Kövek és agyagos földdarabok zúdultak alá zörgő lavinaként.

Dzirun tehetetlenül himbálódzott. Semmit sem látott.

– Lijabar! – ordította torka szakadtából, egyenesen a sziklafalnak. – Menekülj!

A gyökér recsegett, és a kis fa meghajlott a súlya alatt. Apró kődarabok kopogtak a fiú arcán, homlokán, koponyáján. A fa ki fog szakadni a sziklafalból… Ám öt nem ez aggasztotta leginkább.

– Lijabar! A dzsoma-hoogok!

Sikerült megvetnie meztelen talpát egy repedésben, és megszilárdította fogását. Elkapta a szikla peremét, és minden erejét összeszedve felfelé húzta magát.

A perem imbolygott a keze alatt. Egy több mázsás, meglazult szikla készült elhagyni évszázados nyughelyét. És ő abba kapaszkodott.

Pokoli pillanatokat élt át.

Ha az a szikla kimozdul a helyéről, vele együtt lezuhan, és maga alá temeti. Szinte máris érzékelte az iszonyatos zuhanást. Érezte a csontjait péppé sajtoló erőt minden porcikájában.

Aztán egy pillanattal később felkapaszkodott a platóra, és talpra ugrott. Szörnyű látvány tárult a szeme elé, és az izgalom harci dobként dübörgött a koponyájában.

Rettenetes ordítások, üvöltések, vadászó vadak vonyításai harsogták túl a tenger ráérős morajlását. Szinte még a mindenség is visszhangzott. A portyáról visszatérő dzsoma-hoogok a társait üldözték. Csergoraj kétségbeesetten sikoltva kicselezett két fekete óriást, és hihetetlen szerencsével elsuhant egy harmadik előtt, aki párducszerű ugrással próbálta rávetni magát. Csergoraj azonban úgy futott, akár a nyúl. Épp e pillanatban oldalra szökkent, és mielőtt a hatalmas kezek megragadhatták volna, nyüszítve bekotort az erdőbe. Két dzsoma-hoog még üldözőbe vette, ám a sűrűben már a fürge madzsun fiú volt előnyben.

Másik két óriás pedig a parti fövenyen menekülő Jomorajt és Siluhanuant üldözte. Ok ketten még időben észlelték az erdőből kirontó veszedelmet, és nem sokat haboztak. A Síró Madzsunnal ellentétes irányba rohantak, és egyre távolodtak. Bár a csekoftestű fiú messze lemaradt izmos vezére mögött és esetlen, medveszerű lomhasággal futott, legalább száz lépés előnyük volt, és kétség sem fért a megmenekülésükhöz.

Dzirun azt nézte inkább, merre fut Lijabar…

…és dühös kétségbeesésében ökölbe szorította mindkét kezét.

– 0, Lijabar… te eszement… – sziszegte. – Miért nem menekülsz te is inkább?!

A bátyja ugyanis nem követte Jomoraj és Siluhanuant; ő a Síró Madzsun irányába futott.

Dzirun első gondolata az volt, hogy a bátyja őérte jön, őt akarja megmenteni, és emiatt bosszúság járta át a lelkét. Miért törődik vele, amikor ő biztonságban van idefenn?! Magát mentse inkább!

Aztán csodálkozva látta, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet. Lijabar belerohant a vízbe, egyenesen a dsolongákhoz gázolt, és a kezében tartott jókora kövekkel püfölni kezdte az aljukat.

– Shmatava nevére! – sziszegte elhülten Dzirun, és ösztönösen megborzongott bátyja hősiességétől.

Ahelyett, hogy a bőrét mentené, mint mindenki más, el akarja pusztítani a portyázó dzsoma-hoogok menekülési lehetőségét!

Sakcsun pedig, ki tudja, miféle elgondolásból, ahelyett, hogy menekült volna, akárcsak a bátyjai, ott ugrált Lijabar mellett, és ő is kővel püfölte a dsolongákat.

De vajon hová lett az a dzsoma-hoog, aki a csónakokat őrizte? Miért nem akadályozza meg?!

A döbbent Dzirunt zörgés és fújtatás riasztotta meg. Evezőla-pátnyi fekete kéz csapódott a szikla szélére, s fél pillanattal később vörösre mázolt fekete koponya bukkant elő a perem mögül.

Itt volt a dsolongák őre! Miután megpillantotta érkező társait, úgy vélte, a csónakokat nem szükséges már őriznie, hiszen a pimasz kölykök szétrebbentek, akár egy riadt halraj a cápák elől; viszont ő is zsákmányra vágyott. Valószínűleg már akkor mászni kezdett felfelé, amikor Dzirun még a gyökéren hintázott, és könnyű célpontnak látszott…

Most felért, és feltornászta izmos felsőtestét.

Az ingatag szikla megbillent a súlya alatt. A dzsoma-hoog felhördült.

Dzirun nem habozott. Páros lábbal ráugrott a veszedelmesen billegő sziklára, aztán vaktában a dzsoma-hoog széles ábrázata felé rúgott. A rúgás nem talált, a szikla viszont iszonyatos csikorgással még inkább megdőlt, és recsegve, fémesen sikoltva, talpnyi távolságokat megtéve, megindult…

Dzirun nem támadta tovább a dzsoma-hoogot. Teljes erőből elrúgta magát, oldalra gördült, aztán még tovább. Aztán fel akart pattanni, de a sietségtől kicsúszott alóla a lába, és kavicsokat kotort a magasba. Rengett a plató a lába alatt. Úgy képzelte, még

mindig rajta van azon a bizonytalanul imbolygó szikladarabon, és az vele együtt le fog zuhanni. Akaratlanul behunyta a szemét. Aztán kinyitotta.

Látni akarta megdögleni a dzsoma-hoogot; még akkor is, ha együtt pusztulnak!

Alig két lépésnyire tőle a talaj végigrepedt, a repedés egyre tágult, és a roppant szikla fülrepesztő csikorgással vált el a plató falától. Hosszú pillanatok teltek el, mire Dzirun rádöbbent, hogy ő nem a lezuhanó oldalon van.

Tekintetét képtelen volt levenni a dzsoma-hoog eltorzult ábrázatáról, és szinte még a süketítő csikorgáson és dübörgésen túl is hallani vélte artikulátlan ordítását. És mintegy tudat alatt arra is rájött, miért nem adott ki eddig hangokat a fekete óriás: a szájában nem volt nyelv, csupán egy barna csonk.

Aztán bekövetkezett a végzetes billenés; por- és homályfüggöny hullott az eltorzult ábrázat elé, az artikulátlan torokhangot elnyomta a dübörgés.

Dzirun is ordított, ám még saját hangját sem hallotta. E pillanatban úgy érezte, az egész Síró Madzsun leomlott, csupán az a tenyérnyi darab maradt épen, amelyen ő imbolygott.

Aztán a robaj még el sem halt, fejhangú madzsun csatakiáltás reszkettette meg a levegőt.

– Je-haraaaaaaaay, madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaaaay!

Messze, legalább három iramodásnyira karcsú, sötét alakok váltak el az erdőtől, és szemberohantak a menekülő Jomorajjal és a tőle messze lemaradt Siluhanuannal. Dzirun nem látta jól, mifélék, de harci kiáltásukból arra következtetett, hogy falubelijei érkeznek. Szinte még a csapattal együtt szökellő Cahu apró alakját is látni vélte. A dzsoma-hoogok nem üldözték tovább a menekülő fiúkat; megperdültek, és visszafelé rohantak.

Jomoraj megtorpant, és heves intésekkel mutatta a nyilvánvalót: hogy merre van az ellenség. A nagy testű Siluhanuan pedig térdre hullott, aztán négykézlábra bukott, és úgy lihegett a hullámverésben, akár egy partra vetett bálnabébi.

Az első madzsu-roonok pár pillanattal később már elrohantak mellette, ám az erdőből még ekkor is áramlottak az újabb és újabb harcosok. Úgy tűnt, Shmatava-ooajida összes fegyverfogható harcosa bosszúért lihegve idesereglett, hogy felkoncolja a vakmerőket, akik behatoltak a területükre.

A dzsoma-hoogok fejvesztve menekültek.

Dzirun megkönnyebbülten felordított, a karját lengetve kacagott örömében, és e pillanatban még arról a tényről is megfeledkezett, hogy a bátyja odalenn nagy veszélyben forog. A madzsu-roon harcosok megjelenése egyértelmű diadalt sejtetett, és a győzelem érzése minden mást kitörölt az elméjéből. Képtelen volt normálisan gondolkodni. A szeme előtt mágikus szikrák pattogtak, a nyelve magától mozgott, torkából érthetetlen hangok törtek elő. Kiabált valamit, de ő maga sem tudta mit. Olyasféle önkívületi állapotba került, amit a madzsunok dybukkmk neveznek; az ő lelke háttérbe szorult, és elméje fölött átvették az uralmat az ősök. Most nem ő cselekedett, nem ő kiabált, nem ő élvezte ki a győzelmet – hanem azok, akik lelkének egy részét magában hordozta. Apja, apjának testvére, barátja, nagyapja, annak testvére… és mások. Sokan mások.

Ok most mindannyian kiélvezték a diadalt.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – harsogta törzse csataüvöltését. – Madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay!

Zajt hallott, és megperdült.

A plató dzsara-vuketi oldala felől fekete óriások bukkantak fel. Dzsoma-hoogok voltak ezek is.

Persze, döbbent rá Dzirun, hiszen a túloldalon csupán egy tucatnyian jöttek, a dsolongákba pedig csaknem három tucatnyian elférnek…

Milyen furcsa! A csapat egyik része a madzsu-roonoknál portyázott, a másik része pedig a madzsu-roonok ősi ellenségeit, a dzsara-vuketeket prédálta!

A dzsoma-hoogok hallották odalentről a fejhangú csatakiáltásokat, felfedezték a plató szélénél álló fiút, és vad bömböléssel lódultak meg az irányába.

Dzirun szinte gondolkodás nélkül cselekedett. Ahelyett, hogy lefelé menekült volna a felmentő sereghez, felfelé kapaszkodott a Síró Madzsun sziklatestén a Szájüreg irányába. Tudatosan ekkor nem gondolta át, miért épp erre menekül, de minden bizonnyal akkor is így dönt, ha van ideje a lehetőségein töprengeni. Ugyanis, ha lefelé mászik, mielőtt leérhetne, a dzsoma-hoogok köveket gördíthetnének rá, és simán összezúzathatnák. Ha pedig leérne, épp belecsöppenne a sarokba szorított dzsoma-hoogok és a madzsu-roonok véres küzdelmébe.

Felfelé kapaszkodott hát. Mögötte ott zörögtek a dzsoma-hoo-gok, ám ő nem vesztegette az időt arra, hogy hátrapillantson, és helyt adjon rémületének. Mászott, mászott. Minden idegszálával a kiálló nyúlványokra, repedésekre koncentrált, és minden lehetséges helyen megkapaszkodott vagy megvetette a lábát.

Nem nézett hátra, ám a hangos lihegésből és a zörgésekből tudta, hogy ott kapaszkodnak szinte közvetlenül mögötte. A dzso-ma-hoog harcosok két méternél is magasabb, csupa izom férfiak; valószínűleg jobban másznak sziklára, mint ő, a képzetlen fiú, aki inkább az erdő sűrűjét tekintette hazai terepnek…

Ott jöttek mögötte, és az erőlködő, kapkodó lihegést egyre közelebbről hallotta. Valahányszor a lába egy kiálló kőnek koccant, ő azt képzelte, hogy egy fekete kéz fonódott a bokájára, hogy megragadja, és lerántsa a mélységbe.

Mászott. És nem akart arra gondolni, mi vár rá az elkövetkező percekben…

Mászott, kapaszkodott, és minden idegszálával csak erre a feladatra koncentrált.

Valahol lent iszonyatos csata vette kezdetét; üvöltések, rikoltások, csattanások, bömbölések visszhangzottak a parti sziklák között.

Dzirun mászott.

Amikor már úgy érezte, duzzadó izmai szétrepesztik a bőrét, hogy levegőért kapkodva kibuggyanjanak, elérte a Száj előtti sziklaplatót, és utolsó erejével feltornázta magát. Lihegve térdelt ott egy hosszú pillanatig, tekintetével próbált áthatolni a kimerültség okozta szikra- és csillagfüggönyön, és megpróbálta kivenni, hova került.

Soha nem mászott még fel ilyen magas sziklára. A Síró Ma-dzsunnak ezelőtt pedig még a közelébe sem jött.

Amikor tisztult a szeme előtt a látvány, csalódottan tapasztalta, hogy a Száj, amit ő hatalmas barlangnak gondolt, voltaképpen csupán egy alig pár lépésnyi bemélyedés, amely nem nyújt különösebb menedéket. Maga a száj előtti plató pedig alig három lépésnyi széles és mindössze tíz-tizenöt lépésnyi hosszú.

– Shmatava! – zihálta Dzirun kimerülten, és reménykedve lepillantott a szájplató peremén, hátha az ellenségei feladták az üldözését. – 0, neeeeem!

Nem adták fel. Sőt, úgy tűnt, immár az egész dzsoma-hoog csapat az ő fejére epekedik. I Legalább tízen kapaszkodtak felfelé. Úgy tapadtak a sziklafal-| ra, akárha nagy, fekete legyek vagy pókok lennének. I – Fegyver, fegyver… – lihegte Dzirun. – Valami fegyver… I Ha nála lenne a dárdája, amelynek ő maga faragta a nyelét és I csiszolta a hegyét, most csöppet sem kellene aggódnia! Bár ő még | csak egy fiú, aki nem érdemelte ki a „férfi” nevet, s akinek még | nem adatott engedély a harcossá avatására, meg tudná védeni ma-l gát…

„ De hogyan is lehetne nála dárda?! Még ha nem vesztette volna I el a cápával vívott küzdelemben, dárdával a kezében képtelen lett I volna felkapaszkodni ezen a meredek sziklafalon. Már rég el kel-| lett volna dobnia…

( A legelöl mászó dzsoma-hoog már csak négy-öt fogásnyira járt ; attól, hogy megragadja a szájplató peremét, és felhúzódzkodjon. '  Dzirun kétségbeesetten pillantott körül, hogy legalább egy követ ' találjon. Ám ez a plató egybefüggő, sima kőszikla volt, amit év-: századok viharai és szelei csiszoltak ilyenre. Semmilyen növény ; nem vert itt gyökeret, nem tapadt rá moha, és nemhogy fegyver-  nek alkalmas köveket, de még shimaranba való kavicsokat sem lehetett találni.

L Odalenn, a tengeren a szirtek árnyékából egy sötét alakoktól zsúfolt dsolonga vált el, és villogó ében karok csapkodtak az evezőkkel. A kehurunnál jóval szélesebb és esetlenebb vízi alkalma-

! tosság bukdácsolva szelte a hullámokat a nyílt tenger irányába.

' Karcsúbb alakok gázoltak utána a derékig, mellig érő vízben, és

í nyilak, dárdák húztak ívet feléje… ám a dsolonga elszabadult a

| partközeli áramlatból, és evezősei megtalálták megfelelő ritmusát.

I A dsolonga bukdácsolva szökött tova a hullámok hátán.

| Lijabarnak tehát nem sikerült teljes munkát végeznie. Egy el-

' lenséges csónaknak sikerült kereket oldania.

