REQUIEM

A MENKA SZEME újra betölti a figyelőablakokat vihartépázta, nagyszerű ragyogásával. Íme a Fátyollény hídfőállása. A Menka maga csöndesen úszik az űrben, alig nagyobb, mint a Föld holdja. A Pilgrimet az Úr Világához közel hoztuk létre újra, két sértetlen hajtóművünk már teljes erővel működik és lefelé zuhanunk, az óriás ölelésébe. Zuhanunk a gravitációs kútba.

Körülbelül öt óránk van még hátra.

A Pilgrimnek a Szembe való becsapódásának hatása nem nagyobb, mintha borsó pottyanna a tengerbe. De annak hatása, hogy mi, az Isten palackkal az irányításunk alatt átszakítva az összes fátylat behatolunk a Túlvilágba... sokkal nagyobb lesz, ehhez nem férhet kétség.

A Pilgrim üresnek hat így, hogy nincs a fedélzetén a többi emberi lény – hacsak nem nézünk bele a tükörbe valamelyik kabin falán. De nem foglalkozunk azzal, hogy kabinokat látogassunk. Azok csak a régi életünk kitinpáncéljai, egyszerű dobozok. Ugyanakkor egyszerre négyen vagyunk jelen, és velünk megtelik az egész hajó.

Lótusz pózban leülünk a nyitott figyelőablakok előtt. A külső sugárzásmérő azt jelzi, hogy drámaian megnőtt a sugárzás odakint. A gázóriás Van Allen öve most töltésekkel ostromol minket; de mi már halottak vagyunk, akik mégis tovább élnek.

(– Akik mégis tovább halnak! – nevet Wu.)

(– Adjatok hálát Heródes királynak – énekli Franz.

Ki eljő, hogy másodszor is megöljön

Hálára emeljük áttetsző kezünket

mert feltárult előttünk az igazság

Háromszoros hurrá Heródes királynak!)

Mindnyájan haláldalokat éneklünk. De egyikük sem tűnik helyénvalónak. Vagy ironikusak vagy bűnbánóak.

Akkor hát a saját dalunkat kell megkomponálnunk.

De nem. Nincs rá szükség. A saját, igazihalálunk lesz maga a dal.

A gázóriás betölti a látóterünket, északra, délre, keletre és nyugatra egyaránt. Bámulatos. Gyönyörű. Szabadon zuhanunk a színek falába, amely többé már nem alattunk, hanem inkább előttünk van: hatalmas, kavargó perzsaszőnyeg, narancs színű fátyol, mögötte zafír fátyol, mögötte lazacvörös fátyol, amelyet lebegtetnek, lobogtatnak örvénylő szelek.

APilgrim felmelegszik. Elektromos szikrák és lángok csapnak fel az orra körül és sodródnak hátra a törzsén. A Pilgrimnek nincsen hőpajzsa; maga a hajó az, amely lassan elég. Bármely pillanatban szétrepedhet a burkolata és akkor az oxigén huss, kiszökik és meggyullad.

(– Csukd le a szemünket, Amy. Ez az utolsó rítus.)

Kellemetlenül meleg lehet idebent. Az Isten palack ökölként a gyomromba vág, mintha megpróbálna betörni a méhembe – ah, én vagyok, aki ennyire szorítom. Már körülöleltük méhként, a gondolati térben.

Futólag érzékeljük a milliók, billiók elméjét, amelyek visszatükröződnek a kavargó gázörvények fútta fátylakban. Ezek a tetszhalottak, akik a Fátyollény létezését alkotják. A Fátyollény egy része a mi részünk is most, gyermek, amely visszatér az anyaméhbe. De aki rugdos és harap!

Valami felrobban, de olyan hangosan, hogy nem hallom. Valami hamuvá égeti Amy-testünket, de olyan gyorsan, hogy nem érezhetett fájdalmat (legalábbis feltesszük, hogy így van).

Megformázott álmok villannak fel – álomvárosok, álomkertek, paradicsomok – hívogatnak, integetnek. Mindegyik egy ragacsos fátyol, lelkek légypapírja, akik megkapták a képességet, hogy meglátogassanak más légypapírokat. Megvetjük és félresöpörjük őket.

(– Hová?)

(– Lefelé, az igazi halálba, hogy magunkkal vigyük a Fátyollényt! Mi vagyunk ő és ő mi. Képzeljétek el, hogy visszatérünk a Képzelésbe! Hagyjuk, hadd szakadjunk szét... és hasítsuk magunkkal a Fátylat! Halottak vagyunk, de még nem haltunk meg.)

Franz ellöki magát tőlünk. Mégis továbbra is a részünk marad. Elnyúlunk a halál-röpte tengelye mentén, deformálódunk, akár egy gumilap.

Most Wu löki el magát és egy másik tengely mentén nyúlunk meg.

(– Ne menjünk óvatosan egy ilyen jó éjszakába! – énekli Peter. – Menjünk vadul!)

Ellöki magát és immár három irányban nyúlunk szét.

Amy-énünk feszíti ki a negyedik vektort, igen, gumilap vagyunk és a Fátyollény van ránk nyomtatva.

Az egész világegyetem (nem, az a világegyetem – mivel már elhagytuk) egyszerre robban át a létezésbe egyetlen pontból, a négy szükséges vektor mentén: három térvektor és egy idővektor mentén árad szét a Képzelés energiája és megteremt időt, teret. Mintha megismételnénk ezt a halálunkban, pedig nem teremtjük a teret és időt. Visszateremtjük. Ahelyett, hogy kilélegeznénk a „Létezés” ritmusára, mi belélegzünk, ahogy zsugorodunk, a másik irányból kapjuk el a hullámot – alulról, a visszaverődésnél. Az álló hullámon túl vagyunk a hipertérben, és magunk után húzzuk, deformáljuk. Hatalmas vitorla vagyunk, amely felduzzad attól a másik széltől, a Megsemmisülés szelétől – vitorla, amely egyre távolabbra és távolabbra nyúlik, fátyolvitorla, amely a Másságba suhan, az odaát felé.

A stabilitásunkat most örökre elveszítjük. A Fátyollény nem képes visszatartani minket. Már nem fordulhatunk vissza, ha akarnánk sem. Túl messze jutottunk már a létezéstől.

Négyfelé szakadunk. Ebben a pillanatban az „énünk” is elválik, megnyílik, kibomlik... Az anyag fagyott energia és az életek a Képzelés fagyott jelenlétei, amelyek belőle kristályosodnak ki. Ezért megolvadok, áramlok. Mi is ez az „én”? Mi volt? Csak egy nézőpont, egy jelenlét, ami most visszatér.

A Fátyollény is szétszakad, de másképpen – mindenfelől behasad, kilyukad, újra átjárható membránná alakul a Képzelés és a valóság között. A foglyul ejtett lelkek ozmózisa végtelen áradatként robban ki belőle, hisz ilyen nagy volt a nyomás eme elátkozott kvázi-lény membránja mögött. Az áradat a nyomunkban hömpölyög, meglepett idegen egók gurulnak mindenfelé, de ezek is csak nézőpontok, jelenlétek; aztán ezek is megolvadnak és áramlanak.

Ki voltam „én”? Egy pillanatra az egész életem jelen van, egyszerre az egész. És a kérdés, hogy ki vagyok én, válaszra talál.

És ez a tudás visszaárad...

...az energiába, a teremtő energiába, a fénybe, a fényen túli fénybe.