MÁSODIK RÉSZ – MÉLYPONTON

 

10

VÉGRE! HIRTELEN véget ért ez az időn kívüli lélegzet-visszafojtott állapot...

Egy sárga nap izzik fel. Csillagok ezrei izzanak drágakőként a bársonysötét éjszakában...

Eddigi alaktalan amőbalétünk megszűnt végre, kikristályosodtunk és megkeményedtünk a nap fényében, mint a sütőbe tett puha tészta. A félig ébrenlét, félig álom világából kiléptünk, felébredtünk és újra kézzelfogható valóságba toppantunk. Szégyenkezéssel és megkönnyebbüléssel vegyes érzelmekkel nézünk újra egymásra– különálló, valós, egyéni emberekre. Egész idő alatt meztelenül utaztunk és erre csak most döbbentünk rá. Most újra ruhát vehetünk magunkra – újra önmagunk lehetünk, zárt, önálló egyéniségek, nem pedig egymásba átfolyó, nyitott elme-részhalmazok.

A külső ablakok és kamerák valódi világot mutatnak odakint: a földi napnál egy kicsit halványabb csillagot és a körülvevő sötétséget. A nap csodálatos okker, narancs, arany színekben izzik. A világ felszínén egy apró fekete holdárnyék lebeg. Lassan észrevesszük az ezüstös félholdat, aztán egy újabbat...

– De hisz ez egy gázóriás! – kiált fel Salman. – Éppen a lakható zóna kellős közepén vagyunk... De itt csak egyetlen gázóriás van. Most hová megyünk?

– Dolgozni, hölgyeim és uraim – feleli Kamasarin nyugodtan. – Dolgozni megyünk.

 

A műszereink adatokkal látnak el minket...

– A becsült tömege 0.91 Sol – jelenti Heinz. – Nagyjából. A sugara hasonlóképpen. A felszíni hőmérséklete 5100 fok körüli. Vagyis ez egy G5 osztályú csillag, ami megegyezik az Eridani 82 adataival. A számítógép megerősítette az egybeesést. Úgy fest, éppen a világmegfelelő helyére csöppentünk.

– A rádió nem fog semmit, csak a gázóriás természetes sugárzását.Mikrohullámot nem érzékelek. – Kendrick összeráncolja a szemöldökét. – Semmi olyasmi nincs, amit rádióadásnak, TV-adásnak, radarsugárzásnak, vagy ilyesminek értelmezhetnék. Senki sincs azéterben.

– Lehet, hogy nem rádióhullámokat használnak. A piramist semhagyományos módszerekkel küldték a Földre.

– Reméljük, René. Máskülönben számunkra nincs többé visszatérés.

– Ha újra beüzemeljük a hajtóművet, akkor talán éppen hazajuthatunk vele. Nem tudhatjuk biztosan.

Salman közben azzal foglalatoskodott, hogy más bolygók utánkutatott.

– Van két újabb gázóriás, az egyik 5 CSE-re (CSE = csillagászatiegység, a Nap és a Föld átlagos távolsága – a fordító megjegyzése), a másik 12,5 CSE-re. Ez az itteni 0,77 CSE-re van. Ami azt jelenti, hogy a Földhöz hasonló lakható bolygó nem létezhet. Hacsak nem nagyon messze, de akkor az fagyott világ. – Csücsörít egyet a szájával. – Attól tartok, át kell értékelnünk a planetológiát, mint tudományt. A nap sugárnyomása elsöpri a könnyű gázokat és a közelben csak a nehéz atomok maradnak meg. Itt meg mégis csak gázóriások vannak... Nos, ez az első idegen naprendszer, amit közelről látunk.

– Ami az itteni gázóriást illeti, az Szaturnusz osztályú. Egy kicsit kisebb: az egyenlítőnél 120.000 kilométer átmérőjű. Hidrogén-hélium keverék, rengeteg ammónia, metán és szénszármazék, nyomokban néhány fém is. Sűrű és meleg, talán még masszívabb is, mint a Szaturnusz. És persze rengeteg hőt kap a naptól, amitől az időjárása meglehetősen vad kell hogy legyen. Több rádiózajt várnék tőle, mint amennyit Neil jelzett.

– Miért? – kérdezi Kendrick élesen. 

– Ó, leginkább a viharos időjárás miatt. Eddig nyolc holdját találtuk meg. Valójában a legkülső kis hold pályáján belül vagyunk. A legnagyobb kábé Luna méretű, sok kráterrel, atmoszférának semmi nyoma. A hajó mérőműszerei szerint a magnetoszféra nem annyira intenzív, mint amit az ember elvárna ilyen közel a naphoz. Még csak közel sem annyira intenzív. A világűr itteni szegletében a sugárzásveszély bőven az elfogadható érték alatt van.

– Lehetséges, hogy magát a gázóriást lakják? – tűnődik René. – Ha annyira meleg. Az viszont a miénktől meglehetősen eltérő technológiára utalna... csak azért, mert emberforma angyalokat láttunk... Nos, a megformázásukban a mi saját elménk játszott központi szerepet.

Gus Trimble megnyúlt arccal bámul maga elé, mintha a gravitáció éppen most tért volna vissza és az arcizmai még nem alkalmazkodtak volna hozzá.

– A mostani útvonalunk a nap felé halad, a gázóriás pályáján belülre. Ha nem csinálunk semmit, akkor elliptikus, nap körüli pályára állunk és a hipertérből való kilépési (vagy belépési) pontunkat kábé egy hét múlva érjük el újra. Van azonban egy kis probléma. Ha lemegyünk és pályára állunk a gázóriás körül, akkor világűrbeli szervizelés nélkül nem tudom, hogyan fogunk visszajutni a hipertérbe való belépési ponthoz, amikor majd hazatérünk. Legalábbis két hajtóművel és a megmaradt üzemanyaggal ez nem fog menni. Elpocsékoltuk a hipertérben! Ha viszont nem állunk pályára, akkor az űrkompjaink hatótávolsága nem elég ahhoz, hogy a gázóriásig és vissza is megtegyék az utat, hacsak nem használják ki a „csúzlieffektust” a bolygó körül. Valamit tennünk kell, hogy az elkövetkező öt vagy hat órára lecsökkentsük a sebességünket, különben csak elszáguldunk mellette. – Végigsimít a szemöldökén. – Nos, merre tovább? Hacsak nem találunk egy benzinkutat, ami a gázóriás körül kering.

Kendrick megvonja a vállát.

– Ha van is, biztosan nem hirdeti magát.

 

Heinz a műszerei mellett görnyed.

– Találtam egy másik holdat. Egy nagyot. Most lép elő az árnyékból. 