' Miközben az itt ragadt dzsoma-hoogok egy részét ezóta már minden bizonnyal lemészárolták, a csapat másik része pedig itt mászott a madzsun fiú után. És persze nem azzal az elsődleges céllal, hogy Dzirunon álljanak bosszút. Nyilván rájöttek, hogy odalenn semmi esélyük a sokszoros túlerővel, és a sziklák között igyekeztek menedéket találni.

Már meg is ragadta egy fekete kéz a peremet. Aztán megjelent a másik kéz is,

A napot nagy hasú, sötétszürke felhő takarta el; a halál kövér paripája vágtatott a fényességes napisten elé. Meglehet, érte j ött és őrá vár.

– Shmatava! – sziszegte Dzirun kitágult szemmel. – Most segíts, vagy soha!

Valami kemény tárgy csapódott a vallanak, amely aztán zörögve hullott a lába mellé. Karcsú, hosszú nyelű dárda volt az; keskeny hegye hibátlan simasággal, szürkéskéken nyújtózkodott a végén. Enyhén, felfénylett és kifakult: lüktetett.

Dzirun sosem látott még ennyire tökéletes fegyvert; hitte, ilyet csak az istenek használnak. Már a fegyver puszta közelségétől megborzongott, és a szíve hevesebben vert. Válla és felkarja libabőrös lett, gerincén langyos ujjak kúsztak végig.

Köszönetet mondani Shmatavának azonban nem maradt ideje.

Felkapta a dárdát, és a perem felé ugrott.

A dzsoma-hoog kidugta a fejét, és szinte ugyanazzal a lendülettel megpróbálta felrántani teljes testét. Dzirun azonban ezt nem várta meg. Épp abban a pillanatban, amikor ellenfele teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került, vad kiáltással előrelendült, és teljes erővel a szurokfekete mellkas felé döfött. A csodálatos dárda tökéletesen engedelmeskedett mozdulatainak. A mozdulat épp úgy sikerült, ahogy kellett. A dárdahegy szinte a nyélig beleszaladt a dzsoma-hoog mellkasába, ám sikerült még időben visszarántani, mielőtt a megbillenő, súlyosan sebzett test magával rántotta volna őt vagy a fegyverét.

A dzsoma-hoog döbbent nyögést hallatott, a döfés erejétől és a fájdalomtól fogást vesztett, és hanyatt zuhant/Távolodó ordítása csupán két szívdobbanásnyi ideig hallatszott; melyet, miután az ordítás megszűnt, három-négy tompa puffanás is követett.

Dzirunnak nem kellett lenéznie ahhoz, hogy tudja, mi történt: az óriás harcos már akkor meghalt, amikor először a sziklafalnak csapódott; a további csapódások már nem okoztak fájdalmat neki.

A fiú lelkét háborgó és lüktető diadalhullámok tajtékjai mosták és fröcskölték belülről. Legyőzött egy óriás dzsoma-hoog harcost! 0 egyedül! És ezúttal nem egy lezuhanó szikla segítségével, hanem fegyverrel, nyílt küzdelemben.

Vagy legalábbis majdnem nyílt küzdelemben; hiszen ellenfele kiszolgáltatott helyzetben volt.

És vajon hány társát sodorta magával zuhantában az áldozata?

Vakmerően a peremhez lépett, hogy meggyőződjön erről, és csaknem ez lett a végzete. Az újabb dzsoma-hoog, aki valószínűleg a falhoz lapult lezuhanó társa alól, épp erre várt. Alattomos mozdulattal fölfelé döfött kőkésével, és a durva hegy végigszántotta Dzirun bokáját. Vér buggyant, de a fiút már elkapta a harci láz, és nem érzett fájdalmat.

Lefelé döfött a dárdájával, ám ezúttal nem volt olyan könnyű dolga, mint az előbb. A dzsoma-hoog hihetetlen ügyességgel áthelyezte testsúlyát a másik lábára, és sikerült elhajolnia a döfés elől. Dzirun máris újra döfött. A dzsoma-hoog viszont félrecsapta a dárdahegyet a tőrével, a másik kezével pedig a nyél után kapott, és valamivel a hegy alatt megragadta. Ha sikerül megvetnie a lábát, és megrántani a dárdát, vagy lerántja az egyensúlyát vesztő fiút a platóról, vagy kitépi a fegyvert a kezéből. Mindkét lehetőségvégzetes lehet…

Dzirun, aki rájött, hogy meggondolatlansága miatt nagy bajba kerülhet, ijedten megvetette a lábát, és megpróbálta kirántani fegyverét ellensége szorításából. Az úgy reagált, hogy eldobta kő-kését, és rácsapott a dárdára a másik kezével is. A dárdahegy alját sikerült megmarkolnia jobbjával.

A kékesszürke dárdahegy fehéren felizzott, és szürke füst szállt fel a fekete ujjak közül. Égett bőrszag szállongott.

A dzsoma-hoog döbbenten felordított, mindkét kezével elengedte a dárdát, és kétségbeesetten próbált fogást keresni. Ám ilyen körülmények között, a falhoz tapadva, félujjnyi peremeken és repedéseken egyensúlyozva hiba volt kapkodnia…

A bal lába alatt elporlott a perem, és az óriás fekete harcos sikoltva zuhant le a mélységbe.

Dzirun megkönnyebbülten felsóhajtott, és hitetlenkedve meredt a fehéren izzó dárdahegyre. Az még most is füstölgött.

– Ez valóban az istenek fegyvere! A legendás csodadárda!

Felpillantott a Síró Madzsun felső régiói felé, és eszébe jutott az az alak, melyet nem is olyan rég a szemüregben látott. Meglehet, hogy egy isten lakik ott? Talán maga Shmatava, aki megszánta őt, és lehajította neki saját csodafegyverét a válságos pillanatban?

Dzirun nem bírta megemészteni ennek a gondolatnak a jelentőségét, csupán foszlányok sercegtek a fejében…

Ha Shmatava megsegítette őt, akkor Lijabarért sem kell izgulnia. Hiszen ő sohasem önmagáért imádkozott Shmatavához, hanem a bátyjáért. És ha Shmatava vette a fáradtságot, hogy lepillantson rá és segítsen neki, akkor természetesen azt is tudja, hogy először Lijabarnak kell segítenie…

Dzirun kifújta magát, kezdett megnyugodni, és egyre inkább átérezte előnyös helyzetét. Ő nyugodtan, sík terepen harcolhat, míg annak, aki fel akar jutni a platóra, vállalnia kell a kiszolgáltatott helyzetet…

Ráadásul ő egy isten csodadárdájával fogadja őket!

Ha megfontoltan küzd és nem követ el újabb hibát, a dzsoma-hoogok sorsa megpecsételődik…

Mi több, már most megpecsételődött!

A térdplatóra ugyanis tucatjával kapaszkodtak fel a madzsu-roonok, shimaran-lövedékek és nyilak sokasága zúgott a sziklafalra kapaszkodó dzsoma-hoogok felé. Azok immár végképp kutyaszorítóba kerültek. Odafent egy dárdával hadonászó harcos fogadja őket, lentről több tucat vérszomjas madzsu-roon üvöltötte feléjük átkait, s lőtte ki lövedékeit, oldalra menekülni pedig nem igazán lehetett – mivelhogy nem volt hova.

Csattogtak, kopogtak a kövek és a csonthegyű vesszők a verembe esett farkasként morgó, vonyító dzsoma-hoogok körül, és nem egy közülük lövedéktől találva, üvöltve zuhant alá a mélybe. Mire szétcsattant a plató szikláján, már halott volt, de ha nem lett volna az, akkor sem sokáig töprenghetett volna a helyzetén. Dühös madzsu-roonok vagdalták szét testét, vágták le erőteljes csapásokkal a fejét.

A térdplatón összezsúfolódott madzsunok dühösen kacagtak. Isteni szórakozás volt ez, levadászni a falhoz tapadó, tehetetlen ellenséget; bosszút állni azokért, akik teste fejetlenül hever valahol Shmatava-ooajida közelében.

Igaz, ezek a dzsoma-hoogok nem ott, hanem dzsara-vuket földön portyáztak, ám ezt a lent üvöltöző, kacagó madzsunok nem tudták.

Meg ha tudták volna is, az sem számít túl sokat…

A dzsoma-hoogok felfelé kapaszkodtak, miközben a kövek és a nyílvesszők záporesőként kopogtak körülöttük. Hárman-négyen próbáltak csaknem egy időben felkapaszkodni.

Dzirunt azonban halálos nyugalom és magabiztosság szállta meg. Nem kapkodott, nem ugrált összevissza, nem döfködött elhamarkodottan… Kivárta a megfelelő pillanatot, és csak akkor szúrt, amikor nem védhették. Biztosra ment. Nem adott esélyt a dzsoma-hoogoknak. Ledöfte valamennyit.

A sziklafal megtisztult; a hatalmas, fekete pókok egytől egyig eltűntek. Nem maradt több ellenfél.

Dzirun agyát elborította a győzelmi mámor, lelkét dybukkoltak az ősi harcosok lelkei.

Kiállt a perem szélére, két kézzel a feje fölé emelte a dárdát, és győzedelmesen megrázta.

– Je-haraaaaaaaaay, madzsu-roon! – üvöltötte. – Madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay!

És a visszhangok továbbadták a diadal hírét.

– Madzsu-roon! Madzsu-roon! Je-haraaaaaaaaay!

A madzsun harcosok odalenn torkuk szakadtából üvöltöttek; őt éljenezték. Anélkül, hogy felismerték volna, ki ő.

– Madzsu-roon! Madzsu-roon! Madzsu-roon!

A dárda felforrósodott a kezében, és égetni kezdte a tenyerét. A fiú döbbenten elengedte. Ám az, ahelyett, hogy lehullott volna a mélybe, a lába elé pottyant, és zörögve hátrafelé gurult.

Dzirun dermedten állt, csak a tekintetével követte.

Valami igen-igen furcsát látott. Fentről két alig érzékelhető, halvány füstcsík ereszkedett alá, amelyek áttetsző, szellemszerü kezekben végződtek. E két szellemkéz ujjai ráfonódtak a dárda nyelére, megragadták, és felfelé vonták a sziklafal mentén.

Dzirun megfeszült, hogy rávesse magát, és visszaszerezze… de már ennek gondolatába is beleborzongott. Hogyan is tehetné?! Shmatava csak kölcsönbe adta neki a csodafegyvert, és most visszaveszi azt, ami az övé.

Nemcsak példátlan szentségtörés lenne ellene szegülni, de mérhetetlen hálátlanság is!

Dzirun a fal felé fordult, szemével követte az emelkedő fegyvert, és két kezét széttárta, mintha szárnyak lennének és repülni készülne. Szertartásos hálaszavakat rebegett. Így adott tiszteletet Shrnatavának, a Szárnyas Istennek – az ő megmentőjének.

– Ó, Shmatava, köszönöm, hogy mérhetetlen kegyeddel megóvtál engem, s bátyámat, Lijabart!

Lefelé mászni talán még sokkal nehezebb volt, mint a felkapaszkodás. Na persze most nem üldözte senki, higgadtan beoszthatta erejét, s ha elfáradt, megpihenhetett néhány sóhajtásnyi ideig. Ráadásul immár boldogság és büszkeség feszítette mellét. Öt hatalmas dzsoma-hoogot ölt meg; ő egymaga, az avatatlan gyermek! Alig várta, hogy részletesen elmesélhesse hőstettét a falu hadifőnöke előtt. Tudta, hogy bátorsága és rátermettsége jutalmául férfivá fogják avatni, és megkapja első harci nevét.

Vajon ugyanilyen jutalomban részesülnek a társai is? Jomoraj, Csergoraj, Lijabar? Immár harcossá avatva indulnak első vérportyájukra?

Amikor a mászástól kimerülten leért a partra, megtudta a döbbenetes hírt: a menekülő dzsoma-hoogok megölték a dsolongáikat romboló Lijabart. Megcsonkított teste ott hevert a fövenyen; fejét magukkal vitték a dzsoma-hoogok.

Dzirun rávetette magát bátyja lefejezett testére, simogatta, csókolgatta a véres nyakcsonkot, és olyan hangosan, fájdalmasan kacagott, kacagott, kacagott, mint még soha életében ezelőtt…

3. A SHETMEDO

A shetmedót, a meggyilkoltak lélekosztását még aznap este megtartották Sbxnatavaooajidában. Tizenkilenc kisebb-nagyobb, fejetlen test hevert a falu közepén kiteregetett pálmaleveleken a sötét kőoltár közelében. Idős férfiak, fiatal nők és lányok, serdülő gyerekek. A portyázó dzsoma-hoogok az erdőben gyümölcsöket, bogyókat, gombákat és ehető gyökereket gyűjtögető csapaton ütöttek rajta, és tizennyolc fejet zsákmányoltak. Tizenkilencedikként levágták Lijabar fejét a parton, a fiatal Sakcsunt pedig magukkal ragadták. Az elsőként odaérkező madzsu-roon harcosok egybehangzóan állították, hogy a fiú még élt, amikor a dsolonga keresztülbukdácsolt a part menti hullámokon. És nagy valószínűséggel még akkor is élni fog, amikor a széles csónak partot ér majd a Dzsoma-hoog szigeten… De hogy meddig, azt csak Shma-tava tudja. Vagy talán még ő sem!

Valószínűleg egy ideig még életben tartják, és kínozzák. Majd pedig ha eljön a megfelelő idő, feláldozzák valamelyik szörnyeteg istennek, amelyet imádnak.

Dzirun nem is akart ebbe belegondolni. Iszonyatos szenvedés várhat a szerencsétlen fiúra! Talán jobban járt volna, ha őt is megölik a parton ugyanúgy, mint Lijabart.

Ám ha a bátyja halálára gondolt, megtelt gyűlölettel, és legszívesebben a lelkét is szétkacagta volna tehetetlen kétségbeesésében. Miért nem ő halt meg inkább? Miért engedte Shmatava, hogy ez történhessen Lijabarral?

Miért nem védte meg Shmatava Lijabart? Miért nem neki hajította oda a csodadárdáját?

Miért? Miért? Miért?

A falu lakosai már felsorakoztak a kaptárszerű kunyhók közötti téren, ahová színesre festett és mágikus rajzolatokkal ellátott pálmalevelekre fektették a lefejezett testeket. A kőoltár köré felrajzolták a búcsúzás jelképeit; a csillagot, a kaszát és a törött ötszöget. Meggyújtották a nagy tüzeket, és halkan nyüszítve, fájdalmasan dünnyögve, monoton, ritmustalan táncban toporogva várták,

hogy Golga, a Lélek Kalauza kitekintsen a csillagok közül, és végignézze a szertartást.

Shmatava-ooajida az egyik legnagyobb madzsu-roon falu volt a Nyih-szigeten; hat-hétszázan toporoghattak, táncolhattak most a falu főterén a három hatalmas máglya imbolygó fényében, mintha réges-rég eltávozott ősi árnyak visszatérni készülnének.

Dzsarajarra, a falu sámánja szédülten keringett a három tűz között, a lefejezett testek körül. Kopott, tollas ruhája suhogott a mozdulatlan levegőben, vékony, inas karjai szárnyakként csapkodtak. Olyan volt, akár egy szédült, prédára vágyó, beteg dögkeselyű. Ráncos arcát eltakarta a rituális maszk, melynek középső része vaskos, hegyes csőrként meredt elő, szemüregei pedig lilá-san izzottak.

