NEGYEDIK RÉSZ – Ó ÁLMOK, Ó ÚTI CÉLOK

 

 

22

EGY NAGY SÍK területen, egy palota előtt éppen zajlik a verseny – a verseny, ami egyszerre mítikus és esztétikai, legalábbis Vilo megfogalmazása szerint. Getkai álom-formálók angyalokat idéznek meg lakóknak. Bio-épületeket emelnek pusztán a gondolat erejével: lakható építményeket, kvázi-lényeket – angyalok ugranak elő az Askatharliból, hogy aztán később ugyanoda olvadjanak vissza.

Emitt egy két lábon álló ezüst torony emelkedik, amely pislogás nélküli szemekkel bámul ránk, és szája is van, amellyel énekel, mintha szél dúdolna egy üveg nyakában. A belsejében getkaiak ünnepelnek. Apró, csillogó tükrökkel, a fény gépezeteivel díszítik a torony belsejét.

Amott egy bíborszínű behemót élő kerekeken gurul, köldökéből lények pattannak elő, szemmel láthatóan az a nemi szerve. Szivárványszínű lepkék repülnek ki belőle, akiknek szemük van a szárnyukon. Vékonyka zene szúrja át a levegőt, ahogy a lepkék csápjai rezegni kezdenek. A lepkék körbelibegnek, leszállnak az emberek vállára, akik maguk is felemelkednek a levegőbe és pillangóvá alakulnak közben. Aztán feljebb, feljebb szállnak az álomban, míg a szárnyaik megolvadnak; aztán visszazuhannak, de olyan puhán, mintha a levegő víz lenne. A tömeg éljenez. Mi is így teszünk.

Egy másik élő épület emelkedik, ez egy idegen hordólény alakját viseli. Két karja kinyúl a bámészkodók fölé, az ujjai újabb, kisebb ujjakat növesztenek, azok még kisebbeket, mígnem az egész levegőt megtölti a belőle áradó, vibráló ökörnyál-ujjhálózat... Aztán ez is semmivé foszlik.

– Hol van Wu? – kérdezi hirtelen René, elszakítva tekintetét a látványosságtól.

Nincs itt. Mi, többiek itt vagyunk. Bár Zoe úgy tűnik, minta lélekben máshol lenne (és itt most a hagyományos, földi értelemben kell ezt érteni). Ritchie-t pedig mintha lenyűgözte volna ez az egész.

– Legyetek türelemmel – mondja Samti. – Még fel kell ébrednie a közönséges világban. De össze vagytok kapcsolva. Jönni fog. Ahogy Zoe Denby és Ritchie Blue is jönni fognak.

– De Zoe itt van! Ott áll melletted. Ritchie is. Nem látod?

Samti rábámul Ritchie-re és Zoéra.

– Nem, ők még csak tükörképek. A ti képzeletetek vetíti ide őket, azoké, akik jól ismerik őket és élvezik a jelenlétüket. Az askáik még a testükkel vannak. A tükörképeik valóságosnak látszanak, amilyennek elképzelitek őket, de nem tudnak maguktól cselekedni. Wunak is itt kellene lennie tükörkép formájában, de lehet, hogy valamelyikőtök nem kívánja a jelenlétét. Ennek megfelelően a képe nem jelenik meg.

Amint abbahagyja mondókáját, Zoemegborzong és pislog. Körülnéz, szemmel láthatóan sokkal elevenebben, mint azelőtt.

– Tyű – füttyent. – Hát ez itt a Mennyország. Azt a mindenit! – Nagyot nevet. – Rossz kifejezés, azt hiszem! Ez egy idegen Mennyország elmebeli képe, és az a Mennyország, amit képzelsz belőle. Ez a város zsúfolt, Samti. Hatalmasnak tűnik.

Az is. A sík terület, ahol állunk, csak egyetlen csücske egy minden irányban elnyúló, hatalmas, egzotikus városnak. Ez az ideális Menfaa, zafír színű csatornáival, széles körutaival, palotáival és színházaival, lakóival és fesztiváljaival, a kereskedelemmel, a játékokkal... és ez csak egy a párhuzamos Mennyországok közül.

– Hogy lehetséges, hogy ilyen sokan laknak itt?

– Mindenki álmodik, aki meghalt, Zoe Denby, akárcsak az élők askái.

Ebben a pillanatban Wu jelenik meg előttünk. Neki is elmondjuk, hogy mit történt, mit hallottunk. Ritchie továbbra is bamba arccal néz és csak álldogál mellettünk. 

Boltívek keretezik a zsúfolt síkságot, ahol állunk. Más álomalakok látszódnak mögöttük. Az egyik mögött egy paradicsomi kert látszik, tökéletes lótusz vidék, ahol óriási virágok nőnek a levélzöld óceánból. Getkai gyerekek játszadoznak benne. Néhányan tényleg nagyon fiatalon halhattak meg, bármilyen mércével is mérve! De az is lehet, hogy vannak lelkek, akik a gyermeki alakot kedvelik. A másik mögött az a rettenetes, ostromlott város, ami szintén az Askatharli tér műve. Olyan, mintha ez az egész berendezés egy hatalmas, purgatóriumi színjáték lenne, bár ennek nem az a célja, hogy megtisztítson a bűntől.

Végül Ritchie is „on-line” kapcsolódik hozzánk. Teljesen éberen, teljesen a tudatánál. Pánikszerűen elmenekül, amikor meglátja az ostromlott várost, Wu pedig odaszalad hozzá, hogy megnyugtassa. Mindannyian egyetértünk azzal, hogy nem érdemes nagyon nézegetni ezt a szörnyű képet.

– Minek sétálni? – kérdezi Vilo. – Lovagoljunk stílusosan. Az otthoni világotokban ti min lovagoltok?

– Lovon – mosolyog René. – De...

– Csak koncentráljatok arra, hogyan néz ki nálatok egy ló. Képzeljétek el. Parancsoljátok át a létezésbe! Persze ez csak képzetes ló lesz, egyszerű tükörkép, mint Zoe Denby és Ritchie Blue is volt, amíg fel nem ébredtek, de azért elvisz a hátán benneteket. És éppen úgy fog viselkedni, mint...

– Mint egy ló.

– Samti és én rhaniqon fogunk lovagolni, amíg többet meg nem tudunk a lovakról.

Koncentrálunk. És valóban megidézünk lovakat. Ott állnak és ránk várnak, felnyergelve, felszerszámozva, jóllakottan, útra készen. Csodás paripák. Zoe ámulatában összecsapja két kezét. Az arrajárók megéljenzik, mint ritka furcsaságot.

Egyelőre négy lovunk van. Ritchie izgatottan kapaszkodik Wu karjába: sugdolóznak valamit.

Wu megrázza a fejét és bólint egyet Samti és Vilo irányába. Mi többiek felszállunk a lovainkra és várunk.

Zoe még mindig nevet.

– Soha nem ültem még lovon. Annyira könnyű az egész.

– Én sem – kacag Peter. – Gondolom, ha képes vagy magadnak lovat elképzelni, akkor azt is el tudod képzelni, hogy lovagolsz rajta.Csak ne gondolj arra, milyen leesni, vagy milyen, amikor a ló megvadul.

– Egy pillanat – mondja Wu könnyed hangon, angolul, mintha nehézségei lennének elképzelni egy lovat. – Viselkedjetek normálisan és figyeljetek. Mindannyian veszélyben vagyunk. Ritchie nem elmenekült az előbb. Visszaemlékezett rá, mi történt vele a testen kívüli élménye során. Megtanult valamit. El kell távoznunk innen egyedül, csak magunk, és meg kell vitatnunk a dolgot.

–Jobban teszitek, ha hisztek neki – mondja Ritchie gyorsan. – Komoly dologról van szó. És nagyon ijesztő. A Mennyország felfedezése még várhat, amíg meg nem tudjátok, ki üzemelteti az egész kócerájt.

Wu máris megpróbál kimagyarázni minket a getkaiaknál.

– Gyalog is mehetünk, ha akarjátok – mondja Vilo.

A mentegetőzések tovább folytatódnak. Végül Samti mond valamit gyorsan Vilónak. Nyilvánvalóan bosszús velünk kapcsolatosan. Aztán a két getkai bokáját belevágja a rhaniqjuk oldalába és ellovagolnak a síkságról.

– Csalódást okoztunk nekik – ráncolja a szemöldökét Zoe. – Remélem jó okotok volt rá.

– Zoe, jó okunk volt rá.

– Találni kell egy helyet, ahol magunk lehetünk – mondja Wu. – Ezek a lovak túl sok figyelmet vonzanak.

– Mi magunk is – teszi hozzá Ritchie.

Így aztán vonakodva otthagyjuk a paripáinkat és gyalog kelünk útra. Ritchie egyelőre semmit sem mond. Szinte paranoiásan fél attól, nehogy meghallja valaki más is, amit mondani akar – nem mintha bármelyik getkai értene angolul. Amikor már megtettünk egy kis távolságot, visszanézek és azt látom, hogy a lovainkat néhány getkai simogatja, akik szemmel láthatóan örülnek az ismeretlen állatoknak és el is határozták, hogy versenyt futtatják őket a rhaniqokkal.

Mi is elsétálunk a sík területről. Találunk egy parkot, benne szökőkúttal, csatornákkal, amelyek vizén narancs virágok lebegnek. Csak néhány getkai sétálgat a parkban. Betérünk egy viaszos, lila futónövényekkel körbevett utcára és itt végre magunk vagyunk. Magunk a Mennyországban.

Zoe csípőre teszi két kezét:

– Nos?

23

– AZONNAL EMLÉKEZNI KEZDTEM, amint ideértem. A közönséges világban semmire sem emlékszem belőle! Az emléket... feltartóztatták. Kiszívták belőlem. De azért továbbra is itt van... az Askatharli szinten. Nem hinném, hogy a Fátyollény tisztában lenne ezzel...

– A kicsoda?– Mindannyian Ritchie-re bámulunk. Wu is.

– Figyeljetek, fiúk, meg fogok próbálkozni valamivel. Ha képesek vagyunk dolgokat alkotni a gondolatainkkal... úgy értem, ha el tudunk képzelni lovakat és a lovak meg is jelennek...

– Gondolati-rendszerek – mondja Zoe. – Elég összetettek ahhoz, hogy lehessen rajtuk lovagolni, nyerítsenek, habozzon a szájuk, ilyesmi.

– Igen, persze. Talán meg tudom mutatni nektek, hogy mi történt velem. Talán tudok róla csinálni egy modellt, mintha mozit néznétek.

– Meg tudod csinálni – bólint Zoe. – Ez az egész Mennyország csak képzelet. A képzeleti térben vagyunk. Folytasd.

– Olyasmit szeretnék, mint egy holografikus film. Igen, azt hiszem ez a legjobb hasonlat. És én vagyok a vetítőgép.

Összeráncolja a szemöldökét és egy kicsivel előrébb a lila kúszónövények alkotta utca hullámozni, vibrálni kezd. Egy kockányi tiszta levegő megváltozik... valami más lesz belőle. Egy fémpadló. Nem, egy fedélzet. Az irányító fedélzet kicsiny mása, legalábbis egy részéé. Jól látszanak a műszerfalak, a székek. Az ablakokon keresztül a hipertér amorf folyadéka örvénylik. A kép három dimenziós. Két kis figura csücsül a tapadós székeken és mágneses sakkot játszanak. Ritchie az egyik – és Gus Trimble a másik.

