekáig ért.

Am az az eszetlen Jomoraj még ebben a csekély vízben is képes lett volna megfulladni. Dzirun gondolkodás nélkül bebucskázott a víz alá, és vad csapásokkal arrafelé úszott, amerre a társát sejtette. Karmai már a második csapásnál ruganyos húsba akadtak, és felszakították a bőrt. Elkapta Jomoraj nyakát a baljával, a jobbjával pedig az üstökét ragadta meg. Talpra kecmergett, és heves rántásokkal kiemelte társát a víz alól. Jomoraj tengervizet köpött, és öklendezett. Két kezével a szeme elé kapkodott, mintha méheket próbálna elhessegetni az arca elől.

– Hol a dárda?! – üvöltötte Dzirun. – Hol a csodadárda?!

– Vízbrgh…

A dzsoma-hoogok vonyító harci üvöltéssel gázoltak be a hullámverésbe. Nyílvesszők csobogtak a két madzsun körül.

– Gyere! – recsegte Dzirun, és oldalra vetette magát. Elmerült a víz alatt.

Tempózó lába egy botnak csapódott, a dárda nyelének.

Átfordult a feje fölött, és jobb kezével megragadta a mágikus fegyvert. A víz alatti maszatos homályban sötét lábak kavarták a vizet; Jomoraj futva próbált menekülni.

Dzirun elrúgta magát, és hatalmas csapásokkal úszott a víz alatt. Az a hosszú-hosszú idővel ezelőtt vívott küzdelem jutott az eszébe, amikor a cápákkal viaskodott. Akkor jóval esetlenebbül mozgott a tengerben, ám tüdeje ugyanúgy nem akart szétpattanni a belé préseltlevegőtől, mint ahogy most sem. És most a quetter-test még alkalmasabbnak bizonyult a víz alatt úszásra, mint a madzsun fiú teste.

Cápaölő úgy suhant a felszín alatt, akár egy vérszagra mozduló cápa. Szárnyai helyettesítették uszonyait.

Pillanatok alatt eltávolodott attól a helytől, ahová a nyílvesszők potyogtak. Aztán amikor térde egy homokpadnak ütközött, hirtelen felállt. A csodadárdát ott szorongatta a kezében; a víztől csöpögő dárdahegy kékesen villogott.

A vízbe rohanó dzsoma-hoogok háta mögé került. Az ellenséges harcosok a kétségbeesetten menekülő Jomorajt űzték.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – harsogta Dzirun törzse csataüvöltését, hogy magára vonja ellenségei figyelmét. – Je-haraaaaaaaaay!

A dzsoma-hoogok dühösen ordítva fordultak meg, és néhányan máris feléje gázoltak, íjhúrok pendültek.

Dzirun máris alábukott, és a parttal párhuzamosan úszott, abba az irányba, amerre a társa menekült.

Pár szívdobbanással később a feje egy vaskos fekete lábnak ütközött. Vaktában előredöfött a csodadárdával, de elhibázta a célt, és riadtan oldalirányba evickélt.

Roppant méretű, súlyos bunkó csapott le odafentről, és az oldalánál a víz pezsgett, fröcsögött.

Dzirun a második döfést már nem hibázta el. A dárdahegy húsba mélyedt, és a víz megsötétedett a kiomló vértől.

A súlyos fabunkó ismét a vízbe csobbant, ám ekkor nyelét már nem markolták fekete kezek. Akadálytalanul süllyedt le egészen a zavaros fenékig.

A dzsoma-hoog térdre hullott, mintha előrenyújtott kezeivel elejtett fegyvere után kotorászna, és egy magas hullám átcsapott a feje fölött. Dzirun ismét kiemelkedett a vízből, és dárdáját a levegő után kapkodó, sebesült dzsoma-hoog kitátott szájába döfte.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay!

Nem volt a közelében más ellenfél. Az összes dzsoma-hoog a másik madzsunt üldözte.

Jomoraj izmai szakadtából a parttal párhuzamosan gázolt a derékig érő vízben a szürke sziklák irányába. Az óriás termetű dzsoma-hoogok azonban felismerték szándékát, és megpróbáltak elébe vágni. Nekik alig térden felül ért a víz, és súlyos cölöplábaikkal sokkal nagyobbakat léptek.

Jomoraj is érezhette, hogy nem fogja elérni a sziklákat, és úgy visított, akár egy vágni vitt vadmalac. A nyomában törtető dzsoma-hoogok már csaknem beérték, mások pedig eléje vágtak, s elzárták az útját.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay! – üvöltötte Dzirun, és a társára támadó dzsoma-hoog felé repítette a csodadárdát. – Kapd el, Jomoraj, kapd el!

A dárda cuppanva állt bele az élen törtető dzsoma-hoog hátába, és lüktető hegye a fekete mellkasból bukkant ki. A harcos arc-

cal előre a vízbe bukott. Jomoraj megragadta a dárdanyelet, és kétségbeesetten zihálva rángatta.

A víz sötétvörösen hullámzott körülötte.

Aztán a fiúnak sikerült kirántani a dárdát a haldokló testből. Épp időben ahhoz, hogy gyomron döfhesse vele szemből érkező támadóját.

– Ez az! – süvöltötte Dzirun. – Csináld ki őket!

Hatalmas ütés érte a bal vállán, aztán valami az álla jobb oldalának csapódott, majd a vízbe csobbant. Valami pedig a feje mellett süvített el.

Kövekkel dobálják, vagy shimarannal lőnek rá?

Dzirun habozás nélkül hasra vettette magát a sekély vízben, lebukott a felszín alá, és erőteljes csapásokkal Jomoraj felé úszott. Hátba akarta támadni a Jomorajt üldöző dzsoma-hoogokat.

Úszás közben rántotta elő kését, és maga elé tartva, szárnyaival és lábaival csapkodva úgy siklott előre, akár egy angolna. Húsz szívdobbanással később már ott volt a dzsoma-hoogok között.

A tenger démonaként emelkedett ki a vízből, és mielőtt a közvetlen közelében bámészkodó dzsoma-hoog ocsúdhatott volna, a lapockája közé mártotta kését. Aztán amikor az ellenséges harcosok üvöltve rontottak feléje, ismét alábukott, és a víz alatt úszott teljes erejéből. Amikor úgy érezte, hogy már nem érhetik el, kidugta a fejét, de csak annyira nézett körül, hogy betájolja újabb áldozatát.

Jomorajnak nyomát sem látta. A nyurga madzsun vagy végleg elmerült egy halálos csapás alatt, vagy bemenekült a sziklák közé. Mindenesetre az elterelő művelet jól sikerült; a dzsoma-hoogok immár Dzirunt üldözték.