Miközben kerge dögevőként keringett és botladozott, néha ütemtelenül felrikoltott vagy kísérteties, hátborzongató hangokat hallatott. Aztán kérkedve, kihívóan kacagott. Majd pedig sziszegve, suttogva, motyogva ugrált a holtak körül.

A mormoló, nyüszítő tömeg hol közelebb nyomult, hol meghátrált. A belső kör a holtak körül hol tágult, hol szűkült.

Néha démoni fejhangon felkacagott valaki, aztán elhallgatott. Máskor mások is csatlakoztak, s megint máskor százak hallattak iszonyatos, gyászos kacajokat.

Dzsarajarra szétvetette mindkét tollruhás karját, és vadul csapkodott, akár egy nyíltól átdöfött sas. Aztán meglódult, és belerohant a legközelebbi tűzbe. Feketés lila színben csaptak fel a lángok, és szikrák röpködtek a közelben toporgókra. Aztán a sámán már fel is bukkant a tűz túloldalán, és a lángok lehiggadtak, visszanyerték eredeti színüket és formájukat.

– Jjdzsahhe Golga! – rikoltotta Dzsarajarra a hívás szólamát. – Ijdzsahhe Golga!

Ám Golga még korainak tartotta kitekinteni éjfekete csillagbirodalmából.

És ez így volt rendjén; Golga soha nem bukkant elő az első hívásra, csak a harmadikra.

A sámán tovább keringett és rikoltozott. A madzsu-roonok mormoltak, dünnyögtek, kacagtak.

Dzirun behunyt szemmel rótta a lélektané ösvényét; meg-meg-roggyanó térdekkel lépkedett hol előre, hol hátra, s közben felsőtestét úgy billegtette, mintha a súlya minduntalan el akarná rántani

valamelyik irányba. Ő nem adott ki hangokat; ajkait szorosan zárva tartotta, és miközben fáradhatatlanul menetelt előre a Golgához vezető úton, lelki szemei előtt Lijabar arca lebegett.

Ez az arc végigélte az elmúlt éveket; megmutatta a szomorúságot, az örömöt, az elmélyült töprengést, a gondtalanságot, a kedvességet, a figyelmességet, az érdeklődést, a segítő gondoskodást, a bátor elszántságot, a feszült figyelmet, a megkönnyebbült mosolyt, a zord elhatározást… megmutatta mindazt, ami Lijabarból megmaradt.

Kis idő múlva ismét felerősödtek a gyötrelmes kacajok, és Dzi-run kinyitotta a szemét. Táncát egy pillanatra sem hagyta abba; lábai maguktól tették meg a rituális lépteket.

Dzsarajarra most egy másik tűzbe rohant bele. Tollai valósággal lángra lobbantak, vékony teste úgy tekergett és vonaglott, akárha kígyó lakozott volna benne. A lángok elzöldültek körülötte, és szürke füst szállt fel.

Sürgető kiáltások hallatszottak; a sámán túl sokat időzött ott.

Ám Dzsarajarra a következő pillanatban megvadult démonként ugrott elő, és ahogy szétvetette karjait, zöld lángok sokasága ragyogta körül a testét; színes szikrák száguldottak az ég felé.

– Ijdzsahhe Golga! – rikoltotta Dzsarajarra ismét a hívás szólamát. – Ijdzsahhe Golga!

Ám Golga még mindig nem hallgatta meg.

Dzsarajarra előrehajolt, és mintha kötélen húznák, megindult a harmadik tűz felé. Nagyon sokan felkiáltottak meglepetésükben; azt hitték, sámánjuk már most meg akarja tenni a harmadik hívást. Ara Dzsarajarra nem rohant bele a harmadik máglyába; lelassított, két karjával lassan, kimérten csapkodott, és hosszú lábait úgy emelgette, akár egy fázós gém a hideg vízben.

Tétova mozdulatokat tett, mintha nem tudná eldönteni, besétáljon-e a lángok közé, vagy inkább hanyatt vesse magát, és a földön hentergőzzön.

Végül botladozva jobb kéz felé támolygott, és elkerülte a tüzet. Most a holtak körül kerengett, és olyasféle mozdulatokat tett, mint a leszállni készülő keselyű. Lijabar körül ugrált, és karmos mancsaival feléje kapkodott.

Dzirun nézni sem bírta. Ismét be akarta hunyni a szemét, ám hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki mereven nézi. Oldalra kapta a fejét, és vad pillantása ismerős tekintettel találkozott. Eluz

nézte őt, Jomoraj és Gsergoraj ifjú leánytestvére; Sakcsun ikerhúga. Törékeny és apró lány, aki a megszólalásig hasonlított ikerbátyjára. Mintha csak Sakcsun bámult volna feléje a lángfény és a sötétség határáról.

Dzirun elkapta a tekintetét. Ösztönösen az az érzése támadt, mintha a lány őt hibáztatná a testvére eltűnéséért… Vagy bármi másért.

Aztán mégis erőt vett magán, és visszafordította a fejét. Eluz még mindig őt nézte sötét szemével, s komoly, ünnepélyes arcán vádlón, elkínzottan vonaglottak a fényárnyék alakok. De a lány arca rezzenéstelen maradt, s tekintete nem döfött. Inkább kérlelt.

De vajon mit akar Eluz?

Azt, hogy mesélje el neki a történteket? Azt, hogy számoljon be neki arról, ami a Síró Madzsunnál történt?

Dzirun ehhez nem sok kedvet érzett. Az este folyamán, mielőtt a szertartás előkészítése kezdetét vette, beszámolt a Főnökök Tanácsának a nagykunyhóban. Négy főnök és négy vén ült ott; szótlanul végighallgatták akadozó beszámolóját, és nem tettek fel neki kérdéseket. Egyetlen egy kérdést sem. Amikor befejezte, Le-phudra, a madzsu-roonok hadifőnöke jóváhagyólag biccentett felé, aztán egy kézmozdulattal elbocsátotta.

Néhány ismerőse és rokona kérdezgette aztán, és ő összefüggéstelen részleteket mesélt, de azok alapján, amiket kipréselt magából, még ő maga sem tudta volna kihámozni, mi történt valójában. Túlságosan felzaklatta Lijabar halála, s nem akart beszélni; inkább a magányt kereste.

Eluz korábban már oda akart menni hozzá, ám ő akkor elfordult, és elsietett előle. Bár kicsi gyerekkora óta kedvelte a mosolygós, élénk tekintetű, fürge lányt, és régebben bármikor szívesen szóba állt vele, ez alkalommal képtelen lett volna a szemébe nézni. Inkább kockáztatta, hogy megbántja, és faképnél hagyta. Túlságosan emlékeztette őt Sakcsunra, s Sakcsun elrablása pedig Lijabarra emlékeztette.

Tudta, hogy Eluz különös ragaszkodással viseltetik iránta, s biztosra vette, hogy nem kerülheti majd el sokáig a kérdéseit, de remélte, hogy ezekre a kérdésekre csak napok múltán kell majd válaszolnia. Akkor, amikor ő és Lijabar már egyek lesznek, s amikor már megnyugszik a lelke.

Behunyta hát ismét a szemét, és monoton ritmusban járta tovább búcsúztató táncát. A tudata üres volt, s készen állt egy dy-bukkxa. Ám az ősök most nem jöttek elő.

Kiáltás harsant:

– Ijdzsahhe Golga! Ijdzsahhe Golga!

Dzsarajarra harmadszor is megszólította Golgát, és Dzirun azonnal kinyitotta a szemét. Látni akarta, mi történik. Látni akarta, milyen formában jelenik meg Golga. Soványan, lelkekre éhesen, avagy jóllakottan, duzzadó orcával?

A vén sámán a harmadik tűz közepén táncolt, meztelen talpa alatt izzott a parázs, ahogy szétrugdosta a szikrákat. Bal kezéből színes port szórt maga köré, és a lángok sisteregve, sziszegve kapkodtak keze után, s olyan fehérré váltak, mintha ellapított, szétfröccsentett villámok lennének.

Ám Golga még most sem dugta elő képét.

– Ijdzsahhe Golga! – sikoltotta a sámán, és úgy imbolygott, vonaglott a fényes fehéren villódzó lángok között, akár egy tollakkal feldíszített, óriási kígyó.

Az ott toporgok átvették a hívás igéjét:

– Ijdzsahhe Golga! – zúgták, morajlották tompán. – Ijdzsahhe Golga!

– Golga! – visította a sámán elkínzottan, miközben tollai hevesen lángoltak. – Ijdzsahhe Golga!

– Ijdzsahhe Golga! Ijdzsahhe Golga!

És Golga végre meghallgatta a hívó szót. Megjelent. De nem úgy, mint máskor, halvány derengéssel bújva elő a sziklák közül…

Egyszerűen csak felragyogott az égen, körvonalai élesen kirajzolódtak a csillagok között, és sápadtsárga ábrázata méla közönynyel bámult le rájuk.

– Golga! – ordította egyszerre több száz torok.

– Golga! – sivította a sámán, és kiszökött a tűzből. Tollai azonban még ezt követően is lángoltak, s kísérteties fény libegte körbe aszott testét.

Ám a lángokból nem szállt fel füst, nem emésztették el a tollakat, s égett hús szaga sem lengte be a közelebb állókat.

Dzirun tisztában volt vele, hogy amit lát, nem valóság. Dzsarajarra lángjai nem igaziak, csak látni lehet azokat, tapintani nem. Ha belenyúlna, nem égetné meg a kezét.

Lijabar magyarázta el ezt egyszer. Dzsarajarra hatalmas mágus; képes parancsolni a szemüknek és a leiküknek, s elhitetni velük bármit, amit akar.

– Golga! – sivította Dzsarajarra, és őrülten keringett a három máglya között, s hol az egyikbe, hol a másikba szórt színes port a bal kezéből. A lángok az égig szöktek. Tiszteletteljesen nyalogatták Golga sápadt fényudvarát.

Golga jóllakottnak és álmatagnak tűnt; képe – bár nem volt teljesen kerek – alaposan kikerekedett, amióta Dzirun utoljára látta. Az elmúlt napokban kedvére belakmározhatott kedvenc eledeléből, az eltévelyedettek leikeiből.

Golga ugyanis nem mindenkihez kegyes. Az arra érdemeseket magához veszi és irgalmas kísérőként vezérli a holtak birodalmába. A még érdemesebbeknek engedélyezi, hogy rokonaikkal maradjanak, és e világon folytassák útjukat. Ám a hitetleneket, az eltévelyedett lelkeket nem kíméli; irgalmatlanul elpusztítja és befalja valamennyit.

Dzsarajarra abbahagyta az őrült keringést, és szédelegve, imbolyogva a kiterített holtak felé közelített. Tollruhája alól fekete pengéj ű kést húzott elő, és a magasba tartotta.

Golga ezüstös tekintete megcsillant a fekete pengén. Aztán e pengét ezüstös ragyogás fonta be. Lüktetett.

A madzsu-roonok egyszerre üvöltöttek fel, s Dzirun is megkönnyebbült. Golga kegyes hozzájuk: engedélyezi a shetmedót.

A vén sámán nem húzta az időt. Elvégre sosem lehet előre tudni, meddig tart ki Golga türelme. Dzsarajarra máris a kiterített tetemek mellé lépett, és a kés hegyét végighúzta fölöttük. Az ezüstös fény a penge körül hirtelen felragyogott; megmutatta, kivel kezdődjön a shetmedo. Egy idős férfi teste volt az; Dzirun nem tudta a nevét, de a rokonai egyikét-másikát személyesen is ismerte.

A sámán segítői megragadták a testet, és felhelyezték a szögletes kőoltárra.

– Dcsejnerra! – A vén sámán elsőként a halott elsőszülött fiát szólította a shetmedóra. Ez így volt rendjén.

A magas, ösztövér harcos rituális tánclépésekkel közeledett, többször is megállt, és kitárt karokkal hálaimát rebegett az égre, Golgának. Aztán közel lépett, és testét ringatva, erőlködve kacagva toporgott.

Dzsarajarra az ég felé emelte az ezüstösen lüktető pengéjű tőrt, és hosszan, nagyon hosszan kivárt. Ajkai mozogtak, és mormolá-sából, motyogásából csupán egyetlen, többször is elismételt nevet lehetett érteni: Golga. Golga.

Aztán a kés lecsapott, belevájt a ráncos, petyhüdt mellkasba, és felhasította azt. A sámán nem vette le tekintetét Golga sápadt képéről; keze ösztönösen dolgozott. Kivágott a halott öregember szívéből egy darabot, és a vöröslő cafatot az ösztövér harcos tátott szája elé emelte. Az ráharapott, és rágni kezdte.

A madzsu-roonok Golga nevét ismételgették, és monoton ritmusban mozogtak. Dzsarajarra most a halott combjába vágta kését, és onnan metszett ki egy darabot. Halk mormolását Dzirun nem értette a többiek egybemosódó kántálása miatt. De mindez nem számított; pontosan tudta, mi történik. Nem ez volt az első shetmedo, amin részt vett. Apja és nővére halálakor másodikként állt ott az oltárnál, és vette magához szerettei testének és lelkének több darabkáját.

Akkor Lijabart szólította Dzsarajarra elsőként.

Most pedig ő járul majd Lijabar mellé!

Lijabar után ő volt a második; őt az anyja követte, Scsetgerja, aztán egyetlen megmaradt kishúga, a szürke képű, nagy szemekkel pislogó, értetlen Jiolna.

Most viszont már nem kétséges, ki lesz az első, akit Dzsarajarra kiszólít majd a shetmedóra, amikor Lijabar jön sorra…

Dzirun egyedül maradt. Anyja beleőrült a csapásokba, elrohant, és beleveszett a dzsungelbe. Jiolnát az anyja rokonai vették magukhoz, s most ők nevelik Hjurmodzsiban, egy távoli madzsu-roon faluban. Neki itt már nincsenek rokonai. Akik voltak, rég meghaltak, vagy elvándoroltak a sziget nyugalmasan északnyugati részébe, ahol nem kell állandóan dzsara-vuket rajtaütésektől rettegniük. 0 és Lijabar itt maradtak őseik helyén, hogy bosszút álljanak apjukért és nővérükért a dzsara-vuketeken. És most már csupán ő maradt. Egyedül.

Dzsarajarra sorra az oltárhoz szólította az elhalt öreg közeli rokonait, és megajándékozta őket Golga kegyével. Aztán amikor a közeli rokonok valamennyien kivették a részüket a shetmedóból, a vén sámán rábízta a megcsonkított testet Dcsejnerrára, az elsőszülöttre. Az ösztövér férfi és testvérei leemelték apjuk testét az oltárról, és elcipelték a tüzek fénykörén kívülre. Rokonságuk, ba-

rátáik, s mindazok, akik részesülni kívántak a halott testéből és lelkéből, éhes falkaként tódultak utánuk.

Nem voltak túl sokan; s ebből Dzirun arra következtetett, hogy az idős férfit kevesen kedvelték; kevesen akartak részesülni a húsából és a lelke maradványaiból. Ám az a maroknyi csapat, amely követte Dcsejnerrát a homályba, nem sokkal később éhes keselyűként vetette magát a tetemre, és hamarosan rikoltó, fájdalmas kacajok, imák, harci kiáltások, fogadkozások és heves csámcsogá-sok vegyültek egybe.

Dzsarajarra ismét a kiterítettek körül táncolt. Kése pengéjén sötéten, nyúlósan folyt körbe és körbe Golga ezüstös áldása.