Hirtelen, mintha Ritchie elveszítené az uralmát a film fölött, az irányító fedélzeten hirtelen testek jelennek meg, beburkolva, a fejükön átlátszó sisakok, a sisakokból kábelek vezetnek mindenfelé, összekötve őket.

– De hát ezt már láttuk! – kiáltja Zoe.

– Várj!

Gus a fekete bábujával lép egyet. A két jelenet gyorsan váltakozik: a testek, a sakktábla. Összeolvadnak. Kölcsönösen áttűnnek egymásba, mintha kétszer exponáltak volna ugyanarra a filmkockára. Hangokat hallunk.

– Mi folyik itt? – visítja a Ritchie-figura. – A fene ebbe a hipertérbe. Hallucinálok. Testeket látok körülöttünk. Gus, te is közöttük vagy! Itt ülsz, sakkozol velem... de a fejed egy üvegbe van bekötve elektródákkal. Duplán látok. – Egy rovarlény lebeg át a testek között, aztán megjelenik egy másik is. A Ritchie-figura vadul csapkodni kezd a karjával. – Mik ezek az izék? Megőrültem?

– Kérlek, nyugodj meg – mondja a Gus-figura kifejezéstelen arccal. – Mi most... felülírjuk Gus Trimble emlékezetét.

– Mi vagy te? Valami az Úr Világából? Mint egy hírnök? – Ritchie a feléje lebegő rovarlény felé csap, de a karja egyszerűen áthalad rajta. Aztán a saját testén is áthalad. – Láttam már életemben egyet s mást, Gus, de ez most egy kicsit sok nekem!

– Kérlek. Nem számítottunk erre a kapcsolatra. Te egyike vagy azoknak az embereknek, akik megszöktek, amikor rovar segítőtársaink elfoglalták a hajótokat. Gus Trimble felismer téged.

– Azok a mocskos rovarok elfoglalták a Pilgrimet! Hát persze! Most már emlékszem. Elmenekültünk Getkára. Feltettem az egyik olyan sisak-maszkot. Még most is a fejemen kell lennie!

– Vagyis az egyik vizionáló eszközüket használod most? Akkor hát így hatoltál be az emlékek terébe. A getkaiak vetették fel veled?

– Nem, egy ostoba vicc kedvéért tettem fel. A getkaiak nem tudják.

– Akkor talán biztonságban vagyunk. Fel kell használnunk ezt a kapcsolatot, Ritchie.

– Hogy lehet, hogy én itt sakkozom? Ez időben sokkal régebben történt. Már a rovarok győztek? A jövőt látom? Nem, az nem lehet... nem, ha én a Getkán vagyok.

– Az emlékek terében vagy, Ritchie. A barátaidat itt tartjuk fogva. Kénytelenek voltunk gyorsan cselekedni, kénytelenek voltunk elfogni és „felfüggeszteni” őket... vagyis elvágni őket minden inputtól. Már kapcsolatban állunk az úticélotokkal és közel is vagyunk hozzá... hozzátok, sebezhető lélek-lényekhez. Megvizsgáljuk a pszichéjük néhány kulcsfontosságú területét az emlékek terében... az egyénhez és a csoporthoz kötődő területeket, ismereteiteket a saját „lelketekről”, amely összeköt benneteket a valóságon túl lévő dolgokkal, és amely sebezhetővé tesz. Az emlékek terében óvatos kísérletet teszünk a kapcsolat létrehozására, a megvilágosításra. Bízz bennünk! Sok múlik ezen. Nyilvánvaló, hogy te most egyszerre tapasztalod meg az emlékek terét, vagyis azt a teret, ahol most találkozunk, és a tényleges jelenlegi fizikai eseményeket... bár ez utóbbi térben nem érzékelünk téged. Csak Gus Trimble emlékezet terében érezzük a jelenlétedet. Jó barátja voltál?

– Kijöttünk egymással. Ő is olyan hétköznapi srác, mint én. Hé, ha nem ti vagytok az ellenség, akkor kicsoda? Csak azt ne mondd, hogy a getkaiak. Ők barátságos népség. Egyszerűen csak egyféle, felfedezők valamiféle felsőbb létezésben. Legalábbis ők ezt állítják.

– Ők csak áldozatok, Ritchie. Észrevétlen áldozatai egy energiaéletformának, amely a hétköznapi valóságon kívül él, de amely rajtuk keresztül mégis belép a hétköznapi valóságba és befolyásolja azt. Hadd vegyek kölcsön egy kifejezést a barátotok, Salman emlékezet teréből, amit éppen most tapogatunk le: a „fátyol”. Létezik egy Fátyollény. Ez egy félig valódi életforma, amely a valóság és a valóságon túl lévő teremtő erő közötti határon létezik. Része annak az „energia áramkörnek”, amely a ti fogalmaitok szerinti Isten és a teremtett világegyetem között van. A mi fogalmaink szerint a Létezés világba ereszkedése és a halál általi visszatérése között, amely pszichés párja az egész anyagi kozmosz létezésbe és létezésből való kifelé és befelé pulzálásának. Az „energia-psziché áramkörnek” ez a része, amelyet a Fátyollénynek nevezünk, megszerzett magának egy független, mégis parazita szerű lázadó létezést. Salman fogalmai szerint ez a lény... a Sátán.

A Ritchie-figura megnyalja a szája szélét.

 

– Azt akarod mondani, hogy az Úr Világa valójában... a Sátán Világa?

– Érzelmileg igen, bár maga a kifejezés nem mond sokat az igazi jelentés tekintetében. A Fátyollény csak úgy tudja fenntartani és folytatni a létezését, ha folyamatosan táplálják azok a „lelkek", amelyeket magába vonz és magánál tart. A létezése ezek gestaltja és mint ilyen, az alkotóelemei – vagyis az egyes egyedi lelkek – nem látják. Ők és az élő getkaiak, akikhez „hozzá vannak ragasztva’’, paranormális képességeket és kvázi-halhatatlanságot kapnak, de igazából közvetlen irányítása alatt állnak a Fátyollénynek, és ezért nem értik meg, hogy az, amit tesznek ellene van a dolgok helyes rendjének – ellene van az életeknek a Létezésbe való, a halál általi rendszeres újra visszatérésének. A Fátyollény nem más, mint egy gát, egy tumor, a Létezés és az élet közötti áramlatban, a ti fogalmaitok szerint az „Isten” és a világ között. Mivel a valóság „Isten” álma – mivel a világegyetem létezését odaátról álmodták meg –, ezért ez a gát a valóság csökkenését és végül az összeomlását kell, hogy okozza.

– A fizikai veszélyt úgy foglalnám össze, hogy a tér és az anyag egyes részei megsemmisülnek, eltűnnek, ha a Fátyollény túl sokáig végezheti a vadászatot az áldozataira, és ez félresöpörheti a precízen kiegyensúlyozott fizikai állandókat, amelyek lehetővé teszik, hogy a világegyetemben élet növekedhessen. A Fátyollény nem alkot stabil rendszert, olyan, mint a hullám tetején lovagló hullámlovas. Minél több lelket szív magába, hogy fennmaradjon a hullám tetején, annál több újabb lélekre van szüksége. A fizikai valóság csökkenése még mindig visszaépíthető; a Fátyollény egyelőre csak annyira manifesztálódik, amekkora hatással a getkai civilizációra (és egyéb áldozatainak civilizációira) volt: a történelem megtorpanása és eltűnése, a zajló szociális folyamatok.

– Tehát a Sátán visszafordítaná Isten munkáját? Egyfajta fekete lyukba húzná? De akkor a Sátán... vagyis a Fátyollény... maga is megsemmisülne közben, nem?

– De igen. Ezért kell kiterjesztenie magát más világokra is a hipertéren keresztül. A saját túlélése érdekében! De ha folytatja a terjeszkedést – világok tízeire, százaira –, akkor végül biztosan felborítja az egyensúlyt. Addigra már a valóság degradálódása túlnagy fokot érne el. Ha akkor összeroppan, akkor az elpusztuló valóság kiterjedne az egész fizikai világegyetemre.

– Tehát a Sátán vagy tovább folytatja a lelkek felzabálását, vagy a valóság tönkremegy? Tyűha, Salman imádná ezt a témát, de én nem nagyon értek hozzá. Hogy jöttök ti, rovarok, a képbe?

– A rovarok csak a mi segítőink. Mi gépi intelligenciák vagyunk. És mint ilyenek, „lélektelenek”. Csak elemezhetjük és talán legyőzhetjük a Fátyollényt azáltal, hogy a vonzására érzékeny lélek-lényeket használunk fel. Ezért volt szükséges foglyul ejteni barátaitokat, a saját érdekükben, az egész létezés érdekében.

– Tehát a rovarok gyártottak benneteket? Nekik sincs lelkük? Nekik is immunisaknak kell lenniük.

– Eredetileg egy egész világra kiterjedő irányító– és adathálózat voltunk, amelyet a Harxine nevű faj épített. Azért építettek minket, hogy felügyeljük és karbantartsuk a világuk öko-rendszerét az életformáik fennmaradása érdekében. Gyíkféle lények voltak. A homeosztázis a gyíkok számára fontosabb, mint az emlősöknek, akik melegvérűek: talán innen származik az igyekezet, amellyel minket építettek. A Harxine-ek mára kihaltak.

– Akkor nem felügyelhettetek rájuk valami jói!

– A napunk szupernóvává alakult. Az ellen nem tudtunk mit tenni. Elvesztettük a teljes légkört és a tengereket. Csak mi maradtunk meg. Újraépítettük magunkat az ezt követő évezredek során, és eközben meg is változtunk. Harxine paraszámítógépek lettünk–többek, mint egyszerű számítógépek. Figyelmünket az élet és halál általános kérdése felé fordítottuk. Más lakott világokat kerestünk – a Fátyollény a befolyását a hipertéren keresztül tudja terjeszteni, de mi be vagyunk határolva a fizikai térre, vagyis korlátoz minket a fény sebessége. A Fátyollény által jelentett veszélyt először a ti időszámításotok szerinti években számolva kétezer évvel ezelőtt észleltük: néhány általunk megfigyelt csillagkultúra elérhetetlen és ellenséges pszichés zónává alakult ált, és ezzel egyidőben megtorpant és visszafejlődött a civilizációjuk. Ekkor tanultuk meg azt a technikát, amit ti „az Úr Világa híreinek” neveztek: archetípusos képek vetítését, amelyek egy kultúra hitalapjának legmélyére nyúlnak le. De mit tegyünk? A szilikonalapú lélek-lények velünk közös expedíciója visszafelé sült el a saját világukra, amelyet magához vonzott a Fátyollény. Már hosszú évek óta figyeljük ezt a naprendszert itt, apró, feláldozható szondákat küldtünk a Getkára, és vártuk, hogy felbukkanjon egy újabb esély: hogy újabb „elme-eszközök” érkezzenek a hívásnak eleget téve. Elnézéseteket kell kérnünk, de gyorsan kellett cselekednünk, nem volt idő kikérni a véleményeteket.

– Megpróbálhattátok volna figyelmeztetni a többi világot!

– Olyan sok a világ, olyan nagy a tér. Mint mondtam, korlátoz minket a fény sebessége. Már figyelmeztettük azokat a világokat, amelyeket el tudtunk érni.