A lassan előbukkanó aprócska félkorong szabad szemmelis jól látható. Ritchie rááll a fő távcsővel és ráközelít. A gázóriás a nagyítás során gyorsan felduzzad, sárga köddé válik, amelyet barna, vörös és narancs csíkok díszítenek. És a köd közepén félig megvilágítva, félig sötétben egy kék és barna színű bolygó függ a semmiben. A rajta lévő kék foltokat fehér pászmák díszítik itt-ott.

– Ez aztán nagy. És van légköre is. Ez lesz, amit kerestünk! – Ritchie arca felderül.

Salman mér és számít, aztán közli az eredményt.

– A becsült átmérője valamivel több, mint 12.000 kilométer. Az kábé a Föld átmérőjének 0,85-szöröse. 400.000 kilométer távolságban kering. – Elmosolyodik. – És oxigén-nitrogén légköre van.

– Továbbra sincs nyoma technológiának – figyelmeztet Kendrick, aki szintén ugyanazt a holdat nézi, de a saját műszereivel. – Ha a gázóriás álcázta is korábban, akkor is most biztosan kellene jeleket fognom. De nem fogok. Csak ugyanazt a statikus zajt...

 

Az óriás gyermeke most szabadon lebeg a semmiben.

– Nézzük csak, mink is van – mondja Salman. – Van egy kábé Föld méretű holdunk, amely szépen kering a gázóriás körül, amint az várható. Az anyagát alkotó nehézelemek arányának függvényében a tömege a Föld tömegéhez viszonyítva 0,75 és 0,9 között lehet. Én személy szerint a nehezebbre tippelnék az atmoszféra miatt. És a metán-nyomok életre utaló jelek is lehetnek.

– Ja, fingó tehenek – jegyzi meg Kendrick. – Szóval fémben gazdag és nincs észlelhető technológia. Paradox. Nincs válasz a jeleinkre.

– Hallottuk. Nos, a hold kábé két és fél földi nap alatt kerüli meg a gázóriást. A mi szemszögünkből nézve ez eléggé hosszú nappal és éjszaka! A forgástengely és a keringési sík által bezárt szög azonban csak 11 fok, ami meglehetősen egyenletes klímát jelent, itt-ott kisebb variációkkal, mivel a gázóriás tömegeloszlása meglehetősen egyenletes. A gázóriástól elforduló oldalon sok a víz. A többi hold hatása csak minimális árapályt okozhat.

– Ami nem jó prognózis egy olyan életnek, amely gyorsan, összetett életformák felé akar fejlődni – mondja René. – Nincs árapály, ami a szárazföldre tenné az élőlényeket. 

– Ez nem feltétlenül van így. Az is lehet, hogy a forgási és keringési sebességnek hosszú időre lehetett szüksége, amíg normalizálódott... Akárhogy is, a gázóriás tömegvonzásának elsődleges és fő látható következménye, hogy egyhe körte formájúra formázta a bolygót. A gázóriás felé forduló felén szárazföldek és hegyek vannak, ez látszik a radarképből. Ezen az oldalon javarészt magas hegyek, fennsíkok és sivatagok vannak, ritka levegővel. A másik oldalon óceán van, sokkal sűrűbb levegővel. Szigetek is vannak, ami azt illeti, jó sok, valószínűleg jó páran vulkanikus eredetűek.

– A kérdés az – mondja Kamasarin –, hogy merjünk-e pályára állni körülötte azért, hogy közelebbről megnézzük, kockáztatva ezzel azt, hogy esetleg nem tudunk visszatérni? Vagy másképp fogalmazva: merünk-e nem pályára állni körülötte most, hogy nem tudjuk garantálni, hogy a hipertéren át vissza tudunk-e térni a Földre?

– Lehet, hogy muszáj lesz... – kezdi Zoé, aztán kijavítja magát. – Lehet, hogy meg kellene kérdeznünk a piramist.

– Úgy érted, hogy imádkozzunk hozzá? – Wu összehúzza a száját.

– Nem, arra gondolok, hogy koncentráljunk rá úgy, hogy erősen erre a kérdésre gondolunk, és lehet, hogy a pszichométer mutat majd valamit. Azt biztosan tudjuk, hogy a tudatállapotunkra reagál, még ha nem is tudjuk, hogyan működik. Végül is megpróbálni ingyen van. Az lehetséges, hogy valamilyen módon összeköttetésben van a saját származási helyével, nem? Lehet, hogy... hogy odajuttat minket most, hogy már ilyen közel jutottunk.

– Denby ötlete jó – bólint Kamasarin. – Talán szert teszünk valamiféle kapcsolatra, vagy betekintésre.

Heinz csettint egyet.

– Egy újabb ötlet. Nézzük meg a „piramis a bolygón” kijelzőt! – Ezekkel a szavakkal már neki is kezd a hajtómű felé csoszogásnak. A legénység több tagja szorosan a nyomában követi.

– Ah, még mindig a sötétségben lebegő piramist mutatja. – Kinyúl és tenyerét a panelre fekteti. – Jaj, de ostobák vagyunk! Nézzétek!

A szimbólum alakja már változik is. A piramis apró fénypöttyé zsugorodik. Egy aranyszínű korong jelenik meg. Egy zöld pötty bukkan elő mögüle, átrepül a „bolygó” felett, majd eltűnik mögötte. Néhány pillanattal később újra előbukkan. Ekkor a fénypont a pötty felé repül és egybeolvad vele. És aztán a képsorozat újrakezdődik.

– Arra az esetre, ha teljesen ostobák lennénk, azt mondja nekünk– vigyorog Ritchie –, hogy ha egyszer már elhagytuk az egyik világot, akkor célszerű lenne pályára állnunk a másik körül. Utasítások idiótáknak. Az a pötty a mi parkoló pályánk.

– Nem, a pötty az valami, ami már pályán kering. Nyilvánvaló, hogy a zöld pötty a bolygószerű hold, a nagy arany korong pedig a gázóriás. Hát nem érzed, ember? Az elméd nem érzékeli?

– Nem. Szerintem én abszolút érzéketlen vagyok az ilyesmihez... illetve. Hát nem is tudom. Ez őrület. És mi történt a többi holddal?

– Ugyan minek kellene ábrázolni őket? Csak az egyik holdon van élet és minden hülye számára nyilvánvaló, hogy melyik az.

– Szerintem akkor is meg kellene fogadni az ötletemet és kellene tennünk egy próbát – mondja Zoe. – A pszichométer kommunikációs eszközként is működhet. Én le is megyek... szabad?

– Én is megyek – bólint Kamasarin. – Muir, Dove, Anders és Baqli: maguk nézzék a piramis egy-egy oldalát, hátha valami változás történik rajtuk.

Wu megvetően szisszen egyet. De senki nem figyel rá, mert megszólal a riadócsengő:

Bíí-bu-bu!... Bíí-bu-bu!

