HARMADIK RÉSZ – A GETKA FÉLTEKE

 

 

14

A PÁVASZEMEK a szigetek a tengerben...

Az egyikük tölcsér, amelyet vastag szőnyegként borít a sötétzöld növényzet, a fekete partvonalat fehér szegély keretezi...

A másik meredek, zöld szikla egy lagúna fölött; talán egy régóta halott vulkán, amely a víz alatt oldalra dőlt.

És aztán jön egy hármas borotvapenge. Az egyik meredek falú völgyben keskeny, ezüst folyó csillog...

Apró szigetek. Lakatlan szigetek. De mégis élők.

Ahol a csapzott felhők az óceánt érintik, sötét bíbor hullámok fodrozzák a kék óceánt: szellemszigetek.

Az új bolygó gravitációjának vonzása kicsit fáj, de jólesik. Mennyire ismerős? Tényleg kisebb, mint a Földé? A testem nem tudja rá a választ. Még nem. Majd ha kilépünk: majd akkor.

Hamarosan egy nagyobb sziget bukkan fel a láthatáron. Hegycsúcsait felhők takargatják, néhány kósza felhőfodor leszánkázik a hegyoldalon a tengerparti síkság felé.

Keskeny, rézszínű tengerpartok, szorosan egymás mellett álló, esernyő formájú fák haladnak el alattunk, ahogy a sziget belseje felé repülünk. Eső csapdossa a szélvédőt. Ritchie felemelkedik az eső fölé. Innen csak erdőfoszlányok bukkannak fel néha, míg végül a hegyvonulat felemelkedik annyira, hogy az esőfelhőkön át is jól látható legyen. A hegyvonulat éppen kettészeli a szigetet. Rajta túl tiszta az idő, hömpölygő zöld erdők, széles völgyek látszanak, a lejtőkön fátyolszerű köd lebeg.

– Termőföldek! – mutat előre René.

A következő völgyet mintha borsózöld és jádezöld, vörösesbarna és lazacvörös kockás mintázatú szőnyeg borítaná. Egy folyó tekergi át magát a mintán. Egy út is kettészeli. Apró alakok álldogálnak apró árnyékaik mellett. René kézbe kapja a távcsövét, megpróbálja szemügyre venni őket.

A folyó egy tóba torkollik. A víz felszínén lebegő tejszerű foltok széttöredeznek és a levegőbe fröcskölnek a közeledtünkre, alattuk villámkéken táncol a víz. Mintha ezer szárnya kélne. A tó túlsó partján egy kicsiny, fehér piramis áll, körülötte barna, felfelé kunkorodó ereszű házakból álló nagy falu.

– Agrárfalu templommal – jegyzi meg Wu.

– Lehet.

Az út tovább kígyózik kelet felé. Vékony, gólyalábú állatok lépkednek rajta, innen fentről nagyon aprónak látszanak. Néhány hátán lovas is ül, néhány állat kocsit húz. Olyanok, mintha a tevét a zsiráffal keresztezték volna. Ami pedig a lovasokat illeti...

– Kétlábúak? Igen! – René szinte rátapad a távcsőre.

– Idáig nagyon szép – vigyorog Ritchie. – De azért szeretnék látni valami gépi szállítóeszközt is.

– Az inkák elsőrangú utakat építettek úgy, hogy még a kereket sem ismerték – jegyzi meg Zoe.

– Nem, és nem is sugároztak gondolati képeket és nem teleportáltak hipertér-hajtóművet sem több fényévnyi távolságra. Ezek a... farmerek vajon képesek lennének ilyenre?– Ritchie kicsit bűnbánóan, de annál több nosztalgiával ejtette ki a „farmer” szót. – Biztosan felkeltjük a figyelmüket.

Az utat követjük kelet felé völgyeken és erdőkön keresztül. Az út mentén kisebb falvakat látunk, körülöttük ültetvényekkel és ligetekkel: téglavörös, szögletes fák állnak katonás, nyilvánvalóan tudatosan ültetett rendben. Aztán mindent körülvesz a sűrű erdő. A folyó is átvágja magát az erdőn, sőt, a tó elhagyása után még szélesebbé is vált.

– Egy hajó! – Szögletes vitorlájú, olyan mint egy kínai dzsunka.

– Még mindig vitorlát használnak! – kiált fel Ritchie.

– Ahogy mi is – emlékezteti Wu. – A szél ingyen van, még ha nem is mindig megbízható. 

– Lehet, hogy errefelé eléggé stabil – gondolkodik hangosan René. – A bolygó tengelyének kicsi az elhajlása, enyhe évszaki változások, csak kevés változás a napsütés mennyiségében. Nos, a szelek és az óceáni áramlatok meglehetősen állandóak lehetnek itt, talán kisebbek, mint a Földön, leszámítva a coriolis-szeleket. De még azok is gyengébbek, hiszen a bolygó forgási sebessége a Földének csak a kétötöde. A nagy mennyiségű óceán jelenléte is állandósítja aszeleket.

Kiszúrunk egy kisebb csoport dzsunkaszerű hajót. A folyón át haladnak, a tatjukon sárga vitorla virít. Elhaladunk három kis folyóparti városka mellett – közben körülbelül száz kilométernyi távolságot teszünk meg –, melyek körül megművelt földek terpeszkednek egészen az erdő széléig. Jó néhány karcsú szélmalom forog odalent– és azok ott lent vajon halastavak vagy óriási napelemek?

– Nem túlzottan sűrűn lakott, ugye? – Ha ez lenne a Föld... Nem, tilos a Földre gondolni!

A harmadik város – a legnagyobb – eléggé különleges. Igazából dupla város, a folyó két partján elterülő két félvárosból áll. A folyó itt széles és lassú folyású. Az egyik oldalán egy Pharos-szerű piramis mögött relatíve forgalmas utcák futnak. Ívelt szakaszokból álló pókhálót alkotnak az utcák, egyes épületekből füst száll fel. A folyó túlpartján viszont szigorúan szabályszerű mintázatúak az utcák. Ez afélváros kicsit kisebb, mint a türkörképe, de itt labirintusszerű falakmerednek az égre, tetőt sehol sem látni. És életnek nincs benne nyoma. A szellemváros tisztának és jól karbantartottnak tűnik, egyáltalán nem romos. Egyszerűen csak nem lakik benne senki. Zárt udvarok és árkádok szikráznak a napfényben, ahogy fölöttük körözünk. A központban egy piramis emelkedik. Épületnek nincs helye – mindenhol csak utak és falak. E furcsa makettváros apró kikötőjében egy dzsunka pihen felcsavart vitorlákkal, akárha cinóbervörös ujjak nyúlnának ki az árbocaiból.

– Ezek vajon egy palota romjai lennének? – töpreng René. – Nem... túlzottan jól karban van tartva, ahhoz túl rendezett.

– Temetőváros? – tippel Wu. – Sírok városa, amely nyitva áll a Mennyország felé?

– Valamiféle szent hely? – Peter formákat rajzol a kezével. – Annyira sok itt a forma. Azok a szögletes utcák... a geometria jól láthatóan szabad teret kapott. A folyó túlpartján a város olyan, mintha azutcák rajzolatát eltakarnák az épületek. Emitt viszont tisztán látszik a tervezés, hiszen ezt a várost nem lakják. Olyan, mintha egy nagy tervrajz lenne. De nemcsak megrajzolták, hanem meg is építették. Ez a tökéletes tükörképe a túlparti kuszaságnak, amiben élnek...

– Leszálljak benne? A piramis mellett van elég hely a leszállásra.Körülnézhetnénk.

– Nem – mondja Zoe. – Nem, ha ez valamiféle kegyeleti hely. Repüljünk tovább. Lássunk még újabb dolgokat.

– Oké. – Ritchie hangja fáradtnak tűnik. De újra körbevisz minket, aztán ezúttal a folyó folyásának irányában haladunk.

A folyópartok felől mocsarak nyúlnak a szárazföldbe. Magas, kusza gyökérzetű fák tapossák egymást vad összevisszaságban, de a folyó maga tisztán és szélesen hömpölyög. Mintha egy pillanatra kunyhókat és tetőket pillantanék meg a legnagyobb fák gyökérzete között, de nagyobb településnek nincs nyoma. A folyó nemsokára hatalmas, zöld nyelvet nyújt a pávatoll tengerbe. Továbbrepülünk.

* * *

Újabb zöld part következik. Erdő borította hegyek és völgyek nyújtóznak a távolba: finom formájú zöld kabát, amelyen égkék gombokként ragyognak a tavak. A távoli magas hegyek csúcsait felhők borítják...

Távolabb, a szárazföld belseje felé egy elkülönült sziklafennsík tűnik fel. A fennsík egyik irányban meredeken lejt egy több folyó által is táplált tó partja felé. A tó közepén egy lapos sziget úszik. A szigeten pedig egy újabb fehér piramis csillog és egy újabb tervrajz-város terül el. A szemközti parton, két beömlő folyó között az eddig látott legnagyobb város terpeszkedik. Ezt is gondozott mezők övezik, de ennek a városnak saját piramisa is van a tó partján.

– Ugyanaz a mintázat! Az üres tervrajz-város a víz túlfelén, szemközt az élő várossal.

Wu felvonja az egyik szemöldökét, úgy néz Peterre.

– Város?

– Jó, egyetértek, hogy ez nem Párizs vagy Peking, de akkor is! Néhány órával ezelőtt még a világűrből bámultunk lefelé és azon tűnődtünk, vajon van-e idelent egyáltalán élet.

Ritchie csettint egyet a nyelvével. 

– Hát, nagyon úgy tűnik, hogy nem fogunk űrkikötőt vagy repülőteret találni, nem gondoljátok? Könnyen le tudunk szállni annak a fennsíknak a tetején és biztos távolságból szemügyre vehetjük őket. Ha szükséges, még mindig fel tudunk szállni és még kábé egy órányit tudunk repülni.

Miért lenne erre szükség?

– Ez a sziget, egy másik sziget! Ugyan mit számít? Itt vagyunk, akármit is jelentsen ez az „itt”. Ha van még valahol valami fejlett központ, úgyis hallani fogunk róla. Vagy ők fognak hallani rólunk. Egyáltalán, miért kellene fejlettnek lennie ennek a helynek? Látszik, hogy egyensúlyban vannak a természettel, békében élnek önmagukkal. Lehet, hogy... mentális technológiájuk van. Igen, és ez azokkal a piramisokkal van kapcsolatban! Valami erős kell ahhoz, hogy kordában tartsa azokat a rovarlényeket. A zabla meg a korbács erre nem elég. És honnan származott a mi piramis hajtóművünk? Itt van előttünk a válasz, csak nem vesszük észre!

Wu megérinti Ritchie karját.

– A galambnak igaza van. Leszállunk. Hogy végképp banális legyen, az ezermérföldes utazás...

–...is egyetlen lépéssel kezdődik, igen. Hát, reméljük, azért nem kell ezer mérföldet sétálni ahhoz, hogy megkapjuk a válaszainkat.

15

Az Alpha RECSEGVE MEGÁLLAPODIK a köves talajon. A szikla repedéseiből sötétzöld, bőrszerű, rombusz levelű bokrok türemkednek ki. A sziklamélyedésekben, ahol egy kis víz visszamaradt, vérvörös színű, nagyjából futball labda méretű virágok úszkálnak. Innen sem a várost, sem a tavat nem látni, eltakarja egy sziklakiszögellés. Dél felé, a lankásabb lejtőkön fényes levelű bokrok terpeszkednek.

– Kábé nyolcvan órányi levegő van a tartályokban, onnantól kezdve a helyi levegőt kell lélegeznünk. Őszintén szólva, nem látom értelmét, hogy a felszíni ruhát viseljük. Ha megbetegszünk, hát megbetegszünk.

– De mi vagyunk azok, akik idegen mikroorganizmusokat hoznakebbe a világba.

– Nézd, René, lehoztam ide az űrsiklót, egész idő alatt én vezettem, fáradt vagyok, és szeretném jól megnézni őket magamnak, mielőtt ők néznek meg minket jól maguknak. A fenébe is, a levegő belélegezhető. Az, hogy ruhában megyünk ki oda, vagy alsógatyában, semmit sem fog számítani már egy hét múlva. Ha náthát kapnak tőlünk, hát ők hívtak meg minket ide. Meghívtak? A fenébe is, parancsot kaptunk, hogy jöjjünk.

– Kicsit morcos, de igaza van – határoz Wu. – Már elég régóta áldozatok vagyunk. Épp itt az ideje, hogy magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést.

– Egy dolgot viszont biztosan magammal viszek – teszi hozzá Ritchie. – És ez pedig egy L-27-es. És ti is hoztok. Egyszer már megugráltattak minket. Nem szeretném, ha a történelem megismételné saját magát.

– A történelem? – Nem értem, amit Ritchie mond. Minden annyira új, teljesen új. – Ritchie, én nem tudok felfegyverkezve kimenni oda.

Egy pillanatra újra azt látom, amit a hangárban: Jacobik arcát Ritchie arca helyén. A gonosz arca ez, a halálvágyé. Az a felpuffadt arc azóta kísért engem, még a többiek rettentő halála után is. Hiszen a többiek halálát nem láttam. Csak hallottam. De végül is Jacobik halálának sem voltam szemtanúja!

– Oké, de hárman akkor is hozunk fegyvert. A fenébe, végül is csak három fegyverünk van a fedélzeten.

– Várjatok – mondja Peter. Kimutat az ablakon.

Két alak áll ott és azAlphát nézik. A fejük...!

Nos, humanoid alakok, ahhoz nem fér kétség. Két karjuk és két lábuk van... magasak és vékonyak. Rövid tunikát és vastag csizmát viselnek. A karjukat és lábukat dús, aranyszínű szőrzet borítja. Olyanok, mintha majom-angyalok lennének, annyira szőrös a testük...

De a fejük... A fejük üres. Sima fehér koponya, amelyen sem szem, sem száj nincsen. Csak sejtetik az arc formáit. Mintha egy arcra valamilyen fényes-sima, vastag műanyagot olvasztottak volna.

– Maszk! – Ébredek rá végül. – Maszkot viselnek. Ezért nem látjuk az arcukat. Miért kell maszkot viselniük?

– Primitívek! – füttyent Ritchie.

– De akkor hogyan látnak?

– Lehet, hogy azok a maszkok egy irányból átlátszóak.

– Az lehet. Ami komoly technológiára vall. Segít nekik abban, hogy ne kapják el a náthát a hipertérből jött látogatóiktól. Ne legyetek ostobák, épp most bukkantak elő a bokrok közül.

– Azt hiszem, látok lélegzőnyílásokat a fejükön.

Az egyik alak lassan felemeli az egyik kezét – és leveszi a maszkját.

Az arc hosszúkás és viasz-szerű, a száj erőteljes, a szem mézszínű. Az orr keskeny és egyetlen orrlyuk van rajta középen. A szem kivételével az egész arcot ugyanaz a rézszínű szőrzet borítja.

Az összhatás egyszerre finom és feszes. Van valami erőteljes ebben a feszességben, amely csöndesen húzódik meg a kívülről látható lágyság, simogatni való puhaság alatt. Ettől a lény szépsége olyan távolivá, elérhetetlenné válik. (Az nem állapítható meg, hogy a lény férfi vagy nő, mindkettő vagy egyik sem.) A rézszínű szőrzet auraként ragyog a napfényben. Olyan, mintha a lényen kívül állna, védené őt, cirógatná, tenne róla, hogy senki és semmi ne érinthesse meg.

– Angyalok – suttogja Zoe. – Mielőtt hírnökök lettek volna. Mielőtt teljesen emberré váltak volna a mi szemünkben...

A maszk nélküli idegen elindul az Alpha felé, majd némi távolságra tőle leül egy sziklára és tenyerével néhányszor megütögeti a földet. Aztán türelmesen vár. A kezén három hosszú, vékony ujj és egy hüvelykujj látható.

– Ehhez bátorság kell.

– Vagy tudás. Tapasztalat.

– Miránk vár – mondja Zoe.

Nekem olyan furcsa ez az egész.

