ÖTÖDIK RÉSZ –MENKA SZEME

 

 

 

35

A HEGYBÉLI LYUK egy sok kilométer hosszú, egyenes alagút, amelyet nagyon régen vájtak a hegybe. Az alagút magas, szeles, sőt, egy kicsit még emelkedik is befelé menet. Micsoda nagyszerű, ókori mérnöki munka! (Egészen pontosan modernkori mérnöki munka – ezen a világon azonban a „modernben” a múlt és az ókor tért vissza...) Az alagút sziklafala halvány tengerkék színben foszforeszkál, ez vagy természetes adottság, vagy mesterségesen csinálták. Már fél kilométernyire járunk az alagútban, amikor elhaladunk egy Menkából rhaniqháton visszatérő hős mellett. A rhaniq után kötött szekéren hordók ülnek, a hordókban csillogó homok... Intünk neki és továbbhaladunk.

– Ez valami raktárrendszer? – töpreng René. – Trillió és trillió szilikonchip van szétszórva Menkán és csak arra várnak, hogy felprogramozzák őket... gondolatokkal. A Menka Szeme által visszavert fényben... a fény csak az egyik irányba vibrál... – Elcsuklik a hangja.– Nem tudom megfogni ezt az egészet. Olyan, mintha valami mindig megakadályozna, hogy megértsem.

Enyhe szél érződik az alagútban. Különböző lenne a légnyomás a hegy két oldala között? Vagy mibennünk van ez a nyomás? Ezt érziRené?

Ha az askák... a lelkek... mind csak alprogramok, amelyek hisznek a saját független létezésükben, és mégis képesek összeállni egy nagyobb szuperprogrammá, amit azonban nem ismernek fel...És ha ez a szuperprogram energiát nyer és megnövelt létezést, akkor minél több alprogram csatlakozik hozzá... – Ásít egyet.

Én is álmos vagyok. Annyira nyugodt itt minden. A rhaniq mozgása hűsítő masszás... Monoton az alagút nagyon. Álmosító ez a kék fény.

Álmosító.

 

Összegyűltünk a közösségi szobában. K kapitány, Heinz, Zoe és én hallgatjuk Salmant, aki éppen előad.

– De hát nem látjátok, hogy létezik egy magasabb szint... a kreatív gondolat, a tiszta potenciál szintje? Ez a hipertér. Éppen most vágunk át rajta: olyan ez, mintha varázsszőnyegen utaznánk. A Földön látott angyalok erről a magasabb szintről valók, ez az, amit mi úgy hívunk, hogy „Nagyúr Jelenléte”, hadrat al-rububiyya. Ezt elég nehéz lenne elmagyarázni az Egyesült Űrhatóságnak, nemigaz? – Salman eivigyorodik. – Ez nem elérhető az alacsonyabb szintű világ objektív eszközei számára. Ez az alacsonyabb szintű világ az érzékszervekkel érzékelhető jelenségek világa, amit mi úgy hívunk, hogy mushahada.

– De egy gép azért létezik – tiltakozik Heinz. – A hipertér hajtómű eléggé kézzel fogható gépezet.

– Ez nem olyan gép, amit mi valaha is képesek lettünk volna megépíteni. Ezt... úgy fecskendezték be a valóságunkba. Olyan, mint egy szerszám, amelyet egy angyal a saját anyagából formázott. De nem szabad úgy gondolnunk az angyalra, mint „személyre”, mert tudom, hogy általában így képzeljük őket. Az angyal a felsőbb szint esszenciájának egy része.

– Milyen jó, hogy Madame Wu nem hall minket! – kuncogok.

– Ja, az angyal egy anomália – bólint Heinz. – Egyfajta permanens csoda, amelyet egy hatalmas erő tart létezésben... és ugyanez az erő minket használ arra, hogy fenntartsuk a hajtómű valóságosságát. Csatornák vagyunk, magasabb erők közvetítői. De mi az átmenet egy pillanatnyi jelenés és egy olyan valami között, ami hosszú időn keresztül létezik a valóságban? Nincs meg a fizikai tudásunk ahhoz, hogy ezt megvitathassuk.

– Itt vagyunk mi magunk – ragaszkodik a magáéhoz Salman. – Nekünk vannak szubjektív eszközeink. 

K kapitány elmosolyodik, nyilvánvalóan elképzeli, micsoda nagyszerű paranormális technológia fog kibontakozni ezen expedíciótapasztalataiból.

– Talán olyan ez, mint ahogy a költő fogalmaz Oroszországról. „Nem értheted meg Oroszországot az elméddel; csak hiheted!”.– (Grigory; ismerlek! Hiszen te voltam!)

– Fel kell állítanunk néhány tapasztalati egyenletet – bólint Heinz. – Tenzor analízist kell végezni azzal kapcsolatban, ahogy az „angyali”, archetipikus szint átfordítódik tényleges eseményekké. Mintha az egyik rendszer koordinátáit átalakítanánk egy másik rendszer koordinátáivá. De ezt a közönséges ébredő valóságon kívülről kell végrehajtani.

Közönséges ébredő valóság.

Hirtelen rádöbbenek. Hol és miért és hogyan.

– Figyeljetek ide, mindenki! Ez már megtörtént! És most újra történik, az időn kívül... számomra az álmok terében, számotokra az emlékek terében. Heinz, Grigory, Salman: ti együtt börtönbe vagytok zárva az emlékek terében. Egyáltalán nem igaz, hogy az Úr Világa felé tartotok éppen. Már ott vagytok! A világűrben vagytok az Úr Világa naprendszerében. Foglyul ejtettek óriási rovarlények, amelyeket valamiféle kollektív elme irányít... és az elméteket, az emlékeiteket fürkészik! Én lent vagyok az Úr Világán, de veletek is kapcsolatban állok... mivel mindannyian alapvetően egyek vagyunk: egyek a végső Képzelésben! Istenem, ezek a rovarok épp most próbáltak megölni minket, hogy ne juthassunk el oda, ahová megyünk. Rettenetes veszélyben vagytok!

– Ez őrültség – ráncolja a szemöldökét Heinz. – Először megtámadtuk magunkat, hála Jacobik barátunknak...

– Ne idézd meg őt, még megjelenik! – Mintha nem bujkálna máris a közelben.

– Várjunk – mondja K kapitány nyugodtan. – Csak nyugodtan. Koncentráljunk. Emlékszel Szamarkandra, Salman? Találkoztunk ott.Ez mind igaz. Fátylakról beszéltél. Fátyol borítja a szemünket!

Salman mereven néz.

– Igen... igen! Emlékszem! Grigory, már használjuk is ezeket a szubjektív eszközöket. Mi vagyunk azok. Az emlékeink nyelvvé váltak. Fátylak? Grigory, a Fátyollény! A Sátán! – Azt hiszem, ezt mondja. Valami ilyesmit. 

Heinz meghúzogatja a szakállát.

– Ez igaz? Lehet, hogy azért nem tudunk közvetlenül kommunikálni ezekkel az idegenekkel, mert mások a működési elveink. Ezért aztán nekik kell minket használniuk a kommunikációra.

– Kommunikációra? – kiáltom. – Ők az ellenség. „Háború dúl a Mennyországban”, emlékeztek? „Gyertek az Úr Világába, gyertek a sikerhez!” A kezükben vagytok... vagy a karmukban. Épp most próbáltak megölni minket. Én szabad vagyok... az Úr Világában lovagolok. Zoe is. De Zoe csak egy tükörkép itt. Egy perszona, az emlékezetetek képződménye. Látjátok, nem szól semmit. Megdermedt. Nem tud kapcsolódni a párbeszédünkhöz. Nincs benne helye.

Zoe hideg hangon felkacag.

– Egy frászt, Amy! Egy nagy frászt. Itt vagyok én is, ahogyan te is. Valahol félúton vagyunk abban a hosszú lyukban és rhaniqháton ülünk, igaz? És benne vagyunk a Csoport-lények kísérletében is, pontosan a legközepén. Fel tudjuk ébreszteni ezeket az embereket, Amy? Tudunk nekik segíteni, hogy visszafoglalják a valódi Pilgrimet? Vagy még túl korai? Várnunk kell még, amíg fel nem tudjuk használni azokat a képességeket, amiket a getkaiak használtak tegnap, igaz? – Körülbámul a szobában. – Bárcsak mind ki tudnátok nyitni a szemeteket!

K kapitány megköszörüli a torkát.

– Nem normális módon jöttél ide, Dove. Képességről volt szó. Mi az?

– Ja, hogy az! – Zoe és én egymásra pillantunk... mivel itt az álmok és az emlékek terében nem borít minket aranyszínű szőrzet. Zoe ismét fekete, én pedig fehér. Zoe szélesen elvigyorodik. Ezek semmit nem tudnak a szimbiótáról.

– Olyan, mint a szőr, aranyszínű szálak. A bőrünkből nőnek ki ésaz egész testünket beborítják... – Mesélek nekik az aranyszínű bundáról és a közös álmokról, a Teremtés forrásairól és az Úr Világa csodájáról. Mesélek nekik Darshanorról és az Emlékek Homokjáról, amelyet nemsokára taposni fog lábunk, és a kettős halálról, amely átalakít majd minket.

Salman ijedtnek tűnik.

– Ha eltávolítják a pecsétet ennek az alsóbb szintű világnak a kincsesládájáról, akkor semmi sem marad meg abból, amit az Isten belerakott. Minden át lesz transzportálva a másik világba. Grigory, aHarxine-ok...

– Más világok is csatlakoznak a hálózathoz, Salman kedves. A getkaiak nagyon is jól tudják, hogyan kell érintetlenül megőrizni a világ alapjait.

– Nézzétek! – Heinz a robotszakácsra mutat. A képernyője kivilágosodott.

 

– Üdvözlet nektek, emberek. Mi a Harxine Paraszámítógépek vagyunk. A csoportos emlékek terében vagytok és az elmétekben vendégeskednek. A Fátyollény cenzúrairányítása alatt állnak, de egyelőre még nem tudnak csapást intézni ellenünk. Hamarosan képesek lesznek rá, és ti sajnálatos módon abban a pillanatban el lesztek pusztítva, hacsak nem lesznek képesek áttörni a saját akaratuk fátylán. A Csoport-lényeink már be vannak programozva erre az elpusztításra. Mindazonáltal mélyen bánjuk, hogy így kell tennünk.

K kapitány sarkon perdül.

– Dove? Denby?

Zoe döbbentnek és zavartnak tűnik. De én tudom, mi történik. Most áramlik belé minden. Összeáll a kép, méghozzá lenyűgöző módon. És mindezt újra darabokra lehet szedni és elrejteni a darabkákat... és az Úr Világa és más világok fölött tenyésző entitás gonosz akarata szerint! K kapitány és Heinz és a többiek megsemmisülnek amiatt, amire mi készülünk. És a Földet a saját hipertéri ölelésében elnyeli ez a bukott angyal...