11

EGYEDÜL A FEGYVERZETI PULT (amely most már csak a lézerek kezelésére szorítkozik) marad üresen.

– Távolság ötven kilométer – jelenti Ritchie. – Az objektum a hajó délkeleti irányából közelít. Ütközési pályán. Ütközés becsült időpontja... tizenkét perc. Az objektum becsült mérete kb. 40-szer akkora, mint az űrhajónké.

A csillagok tovalendülnek a távcső monitorján, majd a helyüket elfoglalja egy sötét objektum... egy nagy hegy. Egy sziklás tömeg, amely meg-megcsillan a napfényben. Ásványok merednek ki minden irányba a sziklából: hatalmas kristályok, rubin, topáz, ametiszt.

Salman arca felderül.

– Ez a leggazdagabb ásványlelőhely, amit életemben láttam! Egy igazi ékkő az Úr nyakláncán.

– Szerintem ocsmány – jegyzem meg. – Olyan kegyetlen kinézetű. Alaktalan, recés...

– Trimble, tíz másodperces hajtóműlökést kérek, hogy félreálljunk az útjából! – Kamasarin Salmanhoz fordul. – Akkor hát, honnan ered ez a gazdagság?

– Szerintem a sűrű proto-planéták így alakulnak ki. Kiválasztják a gazdagabb elemeket. Nyilvánvaló, hogy a gázóriás gravitációs ereje törte le őket. A belsejük tehát darabokban itt repked, az elfogott holdakkal együtt. Érdekes ezt élőben látni.

– Gyújtás harminc másodperc múlva. Óra indul.

Visszaszámlálás, gyújtás... apró gravitációs lökés... A távcső tovább követi az aszteroidát. A háttérben a csillagok mozognak.

– Hajtómű leáll. – Újra szabadon lebegünk.

– A fenébe! – Ritchie a műszerfalára bámul. – Megváltoztatta a pályáját. A szikla... pályát változtatott! Valaki irányítja!

A csillagok ismét fixen sziporkáznak az aszteroida mögött.

– Ez akkor is egy aszteroida – erősködik Salman. – Talán lehetséges, hogy... módosították.

– Legyen újabb hajtóműlökés, uram?

– Az jó ötlet lenne – feleli Heinz. – Azzal jelentősen csökkentenénk a véletlen egybeesés lehetőségét.

– Ez nem üstökös mag – jegyzi meg Salman.

Megpróbálkozunk egy rövidebb hajtóműlökéssel. Az aszteroidaszintén pályát változtat.

Zoe dacosan néz körül.

– Ez kapcsolatfelvétel. Egy randevú, találkozó. Nem látjátok?

– A piramis nem ezt mutatta.

Heinz körbeforgatja a fedélzeti távcsövet.

– Az ásványi alakzatokegyike-másika olyan, mint... micsoda, rakétavető csövek? Vagy... bejáratok?

– Hét perc... huszonöt kilométer. Az objektum megnövelte a sebességét.

– Miért menekülünk? – erősködik Zoe. – Hát nem nyilvánvaló, hogy ők kicsodák? Nyilván a piramis jelzett nekik.

– Találsz rádiófrekvenciákat, Neil?

– Próbálok. De úgy tűnik, nem sugároznak. Ebben a rohadt naprendszerben senki nem használ rádiófrekvenciákat? Vagy azt remélik, hogy meglephetnek minket?

– Öt perc – jelenti Ritchie. – Szerintem automatizált. A kristályok lehetnek az energiacellák. Egy robot-szikla... Istenem, ha telibe trafálnak minket..

– Ugyan miért ütköznének nekünk? – Zoe feldúltnak tűnik. – Miért kell ilyen agresszíven gondolkodnunk? Ebből lett a baj a hipertérben is.

– Félek attól a sziklától, Peter. Gyűlölöm.

– Nekem is rossz érzéseim vannak vele kapcsolatban – ért egyet Peter. – De miért? Miért kellene? 

– Lehet, hogy csak fényjeleket akarnak adni, a fene egye meg. Feltehetően ők is látnak. Feltehetően van szemük.

– Én is érzem ezt a visszataszítást – ismeri be René. – Kapitány, meg tudjuk villantani a fényeket a fedélzeten?

– Jó ötlet! Vasilenko, kapcsold be az irányítófedélzeten az összes fényt, majd kapcsold ki őket. Legyen a minta egy-két-hár-villant!

Natalya engedelmeskedik. Mindannyian hevesen pislogunk a teljes fényár és a totális sötétség váltakozásában. Egy idő után Natalya visszaállítja rendes fényerőre a világítást.

Az aszteroidát most már szabad szemmel is jól látni: apró, fűrészes peremű, repedezett szikla, amely fokozatosan növekszik.

– Az objektum lassul! Nem látom, hogyan, de lassul. Nem fog nekünk ütközni...

Nincs már szükség a pontos részletekre a távcső képernyőjén. Még néhány pillanat és az egész hegy itt tornyosul a közvetlen közelünkben, kétszáz méter távolságban, velünk pontosan megegyező sebességgel. Hatalmas sziklatömeg, ásványi csúcsokkal, csillogó kőrudakkal és kockákkal, kristályokkal és csövekkel, félgömbszerű ékkövekkel (energiacellákkal? esetleg ablakokkal?). Heinz átengedi a távcsövet Renének, René pedig tátott szájjal bámulja, ahogyan a kristályok belsejében nehezen kivehető alakok mozognak...

Hirtelen vagy egy tucat kristálykapu nyílik ki. Sötét testek áramlanak ki a világűrbe, vékony, fényes kötelekkel a sziklához kötve. A kötelek ezüst ökörnyálként csillognak a napsütésben. A lények gyors tempóban elindulnak felénk...

– Istenem, ezek félelmetesen néznek ki...

– Vagy inkább gusztustalanok. – Én inkább így nevezném.

– Negyvenen-ötvenen lehetnek! Ez az aszteroida olyan, mint egy kaptár.

– Nem látok külön űrruhát – jegyzi meg René, miután legyűrte az... igen, az undorát. – Ezek a kitinpáncélok nyilván kibírják a vákuumot. Az állkapcsuk zárva van. Vajon mekkora lehet az agyuk? Lehetséges, hogy speciálisan a világűrben yaló életre születtek? Vagy biotenyésztve lettek?

A lények most olyanok, mint óriás fekete skorpiók. Nyolc lábuk és kézre emlékeztető ízelt ollójuk van, némelyikük rúdhoz hasonló tárgyat tart. És persze állkapcsuk és csáprágójuk és karmuk van. Az ezüst fonalakat pókhoz hasonlóan a potrohúkból engedik ki.