Ő pedig bosszúvágytól hajtva vadászta őket. Kiszemelte a többiektől eltávolodott, magányos harcosokat, a víz alatt úszva nagy ívben mögéjük került, s közvetlenül mögöttük bukkant fel, mint a halál démona. Mire a leendő áldozat rádöbbent, hogy mi csobbant mögötte, a kés már belemélyedt a hátába, átszúrta a tarkóját vagy felhasította az oldalát.

A dzsoma-hoogok rekedten vonyítottak dühükben, ahogy sorra elhullottak társaik, s egymáshoz tömörültek, hogy ne szolgáltassanak könnyű célpontot a tengeri démonnak. Sokan közülük kirohantak a partra, és csak onnan rázták az öklüket vagy a fegyve-

rüket. Megint mások pedig íjjal a kézben lestek a démon felbukkanását.

Akik a vízben maradtak, dárdával a kézben lestek a hullámokat, hogy felnyársalják, amint felbukkan. Ám hiába maradtak egy csoportban, Dzirun így is megtalálta ellenük a leghatásosabb támadási módot. Amikor közel úszott, nem bukkant ki a vízből, hanem lemerült a sötét fenékig, szinte centiről centire kúszott közelebb, s amikor karnyújtásnyira ért, villámgyors mozdulatokkal metszette el a kiszemelt áldozat boka- vagy térdinait, s amikor a fekete óriás megtántorodott, a kés ismét lecsapott.

Dzirun határozottan élvezte fölényét, és egyre vakmerőbb lett. Néha csupán amiatt bukkant ki a vízből négy-öt lépésnyire ellenfeleinek csoportjától, hogy hangos rikkantásokkal kigúnyolja őket. Aztán amikor azok megindultak feléje, ismét elmerült, körbe úszott, és hátba támadta a lemaradozókat.

Ráadásul az elsőként megölt harcosok „éledezni kezdtek”, s a lanyhán hullámzó vízben már nemcsak élők, de zombik is lépkedtek.

Dzirun hangosan kacagott a dzsoma-hoogok tanácstalanságán, s magasba emelte kését.

– Mondd a zombiknak, hogy támadják meg az élőket!

A zombik már mozdultak is. A parancs eredményessége azonban koránt sem volt olyan hatásos, mint azt a fiú szerette volna. A zombik esetlenül mozogtak a vízben, és a legkisebb hullám is megbillentette, feldöntötte őket.

Arra azonban elég jó volt ez, hogy még inkább megossza a dzsoma-hoogok figyelmét, és a szárazföld felé sodorja őket.

Dzirun körülbelül háromnegyed iramodásnyira volt a parttól. Itt már nem ért le a lába, ám ő tagjainak könnyed mozgásával képes volt mellig kiemelkedni a vízből. Hangosan, gúnyosan és megvetően kacagott, s törzse harci kiáltását hallatta:

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay! A sziklák felől választ hozott a szél:

– Madzsu-roon, je-haraaaaaaaaay!

Dzirun odakapta a fejét, és arcán öröm villant. A sötét sziklabarlangból ekkor evezett ki a szabadba Jomoraj, s amikor kiért a napra, diadalmasan rázta a feje fölött az evezőjét.

– Madzsu-roon!

– Je-haraaaaaaaaay! – harsogta Dzirun, és tölcsért formált a kezéből, úgy ordította oda. – Evezz tovább, Jomoraj! Evezz tovább… és két iramodásnyira várj be engem és Eluzt!

– Madzsu-roon! – üvöltötte a nyurga fiú, és mintegy válaszképpen ismét megrázta a feje fölött az evezőt, de aztán nyílvesszők csapódtak a hullámok közé a közelében, s ő nyakát behúzva terjes erejével evezni kezdett.

Dzirun fekete testeket pillantott meg a környező sziklákon. Ujabb dzsoma-hoog harcosok érkeztek a partra, s íjászok kapaszkodtak fel a szürke sziklákra – nyilván azért, hogy belássák a területet, s a magasból keressenek célpontokat.

Még annak a hatalmas sziklának az oldalán is mászott két-három dzsoma-hoog, ahol a lányt hagyta.

– Oóóóó, Eluz! – suttogta döbbenten a fiú, és ügyet sem vetve tovább a part felé robogó hullámokkal szembe bukdácsoló kehu-runra, elrúgta magát a vízből.

Repülni szeretett volna. Mivel azonban lábai alatt nem volt szilárd támasz, ahelyett, hogy felröppent volna az égbe, idétlen szárnycsapásával alámerült egy lanyha hullámnak. Fel sem bukkant, hanem oldalra fordult, és teljes erejével a part felé úszott; egy olyan részre, ahol közel s távol nem tartózkodtak dzsoma-hoogok. Aztán amikor ismét kibukkant, lábát megvetette a tengerfenéken, s itt a víz már csak derékig ért.

Egy kissé megrogyasztotta térdét, s úgy rúgta el magát teljes erejéből, mintha fel akarna ugrani egészen a napig. Szárnyait épp a megfelelő ritmusban mozdította, s erőteljes csapásokkal kúszott feljebb, egyre feljebb. Vízcseppek záporoztak vissza testéről és átázott tollairól egyaránt.

Attól eltekintve, hogy szárnyait a szokásosnál jóval súlyosabbnak érezte, semmi gondja nem volt a repüléssel. Igaz, erőt kellett adnia minden csapásába, de még így is könnyebben emelkedett, mint Eluzzal a karjaiban.

Harsány ordítás jelezte, hogy felfedezték, és vonyító, ugató dzsoma-hoogok tódultak abba az irányba, amerre repült. Ő azonban nem foglalkozott velük; tudta, hogy nem érhetik el időben. S még ha odaérnének alá, nekik akkor sincsenek szárnyaik, hogy felröppenjenek hozzá a levegőbe. Ahhoz pedig már most elég magasra emelkedett, hogy ne érjék el a felhajított dárdák. A nyílvesszők viszont…

Nos, az egészen más dolog.

A nyílvesszők elől nem tudott eltűnni. Tudta, hogy az íjászokkal még meggyűlhet a baja.

Legfőképpen az a három aggasztotta, akik Eluz szikláját mászták. Az öblös ugatások jelentését ők is értették, mert ketten közülük abbahagyták a mászást, megvetették a lábukat, lekapták a hátukról az íjukat, és máris nyílvesszők után kotorásztak.

Dzirun nyílegyenesen feléjük repült. Agyában ott dübörgött a gondolat, hogy semmi esélye, vissza kellene fordulnia, sorsára hagyni Eluzt és remélni, hogy nem fedezik fel…

Am az a harmadik, aki amiatt nem hagyta abba a mászást, mert nem lett volna elég széles felület, ahol a lábát megvethetve lövöldözhet, pillanatokon belül felér a szikla tetejére, és vaknak kellene lennie ahhoz, hogy ne lássa meg az eszméletlenül heverő teremtést. Akkor pedig Eluznak vége…

Már alig pár tucat karnyújtásnyira volt az íjászoktól, és körülbelül másfél embernyivel magasabban, mint azok. Visszafogta a sebességét; alig csapkodott. Inkább csak kitárt szárnyakkal vitorlázva vízszintesen suhant, mint repült. Lazított, izmait próbálgatta. Hogy amikor majd kell, hirtelen villámként tudjon előrelendülni.