– Iblis – suttogja Salman. – Aki visszafordítja a Teremtést. Meg kell halnunk, Amy, meg kell halnunk. A Harxine-ok sokkal fontosabbak, mint néhány élet.

Zoénak ezt az egészet el kell magyarázni...

 

– A halál a kulcs, ugye? Azt mondtad, Salman, meg kell halnunk. De a meghalás az, amit mi hatan nem tudunk megtenni! A halál meg van tiltva... hogy az élőlények tudása, az élőlények lelke ne kerüljön vissza a Létezés végső üstjébe. Helyette itt ragadnak egy álló-hullám tetején. Ez a Fátyollény.

– És lehet, hogy ez is evolúció útján jött létre – jegyzi meg Zoe keserűen.

– Nem! – kiáltja Salman. – Soha. A ti getkai lényeitek csak... egységek ebben a metalényben... csak felhasználják őket! A világ, a valóság ellen.

Hol van ilyenkor a halálszakértőnk? Jacobik tulkuja. Szükségem van rád.

– A kérdés az – mondja Heinz –, hogy anyagi rendszerrel vagy teljesen nem anyagi rendszerrel állunk szemben? Olyannal, amellyel... a képzeletünkben kell megküzdenünk? Úgy tűnik, hogy mindkettővel. Átszivárog a világba... a testünkbe. Megváltoztatja a homok kristályszerkezetét azokon a homokmezőkön. És a forráspontja valahogyan kapcsolatban áll a gázóriással. Kíváncsi lennék, mi a Harxine-ok elmélete ezzel kapcsolatban...

Heinz odasétál a robotszakács billentyűzetéhez – ahhoz, amit Jacobik egyszer a saját céljaira használt fel. (Vagy még nem is tette ezt meg, ezen az emlékezeti ponton?)

K kapitány lefogja a kezét.

– Nem, először meg kell győződnünk arról, hogy Dove és Denby... vagy legalábbis kettejük közül az egyik... visszaemlékszik. Nekik odalentről át kell látniuk ezen a átkozott fátyolon. Ha engedik nekik. Lehet, hogy... Nagyon furcsa, megváltozott tudatállapotban vannak, de talán tudom őket hipnotizálni. Jó hipnotizőr vagyok. Talán beléjük tudok ültetni egy hipnotikus parancsot, hogy emlékezzenek vissza erre az információra. Ha hiszünk Dove-nak, akkor az infót nem a hagyományos értelemben vett módon törölték. Továbbra is elérhető az általános képzelés számára... ahol a Fátyollény fő, anyagtalan része létezik, mindazon lények részeként, akiket elnyelt. Csak el van zárva. Meg kell próbálnunk megtalálni a kulcsot, amely kinyitja ezt a zárat. Egy kiváltó okot vagy eseményt. Valami... valami sokkolónak kell lennie. Riasztónak. Valami, ami túl élénken él bennük.

– A halált a legtöbb ember sokként éli meg – jegyzi meg Salman.

– Halál! Igen. A halál pillanata, az átalakulás pillanata. Itt lesz a kulcs.

– Tod und Verklärung! – kiált fel Heinz. – Halál és átalakulás ebbe az új állapotba... ez az, amikor rajtunk keresztül megpróbálják megtámadni a Harxine-okat! Most már tárgyalhatunk a Harxine-okkal. Életben fognak hagyni minket addig a pillanatig, amikor Amy és Zoe átalakulnak... mert ekkor lehet elfordítani a kulcsot. A te kulcsodat, kapitány

– Tárgyalj velük – mondja K kapitány. – Csináld. Különben nem lesz hipnózis.

Igazából hazudik. Látom az arcán, de ezt sem a Harxine-ok, sem a Csoport-lények nem láthatják. K kapitány nem dobná oda a Földet– amit átadtunk volna a Fátyollénynek, ha nem ismerjük fel az igazságot. Még néhány órányi életért ezt nem tenné meg. Egyszerűen csak maximálisan biztosra akar menni, hogy a terve sikerül, hogy a Harxine-ok nem pusztítják el őt és a többieket idő előtt.

De amikor Heinz odaül a billentyűzethez...

36

NYILVÁN elaludtam. A Hegybéli Lyuk tengerkékjéből vakító napfénybe lépünk át. Zoe ásít. Egymásra bámulunk egy pillanatra és eltűnődünk azon, hogy mit bámulunk. Semmit. Csak úgy bámulunk.

Homokos síkság indul a hegyfaltól. Dűnék fodrozzák a láthatárt. A gázóriás egyenlítőjének sáfrány és arany színű ragyogása pedig az összes dűne közül a legnagyobb.

– Peter...

– Hmm?

– Melyikünk lesz az? – Mármint aki meghal. Nem kell kimondani. Mindketten tudjuk, hogy mire gondolok.

– Fogalmam sincs. Engem az érdekel, hogy hogyan fog megtörténni.

– Ó, én tudom. Az ellenség Jacobik alakját fogja felölteni.

– Hát nem elég, hogy egyszer már megölted? Istenem, meg is kell ismételni a műsort?

– Nem vagy rá féltékeny véletlenül?

– Féltékeny egy szellemre? Amy, nem tartalak felelősnek azért... ami történt. Nem te voltál az, szerelmem. Mindannyian voltunk, csak te általad fejeztük ki a gyűlöletünket.

– Az askája megmaradt. És várakozik.

– Terád? Vagy énrám? Ez az, amit odabent mélyen valóban akarsz? Hogy öljön meg engem?

– Akkor a szívem ura lennél, kedvesem. Ne vitatkozzunk. A határon vagyunk. Egyetlen emberi lény sem ment úgy a saját halálába, hogy biztosan tudta, nem is létezik halál. Még most sem tudjuk teljesen elhinni, nem igaz? Ó, megszabadulni ettől a tehertől, Peter! És a Földön mindenki megszabadulna tőle!

Péter sarkát a rhaniq oldalába vágja és utolérjük Samti-menVaót.

– Samti, menVao ugyanaz, mint Vilo volt életében?

– Ugyanaz? Mi Samti-menVao vagyunk, Csillagszülött. MenVao... hogyan is mondjam?... Vilo tökéletes énje. És mi a különleges ebben a tökéletes énben? Az emlékei nyitottak előttem, de nem érinti őket a fájdalom, a bizalmatlanság, a félreértés. Nem rontja meg őket a hagyományos létezés részleges, nem tökéletes minősége. Új fényben ragyog nekem, én pedig visszatükrözöm ezt a fényt: én vagyok az ő tükre.

– De ő továbbra is saját maga?

– Aszemélyiség megmarad, igen. De ez nem a közönséges életben tapasztalt egyszerű, részleges személyiség. Ez teljesség, mindannak beteljesülése, amire vágyott. Hamarosan ti magatok is megtapasztaljátok ezt.

Gyíkok illannak a homokban: vagy inkább kaméleonok, amelyek felveszik a környezet színét. Amikor a rhaniq egy ilyen mellé lép, akkor az elszalad és olyan benyomást kelt, mintha a talaj egy csomója hirtelen életre kelne, hogy aztán kicsivel távolabb ismét halott homokká változzon. Samti ráfütyül a menekülő gyíkokra. Azok megdermednek és figyelnek, megbabonázza őket a hang. Samti folyamatosan füttyögve leszáll a rhaniqjáról és néhány gyíkot összeszed ennivalónak, berakja őket egy zsákba. Szinte unfair megoldásnak tűnik.

Amikor este letáborozunk, megfőzzük a gyík húsát. Olyan az íze, mint a füstölt lazacnak.

A tökéletes én? Ismerlek én téged igazából, Peter? Vagy te engem? Úgy érzem magam, mint egy lény, akinek nincsen múltja. Vagy inkább, mint akinek a múltja elkopott és elhalványult. Váza vagyok, amelyik titokzatos módon feltűnt egy idegen sivatagban és csordultig van töltve az élet vizével. Pompás teremtés. Az egész múltam lényegtelen ahhoz képest, ami most történni fog velem.

Talán a vázám valaha csak félig volt tele, nem a pereméig egészen.

Miért kellene Peter életét beletölteni, hogy teljes legyek? Vagy az én életemet az ő vázájába? Annyira tökéletlen, befejezetlen lennék, hogy másik lélekre van szükségem?

– Szép álmokat. – Peter megszorítja a kezemet. – Miről álmodjunk?

– Kezdem elveszíteni az álmaimat, Peter.

– Tudom. Minden rendbe fog jönni.

Körben leülünk a tűz köré – a tüzet abból a tűzifából raktuk, amit magunkkal hoztunk. A rhaniqok is letelepednek, három részben meghajló lábukat maguk alá húzva leginkább földre omlott rongycsomóhoz hasonlítanak. A nap lenyugodott, de a gázóriás egy narancsszínű szelete továbbra is világít a láthatáron. Úgy fest, mint egy gigantikus, arccal lefelé fordult holdkaréj.

– Meg kell próbálnunk újra elérni a Pilgrimet úgy, hogy szervezetten, együtt álmodunk a valódi világról – jelenti ki Wu katonás hangon.

– Ugyan minek? Egy vagy két nap múlva úgyis... átalakulunk. Akkor közvetlenül is be tudunk avatkozni. – Átalakulás...Tod und Verklärung... halál és átalakulás. A lelkem mélyén vonakodom megtenni. Valami idebent azt súgja, hogy „ne!”. Talán azért, mert a legutóbb... nem, nem akarok újra találkozni Jacobikkal a hajón. Jacobik a halál megtestesülése. Még nem jött el az idő, hogy találkozzam vele.

– Hogy felderítsük a terepet, Amy.

– A maoista lovasság ismét belovágol? – kacag Peter. – Én benne vagyok.

– Én is – mondja Ritchie.

Valamilyen okból kifolyólag Zoe is vonakodik, de végül beadja a derekát. Ahogyan én is.

 

Amikor Heinz odaül a billentyűzethez...

Egy pillanat, ami az azt megelőző pillanat után következik; mégis hatalmas időszakadék választja el a kettőt egymástól.

– Várj – mondja K kapitány. – Valami történt, Dove. Mi volt az?

– Minden történés megállt... aztán újra kezdődött! Az idő eltelt. Továbblovagoltunk. A sivatagban táborozunk. Zoe? – Még mindig itt van... vagy inkább itt van újra, hála Istennek, de vajon tényleg ő az?

Zoe gyorsan elmosolyodik.

– Tényleg én vagyok az, Amy

– Álomutazást terveztünk a Pilgrimre... ez olyan testen kívüli élmény. Egyszer már csináltunk ilyet. Látunk benneteket a jelenben. De nem tudunk kommunikálni veletek... egyelőre.

– Emlékeztél valamire, Dove? Amikor visszatértél a testedbe?

– Nem.

– Denby?

Zoe megrázza a fejét. Megborzong.

– Úgy érzem, mintha léptek járkálnának a síromon... Ritchie, René és Wu a maguk szürreális útját lovagolják egy sivatagos tájon és nem tudják, hogy mi valójában idebent vagyunk.