Fénylő fonalakból álló háló közeledik felénk, terjed ki ránk.

– Óvakodj a skorpiótól, fiam, az állkapcsuk megmar, a karmuk megragad! Ezek skorpiók, űr-skorpiók!

– Szerintem is – bólint René és megragadja a karomat, hogy megnyugtasson.

– Nem tudnak a fedélzetre jönni – nyugtat mindenkit Natalya. – A zsilipek le vannak zárva.

Az első lény megáll a figyelőablak előtt. Hat lábán tapadókorongok jelennek meg bokában, azokkal rögzíti magát az üveghez: a lábfeje és a karmai hátrahajlanak közben. Mellső két lába három ízű és a belső felén karmok sorakoznak, imádkozó sáska módjára, de ezek karok módjára előre nyúlnak. Az egész lény akkora, mint egy nagyobb termetű kutya. A testét feszes, sötétlila színben csillogó kitin-páncél borítja. A potroha lila, rögbilabda-szerű nyúlványban végződik, ennek a végéből nyúlik ki az egészen az aszteroidáig húzódó ezüst fonál. Hegyes nyúlvány (fullánk talán?) nyúlik ki a hasából. A feje lecsiszolt kőre hasonlít, amely masszív, páncélozott nyakon ül. Vastag bajuszként kis csápocskák nyúlnak ki belőle, melyeket két félelmetes kinézetű, szorosan összezárt csáprágó keretez. Két üvegbúraszerű, osztott szem mered ránk rezzenéstelenül. Felkavarodik a gyomrom.

Egy másik lény sétál át az ablakon, ő a Pilgrim távolabbi feléről érkezik. Egy kis időre megpihen, az ezüst fonala végignyúlik az üvegen, aztán továbbsétál, a fonalát körbefonva az űrhajó burkolatán. A többiek a Pilgrim különféle kiálló alkatrészei köré tekerik a fonalaikat.

– Külön-külön nem tűnnek túl intelligensnek – mormogja René.– De nagyon is célratörően tevékenykednek. Az az érzésem, hogy ez itt az ablakon egy élő kamera, amelyik szemmel tart minket...

Ritchie elforgatja a külső kamerát, hogy befogja vele a fő légzsilipet. Négy lény áll rajta, karmuk között azokkal a vékony botocskákkal.

– Azok vágószerszámok!

– Trimble, öt másodperces lökést kérek, hogy eltávolodjunk tőlük.

Gus csak erre várt. Nagyot fújtat megkönnyebbülésében.

– Rendben! Tizenöt másodperc múlva, óra indul.

– Nyomáscsökkenés a fő légzsilipnél, uram! – kiált fel Natalya.

– Zárják le azt a szekciót!

–... kettő... egy... zéró... gyújtás! Krisztusom, nem mozdul a hajó! Csak körbefordulunk az aszteroida körül! Velünk együtt fordul! Ezek a fonalak nagyon erősek lehetnek!

Kamasarin helyet foglal a fegyverkezelő székében. Keze a lézerpultra siklik. Egy szikla szétrobban az aszteroidán, felszikrázik, majd széttörik egy kristály. Az egyik rovarlény felvillan és kisodródik az űrbe, a fonala elszakad... De csak egynek.

Kamasarin halkan káromkodik egy olyan nyelven, amit nemismerek fel. Továbbra is a lézerpulton zongorázik és közben kiabál:

– Rendben, figyelem mindenki! Ezek nem a barátaink. Trimble, állj készen a hajtóművek beindítására! Tíz másodperces figyelmeztetés az interfonon. A Híd csapat kivételével minden csapatnak irány a raktár. Kék csapat, elő a karabélyokkal! A zár kódja négyszer nulla, hét, kettő. Anders csapat, elő a felszíni ruhákkal! Mindenki felöltözik és felfegyverkezik. Lesz rá idő. Az idegeneknek át kell vágniuk magukat a külső és belső zsilipajtón, aztán a folyosó zárófalán. Az Anders csapat állást vesz fel a folyosón. Készüljetek fel a hirtelen nyomásesésre. A Wu csapat fedezi Anderséket. Addig kell feltartani őket, amíg ki nem szabadul a hajó. Ja, és még valami! Denby csapat, menjetek az űrsikló hangárhoz, lehet, hogy az idegenek ott is be akarnak jutni. Kék csapat, hagyjatok itt nekünk három felszíni ruhát. Aztán őrizzétek a hidat: Vasilenko idebent lesz, a Kék csapat odakint. Elzárjuk magunkat. Ne aggódjatok, ki fogjuk vágni magunkat! De most mindenki, nyomás, munkára, mozgás!

Miközben Peterrel, Zoével és Renével (mint a Denby csapat négy tagjával) együtt sietve indulunk a dolgunkra, még meghallok egyutolsó parancsot:

– Neil, reaktor kód vörös, készültség!

Mit jelenthet ez az utolsó parancs? De nem számít. Elindulunk a dolgunkra.

12

SZABADESÉSES MOSODA: van, aki káromkodik, de a legtöbben csak izgatottan suttognak. A felszíni ruhákat sokkal könnyebben és gyorsabban fel lehet ölteni, mint a többrétegű, masszív űrruhákat – mely utóbbiakból amúgy is csak négy darab van. Ezek képesek ellenállni a vákuumnak és a hidegnek, ha szükséges.

Az idő lelassul. Búvárok vagyunk, akik mindössze egyetlen lélegzetvételnyi levegővel úsznak a víz alatt. Felöltöztetem Petert, ő pedig engem, közben zordan elmosolyodik.

– Nem emlékeztet ez valamire, szerelmem?

– Dehogyisnem! Fogunk még valaha is...? – De ezt jobb nem kimondani. Gyorsan megigazítom Peter vörös hajfürtjeit, aztán felteszem a fejére a sisakot és lezárom.

A ruhába épített rádión át halljuk Kamasarin hangját.

– A légzsilipen belüli kamera még mindig vesz. A bejutott rovarok lecsatolták a fonalukat. Nagy léggömböket fújnak a potrohukból és kitapétázzák vele a légzsilipet. Szerintem valamiféle saját légzsilipet akarnak építeni. Egy újabb rovar jut be. Aztán még egy. Az első négy nekiállt a belső ajtónak. Vagy egy tucatnyi fonalat elvágtam már. Most próbáld, Trimble!

– Gyújtás tíz másodperc múlva, óra indul.

Mégfeszítjük magunkat.

– Nem működik.

– A folyosón kicsit csökkent a légnyomás... A légnyomás helyreállt. Ez az ő légzsilipjük. Azért csak folytassátok az öltözködést. Lehet, hogy gázt használnak, vagy valamit a levegőbe fecskendeznek. A belső légzsilip negyed részben átvágva. Anders csapat, helyzet?