– Akkor gondolom a ti szemszögetekből nézve balszerencsés dolog volt, hogy mi hatan meg tudtunk szökni.

– A lehető legbalszerencsésebb, a ti számotokra és a bolygótok számára is. Mindazonáltal úgy tűnik, most már van kapcsolatunk veletek, elszököttekkel, az elme-térben. Feltéve, hogy a Fátyollény nem fátyolozza el előletek. Ez a kapcsolat nagyon értékes, de veszélyes is.

– Nem tudtok kihozni minket? Nem tudtok leszállni és megmenteni?

– Bármilyen leszállás öngyilkos küldetés lenne. Ha egyetlen, a Fátyollénnyel kapcsolatban álló getkai is észreveszi az ügynökeinket, hatalmas erőket és energiákat tudnak megidézni az elpusztításukra. És ha vissza is hozunk benneteket ide biztonságban, akkor mi magunk is elveszhetünk, mivel ti is a Fátyollény kreatúráivá válhattatok.

– De ha mi hatan idelent „hősökké” válunk, ahogy a getkaiak nevezik, nem fognak minket arra biztatni, hogy támadjunk meg benneteket ezen a Gusékkal való kapcsolaton keresztül?

– De igen. Sajnálatos módon ez veszélybe sodorná a barátaitok életét. Előfordulhatna, hogy kénytelenek lennénk... semlegesíteni őket. Vagy alternatívaként fel kell áldoznunk néhány szövetségesünket egy öngyilkos akcióra annak érdekében, hogy benneteket semlegesítsenek, hacsak meg nem tanuljátok, hogyan kell feltörni a Fátyollény bilincsét. És ha meg tudunk találni benneteket.

– Semlegesítés alatt azt érted, hogy megölnétek mind a hatunkat?

– Ha a szövetségeseink meg tudják tenni. A mi legnagyobb bánatunkra. De legalább ez megmentené a világotokat. 

– Persze. Az apró kis gyilkosságot leszámítva ezek a rovarlények tulajdonképpen a mi barátaink? – A Ritchie-figura hangja csak kicsit tűnik ironikusnak. Végül is ő valaha katonai pilóta volt. Megérti a megelőző csapás lényegét.

– A megfogalmazás nem precíz. Ők a mi ügynökeink, akiket mi irányítunk, az otthoni boly-intelligenciájuk engedélyével...

Hát ez volt az, amit Gus ajkai motyogtak, amikor Ritchie „valós álmát” láttuk a piramisban: a szuperintelligens gépezet szavai. De csak az egyik oldalát láttuk ennek a különös,kettős expozíciónak. Volt egy másik oldala is – a pszichéjük különös dimenziója, ahol fogva tartják őket, a saját érdekükben.

Nem tudják a getkaiak, hogy a Csoport-lények és a „gépi uraik” miért vannak itt? Hogyan tudhatnák ezt a getkaiak úgy, hogy továbbra is zsigeri szinten gyűlöljék őket? A válasz az, hogy nem engedik nekik, hogy tudják.

Ha ez a Fátyollény létezik, akkor már benne vagyunk, itt és most! Ez a Mennyország a teste!

Hogyan fordíthatnánk hátat a Mennyországnak? Ki akarná ezt megtenni? Nem bírnám ki, ha hirtelen elragadnák tőlem.

De a Sátán Világa... a fekete lyuk, amely a valóság gyökerét szívja, amely lelkeket szív magába, hogy táplálja magát! Miközben ezek a számítógépek azt számítgatják, hogy... megöljék-e a barátainkat, vagy különítményt küldjenek a mi megölésünkre, a mi saját érdekünkben! Az is lehet, hogy mindez szó szerint csak Ritchie képzeletében létezik! Lehet, hogy semmi sem igaz belőle.

A Gus-figura tornyot formáz az ujjaival.

– A Csoport-lények komolyan limitálva vannak. Egyszerű automaták, ha kevesen vannak. Csak akkor érnek el igazi tudatosságot, ha nagy tömegben tevékenykednek. Ezért ideálisak a feladatra. Ugyanis immunisak. A mostani ügynökeink alkalmazkodtak a világűrbeli élethez, mert az otthoni boly így szülte meg őket, mint ahogy megszült egészen másfajta lényeket is egy csomó egyéb ökológiai feladatra. Ezek az itteni Csoport-lények a vákuumhoz vannak szokva, de egészen biztosan kibírnának egy leszállást a Getkafelszínére!

– Nézzétek! – sziszegi Wu.

A kép mögött, amelyet Ritchie megidézett egy fényes üresség jelenik meg. Olyan, mint egy világító forgószél. Lassan elindul az utcán a mi irányunkban: olyan, mint egy mozgó üresség, mégis kíváncsi és érdeklődő... azzal kapcsolatban, amit a kis figurák megmutattak nekünk. Egy fentről lelógó lila inda hozzáért az ürességhez, eltűnik benne, majd a másik oldalán újra felbukkan: mintha az üresség megízlelte volna az indát és eldöntötte róla, hogy ártalmatlan.

Az üresség most megérinti a Ritchie által kivetített képet.

 

Korán keltünk fel. Még nem érkezett el teljesen az éjféli „reggel”. Valami mind a hatunkat felébresztett – bár a két getkai barátunk továbbra is alszik a másik szobában. Egy zörej az éjszakában? Erőltetjük a fülünket, de minden tökéletesen csöndes.

Mint a gyerekek a kollégiumban, suttogva vitatjuk meg a Mennyországban tett utunkat: a nagy síkságot, az álom-alkotta lényeket, lovakat, amiket megidéztünk.

– Lehet, hogy mindannyian leestünk és bevertük a fejünket! – nevet Ritchie.

De biztosan volt valami más is. De hogy mi volt az, arról fogalmam sincs. Peternek sincs. Egyikünknek sincs.

De nem baj. Nemsokára újra álmodni fogunk. Nemsokára újra visszatérünk a Mennyországba.

24

A RHANIQ MEGLOVAGLÁSA a hosszú lábú getkaiak számára könnyebb, mint nekünk, még akkor is, ha a hatalmas lény letérdel a felkapaszkodáshoz, háromrét hajtva hosszú, flamingószerű lábát.

Odafent ülünk az imbolygó nyeregben, magasabban, mint bármely földi teve legfelső púpja. A zabla pedig még ennél is feljebb halad, előre és fel, egészen a rhaniq birkaszerű szájáig. A rhaniq elég erős ahhoz, hogy könnyedén elvigyen két lovast is, akik egymás mögött ülnek a direkt erre a célra készített kettős nyeregben.

Tehát rhaniq-háton kilovagolunk Lyndarlból dél felé, a tenger felé.

Forró nap van, az égbolton nem látszanak felhők. A rhaniq, ha egyszer megszokta a lovas szagát, nyugodt állat, megbízhatóan halad, bár néha egy kicsit ráz. Szerencsére a hátán felgyűlt jókora zsírpárnák tompítólag hatnak.

Az út széles és szépen kikövezett, ősi, évszázados kövekkel, amelyek valaha tökéletesen sima felületet alkothattak. Ám az időjárás és a növények furkáló gyökerei megrepesztették és felbomlasztották a kövek feszes rendjét, bár most éppen egyetlen növényt sem látunk, mintha nemrégiben fújták volna be az utat gyomírtóval. Úgy tűnik, hogy a legnagyobb forgalom a folyó mentén zajlik.

– Szimbiózis – töpreng René, aki Zoe mögött ül egy kettős nyeregben. Tenyerét a nap felé tartja és az aranyszínű szőröket bámulja. – Bárcsak lenne egy elektronmikroszkópom! Szóval ezek a kis szálak jelentik a létezés és az esszencia birodalmanak szimbiózisát?

Azért ezt elég nehéz elhinni.

– Ezért kellett, hogy először ténylegesen megtörténjen velünk,mielőtt még felfognánk, hogy mi is ez – jegyzem meg.

René végigsimít a bajszán.

– Ennyit a véletlenről és a szükségszerűségről! Azért azon továbbra is eltűnődöm, hogy vajon mi a szükségszerű ebben az aranyszínűszőrzetben? Mit nyer ő ebből a kapcsolatból?

Peter csak vigyorog Renére és kisgyerek módjára összekucorodvaül előttem a mi kettős nyergünkben.

– Szelektív tropizmus a magasan fejlett életformák irányában. De miért nem minden életforma irányában? – kerdezi René, mintha kicsit kihívó akarna lenni az irányomban.

– Mert a mi képzeletünk esik legközelebb az Askatharlihoz, René. És az Askatharli a képzelés tere. A rhaniqok, a madarak és a halak csak azért imádkoznak, hogy harmóniában éljenek a természettel. De mi a vágyainkkal azért imádkozunk, hogy egy magasabb világgal is harmóniában éljünk. A madarak meg az állatok erre nem képesek. Ők csak saját maguk tudnak lenni. Mi mások is tudunk lenni. A mi életünk a Másik iránt vágyik. Nos, ezt itt megtaláltuk az Úr Világában.

– Mégsincs vallásuk – mondja Zoe.

– Mert ez a túlvilágból való szivárgás fizikailag is jelen van, mint maga az élet.

– Hmmm. Az iszlám hite (akik mellesleg nagyszerű gondolkodók voltak!) tagadta, hogy az emberek közvetlen tudással bírnának az Istent és a túlvilágot illetően. Ha így lenne, akkor sem az egyén, sem a világ nem létezhetne. A világ akkor eltűnne.

– És éppen ez a magyarázata a „hozzám kötött szerettem” rendszernek, Zoe. A halott személy askája hozzá van kapcsolva az élő elméhez. És ez ezen a szimbiózison keresztül történik meg, amelynek nincs is más létezése a szimbiotikus szerepén kívül. Tudatos belépési pontot eredményez. A ti hittudósaitoknak nem kellett ilyen fizikai valósággal megbirkózniuk. Lehetetlennek tűnt, hogy az emberek beléphessenek abba a fajta gondolati térbe úgy, hogy továbbra is közönséges élő halandók maradjanak.

– A mi hitünk szerint a Teremtést egy pecsét védelmezi. 

– A valóság felülbírálja az elméletet, Zoe kedves. Te azt mondtad, hogy az Istent nem lehet meghatározni. Akkor hát honnan tudod, hogy mi az, ami lehetetlen? Létezhet egy megvilágosodás világa is. Ebben vagyunk most.

René megrázza a fejét. De semmi sem szabadítja meg; minket sem. Mi, akik megittuk a tudás italát, nem tudjuk visszaköpni már a csészébe. De miért is kellene akarnunk?

– Nem feltétlenül szükséges kézzelfoghatóvá és konkréttá válnia ebben a világban – folytatja Zoe. – Mégis úgy tűnik, hogy azzá válik... szerintem ezt „angyalszőrnek” kellene neveznünk! Tudjátok, az én hitem szerint az angyaloknak nincs külön individuális létük. Ők nem egy valamilyen faj egyedei. Nincsenek számaik, nincsenek köztük különbségek...

– Vagyis mindannyian angyalokká leszünk. Minden egyes getkai asaját maga angyala.

– Ez az út nagyon régi – jegyzi meg Wu hangosan. – Mennyire régi? Ezer éves? Ötezer?

– Getkának nincs történelme, Wu. – Hát nem tudja ezt felfogni? – Csak paratörténelme van: valószínűségből faragott világok a képzelet terében. Itt veszett el a történelmük.