– Van itt valami különleges. Valami plusz. Nem tudom, mi az, nem tudom megfogni... Ritchie, egészen biztosan nem lesz szükség azokra a lézerfegyverekre. Lát minket. Sebezhetővé tette magát azáltal, hogy leült. Megérti, hogy mire gondolunk.

– Felesleges reklámoznunk a fegyvereinket – bólint egyetértése jeléül Wu. – Ürítsünk ki egy hátizsákot és pakoljuk abba a karabélyokat.

– Jól van – bólint Ritchie. – Zoe, intézd ezt el, légy szíves. Oké, akkor játsszunk így. Letiltom a légzsilip biztonsági rendszerét, hogy idebentről fedezzünk benneteket, ööö, diszkréten. Amy, Peter, René: ti hárman veszitek fel a kapcsolatot. Ja, és Zoe, ha már hátizsákozol, akkor pakold meg a másik három hátizsákot is. Nem kell szétosztani amit találsz, nemsokára úgyis teljesen odakint fogunk élni.

– Nem kellene inkább, hogy ketten közülünk vegyék fel a kapcsolatot? Ők is ketten vannak, legyünk mi is ketten.

– Amy, egy apró pszichológiai előny nem árthat. Végül is a kapcsolatfelvétel a mi részünkről nem egészen önkéntes.

– Ezzel a két lénnyel kapcsolatban lehet, hogy az.

Ritchie felszínesen lélegzik, miközben a légzsilippel bajlódik. Mintha szándékosan magakadályozná, hogy a levegő mélyen lehatoljon a tüdejébe. Mintha a földi levegő egy kis részét örökre magában akarná tartani odabent, hogy abból lélegezhessen mindig. 

A belső zsilipajtó körbefordul, aztán körbefordul a külső is. Kinyílik az acél lépcső.

Mi hárman pedig lesétálunk rajta.

A levegő párásnak tűnik, édeskés, gyümölcsös illatú, tiszta.

Az üldögélő idegen (nem, inkább bennszülött – hiszen ez itt az ő világa) végigmér engem, tömzsi, erőteljes végtagú lényt (hiszen az ő szemében én biztosan ilyennek látszom), akinek lószerű, dupla orrlyuka és vastag szája van és az összes szőr mindössze néhány soványka tincs a feje tetején, ettől eltekintve csupasz az egész arca. Aztán a még alacsonyabb, inasabb, alak mellettem, akinek szeplői és göndör haja van – lehet, hogy az csak gyerek?

Vagy Peter a nő kettőnk közül, feltéve, hogy a nőstények errefelé is kisebbek, mint a hímek. A lény tekintete Renére vándorol: René fekete és dús szőrzetű, kusza Nietzsche szakállal. Világos, René az apa, én vagyok az anya és Peter nyilván a gyermekünk. Különös, hogy mennyire nem hasonlít a szüleire! Vékonyka lárvaforma lehet, a szeplői és a vörös haja is erre utalnak. Majd ha felnő, nyilván ő is sötét, dús szőrzetű lesz és erőteljes testalkatú... (Ha én idegen lennék, akkor nekem ezek jutnának az eszembe legalábbis.)

A bennszülött szeme megrebben. Ritchie a háttérben lopakodik, félig láthatóan, félig nem: izmos, tömpeorrú, kékszemű, rövid, szőke hajú lény. Ő hogyan illik a képbe? (Vagy az is lehet, hogy ezek mind különbözőképpen festenek?)

A bennszülött feláll: elegáns, kecses, aranyszínű, magas. Bizony ám, magas. Két és fél méter lehet. Lehet, hogy csak a napfény játéka teszi az aranyszínű szőrzeten, de úgy tűnik, mintha szárnyak, angyalszárnyak simulnának az oldalára, szárnyak, amelyeket látni ugyan nem látok, de érzek. És furcsa, de a továbbra is maszkot viselő másik lénnyel kapcsolatban ezt nem érzem.

És a bennszülött beszél hozzánk, talán egy egész percig is...

A szavai nyugodtak, mégis hangzásukban van valami ellentmondást nem tűrő, amivel szemben ellenérvek szóba sem jöhetnek. Úgy hömpölyögnek, mint egy nagy hullám a part felé, vagy mint valami távoli, tompa morajú mennydörgés. Egyes szavak többször is ismétlődnek, kicsit másképp, de újra elhangzanak, kiemelve ezáltal az ismeretlen üzenet lényegét. Drámai, meggyőző a hangszín. Lehetséges, hogy az idegen szándékosan érzékelteti velünk a nyelvüket, magát a beszéd folyamatát, miközben tisztában van azzal, hogyamit mondani akar, annak a jelentése átjön hozzánk. Nem beszél túl lassan vagy túlzottan hangsúlyozva, mintha egy gyerekhez vagy egy külföldihez szólna – mivel ez egyelőre nem lecke, legalábbis még nem. Egészen egyszerűen minket is bevon a beszélgetésébe. Csak a beszédje vége felé lehet érzékelni emelkedő, bizonytalan hangszínt. Nem a nem tudás miatti bizonytalanságot, inkább egy szándékos tétovázást, mintha ezzel arra akarna biztatni minket, hogy beszéljünk mi is, folytassuk azt, amit ő elkezdett. Így aztán én folytatom. A lény énrám néz. Talán azért, mert testméret szempontjából én vagyok az átlag René és Peter között, következésképpen a leginkább én képviselem magunkat.

Mit is mond ilyenkor az ember? Ujjammal az égre mutatok. Néhány kis fodros felhőcske lebeg odafent, alig mozdulnak valamit.

– Egy másik csillag bolygójáról jöttünk. Azért jöttünk, hogy megtaláljuk az Úr Világát.

A szavak abszurdnak hatnak, mintha valami skizofrén beszélne saját magának. Na még egyszer.

– Küldetést teljesítünk és kérdéseket szeretnénk feltenni.

Akárcsak a hipertérben, a belső gondolatok akadálytalanul törnek utat a felszínre, nevetségessé teszik a szándékolt jelentést, összekuszálják a szavakat. Kimondtam vagy húsz szót és mindegyikük variáció volt ugyanarra a témára, hogy „jöttünk”, ami azért eléggé nyilvánvaló magától is. A „Másik” színe előtt – most már nem könyvekből vagy antik fotókról értesülünk róluk – azon kapom magamat, hogy elbutultam, elszégyelltem magam a különös, karcsú, szőrös, gyönyörű lény magabiztossága előtt. A hírvivők angolul, héberül, hindiül, mindenféle nyelven beszéltek a Földön; de itt...

Széttárom a karomat és csak ennyit motyogok:

– Sajnálom.

Most René szólal meg, francia nyelven.

– A noir, E blanc, Irouge, Uvert, O bleu: voyelles,

Je dirai quelque jour vos naissances latentes:

A, noir corset velu des mouches éclatantes

Qui bombinent autour des puanteurs cruelles,

Golfes d’ombre; E, candeurs des vapeurs et des tentes,

Lances des glaciers fiers, rois blancs, frissons d’ombelles...

Egy vers. Szinte megértem az egészet. Úgy tűnik, mintha hirtelen, csodával határos módon megérteném az idegen beszédet valami bennem lévő, eddig rejtett csatornán keresztül! „A fekete, E fehér, I vörös, U zöld, O kék: magánhangzók, egy napon beszélek majd titkos származásotokról. Az A szikrázó legyek fekete bársony mellénye, amelyek fájdalmas szagokon nyüzsögnek...’’ De mit jelent az, hogy „ombelles”?

– Ez egy Rimbaud szonett – mormogja René. – Miért is ne dobnánk fel az idegennel való beszédünket valami szépséggel, ha már úgysincs mit mondanunk? Énekelnünk kellene, Amy... amie...

A bennszülött csücsörít keskeny ajkával. Szinte mintha duzzogna. Arckifejezésében nincs semmi kedvesség, vagy mosoly. (Lehetséges, hogy fenyegetőnek hatunk, ha kivillan a fogunk? Egy széles mosolyt vicsorgásnak ért? A szóvicc itt húsbavágó támadás?) Úgy tűnik, hogy a szája helyett a szeme mosolyog. Tejes fehér szeme olyan, mint a porcelán, szivárványhártyája halvány mézszínű. A pupilla sötét és apró. A pupillája aztán hirtelen kitágul, éjfekete kúttá változtatva a szemét. Vajon tudatosan csinálta? Vagy ez itt a mosoly? A pupillája „beissza” René szavalatát, aztán újra összezsugorodik.

A bennszülött oldalt billenti a fejét, mintha valami olyasmit hallgatna, ami annyira messze van, hogy mi nem is halljuk, ő viszont nagyon is jól hallja.

Kinyitja a száját és megütögeti mályvaszínű, vékony nyelvét:

– Saal – emlékeztet. – Saal..

A foga olyan, mint egy gyermek tejfoga.

– Meg kell tanulnunk a nyelveteket – bólint René. – Csak remélni tudom, hogy nem egy nyelvi Új-Guineában értünk földet.

A bennszülött most a kezével levegőlabdát formáz, majd a két begörbített tenyerét kettéválasztja. Az egyiket kinyújtja az iránytű három főiránya felé (három? a három óceán miatt?). Lábával megütögeti a földet, majd a szájához tartja a félgömbbé formázott tenyerét.

– Getka – mondja. –Getkasaali.

A másik félgömb tenyerét ökölbe szorítja és elhajítja. Odaát.

– Menka.

Ismét gömböt alkot a levegőben két tenyerével, majd körbeforgatja őket, ahogy egy bolygó forog. „Menkát” maga felé tartja, „Getkát” pedig magától távol.

– Ez a két félteke? És mintha úgy tűnne, hogy a nyelvüket az egész lakott féltekén beszélik. A Getka féltekén? 

– Egyetlen nyelv, miközben a vidék tele van egymástól elzárt szigetekkel? Nem túl valószínű – mondja Peter.

– Akkor ez egy lingua franca! Nyilván világszintű kultúrájuk van. Legalábbis félteke-szintű.

A bennszülött a sziklagerincen túl mutat, a város irányába. Hátralép, hogy újra magához vegye a maszkját, de nem teszi fel, csak a kezében tartja. Vár.

Szólok Ritchie-nek.

– Gyertek elő! Békével fogadtak minket.

Igen, a „Másik” elfogadott minket.

Ritchie és a két másik idegen most előbukkan. Már megint mindegyik másképp fest – az egyik magas, széles orrú, bodor hajú, a másik alacsony, borostyán bőrű, szeme keskeny, mintha késsel vágták volna bele az arcába. Dominók vagyunk és mindegyikünkön más mintázatú pöttyök látszanak. Fekete, fehér, vörös és sárga: sehogyan sem hasonlítunk egymásra. Lehetséges, hogy hat különböző nemhez tartozó egyedek vagyunk?

Ritchie lezárja a légzsilipet. Szétosztja közöttünk a hátizsákokat és elindulunk az aranyszínű bennszülöttekkel a sziklagerincen. Alpha pedig itt marad, mint egy sziklapárkányra helyezett üres sörösdoboz. Ahogy visszanézek rá, olyan, mintha hulladék lenne, ami beszennyezi ezt a vidéket. Környezetszennyező még úgy is, hogy légmentesen lezártuk. Mint az eldobott szemét. Minthogy valójában az is: eldobtuk magunktól és soha többé nem fogjuk már használni.

16

Ó, NAPSÜTÖTTE vízpart, hogy fogok én valaha is elaludni? A hosszú-hosszú reggel csak lassan fordul át délutánba...

Fény árad a hosszú, magas terembe. A szomszédos szobák felől, papírfalakon át érkezik. Állványra állított ágyak, puha, szőrös takarókkal, ezeket itt „alvófának” nevezik...

Vajon mi az oka, hogy ilyeneken alszanak? A városi élet emlékei a természeti származással kapcsolatban? Vagy egyszerűen csak így nevezik azt a fajta fát, amelyből ezeket az állványokat faragják? Vagy valami más oka van? A „get” előtag illetve utótag (ami az egyik félteke elnevezésében is szerepel, ahol a „ka” felet jelent) úgy tűnik változó állapotra utal; a „men” előtag ill. utótag pedig az állandót, a szilárdat, a stabilt jelképezi. Ez utóbbi szerepel a másik félteke, a Menka nevében is, és valóban, a Menka félteke nem más, mint egy szilárd sziklafennsík, amely zordan szembenéz a gázóriással. Mégis, udvariasságból megkérdezik:

– G ’hera ’vaa-get?

Vagy:

– G ’hera ’vaa-men?

Ami nagyjából azt jelenti, hogy „Könnyen vagy erősen másztad meg az alvófát?”, mintha az alvás ténylegesen valami utazást jelentene. És amikor felébredünk, azt kérdezik tőlünk: „Álomba zuhantál?”, mintha összekevernék az ébrenlét és alvás állapotát. (Igen, zuhanni: lezuhanni az alvófáról.) Az időérzékelésük meghaladja a mi felfogásunkat.

Nyelvtörők és mondókák kergetik egymást a gondolataimban, ahogy kinézek a magasba nyúló keretű ablakon. Ha lefeküdnék, csak forgolódnék, nem tudnék aludni. Zoe szerencsés, ő nyugodtan húzza a lóbőrt, René is olyan mereven fekszik, ahogyan csak alvók tudnak. Számunkra, földi emberek számára délelőtti nap és délutáni nap van, a kettő között pedig napfényes alvásidő, éppen a helyi nap kellős közepén. Ezután jön egy ébren töltött első fél éjszaka, aztán egy szintén ébren töltött második fél éjszaka, e kettőt pedig igazi, sötétben való alvás választja el. Az első tíz getkai napunkat az álmatlanság, éberség és kimerültség vissza-visszatérő ciklusai jellemezték, mintha folyamatosan buliztunk volna – és az izgalmasabbnak tűnő vendégek mindig eltűntek volna éppen akkor, amikor már kezdtük egy kicsit jobban megismerni őket. Az idegen alvási szokásaink elfogadásaképpen az utolsó három hosszú éjjelre kaptunk éjjeli társalkodót is, ő egy vastag köpenybe öltözött bennszülött volt és kifejezetten azért jött, hogy az éjszakában töltött ébrenlétünk idejére szórakoztasson minket.

Peter egy másik ablakkeret előtt üldögél és kibámul a tóra és a különös, falakkal teli üres szigetre az ő csillogó piramisával.

Magas bennszülöttek sétálgatnak a kikövezett vízparton. Az egyikük sima maszkot visel – mifélék ezek a maszkosok? A lény feje egy pillanatra egybeolvad a tó mögötti fehérséggel. A fej nélküli test továbbsétál egy darabig, aztán egy másik színű háttér elé érve hirtelen újra lesz feje. Egy másik bennszülött érkezik: ő lovagol, magasan fent ül a rhaniq válla fölött – így hívják ezeket a négylábú, szőrös, hosszúlábú lényeket, amiknek hosszú, kígyószerű nyakuk és bárányra emlékeztető pofájuk van. A rhaniq egy hatalmas, négykerekű szekeret húz, amelyet teleraktak kék színű halakkal...

Az első napon vérmintát vettek tőlünk. Csak a vérminta kiértékelése után engedték meg, hogy az ő ételükből együnk (hal, kisebb madarak, keserédes tészták, ragacsos kenyér, zselébe ágyazott virágok, kellemes, tejszerű bor és gyümölcslevek). Az életvitelük egyszerűsége mögött komoly biokémiai tudás rejtőzik, ezt jól érezzük– és látszik, hogy nagyon jó mérnökök is, ha úgy tartja kedvük. Napenergia-melegítette víz folyik a kerámia csapokból a mosdókban. A guggolós vécékben összegyűlő hulladékot rezgésekkel bontják atomjaira.

Bár lehet, hogy a szaniter témakörében jó mérnökök, a szállítást és utazást elhanyagolták, ott középkori állapotok uralkodnak. A lóként használt állat egyetlen, széles orrlyukát felénk fordítva beleszimatol a levegőbe, idegen illatot érez. A lovasa is felénk pillant, majd csupasz térdével mozgásra ösztökéli a lényt. Aranyszínű szőrrel borított térde szinte elveszik a rhaniq vastag, dús szőrzetében. A dolgok egymásba olvadnak ebben a világban. Még nem tanultuk meg észrevenni a kontúrokat és határvonalakat.