– Lehet, hogy velük vagyunk... tükörkép formájában.

Salman egymásnak feszíti az ujjait és megropogtatja az ízületeit.

– A sírodon? De vajon mi is az a halál?

– Samti... a getkai hős, akivel együtt utazunk... azt mondja, hogy a halott szerelme az élő énjének a tökéletes alakja lett.

– Azt is mondta, hogy a személyiség megmarad – teszi hozzá Zoe. – Az ego tovább él és az álmodja meg azokat az álomvilágokat.

– Ha tehát nincs halál – ragaszkodik a témához Salman –, akkor a múltnak nincs jelentősége. A múlt eltűnik. Nincs esély új eszmékre, új jelenlétekre... ha nincs párbeszéd élet és halál között. Hasonlóképpen jövő sincs. A világ lassan saját magába rogy, mint egy lufi, amelyből kiszalad a levegő.

– De van párbeszéd. Samti és menVao: élet és halál.

– Az hamis párbeszéd, Amy. Az élet és a halál ugyanazon élménnyé vált. A halál eltávolítása a létezés egyenletéből nem más, mint szemfényvesztés. Ez az igazán gonosz a Fátyollényben. Elfogja a lelkeket és saját magában tárolja őket. A lelkek együttesét használja a saját létezéséhez és elfátyolozza a valóságot. És lassan elpusztítja a világokat, mivel nem lesz többé történelem, nem lesz többé jövő.

– Most aztán éppen teológialeckére van szükségünk! – sóhajtja Heinz.

– Nem, a Harxine-okat nagyon mélyen érdekli ez a téma. Ez volt a téma, amellyel kapcsolatba léptek velem az Ishafani emlékeimben. A mullám száján keresztül mondták ezt nekem. Megpróbálnak kibernetikai szabályokat felállítani a Teremtővel és a Teremtettekkel kapcsolatban.

– Kibernetikus teológia? És a világegyetem, mint fekete doboz? – Heinz szeme felcsillan. – Ha a kísérletező... Isten... nem elérhető a számunkra, akkor mi a fekete doboz tartalma? Mi az inputja?

A kreatív energia... a hadrat al-rububiyya-ból a mushasada-ba való leereszkedés hierarchiája: a Nagyúr Jelenlétéből a közönséges, érzékszervi világba.

– Ach, igen. És az output... mi lenne az? Élet-emlék, amely a halál kapuján átjutott? Vagy számunkra maga az Isten a fekete doboz? Az elérhetetlen, akit az Úr Világából valahogyan mégis jobban el lehet érni?

– Mindig a halálnál lyukadunk ki, igaz? – vitatkozik Salman. – Eltávolodtunk a haláltól. Van egy energia-áramkör... a létezés áramköre... az Isten és a világ között; de lezárták az outputot vissza az Istenbe. Zárt áramkörbe kerültünk. Valami létezik ezen a körön kívül... és fenntartja a kört. Elzárja az Abszolútumba visszavezető utat és visszafordítja a valóságot. Az Isten fátyla gonosszá vált. Ugyanaz a dolog kifordult magából, a rossz irányba!

– Tárgyalj, Anders – parancsolja K kapitány.

De amint Heinz gépelni akar, a válasz már meg is jelenik a képernyőn...

– Helyesen látjátok a küldetésünket, emberek. Megállítottuk, majd továbbindítottuk az emlékeknek ezt a terét úgy, hogy ugyanazt a konfigurációt mutassa az elmebéli látogatóik számára, arra az esetre, ha ismét idejönnének; mint ahogy egyszer már megtették. Érdekel minket az ajánlatotok. Kérjük, végezzétek el ezt a hipnózist. Nem fogunk megsemmisíteni benneteket addig, amíg a támadás első manifesztációja meg nem jelenik. De akkor kénytelenek leszünk, rögtön a legelső behatolási kísérletre reagálni. A Csoport-lényeink ott állnak mellettetek. Azonnal cselekedni fognak.

– Tehát – mondja K kapitány. – Először te, Dove. Aztán Denby.

– Készen állok. – Odaállok elé. K kapitány megkezdi a nyugtató, hipnotikus mormogását. Minden olyan szokásosnak tűnik. Hallom, amit mond. Nem alszom el (pedig igazából éppen alszom). Másfelől viszont...

Halál. A halál pillanatában. A halál pillanata után. És az átalakulás. Emlékeznem kell. Erre. Nálam van a kulcs. A kulcs a halál. A halál pillanatában...

A közösségi szoba megremeg és eltompul. Hol voltam?

Mire kellene emlékeznem?

Emlékezni... parázs... a tábortüzünk parazsa.

37

A MAOISTA LOVASSÁG tehát ismét megrohanta az aszteroidát. Beléptek a Pilgrim fedélzetére. Az irányítófedélzethez masíroztak, ahol a barátaink összedrótozva feküdtek és mindegyikük fölött egy-egy rovarlény lebegett. A csapat a megálmodott gravitáció alatt bevonult, de nem léptek kapcsolatba az őrzőkkel. És én is velük voltam – legalábbis ezt mondják. Én tudom, hogy nem voltam ott. És Zoe sem...

A rhaniqok patája szabályos sormintát rajzol a homokba, élesebbet és kevésbé mélyet, mint a Földön. A homokhegyek száz és százötven méter közötti magasságúak és egyszínűek – legalábbis az egyik oldalon. A napsütötte oldaluk a spektrum minden színében tündököl, mintha valaki vékony olajréteget öntött volna rájuk. Ezzel ellentétben az árnyékos oldal rideg és szürke, minden élettől és színtől megfosztva.

Minden egyes dűne a saját hangján énekel. A szél és az elhaladásunk keltette vibráció váltják ki ezeket a hangokat. Mintha így beszélgetnének egymással. Tompa, mennydörgő hangon, távoli szirenazúgással, vékony, bizonytalan fütyüléssel beszélgetnek, ahogy elhaladunk mellettük és áthaladunk rajtuk. Hangyák vagyunk, akik egy óriási hangszer húrjain, egy óriási dob kifeszített bőrén masírozunk át. Hipnotikus, hátborzongatóan idegen és különleges hely.

Az állandó halk kongás, tompa mormogás és csengettyűhangok először Ritchie-t őrjítik meg. Tenyerét a fülére szorítja, így próbálja kizárni az idegen hangokat. Aztán előkapja a hátizsákját és előránt belőle egy L-27-est. 

– Mi a baj, ember? – kiáltja René. – Semmi sincs itt. Tedd el! – Egy közeli dűne gunyorosan visszhangozza a hangját.

– Ritchie – dorombolja Wu.

– A fenébe is, pilóta vagyok, vagy micsoda. Csak ellenőriztem a felszerelést.

Templomi harangok a lábunk alatt.

Az őrült srác a lézerkarabéllyal tüzet nyit az egyik dűnére. Éget, sebet üt a homokba, megfeketedett kvarckristályokat olvaszt a dűne oldalába.

Éles sikoly visszhangzik végig a homokvidéken – fájdalomkiáltás, dühkiáltás.

Ritchie újra lő. Ugyanaz a vad sikoly, kavarog tőle a gyomrom. A világ megremeg és hullámozni kezd. A dűnék egy tenger hatalmas hullámaihoz hasonlítanak.

Samti-menVao közelebb irányítja rhaniqját.

– Máris találkozni akarsz a halállal? Nem viseled a maszkodat.

– A fegyver még mindig működik – vigyorog Ritchie. Egy kicsit bedilizett. De azért visszateszi a lézerkarabélyt a hátizsákba.

A homokdűnék mintha életre keltek volna, mintha igyekeznének megtalálni a hullámhosszunkat. A sivatag füle hall minket – föld alatti hallójáratok, homok-folyadékkal feltöltve. A levegő elektromos – és sűrűbb, nehezebb lesz. Minden egyes lélegzetvétellel többet és többet lélegzünk be. A szívem még mindig hevesen dobog Ritchie hirtelen kitörésének hatására. Ha eljön az idő, akkor majd nem egy démon kezétől halunk meg, hanem szívrohamot kapunk?

– Mit csináltam rosszul, he? Megégettem valaki emlékét? Megpörköltem egy lelket? – lihegi Ritchie, aztán váratlanul csuklani kezd, ami nagyon nem illik a képbe.

A világ emlékei itt vannak kódolva: lehetséges ez? Zeraini emlékek is. És Dindi emlékek és mások. És Földiek. Sok trillió-trillió kristály nyeli el az összes aranyszínű lény tudat ritmusát – a lélekhullámokat? Vagy nem más ez a hely, mint maga az üresség, a halál csarnoka, amelyet rideg szelek formáztak? Itt már nincsenek gyíkok. Az ő otthonukat már magunk mögött hagytuk. Igen, ez a homok emlékszik ránk, mint ahogy minden tettre és gondolatra és álomra is emlékeznek, ami az Askatharlihoz ilyen közel megtörtént...

Békesség, suttogja most a homoktenger. Békesség nektek. Hosszabban, mélyebben lélegzünk.

Egy kopár, szél koptatta kráterhez érkezünk. A hozzávetőlegesen két kilométer átmérőjű krátert finom homokból álló tó tölti fel. Rajta túl dűnék végtelensége nyúlik a látóhatár felé, hogy aztán beleolvadjanak a Szem fényébe.

Samti-menVao maszkkal a fején körülnéz a környéken.

– A helyszín megfelelő, Csillagszülöttek. Itt várunk a rhaniqokkal.

Megérkeztünk hát a halhatatlanság arénájához. Üres medence.

Üres, de láttunk már egy fény-lényt, amely átsétált a hamufelhőkön és a vízen, hogy magára öltse a halál alakját...

– A homok már tudja, hogy itt vagytok. A maszkok felerősítik majd a hívást. Kettesével lementek oda.

Ritchie hanyag vállrándítással (már összeszedte magát) elővesz két L-27-est.

Van valami, amire emlékeznem kell... De mire? Az biztos csak, hogy a megfelelő pillanatban eszembe fog jutni.

– Ki menjen elsőnek?

– Ha Ritchie és én lemegyünk – mondja Wu, ügyesen elhalasztva a saját lemenetelénék időpontját – akkor nem akarom a fényfegyvert használni. Samti-menVao, használhatom Vilo kardját?

– Megtiszteltetésnek vennénk! – Samti előhúzza a kardot a hüvelyéből.

– Nekem még életemben nem volt a kezemben kard! – tiltakozik Ritchie.

Wu vállat von. Ő talán használt már kardot? Kétlem. Vajon mit tervez?

– Azért használhatom még a lézerfegyvert, Wu?

– Ahogy akarod.

A lézer ölni tud száz méterről, égetni kétszáz méterről, vakítani ezer méterről... Vajon Wu fel akarja áldozni magát? Ritchie kedvéért? Hogy inkább ő éljen Ritchie-ben örökké, mint Ritchie őbenne?