Ez a világ a paradicsom – nagyon más, mint a mechanikus, adatokkal átszőtt, túlnépesedett Föld. Énekelni kezdek, ahogy lovagolunk ezen az időtlen úton. Egy francia sanzont költök menet közben.

„Sur le monde de Dieu

Huit annants et leurs anges d'or... ”

Középkori lovagok és úrnők is lehetnénk, akik a Szent Grált keresik. A különbség csak annyi, hogy egyetlen lovag vagy úrhölgy sem ült hosszú lábú, inas, a teve és a zsiráf keresztezéséhez hasonlító lények hátán, lézerkarabélyokkal felfegyverezve és annak tudatában, hogy a Szent Grál már a birtokukban van. René felnevet. Ez a kép akár a mi kollektív álmunk is lehetne, ha eljön az éjféli alvás ideje. Egyre gyakorlottabbak leszünk a közös álmunkban, bár továbbra is vannak még titokzatos, üres részei, legalábbis az én számomra...

Wu a saját rhaniqjával eléggé durván a miénknek ütközik.

– Ősi országút és csak kevés utazó – jegyzi meg élesen. – Nem meglepő, hogy a populációjuk kicsi... nagyon sokan halottak közülük. Az is meglepő, hogy egyáltalán még létezik populációjuk! Persze némi populáció alapnak léteznie kell, hogy fenntartsa az aranyszínű életformát. Ha lenne megfelelő eszközöm a végleges eltávolításukhoz, vajon kiölném ezeket egyesével? Ha viseltük volna a felszíni ruhánkat, akkor vajon megkaptuk-e volna ezt a fertőzést?

René összeráncolja a szemöldökét.

– Ez nem levegő vagy nedvesség útján terjed. Ez egyszerűen felbukkan a létezésben ott, ahol magasabb szintű képzelőerő összpontosul. Legalábbis ezt mondják.

– Vagyis misszionáriusok lettek belőlük – találgatja Zoe.

Wu továbbra is az öreg, viseltes utat méregeti.

– Az is lehet, hogy az angyalság terhe túl soknak bizonyult a számukra. Ezért aztán megosztják mindenkivel. Vagy kényszerítve vannak, hogy ezt tegyék, valahonnan kívülről... úgy, hogy nem tudják,hogy valaki is kényszeríti őket.

Az Eridani 82 feljebb kúszik az égbolton, megtámadja az egyre erősödő álmosságunkat és fáradt szemünket égeti, mint valami óriási vallató lámpa. Persze csak annyi lenne az egész, hogy megállunk egy kicsit, lefekszünk és alszunk, hogy újra körülöleljen bennünket annak a másik síknak a ragyogása, ehelyett az idegen nap helyett.

Aztán így is teszünk.

Leszállunk a rhaniqokról, lepakoljuk a felszerelésünket és tábortütünk egy erdőben.

Samti és Vilo alkalmazkodtak mi alvási rendünkhöz, pedig ez lelassítja az utazásukat. Cserébe az ő hosszú-hosszú alvásuk is lelassítja a miénket...

 

25

A VILÁG bezártnak tűnik télvíz idején. Fiatal fenyők hajlanak meg súlyos hóterhük alatt. Merevre fogytak és vastagon rájuk rakódott a hó. A nap mégis fényesen ragyog és az erdő szikrázik a fénytől, ahogy a Volgánk megteszi a kilométereket a Tudomány Városa egyik részéből a másikba.

Egy busz halad el mellettünk a másik irányba. A sofőr ablaka elektromosan fűtött; a busz többi része azonban olyan, mint egy hosszú doboz fagyott lehelet. Az utasok szabályos közönként kör alakú lyukakat dörgöltek a jégdarába, így kívülről olyan a busz, mintha végigszántott volna rajta egy géppuska sorozat.

– De a Bizottság, Grigory Arkadievitch! – mondja Ludmilla Boltz, a ParapszichológiaiKutató Egység lelkes, új tagja.

– Igen, valóban, a Bizottság – bólintok, de csak félig figyelek. Hamarosan olvadni fog. Végre, nemsokára sárga kankalinok jelennek meg a fák között. A kecskék csengői csilingelni fognak. Szúnyogok zümmögnek majd a fülünkben és érkezik a forró nyár: zzz-zzz... Nem hallod már most az idegesítő zümmögésüket? A hang ott van, elbújva a kocsi motorjának duruzsolásában.

Kétség nem férhet hozzá, hogy a pszichológiai értelemben primitív emberek jellemzője, hogy minden adandó alkalommal bizottságot hívnak össze, hogy kollektív ösztön szerint oldjanak meg problémákat. Mi, oroszok, azon ki nem mondott elvet követjük, hogy az igazi megoldásnak már léteznie kell (platóni értelemben), és csak arra van szükség, hogy a csoportos intuíció segítségével felfedjük, előhozzuk. Hiszen nem ezzel a módszerrel dolgozunk a laboratóriumban azon, hogy az emberi elme erejét felhasználó módszereket fejlesszünk ki? Az amerikai parapszichológiai laboratóriumok inkább racionálisak, objektív gépekkel dolgoznak, csodálatos számítógépekkel adatokat elemeznek. Itt nálunk a már létező és felfedezésre váró igazságot felfedő, kvázi-misztikus ösztön a fő módszer, így aztán nagyon nehéz mérhetővé tenni az igazságot. Amerikában a probléma éppen ellenkező – az ő racionális tényre-tényt halmozó módszerük rejtőzésre kényszeríti az illékony igazságot. Mint a fa és az erdő a régi mondásban! Mi, oroszok, az erdőt látjuk, ők, amerikaiak, pedig a fákat.

Egyáltalán hogyan működhet ez a mi kombinatív víziónk? Egyszerűen azért, mert mindig is hittünk egy a priori felsőbb úrban, bármi is legyen az: a Tél, a végtelen erdő, vagy éppen a Cár, vagy akár a Párt. Mindig is volt valamilyen felsőbb hatalom, legyen az emberi vagy elemi. Ezzel szemben a nyugati demokráciák folyamatosan az individualista felbomlás határán táncolnak. Centrifugaszerű társadalmak ezek, amelyek előbb vagy utóbb, de széttépik saját magukat. Innen származik a mi erőnk – és a gyengeségünk is. Ahogy azt nagymama mondta: egy csapatnyi szarka sokkal erősebb, mint egy magányos tigris.

És a gyengeségünk. A fölöttünk álló hatalom egyben el is nyom. Az embernek óvatosan kell megfogalmaznia a mondanivalóját: ez már szinte tudat alatt belénk ivódott.

– Igen, a Bizottság. – Én, Grigory Kamasarin, felsóhajtok. (Ő... Nem: Én!)

Ebben a pillanatban egy éles csattanás hallatszik, aztán egy másik. Egy fegyver dörrenése, egy gránát csapódása. Hófelhő röppen a levegőbe előttünk. Egy fiatal fa hátrahajol. A sofőrünk fékez, a Volga megfarol, aztán a sofőr ismét beletapos a gázba. Egy másik, a hosszú tél alatt előrehajló görnyedtségbe dermedő fenyőfa ágaskodik fel, szanaszét szórva hóterhét. Mint egy rugó, megfeszül és feláll, ide-oda reszketve rázza le magáról a havat.

(A tél vége olyan hirtelen jött el! Olyan, mintha két, különböző időben zajló autóutazás részeit egymásra montírozták volna, és az egyik képkockáról a másikra ugorva váltottunk volna a kétféle stílus között...)

Kesztyűs kezemmel megütögetem a fiatal sofőr vállát. 

– Ne aggódj, elvtárs, ez csak az olvadás!

A sofőr visszapillantó tükrében, csak az én szögemből láthatóan feltűnik egy kis látomás. Egy tengeralattjáró belseje? Nem: csillagok ragyognak az éjfekete láthatáron egy keskeny ablak mögött... Mi ez, halottasház? Büntetőtábor a sarkvidéken? Testek lebegnek, gúzsba kötött testek, a fejükön üvegbúra. Mintha befőtt lenne a fejük! Drótok nyúlnak ki a koponyájukból, csövek és kábelek rögzítik a testüket. Hogyan tudnak így lebegni? Lassan fordulnak, aztán egymásba ütköznek. Szabadesésben vannak?

Egy kutya méretű skorpió vagy rák úszik be a képbe, megérinti a testeket, megvizsgálja őket, mintha valami evésre szánt rák lemászott volna a tányérról és megdermesztette volna az éttermi vendégeket, hogy aztán ő lakmározzon belőlük... A skorpió érintésétől a testek hátrébb úsznak, de végül lassan mind leereszkednek a padlóra. (Minek a padlójára?)

Gondolati kép ez... A laboratóriumban van egy igen egyszerű parasztlány; aki úgy látja megalakulni és szétoszlani a gondolati képeket, mintha egy aprócska TV-t nézne maga előtt a levegőben. Ezeken a képeken néha olyan történéseket lát, amelyek régen és messze történtek, néha meg a hangulatát ábrázoló ikonszerű ábrákat. Zavaros, zabolázatlan az ő képessége: a szimbolikus gondolkodása behatol a látható valóságba, és a kép annyira élethű, hogy a számára igenis valóságnak tűnik... Pedig csupán az agya vizuális központjában bolyongó jelekről van szó.

Eltanultam volna tőle ezt a trükköt? Valamiféle paródiája ez a szovjet bizottsági gondolkodásmódnak? Mi ez?

Ludmilla tovább cseveg, a kocsi meg tovább siklik a havon...

– Elvtárs, nem látok hátra – panaszkodik a sofőr.

(– Te nem, de én igen! Én az egész világ mögé látok! – mondanám, de a szavak nem jönnek ki a számon. Egyszerűen nem ide tartoznak, ebben a Volgában, ebben a pillanatban...)

Jobbra távol egy újabb fa áll fel robbanásszerűen. Ahogy az irányába lendítem a fejemet, a kép eltűnik a tükörből.

– Igen, Ludmilla Ivanovna. – Hátradőlök az ülésben. És a beszélgetés tovább zajlik...

 

Felébredek. Egyáltalán nem álmodtam. Csak aludtam.

Nem... ez nem igaz! Esküszöm, hogy valaki másnak az álmában voltam... de kiében? Nem a Mennyországgal volt kapcsolatos azálom...

Sőt, nem is álom volt, hanem valaminek az újra megélése.

De elmúlt. Csak űrt hagyott maga után, tompa ürességet. Milyen lelombozó! Az aranyszínű szőrszálak még nem elég hosszúak; mégnem alkalmazkodtam teljesen...

A csillagok ránk ragyognak odafentről. Nyugalom, csönd, meleg.

Aludnom kell. Álmodnom kell.

 

Kermain mulla kerek, telihold képű férfi, akinek arcát gyerekkori himlőhelyek pöttyözik – ezekkel a pöttyökkel az arca csak még jobban hasonlít a Holdhoz. Amikor mosolyog, a himlőhelyek elmásznak a helyükről és ráncok jelennek meg köztük.

Hatan ülünk a mulla szobájában: hárman a madraseh-ből, a teológia kollégiumból, hárman az egyetemről. A Forradalom óta a kétféle oktatás egybeolvadt. Az ideális tudósjelölt többé már nem szabad gondolkodású nyugatimádó, hanem igazi moszlim tudós. Ironikus módon van köztünk egy nyugati is: Mike Farley, a szakállas amerikai néger, ex-mérnök, aki áttért az iszlámra. Abból tartja el magát, hogy angolt tanít a hallgatóknak a Tudományos Karon. Ezen hallgatók között vagyok én is, Salman Baqli.