Az ablak alatt egy csokorban nagy, rákvörös virágok nyílnak. Heliotropikus virágok, vagyis olyanok, amelyek követik a nap útját az égbolton és mindig a nap irányába fordulnak. Szirmaikra időről időre aprócska, ökörnyál-vékony szárnyú madarak szállnak. Illatuk olyan, mint a túlérett banáné.

Vannak kövér, krémszínű tavi madarak is, ezek kék színben villannak, amikor felszállnak, és vannak háziasított, repülni képtelen madarak, amelyek pulykaszerű, vörös lábakon állnak és vannak kaméleonszerű sólymok, amelyek a földhöz lapulnak, kődarabot utánoznak, aztán hirtelen felfelé lendülnek és nem várt módon, alulról kapják el az áldozatukat. Ez utóbbiaknak a színe olyan gyorsan képes változni, hogy amikor mozognak, az embernek az az érzése támad, hogy egy üveglap ugrál ide-oda...

A végtelen éjszaka alatt, amikor a nagyobbik hold is kisebb, mint az ember hüvelykujja, ha kinyújtott kézzel a szeme elé tartja, a heliotróp virágok lassan átfordulnak az ellenkező oldalra, hogy megvárják a hajnalt. Így az éjszaka előrehaladtát kiválóan lehet mérni ezeken a virágokon. Ezt leszámítva errefelé nincs más időmérő eszköz: nincs homokóra, nincs napóra, nincs semmilyen egyéb óra. Az idő itt megállt.

Ritchie megtalálta a Solt az éjjeli égbolton (legalábbis ő úgy gondolja). Wuval együtt elmentek felfedező útra.

Peter felsóhajt és idejön hozzám.

– Fáradt vagy, szerelmem?

Elmosolyodik, ő is fáradt.

– Vuth, dath... – Te, én. A szája automatikusan mozog. – Hogyan mondod getkasaali-n, hogy „Ha lesz nekünk gyerekünk, akkor ő mindkettőnk lesz egyetlen személyben”?

– Vajon mennyi ideig élnek ezek az emberek, Peter? Ezek a hosszú napok és éjszakák lefárasztanak minket. De hosszú távon a megvilágítás egyenletes eloszlása nyugtató hatású lehet. Emlékszel a tavaszi hisztériára?

Peter vigyorog és bólint.

– Tavasszal rengeteg az öngyilkosság és a depresszió. Túl sok fény áramlik be hirtelen. Sokkal több a látnivaló. Sokkal több információt kényszerít az emberre a világosság... Így aztán, bizonyos értelemben egy csomó ember kikapcsolja magát, depresszióba menekül, hogy tompítsa a sok inputot. Én mindig is imádtam az évszakokat, és egyben utáltam is őket. Utáltam, ha megkezdődött egy világos évszak, még akkor is, ha a fénye az újjászületést idézte az eszembe. Madárcsicsergés, előmászó csigák. Lehet, hogy ezek az emberek itt sokkal tovább élnek.

– Lehet, hogy ezért olyan állandó és változatlan a kultúrájuk már régóta. Szekerek, vitorlás hajók...

– És remek vízvezeték-hálózat, napenergia és biokémia? Még nemtudjuk igazán, mennyire változatlan a kultúrájuk. Még nem látjuk a tervet az események mögött.

Peter a sziget felé int.

– Ó, hát ott van a terv! Ugyan minek felépíteni egy teljes makett várost, amit nem használnak semmire, hm? Egy tető és épületek nélküli várost?

– Mert az ideál nem belakható? Lehet, hogy nem hisznek abban, hogy ideális társadalomban élhetnek, még akkor sem, ha tudják, mit jelent az. Az olyan változatlan, változtathatatlan lenne. Úgy tűnik, van egy állandó kontraszt a get, a változékony és a men, a kemény, a változatlan között. A szigetet úgy hívják, hogy Menfaa: kemény... fa? Nem látok ott egyetlen fát sem.

– Ez több, mint csak egy darab szárazföld a víz közepén. És azt hiszem, tudom, miért, Amy. Ez olyasvalami, amire nem számítottam, ami ki van rakva téglából és falakból ahelyett, hogy csakegy eszme lenne. Otthon... otthon a Földön a sámáni kultúrák kedvelt szokása az volt, hogy minden földi dolgot igyekeztek kapcsolatba hozni az ideális, kozmikus másukkal, nem igaz? Egy adott hegynek megvolt a maga ideális prototípusa az égben. A Tigris folyónak megvolt a maga „modellje”, transzcendentális mása az ilyen-és-ilyen csillagban. Ezek az itteni emberek ennél tovább léptek és saját maguk építették meg az ideális mást, teljes valójában, éppen szemben a fizikai világukkal! Miért? Az egész ideális más rendszernek a lényege az, hogy létezzen egy kapcsolat egy láthatatlan valósággal, egy olyannal, ami tökéletesen konkrét, természetesen, de nem itt van. Mindig valahol máshol van, a Mennyországban például.

A nap egyre világosabb lesz, mi pedig egyre fáradtabbak.

– Nem csinálhatnánk valami jó vastag zsalugátert az ablakra?

– El akarjuk rejteni magunkat? A zsalugáternek éppen ez az üzenete... Nos, legalább papír választófalaik vannak. Ezek nem túlzottan privát emberek, nem igaz? Olyan, mintha azt szeretnék, hogy a fény mindenen áthatoljon. Azzal viszont nem törődnek, hogy éjszaka kivilágítsák a várost.

– Nem vetted észre, mennyire alkalmazkodó a szemük? És tudatosan, nem automatikusan, mint a bagolynak vagy a macskának. A saját akaratuk szerint csinálják. Szinte beisszák a fényt. És ki az, aki ébren van az éjjel, hogy szüksége legyen utcavilágításra?

– Igen, ők a szemükkel mosolyognak... Vajon hogyan látnak át azokon a maszkokon?

Peter megvakargatja vörös szakállát. A csapatunk férfitagjai olyanokká váltak, mint a viktoriánus idők felfedezői. A súlytalanság hosszú időszaka után alkalmuk nyílt volna, hogy borotválkozzanak. Mégsem tették. Vajon hogyan értelmeznék a szőrös bennszülöttek a földi emberek azon vágyát, hogy kevéske szőrüktől is villámgyorsan megszabaduljanak? A helyieket szemmel láthatóan érdekelte a férfiak testszőrzete. Valósággal „beitták” azt; mint ahogy beitták a nők finom állának és arcának látványát. Bár ez utóbbi esetben úgy nézegettek minket, mintha odaképzeltek volna valamit... De mit? Szakállat a mi arcunkra is? Kétség sem férhet ahhoz, hogy a köztünklévő különbség izgatja őket.

– Te és én – mondja Peter. – Hogyan is mondják? Van egyes szám és többes szám. Aztán van ez a harmadik „szám”, amihez ragaszkodnak, hogy tanuljuk meg: paravuth, paradath. A para kettőt jelent, így ez egy kettős alak kell, hogy legyen. De hogy a csudába lehet az „én” kettős? Hogyan lehet kettő belőlem? Bárcsak itt lenne Sachiko!

– Nem ilyen értelemben használják, Peter. Az „én és másik” megy közvetlenül a többesbe. Másfelől viszont, az a két nevű fickó, aki idehozott minket – a maszkos – aparadath-ot saját magára használja, nekünk pedig a paravuth-ot kell őrá használnunk. Ez lenne a címe? Vagy azzal van kapcsolatban, hogy maszkot visel? Mi az összefüggés?

– Ja, és mi az összefüggés a város és a túloldali másik város között?

Valamivel később Wu és Ritchie kimentek sétálni nem sokkal a napközbeni „este” előtt, aztán az igazi este előtt is, hogy bejárják a várost egy kicsit. Flörttel vegyes összeesküvés légköre lengi körül őket.

– Lefekvési idő után! – vigyorog Peter. – Úgy érzem magam, mint egy kissrác: ágyba kell bújnom, amikor még világos van odakint! Talán jobb is lenne, ha így közelítenénk meg a dolgot ahelyett, hogy kimerítjük magunkat...

Gyerekek keresztes hadjárata: emlékszem még Wu csípős megjegyzéseire a Pilgrim fedélzetén. Útnak indultunk, hogy történelmet csináljunk – illetve, hogy megmentsük azt (legalábbis Wu ezért indult útnak). Most meg mi vagyunk az erdőben eltévedt kisgyerekek. Itt semennyi történelmünk sincsen. A történelmünk elszállt, eltűnt a Földdel együtt és tulajdonképpen örülök ennek. Ezek az idegenek akár ezer éve is ugyanitt élhetnek, ugyanígy...

– Tudod, az az érzésem, hogy ezek az emberek már nagyon régen a végére értek a történelmüknek, így aztán végeztek is vele nagyon, nagyon régen...

Peter felvonja az egyik szemöldökét.

– De csillagközi üzeneteket küldenek ki. Látomásokat.

– Mi tételezzük fel azt, hogy ők voltak azok és ezt tették.

– Ugyan már, hiszen ők pontosan tudják, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Már meg is szokták a jelenlétünket. Számítottak ránk. Szerintem egyszerűen csak arra nem számítottak, hogy éppen itt szállunk le, ennyi az egész.

Fa csikordul a fán. Wu lép be, nyomában a beözönlő napfény és Ritchie. Ujjamat a szám elé teszem és bólintok Zoe felé, aki eléggé szerencsés ahhoz, hogy képes legyen aludni, miközben René továbbra is dermedten alszik. Ritchie elmegy, hogy megmossa az arcát. Amikor visszatér, látjuk, hogy szőke haját bevizezte és a fejére simította, akár egy kisfiú. Nyitva hagyta maga mögött a fürdőszoba papírhártya ajtaját. Ritchie még szakállal is kisfiús benyomást kelt Egy kőből faragott kancsóból tölt egy csészényit a hideg, édes, fűszeres lariz-ból Wu-nak, aztán magának is. Leül az egyik párnára a földön, pislog egyet és nagyon ásít.

– Megpróbáltunk bejutni abba a piramisba, de elhessegettek minket. Gondolom, nem engednek a rádióállomásuk közelébe olyanokat, akik még a feliratokat sem tudják elolvasni. De lehet, hogy nem is rádióállomás... Talán egy mecset? Ahová nem engedik be a hitetleneket? Lehet, hogy neked kellene megpróbálni, Peter. Végül is mi csak patkányok vagyunk.

– Amint megfelelő kérdéseket tudunk feltenni. De hamar eljön majd az az idő. Álmunkban már mondogatjuk is.

Wu furcsán néz rá.

– Mármint mi? Mi?

– Lehet, hogy csak álmodtam. De biztos vagyok benne, hogy Getkasaali-ul álmodom. Az álmok meglehetősen sűrűek errefelé, még akkor is, ha azonnal elfelejtem őket. Egy egész új világot kell befogadnunk!

Wut nem érdeklik Peter álmai. Az embereket sosem érdeklik a mások álmai.

– Lennie kell egy világkormánynak, akik ezen a közös nyelven beszélnek – erősködik Wu. – Egy világszervezetnek. De ki csinálja a szervezést? És hogyan? Ez lehetetlennek tűnik gyors közlekedés vagy rádió nélkül... Kinek kell egyáltalán egységes világnyelv, ha ennyire korlátozott a kommunikáció? Következésképpen nem korlátozottak. Csak nem látjuk őket.

– Odabent vannak a piramisban – bólint Ritchie. – Ott kell lenniük.

Hangok közelednek... „Paravarthu amra...” („Ők mennek...”) Hangok, amelyek különös, kettős formáját használják az igéknek. Futó léptek tompa zaja, félrecsúszó ajtó zaja az ajtófélfán. Aztán a fürdőszoba másik papírhártya ajtaja hirtelenfeltárul.

Egy getkai lép át rajta. Szandálon és egy élénkvörös ágyékkötőn kívül semmilyen más ruhát nem visel. Az ágyékkötője olyan, mintha véres csík húzódna a csípőjénél, amely egy tócsába gyűlt össze az ágyékánál. A kezében hosszú, görbe kardot tart. 

17

RITCHIE AZONNAL az L-27-eseket tartalmazó hátizsák felé indul, de még idejében megfegyelmezi magát.

– Mensaalriti – jelenti ki a bennszülött nyugodt hangon. Ez egy üdvözlő formula, ami nagyjából az alábbit jelenti: „Szavaitok legyenek ígéretek/állandóak”. Igazából a kard nincs kivonva. Egy áttetsző hüvelyben pihen. És a getkai keze csak azért pihen a rézszínű markolaton, hogy félrehúzza az ajtófélfa útjából. A hátán hátizsák, amelyet a szőre színével egyező színű szíjak tananak. A hátizsák tetején pihen egy fehér maszk, mintha csak a bennszülött második feje lenne. Kerek pajzs függ még a zsákon.

A bennszülött „beissza” a látványunkat egy ideig, aztán megfordul és kinyitja a hátizsákot és kiborítja a tartalmát egy alvófara. A pajzsa annyira fényes, hogy olyan, mint egy tükör.

Társa is van a férfinak – hiszen ő egészen biztosan férfi. Egy nő. Ugyanúgy köszönt minket. Biztosan nő, mert a mellkasát borító szőrök jól láthatóan mellekké domborodnak. Ő is vörös ágyékkötőt visel. Úgy festenek, mintha valami óriási karddal vízszintesen félbevágták volna őket, hogy a felsőtestüket aztán bármikor le lehessen emelni es áttenni a másik alsótestére. Lehet, hogy tetszik nekik a vörös szín által kiváltott hatás?

René reszketve ébred; illetve pontosabban elhatározza magát, hogy mostantól ébren lesz és nem alszik. Nyújtózkodik egyet és felkönyököl.

A bennszülött pár lerúgja a szandálját, leveszi ágyékkötőjét és meztelenül belép a fürdőszobába.

– Ez egy nő – suttogja Ritchie.

– A másik meg férfi – jegyzi meg Wu.

Mindannyian (Zoe kivételével, aki alszik) különböző mértékű tapintattal bámulunk. Feltéve, hogy tapintatra egyáltalán szükség van itt: úgy tűnik, nincsen.

Forró víz gőze száll fel a csempékről. Halk, gurgulázó nevetés közben a bennszülöttek egymás szőrébe masszírozzák az illatos szappant, hogy jó nagy habot csináljanak. A szőrzetük vizesen a testükre tapad így még vékonyabbnak tűnnek. Olyanok most, mint két kinyújtózott, óriási nyúl. A bundájuk még meztelenségükben is elfedi a nemi szervüket. Az ő számukra mi nyilván visszataszítóan közönséges lények lehetünk, akik közszemlére teszik a nemüket.

Amikor végeztek, gyors mozdulatokkal megtörlik egymást, aztán kilépnek a forró napfényre. A fürdőszoba küszöbére aztán leülnek, kinyújtóztatják a lábukat. Elnézegetik a távolban a szigetet és hagyják, hogy a napfény megszárítsa a bundájukat. Miután elnézegették egy kicsit Menfaa-t, visszatérnek a szobájukba. És mintha csak utólag kapnának észbe, becsukják az ajtót.

– Kardok! – jegyzi meg Ritchie.

– Talán valami viadalfélére érkeztek – mondja René. – Le Sport?

– Számomra inkább harcosnak tűnnek – teszi hozzá Wu.

– Ez a társadalom nem militarista – vitatkozik René.

– Miért választottak egy hozzánk ennyire közel lévő szobát? – kérdezem. – Kíváncsiságból? Vagy innen jobban látszik a sziget?

– Igen, amikor ültek, azt bámulták – bólogat Ritchie. – Szép látvány... vagy éppen oda tartanak? Az a céljuk, hogy valamivel megküzdjenek odaát? Ezért lakatlan a sziget?

– Thézeusz és Minotaurusz? – felveszem Ritchie gondolati fonalát. – Jobban meg kell tanulnunk a nyelvet! De most aludnunk kell. Ezek a napok, ezek a rettentő hosszú napok!

Tökéletes kimerültségemben odacsoszogok a helyemhez és lefekszem. Wu is lefekszik, hogy meztelenül aludjon. Ritchie nézi egy darabig, aztán hirtelen a hasára fordul.