Azok ketten szinte egyszerre feszítették meg a húrt.

Csodálatos célpontot nyújthatok! – villant át a gondolat Dzirun fején, de még mindig nem tért ki. Siklórepülésben közeledett, és árnyalatnyit lejjebb ereszkedett.

Azt a pillanatot leste, amikor a dzsoma-hoogok kellően célba vették, és pendülve szólal meg a húr. Nem akarta megvárni a pen-dülést – csupán az azt megelőző szívdobbanást.

Lőjetek már!

Mielőtt látta volna kiröppenni a vesszőket, oldalra vetette magát, és megperdült a levegőben. Nem érzékelte, hogy vajon a megfelelő pillanatot sikerült-e elkapnia, de már nem volt idő a helyzetet mérlegelni. Mindenképpen végre akarta hajtani azt a mozdulatsort, amit tervezett.

Átbucskázott saját feje fölött, aztán összezárt szárnyakkal zuhant. Majd ismét oldalra fordult, és erőteljes csapásokkal emelkedett, mint a szárnyas veszedelem.

Alulró felfelé zúgva rontott a két íjászra.

Az egyik vesszőt még zuhantában érzékelte elsuhanni valahol a feje fölött, a másik íjász viszont még mindig feszesen tartotta az íjhúrt. Dzirun – lesz, ami lesz – egyenesen őt vette célba.

Nem látta kirepülni a vesszőt, nem hallotta az íjhúr pendülését, csak az ütés erejét érezte a bal vállán, s csaknem hanyatt zuhant. Oda sem kellett pillantania ahhoz, hogy tudja, tollas nyílvessző áll ki a vállából.

Azonban a lendületét még ez sem tudta visszatartani. Hörögve zúdult rá a rettegve felsikoltó íjászra, és miközben rettenetes erővel nekicsapódott és a sziklához préselte, az oldalába vájta görbe lábkarmait. Forró és puha szervek simultak talpának és lábfejének, vér fröccsent.

Dzirun ledöntötte lábáról áldozatát, jobb kézkarmával feltépte a torkát, lábkarmaival pedig kiontotta beleit és pillanatok alatt kizsigerelte. Bal lábkarmát kirántotta, de a jobbja beleakadt a haldokló dzsoma-hoog gerincébe, s kénytelen volt eltörni a csigolyás oszlopot. Egy pillanattal később kiszabadult, és óvatos szárnycsapásokkal biztosította egyensúlyát, hogy le ne zuhanjon a szikla meredek oldaláról. Kibelezett áldozatát felkapta, és ahogy megperdült, maga elé tartotta.

Jól működtek az ösztönei. A másik íjász ugyanis immár másodjára feszítette meg fegyvere húrját. Am kapkodva kilőtt nyílvesszője társa pajzsként használt testébe fúródott.

Dzirun lehajította a tetemet a mélybe, és két gyors szárnycsapással ráröppent az íjászra. Annak már nem maradt ideje újabb vesszőt kilőni, s mérgesen ordítva buzogányként próbálta használni az íját. Csapása erős volt és pontos, s az íj vaskos szára fájdalmasan mellkason találta Dzirunt, ám mindez már nem mentette meg a fickó életét. Az íj szár reccsenve eltört, éles karmok tépték fel a dzsoma-hoog vaskos torkát, s félelmetes quetteragyarak mélyedtek a vállába. S az azt követő pillanatban már a máját és a veséjét hámozták a gyilkos lábkarmok.

Dzirunt teljesen hatalmába kerítette az öldöklés, és semmi más színt nem érzékelt, csak a vöröset, nem hallott mást, csak saját vére dübörgését, nem érzett mást, csak a vér szagát és a nyelvén szétáradó vér ízét és gőzölgését.

Undorodva köpködte; fuldoklott az emberi hústól és vértől.

A madzsunok gyűlölik az emberhúst; ha nem rokonaik vagy barátaik shetmedójáról van szó. Felfordul tőle a gyomruk.

Kirántotta agyarait a vállcsontból, mielőtt a szétszaggatott, felhasított test magával rántotta volna a mélységbe. Aztán hagyta menni.

A harmadik íjász már alig pár karnyújtásnyira kapaszkodott a szikla felső peremétől. Odalentről lüktető zsongásként hallatszott fel a tehetetlen dzsoma-hoogok vonyítása, és Dzirun még annyira sem méltatta őket, hogy lepillantson. Felfelé lendült.

Utol kell érni a fickót, mielőtt megveti odafenn a lábát, és fel-ajzza íját!

Hatalmas csapásokkal emelkedett. Látta, ahogy a kapaszkodó dzsoma-hoog hátrapillant a válla fölött, szeme elkerekedik a rémülettől, s még eszelősebb sietséggel vonszolja testét egyre feljebb, egyre feljebb.

Dzirun féloldalasan repült; bal válla teljesen elzsibbadt a belefúródott nyílvesszőtől, s langymeleg vér csorgott, csöpögött le az oldalára, s onnan még tovább a combjára. Bal szárnyát alig bírta mozgatni, s minden egyes csapásnál tüzes késpengék vagdalták bal oldalát.

Ám nem engedhette át magát a fájdalomnak. Fel, fel! Egyre feljebb!

A dzsoma-hoog felhúzódzkodott a peremre, és felkönyökölt. Már emelte a térdét, hogy azt is megvesse odalenn. És Dzirun még legalább öt embernyivel lentebb volt.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – harsogta teli tüdőből. – Je-haraaaaaaaaay!

A dzsoma-hoog rettegve felsikoltott, kezei megreszkettek, s emelkedő térde lecsúszott a peremről. Épphogy meg bírta tartani saját súlyát.

Dzirun ezzel időt nyert. Félelmetesen felkacagott, és ismét elharsogta kiáltását. Immár olyan közelről, hogy szinte belesüvöl-tötte a fickó fülébe:

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay!

A dzsoma-hoog érezhette a tarkójánál a sötét szárnyak suhogását, s lapockái bizseregtek a feléje lendülő karmoktól.

Hátborzongató sikollyal elengedte a sziklaperemet, és ellökte magát. Inkább leugrott, mintsem hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben a hátába kapja a támadást. Körülbelül egy embernyit zuhant, aztán a sziklának csapódott, és kapkodva, kaparászva próbált fogást keresni. Miközben egész testével a sziklához tapadva

tovább csúszott a feneketlen mélység felé, szétforgácsolta körmeit és véresre horzsolta ujjbegyeit.