– Menjünk mi elsőnek? – René halkan hívja Zoét. – Többet szeretnék megtudni erről a különös szimbiózisról. Nemkülönben – teszi hozzá lovagiasan – a kettőnk viszonyáról.

Trubadúr-pózba vágja magát.

– Ismered Baudelaire-nek azt a versét, hogy „A szeretők halála?” „Nous échangerons un éclair unique... et plus tard un Ange, entrouvrant les portes, viendra ranimer. ” „A szívünk két fáklya lesz, fényük az elménkben csillog kettős tükörként. Egyetlen fényvillanást váltunk... mely után az ajtót félig kitárva egy Angyal érkezik, hogy éltünket visszaadja... a tükröknek és a lángoknak.” Hát itt vannak a tükrök: a pajzsaink. Itt van a fény forrása: a lézer. És itt van az angyal területe, amely megöl, hogy halhatatlanná tegyen, hogy a szívünk tökéletesen tükrözhesse a másikat. – Van valami ironikus komolytalanság René szónoklatában, bár ez sokkal jobban tetszik Zoénak, mintha komolyan beszélne.

Renére mosolyog.

– A vers csodás volt, még a fordítása is, de teológiai értelemben továbbra is bűzlik nekem valami – mondja Zoe.

– „Si vous alliez; Madame, au vrai pays de gloire, sur les bords de la Seine"– idézi René csábító hangon. – Jaj, de hát elég jól beszéled a franciát ahhoz, hogy nemsokára tökéletesen hozzáférhessünk egymáshoz.

Wu azzal van elfoglalva, hogy a saját arcát nézegeti Ritchie tükörpajzsában. Pislogás nélkül bámul a saját tekintetébe. Valami más megoldást lát? Ha lát is, nem árulja el.

Mindnyájan kezet rázunk; megöleljük egymást.

Zoe és René felveszik a sisakjukat, megfogják a pajzsukat és lézerüket és elindulnak lefelé a homokmedencébe. Mi maszk nélkül nézzük őket. Egyre kisebbek lesznek, kettéválnak, eltávolodnak egymástól. A Menka Szeme szellemszerű, sejtelmes arany fényt fest a bíborvörös égboltra. Délibábok remegtetik a homokot a szikrázó távolban– a fényt valószínűtlen folyadékká változtatva.

René és Zoe tisztelgési céllal egymás felé fordítják tükör-pajzsukat:morituri...

Por emelkedik a levegőbe a délibábok körül. Csillogó forgószél jelenik meg.

René és Zoe a portölcsér felé fordítják a pajzsukat, hogy háromszögbe fogják, hogy közelebb húzzák. Legalábbis ezt mondták nekünk, hogy így lesz. Látom, hogy René elképzeli az eljövendő összecsapást: mint egy párbajt, egy párizsi reggelt száz évvel ezelőtt vagy még régebben a Bois-ban. De ez a fény-valami már maga az ellenfél, vagy még csak a döntőbíró?

A fény kettejük közé táncol.

És testté alakul. Egy szögletes, kubista fétis elevenedik meg – egy négylábú szörnyeteg, térdein fogas koponyák. A teste doboz alakú, míg hasában egy szélesre tátott száj éktelenkedik. A lyuk átfúrja a törzsét. Hosszú nyakából ovális fej nő ki, melynek négy dülledt szeme van, a szájában törött krokodilfogak sorakoznak. Mocskos, lompos szőre szinte a földig ér. A Renénél és Zoénél egyaránt magasabb szörnyeteg forgolódik és trappol egy helyben, miközben fütyüléshez hasonló hangokat ad ki magából. A karja csontvékony és hosszú, nagyon hosszú. Mindkét kezében vérfoltos machetét tart.

René felé iramodik, aztán vissza Zoe irányában. Meglengeti machetéit. Mintha egy láthatatlan ingakötélen lengene ide és oda René és Zoe között, minden egyes lengéssel egyre közelebb ér hozzájuk Hamarosan az egyiküket levágja a véres pengéivel!

– Égesd meg! – üvölti René.

És tüzet nyit; ugyanebben a pillanatban Zoe is. Aztán felsikolt és a földre rogy. René lézersugara pontosan a köldökén találta hasba. Zoe lövése pedig... a fétist hirtelen lángok borítják el. Zoe lövése talált. A levegő égett szaggal telik meg. A lángoló szörnyeteg Zoéra ront, sivítva és bömbölve, kardjával vadul csépeli Zoe földön fekvő testét, miközben ő maga is ég.

Aztán füstté válik, majd köddé és végül eltűnik, mintha ott sem lett volna.

René kiejti a lézerkarabélyt a kezéből és térdre rogy. Letépi sisakmaszkját és kezébe temeti a fejét.

Mielőtt bármelyikünk is megmozdulhatna és lemehetne hozzájuk az arénába, René felemelkedik. Elindult felénk, felfelé a lejtőn, Zoe holttestére ügyet se vetve. Az arcán áhítat. Kezével fel-le simogatja saját csípőjét, mintha csak egy új ruhát, egy új testet ízlelgetne.

– René-menZoe vagyunk – nevet. – Minden igaz. Két életet éltünk.De most egyek vagyunk, énbennem. Vakok. Vakok voltunk egész idő alatt!

– Zoe továbbra is él? – kérdezi Peter óvatosan.

– A teste meghalt. De csak a teste. Most velem van. Egy... jelenlét itt bennem. Szerelmem, nővérem, anyám, gyermekem: mindegyik egyszerre. Az álombirodalomban van, de mégis itt is. Ismerem az álmait és emlékeit. Nem is én: mi ismerjük őket.Je est un autre. Én vagyok az álmodó; ő az álom... az élete álma. Ah, comme je bavarde!

– Ki irányítja a testedet? Ő, vagy...?

–Beszélhetünk hozzá? Beszélhetünk veled, Zoe? – kérdezem.

– Érzem az érintését a testemen. Érzem a melle duzzadását. Amikor az ajkam megérintik egymást, csókolóznak: magamat, őt csókolom. A nyelve az én számban van. Olyan... teljes. Egész. Nem tudtam, mennyire félember voltam eddig. És még most is! Még nem vagyok teljesen Askatharli. De várhatok. Léteznek lelkek a lelkeken túl, álmok az álmokon túl: álmok, amiket ébren álmodunk. Egy kicsit már láttunk ebből, de most ez az ő létezésének a szövete. Ő most maga a képzelet. Zene és teremtés... és továbbra is ő maga maradt. Bennem élnek az emlékei, mint egy gyerek az anyaméhben, akinek a teste az enyémben van. Ah, quel bavardage!

– Mi volt az a szörnyeteg? – Tudni akarom.

– Ja, a fétis lény az övé volt; az enyém; a miénk. Most már nincs különbség! Illusztrációként használtuk az egyik vallásról szóló könyvünkben. Guinea környéki beavatási szertartáshoz használatos idol. Mindig is valami morbid csodálatot ébresztett bennünk. Így hát végül életre leheltük. A mi fantáziánkból alakult ki ez a teremtő-pusztító erő: a beavatás angyala. Az Istenek és angyalok összes alakja itt van az Askatharliban. Bármelyik képes megjelenni...

– Még mindig patkányt érez? – kérdezi Wu.

René csak nevet.

– Halj meg, és lásd meg magad. Lépj át a halálon.

Samti-menVao futólag René vállára teszi a kezét és tekintetével beissza annak boldogságát. René megborzong.

– Egy idegen lélek érinti meg a szívemet. Mint egy madár szárnyának érintése.

– Eltemessük Zoét?

– Homokba? A homok majd eltemeti. – René lábával odébb rúg egyadag homokot.

– Nem hagyhatjuk csak itt feküdni – mondja Ritchie.

– Nem fekszik itt. Itt áll veled szemben... odaát. Különben is, most ti jöttök, hogy találkozzatok a halállal.

Valamire vissza kell emlékeznem... Vajon Zoénak is vissza kellett valamire emlékeznie? Mindegy, nem érdekes.

 

Arcomon a maszk, a Menka Szeme kísértetiesen magasodik a világ fölé és energiaszálakat sugároz a homokvidékre. Felveszem René eldobott fegyverét. Peter elfordítja tekintetét Zoe testétől és felveszi a másik lézerkarabélyt. Pajzsunkat szembefordítjuk egymással;aztán várunk, figyelünk...

 

Újra megjelenik a forgószél. Felé fordítjuk a pajzsunkat, hogy magunkhoz hívjuk. Közelebb jön, kivehetővé válik.

Jacobik. Úgy bizony!

Emberalakot látunk, nagyjából Jacobikéval megegyező magassággal és testalkattal, aki a Pilgrim egyenruháját viseli. Ugyanolyan éles, mohó arcvonásai vannak és az arcbőre fakó és halványszürke, leszámítva az álla és arca körül terpeszkedő göndör, fekete szakállat. Íme, a Jacobik képét viselő gondolati lény, amely az én elmémből táplálkozik. És milyen fegyvereket visel? Semmit, csak egy fonott kötelet. Ironikus módon éppen azt, amilyennel őt meggyilkolták.

A pontosan kettőnk elhelyezkedő ponthoz sétál, majd feszes vigyázzban megáll és élesen meghajol mindkettőnk felé. Gyíknyelvével megnyalja a szája szélét, megnedvesíti a halál porát.

– Franz? – kérdezi Peter bizonytalanul, meggondolatlanul keresztnevén szólítva Jacobikot. A gólem csöndben vár, kezében megfeszíti a kötelet.

– Lelőjük, Amy? Gyakorlatilag fegyvertelen.

– Azt akarod, hogy én lőjem le? Magad nem tudod megtenni?

– Szerelmem...

Egyikünknek meg kell halnia. A gólem erről gondoskodni fog.

De hogyan? Lőjem le Petert véletlenül – abban a pillanatban, ahogy ő lelövi az ál-Jacobikot? A gólem pontosan kettőnk között áll, a tükör-pajzsaink által kifeszített egyenes felezőpontjában. Mosolyog és a kötelet csavargatja – miközben nyalogatja a szája szélét.

Leengedem a pajzsomat. Lépek egyet oldalt, balra. Aztán még egyet és még egyet. Jacobik nem mozdul. Három, négy, öt lépés. Peter most már nincs a lővonalban.

Ekkor tüzet nyitok. Tüzet nyitnék.

Semmi sem történik. A lézerkarabély nem működik.

AJacobik-gólem elvigyorodik, majd Peter felé fordul és elindul.

– Nem működik a fegyverem. Lődd le!

Bevillan egy másik kép: odafent az aréna partján a magas, aranyszínű Samti és Ritchie a földön heverő rhaniqok mellett. René a saját világában. A picinyke Wu kicsit távolabb áll, kölcsönvett kardján megcsillan a napfény. Wu mozgatja kardját, mintha csak fényjelekkel jelezni próbálna nekem, de nem, csak a kard egyensúlyát, fogásátpróbálgatja. 