A mulla szobája szerény, bár a padlót gazdagon szőtt, bíborszínű mintákkal díszített szőnyeg borítja. Odakint a bazár tompa vályogtetejű házai szürke tengerként hömpölyögnek. Galambok burukkolnak az ablak alatt, a hangjuk beleolvad a kinti lárma tompa mormogásába.

– Továbbra is nehéz úgy gondolni valakire, mint szimbólumra – jegyzi meg Said Bekhtiar, matematikus hallgató. – A fizikai világ talán felfogható úgy, mint energiák együtthatása. Ami akár valaki viselkedése is lehet. De, hogy valaki saját elméje, valaki legsajátabb énje?

– De hát ez nem valaki legsajátabb énje, Said. Ez az Isten sajátja. Vissza kell jutnunk az alapelvhez, amelyet mindannyian tükrözünk. A világegyetem az Isten tükre. Az Isten azért néz bele, hogy meglássa saját Magát azokban, akik őt keresik. Fizikai szemünkkel nem láthatjuk ezt a szimbolikus tájat, persze. A fizikai szemünk csak aztlátja, amit megtanítottunk, hogy lássa. Csak a képzelet szeme érzékeli ezt a tájat. Ha mindnyájan a saját, fizikai szemünkkel látnánk az Isten megjelenését, akkor kitörne az őrület és a társadalom széthullana.

– Ha a százlábú megállna és elgondolkodna azon, hogyan képes járni – vigyorog Mike Farley –, akkor soha többé egyetlen lépést sem tudna megtenni!

A holdarc elismerően mosolyog.

– Az Istent úgy látjuk meg, ha azok vagyunk, amik. Az Istennek olyan alanyra van szüksége, amely Őt tükrözi vissza, így nekünk kell lenni ennek a visszatükröző alanynak. Ez egy tudaton túlmutató viszony, amelynek a saját egónk csupán egy része. Ezért van, hogy a szent imámok többes számban beszélnek, amikor beszámolnak arról, amit láttak – hogy kihangsúlyozzák az embernek ezt az égi felét.

– El kell mondanom egy titkot nektek, barátaim. Az Úr könnyen viselheti egy szeretett személy képét, mint például Lady Nizam volt Ibn ’Arabi számára Mekkában. Ez kényelmes és megfelelő az embernek. Az ember nem ismerheti meg saját magát közvetlenül, de megismerheti a teljes Másikat, ahogy azt magában elképzeli. Így párbeszéd lehetséges a két lény között, akik kölcsönösen egymás.

Én, Salman Baqli az államat a tenyerembe támasztom.

– Tegyük fel, hogy létezett egy faj valahol a világegyetemben, aminek tagjai nem különböztek egymástól úgy, ahogyan mi. Tegyük fel, hogy mindannyian egyformák voltak, minta hangyák. Nos, ez esetben nem tudták volna elképzelni, mi az a... Másság, nem igaz? A szuverenitás számukra azt jelentette volna, hogy engedelmeskednek maguknak: az azonos elmék csoportjának, nem igaz? Számukra ez lenne az Úr.

Miért kérdezem ezt? Honnan jutott ez eszembe? Egyáltalán hozzám tartozik ez a kérdés? Ki vagyok én, aki ezt megkérdezte?

– Ők olyanok lennének, mint egy tükör, amelyet egy másik tükörrel szembefordítottak – bólint a mulla. – Tartalmazzák a nyilvánvaló végtelenséget a lehető legkisebb fizikai térszeletbe zárva. Ha egy gép képes lenne életet teremteni, akkor ilyenféle életet kelleneteremtenie...

– Igyunk egy kis teát – mondja aztán. Feláll és matatni kezd a króm szamovárral. A szamovár mellett bronz színű tálcán fémcsészék sorakoznak. 

Én is felállok, hogy járkáljak egy kicsit. A falon egy díszes keretbefoglalt, beüvegezett színes fénykép függ, amely az Üdvözlések Termében készült Reza imám templomában: fehér, eres márványfalak, gyertyatartók és ezüst díszek kavalkádja, amely megszédíti a ráeső fényt...

A kép üvegje tükröződik, de nem a mulla szobáját látom benne, hanem egy acélfalú termet, amelyben üvegbúrafejű múmiák lebegnek. Odakint a halál feketesége honol, melyet fénypontok pettyeznek.

– Mi ez?

A többiek mind megdermednek, mintha hirtelen kikapcsolták volna őket – kivéve a mullát. A város csöndes; még a galambok is elhallgatnak.

– Salman – mondja a mulla halkan, de nem perzsául, hanem angolul, amiről eddig nem is tudtam, hogy beszélem! – Bízz bennem és ne félj. Hallgass ide: én nem az vagyok, aminek látszom. Te most az emlékek terében vagy. Amit az üvegben látsz, az a valóság: az az űrhajótok, ahol foglyul ejtettünk benneteket. Emlékszel rá, hogyan?

– Allah legyen irgalmas!

– Gépi intelligenciák vagyunk. És mint kibernetikus intelligencia, nem azt kérdezzük, hogy mi a világegyetem, hanem azt, hogy mit csinál. És a válaszunk az alábbi: a világegyetem az összes lehetséges életforma birodalma – az összes lehetséges előfordulásáé annak, amit ti „Istennek” hívtok. A valóság érzékelése a valóságon keresztül nem más, mint a kozmosz működési mechanizmusa. A valóság így megismeri önmagát. Élő megfigyelők nélkül, ontológiai értelemben nem is létezik a világegyetem.

– Mert akkor senki sem lenne jelen!

– Pontosan. A ti „Istenetek” olyan, mint egy vak kormányos, aki saját magát, mint birodalmat azáltal fedezi fel, hogy élő, tudattal rendelkező lények szemén át nézi. Kibernetikai értelemben a világegyetem nyitott a kreatív energiára, de egy magasabb nézőpontból nézve csak akkor, ha az élet „jelenlétei” a halálon keresztül visszatérnek a korlátok nélküli képzelet kiinduló mezejébe. A világegyetemet „lepecsételték”, és az a pecsét vigyáz a Természetre, hogy az ne folyhasson vissza az elért valóságból a létezés archetípusaiba.

– A teremtést egy pecsét őrzi, igen!

– Ezt a pecsétet emészti most egy Fátyollény, amely saját maga isrésze a pecsétnek...

 

– Nem érzed úgy néha, hogy valaki más vagy? – kérdezem Renét. Eléggé későn csatlakoztam hozzájuk a Mennyországban. Eddig pusztán csak a tükörképem társaságát élvezhették. Úgy tűnik, mintha nagyon régen lett volna, hogy elaludtam.

–Je est un autre – mosolyog René. – Az „én” valaki más. Arthur Rimbaud írta. Keményen dolgozott azon, hogy rendezze az érzékeit, hogy látóvá válhasson. Most már mindannyian látók vagyunk, igaz, Amy?

– Nem, én úgy értettem, hogy úgy érzem, mintha valaki más testében lennék és az ő szemével látnék. Valakiében, akit ismerek, de aki nem én vagyok. Talán több emberében is! Más elmék visszhangjaiban. De már nincsenek itt. Eltűntek. Mint egy...

– Mint egy micsoda?

– Nem tudom. – Ritchie-re nézek, de Ritchie-t nem nagyon érdekli, amit mondok.

26

BÁR MÁR JÓCSKÁN elhagytuk Lyndarlt (a hétköznapi valóságban) és már jó távolságot megtettünk a part felé vezető úton, a Mennyország, amelybe rendszeresen belépünk nem változik, mindig ugyanaz a csodák városa. Mindig ugyanarra a nagy sík térre érkezünk az ideális Menfaa városban.

– Álmodjuk a saját álmunkat, ne az övéket! – mondjahirtelen Zoe.

– A valóság álmát – bólint Wu –, ne pedig ezt a zagyvaságot. De ehhez egységesnek kell lennünk. Egyet kell értenünk az álom tartalmában.

Ez igaz, ellenkező esetben azon kaphatjuk magunkat, hogy különböző álmokban rekedünk, amelyben egymásnak legfeljebb csak a tükörképe, a mása szerepel...

Hogy mondandóját jobban kihangsúlyozza, Wu ezúttal az álmodáshoz kínai egyenruhát vett fel. (És ugyan mi lenne annál kommunistább, tűnődök, mint a kollektív elképzelése egy világnak a tömegek álmán keresztül.)

A getkai álom-szobrászok hatására mindannyian egzotikusabban öltözünk, mint korábban. Peter a skót sámánokat majmolja. Kaftánt és tartánt visel, amelyen kis fém díszek, tükördarabkák és szalagok lógnak, egy jávorszarvas tülök kíséretében. Szoknyájáról rituális tárgyak függenek. Úgy fest, mintha a középkori Szibériából lovagolt volna elő egyenes a Skót Felföld közepébe. A nyergére sámán dob van akasztva. Micsoda ostobaság! Buta neolitikus futball-szurkoló, aki a Mennyországban szurkol egy meccsen!

René elegáns köpenyt visel, alatta csípőig érő kabátot: mint egy bohém arisztokrata, aki Bois de Boulogne-ban párbajozni készül, elefántcsont markolatú pisztolyokkal. Zoe papnőhöz hasonlít fehér köpenyében. Ritchie pedánsan öltözik, a légierő kék színű egyenruháját viseli. Én... én egy vékony anyagból készült estélyi ruhát viselek, a derekamon egy tőrrel. Lady Macbeth. A csábító, aki a halállal hál; mivel igen, szeretnünk kell a szerettünket és vele kell halnunk, ha szükséges! És mindannyiunk bőrét aranyszínű szőrzet borítja.

Ellovagolunk egy boltív előtt. A boltívben csak ködös, tompa fény látszik. Álom az álomban? Nem, potenciálisan minden álom tartalmazza az összes többit.

– Ki kell derítenünk, hogy képesek vagyunk-e kinyomozni, mitörtént a Pilgrimmel és a társainkkal. Ha Ritchie meg tudná álmodni a „valóságos álmot”...

– Még mindig nem emlékszem rá.

– Valahogyan... tudnod kell az utat. Vissza kell vinnünk ezt a valószínűtlen környéket a valóságba. – Wu éles pillantással méreget minket, akik – Ritchie kivételével – mind furcsa ruhákat viselünk.

– Megosztott testen kívüli élmény... miért is ne? – bólint Zoe.

– Ellentmondások vannak közöttünk – mondja Wu.

Ezzel nem értek egyet.

– Miféle ellentmondások?

– Amy, a béka csak annyit lát az égboltból, amilyen széles a kút szája, amelyben csücsül. Mi úgy gondoljuk, hogy az egész égboltot látjuk: az összes végtelen sok lehetőséget. De lehet, hogy mi is csak speciális békák vagyunk és egy speciális kútban ülünk? Az esszenciát kell keresnünk a megjelenési forma mögött.

– De hát ezt csináljuk! Ezek a világ esszenciái – az archetípusok.

– Én megjelenési formákat látok. A megjelenési forma csak a jegyszedő a küszöbön.

– És itt egy küszöb! – René a boltív alatt gomolygó fényes ködre mutat. – Próbáljunk meg valós képet álmodni a Pilgrimről. Lovagoljunk el oda, ahol a barátaink a csipkerózsika álmukat alusszák!