Dzirunt viszont annyira meglepte ez a váratlan taktika, hogy már nem bírta visszafogni a lendületét, és teljes svunggal belerepült a sziklába. Erezte, hogy a szögletes, éles sziklaperem az alsó bordáinak csapódik, és felhorzsolja hasát, mellkasát, ám ő hihetetlen reflexszel meg tudott kapaszkodni, és a szárnyaival is segítette mozgását.

Miközben ott lógott a peremen, és bal válla elviselhetetlenül lüktetett, látta, hogy a dzsoma-hoog is szerencsésen landolt egy szélesebb teraszon. Összesen tizenöt-húsz métert csúszott és zuhant lefelé, s bár teste jelentős részén véresre horzsolódott a bőr és a fickó alig volt eszméletén az átélt szörnyűségtől, máris az íja után kapkodott.

Meg is találta azt – darabokra törve.

Dzirun ellökte magát a sziklaperemtől, és szárnyaival megtartotta magát abban a magasságban. Az első gondolata az volt, hogy leereszkedik, és végez áldozatával, ám aztán rádöbbent a dolog fölösleges voltára.

Miért vesztegetné az időt arra a szerencsétlenre? Miért pazarolná az erejét a gyilkolásra? Az a nyavalyás már semmit sem árthat neki. Még ha lenne olyan esztelen, hogy ismét megkísérli a felkapaszkodást, akkor sem érhetne oda időben. Íja pedig nincs már, amivel lövöldözhetne rá…

Hadd éljen!

Féloldalas, erősen jobbos csapásokkal a szikla teteje fölé emelkedett, majd fájdalmát leküzdve abba az irányba repült, ahol a lányt hagyta. Legnagyobb meglepetésére Eluz ülő helyzetben volt, fél könyökére támaszkodott, és egyenesen a fénylő napkorongba bámult, mintha keresne valamit.

Kimerülten, hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal ereszkedett le a lány közelében, s a lendülettől továbbmozgatva esetlenül bukdácsolva szaladt egészen odáig.

Vállsebe egyre jobban zavarta.

– Eluz! – kiabálta. – Eluz, te élsz!

A lány kábán pillantott rá, és mélysötét szemében rémület villant.

– Te… te…

– Ne félj tőlem! – lihegte Dzirun, és egészen a lányig futott. Máris letérdelt, és gyengéden végigcirógatta alkarját ujjbegyeivel és a karmaival. – Én vagyok, Dzirun… a Cápaölő.

Eluz a száját is eltátotta; sima homloka gondoktól terhesen ráncolódott.

– Oóóó… – nyöszörögte alig hallhatóan. – Az álmom… igaz tehát!

– Az álmok mindig igazak – zihálta a fiú, és egy heves mozdulattal ki akarta rántani vállából a nyílvesszőt. A mozdulat azonban nem sikerült; beletörte. Szitkozódott. – Shmatava vérére!

Eluz zavart tekintettel meredt rá.

– De… de…

– Nincs erre idő! – sziszegte a fiú. – Menekülnünk kell, Eluz!

– A dzsoma-hoogok?

– Igen, a dzsoma-hoogok! Hallod a hangjukat? Jó sokat megöltem közülük, és most úgy üvöltenek, mint a verembe esett farkasok. Hah! A lelküket is odaadnák, hogy a szívembe márthassák a dárdájukat!

A lány ernyedten pislogott.

– Meg fogok halni… – lehelte.

– Nem, nem fogsz.

– De igen. Tudom, hogy… meg fogok.

– Nem engedem. Elviszlek innen! A lány esetlenül rázta a fejét.

– Egyedül… egyedül menekülj. Engem hagyj! Dzirun nem akart vitatkozni.

– Én vagyok a kehurunfőnök! – sziszegte. – Te pedig egy ke-hur vagy! Engedelmeskedned kell nekem!

– Egy halott kehur – lehelte a lány egyre ernyedtebben, és sírós hangon tette hozzá: – Felfaltak a démonok.

– De még élsz, és élni is fogsz! Nieh biztosan ad egy varázslatot, amely begyógyítja a sebeidet!

A lány már oly közel járt ismét az eszméletvesztéshez, hogy válaszolni sem tudott, csak a fejét ingatta, és szomorúan bámult a fiúra. Dzirun átölelte a vállát a jobbjával, sérült baljával pedig a térdhajlatát ragadta meg. Fel akarta emelni az ölébe, ám bal karját szinte teljesen elzsibbasztotta a fájdalom, és a karcsú térdek kicsúsztak öleléséből.

– Fogd a nyakam! – recsegte Dzirun. – Hallod, kislány?! Öleld át a nyakam!

– Mi… ért?

– Tedd, amit mondtam! – kiabálta Dzirun. – Fogd át a nyakam, és szorítsd, amilyen erősen csak bírod!

– Nekem már…

– És ne merj elájulni! – Ne?

– Segítened kell, Elűz! – kiabálta kétségbeesetten Dzirun, és különböző testhelyzetekben próbálta magához ölelni, szorítani a lányt. Egy karral azonban nem boldogult. – Ó, Eluz… a mindenedet! Segíts nekem, hogy megmenthesselek!

A lány azonban nem felelt; visszaájult a homály bhodalrnába.

Dzirun dühödten próbálta életre pofozni. Rázta, szólongatta, sőt még az arcát is nyalogatta – a nedvesség élénkítő hatásában bízva. Eluz azonban nem mozdult.

És a dzsoma-hoogok még mindig ott üvöltöttek a szikla lábánál.

Dzirun vágyakozva bámult a tenger irányába. A láthatáron egy apró fekete folt libegett. Jomoraj ott vár rá két iramodásnyira.

Ám ő fél karral képtelen lesz odáig elrepülni az eszméletlen lánnyal. Már az első iramodásnyi távolság alatt a tengerbe fogja ejteni. Vagy a hullámok közé zuhannak mind a ketten.

– Óóóó, Eluz, mit tegyek! Óóóó, Lijabar, mit tegyek… A lelke is zsibbadni kezdett.

Lijabar!

A bátyja feje nem volt sehol. Egy pillanatra páni félelem tört-rá, hogy a tengeri fogócska közben vagy repülése közben elhagyta valahol, de aztán fellélegzett: eszébe jutott, hogy Lijabar fejét ott hagyta a kehurunban, mint ahogy a dzserregőt is. És a fej meg a varázsbot ezóta immár biztonságos távolságban vannak: Jomoraj gondjaiban.

Leküzdötte feltámadó kétségeit.

Bíznia kell!

Jomoraj várni fog rá innen két iramodásnyira, és megőrzi majd Lijabar fejét, nehogy a tengerbe essen. Valóban így lesz?

Ha nem így lesz, és Jomoraj felelőtlenül elveszíti a fejet, akkor nagyon megjárja! Dzirunnak már a gondolattól is felállt a szőr a hátán.