Az alvásomat azonban hangok zavarják meg, ajtócsapódás a távolban, egy rhaniq bömböíése a belső udvaron. Ritchie Wuval fekszik egy szőrös takaró alatt. Sugdolóznak. 

– Valamit el kell mondanom neked, én hősöm – suttogja Wu. Hallgatózom, de közben szégyellem is magam. Sokkal rosszabb lenne, ha Wu rájönne, hogy hallom, amit mond. René horkol, a horkolásának hangja elnyomja az én szuszogásomat, amiből hallani lehetne, hogy ébren vagyok. A fény viszont erős, ezért kínosan ügyelek rá, hogy csukva legyen a szemem.

– Lit is kívántad?

– Ööö...

– Megmondhatod az igazat.

– Krisztusom, ahányszor csak ránéztem, sajogni kezdtek a golyóim. De te, édes Istenem, hát azt sosem gondoltam volna, hogy te...

– Kiürítem őket? Van egy régi kínai mondás, Ritchie: „Mielőtt megvered a kutyát, tanuld meg a gazdája nevét!”. Ugyanez a helyzet Livel. Szokás szerint hatalmi harcok dúlnak Kínában. A történelem a kínaiakat arra tanítja, hogy az embernek tudni kell megadnia magát. A történelem valójában csupa mítosz Kínában és a politika olyan, mint egy vallás. A maoizmus rehabilitációja olyan, mint egy hit újraéledése. Tudtad azt, hogy nekem sosem engedték meg, hogy megírjam a kommunista párt történetét? Vajon miért nem? Mert akkor azt újra kellett volna írni! A vezetőink – akik közé magamat is számítom – hangyányit sem törődnek a történelemmel. Az ősi harcos formájában a Tien An Men téren megjelent hírnök halálra rémítette őket. A múlt! Mennyire gyűlöljük mi a múltat. „A történelem folyása megállíthatatlan.” Micsoda csodás közhely! És mit jelent? Az égvilágon semmit. Számunkra csak a jelen létezik – arra az esetre, ha az emberek rájönnének, hogy a jelen mennyire megismétli a múltat. Az igazi oka annak, hogy engem, mint a múlt tanulmányozóját elküldtek erre az expedícióra az volt, hogy tanulmányozzam azt a trükköt, amivel meg lehet semmisíteni a történelem időérzetét. Lit azért küldték, hogy a fizikai technikákat tanulmányozza. Látod, idegen agymosás helyett emberi kezek rendezték volna az egész ügyet? Rá kell jönnünk Ritchie, hogy megakadályozhassuk a megtörténtét. Én amolyan szoba-reakciós vagyok. Ők nem jöttek még rá, hogy az vagyok. Imádom a történelmi igazságot – ezért tudom olyan okosan támadni, mivel azt kell tettetnem, hogy megvetem, hogy elrejtsem, mi is a valódi szerepem. 

Vajon igazat beszél? Vagy csak kettős blöffre játszik, hogy maga mellé állítsa Ritchie-t most, hogy elvesztette elvtársát, Lit? Lehetséges, hogy egyszerűen a testével veszi meg Ritchie-t?

– Ketten a világ ellen, Ritchie. Plusz néhány útitárs, akiknek nagy szükségük van egy vezetőre. Mint Mao kedvenc olvasmányában. Maóéban, akit legszívesebben fizikailag újra feltámasztottak volna, ha Li és a hozzá hasonlók szabad kezet kaptak volna. Nem a megfelelő hírnök jelent meg a Tien An Men téren. De azért nekik is megvan a maguk reménye...

 

Már félúton járunk a hosszú délutánban, amikor valamennyien felébredünk a távolban játszódó különös zene hangjaira. A zene a tó felől hallatszik. Hegedű, dob, kürtök és valami óriástücsök cirpelése. A zene hiányos, mintha nem lenne teljes. Lehetséges, hogy bámulatosan szép, de csak egy részét játsszák. Ezért aztán megkínzott és keserves marad, bosszantja a fület, mintha a sziklafennsíknak kellene visszhangoznia és ezáltal kiegészítenie, egésszé varázsolnia. A zene időről időre elhallgat, szünetel egy kicsit. De a szünetek nem azért vannak, hogy kiegészítsék, hangsúlyozzák a zenét. Nem, ezek egyszerű ürességek, amelybe aztán betör az újabb és újabb szólam, mint egy széllökés a légüres térbe...

Újdonsült szomszédaink szobája is üres; az ajtó félig kinyitva áll. A bentlakók sehol, nincsen itt a maszkjuk és a pajzsuk, egyedül a hátizsákjukat hagyták itt, ez utóbbiak az alvófákon pihennek.

Wu újra felöltözött. A zene mintha mélyen megérintené őt.

– Az üresség ereje! Néha az a legjobb festmény, amelynek háromnegyede üres... De vajon itt mit jelent az üresség? – Megborzong. – Hogy az egésznek üresnek kellene lennie? Lehetséges lenne?

Odakint a tavon egy vörös vitorlás dzsunka úszik. Ritchie alsónadrágban és kialvatlan tekintettel előveszi a távcsövet és feltámasztja az ablakpárkányra.

– Ott van a hajón, a mi két harcosunk.Aúúú! – Hirtelen félrelöki a távcsövet. – Kis híján megvakított azzal a pajzzsal!

René elveszi tőle a távcsövet. Ő is belekémlel, bár most már jóval óvatosabban.

– Mindenki maszkot visel. A zenészek is. Nem hinném, hogy ez valami áldozat. A rituális áldozatok nem szoktak fegyvert viselni.

Ritchie megdörzsöli égő szemét.

– Attól függ, hogy mi ellen készülnek.

– Lehet – tippel Peter –, hogy mindegyikük a másik áldozata? És az egyikük veszít és meghal?

Ez értelmetlenség.

– Akkor miért ennyire szeretetteljesek, miért ennyire gyengédek?

– Ahogyan Wu és Ritchie is nagyon gyengédek voltak az ágyban elmúlt délután-éjjel? – Különben is, itt hagyták a zsákjukat.

– Lehet, hogy már nincs rá többet szükségük, szerelmem.

– Nem kellene belenéznünk azokba a zsákokba?

– Felejtsd el – feleli Zoe Ritchie-nek. – Szeretnéd, ha ők belenéznének a miénkbe?

 

Jó sok idő eltelik, mire a két harcos visszatér a szobába. Nem áldozták fel őket, nem is sebesültek meg, fényes kardjuk továbbra is tisztán csillog hüvelyében. Távoli pillantást vetnek ránk, mintha az emberek mássága semmi sem lenne ahhoz a mássághoz képest, amellyel csak nemrég szembesültek. Mi még nem jutottunk el olyan messzire az úton, mint ők.

Amikor beesteledik, meghívom Petert az ágyamba. (Ha Wu el tudta csábítani Ritchie-t fényes nappal...) Zoe egy kicsivel később követi a példámat és csöndesen becsusszan René mellé, bár ezt követően nem tevékenykednek túlságosan csöndesen. Wu és Ritchie külön alszanak, mintha álcázni akarnák friss kapcsolatukat – mintha attól félnének, hogy a titkos suttogásukat rekonstruálni tudnák a többiek nyögésekből és lihegésből, és az egyik bizonyíték elvezetne a másikhoz. De az is lehet, hogy egészen egyszerűen kimerítette őket a feszültség, amit valamennyien érzünk még mindig.

Hogyan vezessük le ezt a feszültséget, hogyan földeljük le egymás áramát? Megtaláltuk a módját. Olyan régen volt már. Vajon miért? Az elhunyt társaink miatti gyász okán? Vagy azért, mert vonakodtunk beismerni a párosodással, hogy magunkra maradtunk: egy piciny mikrokolónia vagyunk távol a szülőbolygónktól.

Ezen az éjjelen nem arról álmodok, hogy Petert tartom a karjaimban, hanem Jacobikról álmodok, amint idegen maszkot visel, ami eltakarja az arcát. Mégis felismerem őt, mert a maszkja és az ő arca valójában megegyeznek: mindkettő üres és sima – a halál ürességét tükrözik. Az álmomban Jacobik a nyakánál fogva lóg egy ajtótlan, belül üres piramis belsejében. Ingaként hol felém lendül, hol távolodik tőlem. Karja helyett karmai vannak: rovarlény karmai, amelyekkel el akar kapni. A kezemben egy idegen kardot tartok. Rácsapok vele Jacobikra. Jacobik távolabbra lendül a csapástól, aminek az az eredménye, hogy a visszaúton közelebb kerül hozzám és végül sikerül elkapnia. Akkor ösztönösen a nyakát tartó kötélre csapok a karddal. Átvágom. Jacobik mégsem zuhan le. Egyszerűen ott marad lebegve, aztán összegyűrődik, mint egy papírgalacsin. Zümmögő ördögszúnyogok felhői robbannak ki a több hónapja mumifikálódott tetemre emlékeztető labdacsból. Felém repülnek, én pedig hasztalanul csapkodom őket a kardommal. A suhanó penge által keltett szél félresöpri a szúnyogokat a penge útjából. A fülembe zümmögnek, összezavarnak, én pedig egyre vadabbul csapkodok, hadonászok a karddal, mint egy őrült gyilkológép, egy automata robotkasza. Míg végül átalakulok őbelé. Halál leszek.

A zümmögés szavakká alakul: szavak szavak hátán, amelyek berepülnek a fülembe, a fejembe (de lehet, hogy már ott is voltak régebben). A getkasaali beszéd szavai...

18

VÉGÜL ELVITTEK minket a vízparti piramishoz, hogy találkozzunk Lyndarl Yarrish-ával: a „Három Folyó” polgármesterével vagy vezetőjével. Az irodái a piramisban találhatók.

A Yarrish-nak hiányzik az egyik keze. Jobb csuklója csupasz csonk. Mégis úgy gesztikulál, mintha meglenne a keze, mintha nem csak érezné a fantomkezét, hanem ténylegesen használni is tudná. Különös módon úgy érzem, mintha valóban ott lenne a keze, de mégsem lenne itt. Na, ezt hogyan is gondoltam? Eszembe jut az első lény, akivel a sziklafennsíkon találkoztunk. Eszembe jut, hogy vele kapcsolatban pedig szárnyakat éreztem, holott ténylegesen nem láttam. Kár, hogy nem tudom jobban megfogni ezt az érzést.

Valami kardcsapás miatt vesztette el a kezét? Ez a bennszülött, aki markában tartja a hatalmat ezen a vidéken, semmi mást nem tud a markában tartani fizikailag?

Sereny, a nappali társalkodónk és oktatónk vezetett minket ide: ebbe a bronzzal és fával díszített terembe, melynek két hosszanti fala mentén ülőpárnák sorakoznak. A fény a ferdén fölénk nyúló falakba vágott, tükrökkel keretezett réseken keresztül jut be. A teremben már vagy tucatnyi getkai vár, ideértve alkalmi szomszédainkat, az ágyékkötős párt is, akik jó néhány napot töltöttek tőlünk távol, a Menfaa szigeten. A lakóhelyünkön meglehetősen hűvösen viselkedtek velünk eddig, mintha mi lennénk az okai annak, hogy valamilyen tervük valahol késést szenvedett. Vagy egyszerűen csak óvatosak és még csak méregetnek minket? Azt gyanítom, hogy valahogyan – nemcsak az ő, hanem a mi meglepetésünkre is – az ő sorsuk valahogyan összefonódik a miénkkel. Legalábbis azt tudjuk, hogy a férfi neve Samti, a nőé pedig Vilo, és hogy valahonnan északról származnak, ami megmagyarázza sajátos ruházatukat.

A Yarrish magába issza a látványunkat.

– Most, hogy tudtok beszélni, Csillagszülöttek, beszélhetünk.

Igen, beszélhetünk. Idáig csak tanultunk és tapasztaltunk, meglehetősen különös módon. Olyan volt ez, mint a közmondásos jéghegy: a legnagyobb része rejtve maradt a tudatunk felszíne alatt. Egészen egyszerűen nem bírjuk gyorsabban magunkba szívni azt, amit kell! Az alvófáink mögé nem építettek be sem mikrofonokat, sem hangszórókat. Mégis suttogásokat hallunk álmunkban. Biztos vagyok benne, hogy getkasaali nyelven álmodtunk, és ezen az úton szereztük meg a nyelvtudásunk zömét. Sereny és a másik oktatónk nappali tanításai olyanok, mintha magokat vetnének el, amelyek megfelelő táptalajra hullva kihajtanak és maguktól fejlődnek, szépen lassan, álomról álomra. Most már tudjuk használni az „én” kettős alakját (de mire használjuk?). Már tudjuk használni a részleges többes számot („másfél mi”), de honnan lesz hozzá fél ember? Az igék finom szabályok szerint változnak.

A Yarrish leszegi a fejét.

– A születési nevem Powa és menHarl lesz a halál-nevem, Csillagszülöttek. És bár már most is hős vagyok, mégsem fogom használni ebben a világban. Nevezhettek Yarrish-nak, ha városok vagy – kicsit elhallgat – világok közötti ügyekről van szó.

Újra szinte beisz a tekintetével, miközben a fantom kezén, amely nincsen... széttárja az ujjait.

– De az itteni világ és a másik világ közötti ügyekben nem.

Halál-név? Valami szertartásos dolog, hogy a halála után ezen anéven fogják nevezni? Vagy a történelemkönyvekben? Vagy a szobrokon? Vajon milyen feljegyzéseik lehetnek? Milyen könyveik? Eddig semmi ilyesmit nem láttunk. Milyen szobraik, milyen műalkotásaik vannak? Van egyszer az építészet, ami központi jelentőséggel bírhat, plusz van ez a hiányos zene. De ők nem „halnak meg”, legalábbis ezt állítják. Most pedig mégis: hiszen van halál-nevük.

És mi lehet az a „másik világ"? A szó amit használ, az askatharli, ami szó szerint „másik fél síkot” jelent. 

– Jelen pillanatban nem én vagyok a Tharliparan – teszi hozza a Yarrish. Igen, a „sík-másoló”, vagy „világ-másoló”...

– Az ő helye a men-piramisban van, amikor viseli a maszkot...

A bemutatkozásoknak természetesen két oldala van.

– Akkor hát mi a te neved?

– Amy Dove, Yarrish.

– Mi a neved jelentése?

– Nos, az Amy barátot jelent. Ezt a szót használják a szerelemre is. A Dove pedig egy kis fehér madár, ami a béke szimbóluma nálunk.

– Akkor hát a neved békeszerető. Tehát ez vagy te, ez vagy amitcsinálsz?

– Nem, nem igazán. Az én világomban élő emberek típusait tanulmányozom... mi az, ami megkülönbözteti őket, mi az, amiben hasonlítanak. Szokásokat, viselkedést, hagyományokat. Milyen... maszkot viselnek saját maguk és mások számára.

– Tehát ti is maszkviselők vagytok? Láttunk maszkokat a hajótokban.

– A francba, feljutottak a fedélzetre – mormogja Ritchie angolul.

A Yarrish felméri az érzelmeket, még ha a szavakat magukat nem is érti.

– Semmit sem rontottunk el.

– Azok a maszkok arra valók, hogy odakint a világűrben lélegezzünk velük – mondja Ritchie.

– De mit láttok rajtuk keresztül?

– Ami odakint van látnivaló. – Ritchie fészkelődni kezd a párnáján. – Ti mit láttok a ti maszkoton keresztül?

– Ti talán nem tudjátok, de az élőlények saját maguk is maszkok a bennük lakozó men számára. Így a Powa a maszk menHarl számára. Tehát ti azokat a maszkokat az Askatharli-ban viseltétek, Amy Dove... és láttátok mindazt, ami odakint látnivaló volt.

Az „Askatharli” világűrt jelentene? Vagy nem, hiperteret inkább? Megcsóválom a fejem. Mi volt, amit láttunk? Fantoműrhajókat.

– Tehát az embereket tanulmányozod. Azért jöttél, hogy minket tanulmányozzál?

– Igen. Nem. Mi... minket ide hívtak. Fényes alakok, amik ránk hasonlítottak. Olyanok voltak, mint... mint a régi bölcseink meg isteneink. – A „isteneink” szónak van valamiféle rezonanciája, amit még nem látok tisztán. – Ezek hol eltűntek, hol felbukkantak.