– Mindjárt készen vagyunk... Igen, készen vagyunk!

Ritchie és Natalya már kinyitották a fegyveres szekrényeket. L-27-es lézerkarabélyok sorakoznak bennük: tömzsi, szalámira emlékeztető rudak, rajtuk rövidke tus és pisztolyszerű markolat. Aztán mindketten a levegőben úszva nekilendülnek. Mögöttük három tartalék felszíni ruha úszik ki a szekrényből és fúvódik fel, akár valami puha embertest.

 

– Denby csapat?

– Már majdnem a hangárnál vagyunk.

– Wu csapat?

– Helyünkön vagyunk.

– Anders?

– Izzást látok a válaszfalon. Most egy kis lyuk, fényesen izzik. A vágás lassan folytatódik az óramutató járásával megegyező irányban.

– Nem számít az irány. Nyissatok tüzet, amint meglátjátok őket! Tartsátok fel őket! Szerintem a fonalak felét már elvágtuk.

– Az egyiket újra megkötik – szólal meg Kendrick hangja. – Nézzétek, tíz óránál.

Mi, a Denby csapat négy tagja, átcsúszunk a légzsilipen a hangár vákuumjába. A két egyforma űrsikló ott pihen, orral a kijárati légzsilip felé fordulva.

– Denby, nyissátok ki mindkét sikló légzsilipjét! A hangár bejáratát a légzsilipből fedezzétek...

– Az ajtó mindjárt megadja magát – mondja Heinz. – Készen állunk a tüzelésre.

Peter és én behúzódunk az Alpha légzsilipje mögé. René és Zoe eltűntek a Beta túlsó vége mögött. Innen nem látszik az ő légzsilipjük. A hangár bejáratából sem látszanak. Erre nem gondolt volna Kamasarin? Ah, de hát azt akarja, hogy az emberek beszálljanak a siklókba, vagy legalábbis majdnem beszálljanak, abban az esetben, ha... nem, ez elképzelhetetlen. Ezt nem merné nyílt csatornán elmondani. Legalábbis még nem.

– Kék csapat, fedezzétek a keresztfolyosót a hangár végétől! Fedezéknek használjátok a hangár légzsilipet! 

Igazam van. Ritchie, a pilótánk, nincs itt. Kamasarin négy pszichést rendelt az űrsiklókhoz. Talán még mindig felvehetjük a kapcsolatot az Úr Világával a saját feltételei szerint. Vagy az is lehet, hogy Kamasarin egyszerűen azt akarja, hogy ne legyünk útban?

– Achtung!Az ajtónak vége. Tűz! Tűz!

Egy nő felsikolt...

– Lerohanták Matsumurát! – kiabálja Heinz. – Átrepültek a lézertűzön, egyenesen őrá. Az egyiket kettévágta egy lézer, de úgy fest, még mindig tevékenykedik. A potrohukból jövő ezüstös fonalak... körbecsavarják vele. Ne lőjetek rá! Lőjetek az ajtóra.

Sachiko felsikít.

– Csönd legyen! – Ez ki volt? Salman? A sikítás hirtelen abbamarad. Túl hirtelen.

– Engem is elkaptak! – kiáltja Heinz. – Becsavarnak fonálba. Nem tudok... a fullánk! A fül... – A hangja elcsuklik.

– Itt Wu beszél. Elkapták Anderst és Baqlit. Rovarlények vannak köztük és közöttünk. Ne lőj rájuk, Li! Embereket találhatsz el...

– A D válaszfal tíz másodperc múlva lezáródik. Kifelé onnan, Wu csapat!

– Itt jönnek. Dögöljetek meg!

Női kiáltás hallatszik. Vajon Li az? Ez a kiáltás is abbamarad.

Mi folyik itt? A hangárban ijesztő a nagy csönd, a nyugalom. A nem látott, csak hallott csata káosza minket is megsüketít és megbénít. Ha nem mozdulunk és várunk, talán az egész szertefoszlik. Talán csak érzékcsalódás, félrehallás, álomhangok, amelyekhez semmilyen kép vagy mozgás nem társul. Fegyvereinket varázspálcaként magunk elé tartjuk, hogy elhárítsuk a láthatatlan veszedelmet. Ó Istenem, felbukkan előttem Jacobik arca, hatalmas, duzzadt és kékes színű, a szeme kidülledt a gyönyörtől és az iszonyattól egyszerre... Miért? Egy halálfej! A halál képe. Kamasarin hangja ment ki a rettenetből. Közelebbről hallom, mint a saját zihálásomat.

– Csönd legyen, mindenki! Danby csapat, szálljatok fel mindkét űrsiklóra! Kék csapat, szálljatok fel velük ti is! Készítsétek fel a siklókat az indulásra. És a légzsilipjeit hagyjátok nyitva, hogy... – Elcsuklik a hangja. Vagy lehet, hogy csak hirtelen vett levegőt? –...más menekülőket felvegyetek. Ti hárman, induljatok!

Ez utóbbi nyilván Kendrickre, Gusra és Natalyára vonatkozott. Ám ebben a pillanatban a légzsilip befordul és egy alak (kék ruhás) jelenik meg. Kis híján tüzet nyitok. Egy pillanatig az alak arcvédőjén Jacobik halál-arca tükröződik. Ezzel a képpel nem maradhatok egyedül egy ilyen kis űrsiklóban, még úgy sem, hogy Peter velem van. Ritchie felénk suhan. Peter mindhármunkat beforgat a zsilipen át az űrsiklóba.

– Most még megléphetünk – lihegi Gus.

– Gyerünk, gyerünk! Túlterhelem a reaktort. Ha ezek a lények megkaparintják a piramist és használni is képesek...! Tűnjetek innen! Én maradok.

– De nem lehet túlterhelni a reaktort.

– De még mennyire, hogy lehet! – Kendrick, most. – Már el is kezdtem a szekvenciát. Így kell lennie.

– Ezt sosem mondták el nekünk.

– Szeretted volna tudni, Gus? Kifelé!

– A szabályozó rudak visszahúzódnak. Kritikus tömeg kialakulása fog következni. Figyeljetek, figyeljetek: tizenöt perc múlva aki még a fedélzeten tartózkodik, az megsemmisül az atomrobbanásban. Menjetek... el arra a holdra. Az Úr legyen veletek. Tíz másodperc múlva lezárom a vezérlő fedélzetet. Te is kifelé, Neil! – Vajon miért marad? A kapitány a hajóval süllyedjen el? De nem: az önmegsemmisítő szekvencia a vezérlőből még leállítható. Meg kell védenie.