Azonban tudta, hogy Jomoraj talán néha gyáva, de semmi esetre sem ostoba; vigyázni fog a fejre. Ha másért nem, csak azért, mivel annak, hogy a Dzsoma-hoog szigeten járt, annak Lija-bar feje az egyetlen létező bizonyítéka a Tanács előtt. Ha ő és Eluz nem térnének vissza, Jomoraj csupán Lijabar fejével támaszthatná alá hihetetlen történetét.

A fej megléte miatt nem kell aggódni, éhhez nem fér kétség!

Am ez még mindig nem oldotta meg Dzirun leglényegesebb problémáját. Mit kezdjen az eszméletlen lánnyal? Itt nem hagyhatja. De magával meg hogyan vigye?

A bal karját, a bal vállát, a bal szárnyát próbálta mozgatni, ám az eredmény gyötrelmes volt és szánalmas. Repülni még csak-csak tud így is, féloldalasan – ám a lányt nem bírja el.

Elrugaszkodott, és megpróbált repülni, ám kétszer is visszaesett, mire fájdalmas csapásokkal sikerült elég magasra emelkednie a sziklától.

– O, Shmatava vérére! – sziszegte. – Le fogok zuhanni!

De nem zuhant le. Jobb szárnyával is meg tudta tartani magát, s a bal is működött annyira, hogy a levegőben tartsa. Csak éppen pokoli kínokat okozott minden csapás. A fiúnak még a szeme is könnybe lábadt, és a szemnedveivel a Nyehwozza démonait táplálta.

– Ó, Nyehwozza… miért nem segít rajtam a könny? Miért nem leszek erősebb a sírástól? Hiszen immár én is az egyik… démonod vagyok!

Meglehet, a legendának ez a része sem igaz, s a könnyek nem táplálnak semmit. Meglehet, ő az utóbbi napokban annyit sírt, mint eddigi életében összesen, s joggal érdemli ki az Eluz által többször is hangoztatott Síró Madzsun nevet.

A „Síró” – az rendben van.

Legfeljebb a „Madzsun” név sántít egy kissé. Jelenlegi formájában ő inkább quetter, mint madzsun.

Ha már úgyis a levegőben volt, kiröppent a peremen túlra a mélység fölé, és legrosszabb félelmei igazolódtak be. A dzsoma-hoogok nem elégedtek meg azzal, hogy a szikla tövében vonyítanak… sokan közülük buzgón kapaszkodtak felfelé a meredek ol-

dalon. A leggyorsabbak, már jó félúton jártak. Hamarosan felérnek. Sőt…

Kurta nyílvessző röppent feléje. Ám mielőtt elérte volna, kifogyott a lendülete, megbicsaklott, és enyhe ívben lefelé hullott. A legvakmerőbbek már nyilaznak is rá!

– Oóóóóóó!

Dzirun sietve átröppent a szikla túloldalára. Az a rész is hemzsegett a felfelé kapaszkodó dzsoma-hoogoktól. Megcsattogtatta szárnyait.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay! – ordította csatakiáltását. Ám e hangok most senkit nem rettentettek vissza. A dzsoma-hoogok válaszképpen saját vonyításszerű, érthetetlen harci szólamukat harsogták.

Dzirun idegesen visszaröppent az eszméletlen lányhoz. Tett még pár reménytelen kísérletet, hogy magához térítse, de aztán feladta.

– Sajnálom, kislány, nincs más választásom – motyogta.

Ép jobb kezének erőteljes rántásaival felrángatta a lányt álló helyzetbe, aztán agyarait belemélyesztette a tarkója alatti izmokba, s úgy tartotta, akár egy macska a kölykét – csak nem olyan gondosan.

Aztán amíg agyarai megtartották e helyzetben a rogyadozó lábú testet, s míg zsibbadt balja bénán és véresen csüngött alá, jobbjával sietve átkarolta a lány keskeny derekát, és szorosan magához szorította. Aztán teljes erejéből elrugaszkodott a szikláról, és féloldalas szárnycsapásokkal a levegő emelkedett. Mivel bal szárnya csak erőtlenül legyezett, alig egy embermagasságban megbillent, és visszazuhant.

Az utolsó pillanatban sikerült csavarintania egyet saját testén, így nem a lány került alulra, hanem az ő bal oldala és a bal szárnya.

Felordított a fájdalomtól. Eluznak rebegett a szeme, izmai vo-naglottak, halántéka lüktetett, de még ekkor sem tért magához.

Dzirun hangosan nyögdécselt, és a kínoktól immár patakzottak a szeméből a könnyek. Önmagát kigúnyolva, rekedten kacagott.

– Síró Madzsun, az vagyok, ha? Ó, ha most látnál, Eluz! Eluz azonban nem nyitotta ki a szemét.

Dziruri úgy érezte, egész teste kettészakadt, s nem mért lepillantani, amikor fájdalmas nyögések közepette feltápászkodott, mert rettegett az eléje táruló látványtól. Vérgőzös agyával úgy képzelte, testének csupán a jobbik része áll – a bal pedig még mindig ott hever a sziklán.

Ám persze nem így volt; csupán agyarai mélyedtek még beljebb a lány hátizmaiba. Egészen csontig.

Lelkifurdalást érzett emiatt, ám azzal nyugtatta magát, hogy ez a seb semmiség azokhoz a rettenetes kráterecskékhez képest, melyeket az apró démonfogak és szívószájak képeztek.

És Nieh úgyis megfogja gyógyítani!

De eljut egyáltalán ezzel a testtel Niehhez?

Ismét megragadta a lányt ugyanúgy, ahogy az imént, de most nem próbált felröppenni. Sántikálva, botladozva, nagyokat fújtatva a sziklaperemhez vonszolta, és tétovázás nélkül levetette magát amelybe.

Kiáltások harsantak, dühös vonyítás kélt. Ám ő még csak le sem pillantott.

Minden idegszálával arra összpontosított, hogy minél messzebbre kerüljön a szikla oldalától, nehogy nekicsapódjon és le ne zuhanjon.

Az első pillanatokban azonban így is több embernyit zuhant, ám mivel féloldalas, erős csapásaival sikerült elég messzire eltávolodnia a sziklától, nem csapódott az érdes kőpilléreknek.

Pár tucat nyílvessző elsuhogott a közelében, de ő nem méltatta pillantásra azokat; amelyiknek el kell találnia, az úgyis el fogja találni. Ám visszatartani még egy újabb seb sem tudja.

Dzirun repült; kitárta szárnyait, és a tenger felé siklott. Egyre többet veszített magasságából, ám a szürke sziklafal pillanatok alatt elmaradt mögötte.

A nyílvesszők suhogása elhalkult és elenyészett.

Dzirun tovasiklott, s pillanatokkal később már a tenger szürkéskék hullámai hömpölyögtek hasa alatt.

A dzsoma-hoogok ordibálása egybevegyült a parti madarak rikoltásaival és a tenger morajlásával; már semmit sem számított. Ő legszívesebben még egyszer utoljára elharsogta volna a gúnyos harci kiáltást, így véve búcsút hoppon maradt ellenségeitől, ám mivel fogaival és agyaraival a lány hátizmait harapta, csak torz, érthetetlen hangokat tudott kiadni magából.