A csöpögő késhegy ismét végigszaladt a tetemek fölött.

Dzirun megfeszült…

Valami megmagyarázhatatlan sugallat miatt biztosra vette, hogy most Lijabar következik. Ám tévedett.

A lüktető késhegy egy serdületlen leány csonka teteme fölött lövellt mohó, ezüstös lángokat. A gyermeki test egy pillanattal később ott hevert az oltáron. Dzsarajarra elsőként a leány apját szólította. Aztán a nagyapját. Aztán a fiútestvéreit. Aztán az anyját. Aztán a lánytestvéreit.

Jó sokan voltak.

Dzirun behunyta a szemét; úgy rótta ritmustalan lépéseit. Aztán a kislány maradványait is elhurcolták a sötétbe. Jóval többen követték, mint az imént az öreget. Most Lijabar…

Am Dzirun sejtése még mindig nem bizonyosodott be.

Egy lapos mellű, pocakos asszony következett. Őt ismerte; Jagoli volt az, anyja egyik távoli rokonának asszonya.

Amikor a közeli rokonok shetmedója véget ért, és a testet elcipelte a férje, s a férj testvérei, Dzirun határozott késztetést érzett, hogy kövesse a fájdalmasan kacagó csapatot. O is jól ismerte Ja-golit; gyermekként nem egyszer kapott ízletes ajándékot a jó szívű asszonytól, s kedvelte hangos hahotázását. Úgy illett volna, hogy ő is kivegye a részét a shetmedóbó\, ám ő jelenleg semmi másra nem tudott gondolni, csakis Lijabarra, s nem követte ösztöne sürgetését.

És ekkor végre bekövetkezett, amire várt.

Dzsarajarra fekete késének ezüst fénye Lijabar mellkasa fölött lobbant fel. Bátyjának teste pár pillanattal később már az oltáron hevert.

Dzirun rikoltva felkacagott, és táncos, rituális léptekkel megindult az oltár felé, mielőtt a vén sámán őt szólította volna.

A háta mögött egy éles lányhang felkacagott; nem kellett odafordulnia, hogy tudja, Eluz az. Aztán tucatnyi démoni kacaj harsant, jelezve, hogy Lijabart sokan szerették és tisztelték.

– Hős Dzirun, Cápaölő, dzsoma-hoog ölő! – recsegte a vén sámán, és kísértetiesen sárga szeme ijesztően villogott fekete szemöldöke és sápadt lángoktól ölelt tolldísze alól. – Fogadd magadba bátyád szívét!

Bár a falat hideg volt; Dzirun forrónak és élettel telinek érezte. Miközben rágta, fogai elzsibbadtak, ínye valósággal lángolt.

– Fogadd magadba rettenthetetlen bátyád karjának erejét…

– Fogadom!

Dzirunban nem is tudatosult, hogy táncol. Csakis az ízt érezte. A bátyja ízét. A lelke forrongott; most fogadta magába Lijabar lelkét.

– Fogadd magadba lábának erejét…

– Fogadom!

– …és tipord el véle ellenségeinket, madzsun!

– Fogadom! – Dzirun szemébe könnyek szöktek, és rettenetes fejhangon felkacagott. – Fogadom!

Általában három érintés elég volt a shetmedóbw; ám Dzsarajarra tisztában volt azzal, mily szoros kapcsolat fűzte egymáshoz a két testvért. Tudta, mily hihetetlenül rajong Dzirun a bátyja iránt. Ily körülmények között három érintés messze nem volt elég.

Az ezüstösen lüktető kés belevágott ismét a mellkasba.

– Fogadd magadhoz tüdejének…

– Fogadom! – kiáltotta buzgón Dzirun. Am nem kapott újabb falatot. Felpillantott.

Dzsarajarra tátott szájjal bámult a szétnyitott mellkasra. Valami egészen rendellenes dolgot látott ott, ahol a tüdőnek kellett volna lennie. A vén sámán ezernyi shetmedót celebrálva ezernyi mellkast lékelt már meg hosszú élete folyamán, de ilyet még sohasem látott. A tüdő helyét valami különös formájú szerv foglalta el, amely teljesen zöld volt és rücskös.

– Shmatava! – sziszegte a vénség.

És a nevet átvették a jelenlévők. Sikoltva, kacagva, rettegve kiáltották:

– Shmatava!

Mások pedig azt ordítozták:

– Golga! Golga!

– Shmatava!

És valamennyien az ég felé bámultak, és rettegve, hitetlenkedve, izgatottan, érdeklődve felfelé mutogattak.

– Golga! Shmatava! Golga! Shmatava!

Dzirun maga sem tudta, mit cselekszik. Tudatát szökőárként elárasztotta a vágy: befogadni Lijabar testét és lelkét.

Megragadta az álmélkodva felfelé bámuló sámán csuklóját, és ő irányította a lecsapó kés útját. A vérmaszatos, ezüstfényü penge belemart a zöld-rücskös tüdőszerűségbe. Dzirun kurta mozdulattal kanyarította a pengét, aztán odakapott a másik kezével, s rágni kezdte a kivágott darabot.

– Még! – hörögte elégedetlenül. – Még jár nekem!

– Shmatava…

– Még jár nekem! – csámcsogta követelőén Dzirun. Aztán hozzátette: – Az enyém! Az egészet akarom!

Azzal felkapta bátyja tetemét az oltárról a vállára, és el akarta vonszolni, ám a sámán szolgái megragadták, és összevissza rángatták. Erős, kifejlett madzsunok voltak; Dzirun erőben nem vetekedhetett velük.

– Az én bátyám! – sziszegte elkeseredetten. – Magamba akarom fogadni a lelkét! Teljesen!

– Nézd! – morogta az egyik segéd. – Nézd!

– Shmatava!

– Shmatavaaaaaaaaa! Ott fenn! Nézd! Nézd!

– Shmatava elpusztítja Golgát!

– Nézd! Nézd!

Dzirun felpillantott az égre, és izmai elernyedtek. Olyan látvány tárult a szeme elé, amilyen eddigi életében még sohasem.

Golga kövér ábrázata előtt egy sötét árny körvonalai bontakoztak ki. Shmatava volt az: széttárt szárnyakkal, szétvetett végtagokkal lebegett Golga előtt. A Szárnyas Isten megmutatkozott. Ott lebegett a Lélek Kalauza előtt, és szigorúan lebámult rájuk.

Veszedelmes karmai között egy hosszú hajú, különös formájú emberi alakot tartott.

Egy asszonyt talán? Vagy egy vízi sellőt?

Legfrissebb áldozatát?

Ki tudhatja ezt?

A madzsu-roonok most már kórusban ordították istenük nevét. Sokan hasra borultak, és a földbe temették arcukat.

– Shmatava! Shmatava!

– Shmatava szembeszáll Golga akaratával! – sivította Dzsara-jarra. – Magának követeli a lelkeket!

– Shmatava?! – hörögte Dzirun indulatosan. Aztán kirántotta bátyja maradványait a sámánsegédek kezéből, a vállára kapta, és meggörnyedve futott vele.

A körben álló madzsu-roonok ösztönösen szétnyíltak előtte. Dzirun belerohant a sötétségbe. Maga sem tudta, hová. Rohant, rohant, rohant… Aztán felbukott.

Bátyja teste egy fatörzsnek csapódott, aztán lezuttyant a fűre.

Dzirun bedugta kezét az áldozókéssel vágott résbe, belemarkolt Lijabar szívébe, és kirángatta azt a mellkasból. Falta, akár egy éhes fenevad.

Lijabar lelkét akarta. Nemcsak részt abból. Lijabar lelkének mmden darabkáját. Az egészet! Falta. Rágta. Tépte.

És közben kacagva zokogott a mélységes fájdalomtól.

– Dzirun…

Felkapta a fejét. A lányt látta.

– Tűnj el, Eluz! Takarodj! Tűnj innen!

A lány azonban ahelyett, hogy eloldalgott volna a sötétségbe, még közelebb araszolt.

– Nem küldhetsz el, Dzirun!

. – Azt mondtam, takarodj! Ő az enyém! Az én bátyám! Hozzám tartozik!

– Hozzám is tartozik – suttogta a lány. Aztán fájdalmasan kacagott. – Legalább annyira az enyém, mint a tiéd.

– Mi?! A húgunk vagy talán, csak nem tudunk róla?!

– Nem vagyok a húgotok, Dzirun – motyogta a lány. – Soha nem is voltam. Én más miatt…

– Más miatt?

Eluz még közelebb araszolt.

– Én és Lijabar…

– Mi a Nyehwozzát beszélsz?! – kiáltotta dühösen a fiú. – Mit akarsz azzal mondani, hogy te és Lijabar?!

– Szerettük egymást – mormolta a lány. – Ő és én… együtt vártuk a jövőt.

– Képtelenség! Hiszen te mindig az én társaságomat kerested, engem néztél, rám mosolyogtál… te engem tisztelsz! És nekem terveim voltak veled!

– Tisztellek téged, ez igaz, Dzirun. Szívesen néztelek és mosolyogtam rád, mert úgy hittem, hamarosan rokonom leszel. De én Lijabart szerettem. És ő is engem!

– Hazudsz!

Eluz most már egészen közel jött.

– Hazudok?! – sikoltotta felháborodottan, és feszes hasára csapott, csak úgy csattant. – De ha hazudok, kinek a kölykét hordom a pocimban?!

Dzirun hitetlenkedve felkacagott.

– Képtelenség!

– Én is úgy hinném! De nem az! – A lány arcán kínhullámok áradtak végig álltól homlokig. – El nem hihettem, hogy Lijabar épp engem választott. De mégis így igaz. Shmatavára esküszöm, Dzirun.

A fiú behunyta a szemét.

– Nem!

– De igen! Shmatava, ott fenn, Golga előtt, te látsz engem… mondd, hogy igaz!

Dzirun a fejét ingatta.

– Ezt nem hiszem el!

– Az első vérportya után, midőn harcossá avatták, akkor akart asszonyává venni. Már nagyon vártuk mindketten!

– Nekem egy szót sem szólt rólad…

– Titokban tartottuk.

– Képtelenség! – kiáltotta Dzirun, és mérgesen felkacagott. – A bátyámnak nem voltak titkai előttem.

– És ez így igaz – kontrázott a lány. – Előtted tényleg nem voltak titkai. Kivéve ezt az egy titkot.

– De miért? Miért?!

– Mert tudta, hogy te is szeretsz engem és tudta, hogy te szeretnél asszonyodul venni… Nem tudta, hogyan mondja el neked, hogy ő meg én…

Dzirun csak hápogott.

– De hát… de hát… hát…

– És én tényleg szerettelek téged is – nyüszítette a lány. – De Lijabart sokkal inkább szerettem! Őt választottam.

Dzirun rámeredt a lány arcára.

– És ennek így kellett lennie – motyogta. – Őt kellett választanod. Ő volt a jobb. Lijabar volt az érdemesebb.

– Ó, nem, nem… én egyformán szerettelek mindkettőtöket…

– Ne mondd ezt! – suttogta Dzirun. – Kár a szavakért. Csakis őt Választhattad. Nem kell magyarázkodnod. Ha nő lennék, én is Lijabart választottam volna.

Eluz hallgatott. Aztán a páfrányok közt heverő tetemre mutatott.

– Engeded számomra a shettnedót, Dzirun?

A madzsun fiú hosszan hallgatott, aztán válasz helyett a lány kezébe nyomta tőrét, és eltántorgott onnan.

Dzirun csak hajnaltájt tért vissza Lijabar maradványaihoz, amikor Golga már rég eltűnt a birodalmában, s Shmatava is visszatért házába. Bátyja testét alaposan megcsonkították. Végtagjait csontig, fe Isőtestét bordáig – sőt, még az alatt is – lecsupaszították.

– Eluz! – mormolta feddőn. – Nem vitted te túlzásba a shet-medóŰ

A lány, aki kezébe temetett arccal egy kidőlt fatörzsön ült a közelben, felnézett.

– Ide szólítottam a barátait – mondta halkan. – Lijabarnak sok barátja volt. Valamennyien részt kértek a testéből és a lelkéből.

Dzirun sóhajtott.

– És most? – kérdezte. A lány megrezzent.

– Elvisszük Shmatava legszentebb oltárához. Dzirun hunyorgott.

– Az Erdei Oltárhoz?

– És kérjük áldását…

A madzsun fiú arca elsötétedett.

– Én nem kérem többé Shmatava áldását! – sziszegte. – Shma-tava úgysem hallgat meg! Shmatava… legyen átkozott!

– Elment az eszed, Dzirun?! Miféle szentségtörő szavak csöpögnek méregként az ajkaidról?!

– Én csak annyit kértem Shmatavától, hogy vigyázzon Lija-barra. Ám ő engem mentett meg, őt pedig megölte!

A lány a fejét rázta.

– Nem ő ölte meg.

– De hagyta, hogy megöljék… és ez ugyanaz! – Dzirun ökölbe szorította a kezét. – Ugyanúgy megmenthette volna, ahogy engem. Vagy ha választania kellett, miért engem választott?! Miért engem?! Miért nem Lij abart?!

A lány elmélyülten hallgatott. Nem lehetett tudni, miféle gondolatok suhannak el magas homloka mögött. Aztán olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy hosszú, fekete haja felrebbentett madárrajként repkedett a válla fölött.

– Talán Shmatavának célja van veled!

– Célja? Miféle célja?

– Azt csak ő tudhatja… Tőle kellene megkérdezned! Dzirun hunyorgott, aztán arca megnyúlt.

– Igazad van – motyogta. – Igazad van, Eluz…

– Most meg… hová rohansz?! Dzirun csak a válla fölött kiáltotta vissza:

– Igazad van, Eluz! Igazad van! Ment, hogy megkérdezze Shmatavát.

A nap már felkelt, és friss fénye káprázatosan csillogott a játékos fodrokat vető, lustán hullámzó tengeren. Dzirun izmai megcsomósodtak a fáradtságtól, ám ő nem állt le pihenni. Megállt a Síró Madzsun előtt, és felnézett rá. Fel, a legtetejére. Ám a síró, ásító szemüregekben ezúttal nem látszott sem fény, sem mozgás.

– Jól van, Shmatava – mormolta a fiú kiszáradt torokkal –, buzgón remélem, választ adsz a kérdésemre.

Tétovázás nélkül kapaszkodni kezdett felfelé a sziklára. Ezúttal azonban nem azt a meredek sziklafalat választotta, ahol előző nap a dzsoma-hoogok elől menekült. Oldalra sodródott, és talált egy valamivel hosszabb, ám kevésbé meredek és kevésbé veszélyes utat. Itt nem kellett a sziklák repedéseit vagy kiálló peremeket ke-

resgélnie; többnyire négykézláb mászhatott, sőt néha-néha enyhén megdöntött testtel még járni is tudott. Így is rengeteg időbe telt, mire a Szájbarlang magasságába jutott.

Ám ő még itt sem állt meg, egy kellemetlen, meredek részen felkapaszkodott egészen a jobb oldali Szemüregig.

Az utolsó métereken csaknem lezuhant. Úgy tapadt a sima falhoz, akár egy hatalmas légy, és meg-megreszkető, fáradó ujjaival valami fix felületet keresett, amibe belekapaszkodhatna. Szinte ujjnyiról ujjnyira tolta, húzta előre testét, és miközben meztelen mellkasát felcsikarta az érdes szikla, a hátát hideg szélrohamok ostromolták.