Ritchie beköti magát a pilótaülésbe. Az űrsikló meglehetősen szűk belülről. A belső terének több, mint a felét raktárak, víztartályok, légtartályok, WC, robotszakács, megfigyelő műszerek és hasonlók foglalják el. Ha a négy ülést ággyá nyitjuk ki, akkor egyáltalán nem marad szabad hely. Ritchie kesztyűs kézzel kapcsolókat kapcsolgat.

Visítás. Mintha egy sarokba szorított malac lenne az. Gus?

Orosz kiabálás: Natalya... vajon mit kiált?

– Beta sikló, vétel – mondja Ritchie nyugodt hangon.

– René vagyok. A pilótaülésben ülök. Most mit csináljunk? Egyikünk sem pilóta! Várjunk Gusra vagy Neilre?

– Rovarlények tartanak a reaktorterem felé – kiáltja Kendrick, valahonnan. – Hárman, négyen vannak. Biztosan érzékelik a...

Kamasarin újra káromkodik azon a furcsa nyelven. Mongol talán? Vagy jakut? 

– Ha rájönnek, Neil! Ha ezek a lények képesek gondolkodni. Ha feláldozzák magukat, ahogy tették korábban is. Akkor talán lesz idejük leállítani. Imádkozzunk, hogy soha ne használhassák a piramist. Az ilyen robotlényeknek nincs elég lelkük hozzá, hogy működésre bírják! Az őket irányító elme azonban, már ha létezik ilyen...

– Majd én feltartóztatom őket. Odamegyek. Néhány percet biztosan nyerünk...

– Igen, Neil. Csináld!

– Negatív, René – feleli Ritchie. – Nincs több időnk. Majd távirányítással kiviszlek innen benneteket. És most figyelj: nyomd meg a tápegység főkapcsolót. Piros színű, bal oldalt lent. Felirat is van rajta. Megvan? Most kapcsolj robotpilótára: bal oldalt fent, narancssárga tekerőgomb. Fordítsd jobbra, először ON, majd REMOTE állásba.

Érzem inkább, mint hallom, hogy az Alpha űrsikló életre kel.

– Ritchie, valaki jön!

Egyetlen, törékeny kis alak támolyog ki a hangár zsilipajtaján. Azonnal aBeta felé repül, mert az van közelebb hozzá. Rossz választás, a Beta légzsilipje éppen a másik oldalra van fordítva.

– Wu. A rovarlények szorosan mögöttem. Csak én maradtam meg.

Röptében szétcsapja a karját, amint rádöbben, hogy rossz sikló felé úszik. Szó nélkül megfordul, elkapja az űrsikló kiálló peremét, felhúzódzkodik és eltűnik a másik oldalon.

– Mindkét sikló kész az indulásra? – kérdi parancsoló hangon Kamasarin. – Arra várok, hogy kinyissam a hangár ajtaját. A lények a vezérlőfedélzet ajtajának túloldalán vannak már.

– Nem még! Wu!

– Igen. A légzsilipedben vagyok, Beta.

A hangár zsilipajtaja fordulni kezd. A lények nem átvágják magukat, hanem az ajtó vezérlőszerkezetét használják!

– Mindkét sikló készen áll, uram!

A hangár külső zsilipajtaja lassan szétnyílik. Odakint feldereng a gázóriás narancs fénye. A felnyíló rés bal felső sarkában a világűr sötétjét hirtelen egy ezüst fonál hasítja ketté. A rovarlények egyik fonala. ÉppenBeta útjában feszül. Valószínűleg. Egy rovarlény húzza fel magát a kitárt zsilipajtó peremén – épp akkor, amikor Ritchie lecsap a kioldógombra. Mindkét karcsú, deltaszárnyú űrsikló egyszerre lendül előre. A lény pedig keresztülveti magát a nyíláson, maga után ezüst vonalat húzva...

ABetafélrelöki a lényt, aki megperdül és kirepül a világűrbe.

A Beta függőleges vezérsíkjának szénszál belépő éle nekiütközik az ezüst fonálnak. A fonál megnyúlik, megfeszül, de nem szakad el. A Beta oldalt lendül, a jobb oldali szárnya magasba emelkedik, a bal oldali szárnya nekiütközik a fedélzetnek.

De kiszabadul... előre a sötét éjszakába, egyre távolodva, ferdén. Piros vészfény villan fel Ritchie előtt. Riadócsengő szólal meg.

– Beta! Rendben vagytok?

– Asszem. Igen. Nagy lökést kaptunk. De nem sérültünk meg. Nem tudom, történt-e rongálódás. Most mit csináljunk?

Ritchie jobb szeme megrándul az áttetsző sisaklemez mögött. Felemeli kesztyűs kezét, mintha csak egy sisakján belül röpködő legyet akarna elhessegetni.

– Kikapcsolom a hajtóműveket, mielőtt nagyon elsodródnánk egymástól. Nyugi. A Pilgrimtől elég gyorsan távolodunk. Egy darabig siklunk. Nincs semmi gáz. Legalább jó irányba tartunk. Odarepülök hozzátok, hogy megnézzük a rongálódást. Aztán beállítom a manőverező hajtóműveiteket, hogy stabilizálja a pályátokat, aztán összekapcsolódunk, hogy együtt gyorsítsunk. Kikapcsolnád a robotpilótát?

– Na jó – hangzik a válasz bizonytalanul.

– Vegyük le a sisakokat, hogy spóroljunk az oxigénnel.

* * *

– Hívnád a Pilgrimet, mielőtt a reaktor felrobbanna? Ritchie, kérlek! Nem lehet már sok idő hátra.

Ritchie bosszúsan néz rám.

– Minek? Ott már csak rovarlények vannak.

– Kérlek! Hogy elbúcsúzhassunk. Még akkor is, ha senki sem hallja. Hogy elbúcsúzhassunk a Földtől.

– Tisztelgés? – Ritchie bekapcsolja a rádiót. – Itt Alpha űrsikló, hívom a Pilgrimet. Hallotok engem?

A rádió recseg egyet, de senki sem felel.

– Itt Alpha űrsikló. Biztonságban vagyunk. Betahasonlóképpen. Viszontlátásra. Viszontlátásra.

A sisakjainkat levéve ülünk, várjuk, ahogy az utolsó percek is eltelnek és a kicsinyke visszapillantó monitorra bámulunk. A Pilgrim és az aszteroida most már túl messze vannak, szabad szemmel nem is látszanak, de tudjuk, hogy a robbanás fénye nagyon is jól látható lesz.

Várunk hát.

– Nem történt semmi – mondja végül Ritchie. – Nem robbant fel. Mit is mondott Kamasarin? Ha azok a lények rájönnek, hogyan tudják leállítani... Istenem, hát rájöttek. Istenem a Mennyországban, imádkozzunk, hogy ne találják meg az utat a Földhöz a hipertéren át!