Nem erőltette.

Az a lényeg, hogy egyre távolodott. A part sárgásbarna sávja zaklatott emlék maradt mögötte. Már csak a tenger számított.

A lány súlya fájdalmas teherként húzta lefelé. Nem akarta belevájni lábkarmait, ám hogy könnyítsen erőfeszítésein, mindkét lábával átkulcsolta a lány térdét, de ez is csak az első pillanatokban segített. Utána ugyanolyan gyötrelmes lett a cipekedés, mint előzőleg, ráadásul a röpte is még bizonytalanabbá vált. Erőlködve próbálta tartani a magasságot, ám egyre lejjebb süllyedt. Néha, amikor erejét megfeszítve csapkodott, sikerült ismét pár ember-nyivel magasabbra küszködnie magát, de aztán amint lazított, ismét megkezdődött közeledése a lomha hullámdombokhoz.

A parttól már legalább másfél iramodásnyira eltávolodott, és tekintetével egyre Jomoraj kehurunját kereste, ám Eluz oldalról oldalra billegő fejétől, s a búbjáról lelógó, hosszú fekete tincsétől csak bizonytalan foltokat látott.

De legalább a dzsoma-hoogoktól már nem kellett tartania. A part messze elmaradt mögötte, s az üvöltéseket elnyomta a vér dübörgése a fiú fejében. Utolsó erejét emésztette, s küzdött, nehogy a bal oldalát hasogató fájdalom kioltsa tudata egyre ernyedtebb parazsát.

Nem sokkal később a lány ernyedten himbálódzó lábai a vízbe csobbantak, s az ő combjaira is felcsapódott a tajték.

Dzirun eszelős erőfeszítést tett, hogy újra felkússzon a nap felé, ám bal szárnya már teljesen elzsibbadt, a jobb pedig csak kimerülten és erőtlenül csapkodott. Feljutott ugyan négy-öt embernyi magasságba, ám ott végképp kifogyott a szuszból. Kétségbeesetten csapkodott még pár pillanatig, ám aztán dermedt, elcsigázott izmai megadták magukat…

A lány hátizmai kicsusszantak zsibbadt állkapcsai közül, és mire érzékelhette volna, mi történik, a karcsú test hanyatt zuhant, s a súlya miatt kisiklott az érzéketlen, ölelő jobb karból is. A combokat átkulcsoló lábak megtartották ugyan a testet a zuhanástól, ám Eluz úgy lógott fejjel lefelé rajta, akár egyjátékos majom a liánon.

Dzirun vadul kapkodott, hogy visszarántsa, de ehhez már nem maradt ereje. Szárnyai kifordultak, és… Együtt zuhantak bele a vízbe.

Elmerültek.

Dzirun egy pillanat alatt felélénkült.

A zuhanás lendülete levitte mélyen a felszín alá, ám ugyanakkor működésbe léptek úszóreflexei, és máris felfelé tornászta magát. E pillanatban rájött, hogy mennyivel könnyebb úszni, mint repülni. Pedig korábban ezt a kettőt közel egyformának érezte.

Amikor vízbe csobbant, ösztönösen elengedte a lányt. Azonban alig folyta körbe felhevült testét a hűsítő tengervíz, máris Eluzt kereste minden gondolata. Lecsapott a lányra, mielőtt elmerülhetett volna, megragadta a hóna alatt, kettőt tempózott, s a következő pillanatban zihálva, levegő után kapkodva bukkant a felszínre. A hosszú hajtincsnél fogva kirántotta magával a lány fejét is, és lábaival, szárnyaival rugdosva, csapkodva felszínen tartotta magát.

Eluz magához tért, fintorgott, sóhajtozott, és prüszkölve köpködte, fújta a vizet, de tudatos életjelet nem adott. Még a szemét is csak pillanatokra nyitotta ki, s akkor sem csillogott benne túl sok értelem.

Dzirun felfeküdt a vízre, fél kézzel tartotta a lányt, és zihálva, levegő után kapkodva próbált megnyugodni.

Közvetlen veszély nem fenyegette. A part és a dzsoma-hoogok messze elmaradtak; dsolongákat ezen a részen nem is látott. A tenger hullámzása pedig lágy volt és megnyugtató.

Kipihenhette fáradalmait.

Nyugodtan kivárta, amíg szíve kalimpálása csillapodik, aztán nagyokat fújva szabályossá, egyenletessé tette légzését.

– Shmatava vérére! – lehelte aztán. – Ez kemény volt! Bambán bámult egy közeledő hullámot, aztán még bambábban

elvigyorodott.

– Oóóóóóóóó… én shegavunya!

Megtalálta a megoldást. Repülni nem bír a béna bal kezével és a lány súlyával. Egyvalamit viszont jóval könnyedebben megtehet: ahhoz, hogy ússzon, s közben magával hurcolva a felszínen tartsa a lányt, nem szükséges akkora erőfeszítés, mintha repülne.

És úsznia sem kell túl messze: Jomorajnak és a kehurunnak itt kell lennie valahol a közelben, hiszen megparancsolta neki, hogy két iramodásnyi távolságban várja be őt.

De hollehet a kehurun?

Abban egészen biztos volt, hogy ösztönösen is abba az irányba repült, amerre Jomoraj csónakja bukdácsolt a láthatáron. És az sem kétséges, hogy, két iramodásnyinál többet ő nem tudott megtenni a lány súlyával.

Vagyis: a kehurunnak itt kell lennie valahol a közelben!

Csakhogy így, a felszínen lebegve nem látott el túlságosan messzire. Amíg pedig a levegőben volt, egyrészt nem sok mindent látott a lány billegő fejétől, másrészt szeme elé vérvörös függönyt húzott a lüktető erőfeszítés.

Bizonytalanul lebegett a felszínen, és közben minden irányba nézelődött.

A kehurunnak semmi j ele.

Megköszörülte a torkát, és rekedten elüvöltötte csatakiáltását:

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay!

Igen hegyezte a fülét, hogy meg tudja állapítani, merről jön a válasz – de válasz nem érkezett.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – sikoltotta elcsukló hangon. – Je-haraaaaaaaaay!

Most sem jött válasz. Mérgesen paskolta maga körül a vizet. Átkozott Jomoraj, nem várt rá! Már megint cserbenhagyta! Még kétszer megpróbálkozott a harci kiáltással, de miután választ ekkor sem kapott, feladta.

– És most? – motyogta az orra alatt. – Mi legyen?

Ha felrepülhetne – egészen a felhőkig – ebben a tiszta időben messzire ellátna. Megláthatná a kehurunt. Mert még ha Jomoraj nem vár rá, és izmai szakadtából evez, ennyi idő alatt akkor sem juthatott látótávolságon kívühe.