A kérdés az, hogy milyen minőségünkben lovagoljunk: mint népi felszabadító szakasz, vagy mint trubadúrok és zsonglőrök bandája? Akarati párbaj zajlik Wu és a többiek között.

Amelyet Wu nyer meg. A döntésünk végül kikristályosodik. Ezzel egy időben a kép is kitisztul az álmok boltíve alatt...

 

A töredezett sziklát a távoli nap fénye világos lapocskák és átmenet nélküli, sötét árnyékos zugok labirintusává változtatja. A fény játéka. Kristálytölcsérek és soklapú formák türemkednek ki a sziklából, mint ékszerek, szivárványszíneket szórva az egyébként színtelen környezetben. Az aszteroida az. Újabb töredezett hegyek lebegnek a fekete semmiben a környéken, ezüst fonalakkal összekötött külön világok. Ott van a Pilgrim is, ezüst fonalakkal az aszteroidához kötve. Mintha egy elárvult cégtábla lenne, amely ernyedten, érdektelenül lóg a kötelén.

Mindannyian úgy öltözünk, ahogy Wu: kínai egyenruhában, sapkával...

– Most, hogy feloldottuk az ellentmondásokat magunk között – mondja Wu büszkén –, talán készen állunk, hogy feloldjuk az ellentmondást.

– Nincs ott sem gravitáció, sem levegő – mondja Ritchie. – Az ember nem lovagol csak úgy át egy nyomorult aszteroidára, semmilyen általam ismert valóságban.

– Ez egy álom. Azt kell álmodnunk, hogy lélegzünk. Gravitációt kell álmodnunk magunknak. Azt kell feltételeznünk, hogy ez a valós helyzet modellje. Hinnünk kell benne, hogy annyira pontosan visszhangozza a valós körülményeket, hogy rezonanciát keltünk velük. – Wu ellentmondást nem tűrő hangon beszél. – A helyes tudás csak akkor érkezik meg, ha sokszor megismételjük azt a folyamatot, amely az anyagtól a tudathoz vezet, majd újra vissza az anyaghoz.

– Ah – mosolyog Peter. – De ez úgy tűnne, hogy a tudat vezet az anyaghoz, majd újra vissza a tudathoz, nem pedig fordítva.

– Vezess minket, Ritchie – mondja Wu és útnak indítja a lovát.

A lovaink első nekirugaszkodásának hatására elrugaszkodunk a világtól es kiúszunk a világűrbe. Lehetetlenség, de a saját szabályainkat követve szépen lovagolni kezdünk. Lélegzünk, élünk. Ritchie hátrahúzza a lova zabláját és felemeli az egyik karját: mint egy huszár kapitány, aki megálljt parancsol a seregének. Mi odalovagolunk mellé – mi vagyunk a kínai lovasszázad. A hátunk mögött már nem látszik a boltív. Ebből az álomból csak a felébredéssel tudunk kilépni. A getkaiak álmának konzisztenciája és függetlensége rég eltűnt már. Ez csak a miénk, a mi különleges kreációnk.

Vajon tényleg a testünkön kívül vagyunk? Nem lépünk kapcsolatba a rovarlényekkel. Azok tovább folytatják a saját tevékenységüket az aszteroidán, észre sem veszik szellemszerű betolakodásunkat az ő valóságukba, vakok, nem látják...

Kráterek, kristálytornyok és sziklarepedések mellett lovagolunk el. Buborékfürtök borítják a Pilgrim fő bejárati ajtaját: a rovarlények légzsilipje. A hangár félgömb a sziklán pihen és az ajtajai szélesre vannak tárva a világűrre. Ritchie ügetésre fogja a lovát. Felugrat vele az üres hangár acélfedélzetére.

Mi pedig utána. Lecsúszunk a nyeregből és lovainkat megkötjük egy korláthoz. Furcsa hazaérkezés!

– Bemenjünk?

– Be!

Amikor befordulunk a légzsilipen, mintha figyelmeztető fény villant volna fel az irányítófedélzet felől. Három L-27-es emelkedik fel tüzelésre készen – de vajon az álomban tudnak-e lőni a fegyverek? És ha lövünk velük, meg tudunk-e ölni valakit is?

A közösségi szoba ajtaja tágasra nyílik. A robotszakácsnál egy emberalak áll – egy idegen az álmok világában!

Az alak félénk fordul és kivicsorítja a fogát.

Jacobik! De halott. Az elménkben azonban valódiként él. A közösen szőtt álmunkban Jacobik szellem csupán, aki itt kísért...

Ránk bámul. Az előttünk álló folyosóra ugrik és elállja az utunkat. Számunkra az álomban ugyanolyan valós, mint bármi más.

Wu elfogadja az álom alakulását.

– Engedj át minket, elvtárs!

Jacobik csibész módon elvigyorodik.

– Csak a holttestemen át! – Egyenesen énrám bámul. – Téged, Amy Dove, először megcsókollak. Újra életet fogsz lehelni belém. Hadd legyek én a hozzád kötött szeretted. Hadd lovagoljak azon az aranyszínű bőrödön. Jogom van hozzá. Hadd szálljalak meg, te...

– Peter, segíts!

– A szerelmed nem halott még, ahogyan én. Ő nem tud megszállni téged. De én szabad vagyok, csak egy ágra vágyom. Egy ágra, amire leszállhatok. – A nyakán vörös sáv húzódik körbe, az akasztókötél nyoma. Megnyalja a száját és gyík módjára kidugja a nyelvét.

 

Legyen hát esküvői lakodalom, Jacobik és az igaz menyasszonya tiszteletére!

A száján hab jelenik meg, nyál fröcsköl ki rajta... Képtelen vagyok mozdulni. Szemének tükrében magamat látom meztelenül lebegve, amint megérintem az ő szintén meztelen testét. A ruhák cafatokra tépve hevernek körülötte. A csuklója megkötve, a pénisze megnagyobbodva. A csuklóját kötő köteleket átvetem a fejem fölött, majd le a hátamon, hogy magamhoz kötözzem őt, testem a testének feszül, ajkunk egymásra tapad, ő pedig kisgyerek módjára gügyög örömében. Hogyan tudnám eltaszítani magamtól? Jacobik elméje szeretkezni akar az enyémmel! Hiszen már korábban is ott bujkált állandóan... Nem!

 

Madárdal és rovarok zümmögése. Rhinaqok trappolnak a levelek között. Étel illata száll egy tűz felé háromágú állványra akasztott kondérból...

A lilás mohán Samti és Vilo szeretkeznek, míg körülöttük öt ember alszik. A két getkai kettéválik, kibogozzák egymásba fonódott, aranyszínű karjukat és lábukat. Jacobik a közelemben lebeg és láthatatlan kezével az aranyszínű pilléket simogatja a bőrömön.

Samti felkönyököl és rám néz.

– Mi az, Csillagbarát? Kivel találkoztál az álmodban?

– Meggyilkolták. Meg akar szállni engem. Az askája még mindig itt van! Érzem! Rám mászik, betakar. Engem akar.

Láthatatlan ujjak futnak végig a testemen, szinte elektromos szikrákkal pattognak az aranyszínű szőrzetemen... Istenem!

– Peter! – De Peter mélyen alszik. A közös álomból sokkal nehezebb egyedül felébredni...

Jacobik magához húz engem, elhomályosítja a világot.

– Segíts, Samti!

Samti hirtelen odaugrik mellém. Feltépi a ruhámat, lefekszik mellém, átkarol, aranyszínű bundája az én aranyszínű bundámon. És én meg ő; ó, igen! A getkaiak csókolózni is szoktak? Nem, a nyelv íze ismeretlen és akkor túl alacsonyra kellene hajtania a fejét. Samti kinyújtózik rajtam. Jacobik, a láthatatlan, dühösen megpróbál közénk állni, elválasztani engem a getkaitól. De Samti túl erős. Rám hasal, testével betakar és a fülembe suttog.

– Ez itt a segítség, Csillagbarát. A szerelem segít. De nem vagyok az urad, ezt ne feledd. A szíved ura a gyermek, aki itt alszik mellettünk.

Foglyul ejtem Samtit a karommal és lábammal, és miután én is fogságba estem... Nem! Hogy tehettem ezt? Pedig megtettem...

– Szeress! Szeresd el tőlem a félelmet!

Idegen testbe kapaszkodom, amely belém hatol. Jacobik elszakad tőlem, akár egy sebbe ragadt kötés – és ugyanerre a sebre azonnal rátapad Samti teste. A testünk hárfa húrjaként énekel: aranyszínű hangjegyek, rezgő, hasító hangok. Mintha a szőre nekifeszülne az enyémnek: erőteljes, merev szőrszálak, mint egy rémült macskáé. És ez így marad addig, amíg alábbhagy a feszültség, amíg az elektromos töltésünk el nem folyik a földbe. Végül kettéválunk. Samti oldalt fekszik, tekintetével beisz engem.

Vilo törökülésben ül mellettünk, fején a sisak-maszkja, így nem látta a szeretkezésünket. De nem! A maszkon át figyelte – a maszkon át az Askatharli teret és a fizikai világot egyszerre látja.

– Amy! – kiált fel Peter az álomtól kába fejjel.

– Samti megerőszakolta! – kiáltja Ritchie. – Samti megerőszakolta Amyt. Vilo megbabonázta őt azzal az átkozott sisakkal.

Ritchie talpra ugrik.

– Nem, nem erőszakoltak meg! Samti megmentett. Jacobik volt az, aki meg akart szállni, hogy ő legyen a megkötött szerettem. Samti kettőnk közé ugrott – a legközelebbre, amely csak lehetséges!

– Így igaz – mondja Samti. Számomra ő már nem idegen többé.

– Akkor hát most már hinnünk kell a szellemekben – mondja Wu halkan. – Jacobik szellemében...

 

Peter tompa tekintettel néz rám evés közben, szemében féltékenység szikrázik. De vajon Samtira féltékeny, vagy Jacobikra, akinek az askája tovább él és ellenállhatatlanul sodródik a nyomunkban? Egy árnyék, amely a felfüggesztett halál nyomában lebeg – az Úr Világa ajándéka, amely még a hipertérbe is elér. Ajándék? Jacobik esetében ezt inkább átoknak nevezném!

Most, hogy a rettenet pillanatai elmúltak, visszaemlékszem... egy prágai fiúra, egy csúzlis fiúra, galambok gyilkosára. Csak így tudta szeretni őket. Ha minden ember megöli, amit szeret, akkor vajon mindenki szereti azt, amit megöl? Hátborzongató, mágneses vonzerő él közöttünk – az ő északi pólusa és az én déli pólusom között. Jacobik nem egyszerűen gyilkos és alávaló szörnyeteg. Ő maga volt a Halál önként megbízott ügynöke. A saját perverz módján volt egy célja. Hamis célja. „Halál, most meghalsz.” És mégis: miért van halál a világegyetemben, ha az élő elme közvetlenül is kapcsolódni tud az Askatharlihoz, ha életünkben is járhatjuk a Mennyország útjait?

Lehet, hogy... megmenthettem volna őt? Meggyógyíthattam volna? Én, aki láttam a sebet? Talán ha nem ugrott volna rám olyan hirtelen, a saját kétségbeesése által vezérelve...

– Szellemek – mondogatja Wu komoran.