– Az enyém sem lő! – Nem működik, vagy a minket körülvevő hipertéri erők nem engedik? Peter tehetetlenül áll és a lézerkarabéllyal babrál... miközben Jacobik kinyújtott karral maga elé tartja a fojtókötelet.

Üvöltök, hogy eltereljem a gyilkos figyelmét.

– A fegyvert bunkóként is lehet használni! – De Peter nem hallja, nem érti, nem figyel.

Eldobom a pajzsomat. Rohanok. Istenem, micsoda indulat munkál bennem.

Két kézzel fogom a fegyvert, meglendítem és Jacobik nyakára csapok vele... miközben ő kinyúl a még mindig a saját fegyverét rángató Peter felé, kötelét a nyaka köré csavarja. Az ütésem erejétől a Jacobik-gólem nekiesik Peternek, feldönti, ráesik. A karja oldalt csapódik, de nem engedi el a kötelet, Peter pedig alatta vergődik, feltérdel és Jacobik csuklóját markolássza. Peterben a halálfélelem adta erő dolgozik, de a gólem súlya a földre nyomja. Bárcsak nálam lenne Vilo kardja! A gólem jobbra-balra csapkod a fejével, felfedve Peter arcát. Peter szeme kidülled, az arca kékre vált az aranyszínű szőrzet alatt.

Hol van a kard, Wu? Ó, bárcsak a kezem közé kaphatnám!

Újabb képváltás: Wu elindul lefelé a lejtőn. De nem siet a segítségemre, nem. Mit művel azzal a karddal? Beszúrja a földbe! A markolatánál?

Húzzam le Jacobikot? Nem bírnám megmozdítani! Húzzam el a karját? Túl erős!

Fojtsam meg, mielőtt ő fojtja meg a szerelmemet? Furcsa ismétlése lenne ugyanazon tettnek! Átok. Jacobik oldalt fordítja a fejét és rám vigyorog. Liheg.

– Én vagyok az, Amy. Gondolj bele! A lelkem iderepült és most ebben a test-utánzatban él. A halott így tér vissza az életbe! Resurrectus sum. És te tudod, hogy miért...

Elég ebből a beszédből! Hallgass! Bárcsak valahogy meg tudnám törni ezt. Jacobik féltékeny szorítását Peteren.

Aztán egyszerre, ugyanabban a pillanatban minden megtörténik. Jacobik – Franz Jacobik, anya szülötte – másodszorra is meghal. Peter szeme felfelé fordul. Nyelve kitüremkedik. Az arca fekete az aranyszínű szőrzet alatt. Egyet rándul és nem mozdul többet. 

– Nem! – kiáltja Ritchie a kráter széléről. A hangjából rémület és kétségbeesés árad. Oldalt rántom a fejemet és felnézek. Szemvillanás, néhány képkocka. Wu vékony teste előredől és – ó Istenem – pontosan rá a kardra, a kard hegye a szemén keresztül egyenesen akoponyájába hatol...

ÉS FELKEL A NAP!

38

KORALLSZÍNŰ reggel Prágában.

(– Jacobik? Hogyan?)

– Ne rémülj meg, Amy. A halál a kapu. De őrzik. Ez a legvégső szolgálat, amit nem vesz észre az, aki nem kész a nagyszerű halál szeretetére. Mint a halál nagykövete, én ezt jól tudom.

És Franz Jacobik hirtelen már nem ismeretlen számomra. Ide tartozik. Ő mi. De miféle lény vagyunk mi?

(– Nem jutottál el végül az Úr Világára, Franz. Rajtad nem nőtt aranyszínű szőrzet. Te közönséges módon haltál meg. Akkor hogyan lehetsz mégis itt?)

– Úgy kísértettelek téged, ahogy szellem még soha nem kísértett embert. Végig én voltam a csatorna közted, Grigory és Salman között. Nem jöttél rá? A Fátyollény a holtat az élőhöz „ragasztja”. Erről szól ez a kettős létezés, ez a kettős kötés... a Fátyollény így rögzíti magát a világhoz. A ragasztója kezdett kiterjedni a hipertérben is, egyelőre csak egy kicsit. Ezzel ragasztott engem a Pilgrimhez... és hozzád. Ezért tudtalak kísérteni. De a cenzor befagyasztotta az emlékezetedet... hadd olvasszam fel a két kezemmel.

(– Igen, valamire vissza kell emlékeznem!)

– Mindannyiunknak vissza kell emlékeznünk.

(– Mindannyiunknak?)

Egy pillanatra kék virágokkal díszített inget viselek. Egy önkéntes szakácstársaságnak segítek káposztákat lerakodni egy szekérről... 

– Az emberekért meghalni, Amy, nehezebb, mint a Tai hegye. Én meghaltam. Az emberekért.

(– Wu is?)

– Csináltam egy aranyos kis trükköt ebben a mennyországos játékban! Van nálunk egy mondás: támadj hegynek lefelé! És mi lehetne jobban hegynek lefelé, mint a halál? Egyenesen le a halál völgyébe a szeretőbe, aki kitárja karját, hogy magába fogadja haldokló szerelmét? Vállaltam a kockázatát annak, hogy ha eléggé vadul akarlak ebben a szörnyű pillanatban, akkor csatlakozhatom hozzád az aska-kötésben és egymáséi lehetünk: de nem úgy, mint két elme valami burzsoá házasságában, de igazi közösségként, a lelkek egybeolvadásával... nem a csábítás és a ravasz elnyomás eszközeként, hanem az igazi társság szabadságában. Mi ketten együtt, Amy, a világot elmozdíthatjuk helyéből!

Egy pillanatra rezesbanda játszik az utcán. Galambok eszegetnek kenyérmorzsákat. Egy rövidre vágott hajú, zöld szemű kislány ül mellettünk a padon.

(– Tehát, ki volt az a lány, Peter?)

– Aj?

Többé már nem vagyok „én”. Már „mi” vagyok. Amy szemén keresztül azt látjuk, hogy a Jacobik-gólem szétfoszlott a levegőben, visszaszivárgott az Askatharliba...

A kulcs a halál. A halál pillanata. És az átalakulás. Emlékeznünk. Kell. Emlékeznünk... parázs...

Parázs izzik fel... és megolvasztja a jeget. Megnyílik az emlékek tere. Az emlékek visszatérnek, elárasztanak minket. A Harxine Paraszámítógépek! Az űrhajós társaink felett lebegő halálos ítélet, ha álomdémonokat idézünk meg a Harxine-ok ellen, felhasználva a...

... a Fátyollény energiáit!

Valami megpróbálja gátját állni az áradásnak, felszívni, ami kiömlött... De az áradat az erősebb. Dagad, magasra nő, kitölti négyszeres énünket, egymáshoz ragaszt minket. Nem az mondták a Harxine-ok Grigorynak, hogy az emlékek stabilizálnak?

Egy holt lelkekből álló valami birtokolja ezt a világot. Egy kozmikus szél, egy pneuma, amely rajtunk keresztül lélegzik. Megpróbálja elszívni ezt a tudást tőlünk. Bárcsak sziklák, fák, szilárd talaj lenne itt, amibe megkapaszkodhatnánk, nem ez az amorf, puha homok! Úgy sodródunk, mint falevelek a viharban.

Miért térdelek? Ki előtt? Mi előtt?

A céltudatosság Wuból árad; és a halálvágy, amely a felszabadulás másik oldala, Franzból; és az éggel való igaz kapcsolat utáni vágy, a sámánösztön, és az elárulása miatti harag, a mi Peterünkből.

Táncoló forgószelek jelennek meg újra a délibábok előtt. Egy aranyszínű angyal jelenik meg a távolban. Elindul felénk.

A homokdűne gerincén a rhaniqok félelmükben toporogni kezdenek. A mi aranyszínű szőrzetünk is felborzolódik, mintha haragragerjedt volna irántunk.

Ahogy közelebb ér, már jobban látjuk: bronzszínű arkangyal, kinek négy keze és négy szárnya van, arca fájdalmasan szép és van benne valami ősi, ami mélyen megérinti Petert, Franzot és Amy-engem. Egy pillanatra a lény egy hatalmas méretű Mao szoborként látszik – Wunk számára –, aztán egy másik pillanatban fehér köpenyt viselő Jehovát látunk. Aztán végül izzó lángoszlop képében jelenik meg.

Maga az Isten az. Itt állunk az Úr jelenlétében, az Ő saját földjén.

És nem is Isten egyáltalán. Ez a Fátyollény egy része, aki a létezését millió és millió halott és élő léleknek köszönheti, köztük nekünk is.

– VAGYOK, AKI VAGYOK – mondja a lángoszlop mennydörgő hangon. – ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET.

– Egy közvetlen találkozás... több, mint amit remélni mertem – jegyzi meg Wunk csöndesen. – Nélkülünk nem is létezhetnél, igaz?

– KI MERI MEGSZEGNI A MEGKÖTÖTT SZERETTEK TÖRVÉNYÉT?

– A kérdés az, hogyan jelentél meg itt? – vág vissza Wu.

– KI VAGY TE, AKI SZEMBE MERSZ SZÁLLNI VELEM?

– Tetraéder vagyunk, négy-az-egyben – feleli Franz, számunkra egyedül. – A tetraéder a legstabilabb minden létező szerkezetek közül! Szabályos háromszögekből áll, tökéletesen szabályos. A rajta kívül álló világegyetem minden eleme tükröződik benne. A lehető legkisebb csúcsszámú test. Ez maga a Természet energia-szervező rendszere. Így kapcsolódnak egymáshoz az atomok, így szerveződnek a vegyianyagok, így lett megtervezve az élet kódja. De mi most olyan tetraéder vagyunk, amely a valóságot, a valóságon túli valóságot, életet és halált egyszerre koordinálja! Mindannyian látjuk a többit. Mindannyian magunkba öleljük a többit.

A lángoszlop megremeg és elhal. 

– Maradj itt! – parancsolja Wu. – A részed vagyunk és te nem mehetsz el. Tűz, lángolj fényesen, de ne merészeld megégetni ezt a finom galambtestet itt bennünk!

Egy kínai sárkány tombol a lángokban.

– KÉRDŐRE MERED VONNI A LEGŐSIBB LÉNYT?

– Nem is olyan ősi! Mutasd meg a származásodat! Emeld fel a fátylat! Mi tevagyunk, így jogunk van ezt megtudni.

És a látó szem számára megjelenik:

 

A Menka Szeme – a gázóriás, amely a látóhatár fölött lebeg. És a látóhatár alatt is. És felfedi igazi valóját...

Viharos gázburok forog egy központi sziklamag körül. Villámok tombolnak. A metán és ammónia jelenléte egyszerű szerves vegyületeket eredményez és olyan polimereket, amelyek gazdagon színezik a felhőket. Reakciók során aminósav keletkezik belőlük. A gázóriás keringése során port gyűjt be a világűrből, melyek ásványokkal sózzák a felhőket. Az élet kialakulásának első fázisai. A folyamat sokkal tovább tart, mint az evolúció tartott a hold gyermekén. Saját magunk látjuk. Megértjük. A saját emlékezetéből táplálkozunk.