Ritchie megsértődik.

– Mi a csillagokból jöttünk – jelenti ki büszkén.

– De nyilván nem mindegyikből, ugye? – A Yarrish jól szórakozik. Pontosan tudja, mire való az űrruha. Csak játszik velünk, hogy kitalálja, mennyit is tudunk! – Tudjuk, honnan jöttetek.

Wu és Ritchie gyorsan egymásra pillantanak.

– Honnan tudhatnák? Csillagtérképek?

Ezt a magánbeszélgetést is könnyedén dekódolják.

– A Tharliparan-unknak azt mondták, hogy egy miénkhez hasonló nap körül keringő harmadik bolygóról jöttetek. A lassú fénynek huszonöt évre van szüksége, hogy ideérjen a világotokból. De tudjátok, hogy miért jöttetek? A megérkezésetek ténye bizonyítja, hogy képesek vagytok erre a tudásra.

– Küzdelem van – válaszolom. Mit is mondtak a hírnökök? – Háború. Harc.

– Valóban van küzdelem... egyelőre még nem nagy jelentőségű. Tehát, békeszerető, azért jöttél, hogy harcolj. Különös paradoxon!

Cseles egy bennszülött!

– Saját magunkkal harcoltunk az idevezető úton – jegyzi meg Zoe borúsan.

– Ó igen, mindig meg kell küzdeni magunkkal az Askatharli-ban. És veszítettetek? Ebben a kis hajóban nem jöhettetek egyenesen a bolygótokról.

– Elvesztettük a fő fegyvereinket. Illúziókkal küzdöttünk.

– Akkor azok nem megfelelő fegyverek voltak.

– Azok egy egész várost el tudnak tüntetni a föld színéről! – csattan fel Ritchie. – Sőt, akár egyetlen egy is közülük.

– Az egész tavat lecsapoljuk talán, hogy megfogjunk egyetlen halat? Ilyen fegyvereket nem lehet büntetlenül átvinni az Askatharli-n. A Képzelés megvéd minket és saját magát is. – A Képzelés: az „Istenek” rezonál erre a szóra. – Nyilván az askas-otok volt az, ami harcolt.

A „másik felünk”? A szó jelentése magasba emelkedik. Ez a csábító, ezoterikus nyelv!

– Sokan meghaltak? – kérdezi tőlem a Yarrish. 

– Csak a fegyverspecialistánk. Az Askatharli-ban ölték meg. – (Igen, a hipertér az Askatharli-t jelenti, a másik síkot.)

– Ki ölte meg ezt az embert?

Zoe és én egyszerre válaszolunk.

– Felakasztva találtunk rá. Saját magát akasztotta fel.

Miért zihálok? Istenem, ez annyira szégyenletes. Könnyezni kezd a szemem. Az ördög vigyen el, Jacobik! Hát nem tudsz békén hagyni? Már meghaltál. Ki kellett volna dobnunk a hulládat, nem pedig lefagyasztani, így nem utaztál volna végig velünk. Szedd össze magad, Amy!

– Aztán megtámadtak minket a lények, amik olyanok voltak, mint... a vindi-k. – Bogárszerű lények, amelyek hosszú fonalat eresztettek magukból. – De ezek sokkal nagyobbak voltak. Odakint élnek a világűrben és egy sziklabolygóban laknak. Elfogták az anyahajónkat. Akkor vesztettük el a barátainkat. Csak mi hatan tudtunk megszökni.

– A csoport-lények, igen. Tudunk róluk. – A Yarrish csücsörít a szájával. – Hogyan merészelték megtámadni a követeinket? Ez sokkal komolyabb, mint gondoltuk. Hamarosan beszélnetek kell a Tharliparan-unkkal. A Paravarthun-ok tájékoztatva lesznek.

És ezek kicsodák? A félgömb-szintű kormány, akikkel a Tharliparan a tó túlpartján lévő piramisából kommunikál? Úgy tűnik, hogy ez gyűjtőszó, amely a világ összes Tharliparan-ját jelképezi.

– Nem feltételeztem, hogy a probléma kritikussá vált. Előre figyelmeztettünk benneteket, de a figyelmeztetést csak úgy tudtuk megfogalmazni, hogy... – Itt mond egy szót. A szó a „látomás nyelvét”, „szimbólum nyelvet”, „vallási nyelvet” sugallja, illetve ezek keverékét, bár Zoe szerint a mi értelmezésünk szerint vett vallás nincs is errefelé. (Zoe egy kicsit érzékenyebb a kibontakozó nyelvi spektrum végének tekintetében.) Ez az a pszichológiai hullámhossz, amelyen keresztül eljutottak hozzánk az Úr Világa üzenetei.

– Tehát hatan megmenekültetek. Ennyinek elégségesnek kell lenni.

– Elégségesnek mire? – kérdezi Wu halkan.

– A Tharliparan majd megmutatja. Össze vagytok kötve egymással?

– Milyen értelemben? – kérdezi Ritchie harciasan.

– Szerelmesek vagytok, párosodtok?

– Igen – feleli Wu gyorsan, majd témát vált. – Honnan tudjátok, hogy mi van odakint a világűrben? Azt nem lehet kitalálni csak úgy, hogy ezt a várost nézzük. Amit tudtok, az nagyon jól el van rejtve, Yarrish.

– És ti tudjátok? Ismétlem, mit láttatok a csillagok között?

A Yarrish Ritchie, a büszke űrhajós felé fordul.

– Semmit – vonja meg a vállát Ritchie. – Zűrzavart. Rendetlenséget. A fény rendellenességét. Mintha leves vett volna körül minket. Egy másik fajta világűrön keresztül utaztunk, de egy normális világűrből jöttünk, olyanból, ahol lehet látni a csillagokat.

– Ti az Askatharli világűrön keresztül jöttetek, azon át, amelyből ez a világ is származik. Nem ti vagytok az első csillagutazók, akik így érkeznek a Getkára. Itt van a létezés forrása.

Ritchie felsóhajt.

– Persze, ti vagytok a világ közepe... Hé, ezt komolyan mondtad? A más csillagutazókat. Az ő hajóik is itt vannak még mindig?

– Hogy haza tudjatok repülni bennük? Ti csak a mi segítségünkkel térhettek haza, emberek.

– Az lehetetlen – csattan fel Wu. – Nektek csak kardjaitok és vitorlás hajóitok vannak.

– Meghaltok, aztán éltek. Aztán hazatérhettek.

– Nem – borzong meg Zoe.

– Hát nem ez az, amiben hisztek? Hogy egy másik élet vár rátok a halál után? – Zoe nem tud mit válaszolni erre, mivel a legtöbb vallás valóban ezen alapul. – Mi magunk a men maszkjai vagyunk, nem igaz?

– És ezek a másikak hogyan néznek ki? – kérdezi René.

– A megjelenésbeli különbségek nem számítanak. Ha nem lennének egyformák az aska minőségében, akkor a Paravarthun-ok nem tudták volna elérni őket. – A Paravarthun (Paravarthun-ok) több egyszerű többes tulajdonnévnél. Szinte egyén fölött álló létezőket reprezentál, olyanokat, amelyek a világon is túlmutatnak, amelyek többek, mint a részek összege. – Meg fogjátok látni őket, vagy egy részüket. Mi az álmainkban találkozunk velük, még menLyndarl-ban is. És még többféle faj fog érkezni, hacsak a Csoport-lények az elfogott emberektől nem tudnak meg olyan információt, amelynek segítségével megtalálják a módját annak, hogy megakasszák ezt anagyszerű munkát... Ah, ezzel az erővel akár egy vödör vízzel is megpróbálhatnák eloltani a napot!

Találkozni fogunk azokkal az idegenekkel... a valóságban? A getkaiak pedig... az álmukban találkoznak velük?

– Ti nagyon hasonlítotok ránk – folytatja René, mint egy jó biológus, tudomást sem véve a retorika áthatolhatatlan rétegeiről. – Méghozzá figyelemre méltóan. A testszőrzetet leszámítva. – Ez utóbbi megjegyzésen a Yarrish szemmel láthatóan jól szórakozik. – És ti vékonyabbak és magasabb testalkatúak vagytok, de ezt nyilvánvalóan a kisebb gravitáció okozza. Hát nem rendkívüli módon figyelemre méltó dolog ez?

– Csillagszülött, a Képzelés – a formákat alkotó esszencia – angyali energiák hálóján át ereszkedik le, hogy az életet a saját világának megfelelő formájúra alakítsa. Úgy játszik az alakokkal, hogy az élet cserébe el tudja képzelni, milyen lehet a Képzelés, így ez lesz az Istene. Az Askatharli tér, amelyen keresztül jöttetek, ezen hálók tere, még mielőtt a világ megszületett volna. Az maga a Képzelés. Ebben a Képzelésben léteznek bizonyos archetípusok, amelyek dominálják a világokat. A létezés egy ilyen forrásból szivárog át a fizikai térbe. Ugyanaz a művelet születik újra, visszahangzik állandóan. Ti a mi saját világotokba irányított kivetüléseink vagytok, mi pedig – itt iszik egy kortyot – a ti kivetüléseitek vagyunk. Nyilvánvaló, hogy több forrás is létezik, de itt van a legközelebbi. Ez vezérli a csillagmezőnek ezt a részét. Minden Csillagszülöttnek meg kell tanulnia cserében irányítania azáltal, hogy közel kerül hozzá úgy, ahogy ti is idejöttetek. És azáltal, hogy irányítjátok, meghatározhatóvá válik, hogy mi a valóságos és mi az, ami a valóságon túl van. Nem fér hozzá kétség, hogy máshol, más lények számára más források is léteznek.

Ez vajon valami teremtés-legenda, vagy ez a színtiszta igazság? A világegyetem, mint amit egy felsőbb térből képzeltek ide, mintha egy Képzelő-Isten egy gondolata fizikai alakot öltött volna... úgy, ahogyan a hipertér hajtómű piramisa is fizikai alakot öltött a távoli Paravarthun-ok ösztökélésére...

A Yarrish ujjával hirtelen Ritchie-re mutat:

– Neked mi a halál-neved, fiú?

– Nekem nincs halál-nevem. Ha az ember meghal, akkor meghal. A barátaink ezt mostanra már pontosan tudják! – teszi hozzá keserűen.

– Tudják... mostanra?

– Megismerték a halált. Ezt akartam mondani. Megtapasztalták. Avéget. – Kezével int egyet. – Ez az én egyetlen nevem, uram. Ritchie Blue. Űrhajó pilóta vagyok.

– Pilóta a hagyományos térben, de nem az Askatharli térben. Együtt törtétek át az égbolt mennyezetét, mégsem tudjátok, hogy kik vagytok és hogy miért hívtak ide benneteket.

– A mi világunk nem tudja, hol van ez, uram. Elég nagy volt a kavarodás, amióta a... az askák megjelentek. Az üzenetek nem voltak teljesen egyértelműek.

Hát persze, hogy nem voltak azok, hiszen az üzenetek a vízió vagy a prófécia nyelvén szóltak és a Képzelő-Isten küldte őket. A hírmondók voltak a Paravarthun-ok askái, csak mi így szembesültünk velük.

– Yarrish – szólal meg Zoe. – Te Képzelésről beszélsz, mi ugyanezt„Isten"-nek hívjuk. Itt van az Isten, jobban itt, központibb módon itt, mint a mi világunkban?

– A te neved pedig...?

– Zoe. Ez azt jelenti, hogy „élet”. A munkám pedig az Isten természete: az emberek hite és vallásai.

– Te, aki az Istent keresed, nem tudod, hogy mi lehet az Isten?

– Mi magunk mögött hagytuk az Isteneinket – vág közbe Wu élesen.

– Ahogy a Csoport-lények elferdítenék, elpusztítanák és kifacsarnák... és bezárnának minket a nyers anyagba. – A Yarrish megrázza magát. – Hamarosan találkoztok a Tharliparannal. Ő majd meglátja a lelketeket. – (Az askáink!)

– Ő itt a sámán – suttogja Peter, mintha nem találtuk volna már ki magunktól is. – A Tharliparan a sámán. Ő a „síkok duplázója”. Kapcsolatban áll a másik síkkal arról a szigetről odaát. Az ott az itteni város mása, az ideális képe. De primitív sámánnál sokkal többnek kell lennie, ha bolygóközi kommunikációs hálózat is van, és ha ez az egész cucc el tud jutni huszonegy fényévnyi távolságra. Neki a valóságban kell olyannak lennie, amilyenek a régi korok sámánjai csak fejben voltak. – Petert egészen fellelkesíti a kilátás. De hát kit ne lelkesítene fel az ő helyében? – A Tharliparan nem vesztette el a kapcsolatot az égiekkel vagy valami másik világgal. Ezek így kommunikálnak... az izén át... 

– A Mennyországon át – egészíti ki Zoe. – Egy igazi, valós Mennyország? Vajon milyen lehet?

– Te vagy a szakértő – mormogja Wu. – A semmi szakértője.

– Nem, nem – tiltakozik Zoe. – Itt ez igenis valami.

– Két személy, akiből hős lesz, jelenleg Lyndarlban tartózkodik. – A Yarrish az ágyékkötős pár, Samti és Vilo felé bólint. – A halál-nevük menMoth és menVao.

Samti és Vilo felállnak és tekintetükkel ünnepiesen beisznak minket. Tehát végre formálisan is bemutattak minket egymásnak... a halál-nevükön... – Nem messze Darshanortól, a megfelelő célpontotoktól szálltatok le. Nagyon sürgős, hogy hősök legyetek, mert elvesztettétek a barátaitokat. Velük kettejükkel fogtok utazni.

– Mi az a hős, Yarrish? – kérdezi Peter.

– A hős nem csak egyszerűen álmában alakítja az Askatharlit. Hús-vér testével is képes benne utazni. Míg az aska-szerette állandóan ott él.

A Yarrish hirtelen feláll és gyorsan kisiet egy magas, félig nyitva álló ajtón. A kihallgatásunk véget ért.

Nappali tanítónk, Sereny felénk fordul.

– Sétáljunk körül Lyndarlban, hogy újabb neveket tanuljatokmeg.

Így aztán ellátogatunk a kelmefestőkhöz, a bőrcserzőkhöz, a fonókhoz, a mezőkre.

De nem voltunk múzeumban, nem voltunk könyvtárban, nem voltunk képzőművészeti galériában; errefelé ilyenek nincsenek. Mint ahogy templom vagy szentély sincs. Nyilvánvaló, hogy ezek mind a piramisban vannak a Menfaa szigeten.

 

Utunk közben elhaladunk egy iskola előtt. A gyerekek már most magasabbak, mint Peter. Odasereglenek egy nyitott ajtóhoz, hogy megnézzenek minket, de az ajtón nem lépnek ki, mintha később még lenne módjuk találkozni velünk, de még nem most és nem itt.

– Mit tanulnak? – kérdezzük.

– Koncentrálást – feleli Sereny. – Formázást. Szobrászatot.

Ami eléggé hihetetlen egy olyan városban, ahol egyetlen szobrot sem látni. 

– Ó, igen. És milyen szobrokat készítenek? És mivel? – kérdezi Wu.

– Az Askatharli-ról készítenek szobrot. Éjjel. Az askájukkal. Ahogy nemsokára ti is meg fogjátok tanulni.

– És még mit tanítotok nekik?

– Hogy hogyan kell maszkot viselni. Hogyan kell tükörbe nézni.

– Meg kell tanítanotok őket arra, hogyan nézzenek tükörbe? – kiáltja Wu.

– Aztán tanulnak még a magokról, szövésről, a hétköznapi dolgokról.

Elhaladunk a halál-ház mellett is; Sereny legalábbis így nevezi. Nincs felirat sehol. Az Askatharli-ban írunk – hát persze.

– Nem mindenki kapja meg a köteléket és válik hőssé. A világnak tovább kell haladnia. Egyesek itt halnak meg, amikor öregek lesznek.

– Azt hittem, ti nem haltok meg – mondja Zoe.

– Meghalunk, hogy élhessünk.

– Mi történik a holttestekkel? – kérdezi Zoe, kicsit változtatva a megközelítésen. Megvan erre is a szavuk, amelynek a jelentésének köze van az „aratás"-hoz és a „táptalaj"-hoz.