Azt biztosra vette, hogy nem fogy el az ereje, és így vagy úgy, de fel fog jutni céljához. Efelől kétsége sem volt. Ám hogy lejönni miként fog majd, vagy hogy lejön-e innen valaha egyáltalán, arra gondolni sem akart…

Lehet, hogy őt is lehajítja majd a Szárnyas Isten a mélységbe, mint ahogy egykoron ellenségével, a Nyehwozzával tette?

– Nem félek tőled, Shmatava! – suttogta kimerülten, amikor végre begörbített ujjait kampóként beleakasztotta a legfelső perembe, és feltornászta magát a jobb oldali Szemüreg előtti sziklaplatóra.

Szeme előtt színes szikrák pattogtak, tagjai reszkettek, ujjai sajogtak és elméje szédelgett.

Nagy nehezen feltápászkodott, és a tátongó, sötét üreg felé for-dult. A természetes barlangnyílás megközelítőleg két embernyi magas volt, és legalább hatvan lépésnyi széles. Nem is annyira barlang volt ez, mint inkább egy lapos repedés, melyet simára formált a nedves tengeri szél. A reggeli nap fénye négy-öt lépésnyire megvilágította ugyan a belsejét, ám a mélyebbre fürkésző tekintet menthetetlenül elveszett a homályban.

„ Dzirun, mielőtt a barlangba indult volna, a tenger felé fordult, és hosszan, álmélkodva bámulta a végeérhetetlen hullámzást és az örök változást. Ameddig ellátott, csak a végtelen víz hömpölygött lustán, ráérős magabiztossággal.

A fiú beszívta orrlikaiba a nedves és sós tengeri levegőt, és arra gondolt, ezelőtt talán még egyetlen madzsun sem élte meg ezt a látványt, amit ő most a magáévá tett. Talán soha senki nem mászott még fel ilyen magasba. Talán soha senki nem próbálta ural-* ma alá hajtani a Síró Madzsunt.

Aztán halkan, bosszúsan kacagva elvetette ezt a buta gondolatot. Ezernyi kalandvágyó fiatal harcos vagy harcosjelölt is felkapaszkodhatott már ide; csak hogy bizonyítsa magának és társainak rátermettségét és ügyességét. Vagy hogy próbára tegye kitartását és erejét.

Nem akart erről gondolkodni. Elfordult a tengertől, és sietős, energikus léptekkel behatolt a Szemüregbe.

Egy-két pillanatba beletelt, mire szeme megbirkózott a benti homállyal, s a benti kövek és, falak körvonalai kibontakoztak előtte. Pár lépést kellett csupán tennie, hogy rájöjjön, a barlang teljesen üres; tíz lépésnél nem mélyebb, s nem vezetnek belőle semerre oldaljáratok:. Nem tartózkodott itt semmi és senki; legkevésbé Shmatava.

Dzirun csalódottan követte végig tekintetével a falak vonalát. Most először hatolt a lelkébe az az érzés, hogy butaságot cselekedett, és teljesen fölöslegesen mászta meg a meredek sziklát. Kétségek szállták meg.

Hogy is képzelhette, hogy itt el Shmatava, a Szárnyas Isten? Ha itt élne, akkor Dzsarajarra elődei e szikla tövében állították volna fel az isten oltárát, nem pedig a dzsungel közepén, annál a jellegtelen kőrakásnál.

Ha Shmatava itt élne, arról minden madzsunnak tudomása lenne, s valószínűleg nem Síró Madzsunnak neveznék ezt a gigászi sziklát, hanem Shmatava Hegyének, Shmatava Várának vagy valami hasonlónak…

Dzirun azonban még nem felejtette el, hogy Shmatava ezen Szemüreg párkányán állva kölcsönözte neki saját fegyverét, azt a villódzó csodadárdát. Ésszerűbbnek tűnt arra gondölni, hogy Shmatava itt él, mint arra, hogy pusztán őmiatta jött ide, hogy rajta segítsen.

És ez a gondolat nem hagyta nyugodni.

Közel ment az oldalfalhoz, és tapogatni kezdte az érdes követ. Ebben a homályban a szeme megcsalhatja, de a keze semmiképpen.

A kő hideg volt és nyirkos. Itt-ott furamód nyálkás, gusztustalan. Valamiféle sűrű és bolyhos, mohaszerű növény tapadt meg rajta. Ha nem lett volna hideg és kemény, azt hihette volna, hogy egy hatalmas élőlény szőrös oldalát simogatja.

Már épp fel akart hagyni a tapogatózással, amikor ujjai váratlanul belesüllyedtek a falba.

– Shmatava vérére! – sziszegte a fiú, és döbbenten kirántotta a kezét a sötétből.

Egészen közel hajolt, és szemügyre vette azt a részt, ám bárhogy meresztette is a szemét a sötétben, ugyanolyan mohos sziklafalat látott itt is, mint bárhol máshol.

Óvatosan ismét megérintette.

Látta, amint ujjai akadálytalanul belesüllyednek a sziklafalba; előbb csak a legelső ujjpercekig, aztán tenyérközépig, majd végül a keze is eltűnt egészen csuklóig.

Dzirun izgatottan az ajkába harapott. Bár nem tudta volna megmagyarázni, miért, tulajdonképpen épp valami ilyesmire számított. De hogy mi ez az „ilyesmi”, arra nem tudott szavakat.

Óvatosan betolta a sötét felületbe a lábát is. Nézte, ahogy először a térde hegye tűnik el a sziklafalban, aztán lentebb belemerül a lábfeje is. Letette a lábát, és meztelen talpával a sziklát tapogatta, a teherbírását becsülgette. Vigyázva, ugrásra készen ráhelyezte a testsúlyát, és tett egy bizonytalan fél-lépést. Nem szeretett volna valami csúnya üregbe zuhanni.

A szikla azonban ugyanolyan szilárd volt a „falon túl” is, mint a barlang innenső részén.

Tett még egy lépést, és mivel immár a feje és az arca is a sziklafalon belülre került, egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor pedig kinyitotta, teljesen olyan érzése volt, mintha még mindig csukva tartotta volna. Totális, áthatolhatatlan sötétség vette körül.

Dzirun tapogatózva próbálta felmérni a sötét hely méreteit.

Nem sokkal később megállapította, hogy egy megközelítőleg három embernyi széles járatban van, amelynek a padlója enyhe szögben emelkedik, s amelynek tetejét még felemelt kézzel, lábujjhegyre állva sem éri el. Viszont ha széttárta a karját, s oldalra dőlt, sikerült megérinteni az alagútnak előbb az egyik, majd pedig a másik oldalfalát.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a járat a bal oldali Szemüreghez vezet. Arról viszont, hogy miféle sejtelmes sötétség leplezi, nem akart gondolkodni.

Óvatos léptekkel, minden lépését alaposan kitapogatva haladt előre. Szemét eleinte nyitva tartotta, de mivel semmit sem látott, úgy döntött, inkább becsukja. Behunyt szemmel valahogy maga-

biztosabbnak érezte magát, és tisztábbnak vélte érzékeit. Vagy csak jobban tudott összpontosítani azokra.

Megközelítőleg száz-százötven levegővételnyi idő után úgy érezte, mintha a szikla langyosodna meztelen talpa alatt. Kinyitotta a szemét, de a sötétség itt talán még sűrűbb és szurokszerűbb volt, mint korábban. Az orráig sem látott.

Azt viszont most már egyértelműen érezte, hogy meztelen talpa nem a csupasz sziklafelületen csoszog. Volt valami vékony – vagy helyenként nem is olyan vékony – kéreg a lába és a szikla között. Mintha érdes, száraz szőnyeg borítaná…

Dzirun nem merészelt továbbmenni ezen a valamin, amíg meg nem állapítja, vajon mi lehet. Elvégre nem zárható ki, hogy ez a valami nem egyéb, mint álca, amellyel letakarnak egy mélységes mély üreget, amelybe ha belelép, lezuhan egészen a tenger szint-j éig. Vagy még azon is túl; még sokkal mélyebbre.

Letérdelt, és térdével is nekifeszült ennek a ruganyos és száraz valaminek. Belemélyesztett körmeivel felkapart belőle egy keveset. Nem volt nehéz a müvelet; sokkal könnyebben sikerült, mintha egy fa kérgéből próbált volna lehántani egy ujjnyit. A megszerzett anyagot megtapogatta, aztán az orrához illesztette, és megszagolta. Különös, soha nem érzett illat kúszott az orrlikaiba. Nehezen tudta volna bármihez hasonlítani, képzelete mégis leginkább a dzshaharrához társította, a szelídített vadtehenek kiszárított ürülékéhez, amelyet a tüzek táplálására használnak. Vagy még inkább a guanóhoz, amely a sziget belsejének egyes denevérlakta barlangjaiban, s a tengeri madarak által kedvelt sziklákon ugyanilyen száradt réteget képezve voltjelen.

Dzirun szimatolt. Denevérek szagát nem érezte, azt pedig nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy a nyílt tereket kedvelő parti madarak beröppentek volna e sötét helyre dolgukat elvégezni.

Bizonytalanul lépkedett tovább, és az az érzése támadt, hogy talpa alatt a dzshaharra szinte lépésről lépésre frissebb.

Aztán megcsúszott…

Itt, ezen a részen volt a legfrissebb.

– , Shmatava! – suttogta. Nehezen bírta elképzelni Shmatavát, a madzsunok szárnyas istenét ilyen közönséges helyzetben. Egy istennek vajon ugyanúgy ürítenie kell, mint egy halandónak?

Meglehet.

Vagy az istenek talán nem táplálkoznak?

A következő lépésnél valamibe belerúgott, és az zörögve gurult arrébb. Nekicsapódott valami másnak, és az nagyot koppant.

Dzirun addig nyúlkált, amíg a kezébe nem akadt a holmi. Nem kellett hosszan tapogatóznia, hogy rájöjjön: lecsupaszított, száraz, emberi koponyát tart a kezében. Persze lehetett volna majomkoponya is, ám Dzirun a méretéből, a formájából és a fogak sorrendjéből egyértelműen tudta, hogy ez emberi koponya.

Mint ahogy a nem sokkal később megtalált csontok is egyértelműen emberi csontoknak tűntek.

A madzsun fiú azonban nem bizonytalanodott el. Hiszen ez a természetes. Az isten a hívei húsával és lelkével táplálja halhatatlan lényét; magába fogadja holtukban azokat, akik létükben imádták őt. Benne élnek tovább.

Egészen izgalomba jött.

Vajh, egyszer őt is magához veszi majd Shmatava? És akkor lelke egy része beleolvad az isteni lélekbe? Csontjai pedig itt hevernek majd az öröklét ezen sírkamrájában?

És társult ehhez egy idegen gondolat is: „Itt, az isten ürülékének közepette?”.

Nem sokkal később még lehunyt pilláin keresztül is érzékelte, ahogy a sötétség csökken. Kinyitotta a szemét, és nagyon meg sem lepődött, amikor egy, az előbbinél jóval hatalmasabb barlangbantalálta magát: a bal oldali Szemüregben. Méghozzá annak a sötétebb, homályosabb belsejében.

Ösztönösen a fényesebb barlangszáj felé fordult…

Egy vaskos testű, térdelő alakot látott kirajzolódni a nap fényében, háttal neki; olyan volt, akár egy keskeny vállú, széles csípőjű, nagy fenekű, tízgyerekes madzsun asszony. Deréktól felfelé csupasz volt, hosszú, egyenes szálú, fekete haj hullott le dúsan a háta közepéig; megritkult, szakadozott háncsszoknyája pedig már alig-alig takarta gömbölyű fenekét és vastag combjait. Egy fateknő hevert a nő ölében, a kezében tartott durunggal ütemesen döngölte a teknő tartalmát, s közben ritmikusan billegett és szomorkásán dúdolt az orra alatt.

A fiúból ösztönösen tört ki a csodálkozás:

– Shmatava?

A barlang sötét mélyéfelől éles szisszenés hallatszott, suhogás és súrlódás. \

Dzirun odakapta a fejét.

Egy sötét, szárnyas démon zúgott feléje a levegőben, kitátott pofával, villogó agyarakkal, előremeredő karmokkal.

A fiú ösztönösen a derekához kapott; ám sem kést, sem más fegyvert nem hozott magával. De még ha lett volna nála bármiféle penge, nem lett volna ideje előrántani.

A démon lecsapott rá.

Éles lábkarmok vájtak Dzirun oldalába, kézkarmok hasították fel mellkasa összehorzsolt bőrét, és miközben suhogó szárnyak vágódtak a képébe, a fiú csak azt érezte, hogy felragadják a szikláról, és iszonyatos sebességgel elsodorják. A sarka kétszer-háromszor is a sziklának csapódott, miközben támadója keresztülzúgott vele a barlangon, aztán még érezte, ahogy kegyetlen agyarak vájnak a bal vállába, és szinte ugyanabban a pillanatban a háta és a tarkója a sziklafalnak csapódott.

Valahol a tudata legmélyén érzékelte, hogy a barlangszájban térdelő asszony sikoltva pattan fel…

Aztán ismét a falhoz csapták, és a sötétség sűrűbb és émelyítőbb lett körülötte, mint korábban a titkos folyosóban.

Dzirun a hátán feküdt, és minden idegszálával azt érezte, hogy egy puha, nedves nyelv erős és alapos csapásokkal a sebeit nyalja. Mozdulni próbált, ám a fájdalom visszagyűrte.

– Ooooah…

– Ne mozogj, Dzirun! – suttogta egy hang, és lágy érintést érzett a homlokán.

A madzsun fiú egyetlen lendülettel felült, és az összes porcikáját átjáró fájdalommal dacolva a szemét forgatva, hitetlenkedve meredt a mellette térdelő asszonyra.

– Scsetgerja!

A nő széjes arca mosolyra húzódott, közönyös tekintetében csillant valamiféle érzelem, de nem lehetett tudni, hogy mi.

– Miért szólítasz a nevemen, kisfiam? – kérdezte csodálkozva. – Talán felnőtt férfiként már tilos neked azt mondanod, hogy „anya”, tilos neked?

– Any… any… any… – Dzirun csak hebegni tudott, annyira megdöbbentette, hogy az anyját találta itt. Az asszony azt követően, hogy a férje és a nagyobbik lánya meghalt egy dzsara-vuket rajtaütésben, szinte az eszét vesztve rohant be a dzsungelbe, és

azóta nem látták. Pedig a sziget madzsu-roonok uralta területét szinte bokorról bokorra átkutatták utána. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy vagy vadállat falta fel, vagy ő is a dzsara-vuketek prédája lett, akárcsak szerettei. És azóta sok-sok év telt már el. Dzirun azóta apró gyerekből csaknem felnőtté vált. És most hirtelen a halottnak tűnt asszony megkerült. – Anyám! A nő megsimogatta a fiú állát.

– Feküdj vissza, Dzirun, drágaságom, feküdj! – mormolta érzelemmentes, kifejezéstelen hangon. – Még nem végeztem, még nem…

– De mit… mit… mit csinálsz?

– Tisztára nyalom a sebedet, fiam, tisztára. Az emberi nyál segít, hogy ne induljanak rothadásnak a sebek, a nyál segít.

– Úgy értem… mit csinálsz itt?!

Scsetgerja valahová oldalra pillantott, és a szeme egy pillanatra elfelhősödött, de aztán nem felelt a kérdésre. Gyengéd, ámde határozott mozdulattal visszanyomta fiát a sziklára, és bársonyos, forró nyelvével végignyalta a sebeit. Akadt dolga elég.