A gázóriás kész az életre, de csak egy különös, fél-életforma található meg benne, kristályszerű vírus formájában – élet, amely még nem él, és amely nagyfrekvenciás elektromágneses rezgés hatására szaporodik. Parazita gazdaállat nélkül, amellyel kifejezhetné magát, örökké az élet küszöbén egyensúlyozva. Betűk halmaza, amely nyelvet keres, hogy kifejezze magát. És hatalmas mérete és bonyolultsága miatt végül mozdul és vágyakozik – és foglyul ejt, nem életet, mert olyat itt nem talál, hanem a kapcsolódást az elképzelt, a minden pillanatban frissen újra létrehozott világegyetem és a Képzelése között. A lét és nemlét határán lebeg. A saját ellopott létezése az élet állóhullámán lovagol: a kozmosz lélegzése, lélegzés, amely gyorsabb bármely emberénél, gyors, mint az elektron kvantumváltása, amely megszűnik létezni az egyik pályán, hogy aztán újra megszülessen a másikon. Ez a kvantumrezgés az, ahogy a Fátyollény lélegzik.

Egy létező hát, amely megszületett, de mégsem született meg, és amely kinyúl a hipertérbe azok után, akik a közelben születtek meg. Megérinti Menka homokját és rajtuk keresztül itt lent is sokszorozza magát. Aranyszínű szőrszálakat hoz létre, amelyek a bőrből nőnek ki, azon élőlények bőréből, amelyek az ő áldozataivá válnak. Hozzájuk köti magát, kölcsönveszi az akaratukat és gondolataikat; hogy fenntartsa létezését azon az állóhullámon; aztán körülnéz; a lények szemén keresztül és látomásokat kölcsönöz nekik.

 

A lángoszlop hidegen ég.

– Minden egyes lény, amelyet foglyul ejt ez a valami, megreked a halál első fázisában – kiáltja Franz. – Elaltatja az összes gyanút és koncként odaveti a Mennyországot és a halhatatlanságot. Ez az igazi lényege. A hamis Mennyország. Az ego Mennyország. De most parancsolhatunk ennek az angyal őrzőnek. Stabilabbak vagyunk, mint ő!

(– Parancsolhatunk neki, mint egy szellemnek?)

– Szellem a palackban! És miből készül a palack? Üvegből. Mibőlkészül az üveg?

– Homokból!

– Istenlény, kisebbként és hevesebben fogsz égni, de úgy, hogy minket ne perzselj meg. Nem leszel nagyobb, mint a kezem. Üveggé olvasztod magad körül a homokot, és palackot formálsz saját magadnak: és pecsét is lesz a palackon! Azt a palackot fogod megalkotni, amit mi most elképzelünk. Itt a palack, látod?

Aranyszínű bundánk serceg, ahogy az angyal megpróbálja eltaszítani magát tőlünk.

De nem sikerül neki. A tűz lelohad, aprócska fény lesz belőle. A kis fénylabda homokot forgat maga körül, akár a Menka Szemében tomboló forgószelek. Hamarosan olvadt üvegből álló buborék veszi körül.

A kis palack lehűl. Odabent van a szellemünk, a hatalmasabb létező aprócska mikrokozmosza.

Amy kezünk kinyúl és felveszi.

Kezünkben tartjuk a palackot és felsétálunk a dűne tetejére. Ritchie halálra rémültnek tűnik. René-menZoe, a hamisan átalakult, megnyugtatóan bólint egyet felé. Egyedül Samti-menVao az, aki a döbbenettől vagy a félelemtől elkerekedett szemmel bámul minket egy darabig.

Majd hirtelen kirántja a kardját és nekünk támad.

39

DE EZ EGY olyan kard, amely minden kvantumpillanatban megszűnik létezni, majd újra megjelenik, ahogyan a létezés lehelete ki-be mozog...

A létezését egy kicsit távolabbra képzeljük el.

A kard éles csattanással eltűnik, majd csillogva a földre hull a messzeségben.

Samti-menVao üres kezére bámul, majd felüvölt. Legyünk hozzá kedvesek. Egyszerűen egy kicsit távolabb képzeljük el őt is. Vagy száz méterrel lejjebb, a lejtőn jelenik meg újra és döbbenten bámul– aztán futásnak ered.

Kinyúlunk, hogy René kezébe csapjunk és megérintsük Zoe elméjét. Ő gondolatban hozzánk simul és boldog, bár nem ért mindent teljesen.

Átszakítjuk a fátylat őbenne is. Megmutatjuk neki: a Harxine-okat, a Fátyollényt, az általa keltett hipnózist.

Haragja óriási.

És rajta keresztül René is tudja, megérti.

– Most mit csinálunk? – suttogja.

– Egy részét megszelídítettük, René. Megvédtük saját magunkat. Most már bírjuk a hatalmát, de a megszorításai nélkül.

– Csak ti vagytok biztonságban!

– Téged is meg tudunk védeni, René-menZoe.

– És mi van Ritchie-vel? Ő még nem...

–... alakult át. Valóban. – Heinz szava erre: Verklärung.

– Elmondaná nekem valaki, hogy mi a fene folyik itt? – robban ki Ritchie-ből.

(– Megmutatjuk a kis galambomnak az emlékeinket, ahogy ő is megmutatta nekünk a Mennyországban? – tűnődik Wu.)

(– Használjuk fel a palackot kristálygömbként – javasolja Peter.)

(– A hatalom és energia forrása, igaz, sámánom? A hipertér magja a mi irányításunk alatt.)

És az Isten üveg úgy tesz, ahogyan kívánjuk...

 

(– Nagyon szeretem. De tényleg.)

(– Egyszer volt már dolgom galambokkal – kacag Franz.)

(– Innen nem tudod kilőni Ritchie-t csúzlival!)

– Azt hiszem, igazam volt a gázóriással kapcsolatban – csap a homlokára Ritchie. – Az a valami él.

– De nem közönséges módon. Rajtunk és a getkaiakon és még sok más megfertőzött idegen fajon keresztül él. A valóság és... az Isten közötti zónában létezik.

– Nem lehetséges, hegy továbbra is szüksége van a gázóriásra, mint fizikai hídfőállásra? Mint egy bázisra? Lencsére, amelyen keresztül lát? A fenébe, honnan is tudnám? De mégis lehet, hogy kell neki. A Harxine-oknak és a rovarkatonáiknak most már csak azt kell kitalálni, hogyan semmisítsenek meg egy Szaturnusz méretű objektumot. Bár nem hiszem, hogy ez az ő nagyságrendjük.

(– Nem lehetne Renét és Ritchie-t biztonságos távolságba eltávolítani innen? – tűnődik Franz. – Ha Samtit odébb tudtuk képzelni... számít a távolság? Itt tartjuk a hiperteret a kezünkben, vagy nem? Máshová képzelhetjük magunkat és őket is! Létezik benned egy hipnotikus kapcsolat Kamasarinhoz, Amy. Nézd meg. Vizsgáld meg.)

Megnézzük. Amy-énem személyesen nem látja. De azok, akik az Amy-énemet körülveszik, látják.

(– Én még mindig részben a Pilgrimhez vagyok kötve. És mindannyian részei vagyunk egymás emlékezet terének.)

(– Ezúttal – jelenti ki Wu büszkén – magunkkal visszük a testünket is a testen-kívüli-élmény-utunkra. Csak egyetlen fizikai úti cél lehetséges: a valódi Pilgrim fedélzete, jelen időben.) 

(– A Harxine-ok támadásnak fogják venni – veti ellen Peter. – És a Csoport-lények megkezdik a mészárlást.)

– Ha! – csattan fel Franz. – És hogyan loptuk el azt a kardot Samtitól? Bármit elintézek, ami mozog.)

(– De nem tudod elintézni Amyt.)

(– Az más. Hát nem látod?)

De látjuk, idebent.

– Figyelj, Ritchie. Kiviszünk téged innen. És téged is, René-menZoe. Átteleportáljuk magunkat a Pilgrimre. Képesek vagyunk rá! De mihelyst odaértünk, bármi is történik, ne moccanjatok. Ha a Csoport-lények támadásba lendülnek... és ezt fogják tenni!... akkor odébb rakjuk őket ugyanúgy, ahogyan Samtit és a kardját is odébb raktuk. – Az Isten üveget betesszük a ruhánk zsebébe. – Álljunk sorba és fogjuk meg egymást kezét!

Három boszorkány, akik mindjárt megkezdik a rituális táncukat.

– A millió mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik és fejeződik is be! Ezzel a lépéssel, most...

És a világ elsuhan.

 

Irányító fedélzet! A foglyok a kábelek között fekszenek, mindegyikük felett egy-egy rovarlény lebeg...

Az őrök szinte azonnal a foglyokra vetik magukat, fűrészfogas karjukat szélesre tárják. De a szinte azonnal nem elég gyors. Franzunk gyorsabb, mint a reflex, gyorsabb, mint a látás.

Kvantumokra bontjuk a támadásukat. Úgy határozunk, hogy az idő egyik kvantum pillanata újra és újra megismételje önmagát az ő számukra. Franz képzeletének parancsára a rovarok feszesebben állnak, mintha ezer kötéllel kötöttük volna gúzsba őket. Megdermedtek az időben.

Más Csoport-lényeket is látunk. Őket is megdermesztjük.

– Hallotok minket, Harxine-ok? Nem támadási céllal jöttünk. Ne siessétek el a dolgot. Mentesek vagyunk a Fátyollénytől. Beszélünk kell veletek.

A képernyő máris kivilágosodik

– Sosem sietünk el semmit, csak gyorsan cselekszünk, ami a gépi lntelligenciák sajátja, akik nanoszekundumok alatt döntenek. – (Azt hiszem, megsértődtek – kacag Peter). – Nem értjük, hogyan állítottátok meg a Csoport-lényeinket. Nem támadási céllal jöttetek?

– Újraképzeljük a Csoport-lényeiteket ugyanabban kvantumpillanatban.

– Ezzel kapcsolatban további magyarázatot igénylünk.

– Meg fogjuk magyarázni. Amy Dove vagyok, Harxine...

– Azonosítottunk. A hipnózisod megszakadt az emlékek/álmok terében történt szakadás miatt. Sikerrel jártál azért?

(– Nem jártunk volna sikerrel, ha nem segít Franz és Wu – ismeri be Peter. – Mi ketten, Amy, ugyanúgy viselkedtünk volna, mint René-menZoe. Szerelem és hamis Mennyország.)

(– Talán igen, talán nem – feleli Franz nagylelkűen.)

– Újfajta lény vagyunk, Harxine. Négyes lény... hiperelme. René a közönséges... terméke az Úr Világa féle átváltozásnak: élő René és halott Zoe kettős lénye. Elválasztjuk őket a Fátyollénytől. Ritchie nem jelent fenyegetést. Ő továbbra is közönséges.