– Leborotváljuk róluk az aranyat, aztán kirakjuk őket a mezőkre.

– Megtartjátok a testszőrzetet? Hol? Otthon, urnában?

– Nem. Mindenféle dolgot készítünk belőle. Miután az aska visszatér az Askatharliba, ebben az állapotában képes megváltoztatni az anyagot.

– És miket készítetek belőle?

– Tükröket, maszkokat...

19

VIHARFELHŐK tornyosulnak Lyndarl felett, várva a villámlást. Forró, erőteljes szél söpör végig a városon. Az égbolt lilává változott, még mielőtt megkezdődött volna a villámlás. Samti és Vilo elsiettek valamilyen feladatot teljesíteni és az összes felszerelésüket a másik szobában hagyták az alvófákra halmozva.

– Miféle hülye háború az, amelybe a katonákat kettesével küldik?

Ritchie fel-alá mászkál a szobában. Elered az eső: az első cseppek a hatalmas vödörből, amelynek tartalmát hamarosan Lvndarlra ürítik.

– A fenébe is, ezek számítanak a halálra. Egyenesen várják.

Ritchie átmasírozik a fürdőszobán a bennszülöttek szobájába.

Lenéz saját szakállas arcára, ahogy az visszatükröződik a pajzsban. Magához vesz egy sisakmaszkot és kézből kézbe dobálva visszasétál hozzánk:

– Lehet, hogy most más lekvárjába dugom az ujjam... De mi a fene! Ezen az izén meg hogyan lehet átlátni? – Megnyalja a szája szélét és vigyorogva hozzáteszi a mi kedvünkért. – Ebben az esőben nem jönnek vissza egy darabig. Átázik a szőrük.

Ritchie a feje fölé emeli a maszkot.

– Megkoronázom magam...

– Ne! – Rossz érzésem van.

Wu ennek ellenére bólint. Jóváhagyja a dolgot. A gúnyolódás erős eszköz. Az ő szemében mindannyian nagyon, nagyon sebezhetőek vagyunk. A felelősség súlya az ő vállára nehezedett. Csak egyetlen kis mozdulatra van szükség, hogy megtisztuljunk az idegenek rítusainak súlyától. Hogy kigúnyoljuk azokat, akik kigúnyolták a Földet. Hogy megtörjük a varázslatot.

– Megkoronázom magam, mint a félteke hősét?

Ritchie a fejére teszi a sisak-maszkot. Úgy tűnik, szorosan illik az arcára.

És hirtelen pokolvihar csap le ránk...

 

Meztelenül állunk a hipertérben és puszta szemünkkel látjuk az intenzív inkoherenciát. Veszélyes kinézetű, bugyborékoló valamik élnek ebben a zónában. Féregalakok fúrják át magukat a levegőn, elnyelik a levegőt és hátul kipréselik magukból. Élő fénygömbök szivattyúznak és pumpálnak. Egy hatalmas fényszörnyeteg véráramában sodródunk. Idegen testek és fehérvérsejtek között szorongunk, akik élnek és harcolnak, mutálódnak és elnyelik egymást. A falak és házak, tetők és padlók világa egyszerű membránokból álló labirintus csupán, melyek között ezek a lények kedvükre úszkálnak. A tér egyáltalán nem üres, hanem tömve van amorf rajzó lényekkel, létezőkkel, amelyek világai, bolygói és napjai mind-mind áttetszőek...

Az egész világ az, ami áttetsző! Továbbra is „ itt” vagyunk, de létezik egy zóna a világon túl – egy valóságon túli valóság amely most átsejlik: egy másik világ ez, amely teljes mértékben, gyomorforgató módon fókuszálatlan. Ez az Askatharli – ami a „Mennyország" megfelelője lenne? Egyszerűen nem tudunk ráhangolódni, nem tudjuk élesre állítani...

Ha tudnánk, hogyan kell, akkor átláthatnánk a világ szövetén, át, egészen a gyökeréig, amely elképzelte azt – túllátnánk a világon, magát a tiszta képzelőerőt látnánk. De most a kétféle látvány szédítően összekeveredik.

Szegény testünket élve megnyúzzák, meghámozzák, akár egy hagymát, ahogyan a fény szelei átsüvöltenek rajta. A szemhéjakat késsel vágja le; szanaszét hullik a napszélben. Idegeink kínok kínját és gyönyörök gyönyörét állják ki a Létezés érintése által. A fejünket, a sisakunkat elfelejtjük. Elfelejtjük...

A pokolvihar egyetlen szempillantás alatt eláll.

Vagy inkább a Mennyország vihara volt ez. A félreértelmezett, megfoghatatlan Mennyország, ha nincs fókuszálva, nem más, mint a Pokol...

– Krisztusom...!

– Láttátok...?

– Ó igen!

Ritchie megrándul a padlón.

René nyúl érte először, letépi róla a sisak-maszkot. Ritchie kitátja a száját, majd görcsösen újra összezárja, szája szegletéből nyál szivárog. Csak nyál, még nem vér. Szeme fehéren felfelé fordul, mintha a saját fejének tetejét bámulná.

– Grand mal. Tegyünk valami puhát a feje alá!

Zoe egy párnát lök a feje alá, René pedig egy szövetdarabot erőltet a foga közé. Ritchie teste kontrollálatlanul rángatózik.

Végül megnyugszik, a légzése szinte alig hallhatóvá szelídül.

Wu felemeli földre pottyant maszkot és kíváncsian kukucskál a belsejébe. Semmi látnivaló nincs benne. Odakint mennydörgés csattan, Wu pedig kis híján elejti a maszkot.

– Epilepsziás űrhajós? Nem valószínű! Az egész legénység makkegészséges.

René megcsóválja a fejét – részben, hogy elűzze a vihar utóképeit, részben pedig hitetlenkedve.

– Miféle dolog ez? Azt hittem, hogy csak... – Wu is megcsóválja a fejét. – Valamiféle gépezet lehet. Kíváncsi vagyok, vajon a vihar, a kinti elektromos aktivitás...

– Összeszinkronizálta Ritchie-t a kisülésekkel az égbolton? Lehet, hogy áramkörök vannak a sisakba építve.

– A holtak szőrzete – mondja Zoe csöndesen.

Mit is láttunk? A teremtés óceánját... Askatharlit, energialényeket...

Wu döbbenten megnyalja a száját. Az egész mozgása lelassult, mintha a padló tele lenne szórva láthatatlan, éles üvegszilánkokkal. Lenéz a bronz színű fából készült padlón fekvő társára.

– Szegény fiú.

– El kell mondanunk nekik. Szükségünk van a tanácsukra.

Wu meredten rám bámul válaszként, mintha én lennék felelős arossz érzéseiért. 

– Amynak igaza van – csattan fel Zoe hangja. – A gyalogod még nem vált királynővé. – Akkor tehát ő is észrevette...

– Egy gondolatgép – tűnődik René. – Ha van rezonancia... mert amit megtapasztaltunk most, az rezonancia volt... akkor lehet, hogy már tudnak is a balesetünkről. Még akkor is, ha a mi gondolataink nem az ő gondolataik. – Újra letérdel Ritchie mellé, ellenőrzi a pulzusát és légzését. – Mélyen eszméletlen.

Peter még jobban kitárja az ajtót, hogy több levegő jöjjön be, mintha csak a szél feljavítaná Ritchie légzését. A szél jelentősen enyhült a vihar kezdete óta. Az eső is elállt, a vihar alábbhagyott. A tömött felhőzet kezd felszakadozni.

Rövid időre szivárvány tűnik fel a tó fölött. Kék színű madarak V-alakú csoportja húz el a kopasz sziklafennsík felé, „hupú, hupú” hangokat hallatva.

René megtörli Ritchie szemöldökét és arcát.

Aztán lehajol, hogy közelebbről is megszemlélje.

– Mi az?

Saját tenyerét bámulja.

– Szőrök – suttogja. – Apró, aranyszínű szőrök. Picinyke szálak...

Az én kezemen is... Csak alig egy-kettő – de az életvonal mentén... ott, ahol soha nem nő szőr!

– Szőrzet. Mi növesztjük. Ahogyan ők.

– Nem – kiált fel René. – Egy idegen faj nem fertőzhet meg egy másikat fizikai jellemzőkkel! – A kiáltása kétségbeesett.

Valami megfertőz minket. Valami aranyszínű szőrszálakat ültet a saját sejtjeinkbe. – Valami, ami getkasaali nyelven suttog az álmainkban... Hirtelen gondolattól vezérelve mindannyian levetkőzünk, mintha csak valami orgiára készülnénk. Ritchie-re nem figyel senki.

Szőrök, itt is, ott is, magányos szálak, kisebb szálcsoportok, még egy milliméter sincs egyik sem...

 

Miután Sereny beitta az ágyon fekvő pilóta látványát, felénk fordul:

– Ritchie Blue-t Menfaa-ra kell vinni, most azonnal. Ha egy másik maszkját viselte, akkor most testileg a másik személy rabszolgája, a másik személyhez van kötve, aki nem a szerette, mivel sem nem halt meg, sem pedig szinkronba nem került a kettő egymással. Az askája elveszett az Askatharliban.

– Mik ezek a maszkok? – kiáltja Wu.

– Később! Mi valóban a hajótok fedélzetére léptünk, de mi nem nyomkodtunk olyan gombokat, amelyek működését nem értjük...

Egyelőre nem említjük meg az aranyszínű pihéket. Egyszerre csak egy dolgot! Talán ez csak valamiféle múló tünet, mintha elkaptuk volna az idegenek nátháját. Talán...

Sereny gyorsan beszél Vilóval.

– És most meglátjátok, emberek, hogy mit tud művelni egy olyan maszk, amely egy még nem hősé. Bár nem erre való. Még nem.

Vilo elnézi Ritchie-t, majd ugyanolyan testhelyzetben lefekszik egy másik ágyra. Felteszi a sisak-maszkját.

– Az emberetek most az övé. – Ezt hallván Wu szája haragjában elkeskenyedik.

Vilo oldalt lendíti a lábát és felkel az ágyból és Ritchie is ugyanezt a mozdulatsort hajtja végre. Minden tagja pontosan utánozza Vilo mozgását, bár a szeme továbbra is csukva van és az arca ernyedt, semmilyen kifejezés nem látszik rajta.

Wu elindul feléje. A vak pilóta észre sem veszi.

– Ne érintsd meg! Így gyorsabban haladunk, mintha hordágyon vinnénk. Vilónak segítenie kell, hogy a Tharliparan fel tudja szabadítani az embereteket.

– Micsoda galibát okoztatok! – jegyzi meg Samti, nem annyira sajnálkozva, mint inkább dorgáló hangnemben, úgy, mintha egy rakoncátlan gyerekhez, vagy egy valamilyen csoda folytán beszélni képes csimpánzhoz szólna. Minthogy azok is vagyunk. Amíg nem vagyunk képesek irányítani az Askatharlit úgy, ahogy ők, addig mi itt csak állatok vagyunk, tudatra ébredt robotok. Amint ezt megtanuljuk – és ők tudják, hogy erre képesek leszünk –, akkor teljes jogú barátaik és társaik leszünk a nagy vállalkozásukban. De addig csak lenéznek minket – ahogyan a Csoport-lényeket is lenézik és megvetik, szinte már irracionális gyűlölettel (bár Isten tudja, ez utóbbira azért erre nekünk is lenne okunk!). Ez kiderül abból, ahogyan beszélnek velünk, ahogy gúnyolódnak. Ugyanakkor vezetniük is kell minket előre az úton, amely az ő szintjükig vezet.Van valami furcsa az altruizmusukban. Vagy talán mégsem. Hiszen tudjuk, hogy a Földön a tanárok néha felbosszantják magukat a tanítottak viselkedésén; a getkaiak pedig most a mi testi-lelki tanáraink.

Mégis tiltakoznom kell.

– Ne bánj úgy velünk, mintha gyerekek lennénk, Samti. Mintha kialakulatlan gubók lennénk.

Samti rám bámul, de ezúttal (szerintem legalábbis) némileg barátságosabb tekintettel.

– Nos, saját magatokkal küzdöttetek az Askatharli térben, igaz? Aztán a csoportotoknak az a tagja, aki fókuszálta ezt az önmegtámadást... a fegyverkezelőtök... fókuszává vált egy olyan támadásnak, amelyet egy másikótok indít, aki ezt még nem tudja. A gyilkos a csoport aska-rabszolgája volt, pontosan úgy, ahogyan most Ritchie Blue Vilo aska-rabszolgája. Csak amikor végre felismeritek, hogy ki ölte meg a fegyverkezelőtöket, akkor tudtok megszabadulni tőle. Akik megszabadultak, akik nincsenek megkötve, azok még nem szabad lények. Ti most olyanok vagytok, mint a Csoport-Iények.

– Honnan tudhatnánk, hogy ki ölte meg Jacobikot? – kiáltom.Miért, miért kellett most ezzel előhozakodnia? – A legtöbb barátunk halott. Lerohanták őket! Bármelyikük lehetett, de már ők is meghaltak!

– Továbbra is bennetek vannak, ahogyan ti is őbennük. Mi is a személy? Tudod ezt igazából, Amy Dove? Richie Blue most személy? Ő most aska-rabszolga, mert nem tudta korábban, hogy ő még nem személy. Így nem lehetett több, mint egy személy.

– Te is lemész a partra? – kérdezi Sereny Vilótól, a részleges többest használva.

– Már úton vagyunk. – Yikahebra; másfél-mi... Felekben számolnak, mivel most fél-személyben kell gondolkodni. Ritchie most csak egy fél személy...

– Mi is jövünk – mondja Peter.

– Én biztosan – mondja Wu. – Felelős vagyok Ritchie-ért. Én engedtem meg neki.

– Mindannyian jöttök. Az idő megfelelő. – Sereny kinyúl és futólag megérinti az aranyszínű bolyhokat az arcán. És megrándul az arca.

20

AZ ÜRES VÁROS Menfaa szigetén nem más, mint a körbezárt terek imitációja. Az udvarok csak utánzatok. Egyetlen madár sem találna fészekrakásra alkalmas helyet az üreges tornyokban. A falívek közötti labirintus járatok lyukacsosak és annyira átjárhatóak, hogy még egy kitartó eső sem tudná vízzel feltölteni őket. Mégis van valami horror vacui ebben a helyben. Ez a senkiföldje igenis létezik. Ritchie pedig, nem látó szemével ide belépve, látszólag tökéletesen beleillik a képbe.

A fehér piramist kövezett ösvény veszi körül. A piramis alsó felének oldalfalaiban rések nyílnak, hogy beengedjék a fényt.

Az előcsarnokot jó pár eltolható ajtó választja el a piramis belsejétől, oldalt pedig egy széles rámpa ível a felsőbb szintre.

Amikor Sereny elkiáltja magát, az egyik tolóajtó kinyílik és kilép rajta a Tharliparan. Sisak-maszkot és fehér köpenyt visel.

És a jobb keze hiányzik.

– Yarrish! Ugyanaz a személy vagy, igaz?

Feltéve, hogy nem dívik errefelé a rituális amputáció.

A maszk ügyet sem vet rám.

– Itt mi a Tharliparan vagyunk. Itt az idő? – kérdezi Serenyt. Sereny igennel válaszol és elmondja, mi történt Ritchie-vel.

– Micsoda balszerencsét okozott magának! – sóhajt a Tharliparan. – De legalább így bebizonyosodott, hogy itt az idő. Kezdtétek megérezni az Askatharlit. A terhesség állapota véget ért. A hős feladata kezdődik most.

René a tenyerét bámulja, mintha kiolvashatná a jövendőjét a tenyerére nőtt arany szőrszálakból. Wu elhatározta, hogy magára vállalja a vezetői szerepet.

– Tehát Yarrishként te irányítod a városi tanácsot. És pontosan mi a szereped Tharliparanként?

– Kapcsolatot teremtünk az odaáttal.

– Ezen a piramison keresztül kapod az utasításokat valahonnan máshonnan? Egy központi szervezettől, amely azon a helyen található, amelyet már említettél, mint a megfelelő célpontunkat: Darshanorban?

– Nem, nem. A Yarrish a városban elnököl. És az emberek egyetértenek vagy nem értenek egyet vele.