Dzirun úgy érezte, csupa seb az egész teste. A rettenetes lábkarmok lenyomata ott éktelenkedett a hasán és az oldalán, míg a mellkasán és a jobb karján is hasonló mélységű, nyílt sebek látszottak; a bal vállát pedig szinte csontig harapták a gyilkos agyarak. Ezekhez a sebekhez képest a kisebb súrlódások, horzsolások, ütésnyomok, melyek akkor keletkeztek, amikor a szörnyeteg a sziklafalhoz csapta, jelentéktelennek számítottak.

Egész teste zsiborgott, sajgott, és a válla felől pedig lüktetve áradt elő az égető fájdalom, mely olyan volt, mintha pokolian felizzított lándzsahegyet forgatnának a csontja belsejében.

– Óah! – Dzirun újra és újra felnyögött. – Anyám…

Az asszony abbahagyta a sebek nyalogatását, az ölébe vette a fiú fejét, a forró homlokot simogatta, és dünnyögve, mormolva egy altatódalt dúdolt. Ugyanazt, amit annak idején, sok-sok évvel ezelőtt.

A fájdalmak enyhültek. Dzirun szeme lecsukódott, és már csak a simogatás és a dúdolás maradt.

Amint kinyitotta ismét a szemét, anyja máris föléje hajolt, és aggódó, nyugtatgató szavakkal motyorékolt neki valamit, amiből

Dzirun egy szót sem értett. Scsetgerja valami különös hangzású, idegen nyelvet beszélt.

– Anyám… az a valami… az a szörnyeteg…

– Scsh! – intette a nő, és egy kivájt kókuszhéjból megitatta. A folyadék nem víz volt; inkább híg lángnak tűnt. Forró volt, és égette a fiú torkát. El akarta fordítani a fejét, az anyja azonban nem hagyta. – Idd! Idd ki az utolsó cseppig, Dzirun, drágaságom, idd ki, idd!

Kiitta. Utána hevesen zihált, és tátogott.

– Mi… mi… mi…

– Olyasmi, ami segít, fiam, olyasmi. Meg fog gyógyítani, meg bizony, gyógyítani.

Dzirunnak csak most tűnt fel, hogy az anyja megismételget bizonyos szavakat. Régebben ez nem volt szokása. Amennyire emlékezett rá, az anyja mindig tisztán és érthetően fejezte ki a gondolatait.

A madzsun fiú zavartan felkönyökölt, és alaposan szemügyre vette az anyja arcát. Ahhoz a képhez képest, mely az emlékei között élt, ez az arc öregnek, fáradtnak és ráncosnak tűnt. A mindig élénk szempár pedig szinte kifejezéstelennek és élettelennek.

– Meggyógyulsz, Dzirun, drágaságom, meg, meg. Ő adta a folyadékot, ő, ő.

Dzirun megreszketett.

– Ő?

– Igen,ő…

A fiú oldalra fordította a fejét, és alig bírta türtőztetni magát, hogy fel ne kiáltson meglepetésében. A barlang homályosabb részéről vörösen parázsló, gonosz szempár meredt rá. Aztán a következő pillanatban a szempár tulajdonosa előtáncolt a sötétből. Két és fél méter magas, brutális felénítésű humanoid forma volt. Két karja, két lába volt és egy feje. Ám ezzel véget is ért mindaz, ami emberhez hasonlatossá tette. Testét tetőtől talpig sűrű, göndör barna szőr borította, melybe itt-ott ezüstös, szürkés sávok és foltok vegyültek. Cölöpszerű, izmos lábai lábujjak helyett arasznyi hosszú, görbe karmokban végződtek, melyek oly kegyetlennek tűntek, hogy Dzirun úgy hitte, még a kősziklába is képesek belevájni. Hasonló, ám valamivel kisebb karmok meredeztek embercomb vastagságú karjainak végén lévő szőrös kézfejéből. Boltozatos mellkasán még teste többi területéhez képest is sűrűbb volt a

szőr, s válla mögött erőteljes, fonnyadtnak tűnő bőrlebernyegek mocorogtak. A kreatúra feje olyan volt, akár egy ember, egy gorilla és egy kardfogú tigris kereszteződésének torz paródiája. Széles pofájában sárgásbarna fogak villogtak, s két felső szemfoga veszedelmes agyarakká hosszabbodva kilógott szájából, s leért egész az álláig. Széles orra fölött apró, golyószerű, vörös szempár pislákolt oly gonoszságot és rosszindulatot sugározva, mintha nyíltan ki akarná mutatni, hogy meg akar gyilkolni mindent és mindenkit a világon. Szemöldöke e szempár fölött dús volt és teljesen ezüstös; fölötte a ráncos, gumiszerű, barázdált homlok lapos volt és kopasz. Csupán egy tenyérnyi folton húzódott a koponyáján gyapjas fekete szőr, amit kis jóindulattal hajnak lehetett volna nevezni.

A teremtmény felsőteste enyhén meghajlott, mintha sok száz év terhét cipelné széles vállain, s nem viselt más öltözéket, csupán egy szakadozott, bőr ágyékkötőt és a nyakában egy kövekből, fémdarabokból és kagylókból készült, különös nyakláncot.

Dzirun első benyomása az volt erről a félelmetes teremtményről, melyben démoni támadóját ismerte fel, hogy rettenetesen öreg. Vén volt ez az iszonyat, rettenetesen vén; hajlott tartása, elviselhetetlenül parázsló tekintetének mélysége, s szőrének ezüstszürke csíkjai mind-mind ősiségére utaltak. Vénséges aggastyán, de nem emberi értelemben. Vénebb, mint amilyen vén ember valaha is lehet. Vén és ősi, mint maga az idő, mint maga a létezés.

– Shmatava! – lehelte a fiú dermedten. – Shmatava!

A démoni teremtény különös módon reagált. Kivicsorította hiányos fogazatát, és hörgő, csikorgó hangokat hallatott, majd páros lábbal előreszökkent, akár egy nagy, eldeformált, szőrös bagoly. Mozgását szárnyszerű bőrlebernyegével egyensúlyozta, s ugrása legalább négyméteresre sikerült. Alig karnyújtásnyira állt immár a könyöklő fiútól, és bal karjával az arca felé kapott. A görbe karmok szinte súrolták Dzirun orrát.

Scsetgerja élesen felrikoltott, vadul félrerántotta meglepett fi£t, és azzal sem törődött, hogy e heves mozdulattal fájdalmat okoz. A szó szoros értelmében Dzirun és a szörny közé vetette magát, es¹ érthetetlen, kurrogó, csikorgó hangokat hallatott. \

Dzirun ösztönösen is arrébb húzta magát, hátát a falnak vetve^ ülő helyzetben megtámaszkodott, és meredt szemmel leste, mí történik. Anyja és a szörnyeteg egymásra rikoltoztak.

Épp mintha veszekednének!

A szörnyeteg dühösen szökdécselt egy helyben, hajlott háta néha csaknem kiegyenesedett, ahogy maga előtt hadonászva suhogtatta a levegőt a karmaival. Torz ajkait otromba, cuppogó hangok hagyták el, fogai, agyarai csikorogtak, csattogtak.

Scsetgerja azonban legalább olyan vérmesen rikoltozott, mint a hozzá képest óriási termetű szörnyeteg. Ugyanolyan hevesen gesztikulált, a levegőbe csapkodott, és néha úgy tűnt, mintha ő készülne feltépni ellenfele mellkasát gyengécske körmeível.

Dzirun mozdulni sem bírt; valósággal izzott a levegő a barlangban, a bal oldali Szemüregben. Olybá tűnt számára ez az egész, akár egy lidérces álom, amelyet felajzott képzelete alakít egy fárasztó evezési gyakorlat után.

Nem tudta hinni, hogy mindez a valóságban is megtörténhet.

Nem tudta hinni, hogy az anyja annyi év után ily különös módon került elő, s képes elűzni tőle és megfutamítani ezt a gonosz tekintetű szörnyeteget, mely minden valószínűség szerint az ő húsára áhítozik.

Scsetgerja rikoltásai egyre hangosabbak lettek, az idegen szörnyeteg pedig mély morgásba, csikorgásba fojtotta indulatait, és komikus hátraugrásokkal távolodott a barlang mélye felé. Végül a harcias nő beűzte a sötétségbe, a torz alak eltűnt, és immár csupán a vörös szempár parázslott bosszúsan és gyilkolásra áhítozva a fe-keteségből.

Az asszony lomha léptekkel sántikált vissza. A bal lábát nehezen mozgatta, s vaskos combjai körül zizegve libegett a megtépázott háncsszoknya.

– Mi… mi volt ez?! – nyekeregte Dzirun, még mindig a démoni lény látomásának hatása alatt.

– Aludj, aludj, Dzirun, drágaságom, aludj, kicsi gyermekem, aludj, aludj! – motyogta a nő, és látszott az arcán, hogy zavarban van. – Aludj, aludj, aludj!

Dzirun azonban még csak most ébredt fel, s még ha fáradt lett volna, a démoni lény látványa akkor is kiverte volna az álmot a szeméből. Sebei ismét sajogni kezdtek.

– Felelj nekem, anyám! – sziszegte kínok között. – Mi történik itt? Mondd nekem! Meghaltam, és ez itt Golga birodalma? De ha így van, mit keres itt Shmatava?!

– Scsh! – intette csendre a nő. Idegesen visszapillantott a válla fölött a feketeségben parázsló vörös pontokra, aztán két tenyerét maga elé tartotta, mintha el akarna lökni magától egy láthatatlan alakot. – Ne mondd ki e nevet, fiam, ne mondd ki újra!

– Ő nem Shmat…

– Nem, ő nem az! – vágott közbe az asszony. – Ő nem az. Nem. Egyáltalán nem. Bár a mieink annak hiszik, annak… de ő nem az. O nem… ő nem Shmatava!

Az utolsó szavakat olyan halkan mondta, szinte lehelte. Érződött a viselkedésén, hogy valóban fél kimondani az isten nevét. Vagy ha kimondta, igyekezett ezt olyan halkan tenni, hogy a sötétben parázsló szemű rémség még véletlenül se hallja meg.

Dzirun még jobban feltápászkodott, és teste súlyát bal könyökéről áthelyezte a jobbra. Így legalább bal vállsebének tüzes nyi-lallása enyhült valamelyest.

– Nieh az ő neve – suttogta az asszony. – Quetter ő, igen, quetter, egy ősrégi faj túlélője, igen, ő az, quetter.

– Quetter – ízlelgette a szót Dzirun. Nem találta ismerősnek. Valószínűleg most hallotta először életében. Mint ahogy ilyen szörnyetegekről sem hallott még soha ezelőtt.

Eltekintve persze attól a ténytől, hogy…

– De a mi istenünk… Shmatava…

– Ő is egy quetter volt, egy quetter! – sziszegte gyorsan Scset-gerja. – Nieh barátellensége, igen, Niehé. O ölte meg őt, igen, ő ölte meg. És a madzsu-roonok úgy hiszik, Nieh… ő, a mi urunk, ő, a Szárnyas Isten.

Dzirun ebből több dolgot nem értett.

– Nieh megölte a Jóságost, a mi istenünket? Es mivel ugyanúgy néz ki, mint a Szárnyas Isten, mi hozzá imádkozunk, s neki mutatjuk be áldozatainkat?

Az asszony laposan, ellentmondást nem tűrően elhúzta a tenyerét saját melle előtt.

– Erről senki nem tudhat, senki. Esküdj meg, fiam, esküdj! Nem beszélhetsz erről senkinek! Senkinek! Erted? Senkinek, senkinek!

– De hát ez…

– Nem beszélhetsz! – sziszegte a nő. – Ha beszélsz, Nieh megöl téged, kibelez, felfal, érted, ha beszélsz. Nem beszélhetsz, kisfiam, drágaságom, nem! Érted? Érted?!

Dzirun tompán bámult az anyjára. A fejében furcsán füstölögtek az elhangzottak. És még furcsábban azok jelentése: a szavak rettenetes érzésekké és gondolatokká álltak össze.

Shmatava halott!?

De akkor kihez imádkozott ő annyi éven át? Kinek mutatta be áldozatait? Kit kérlelt oly sok éjszakán elalvása előtt, hogy őrizze meg Lijabar életét?

Érthető így már, miért nem hallgatta meg Shmatava az imáit! Érthető így már, miért engedte meghalni Lijabart!

Mert Shmatava halott. Ez a szörnyeteg ölte meg. Elpusztította. És most ez a szörnyeteg Shmatava képében tetszeleg. És a mad-zsu-roonok mindegyike úgy hiszi, ő Shmatava!

Micsoda őrjítő gondolatok!

Az isten halott!

Akkor mindennek vége.

– De ha így van – csikorogta indulatosan –, akkor ki mentett meg engem a csodadárdával?!

– Nieh – vetette oda kurtán az anyja. Majd hozzátette. – Miattam, igen, énmiattam.

– Micsoda?

– Mert én felismertelek, igen. Akartam, hogy mentsen meg, igen, akartam. És ő lehajította neked a fegyvert, igen, ő, a fegyvert. – A szemét dörzsölte. – De Lijabart nem láttam. Nem tudtam megmenteni!

Dzirun behunyta a szemét. Nem akart most Lijabar elvesztésére gondolni. Túlságosan sajgott ez anélkül is, hogy még többet gondolt volna rá.

– De te? De te… hogy kerültél ehhez a… ehhez a szörnyűséges kreatúrához?

Az asszony lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. Először úgy tűnt, nem felel. Aztán amikor felemelte a fejét, úgy látszott, hosszú-hosszú magyarázkodásba kezd. Ám végül mindössze ennyit mondott:

– Magához vett ő, igen, a szolgája vagyok.

És bármit kérdezett is a fia, erről többet nem volt hajlandó beszélni. Hosszan hallgattak mindketten, végül az asszony feltápászkodott.

\ – Aludj, fiú, aludj, aludj! Mire felébredsz, csökkennek a fájldalmaid, és én addigra főzök neked.

/92 /

/

/

– Anyám! – suttogta fáradtan Dzirun. – Miért kellett ennek így történnie?

– Mire gondolsz?

– Egyedül maradtam. Már Lijabar sincs velem. Senki sincs velem.

– Lijabar veled lesz, igen, veled – mormolta az asszony. – Láttam a shetmedóját.

– Láttaaaaad??

– Csak messziről, igen, csak messziről – motyogta Scsetgerja. – Nieh felvitt az égbe, és megmutatta, igen, megmutatta.

– Ah!

Dzirun hirtelen sok mindent megértett. Shmatava szárnyas képmása Golga fakó ábrázata előtt: Nieh volt, a quetter. És akit a karmai között tartott, az nem az áldozata, hanem Scsetgerja, akit azért emelt a magasba, hogy végignézhesse idősebb fia shetmedóját.

– Megtett nekem ennyit legalább, ha már segíteni nem tudott…

Dzirun nem akart aludni, kisvártatva mégis elaludt. Lijabarral álmodott, és ez boldogsággal töltötte el. A shetmedo tehát sikeres volt; lelke befogadta bátyja lelkét, és Lijabar az álom elerőtlení-tését kihasználva dybukkolt.

– O, Lijabar, hát velem vagy?!

– Még nem teljesen, Cápaölő.

– Érzem a jelenlétedet!