De hogy szálljon fel?

Eluzzal az ölében, így sérülten, nem bír elég magasra felemelkedni, ha pedig itt hagyja a lányt, az lesüllyed a tengerbe, és megfullad…

Dzirun bosszúsan csapkodott. Gyűlölte az ehhez hasonló helyzeteket…

…és mégis oly sok volt belőlük. Amikor döntenie kell. Döntött.

Elengedte Eluzt. Taposni kezdte maga alatt a vizet, és vad csapkodással próbált felemelkedni. Többször is csaknem elmerült

ahelyett, hogy felröppent volna, de végül erőfeszítéseit siker koronázta. Kicsobbant a vízből, és zihálva, nyöszörögve felfelé kúszott az égre. Válla fölött lepillantott, és látta, ahogy Eluz feje eltűnik a vízben.

– Tarts ki, kislány! – sziszegte. – Ne fulladj meg egy darabig!

Körülbelül húsz embernyi magasságba emelkedett, és a látóhatárt fürkészte. Nem sok időbe telt, hogy felfedezze a kehurunt a távolban. A benne ülő magányos alak egyenletes evezőcsapásokkal távolodott kelet felé.

– Jomoraj, te aljas mocsok! – sziszegte Dzirun, és ahogy mindkét keze ökölbe szorult, éles körmei felsértették a tenyerét.

Meg sem érezte.

Átbucskázott a fején, lefelé fordult, összecsukta szárnyait, és fejjel előre lezúdult. Eluz időközben már teljesen elmerült, ám ő ebből a magasságból jól látta, merre van, és apró szárnymozgásokkal épp föléje terelte magát.

Egy pillanattal később belecsobbant a vízbe. Úgy érezte, mintha egy évszázados fatörzsbe fej elt volna bele nekifutásból…

Soha nem ugrott még a tengerbe ilyen magasságból, és el sem tudta képzelni, hogy a langyos és puha tengervíz ennyire kemény lehet. Első gondolata az volt, hogy egy felszín alatti sziklára zuhant rá, vagy hogy a tengerfenék volt ennyire közel…

…ám ahogy egész testét beburkolta a víz, és nagy sebességgel egyre mélyebbre süllyedt, rájött, hogy valami egészen más furcsaságról lehet szó.

Egy pillanattal később azonban felderengett alatta Eluz. Odakapott, megragadta a lány hosszú hajtincsét, oldalra evickélt, és a hajánál fogva vonszolta a felszínre az eszméletlen lányt.

Amikor kibukkantak a vízből, ő még csak nem is lihegett. Erővel szétfeszítette Eluz száját, és belebámult, remélve, hogyha a száj megtelt vízzel, most majd kifolyik belőle. A szájból azonban nem folyt víz – legfeljebb az a kevéske, ami most fröccsent bele.

Dzirun kivárt egy darabig, remélve, hogy a lány talán magához tér, de mivel erre nem került sor, némi próbálkozás után felfektette a karcsú testet a víz felszínére, ő maga részben alábújt, és kézzel, lábbal, szárnnyal evezve tolta magával a testet kelet felé.

Abba az irányba, amerre a kehurunt látta.

Nagyon csúnyákat gondolt Jomorajról. És nagyon szépeket arról a pillanatról, amikor majd utoléri hűtlen társát…

Dzirun hosszú időn át úszott megállás nélkül, s közben maga előtt tolta a lányt. Eluz fejét kiemelte a vízből, s az csak akkor merült el, amikor egy-egy az átlagosnál nagyobb hullám érkezett.

Jóval lassabban haladt így, mintha repült volna, s azt sem tudta megállapítani, jó irányban sodródik-e. Éppen ezért néha-néha megismételte a kémlelési manővert. Sorsára hagyta a lányt, és felrepült olyan magasra, amennyire csak tudott – hogy aztán amikor megszemlélte a helyzetet, bukómadárként zuhanjon be a vízbe, kihúzni eszméletlen társát.

Bár a kehurunt minden ilyen kémlelésekor látta, napnyugta tájékán komoran állapította meg, hogy nem sokkal jutott közelebb. Vagy talán inkább még távolodott is azóta, hogy először körülnézett.

Igaz, ez a módszer nem annyira fárasztó, mintha repülne, ám jóval kevésbé hatékony – és nem vezet semmire. De akkor mit tegyen?

Dzirun egyre kelet felé pislogott. Valahogy utol kell érnie Jo-morajt! Most nem fáradt ugyan, de hamarosan besötétedik, és az éjszaka leple alatt elvétheti az irányt. Arról nem is beszélve, hogy előbb vagy utóbb aludnia kell.

De hogy aludjon a tengerben? Ha elalszik, elsüllyed, és akkor mindketten megfulladnak.

Utol kell érni Jomorajt!

Fix fogást keresett a lányon, és megpróbált vele együtt kiemelkedni a vízből. Esélye sem volt rá.

Többször is próbálta, a legkülönbözőbb helyzetekben, de csak az erejét pazarolta. Hiába pihentette az úszás, így is túlságosan kimerült volt már ahhoz, hogy a lánnyal együtt fel bírjon emelkedni. Megpróbálta a lány nélkül. Így is csak sokadszori kísérletre sikerült, de mire sikerült megszilárdítania egyensúlyát a levegőben, addigra a lány elsüllyedt. Le kellett buknia a víz alá, és kezdhette elölről az erőfeszítését.

A megoldás kézenfekvő volt: addig kell kiemelkednie a vízből, amíg Eluz a felszínen lebeg, s mielőtt elmerülne, bele kell vájnia a lábkarmáit, s magával ragadni.

Csakhogy könnyű volt ezt kitalálni, ám hihetetlenül nehéz megvalósítani. Amint elengedte a lányt, hogy felrepüljön, a test máris lefelé lebegett, s mire ő biztonságosan kievickélt a víz fölé, már bukhatott is vissza újra, hogy megragadja. S kezdődött újra elölről az egész…

Dzirun azonban nem adta fel. Újra és újra nekiveselkedett, s amikor kimerült, hosszan megpihent. Nem sajnálta az időt a pihenésre. Tudta, hogyha sikerül a lánnyal együtt felemelkednie, repülve percek alatt behozza a küszködések miatti összes lemaradást.

Csak sikerüljön valahogy felrepülnie!

Már nem is számolta hányszor csobbant vissza újra és újra a vízbe, amikor erőlködését végül siker koronázta. Épp a legjobb ütemben emelkedett fel, s az elsüllyedő lány testét szinte a bokájáig emelte ki egy lanyha hullám. Dzirun immár nem finomkodott; utolsó esélyei egyikét látta ebben a lehetőségben. Durván belevájta lábkarmait Eluz vállába, és minden erejét összeszedve csapkodott. De még így sem bírt felszállni, épp csak annyit ért el, hogy nem zuhant vissza az első pillanatban.