– Mennyország? De hát ez itt a Mennyország, Ritchie! Nézd, ottvan az Úr Világa odakint, körülötte pedig a Mennyország. És mik vártak ránk? Ördögök. Mocskos dolgok. Fullánkokkal, amiket belénk szúrnak és karmokkal, amikkel széttépnek. Kommunikációra képtelen lények. Vagy képesek, de nem hajlandóak. Mindegy. – Peter megszorítja a kesztyűmet. – Itt vártak. Ha Ritchie nem jutott volna fel a siklóra, mi sem lennénk már. Porszemek lennénk, amiket elsodorna a szél.

– A híradások figyelmeztettek a háborúra, drágám. Még mindig nem tudjuk, miféle ez a háború. Lehet, hogy a rovarok az őellenségeik, akik megpróbálták megakadályozni, hogy mi idejöjjünk. Na, hát pofára estek, a fenébe is! Sikerült meglógnunk.

– Szerintem még nem is láttuk az ellenséget. Nem láttuk azt, ami irányította ezeket. Egyszerűen félresöpörtek minket, rögtön a legelején.

– Ne legyél már ilyen rohadtul pesszimista!

Ritchie köhög egyet.

– Beszélnem kell Renével. Bediliznek, ha magukra hagyva kell sodródniuk a világűrben.

 

Nemsokára a Beta hátsó részét nézzük. Ott lebeg előttünk negyven méterre a világűrben és szemmel láthatóan nem moccan. A bal oldali vízszintes vezérsíkok jól láthatóan elgörbültek, az egyik eléggé csúnyán.

– Hát ezzel aztán nem lehet visszatérni a bolygóra! – nevet Ritchie keserű hangon. – Visszatérni, bah! Egy olyan világról beszélek, amit soha még nem is láttunk! Szerintem, ha hozzánk kapcsolnám a leszállás idejére, az nagy őrültség lenne, finoman fogalmazva. Oké, ti hárman odaát, megvan, hogy mit csinálunk. Egymás mögé manőverezünk, aztán bekapcsoljátok a robotpilótát és szépen hold körüli pályára állunk. Ha ez megvan, akkor egyesével átjöttök ide hozzánk, aztán leszállunk az Alphával. De csak az utolsó pillanatban jöhettek át. Egyrészt nagyon kevés itt a hely, másrészt nem akarjuk kimeríteni az Alpha készleteit. Aztán a Beta itt marad parkolni egy kicsit.

– Csak egy apró észrevétel – hallatszik Zoe hangja. – Mégis hogyan fogunk átmenni hozzátok?

– Életmentő kötélen. Majd én összeütöm. Nem nagy ügy, csukott szemmel is áthúzhatjátok magatokat ide. Súlytalanul fogtok lebegni. (Talán jobb is, ha becsukják a szemüket – motyogja Ritchie, csak nekünk.) Oké, még van egy kis távolság, amit meg kell tennünk a hold körüli pályához. A gázóriás gravitációja szépen felgyorsít minket, de majd le kell fékeznünk, különben túl gyorsan fogunk haladni a pályára álláshoz. Kiszámítom a hozzávetőleges siklószöget a kezdősebességet, ez kábé egy óra a számítógéppel. Holnap finomítunk rajta pályakorrekciókkal.

– Egy óra? – tiltakozik René. – Nem kellene lelépnünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk?

– Ne aggódjon, monsieur. A lelépésünk folyamatban van azóta, hogy eltávolodtunk a Pilgrimtől. És az egy óra nagyon hamar eltelik, higyje el. A számítógépet nem frissítettük már egy ideje és a navigációs csillagok mind elmozdultak azóta. Van egy számítógépünk, egy Hewlett-Packard, egy szextáns és némi tudás a fejemben. Egy százalék eltérés a kezdősebességben óriási különbséget jelent a repülési idő tekintetében. A megfelelő sebességgel kell megérkeznünk, és pont akkor, amikor a hold megérkezett a mi oldalunkra.

– Igazad van. Elnézést kérek.

– Semmi gáz. Ha ki akarod használni az időt, találd ki, hogyan használjuk a radart, hogy figyeljük, nem követnek-e bennünket.

– Én értek a radarokhoz – hallatszik Wu hangja.

– Nem semmi vagy, hölgyem – feleli Ritchie, és szemmel láthatóan komolyan is gondolja.

13

MINT EGY HATALMAS ÉRETT barack, lila és narancs csíkos nappal, arany és króm-ezüst éjszaka. A gázóriás derekát övező élénk sáfrányszínű sávot sötétebb, bronz színű szegély keretezi. Mintha egy jól öltözött, középkorú hölgyet és divatos sálját látnánk egy kellemes, őszi napon. A kép azonban csalóka és a valóság csöppet sem hasonlít az őszre: odalent gigantikus hurrikánok tombolnak, bolygó méretű tornádók és viharok háborúznak egymással.

A bal oldali ablakból a holdvilág látszik, amely körül keringünk. Levegőburka halvány lilás ködöt lehel az éjfekete világűr felé.

Elsuhanunk a kopár, barna fennsík felett, alattunk a táj víztelen, elhagyatott és töredezett. A régebbi idők meteor becsapódásai nyomán keletkezett krátereket szinte teljesen erodálta már a szél. A bolygó itt nyújtózkodik tojás gyanánt az ura felé, itt a levegő ritka.

Távolabb jégsapkás, csipkés hegyek emelkednek, melyek leginkább az ősszel lehullott és megfagyott avarhoz hasonlatosak. Ezek a hegyek valójában egy kicsit alacsonyabbak, mint maga a fennsík. Ahogy a gázóriás lesüllyed a láthatár alá, úgy süllyed le maga az egész táj is, míg végül azon kapjuk magunkat, hogy felhőkkel borított, kék óceán fölött járunk. A bolygó ezen feléről a gázóriást sosem látni. Ezen félteke halandója számára delejig hatoló döbbenetet jelenthet, amikor először mássza meg ezeket a hegyeket és meglátja az óriás narancs gömböt az égen, ahol az mindig is volt! (Ha vannak itt egyáltalán halandók... Hiszen elvileg itt mindenki halhatatlan...)

Ritchie a légzsilipnél lebeg az felszíni ruhájában, ellenőrzi a termosztátot és a gázpisztolyt, miközben én tartom neki a sisakját. Erős, vékony drótok lógnak a derekáról.

Tőlünk alig ötven méternyire a Beta lebeg az űrben, fejjel lefelé, hogy a két űrsikló külső légzsilipje éppen szembenézzen egymással.

Odalent, a bolygó vizes felén három óceán látszik, amelyet hatalmas, fordított Y betűre emlékeztető szárazföldek választanak el egymástól. A déli és a keleti óceánból hatalmas szigetek emelkednek, a nyugati óceán viszont (amely fölött éppen lebegünk) mentes mindenféle szárazföldtől. A nagyfelbontású kamerák sajnos a Pilgrimen maradtak.