– Ez csak álom, Cápaölő. Valójában nem vagyok veled.

– Mit tehetnék, hogy velem legyél?

Lijabar lelke szótlanul lebegett; arcának elmosódott, füstszerű árnya megnyúlt.

– Meg kell tenned értem valamit, Cápaölő.

– Bármit!

– Vigyázz, öcskös, előre ne ígérj! Ez a feladat meghaladhatja az erődet!

– Mondd, mit tegyek!

– Evezz át a Dzsoma-Hoog szigetre, öld meg a sámánt, hozd el tőle a fejemet…

– Megteszem!

– …és még valamit!

– Még valamit?!

– A sámán varázsbotját, igen, a varázsbotját. Azt is el kell hoznod, öcsém, Cápaölő. Azt is el kell hoznod, igen, azt is, azt is!

– Lijabar! Miért ismétled az utolsó szavakat?

– Ismétlem? Az utolsó szavakat?

– Nem mindig az utolsó szavakat… de ismételsz.

– Ne erre figyelj! Arra figyelj, hogy tedd meg, amit kívánok tőled! Megteszed?

– Bármit megteszek.

– Akkor menj, és öld meg a sámánt, igen! Hozd el a varázsbotját, igen, a varázsbotját!

– És a fejedet, Lijabar.

– Igen, a fejemet, igen. Hozd el a fejemet is, igen.

Lijabar ábrázata megremegett, s eltűnt. Az álombéli dybukk véget ért. Dzirun orrába szúrós, idegen bűz hatolt. Kinyitotta a szemét. Összerándult.

Nieh, a quetter meredt rá szuggesztív, misztikus szemével alig karnyújtásnyi távolságból.

– Feladatot mondok számodra, Scsetgerja fiúfattya – recsegte a quetter idegenes, alig érthető kiejtéssel. – Feladatot, igen, ó igen, feladatot.

Dzirun döbbenten próbált feltápászkodni. Még túlságosan az álma hatása alatt állt, s hirtelenjében nem tudta, hogy vajon ugyanazt az álmot álmodja-e tovább, azt álmodva álmában, hogy felébredt… vagy pedig valóban ébren van, s a szörnyeteg beszél hozzá.

– Ébren vagy, igen, fiú, igen – recsegte Nieh, és mágikus tekintete Dzirun homlokára tapadt. Úgy meredt rá, mintha keresztüllátna a koponyáján. – Készen állsz meghallgatni feladatot?!

Nem is igazán kérdés volt ez, inkább parancs.

Dzirun tekintetével az anyját kereste, de nem látta sehol. Vajon hová tűnhetett?!

A vén quetter megbökte a fiú torkát jobb kezének középső karmával. Olyasféle mozdulat volt ez, mellyel, ha egy picit erő-sebb, könnyűszerrel átdöfhette volna a gégéjét. Olyasféle mozdulat volt ez, mely mintha arra szolgált volna, hogy emlékeztesse őt kiszolgáltatott állapotára.

– Tudod, ki vagyok én, fiú, igen, tudod – folytatta mogorván a szörnyeteg, és miközben karmát továbbra is Dzirun torkán tartotta, baljával lustán megvakarta a saját oldalát. Göndör barna szőre és rapcsos bőre sercegett a karmok alatt. – Nieh, ez vagyok, igen, ez vagyok, Nieh 'lh Woúza.

Dzirun ingerülten elrántotta a fejét a torkát karcoló karom alól.

– Igen, tudom a neved – felelte. – Nem kell mindent elismételned, nem vagyok ostoba!

A vénség ráncos arca még fonnyadtabbnak tűnt, ahogy egy ideig olyan mereven állt, mintha fából lenne kifaragva. Aztán reszkető, kaffogó, krákogó hangokat hallatott, s vörös szeme fel-le járt.

– Ez jó, ez jó. Nem kell mindent elismételnem, elismételnem, ez jó. – Aztán erőteljesen megkopogtatta a fiú mellkasát jobbja három karmával. Mintha késhegyekkel döfködték volna meg a bőre felszínét. – Figyelj, fiú, ez quetter beszéd nektek, ti nyelveteken, tiéteken. – Lebiggyesztette vaskos ajkát. – Ti, esztelen primitívek nem ismeritek krghwaráX, elmétek befogadni nem képes azt, nem képes, igen. Ezért mi, quetterek, ha hozzátok szólunk ti nyelveteken, igen, elismételjük krghwarát, hogy ti is megértsétek, igen?

– Azért ismétled magad, hogy kihangsúlyozd a mondandód jelentését?

– Okos gyerek, okos, igen, okos – sziszegte a quetter, és a vörös szempár elismerően villogott. Ismét megböködte a fiú mellét; Dzirun felszisszent a fájdalomtól. A quetter folytatta. – Mondok neked feladatot, madzsun, akarod hallani, igen, akarod.

Dzirun feszülten a kőfalnak támaszkodott, bár sebei már koránt sem okoztak akkora kínt, mint elalvása előtt.

– Hol az anyám? – kérdezte. – Hol van Scsetgerja?

– Nem kellene félbe szakítanod, nem kellene – recsegte Nieh. – Most nem, amikor mondok neked feladatot.

– Tudni akarom, hol van? Mit csináltál vele?

A vén quetter a fejét ingatta, és bosszúsan csapkodott fonnya-tag szárnyaival. Felkavarodott a levegő, és Dzirun orrába idegen bűz hatolt. A szörnyeteg jellegzetes szaga.

– Elküldtem őt, igen, elküldtem – csikorogta mérgesen Nieh. – Neked szerszámokért, szerszámokért, igen.

Dzirun ezt nem értette.

– Szerszámokért?

– Dzsavaraa 'ah! – csikorogta a vénség. – Hogy is mondjátok ti ezt, hogy is… szerszámok… eszközök, gyüok-gyilok eszközök.

– Fegyverekért.

– Igen, fegyverekért, azokért, elküldtem, neked, fegyverekért.

– Nekem?

Nieh ismét mérgesen csapkodott, és megragadta karmaival a fiú sérült vállát. Szorosan fogta, és miközben megrázta, a görbe karmok vért serkentettek a sebből. Dzirun felszisszent, és a szeme felizzott a fájdalomtól.

– Nem figyelsz te rá, nem figyelsz, igen, nem figyelsz. Emlékezz, amit mondtam, igen, a feladat, amit mondok neked.

– Engedj el!

– Még egyszer nem figyelsz, nem mondok feladatot neked, nem mondok – hadarta a quetter. – Lehajítalak szikláról, meghalsz, igen, összetöröd csontjaidat, meghalsz. Értesz engem, értesz, igen. .

Dzirun szeme vonallá keskenyedett a fájdalomtól Aztán a quetter elengedte a vállát, és hangosan zihált, mintha az erős szorítás alaposan kimerítette volna. De nem biztos, hogy a fáradtság jele volt ez; lehet, hogy csak így szedte össze mondandójához a szavakat.

A madzsun fiú megpróbált valami elviselhető, kényelmesebb pózba felkönyökölni, de a nyaka s az arca előtt mocorgó karmok miatt nem sokat fészkelődött.

– Hallgasd feladatot, madzsun, hallgasd! Tégy szolgálatot nekem, Nfeh 'lh Woúzának, nekem. Megteszed, s jutalmad nem marad el, igen, jutalmad, nagy-nagy jutalmad lesz. Halld feladatod, fiú, Igen. Átevezel Dzsoma-hoogra, igen, átevezel. Ez szándékod, tudom, igen, bátyád fejét visszalopni mégy, tudom, igen, álmod árulkodott nekem, igen. Átevezel, ellopod testvéred fejét. De ez nem elég, nem, igen, ez nem elég. – A vénség energikusan kiegyenesedett, és páros lábbal a levegőbe szökkent. – Megölöd dzsoma-hoog sámánt, igen! Meg kell ölnöd őt, igen, őt! Feladatod ez, igen, megölöd, s elveszed tőle dzserregői, elhozod nekem, igen, elhozod dzserregői, nekem, elhozod. S jutalmad hatalmas lesz, álmod beteljesül, igen, beteljesül.

Mivel a quetter elhallgatott, és ismét közel hajolt hozzá, Dzirun megköszörülte a torkát.

– Az álmom? – kérdezte színtelen hangom. – Honnan tudsz te az álmomról?

A quetter elhúzta a száját, teljes szélességében kimutatta hiányos fogait, melyek közül két felső szemfoga úgy meredt előre, mintha két túlérett banán lógna a szájából. Dzirun azonban megtapasztalta már, mire képesek azok a puhának tűnő agyarak.

– Én mindent tudok, igen, mindent. Látom álmaidat, Scsetger-ja fiúfattya, s ha kedvem támad, valóra válthatom őket, igen, ha kedvem támad. Ám ki becsap, ki nem teljesíti feladatot, megismeri lényem kegyetlen oldalát, igen, kegyetlen oldalát.

– Ezt nem kétlem.

– De ha te valóban mindent tudsz…

– Nieh vagyok, igen, Nieh 'lh Woúza. Istened vagyok, ma-dzsun, emlékezz, istened vagyok.

Dzirun rámeredt, de nem szólt egy szót sem. Túl fenyegető volt ez a helyzet ahhoz, hogy említeni merje Shmatava nevét. Hogyan is mondhatná el, hogy ő ez idáig még csak nem is hallott erről a quetterről? Hogy árulhatná el, hogy ő nem hozzá, hanem Shma-tavához imádkozott, neki áldozott.

Nieh szeme baljóslatúan megvillant.

– Nincs Shm' at Thava! – rikoltotta mérgesen. – Nincs, nincs, nincs! Értsd már meg krghwarát, madzsun, értsd meg! Így szól krghwara: nincs Shm' at Thava. Én, Nieh Th Woúza, elpusztítottam őt, igen, megöltem, Shm' at Thavát, igen, ahogy ti nevezitek, Shmatavát, igen, megöltem. Most én vagyok ő, én vagyok, igen, ő vagyok, nektek. Ti, ostoba madzsunok nem ismertek engem, Nieh Th Woúzát, igen, nem ismertek. Öt emlegetitek, ő nevét rikoltozzatok, de nekem áldoztok, engem tápláltok, engem etettek. – Hátborzongató, csikorgó, nyikorgó hangon felkacagott. – Azt hiszitek, én vagyok ő, Shmatava, hah-hah, azt hiszitek! – Hirtelen elkomorodott, és ismét ellenségessé vált.. – De tévedtek. Mert így szól a krghwara: nincs Shmatava, Nieh 'lh Woúza van!

Dzirun szája mostanra teljesen kiszáradt, nyelve megtapadt a szájában, alig bírta mozgatni. Mindkét tenyere megnyirkosodott, sebei ismét lüktetni és sajogni kezdtek.

Lassacskán felfogta az elhangzottak jelentését. A holtak maradványai egy-két nap múltán mindig eltűnnek Shmatava oltáráról. Ők úgy hitték, Shmatava vette őket magához kegyesen… Ám Dzirun most már tudta, mi lett a sorsuk: húsuk Nieh gyomrába ke-

rült, csontjaik szétszórva hevernek itt fenn, a szuroksötét folyosón a quetter guanója társaságában.

Vajon ha a madzsu-roonok tudnák ezt, nem ordítanának fennhangon éktelen dühükben? Vajon nem özönlenének ide nyomban, hogy elpusztítsák ezt a démoni szörnyet, aki istenük képében tetszeleg?

Nieh harsányan felkacagott. Rekedt, csikorgó hangjában bosszúság és gúny keveredett.

– Csak jöjjetek, jöjjetek, hah-hah, megtapasztaljátok, Nieh 'lh Woúza mérhetetlen irgalmatlanságát, hah-hah, madzsun, hah-hah, oktalan porszemek!

Dzirun megremegett.

– A fejembe látsz. .

– Ó, igen, igen, látok. Én Nieh 'lh Woúza vagyok, igen, ő vagyok én, Nieh 'lh Woúza. – Hirtelen ismét elkomorodott. – Anyád jön, madzsun, hozza szerszámokat, neked, igen, neked.

Dzirun oldalra fordította a fejét, de nem hallott, nem látott senkit. A vénség figyelmeztetően felemelte a karmát.

– Figyelj rám jól, madzsun, Scsetgerja fiúfattya, figyelj jól! Mert most krghwara így szól: nem beszélsz senkinek feladatról, igen, nem beszélsz, megértetted, igen, nem beszélsz.

Dzirun engedelmesen biccentett.

– Igen, megértettem.

– Senkinek nem beszélsz, senkinek! – csikorogta a quetter fenyegetően. – Anyádnak, Scsetgerjának nem beszélsz, másnak sem beszélsz, igen, nem beszélsz. Csak mi ismerjük feladatot, te meg én, igen, csak te meg én.

– Úgy lesz.

– Rólam sem beszélsz senkinek, igen, senkinek. Dzirun sóhajtott.

– Igen, megértettem. Megtartom a titkodat. Nem beszélek rólad senkinek, nem beszélek a feladatról sem.

– Scsetgerjáról sem, igen, róla sem!

– Anyámról sem beszélek. '. – Okos fiú, okos, igen, okos.

– Egyvalamit viszont kérdeznék, ha megengeded.

A quetter valószínűleg előre látta a gondolatait, mivel azelőtt megválaszolta a kérdést, hogy a fiú feltette volna.

– Segítenek neked szerszámok, amiket kapsz tőlem, igen, segítenek. Átevezel Dzsoma-hoogra, odalopózol dzsoma-hoog faluhoz, megölöd dzsoma-hoog sámánt, elhozod bátyád fejét és dzser-regőt, igen, elhozod.

– Mi az a dzserregő?

– Szerszám, igen, varázsszerszám, nekem, igen. Varázsbot, igen. Hosszú rúd végén elágazás, igen, elágazás. Elágazásban gömb, ragyogó, fénylő, káprázatos, kék gömb, igen. Dzserregő, mit te elhozol nekem, igen.

Dzirun eltöprengett. A bátyja ugyanezt kérte tőle álmában: megölni a sámánt, elhozni a varázsbotot és Lijabar fejét. Túlságosan furcsa ez az egybeesés. Lehet, hogy az az álom nem is volt valóság, csupán látomás, melyet Nieh sugallt a fejébe?

– Jutalmad jelentős lesz – sziszegte a quetter. – Ha megteszed mindezt, hálából teljesítem legfőbb vágyadat, igen, legfőbb vágyadat. Ah-hah. Visszahozom neked bátyádat, igen. Bátyád élni fog ismét, igen.

Dzirunt egy pillanat alatt elhagyták előző kétségei.

– Életre kelted Lijabart?

– Ha itt lesz feje és dzserregő, igen, életre keltem.

– Lehetséges lenne…

– Ez lesz jutalmad, Scsetgerja fiúfattya. Visszaadom bátyádat, igen, visszaadom. Ám teljesítened kell feladatot. Elhozni fejét, a dzserregőt, s megölni dzsoma-hoog sátánt.

Dzirunban még mindig keringtek kétségek, ám ugyanakkor egész testét betöltötte az a hihetetlen érzés, amit remélni sem mert: visszakaphatja Lijabart! Talán a vén quetter nem mond igazat, talán nem is képes erre…

…de a puszta lehetőség megér minden próbálkozást.

– Vállalod feladatot? – nyekeregte a quetter. Aztán gonoszul vigyorgott. – Igen, vállalod, igen. Megteszed feladatot, igen.