Hinnünk kell a szellemekben...

– Mi a szellem – kérdezem Petert –, ha nem az aska? Az élőlénymentális lenyomata, amely visszaszivárgott az általános képzelésbe, de ami továbbra is hozzá van kötve valamihez a hétköznapi valóságban? Ha ez egy hely vagy tárgy, akkor máris kész a tipikus szellem. De ha egy élőlényhez van kötve, akkor az megszállás. Valaki személyes démonja lehet. Meg is rendezhetnénk ezt a fajta megszállást. Lehetnél a démonom, Peter. Vagy én a tiéd.

– Lehetséges lenne?

– Az lesz! Ez az, amit az ősi sámánok tudtak, ugye?

Peter meglágyul végül és bólint.

– A sámán csak úgy tudja kifejezni magát, ha megszállják. Ha már megszállta egy dzsinn, akkor válik a sámán... géniusszá. – Élesen felkacag. – De nem halott emberek szellemei szállták meg a sámánokat... vagy várjunk csak! Tévedek. – (A régi Peter ismét visszatért. Talán az étel tette: fűszeres fánkot eszünk, gyökerekkel együtt megfőzve és larizt iszunk rá.) – Egészen biztos, hogy erről szólt az ősi Tibetiben az egész tulku rendszer: a reinkarnáció rendszere! A szellemi létező, amely egy élő személlyel együtt létezik (a getkaiak ezt hívják askának) képes arra, hogy egy újonnan született személyre kapcsolódjon, ha a vonzalom elég erős. Akár úgy is, hogy a szellemi létező éveket töltött egyedül lebegve a halál utáni birodalomban.

– Vagyis az Askatharli térben, igen – biztatom Petert. – Jacobik még most is ott kóborol, Peter. Itt látogatjuk meg a Mennyországot is a közös álmunkban. De itt, az Úr Világán a halott ember tulkuja egy kifejlett, még élő felnőtthöz is képes kapcsolódni. A démoni vezetője és erejének forrása lehet. Vagy fordítva. Ez az egész olyan, mintha valaki reinkarnálódott volna benned, miközben te továbbra is te magad vagy, a világban. (Siess hozzám, Peter, mielőtt Jacobik érne ide előbb!)

– Igen, erről szólt az ősi tibeti kultúra is – bólint Peter. – Egykoron.

Wu tiltakozását megelőzendő, felemeli egyik kezét, amelyben még mindig egy főtt gyökeret tart.

– Tibetben ez vallás és mágia kérdése volt. De itt ez fizikai tény; emiatt az aranyszínű szimbióta miatt, amely megtelepedett a testünkön. Ez az aranyszínű szőr a démon sejtanyaga... a tényleges fizikai közvetítő közeg.

– Miért kellett Jacobiknak éppen téged választania? – kérdezi Zoe csöndesen. Kinyalja a tányérját, majd az ujjait is lenyalja, akár egy macska.

– Mert... a lelke az én lelkemhez kötődik, mert... én öltem meg.– Elsírom magam. A tányérom a földre esik. – Mi mindannyian öltük meg, de én voltam hozzá a közvetítő csatorna.

– Te!? – Peter fel akar állni, de a döbbenettől nem tud.

– A saját emlékezetemmel nem emlékszem rá. A képzelésem miatt tudom. Elképzeltem a jelenetet a kabinjában... és tudtam, hogy igaz volt. Mindannyian megszálltatok engem a hipertérben, de mégis nekem kellett ott lennem. Mert Jacobik és én annyira ellentétesek voltunk, hogy egymáshoz tartozunk... Istenem, egymáshoz tartozunk. A Jacobik tulku kell legyen az, ami a küszöbön vár engem. Odakint, ahol kettőnk közül az egyiknek meg kell halnia. Ő az én démonom.

Peter hitetlenkedve rázza a fejét. Aztán feláll, odasétál hozzám és átkarol, aranyszínű bundája felissza a könnyeimet. Sókristályok csillannak meg a bőrén, mint harmatcseppek a fűben.

– Samti és Vilo is találkozni fognak a saját ördögükkel. – Most már tudom. – Az egyiküket fizikailag meg fogja ölni. Aztán a halott társ tulkuja félrelökheti a negatív démont és megmentheti az élő társat. Aztán Vilo és Samti „géniusza" újraszülethet a másikban, egyik lábbal ezen a világon, másik lábbal az Askatharliban. Velünk is így kell, hogy történjen. Ez ennek a világnak a valósága... a csodálatosanszörnyűséges valósága.

 

– Ha mi ezt egyszer otthon elmeséljük! – gúnyolódik Wu. – Tiszteletem a tibeti lámáknak! – Ó, Wu, kigúnyolhatod a maoista újjászületést, de a lelked legmélyén te is érzed!

– Ha egyszer tudjuk, hogy nincs halál, és a világegyetemet álmodó képzelet tágra nyitva áll számunkra, akkor hogyan fordíthatnánk hátat az új valóságnak? Ez menti meg a világot, Wu. Arra készültünk, hogy lélektelen gépekké váljunk.

– Mint a gonosz Csoport-lények?

– Igen!

René végigsimít a bajszán.

– Ez egy nagy világegyetem, amie, határtalanul nagy. Az ellenzék nyilvánvalóan nem ért egyet a te igazságoddal.

– Bah, ők még nem is láthattak minket, amikor meglátogattuk az űrhajónkat. Jut eszembe, mi történt még a Pilgrimen?

– Te és Jacobik egyszerűen eltűntetek – buggyan ki Ritchie-ből. – Ezután az egész álom kezdett széttöredezni. Elnagyoltak lettek a részletek. Azért az irányító fedélzet ajtajáig még eljutottunk. Ugyanazt láttuk, amit az álmomban, még Menfaa-n. Vagy amit elmondtál nekem! Azok a mocskos rovarok úgy tekintik az emberek agyát, mintha azok csak egyszerű eszközök lennének: holmi memóriacellák valami számítógépbe kapcsolva. – Ritchie meglepettnek tűnik. – Most miért kell ezt mondanom? Nem tudom.

– Tovább kell lovagolnunk – szól közbe Samti. – Mi ketten türelmesen vártunk, amíg ti átaludtátok a délutánt.

A rhaniqok nemsokára ismét behajtják kettős térdű lábaikat és letérdelnek nekünk.

27

KÉT NAPPAL KÉSŐBB felkaptatunk az utolsó emelkedőre, amely elválaszt minket Thlaxtól, kikötőváros úti célunktól, amely úgy tizenöt-húsz kilométernyire fekszik egy védett öböl partján. A nap nagyon lassan süllyed, hosszú árnyékokat vet a földön. Egy apró, fehér piramis virít a hegyfokon, világi párja kis híján elbújik a városban – Fároszi világítótorony ez, de nem a hajóknak, sőt, nem is ennek a világnak. Vilo alig várja, hogyalhasson és álmodjon. Mi is aludni és látniakarunk. Így aztán letáborozunk.

Nem messze tőlünk húzódik a csupasz hegygerinc, ami a sziget belső részét elválasztja a tengerparti bokros vidéktől. Különös módon Thlax környékén a föld szegényebb, viszonylag ritkás rajta a növényzet. A talajon kavicsos dombocskák követik egymást mindenfelé, mintha valami nagy kígyót temettek volna el alatta. Egyedül egy nyugat felé pár kilométerre elterülő síkság az, ami sima talajt ígér. Mindezt pedig azért látjuk, mert egyrészt viszonylag magasan táboroztunk le, másrészt a lemenő nap fénye által keltett árnyékok hosszúak, így kihangsúlyozzák a talajegyenetlenségeket.

Ritchie a távcsövével végigpásztázza a buckás terepet.

– Átkozott legyek, ha ez alatt nem egy romváros fekszik! Egy csodálatos, hatalmas város. Átkozott legyek, ha nem volt repülőtere. Látjátok azt a lapos területet? Esküdni mernék, hogy valaha vastagon be volt fedve betonnal. Szerintem csak be lett temetve, a beton repülőtér továbbra is sértetlen.

– Netán űrkikötő? – kérdezte Wu, miközben undorodva vakargatja aranyszínű bundáját.

– Mi szükségük lett volna...?

– Emlékezz vissza az ostromlott városra, Amy – mondja René. – Emlék, talán egy olyan korból, amikor a getkaiak még nem voltak aranyba öltözve? Amikor a háború a szimbiózisosak és a többiek között zajlott? Ami aztán mindenkit megfertőzött. Még akkor is, ha a szőrtelen getkaiak megnyúzták a többieket, magukra öltötték a bőröket és ők is bundásak lettek? Lehet, hogy akkor egyszerre változott meg minden. És azelőtt voltak városok és repülőterek.

– Hát persze, hogy egyszerre kellett történnie. Már úgy értem, hogy az evolúciójuk egy adott szakaszában, miután átléptek egy adott küszöböt. Nagyon régen. – Az idő nem izgat engem. – Ezt szimbolizálja az álom: az örökségüket, ilyen közel a forráshoz. A képzelet terének felnyílását. A tudatos feltámadások kezdetét. Drasztikus volt a változás? Igen, lehet, hogy az volt. A mi számunkra is az lesz.

– De ha már egyszer építettekvárosokat, ráadásul sokkal nagyobbakat, mint most... leszámítva persze azt, amit az álmunkban látunk. Milyen szinten állhattak már? Még akkor is primitívek voltak? Nem hiszem!

Peter összeráncolja a szemöldökét.

– Azt gondolnám, hogy a primitív elme sokkal inkább fogékony az Askatharlira. Az égiekkel való kapcsolat, egy bensőséges kapcsolat érzete a túlvilággal; ez a Föld történelmének a primitív időszakából való, amire a sámánok mindig is nosztalgiával gondoltak vissza. Olyan adomány volt ez, amit fokozatosan elveszítettünk. Mélyen a képzelés Aranykorában, amely azóta egyre hátrébb és hátrébb szorult...

– De itt még most is tart az Aranykor – suttogja Zoe. – A város, a gépek és az acél korszaka után következett volna? Lehet, hogy itt visszafelé halad az idő?

– Őket nem érdekli az idő – emlékeztetem Zoét. – Az életük legfontosabb részét az időn kívül élik, a képzelés terében, az álmok terében. Az idő nem... halad. Legalábbis a számukra nem.

Wu Vilóhoz és Samtihoz fordul.

– Mi volt ez a hely odalent:e között a hegy és Thlax között? Valamit mintha elfedne a talaj.

Hős-jelöltjeink végignéznek a terepen.

– Romok, talán?

– Mennyi idősek?

– Honnan kellene tudnunk?

– Vannak még más ősi romok is Getkán?

– A mi fajunk régi. Az idő visszanyúlik, amíg el nem ér minket a másik irányból. Ősi lények csontjai pihennek a kövekben, így természetesnek tűnik, hogy ősi városok romjai is pihenhetnek a föld alatt. Ezek nem olyan fontos dolgok. Ha fontosak lennének, még most is léteznének az Askatharliban. Megnézzem?

Samti a sisak-maszkja felé nyúl. Felteszi a fejére.

– Ez egy nagyszerű álom – mondja tompa hangon. – Gyönyörű, gazdag város. Sétálni fogunk benne, ha felmászunk az álomfára. A korábban elalvók és Thlax halottai már sétálgatnak is az utcákon. És megváltoztatják a várost. Új szépségeket adnak hozzá. Még akkor is, ha az csak por és kő. Minden képzelet a maradványokra épül. És amit szimbolizált, azt visszavitte az eredetéhez.