– Jé, köszi! Azért van egy őrangyalom. Nem igaz, Wu? Valahol bennetek.

(– Az én kis galambom.)

(– Tegyük át a turbékolást egy kicsit későbbre – csipkelődik Franz.)

– Új minőség vagyunk. És tudjuk, mi a Fátyollény, Harxine. A gázóriásból magából származik. Onnan nőtt ki a hipertérbe és csak ezt követően támadta meg a hagyományos teret. Elfogtuk a lényének egy részét és megszelídítettük. Itt van. – Amy keze felmutatja az Isten palackot. – Le van zárva. Nem kell aggódni.

– A gépi intelligenciák nem aggódnak, Amy Dove – (Nem, mi?) – Ha a Csoport-lényeink megölnének benneteket, akkor kiszabadulna a Fátyollénynek az a része?

– Nem tudnak megölni. De el akarjuk kerülni a zsarolásnak még a látszatát is, Harxine. Ne feledjétek, ugyanazon az oldalon állunk, mint ti.

– A gépi intelligenciák...

–...mindig emlékeznek. Rendben, egy pont oda.

(– Halhatatlan lény lehetünk – jegyzi meg Peter.)

(– Amíg úgy nem döntünk, hogy nem akarunk többé azok lenni – teszi hozzá Franz.)

(– Amit szabadon elhatározhatunk, ha elvégeztük a feladatunkat – mondja Wu.)

(– De ez a test halandó, emberek!)

(– A testet, kedvesem, szintén pillanatról pillanatra újraképzelik. Miért ne újítanánk meg? Miért ne frissítenénk fel? Meg tudjuk tenni. És nem vagyok benne biztos, hogy nem csináljuk-e már most is.)

(– És akkor a szerelmünk soha nem halványulna el és szűnne meg?)

(– Jujj.)

(– A halhatatlanság csapda – figyelmeztet Franz. –Természetesen.)

– Mindössze annyit kell csinálnotok, Harxine – vág közbe Ritchie –, hogy elpusztítjátok a gázóriást és a holdjait új pályára állítjátok a nap körül és akkor kész, hazamehettek.

– Komolyan vehetjük ezt az ajánlatot? Ehhez több száz évre éshatalmas erőfeszítésre lenne szükség. És a Fátyollénynek nem lenne szabad közbeavatkoznia.

– A taktikát majd megbeszéljük akkor, ha szabadon engedtétek a barátainkat.

A Harxine-ok döntöttek. Az ígéretükhöz híven, nanoszekundumok alatt.

– Rendben! Engedjétek el a Csoport-lényeket és ők felébresztik a barátaitokat. Prosztetikus irányító beültetés van mindegyik Csoport-lényben. Már most is folyamatosan sugározzuk nekik a jelet,hogy engedjék el a barátaitokat.

– Innen továbbra is úgy tűnnek, mint akik támadni akarnak –jegyzi meg gyanakvóan Ritchie.

– Mert megdermesztettétek őket. Itt az idő megbízni egymásban. Mi, Harxine-ok az életet oltalmazzuk. A halálnak megvan a magaszerepe, de nem itt és nem most.

– Akkor nagyon szomorúak lesztek, ha kiiktatjátok a Fátyollényt!– mondja Ritchie. – Mert billiónyi holt lélek fog egyetlen pillanat alatt elveszni, akik most őbenne élnek.

(– A halálnak megvan a maga szerepe – visszhangozza Franz. – Úgy helyes, hogy megfelelő halált halnak, teljes halált. Ők most még csak tetszhalottak és a világuk lassan pusztul.)

– Olyan erők birtokában vagytok, amelyeknek mi nem, Amy Dove. Ha ismételt információra van szükségetek: már most is sugárzunk a Csoport-lényeknek; egyetlen Csoport-lény sem fog bántani egyetlen embert sem.

(– Engedjük szabadon a kutyákat, Franz!)

A Csoport-lények újra megmozdulnak. De nem karmolnak, nem harapnak és nem tépnek. Ollóikkal gyengéden, óvatosan nekilátnak kibogozni a kábeleket és leválasztani azokat a dermedten fekvő testekről.

 

Először K kapitányt szabadítják meg.

Egy darabig döbbenten néz hármunkra. Hát persze, hiszen mindannyian aranyszínű bundát viselünk...

Aztán eldörmög valami mongol mondást, de láthatóan igen nagy örömmel.

– Győztetek! – vigyorog. – Egy tál kumisz jár mindannyiótoknak jutalmul!

Ez nagy szó az ő részéről, de egyelőre nem vagyunk szomjasak.

40

A HARXINE-OK mostanra telepítettek egy beszédszintetizáló programot az egyik interfonba. A közös nyelv továbbra is az angol marad, bár a Harxine-ok képesek lennének az összes volt fogoly nyelvén beszélni, a kiolvasott emlékeiknek köszönhetően. René, aki nem volt fogoly, nagy sajnálatára hamar megtudja, hogy a francia nincs ezek között a nyelvek között.

Hasonlóképpen nem beszélik a Harxine-ok a getkasaalit. Sőt, már a mi getkasaali tudásunk is fakulni kezdett. Nincsen semmi az elménkben, amely állandóan karban tartaná.

A három aranyszínű (illetve hét, ha halottakat is beleszámítjuk) tájékoztatja a többi nyolcat – bár mindannyian ismernek részeket a kirakósból, emiékképek és víziók formájában. A Harxine-ok a rovarlények csoportjának kétharmadát visszavonták, a Pilgrimen csak fél tucat Csoport-lény maradt. Ezek státusza a szörnyetegből kabalává változott. Sechiko megpróbálja magához édesgetni az egyiket, talán azért, hogy eltöltse az időt valamivel most, hogy őrá, mint nyelvészre nincs itt szükség. Még Gus Trimble is megvakargatja az egyiket a kitines álla alatt. A Harxine-oknak vagy van valamiféle őrült humorérzékük, vagy ismerik az emberi háziállatok viselkedését, mert a rovarlény azonnal hanyatt vágja magát, mint egy kutya, vákuumbiztos hasát mutatja Gus felé és rázni kezdi a lábait. Gus megvakargatja és megpaskolja a lény merev páncélját.

K kapitány újra elfoglalta a parancsnoki széket – boldogan, hogy az utazás parapszichológiai szempontból gazdag termést termett (még akkor is, ha nem ő tervezte meg a kísérletet). Az igazi hatalom – az isteni hatalom – persze mibennünk szunnyad. Mi magunk vagyunk a termés. Négyes énünk birtokolja az erőt. Peter elgondolása a lehetséges halhatatlanságunkról akár igaz is lehet. Nem eszünk és nem iszunk. Amy-részem nem érzi szükségét. Frissen újrateremtjük magunkat minden egyes pillanatban.

(– Azért továbbra is meg kell halnunk – erősködik Franz –, hogy szabadok lehessünk. Látjátok ezt? Képesnek kell lennünk arra, hogy meghaljunk.)

(– Hát persze, Franz – csitítja Wu. – De először itt van ez a Fátyollény nevű kis ügyecske.)

– Tehát – K kapitány mindenkihez szól – a kérdés az, van-e a birtokunkban olyan erő, amit irányíthatunk és felhasználhatunk? Ti már foglyul ejtettétek egy részét a lénynek, Dove.

(És az Isten palack Amy zsebében pihen...)

– Egész világok lettek elnyelve, kapitány – vág közbe a Harxine-ok hangja az interfonból. – Erre emlékeztetnünk kell benneteket.

– Aki a sátánnal eszik levest egy tálból, annak hosszú kanálra van szüksége – mondja Salman. – Nekünk csak egyetlen kanalunk van ésez Amy.

– De nem veszélyesebb ez, mint mondjuk az atomenergia?

– A Fátyollény más lényeket is bele tud vonni, még akkor is, ha ti elkerülitek az elnyeletést – jegyzik meg éles hangon a Harxine-ok.

– Sőt, ki mondhatja biztosan, hogy elkerültétek? Ti itt vagytok és birtokoljátok a tudást. De a Föld bolygótok továbbra is sebezhető. Egy második hipertér hajtóművet is elküldhettek már oda. Hogyan tervezitek a visszautazást a hipertérben, hogy figyelmeztessétek a világotokat anélkül, hogy újra a Fátyollény karmai közé ne kerülnétek?

– Ezt el tudjuk intézni – mondjuk magabiztosan. – Isteni erőknek parancsolunk most.

– Ez csak egy segéd-isten – tiltakozik Salman. – Egy igazán nagy tudású ember saját maga is el tudja érni ezt az állapotot. Mint például...

– Mint például Assaf ibn akármicsoda – vág közbe Ritchie.

– Assaf ibn Barkiyâ. Nem is tudtam, hogy ismered a Koránt, Ritchie!

– Az ember tanult egy-s-mást odalent, barátom. 

– Nos, néhány ember lehet. Néhányan csinálják is. A világnak tovább kell mennie... hát ezért. Getkának és Zerainnak és a többi világnak is tovább kell mennie. Újra kell indítaniőket, hogy tovább mehessenek. Mindegyikük be van zárva a hamis megvilágosodás börtönébe és egyre fogy az erejük.

– Ezért jöttünk – mondja a Harxine.

Ritchie megvakarja a kezét. Aztán lenéz, hogy megállapítsa a viszketés okát, majd ráfúj a kezére. Egy adag aranyszínű por repül le róla. Aztán semmivé foszlik. Megszűnik létezni. Összedörzsöli a két kezét. Szőrcsomók hullanak és porladnak szét. Ritchie tüsszent egyet.

– Ez az izé lejön rólam! Kezdek megszabadulni tőle! – kiált fel.

– Zoe! – kiált fel René ugyanabban a pillanatban. Ölelésre lendíti akarját, mintha csak megpróbálná elkapni Zoét. A mozdulattól elszakad a fedélzettől és lebegni kezd. Elkapjuk.

(– Zoe?)

(– Én... elveszítem a kapcsolatot.)

(– Meg tudunk tartani.)

(– De akarjuk – kérdezi Franz. – Közeleg az igazi halál.)

Ez történik az Amy-testtel is: az aranyszínű szőrbunda lehullik és felolvad a levegőben. De mi négyen továbbra is itt vagyunk, erősebben egymáshoz kötve, mint valaha. Tökéletes egyensúlyban vagyunk. Pszichikai hiperstruktúra vagyunk. Már nincs szükségünk az aranyszínű szőrökre. Függetlenek vagyunk.

(– Renének és Zoénak szükségük van rá. Különben elszakadnak egymástól.)

(– Azt mondtam, meg tudjuk tartani őket. Most is azt csináljuk.)

(– Vonalat húztunk a Fátyollény hatalma köré. Bezártuk és lekorlátoztuk. Ezért most vergődik... és visszavonul. Hacsak nem tartjuk szorosan...)

(– Válassz, Zoe – sürgeti Franz. – Akarsz-e igazi halált halni? Akarsz-e átlépni a túlpartra? Vagy tartsunk itt téged?)