– Vállalom – mormolta Dzirun álmatag hangon. – Elmegyek a Dzsoma-hoogra. De honnan tudom majd, hogy melyik az a falu? Honnan tudom, hol találom a sámánt?

A vén quetter vigyorgott, és karmaival láthatatlan rovarokat hessegetett el ráncos képe elől.

– Tudni fogod – csikorogta –, igen, tudni fogod, kapsz tőlem szerszámokat, igen, segítenek, igen, szerszámok segítenek.

Dzirun megélénkült.

– Úgy érted… mágikus eszközöket adsz nekem?

– Igen, Scsetgerja fiúfattya, mágikus szerszámokat, igen. Itt hozza őket anyád, neked, igen, itt hozza.

És mintegy végszóra Scsetgerja tűnt fel a barlang sötét mélyéről; a kövér asszony egy jókora ládát cipelt, és zihált, roskadozott a súlya alatt. Amikor meglátta a fia mellett a quettert, ijedten felnyögött, letette a ládát, és azonnal odarohant.

– Dzirun, Dzirun! Bántott téged, kicsikém? Szólj, ha bántott, érted? Szólj, ha bántott!

A madzsun fiú a fejét ingatta, és nem nézett a vigyorgó vénség-re. És tulajdonképpen nem hazudott; Nieh nem bántotta őt – legfeljebb egy kicsit erőszakosan bírta rá a figyelemre.

Scsetgerja letérdelt mellé, a kezét szorongatta, és a sebeit bámulta; főképpen az erős szorítástól felfakadt váll sebet.

– Ó! Ó-ó-ó-ó!

– Anyám! – motyogta Dzirun. – Már jobban vagyok!

– Oóóóóóóóó… a sebed, a sebed, igen, a sebed…

Dzirun most már azt is értette, miért beszél ilyen furcsán az anyja; éveket töltött a quetter társaságában, és ugyanúgy ismételgeti a szavakat, mint Nieh. Ez a beszédstílus átragadt rá; valószínűleg csak ily módon értették meg egymást.

De vajon milyen viszonyban áll a madzsun asszony a vén quet-terrel. Scsetgerja azt mondta, hogy a rabszolgája Niehnek; ám az a mód, ahogy rikácsol és vitázik vele, ahogy fenyegetőzik, nem éppen rabszolga és gazdája viszonyáról árulkodik.

Bárhogy legyen is, Dzirun nem állt le ezen töprengem. Hiszen ki tudja, lehet, hogy Nieh még mindig a fejébe lát…

Az agg quetter rárepült a ládára, és miközben szárnyával csapkodva biztosította egyensúlyát, láb- és kézkarmai összehangolt munkájával valami rettenetesen bonyolult zárszerkezeten babrált. Sziszegett, motymorékolt és Vihorászott közben, mintha valami jó mókára készülne.

Aztán a láda fedele felpattant, sistergő lila fiistgomba pukkant el és foszlott szét a levegőben, aztán a quetter vihogva, kacarászva derékig belehajolt a nagy ládába, és elmélyülten turkált a tartalma között. Kisvártatva felegyenesedett, és néhány holmit a karmaival a pocakjához szorítva tért vissza anyához és fiához.

/

– Ezt adja neked Nieh 'lh Woúza, ezt adja – recsegte diadalmas hangon, és a ládából származó holmikat leszórta a fiú mellé a sziklára. – Hah-hah, ezt adj a, ezt adj a, hah-hah!

Fából faragott, fapengéjű kés. Vékony bőrszíjra felfűzött cápafogak és görbe agyarak; nem tudni, mifélék. Vaskos karkötő, valami sosem látott, fekete fémből, amelyen vékony és mély karcolatok alkottak mintákat. Apró virágokból és fűszálakból font, fonnyadt karkötő. Hüvelyknyi szárnyas, szarvas bogár, amilyet Dzirun még sosem látott; döglött volt és kiszáradt. És végül egy véres rongydarab, összebugyolálva és bőrszíjjal összecsomózva.

Dzirun érdeklődve nézte a furcsa holmikat. Bár azok egészen közönséges, mindennapi tárgyaknak látszottak, a madzsun fiú megreszketett és libabőrös lett; a lelke mélyéig megrázta valamiféle sosem tapasztalt, brutális erő. Tudta, hogy ezek a tárgyak mágikusak; erőteljes kisugárzásuk átjárta és felborzolta az idegeit, megbizsergette a zsigereit.

Soha ezelőtt nem érzett még ilyet. Talán csak akkor, amikor a dzsoma-hoogok elől menekült és Shmatava – illetve most már tudja, hogy Nieh volt az – lehajította neki a csodadárdát. Akkor, talán akkor ugyanígy megremegett teste és lelke. Ám akkor nem ért rá arra, hogy kielemezze ezt az érzést.

Most már tudta, a mágia borzongatta meg testét akkor is és most is.

Nieh a bal lábkarmaival felragadta a nyakláncot. Ugyanolyan jól bánt az ormótlan karmokkal, mintha azok emberi ujjak lennének. Odatolta a bőrszíjon lógó agyarakat és cápafogakat Dzirun orra elé.

– Cápafog nyaklánc Cápaölőnek, igen, neki, Cápaölőnek – recsegte szinte élvezkedve az agg quetter. – Oh, ah, ez kedvencem nekem, igen, most már tied, igen. Amíg nyakadban viseled, megvéd téged, igen, megvéd.

– Megvéd? – visszhangozta Dzirun, s közbén előrehajtotta a fejét, hogy az anyja a nyakába akaszthassa a láncot. – Mitől véd?

A lánc puhán simult a bőrére; alig érezte a súlyát. Nieh vörös szeme csillogott, szárnyai verdestek, mindkét karjával hadonászott.

– Mágiától. Mágiától véd. Ó, igen, mágiától, igen, megvéd.

– Mágiától? – visszhangozta Dzirun, és csaknem felnevetett. – Ki támadna rám mágiával?

– Ostoba! – csikorogta Nieh. – E nélkül hogyan szállnál szembe dzsoma-hoog sámánnal, hogyan? Arggh! Scsetgerja fiúfattya, ne becsüld le ellenséged erejét! – Hirtelen a madzsun asszonyra emelte tekintetét. – Igen, ó igen…

Scsetgerja a kezébe temette arcát, és a fejét ingatva, bosszúsan kacagott.

– Megígérted! – rikoltotta két tenyere takarásából. – Megígérted, hogy egyelőre nem küldöd oda őt, nem küldöd! Ő még kicsi és fiatal, fejlődnie kell, igen.

A quetter megperdült, és elviharzott a barlang sötétjébe.

– Hát nem kell neked a másik fattyad feje, nem kell?! – rikoltotta ki haragosan. – Veszni hagynád másik fattyad lelkét, némber, veszni hagynád?!

– De te nem a fejért küldöd, Nieh!

– Idősebb fattyad fejéért, igen, azért is. És hatalmat adok neki, igen, hatalmat!

Az asszony továbbra is eltakarta az arcát, és fájdalmasan kacagott.

– Miért? Miért? Miért szeged meg nekem tett ígéreted?!

– Nem ígértem semmit, semmit! ,- De azt mondtad…

– Hallgasd krghwarát: mondás csak mondás, nem ígéret, nem ígéret.

– De te küldöd!

– Nem én küldöm, nem én. Ő megy, magától, igen, ő magától. Az asszony halkan, nyöszörögve kacagott.

Dzirun megfogta a karját.

– Anyám! – mondta halkan. – Lijabar akarja, hogy menjek.

– Lijabar halott!

– Dybukkoh álmomban. Tőle tudom: csakis úgy lehet lelkem részese, s lehetek én az ő lelkének részese, ha elhozom a fejét. És Nieh megígérte, hogyha sikerrel teljesítem a feladatot, visszaadja nekem Lijabart.

– Drága kisfiam…

– Kár minden szóért! – motyogta Dzirun. – Nekem Lijabar jelenti az életet. Tudod, hogy mindenképp érte megyek. Az sem érdekel, ha ott pusztulok, akkor is megyek.

– Ó, igen, tudom, igen…

– Nem Nieh küld oda. Ő csupán esélyt kínál arra, hogy élve visszatérhessek.

Scsetgerja nem dugta elő arcát a keze takarásából. Nieh viszont kényszeredetten visszaimbolygott.

– Esélyt, igen, esélyt – csikorogta. – De még milyen esélyt! Soha madzsunnak nem voltak ilyen szerszámai.

Lábkarmait a sziklapadlón heverő holmik felé nyújtotta, ám amíg ő habozott, hogy melyiket ragadja meg, a fiú megelőzte. A fekete fém karkötőt felhúzta a bal csuklójára. Jó súlyos volt; legalább egy ásóföldnyit nyomott.

Nieh elvigyorodott.

– Ó, igen, igen, a karkötő, igen. Megnöveli, igen, izmod erejét. Hah-hah, a másik kezedre húzd, hah-hah.

Dzirun engedelmeskedett. A fekete fémkarkötő súlyosan rásimult jobb csuklójára, s lehúzta kezét. Tett néhány tétova mozdulatot, aztán megnyugodva tapasztalta, hogy súlya dacára a karkötő nem akadályozza a mozgásban.

– A másikat, igen, a másikat a másik csuklódra húzd. Annak ott a helye, igen, ott, a bal kezeden. Hah-hah, igen, hah-hah. – A quetter szemmel láthatóan rendkívül élvezte a helyzetet. – E növénykarkötő életben tart, igen, életben, Scsetgerja fiúfattya. Ha sebet szenvedsz, hammogd be bogyói egyikét, s bezárulnak sebeid. Ha virágait eszed, életerőd s energiád sokszorozza meg. Ám jól vigyázz, hah-hah… jól vigyázz, mert ha a fűfonat megszakad, egyszerre térnek vissza a kapott sebek, igen, egyszerre, hah-hah, a kapott sebek.

Scsetgerja elhúzta tenyereit széles arca elől.

– Jól vigyázz, Dzirun, jól vigyázz erre! – sziszegte. – Soha, érted, soha ne engedd, hogy bárki elszakítsa a fűfonatot… mert ha ez megtörténik, életed fonata is megszakadhat, érted, életed fona-ta.

Dzirun a homlokát ráncolta.

– És a bogár, a véres rongybatyu meg ez a tompa fakés? – kérdezte, és a kést ragadta meg. Kezdetleges, primitív faragványnak tűnt. Olyan életlen és veszélytelen gyakorlókésnek, amilyet az egészen kisfiúk számára faragnak, hogy gyakorolhassák a megfelelő harci mozdulatokat, de ne sebezzék meg vele magukat. – Ezek is mágikusak?

– Vigyázz, Scsetgerja fiúfattya, vigyázz azzal a késsel, vigyázz! – sziszegte Nieh. – Amíg száraz, ártalmatlan, igen… ám egy csepp vér elég, hogy megvaduljon, s kiszámíthatatlanná váljon, igen, kiszámíthatatlanná.

Dzirun ezt nem értette.

– Kiszámíthatatlanná?

– Uralnod kell, hogy ne ő uraljon téged, igen, igen, téged.

– Hogyan?

– Ha bevérezed, fogd keményen, igen, különben ő fog téged keményen…

– Ezt nem értem.

– Hah-hah, majd megérted, igen, majd megérted. – A quetter szeme baljóslatúan csillogott. A döglött szarvasbogarat emelte fel. – És zgarauz… egyik legkülönlegesebb szerszám, igen, legkülönlegesebb. Hah-hah. Jól vigyázz rá, Scsetgerja fiúfattya, mert ez mutat számodra utat. Elvezet dzsoma-hoog mágushoz, dzserregő-höz, bátyád fejéhez, igen, elvezet. Ha nem tudod, merre tovább, tedd tenyeredre, s gondolj bátyád fejére, igen, bátyád fejére. Zgarauz megmutatja utad, igen, megmutatja. – Felemelte jobbja középső karmát. – Ám ez nem minden, igen, nem minden. Ha ujjaid között szétnyomod, igen, s zgarauz belseje szétspriccel, oda utazhatsz egy szemvillanás alatt, ahová gondolsz, igen, ahová gondolsz. Szétnyomod, szétspriccel, gondolsz, és ott leszel, igen, ahová gondolod magad. – Megrázta a levegőben az előbb felemelt középső karmát. – Ám ez se nem minden, igen, nem minden. Ha nagy bajba kerülsz, s lenyeled zgarauzt, testedet elárasztja harc zgarauzdL, s győzedelmes zgarauz leszel, igen, az leszel, győzedelmes zgarauz.

– Értem – motyogta Dzirun, pedig inkább csak sejtette, semmint értette. Ösztönösen a maroknyi rongybatyuhoz nyúlt. – Már csak ez maradt…

– Bontsd ki, igen, bontsd ki!

Dzirun megoldotta a bőrszíjat a batyucska tetején, és kicsomagolta tartalmát. Két terjesen egyforma, pöttyös, szálkás mintázatú madártojást talált benne. A két tojás úgy nézett ki, mintha fából faragták volna ki mindkettőt, s parányi forgácsokból illesztették volna össze. A tojások magassága az egy hüvelyknyit sem érte el.

– Vedd egyiket fogaid közé, igen, egyiket – utasította Nieh. Aztán amikor a fiú engedelmeskedett, intett. – Harapj, igen, harapj rá!

Dzirun megtette; fogai között összeroppantotta az egyik tojást. Nem volt nehéz dolga; a kicsiny tojás azonnal szétroppant, és édeskés, nyálkás folyadék ömlött a nyelvére.

– Nyeld le, igen, tojáshéjat is, igen! Lenyelte.

ízt nem érzett, de azt igen, hogy szinte abban a pillanatban, ahogy az első cseppek lecsorogtak a torkán, minden porcikája lük-/ tetni és sajogni kezd. A sebeiben fellángolt a fájdalom, kínok gyötörték és húsát hasogatták.

– Mi… mi…

– Nyugalom, igen, nyugalom. Várj türelemmel, Scsetgerja fiú-fattya!

És Dzirun még tucatnyit sem pislogott, a fájdalom enyhült, teljesen elmúlt – és a sebei összeforrtak. Begyógyultak. A helyükön sötétebb foltok látszottak ugyan, de ez volt minden, ami megmaradt belőlük.

– Óóóó, hah! – kiáltotta Dzirun, és megmozgatta sérült bal vállát. Nem érzett fájdalmat, pedig nem sokkal ezelőtt a falra tudott volna mászni a kíntól, amikor Nieh megmarkolta karmaival és felhasadt a seb.

A quetter szemmel látható elégedettséggel pöffeszkedett, és két kezét óvón tartotta a másik toj ás fölé.

– Vigyázz erre másikra, igen, vigyázz, és csak akkor használd, amikor már nagy-nagy bajban vagy, s fűfonat bogyói és virágai nem segítenek, igen, csak akkor használd. Ha halálra sebeznek, e tojás, igen, e tojás adhat még esélyt neked, igen.

Scsetgerja nagy gonddal csomagolta vissza a megmaradt tojást a kis batyuba.

– És még valami, igen… még valami fontos. Meglehet, e varázslatos szerszámok erősebbnek bizonyulnak nálad, s megváltoztatják külsődet, igen, de aggódnod nem kell! Amikor visszatérsz, igen, helyére kerül minden, igen, megoldódik minden.

Eközben Dzirun talpra állt, és tagjait mozgatta. Tökéletesen épnek és egészségesnek érezte magát. Ráadásul olyan frissnek és kipihentnek, mint talán még soha ezelőtt. Akár álló napon is kész