Ám még így is kiejtette volna a lányt a karmaiból, ám Eluz váratlanul magához tért a fájdalomtól, és hörögve, nyöszörögve a fájdalom forrása felé kaparászott. Ujjai ráfonódtak és belemartak Dzirun bokájába, s így biztosították, hogy ne csobbanjon vissza a vízbe.

Dzirun pedig fanatikus elszántsággal csapkodott zsibbadt és érzéketlen bal szárnyával is, és szinte centiről centire egyre magasabbra kúszott fel az égbe.

És valahogy, paradox módon, minél magasabbra jutott, annál könnyebb lett számára a repülés!

A lány súlya megmaradt, és súlyos teherként húzta őt vissza a víz felé, ám talán a zsibbadt szárny tért magához, vagy egy kósza légáramlat segítette – de Dzirun végül is felküszködte magát legalább száz embernyi magasságba, aztán hevesen zihálva, a tüdejét csaknem kiköpve széttárta szárnyait, és siklórepülésben kúszott a távolban billegő kehurun után.

– Ha látnál most, Jomoraj – motyogta véresre harapott ajkai között –, összevizelnéd magad halálos rémületedben! Vagy ha nem…

Nem folytatta a gondolatot. Nem öntötte szavakba, mi van akkor, hogyha „vagyha nem”.

Vitorlázott, úszott a levegőben. Néha oldalra siklott, és egyre jobban megtanulta kihasználni a légáramlatokat. Amikor pedig vészes közelségbe került a hullámokhoz, ismét összeszedte az erejét, és felkúszott olyan magasra, amilyen magasra bírt.

A távolság közte és a kehurun között rohamosan csökkent.

Időközben a nap már ráhasalt a tengervízre Dzirun háta mögött, és a szürkéskék víz, bíborral kevert hamuszínre váltott. Az eddig szunnyadó szél felélénkült, és magasabbra tornyozta a hullámokat. Ráadásul alattomos játszadozásba kezdett Dzirunnal; hol felfújta a magasba, hol körbefutotta és összevissza billegtette, hol pedig rátelepedett felülről, és lefelé nyomta.

Aztán amikor a szél rádöbbent, hogy ilyesfajta játékokkal nem bír vele, dühösen fújt rá, és megpróbálta erőnek erejével lehajítani a mérgesfeketévé sötétedett hullámok közé.

Az ég még azelőtt besötétedett, hogy a nap teljesen lenyugodott volna, és apró, éles vízpermet kezdett zuhogni az égből.

Dzirun alig negyed iramodásnyira látott el a homályban és a szitáló esőben. Ereje végét fogyasztotta, és a felülről rázúduló víz egyre lejjebb és lejjebb nyomta. Amikor utoljára látta a kehurunt, már szinte elérhető közelségben volt. Úgy érezte, már csak pár szárnycsapás, és akkor…

Ám hiába csapkodott, az „és akkor” sehogyan sem akart bekövetkezni.

Pedig már itt kell lennie valahol a közelben!

Az eső egyre lejjebb és lejjebb szorította. A legmagasabb hullámok már felcsaptak szinte a hasáig, és csaknem lerántották magukkal a mélybe.

Dzirun már alig volt magánál. Azt sem tudta, mit csinál. Csupán életösztöne szaggatta izmait, hogy valamivel feljebb segítve késleltesse az elkerülhetetlent. Tudta, hogy amikor majd a vízbe csobban, annyira kimerült lesz, hogy nem lesz ereje felszínen tartani a lányt, de talán még önmagát sem.

Az mindegy. Ő úgysem fog megfulladni.

De szegény Elűz…

Megfordult a fejében, hogy nem várja ki azt a pillanatot; leszáll már most és megpihen.

Ám ha ezt megteszi, nem lesz ereje újra felröppenni a vízből a lánnya| együtt. Úszva és a lányt vonszolva pedig sohasem éri utol a kehurunt.

No persze éjszaka Jomorajnak is szüksége lesz majd pihenésre. A sötétben azonban ő nem fogja látni, és elsodródhat mellette. Olyan távol kerülhet, hogy talán soha többé nem találja meg.

Viszont ha nem pihen, megállhat a szíve az erőfeszítéstől a levegőben…

Dzirun azonban kétségbeesetten bízott abban, hogy hamarosan meg fogj a pillantani a kehurun széles hátsó részét.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – Inkább csak hörögte, mintsem kiáltotta e harci szólamot. – Je-haraaaaaaaaay!

Nem várt választ, és igen meglepődött, amikor fojtott kiáltást hallott, szinte alatta.

– Jomoraj! – reszelte kimerülten. – Én vagyok az, Cápaölő… Merre vagy?!

Erre már nem kapott semmilyen választ, a homályban pedig nem látott semmilyen csónakot. Már-már azt hitte, hogy csak elcsigázott érzékei játszanak vele, s az előbbi kiáltást is csupán képzelte…

…ám ekkor alig pár karnyújtásnyira lüásan, fehéren, halványan lüktetni kezdett valami. A csodadárda fénye! Jomoraj ezzel jelez neki!

De ha jelez, miért nem szól? Miért nem segíti hanggal a tájékozódását?

Dzirun erőlködve dobálta előre a testét.

– Jomoraj! – recsegte. – Jomoraj!

Választ most sem kapott, ám a csodadárda fénye egyre határozottabban derengett.

Aztán feltűnt a kehurun vége. Középtájon benne térdelt Jomoraj, kezében tartotta a csodadárdát, és feszülten bámult a sötétségbe.

– Jomoraj, én vagyok az, Dzirun! – préselte ki magából a fiú, és a csónak felé ereszkedett.

Jomoraj megrándult, és vadul feléje döfött a csodadárdával.

– A fene beléd! – sikoltotta. – Tűnj el! Tűnj el! Takarodj! – Én vagyok az…

\

Jomoraj döfése a combját érte. Ám túl messze volt még, és a csodadárda hegye épp csak a bőrét szakította fel. Fájt ám ez is rettenetesen!

Dzirun oldalra billent.

– Jomoraj!

Hirtelen rádöbbent, mi a helyzet. Jomoraj nem azért emelte fel a csodadárdát, hogy a fényével jelezzen neki, hanem azért, hogy rá tudjon támadni, ha a közelbe kerül. Makacsul hallgatott és nem válaszolt a szólításra; talán azt remélte, hogy Dzirun nem találja meg a sötétben. Nem gondolta az ostoba, hogy épp a dárda fényével árulja el magát!

Am ezzel a helyzet még nem oldódott meg.

Dzirun csikorgó tagokkal fellökte magát a dárda útjából, és épphogy elkerülte az újabb döfést.

– Takarodj! – sikoltotta eszelősen Jomoraj. – Nem bírsz már végre megdögleni, te átkozott! ?

– Jomoraj! Segíts! A húgodat hozom…

– Dögölj meg vele együtt!

– Démonok szálltak meg?!

– Nem engem… hanem téged!