Ahogy a délnyugati földnyelv lassan alánk fordul, Ritchie felhúzza a sisakját és előreúszik a légzsilipbe. Ahogy a bolygó eltakarja az Eridani 82-ből áradó sugárzást, Ritchie finoman elindul kifelé a világűrbe...

Könnyedén halad.

Húsz percünk van hátra addig, amíg megkerüljük a bolygó takarását és felbukkan a hajnal a másik oldalon. Ritchie lassan lebeg előre, kis gázlökésekkel korrigálja pályáját.

Végre nekiütközik Beta légzsilipjének, egy rövid kötéllel rögzíti magát. Aztán kinyúl, megfogja az áthúzott drótot és egy karabinerrel rögzíti. Aztán beúszik a légzsilipbe és befordul vele Beta belsejébe.

– Remek munka, Ritchie – dicséri Wu a rádión keresztül. – Nagyon jó. Okos kis egér!

Nevetés.

– Bravó! – Mi ez a nagy nevetés. Mit művelhet Wu? Megöleli Ritchie-t?

Nem sokkal később a nap felragyog a keleti láthatáron.

 

Együtt vagyunk hatan azAlphában. Azon töprengünk, hogy hol fogunk leszállni. A kis űrsikló most aztán alaposan meg van tömve, meglehetősen büdös is lett, de ez nem zavar minket. Most nem. Egy napig, két napig, három napig is simán kibírjuk.

Polaroid fényképezőgépeinkkel tarkabarka kirakóst készítettünk a bolygó középső vidékeinek légifényképeiből. Sok rész még mindig vagy hiányzik, vagy felhők takarják. A mozaikot a kabintetőre ragasztottuk kék gyurmaragasztóval. Ebből és a kézi rajzainkból Wu – elismerésre méltó művészi tehetséggel – megrajzolta a bolygó térképét. Wu rajztehetsége olyan oldalát fedte fel, amely meglepett minket. De azt hiszem, ez hozzá kell tartozzon az eredeti szakmájához. A történész, a hivatalos történelem jegyzője sem tesz mást, mint egy ideális térképet rajzol a felderített események fölé. Wu világtérképe is egy ilyen ideális térkép. A bolygó odalent csak megközelíteni tudja ezt.

– Három órányi cirkálásra van elég üzemanyagunk, aztán le kell szállnunk – kalkulál Ritchie. – Vagy, ha vissza akarunk jutni orbitális pályára, akkor tizenöt percre elég az üzemanyag. Ez utóbbinak persze nincs sok értelme, nem igaz? Szóval körülbelül tizenkilencezer kilométert tudunk megtenni. Az űrsikló VTOL képes (VTOL = Vertical Takeoff and Landing = függőleges felszállás és leszállás – a fordító megjegyzése), így aztán majdnem mindegy, hogy hol szállunk le. Bár, ahogy mondják, az életünk hátralévő része abban a pillanatban fog elkezdődni.

Félénken Wura mosolyog. Az elmúlt három napban az űrsikló aprócska lakóterében a fényképezés és a térképrajzolás közben érzelmi kapcsolat kezdett kialakulni a fiatal amerikai és az idősebb kínai nő között. A férfi a pilóta, a nő pedig a navigátor, akik együtt térképezik fel az új, ismeretlen vidéket. Mintha Wu hasonló szerepet töltene be Ritchie jövőjében is: az ismeretlen feltérképezőjét.

– Kár, hogy Ritchie-nek neveztek el – mondta egyszer viccelődve.

– Olyan, mintha kivételezett, mintha gazdag lennék (angolul rich = gazdag – a fordító megjegyzése).

Wu elmosolyodott.

– Ó, kivételezettek mindig vannak. Még a legjobb népi demokráciákban is. Sőt, ott talán még inkább.

Különös egy beismerés.

A csoport érzelmi egyenlete az alábbi módon épül fel: vagyunk mi négyen, a két szerelmespár. Ritchie és Wu pedig a saját, különös táncukat járják. Szemmel láthatóan Wu elhatározta, hogy elegánsan és a részletekre is ügyelve fogja járni ezt a táncot.

– Nyilvánvaló, hogy valahol az óceáni féltekén kell leszállnunk – mondja René. – A szárazföldi félteke teljesen halott. Még a szélső vidékei is kipusztultak. Fantasztikus élmény lehet felnézni az égboltra onnan, de nekünk inkább életet kell keresnünk. A kérdés szerintem az, hogy a nagy szárazföld partján szállunk-e le, vagy pedig valamelyik szigetet választjuk? Szerintem el kellene kerülnünk a szigeteket, még akkor is, ha országnyi méretűek.

– Nem szeretnénk ott ragadni egy átkozott szigeten – bólint Ritchie.

– Még akkor sem, ha az Szumátra méretű. Nem, ha van odalent kereskedelem, ipar, civilizáció, akkor annak a szárazföld mentén kell lennie. Itt lent, az egyenlítő közelében, ahol a három szárazföldlánc találkozik, itt kell lennie az élet központjának.

Ritchie Wuhoz fordul, mint döntőbíróhoz.

– Az északi rész túl hideg, és ahol a nyugati lánc találkozik a fő szárazfölddel – Wu a térképére mutat –, ahol ez a nagy folyó beletorkollik a tengerbe. Ott nyilván mocsaras a vidék. Én az egyik nagyobb partközeli szigetre szavazok itt a Távol-keleten. – Elmosolyodik. – Nem a származásom miatt. Itt két óceán között leszünk, mindkét óceánban nagyobb szigetek vannak, és nincs messze a főszárazföld sem.

– Bárcsak válaszolnának a rádiójelekre! Akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne. Gondolom a piramisnak ez volt az egyik feladata.

– Lehet, hogy Isten nem használ rádiókat? – gúnyolódik finoman Zoe. – Végül is próféciák útján kommunikáltak velünk. Aztán eljöttünk az időtlen időn át erre a helyre. Lehet, hogy a rádió itt annyira jelentéktelen, mint... – Hagyja, hogy a befejezetlen mondat a levegőben lebegjen.

– A lenti világ egy tökéletesen normális fizikai világ – csattan fel Ritchie. Váratlan reakció. Lehetséges, hogy ennyi nap szoros bezártság után a baráti viszonyok az ellenkezőjére fordulnak. Tényleg lekell már szállnunk.

– Van valaki, aki nem ért egyet? Mármint Wu javaslatával, úgy értem.

Senkinek nincs ellenvetése.

Ritchie mutatóujjával rábök a térképre.

– Jól van. Akkor oda leszállunk.