– Veled.

– A Yarrish egyszerűen az én személyes magam: az egyetlen hús-vér test, amit látsz. Mi, akik a Tharliparan vagyunk, kettős lények vagyunk, diádok: én magam és a szerettem askája, aki elment az Askatharliba és továbbra is velem van. Hősként össze vagyunk kapcsolva, odakint Getka és Menka határán. Mint ahogy ti is össze lesztek kapcsolva. Jobb, ha ez itt történik, mert a közönséges világnak tovább kell haladnia. Egyikünk visszatért ebbe a közönséges világba. Így most összekapcsoljuk a két birodalmat. Egy Yarrishnak kell, hogy legyen egy Tharliparan párja, ugyanúgy, ahogyan ez a világ tükröződik a másik világban és szimbolizálja azt. Ahogyan Menka tükröződik Getkában, így van Menfaa Lyndarlban. Azért építettük meg az utcákat és falakat odakint, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy van valami, amit hétköznapi módon nem látunk, de amit szimbolizál az, amit hétköznapi módon látunk. LyndarI városa jelek birodalma, amelyek nem itteni dolgokat jelölnek.

– De Menka kihalt – tiltakozik René, abbahagyván tenyere tanulmányozását.

– A halál nem kihalt. A halálon túl ott van Askatharli, ahol mindencselekedetünknek megvan a prototípusa. Menka igenis nyüzsgő. Menka része a világunknak – a világunk másik oldala –, de Menka egyben körül is vesz minket. Ha úgy tetszik, gondoljatok rá úgy, mint Askatharli. Mivel a világunk fizikai állapota olyan, hogy az egyik fele üres, ezért a gyerekeket úgy tanítjuk, hogy először ezzel az egyszerű analógiával kezdjük. Ezt az analógiát építettük fel a Menfaa szigeten.

– Ha Askatharli a „képzelés-sík” – mondja Zoe –, vagyis a Képzelés tere; és ha ez a Képzelés az Isten, akkor mi egészen egyszerűen arról beszélünk, amit mi „Mennyország"-nak hívunk, te pedig jelen pillanatban kapcsolatban állsz vele...

– Bármely hős kapcsolatban áll vele. A kapcsolat megerősíti a képességet arra, hogy az Askatharliban létezzünk, amikor alszunk, elválasztva a fizikai világ hétköznapi eszméletétől.

– Akkor bizonyítékotok van az... aska, a „lélek” túlélésére.

– Bizonyítékunk? Meg is tapasztaltuk. A szerettem most is megtapasztalja; így én is. Vagyis mi. Én egyszerre vagyok itt és ott, bár ez az „ott” nem valami fizikai hely; ez túl van minden fizikai helyen.

– De hogyan? Hogyan?

– Megvan a módunk rá, mivel nagyon közel vagyunk a forráshoz.

– Lélektechnológiájuk van – suttogja Wu. – Ez valamiféle tudomány. A sisakoknak közük kell, hogy legyen hozzá. Ezek pszichés adóvevők, vagy valami ilyesmik. Az is lehet, hogy ezek hozzák létre a lelket. Micsoda eszköz az emberek irányításához: a túlélés illúziója! Teokrata technológia: egy lámaista Tibet, amit egy tudós papság ural. Más fajokra, más csillagrendszerekre is ki akarják terjeszteni a fennhatóságukat. De miért? Nyilvánvaló, hogy megvannak hozzá az eszközeik, de milyen előnyük származik ebből?

– Ez az odaát tudományunk – mondja Tharliparan, mintha csak olvasna Wu gondolataiban. – A szerettem látja a kételyeidet. Lehetővé tesszük, hogy más világok is túllássanak magukon, hogy belássanak a Képzelésbe. Hogy a tükör a képet vissza tudja küldeni a forrásához.

Peter beleborzong az izgatottságba. (Én is.)

– Csönd legyen! – torkollja le Wut.

– Ami pedig a hogyant illeti, azt szeretnénk, ha egy hős magyarázná ezt el nektek, egy idegen faj hőse, aki részesévé vált ennek a megtapasztalásnak. Felmegyünk.

– És mi lesz Ritchie-vel? – kérdezi Wu.

– Le kell vadásznunk az askáját az álmában. Odafent.

 

A bőröm lúdbőrözik, ahogy haladunk felfelé a rámpán. Elektromosság ez – az a fajta felületi feszültség, amely nem csak a testre, de valami másra is kihatással van: magára azon képességemre, hogy felmenjek azon a rámpán.

Végül felérünk és egy nagy, tompán megvilágított terembe jutunk, amely üres, leszámítva egy újabb rámpát, ami a fölötte lévő szintre vezet. A négy puszta fal befelé dől. A fény magából a padlóból jön: a padló egyetlen, világító felület, amelyet keskeny rácshálózat taglal, csempeszerű hatást keltve. A padló szélén körben járóösvény húzódik. Minden egyes csempe elég nagy ahhoz, hogy több ember is rá tudjon állni. Törékenynek tűnnek, mintha áttetsző, vékony jéglapok lennének, bár nem látszik alattuk semmi, csak maga a fény.

– Ez olyan, mint a hipertér – suttogja Peter. – A világítás. Bár itt világosabb.

Egyik lábamat a legközelebbi csempére csúsztatom.

– Nyugodtan lépj előre, Amy Dove – biztat a Tharliparan. – Nézz le. A fény itt az Askatharli fénye, a Képzelés fénye. Ez a hely a koherens álom helye, amelyet az Askatharliban faragtak.

– Ne! – figyelmeztet Wu. Nem figyelek rá.

– Most olyan helyen vagytok, ahol a szabályok a képzelés szabályai – hallatszik a Tharliparan hangja. – A piramisnak ezen a szintjén a képzelet-térben vagytok.

Elvékonyítja a hangját, hogy rejtett dolgokat mondjon nekem – hogy egy bennem rejlő valamihez szóljon, amely reagál, ahogyan a tojásban kuporgó kiscsibe reagál a költő melegre. Ahogyan azok az idegen heliotróp növények reagálnak napfényre és ahogyan követik a rejtett útját is, egészen a következő hajnalig. A nyelvnek megvan a maga élete; a szavak gyökerében egy másik, valódi jelentés rejtőzik.

– A tükrökben látszó képek, Amy Dove, nem mások, mint közbülső valóságok. Ezek itt a megosztott képzelet tükrei, ablakok az Askatharlira. A közönséges szem így semmit sem lát bennük.

– Ablakok a... Mennyországra? – kiált fel Zoe valahonnan.

– Mi vagyunk az álom alakítói: az álomé, amely valóságosabb, mint maga a világ, jóllehet szüksége van a világra, hogy fennmaradhasson. Askatharli életbe öltöztél a megérkezésetek óta; ez hozzákapcsol a képzelet-térhez.

– Élet? Ezekre a szőrökre gondolsz a testünkön?

Megragadja a csuklómat – pedig nincsenek ujjai! Pedig nincs keze! Hiányzó jobb kezével szilárdan tartja a csuklómat.

Aska-érintésére (érintésükre) elfordul a látóterem. Alattam, odakint a Menfaa látszik. Az üres utcák azonnal forgalmas utakká változnak, ahogyan a sziget kitágul. A tető nélküli falak palotákká alakulnak. Az üresség udvarai tömött színházakká változnak. A száraz árkok zafír vízzel töltött csatornákká olvadnak, melyeken dzsunkák és díszes lakóhajók lebegnek. A város odalent legalább félmillióbennszülöttnek ad otthont.

Szarvas, agyaras lények nyüzsögnek az utcákon. Madarak hátán repülnek az égen. Pihennek, kereskednek, szeretkeznek, táncolnak. Kardokkal vívnak. Arénákban csontpajzsos szörnyekkel, sárkányokkal, baziliszkuszokkal harcolnak. Az utcákon ők maguk is szörnyekként sétálnak, hárpiák, szirének, mesebeli szörnyek alakjában.

– Ez egy álom, amelyet belakunk, amikor felmászunk az alvófára–mondja a hang. – Az ébredő hős a maszkon keresztül látja. Haladj tovább!

A láthatatlan marok szorításában nincs is más választásom.

És Menfaa eltűnik. A helyében egy új Menfaa jelenik meg: a csodák városa. Áttetsző pagodák emelkednek. Karcsú tornyok, körös-körül kígyózó lépcsőkkel. Boltíves, áttetsző labirintusokban aranyszínű zarándokok sétálnak. Kristályfák tündökölnek vibráló fénnyel. Buborékok lebegnek, bennük ősi, groteszk Istenekkel. Képek csak? Vagy ezek élő Istenek? A buborékokon belül csodákat tesznek, teremtenek és pusztítanak: elefánt Istenek, hüllő Istenek, szúnyogfelhő Istenek, kristály alakok, plazma lények...

Fénylények sétálnak a síkságon. Vízeséseket idéznek a felhőkből, folyóknak parancsolnak, hogy folyjanak az ég felé.

Zene érinti a fülemet: zene, amely minden hiányzó rését feltölti annak a zenének, amelyet akkor hallottunk, amikor Samti és Vilo elhajóztak Menfaa szigetére azon a vérvörös vitorlájú dzsunkán.

– Haladj tovább!

A borzalmak városa következik: ostrom és fosztogatás, erőszak és tűzvész. A győztesek kínzóeszközöket állítanak fel az utcákon. Ezek a győztesek szőrtelen, meztelen getkaiak. Az eszközeiken kinyújtják a szőrös áldozatokat. Ütik és felvágják őket, míg végül megnyúzott nyúltestek vergődnek a kötelékek között. A lenyúzott bőrcafatok gúnyos táncot lejtve lebegnek a lassú tüzek keltette felszálló hőben.Aztán a győztesek magukra öltik a lenyúzott bundákat. Most őbelőlük lesznek a bennszülöttek, akik a megkínzott, meztelen ellenségen dolgoznak – mintha megcserélődtek volna a szerepek. A győztesek meglazítják a köteleket és olajjal, kenőccsel kenik be a megkínzott, meztelen testeket. A lenyúzott bőrön hamarosan aranyszínű szőrzet jelenik meg – hamarosan mindenki újra aranyszínű. A megkínzott, összetört áldozatok felkelnek és szemmel láthatóan újjászületve álldogálnak a kínzószerszámok között.

– Látod ezt, Peter? – kiáltok valahová. Valahová máshová.

– Ez kegyetlen álom – suttogja a Tharliparan. – Mégis nagyszerű jelentése van.

– Ez valóság?

– Ez egy esemény a képzelet terében. Egy alakot öltött esemény, amelyet álmodója megálmodott és amelynek mindannyian részesei lehetünk, ha merünk, csak meg kell mászni hozzá az alvófát.

A hiányzó kéz visszaránt tőle. A jelenet kifordul a látóteremből. Újra együtt vagyok a többiekkel. A padlótükrök üresen világítanak, nincs bennük semmi.

– Ritchie Blue itt marad, az álmok csarnokában. Megnézzük, hová vándorol el az askája. Ti pedig feljebb mentek, hogy találkozzatok a Paravarthunokkal.

– Ezt a szintet, a maszkjaitokat... a holtak szőrzete látja el energiával? – találgatja René.

– A halottaké, akik nem halnak meg.

– És ugyanez az anyag nő most rajtunk is, mind gazdákon? Arra vártatok, hogy ez megtörténjen!

– Természetesen. A barátotok azért van ebben az állapotban, mert kezdi érzékelni az Askatharlit. Amikor először ideérkeztetek, meztelenek voltatok, madarak tollak nélkül. A véretek üres volt. Nem tűnik fel, hogy milyen könnyen megértitek most már a szavaimat?

– De igen! – kiáltok.

– A szavak a bennetek lévő Askatharli életen keresztül szólnakhozzátok.

– Parazita – mormogja René. – Ez valaki... valamiféle életforma.

Zoe összeráncolja a szemöldökét és a fekete bőrén növő aranyszőrszálakat vizsgálgatja.

– Metafizikai parazita?

– És odafent vár a Központi Bizottság – mondja Wu. – A Sámánok Testülete. – Hirtelen beléhasít a felismerés. – Úgy értitek, hogy... hogy a Paravarthunokkal messziről fogunk beszélni? Ők nem is itt vannak?

– Ők mind hősök, akik halott szerettekhez vannak kötve. Így ők átlépnek az Askatharli téren onnan ide. Ezt senki sem teheti meg, amíg a szerettje meg nem hal. Menjetek fel. Samti, aki hős lesz, fog vezetni benneteket. Mi pedig Ritchie Blue álmát figyeljük.

A Tharliparan intésére Vilo előrelép egy üres padlócsempére. Ritchie is előrelép vele együtt.

– Én is nézni akarom – mondja Wu.

– Később. Lesz még rá idő.

– Gyertek – mondja Samti.

21

A RÁMPA egy kisebb terembe kell, hogy vezessen.

De nem. Odafent világos, csillogó sík felület terjeszkedik minden irányban. A „mi” szintünk csak egy a sok közül. A piramis csúcsa elvész a fentről áradó fényben, már ha fentről árad az a fény egyáltalán. Anyagtalan fátylak választják el az egyik szintet a másiktól és végül az egész magasság a ködbe vész, ez jelenti a határát csupán.

– Benne vagyunk az összes piramisban egyszerre – suttogja Zoe ámulattal.

– Az Askatharli térben mindegyik kapcsolatban áll a másikkal – mondja Samti. – Egy hős az egész világon bárhová elképzelheti az utazását innen. Akárhol is vagytok, mindegyik az összes többi központja is egyben.

Alakok közelítenek felénk különböző irányokból, és ahogy áthatolnak a fátylakon, egyre felismerhetőbbek lesznek: egy tucatnyi maszkot viselő getkai a tükörpajzsokkal – és egy különösebb lény. Vajon egyike azoknak a fura isteneknek, amiket az álomban láttam?

Végül mindannyian átlépnek a mi szintünket körülvevő fátylon. Néhányan leveszik a maszkjukat. Getkai szemek isszák be a jelenlétünket.

A különös lény maszkját és tükörpajzsát a földre helyezi.

A lény tömzsi, akár egy hordó és két rövid, vaskos lábon áll. Hosszú, ferde vágású, lila szempár néz ránk. A száj helyén papagájcsőr látható, amelyet bőrmembrán takar, akár egy áttetsző sebészmaszk. A lény nagyjából humanoid. Nagyjából. Két masszív, rövid karja hosszú, vastag ujj-csápokban végződik, ezek a csápok újabb, kisebb csápokra bomlanak, ezek megint újabbakra, egészen apró, szőrszerű képződményekig. A hordólény gumiabroncshoz hasonlító, szúrós szőrszálakból álló tömött, sötét bundát visel. A hátára egy tartály van felszíjazva, a tartályból csövek vezetnek a csőre fölötti orrlyukakhoz. Az isteneknek biztosan nincs szükségük lélegeztető gépre.

– Ez itt egy hős Zerain sűrű atmoszferájú világából – mondja Samti.– A csillaga a mi északi égboltunkon látható, fényes és kék. Ő követ, Getka és Zerain között közvetít az Askatharlin keresztül. A megjelenése az itteni világnak felel meg.

Samti a kettős szóalakot használja, amely kijár egy olyan hősnek, aki egyszerre két személy, egy élő és egy halott.

A papagájcsőrű hordólény getkasaali nyelven szól hozzánk. A hangja a saját bolygójának sűrű légkörében biztosan vékonyabb, magasabb hangszínű lenne.

– Legyetek üdvözölve, csillagotok gyermekei. Keblünkre ölelünk benneteket, a képzelet társ-lényeit. – Remélem, ezt nem szó szerint érti. Vagy összeroppantana a karjaival vagy halálra csiklandozna a szőreivel.

– Megkértek minket, hogy hozzátok szóljunk, mivel mi idegenek vagyunk, ahogy ti magatok is, és mivel a mi tapasztalatunk a tiétek is lesz. Az ébredésetek ezen korai szakaszában még lehet, hogy kétségbe vonjátok az igazságot, amit a getkaiaktól tudtok majd meg. De akkor is az az igazság.

A zeraini csettint az ujjaiból kinőtt ujjaival. A faszerűen szerteágazó ujjakkal nyilánvalóan többféle szintű érintést lehet megvalósítani.