(– Választanom kell, ugye? Én... nem is félek. De nem is számítana, ugye? Mert így helyes. Engedjetek elmennem, barátaim. Engedjetek.)

– Ne! – könyörög René.

(– Ez így helyes. Ez a legjobb. Viszlát, René. Adieu. Je t'adore. Nebánkódj!)

És ez valóban így helyes. Elengedjük Zoét.

(– Visz... lát.) 

René összeroskad a levegőben és arca eltorzul a fajdalomtól.

(– Mi tartja meg a hipertér piramist a létezésben? – kérdezi Peter sürgetőleg. – A fedélzeten lévők elméje! De ez veszélyes is lehet, nem igaz? A Harxine-oknak igazuk van. Meg kell szüntetnünk a létezését.)

(– Akkor hogyan juttatjuk vissza a Pilgrimet a Földre?)

(– Úgy, ahogyan Assaf! Ahogyan idejöttünk. Ha három testet el tudunk teleportálni, miért ne tudnánk az egész hajót? Az Isten palack a mi irányításunk alatt van. Egy hipertér hajtómű is benne van, ha úgy akarjuk! Nézzétek, a hipertér piramis nyilvánvalóan két dolog miatt létezett. Ez egyik: kódolt útvonal a hipertéren át. De a másik egyszerű megtévesztés, szükséges kirakat. A Föld soha nem építette volna meg a Pilgrimet, ha nem lettünk volna biztosak benne, hogy valami felfogható, fizikai úti célunk van. Gyanút fogtunk volna, ha csak egy hajtóművünk van, de nincs mellé sem repülési terv, sem kezelőszervek. Az utazásunknak egy közönséges utazás álcáját kellett viselnie... igen, egy olyan utazásét, amelyben hinni tudunk... különben nem lett volna meg a hitünk, a mentális elhivatottságunk ahhoz, hogy aktiváljuk és fenntartsuk a hipertéri mezőt. Ebben az értelemben mindannyian patkányok voltunk. Tudnunk kellett, hogy A-ból B-be megyünk, a Földről az Eridani 82-höz, hagyományos módon, mielőtt a nem hagyományosat megtanuljuk. De mi többet tanultunk, mint amire a Fátyollény számított! Most már tudunk közvetlenül is utazni. A piramis most már csak veszélyforrás. Talán uralni tudjuk a Fátyollény lenyomatát benne, de a fedélzeten mindenki más hozzájárulna az utazáshoz a félelmeivel, az aggodalmaival, a hitével és a hitetlenségével.)

(– De egy egész hajót?)

(– Ha Assaf képes volt egy trón teleportálására... Nos, a Pilgrim most a mi trónunk. Bensőséges kapcsolatban vagyunk vele. Szerintem szakítsuk meg a kapcsolatot a piramissal most. El kell hagynunk. Hogyan bízhatnánk rá magunkat?)

Egyetlen pillanat alatt egyezségre jutunk.

– Harxine-ok, és mindenki, figyelem. Szét fogjuk bomlasztani a hipertéri piramist. Visszateremtjük. Veszélyes, mert kapcsolatot jelent a Fátyollényhez.

– Kérjük, csináljátok – felelik a Harxine-ok. Gondolom, őket nem igazán érdekli, hogy hazajutunk-e valaha a Földre, vagy sem.

– Megőrültetek – tiltakozik Gus Trimble. 

– De az ördögbe is – kiáltja Neil Kendrick. Egy rövid időre kitör avita.

– Figyeljetek, mindenki! Új lény vagyunk most és mindenkit hazajuttatunk.

– Azt tervezitek, hogy elhagyjátok a helyi teret? – kérdezik a Harxine-ok, némi aggodalommal. – És mi van a gázóriással kapcsolatos ajánlatotokkal?

(– Látok egy megoldást arra – mondja Franz –, hogy hogyan tépjük le úgy a fátylat, hogy tovább szakadjon!)

Megmutatja nekünk. És igaza van: létezik egy megoldás. Bízzunk csak meg a mi kamikáze Franzunkban!

(– Először haza kell vinnünk a legénység többi tagját, aztán vissza kell térnünk ide a hajóval. Ha el tudjuk teleportálni a Pilgrimet a Földhöz, akkor vissza is tudjuk teleportálni ide.)

(– Várjatok csak, ez áttörést jelentene a csillagközi utazásban! – spekulál Wu, megragadván az alkalmat.)

(– Nem hiszem – gúnyolódik Franz. – Egyetlen hajó, egyetlen pilótával? Amit valóban tehetnénk az az, hogy magunkkal viszünk haza egy Harxine Paraszámítógépet, hogy fénysebességű kapcsolatot állítson fel az otthoni bázisával... feltéve, hogy ezek teleportálhatóak. Úgy értem, hogy ha nem bele vannak építve ebbe repülő aszteroidába. És magunkkal vihetnénk néhány Csoport-lényt is arra az esetre,ha a Harxine-oknak szükségük van kéziszerszámra.)

– Harxine, mekkora egy külön számítógép belőletek?

– Hozzávetőlegesen öt százaléka a hipertéri piramisnak.

– Képes arra egyetlen egység, hogy „teljes” Harxine-ként külön funkcionáljon?

– Természetesen.

– Kiásnátok akkor az egyikőtöket ebből az aszteroidából, hogy elkísérjen minket? A tervünk az alábbi...

 

A Harxine Paraszámítógép egy televízió méretű kocka. Saját, száz évre elegendő energiaforrása van, amelyet az alsó részébe építettek be – ezt a Földön is fel lehet tölteni. Képes csatlakozni a mi számítógépeinkhez. A Csoport-lények kihozták az aszteroida gyomrából. Neil és Gus segítettek installálni az irányító fedélzeten. Mostanra már az összes Csoport-lény visszavonult. Úgy döntöttünk, hogy egyet sem viszünk magunkkal. Ez a vákuumhoz adaptálódott variáns elbírná ugyan a gravitációt és az atmoszférát, de nem a végtelenségig.

Már csak egyetlen komoly tennivalónk maradt az indulás előtt.

Franz, Wu és Peter kinyúlnak a képzelés terén át a piramishoz.

Visszaképzeljük és az egész gondolati rendszer (mivel arról van szó) lassan elhalványul és megszűnik a létezése. Lassan: a többiek természetes gondolati ellenállása a számukra „köldökzsinórt” jelentő hajtómű megsemmisítésével szemben jelentős visszahúzó erőt képvisel.

A piramis először áttetszővé válik. Mintha üvegből lenne. Aztán már csak a körvonalait meghatározó vonalak maradnak Aztán ezek is eltűnnek. Csak a négyzet alakú lyuk marad meg a fedélzeten, amelybe valaha beilleszkedett. A többiek odasereglenek a lyukhoz és lebámulnak az alsóbb fedélzetekre.

K kapitány hátrálép a lyuktól – hát ennyi maradt a hajtóműből, amely valaha meghajtotta a hajót. Érthetően kicsit megrendült.

– Akkor hát, Dove, hazarepítesz minket?

– Haza bizony, kapitány.

Szembeállunk egymással a gondolati térben. Beszívjuk a világegyetem kvantum lélegzetét: lét-nemlét, lét-nemlét. Kezünkben az Isten palackkal elképzeljük a Pilgrim valóságát itt és most, létezik, eltűnik, újra létezik...

Eltoljuk a létezését a képzelés terén át egy másik itt-és-mostba...

Az Eridani 82 napja kikapcsol. A két lélegzetvételnyi űrben a képzelet terének ragyogása vesz körül minket.

Aztán egy másik nap izzik fel.

Egy másik, ismerős világot is látunk: kék és fehér bolygót. Körülötte foltos hold kering. Barna kontinensek rejtőznek a szélben kavargó felhőzet alatt – íme az elveszett világunk, amelyet újra megtaláltunk a saját újrateremtésünk pillanatában.

– Kábé ötvenezer kilométernyire vagyunk tőle – örvendezik Ritchie.

– Nem is rossz – vigyorog Kendrick. – A sebesség valamivel ezer kilométer-per-óra alatt. Ha közelebb lyukadunk ki, most nagyon kapkodnánk!

Az Isten palack megremeg, mintha csak tiltakozna, de Franz keze lecsillapítja.

Neil egy idő múlva leül a kommunikációs pult elé. 

– Itt a Pilgrim Crusader, hívom Űrvárost, hívom a Földet. Itt a Pilgrim Crusader. Hazatértünk. – A Harxine Paraszámítógép egységre pillant. – Hoztunk magunkkal egy barátot... egy intelligens gépet. Át kell szállítanunk és még tizenegy űrhajóst Űrvárosba. A többiek – összeráncolja a szemöldökét, miközben Amy-énemre néz – visszaviszik a Pilgrimet az Eridani 82-höz. Van még ott egy kis dolguk...

– Neil megtennéd, hogy elnézést kérsz azért, hogy nemrégiben az emberek víziókat láttak Athénben, Szecsuánban, Fort Dodge-ban és még egyéb helyeken? Az miattunk volt. Mondd meg nekik, hogy folytassák csak tovább a történelmüket. Azzal a különbséggel, hogy mivel most már itt van egy Harxine Paraszámítógép, csillagközi történelemmé válik.

– Meglesz. Pilgrim Crusader, hívom Űrvárost...

– Nagyon lakhatónak tűnő bolygó – mondja a Harxine elismerőhangon az interfonon. – Hamarosan megfelelő fénysebességű adóvevőket építünk, hogy kapcsolatba lépjünk a Kiberközponttal és a többi, Harxine-ok által összekapcsolt világgal, ideértve a Getkát is, feltéve, hogy a terveitek beválnak. A getkaiaknak komoly segítségre van szükségük, hogy újra alkalmazkodjanak a fizikai tér realitásaihoz. Nagyon el lesznek veszve, hogy már nem tudnak egymással kapcsolatban lenni.

– Tehát tudni fogjuk, hogy Amy... és a többiek terve sikerrel járt-e – tűnődik K kapitány. – Körülbelül negyvenkét éven belül. – Végignéz magán. – Mindenképpen meg kell élnem azt a napot.

– Hamarabb is megtudjuk, kapitány. Segítünk nektek megfelelő fénysebesség alatti hajtóművet és hibernációs tartályokat építeni. A Harxine-ok az Eridani rendszerből már elküldtek fénysebességű üzeneteket, amelyek segítséget kérnek ahhoz, hogy újraépítsük a társadalmat az összes csapdába esett világon. A Földhöz a Dindi van a legközelebb. El kell repülnöd a Dindire és segíteni nekik a társadalom újraépítésében. De akár az Eridani 82-re is mehetsz.

– Amy egy vagy két napon belül meg fogja tudni – sóhajtja Grigory szomorúan. De nem, nem is szomorú... irigyel minket.

Igen, meg fogjuk tudni. Vagy akkorra már a tudáson is túl leszünk a közönséges értelemben véve?