– Az Askatharli térben generációs központok vannak, ezek a Képzelés ékkövei. A fátyol szabálya (amely szerint egy világ csak saját magát láthatja saját maga tükrében) ezekben az ékkövekben részlegesen felfüggesztésre kerül. Ezeken a helyeken annyira gazdag a Képzelés, hogy a világi jelenlét kettős lehet: egyszerre a világból való és azon túli. Annyira gazdag a Képzelés, hogy a Képzelés és a fizikai világ között lebegő, saját fizikai létezéssel nem bíró létezők is kivetülhetnek a valóságba, ha a valóság előhívja őket.

– Az angyalok – suttogja Zoe.

A lény apró mikro-ujjaival végigsimít a bundáján.

– Ez a köztes lét vonzódik a valóságos élethez, ahogyan a valóságos élet is vonzódik a Túlvilághoz – amely Túlvilág kilélegzi magából azéletet, hogy megismerhesse saját magát. Az ékkövek sugarain belül ez a köztes lét együtt létezik a valóságos élettel és általa a valóságos élet párhuzamosan, teljes tudattal létezővé válik az Askatharli térben. Minden körülöttetek lebeg ebben a világban. Egy apró része fizikailag is létezik, de nem több ez egyszerű hajszálnál. A többi a képzelet birodalma, amely megálmodja a fizikai részt.

– Ez az életforma... a képzelés életformája és a valódi világba nő ki? – kérdezi René ámulva. – Tényleges gyökereket ver mibennünk?

– Életforma? Nem teljesen. Az egyetlen „élete” a miénk. Az egyetlen formája az a forma, amelyet biztosítunk. Igen, együtt rezeg az Askatharlival, a forrásával – és velünk is. Ha meghalunk, akkor az askánkat a szerettünkhöz köti. Lehetővé teszi, hogy a szerettünk fizikailag utazhasson át az Askatharlin az egyik világból a másikba. Hamarosan aludni fogtok és álmotokban csadakozni fogtok ahhoz a megformált álomhoz, amelyet az a világ, Getka szimbolizál. Valamivel később hozzákapcsolódtok a saját világotokhoz a halálon keresztül, és átléptek oda, ahogy mi is átlépünk Getkából Zerainba. Akkor a ti világotok is megformázza a saját álmait az Askatharliban. Meg fogjuk látogatni; ti pedig meg fogjátok látogatni a miénket.

– Miért nem figyelmeztettek minket, hogy gazdaállatai leszünk ennek az Askatharli élet-dolognak? – kiált fel Wu mérgesen.

– Elhagytátok volna akkor ezt a világot? – kérdezi az egyik getkai halkan, előrelépve. –A gonosz Csoport-lények ellopták a hajótokat.

– Féltetek volna – jegyzi meg egy másik. – Most persze látjátok, hogy a hazavezető út nem űrhajóval történik.

– Ez igaz – helyesen a tömzsi zeraini. – Ne féljetek tőle.

– Hogyan léptetek kapcsolatba a világunkkal? – kérdezi Wu követelő hangnemben.

– A holtak álmain keresztül. Egy magasabb szintézisben askákhoz kötött askák segítségével – feleli az egyik Paravarthun. – Mi, akik még mindig részben élők vagyunk, még nem látunk el addig a síkig. Ti voltatok a fogadói annak az álomnak, amelyet az elmevilágotokba ültettek, amelyet megéreztetek a messzeségből és amelynek formát adtatok a saját képzeletetekből Most, hogy fizikailag is eljöttetek ide az Askatharli téren át, most ti is meghalhattok és a halálotok által visszakerülhettek a saját világotokba, megnyithatjátok a kaput, amelyen át az Askatharli élet áramlik majd. 

– Hazajutunk, de csak akkor, ha magunkkal visszük ezt az aranyszínű életformát, hogy mindenkit megfertőzzön! – Hát nem erre vágyott a kínai már az utazásunk kezdetétől fogva: egy elmebéli hatalmi eszközre?

– Ez a tudatos kapcsolat képességét biztosítja a Túlvilággal – mondja a Paravarthun.

A zeraini hordólény visszahúzza apró mikro-ujjait, mint egy kihúzható rádióantennát, majd a behúzott ujjakat behajtja, így két mellsővégtagjából mancs alakul ki.

– Ahhoz, hogy ide eljutottatok, képesnek kellett lennetek arra, hogy űrhajót építsetek a fizikai térben – állapítja meg. – Hamarosan nem lesz már szükségetek hasonló játékszereikre.

– Ez tehát a Csoport-lények bűne: a technológia?

– Ők olyan létezők, akiknek egy gép az uruk. Ezáltal nem láthatják meg az álomvilágok szépségét. Nem is léphetnek át beléjük.

– Honnan származnak? – kérdezi René.

– Egy másik csillagrendszerből, amely messze esik a forrásoktól. Az élet hullámainak perifériáján nevelkedtek. Aberráltak. Számukra a világegyetem egyszerűen egy gépezet és mivel a világegyetem mindössze csak szimbóluma annak, ami rajta túl létezik, ezért ők megpróbálják ezt a mechanikus őrületüket a világegyetem valóságának beállítani. Nem hatolhatnak be az ékkő belső gazdagságába, mégis ezt a rendszert keresik a gépeikkel és a rabszolgáikkal. Lassan haladnak előre a csillagok között...

– Úgy hisszük, hogy az elveszített barátaitok még mindig élnek – mondja egy másik Paravarthun. – A Csoport-lények azt remélhetik, hogy rajtuk keresztül kémkedhetnek, és megpróbálják megváltoztatni ezt a zónát, ha már nem élvezhetik. Megpróbálják a saját akaratuk szerint megváltoztatni a természetét és az archetípusok energiáit mechanikussá átváltoztatni. Az Askatharli folyékony, azt láttátok. Az általános képzelet, ha a Csoport-lények eltorzítják, talán megváltozik és mechanikussá válik.

– A ti fajotok minden tagja ezt az aranyszínű szőrzetet viseli mostanra már? – kérdezi René a hordó lényt.

A zeraini újra előbújtatja mikro-ujjait.

– Ez Askatharli dolog, a kapcsolat a Túlvilággal.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, uram! – Vajon hogyan szólítja meg az ember egy másik világ követét?

A hordó egyik tömzsi lábáról a másikra helyezi a testsúlyát.

– Hogyan lenne másképp, amióta az ajtó megnyílt és mindannyian a saját álmaink urává váltunk? Az Askatharli anyag az életen növekszik és amikor ez az élet véget ér ebben a világban, az anyag továbbra is megmarad – hogy víziók eszközei készüljenek belőle, hogy a Túlvilágba vezető út eszközei készüljenek belőle. Gyertek hozzánk, a világ határára, és találkozzatok a haláldémonnal, aki egyet elvisz közületek, cserébe azért, hogy ti megölhessétek őt. Akkor hősként kinyithatjátok az ajtót. Vannak kísérőitek. Várunk rátok.

– És az Askatharli élet milyen gyorsan áramlott át a világotokba ezen az ajtón keresztül? Milyen gyorsan hatott a fajotokra? Mindannyian elfogadták ezt? – Vajon René is kegyetlen álomra gondol, ahogyan én? Drámai ellenállásra, karanténra, ahogy a mechanikus lelkek megpróbálták megakadályozni a folyamatot?

A hordó habozik.

– Mi most az Askatharli időben élünk, nem pedig a fizikai időben, mivel az Askatharli idő egységes és egyetlen, így nem tudok választ adni a kérdésedre.

Akik levették a maszkjukat, most újra felteszik. Elindulnak kifelé a fátylakon keresztül. A zeriani felemeli az egyik mancsát. Apró ujjaival hív minket, aztán ő is elcsoszog. Peter megpróbálja követni. Én is. De ellenállásba ütközünk. Visszapattanunk a fátyolról, mint gumilabda a falról.

– Nincs itt semmi, mégsem tudunk átlépni rajta – lihegi Peter. A getkaiak és a zeriani egyre halványabbá, egyre távolibbá válnak, aztán már nem is látjuk őket többé.

Tehát amikor Peter és én meghalunk (és vajon milyen halálnemmel?) Getka peremén, akkor olyanokká válunk, mint az istenek meg angyalok? Peter „angyala” (meg az enyém is) csodákat fog majd tenni, ha már az Askatharli dolog gyökeret vert bennünk. Újra helyreáll a régi kapcsolat az égiekkel: a történelem és az adatok fojtogató terhe felemelkedik! Igen, ez az én vágyam, és Peteré is ez.

Samti megérint.

– Még nem léphetünk át itt. Még csak elő-hősök vagyunk. Mindannyian.

– De hogyan zajlik le ez az egész? Az átlépés? – kérdezi Wu.

– Azt gondoljátok, hogy a világ valóságos – mondja halkan Samti. – Bár masszívan nyilvánvaló, hogy csak egy kivetülés valahonnan máshonnan. A teremtés megújul és elpusztul a Képzelés minden egyes lélegzetvételekor. Ez persze túl gyorsan történik ahhoz, hogy a közönséges lények észrevegyék. De a hősök felhasználhatják ezt. Egy hős a megújulását lépésről lépésre egy másik helyre viszi át. Ti és én ehhez a világhoz vagyunk rögzítve, ezért nem tudjuk ezt megtenni. Csak akkor tudjuk ezt elérni, amikor a kettősünk egyike meghal és újra visszatér az általános képzelésbe, míg a párja itt marad hozzákötve. – Különös módon Zoe úgy néz rá, mintha ezt már korábban is tudta volna.

Wu fenyegetően közel lép hozzám.

– Nos, kedves proxemicistám, ezek a zerainik feladták a történelmüket a megvilágosodás kedvéért? Az Askatharli idő nem engedi, hogy történelemszerűen gondolkozzanak! Kíváncsi lennék, milyen történelmet kellett a getkaiaknak feladniuk! A parasztoknak továbbra is a földeken kell robotolniuk, azt látom – még akkor is, ha mindannyian megmásszák az alvófát minden este, hogy megkapják az ópiumadagjukat. Ez a tündérvilágról szóló történet továbbra is híján van szilárd alapnak.

– Ez igaz – bólint René. –Mi történt? És mikor? Vagy ez velük együtt alakult ki, mert ilyen közel vannak az ékkőhöz?

René angolul beszél, Wu is. A getkasaali igeidők alapvetően mind a jelen idő változatai. Egyfajta „meta jelenek”, amelyet mi úgy említünk, hogy múlt vagy jövő. Bármi is történik, az mindörökké közvetett marad. Történelem? Nem létezik ez a fogalom – vagy talán létezik maga a kifejezés, de pejoratív jelentéssel bír és entrópiát, pusztulást jelent. A létrára már nincs szükség, nem fontos, ha egyszer már megmásztuk...

Wu élesen összecsapja a tenyerét. Mintha arcul ütnének.

– Elfeledkezünk Ritchie-ről!

– Mi? Te feledkezel el, Wu!

A tekintetével szinte átdöf.

– Ez a nyelv befolyásolja a gondolataidat, Dove. Ez is az Askatharli izé találmánya, a gondolatcsatornája. Vigyázz!

 

– Istenem, ez a Pilgrim!

A Ritchie talpa alatti kép szemcsés és morzsás, mint egy régi fotó; bár lassan három dimenzióssá kezd alakulni. Ott van az irányító fedélzet, de most kábelek és csövek spagetti-tengere borítja el. Barátaink teste ebből a tengerből emelkedik ki. Mindegyiket begubózták, a fejüket hermetikusan lezárták. Néhány rovarlény lebeg körülöttük, csettintgető csáprágókkal, mintha hangyák lennének, amelyek a gubóikat vigyázzák. A kép egy pillanatra megváltozik: az űrhajó külvilágra néző ablakai mind nyitva állnak. Odakint lebeg az átkozott aszteroida, a maga kristály-kiszögelléseivel. A Pilgrimet szilárdan hozzárögzítik a fonalak. Apró csillagok csillannak itt is, ott is a távolban.A nap kicsi és távoli. A kép aztán visszavált a foglyokhoz. Két rovarlény támogat egy testet. Gus az. Gus Trimble. Szavakat motyog a sisakjában, mintha transzban lenne. Szerintem abban is van. De hangot nem hallani. Kísérleteznek vele?

– Ez a valóság álma – mondja a Tharliparan. – Ritchie Blue elképzeli a hajótokat, a nagyobb képzelésen belül, amely a valóságot táplálja. Az askája a legutolsó biztonságos otthonába szökött, mint egy csecsemő az anyamellhez. És most ott kísért. Ahogy attól féltünk, a barátaitok nem haltak meg, hanem a Csoport-lények karmai közé kerültek.

– Kiszívják belőlük a tudásukat, az emlékeiket! – kiáltok fel. – Úgy játszanak Gusszal, mintha egyszerű magnó lenne. – Annyira gonosz ez az egész. – Nem tehetünk semmit?

– Ha elég közel jönnek hozzánk, akkor álomdémonokat küldhetünk ellenük. De megtanulták már az óvatosságot.

– Egészen a mi világunkig küldtetek álmokat!

– Mert ti fogadni és működtetni tudtátok azokat. A Csoport-lények nem tudják fogadni, mert üresek. Az egyetlen lehetséges csatorna ti magatok lehetnétek. De még nem tudjátok ezt megtenni, még nem vagytok hősök. El kell érnetek a határvidéket, hogy hősökké váljatok. Akkor megpróbálkozhattok barátaitok kiszabadításával, feltéve, hogy a Csoport-lények nem találják meg a módját annak, hogy titeket is megkössenek a foglyaikon keresztül. Meg kell szabadítanunk Ritchie Blue-t ebből az álmából, nehogy önkéntelenül is ilyen csatornát jelentsen a Csoport-lények számára.

Vilo vigyázzba áll Ritchie-vel, majd előveszi tükörpajzsát. Samti felteszi a maszkját és előretartja a saját pajzsát – az egyik tükör a másikat tükrözi, Ritchie képe pedig csapdába esik a kettő között. Fény villan a két pajzs között. Egy pillanatra Ritchie teste ragyogó angyaltestté változik. Odalent a Pilgrim képe szertefoszlik és Ritchie tükörképe jelenik meg helyette, fejjel lefelé. Felébred. Megtántorodik, de aztán erőt vesz magán. Pislog egyet és körülnéz, Vilo és Samti pedig leengedik a pajzsukat; ebben a pillanatban Ritchie lenti tükörképe eltűnik és elfoglalja helyét az alaktalan fényesség.

– Mi a...?

– Isten hozott itthon, te félteke hőse – mondja Wu szarkazmussal a hangjában. Jól érzékeltem hatalmas megkönnyebbülését? – A lekváros üveg ragadós volt, Ritchie. Hozzáragadtál.

– Én csak... én... – Ritchie vadul néz körbe, mintha mindenki az ellensége lenne itt. Aztán hirtelen megrázza a fejét. – Én... nem emlékszem semmire. Hol vagyunk?

– Testen kívüli élményed volt – magyarázza Zoe kedvesen. – Meglátogattad a Pilgrimet.

– Sokk amnézia – mondja René. – Később minden eszébe juthatmajd.

– Ahogyan az álmok is eszünkbe jutnak? – kérdezi Wu. – Pedig általában nem szoktak. Szertefoszlanak. Elfelejtődnek azonnal.

– Ma éjjel – mondja a Tharliparan–, amikor alszotok, teljes tudatotokkal megkezditek a belépést a mi közös álmainkba. Ide vezető utatokon megfürödtetek az Askatharli fényében. Készen álltok.

– Ha te emlékszel az álmaidra, Ritchie miért nem emlékszik?

– Az emlék az Askatharliban maradt, az általános képzelet részeként.

Az Askatharli mégis részünkké vált mostanra. A Tharliparanunk egy kicsit bizonytalannak tűnik. Arra célzott az előbb, hogy az aranyszínű szőrök kiszívták Ritchie-ből az emlékeket?

– Hamarosan elindulhatunk a vízpartra, hogy elérjük a célotokat a tengeren: Darshanort. Aludjatok jól, emberek! Másszátok meg az alvófát. Legyetek üdvözölve...

–... a Mennyországban – teszi hozzá Zoe.