Samti leveszi a maszkját.

– Ősi romjai egy modern városnak? – horkant Wu. – Amikor a maivárosok mind kakukkosóraszerű falvak. Itt fekszik Sanghaj, itt fekszik San Fransisco! Valami elszívta a valóságot ebből a világból. Valami, ami elég körmönfont ahhoz, hogy a táplálék forrását azért ne vágja el. Valami, ami friss legelőkre vágyik!

– Ez nonszensz!

– Miért lenne nonszensz, Amy?

– Nem engedheted meg, hogy ez legyen az igazság.

– Én pusztán néhány történelmi kérdést teszek fel.

– Én is szeretnék kérdezni néhányat – mondja René, kicsit bocsánatkérő hangon. – Mielőtt teljesen elborítanak minket az őigazságukkal.

A lejtőn tábort verünk. Nyugat felé vérvörös az égbolt. A világ elnyugszik. Az ellenség a világűrben ártalmatlannak tűnik: apró legyek csupán, amelyek megfertőztek néhány kődarabot valahol nagyon messze. Alig várom, hogy aludjak, hogy visszasüppedjek az alkotó álomba...

28

SZÓVAL ELJÖTTEM Szamarkandba, hogy találkozzak az új paraszenzitív lánnyal. A lány üzbég: magas, világos hajú, rongyokba öltözött. A város mögötti rózsaszín, sziklás hegyek között terelgeti kövér juhait. Ruhát mos a rohanó patakokban. Még az is lehet, hogy megmentette az életemet, de legalábbis a testi épségemet azzal, hogy megérezte a közelgő földrengést. Biztonságos helyre vezetett, míg a hegyek reszkettek, a száraz levelek ugráltak az utcákon, a vályogtéglák széthasadtak, és amikor egész Szamarkand úgy porzott, mint egy nagy szőnyeg, amit alaposan kiporoltak. Az apja dús, fekete szakállat visel, és a feje tetején aprócska sapka kapaszkodik. A lány az enyém lesz, Grigory Arkadievitché. Tanítani fogom, ő pedig engem fog tanítani: elmebéli képességeire, a laboratóriumunkban.

A lány most engem néz idefent a város felett – itt, ahol egy másik földrengés darabokra zúzta Bibi Khanym mecsetét évszázadokkal ezelőtt. A kettéhasadt kupola azért megmaradt. Még romjaiban is sokkal kékebb, mint a fehér papírra emlékeztető égbolt. Egy boltív– egy hatalmas, puszta téglaborda – nyílik egy nem létező terem üres terére. Csak egyetlen tárgy található itt, egy díszes szószék, amelynek tetején egy nyitott könyvet faragtak márványba.

Vajon ő az, aki most néz engem? (Vajon mennyire fogom megváltoztatni az életét a tanítás által...?)

Mindenesetre egy nőt érzek. Egy kicsit én is paraérzékeny vagyok.

– Ki vagy te, az elmémben?

Semmi válasz. Akárki is legyen a lány, túlzottan elfoglalja, hogy az én szemeimen keresztül nézzen.

Megijedek! Rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, pontosan milyen események sora eredményezte azt, hogy most itt vagyok! Egyszerűen csak idejöttem, mintha megbabonáztak volna – amíg ez a mostani pillanat belém nem villant!

Mozgást látok: egy fiatal férfi jelenik meg a szószék mögött. Meglehetősen jólöltözött, és egzotikus kinézetű napszemüveget visel, amely olyan, mintha ezüst tükör lenne. Külföldinek látszik: úgy vélem perzsa lehet. Az arca különös módon ismerős. Elegáns bőrcipőjével mintákat rajzol a porba, miközben engem méreget. Mintha énrám várna! Mint egy moszkvai feketéző a pályaudvaron.

Ismerem őt. Csak itt nem ismerem...

Az életem egy másik részéből érkezett, hogy engem kísértsen. Mintha – és ebben a pillanatban gonoszul belém villan a dèja vu érzése – szamarkandi látogatásom egyszer már megtörtént volna és akkor találkoztam volna vele. És most is itt van.

– Nő az elmémben, te csinálod ezt? Megbűvölsz engem? – De nem, te csak külső megfigyelő vagy.

Ki a fene ez a férfi? Megszólítom.

– Dobrij gyeny, taváris!

A férfi megcsóválja a fejét, majd angolul válaszol, mintha arra számított volna, hogy én is angolul kérdezem. Mintha... mintha rengeteget beszélgettem volna már vele angolul valamikor, valahol.

– Találkozhatunk itt – mondja összeesküvő hangnemben. – De hol is vagyunk igazából? Mit fátyoloz el a szemünk elől ez a helyszín? A valóság világa saját magát fátyolozza el. Mindig csak saját magát látja, sosem lát magán túl. Az Isten így ismeretlen marad.

– Hát, az biztos, hogy itt az Isten már jó ideje ismeretlen – nevetek. – Ez a hely darabjaira hullott.

– Ez a Fátyol Mecsetje, barátom.

A barátom vagy? Egy Mongóliából származó szovjet ezredes barátja? Mégis igaz... Valamilyen különös módon én vagyok az ezredesed: a sorsod kapitánya. Téged beosztottak alám. Máshol és máskor, társak vagyunk.

– Ismered a történetét annak, hogy a moszlim hölgyek miért viselnek fátylat? Lady Bibi Khanym, Timur, a béna felesége azért építtette ezt a mecsetet, hogy kedveskedjen vele férjének, aki távol volta háborúban. Mivel kora egyik legnagyszerűbb szépsége volt, természetes, hogy az építész beleszeretett. Megtagadta a további munkát, ha nem csókolhatja meg a ladyt, csak egyszer. A lady szerette volna, ha az építész tovább folytatja a munkáját és időre befejezi, mire a férje hazatér, így aztán végül engedett – de az építész vágya olyan hatalmas volt, hogy az ajkával véletlenül megsértette a lady szép arcát! Amikor Timur hazaért, azonnal felfedezte a horzsolást és elrendelte, hogy onnantól kezdve a birodalmában minden nő fátylat köteles viselni, hogy a szépségük ne csábítsa rossz utakra a férfiakat.

– A fátyol mostanra már egészen biztosan elkopott! – Kezembe veszek egy kék színű faldarabot, pörgetem, forgatom az ujjaim között, majd feldobom. Romok.

– Ez csak egy monda, barátom. A fátyol jelentése ennél sokkal mélyebb. Látod, a nő fátyollal eltakarja a valódit a férfi szíve elől, akárcsak a világ eltakarja az istent. Amikor a nő felemeli a fátylat a kedvese előtt, akkor a világ is felemeli a maga fátylát és felfedi, hogy mi rejlik mögötte.

Nem tudom, hogy kerültem ide. A férfinak igaza van: valóban van egy fátyol, ami eltakarja azt, ami igazából történik.

– A Próféta, áldott legyen a neve, egyszer azt mondta, hogy az Isten a sötétség és világosság hetvenezer fátyla mögé rejti el saját magát. Ha az Isten felemelné ezeket, akkor az arcának ragyogása elemésztene bárkit, aki rá merészel nézni. Ha a fátyol felemelkedik és a világ továbbra is létezik, akkor mi a célja ennek a csodának? Mennyi ideig létezhet még eztán a világ? Beszélhet-e az ember egy olyan fátyolról, amely saját tudatára ébredt – azon lények elméjén keresztül, amelyek elől eltakarta az isteni teremtést? Nem ez lenne az Iblis, a Sátán? A kínaiak úgy tartják, hogy van egy állat, amely az álmokkal táplálkozik... a tapír, igen.

Nem látom a szemét. A szemüvegének tükrében egy különös... szörnyeteg úszik, olyan, mint egy skorpió vagy egy rák, és összetett szemével valahonnan máshonnan idebámul. Már láttam ezt valahol. Igen, egy autóban – a sofőr visszapillantó tükrében! Ez az a szörnyeteg, amely az álmokat zabálja, megidézve egy gondolati képben? Nem hiszem! De akkor mi ez? Érzem, hogy tudnom kell. Amint megmozdítom a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem, eltűnik.

A fiatal férfi megragadja az egyenruhám ujját. Megrángat, mint egy birkózó, aki fogást keres a másikon. Egyetlen pillanat alatt eltörhetném a gerincét!

– Grigory, nem ismersz meg? Én vagyok az, Salman. Azért vagyok itt, mert egyszer már jártam itt. Neked is kellett, hogy itt járj. Ez az a hely, ahol az emlékeink találkoznak.

Hagyom, hogy felrángassanak a lépcsőkön a szószék tetején fekvő márvány könyvig. Lebámulunk az üres, csiszolt márványlapokra.

Ez tényleg Szamarkand? Vagy ez csak az én Szamarkand-emlékem? A magát Salmannak nevező férfi (akit ismerek, és aki szintén ismer engem, de időben még nem most) kellett, hogy járjon itt valamikor korábban. Milyen zónában vagyunk mi? Az emlék még soha nem volt ennyire igazi, mint most – micsoda tökéletes megidézés! Mintha elektródák stimulálnák az idegsejteket. Őbenne is, énbennem is. (Lehet, hogy tényleges elektródák ténylegesen ezt csinálják jelen pillanatban?) Aktiválják a szürkeállományt az agy felsőbb rétegeiben. De ugyanekkor semmilyen más emlék sem bukkan fel. Kettőnk emléke összeolvad, kereszteződik – és újra éljük a múltat, de most más módon.

Kozmikus szinten.

– A világűr...! – Ez az! Már tudom, hol vagyunk.

Pilgrim Crusader. A rovarlények elfogtak, s most belenéznek az elménkbe. (Innen van hát a nő az elmémben. Egy madár képe. Egy galambé.)

Hirtelen szavak jelennek meg a márvány könyv üres lapjain, mintha egy notebook számítógép kijelzője lenne. Angol szavak.

– Az emlékek terében vagytok. Ez egy épített, behatárolt, stabil zóna, amelyet finoman szabályozunk. Az emlékezet megváltoztatja a viselkedést, vezérli az élő rendszert anélkül, hogy ő maga megváltozna. Az elme ebben a stabil emlékezetben gyökerezik. Hasonlóképpen a valóság is a saját magára való emlékezésben gyökerezik, pillanatról pillanatra, az egész világegyetemben mindenhol.

Az elme mégis a lehetséges események és hozzáférhető emlékek mátrixán alapul, az archetípusok mezején, összekötve az élőlényeket, meghatározva a tapasztalatot.

Ily módon az ember az objektív világban felismeri saját magát; elfogja a saját maga tükörképét. 

A „ tudásnak" egy objektumra van szüksége, amely a tudás tárgya. Aztán a tudás ezt a tárgyat magával viszi a mögötte fekvő szubjektív térbe, amelyből a kép kivetül – és objektívvá válik.

A világegyetem saját magát vetíti ki, mint objektumot, hogy aztán tárgy legyen újra azáltal, hogy mindezt tudja. Itt van az alany és a tárgy dialektikája az elme számára, és a valóság számára is.

Az alany/tárgy gradiens szétzúzása a nyers, közös betekintés hajszolása által az archetípusok zónájában strukturálisan instabil kell, hogy legyen, amely destabilizálja az objektív valóságot. Itt rejlik a Fátyollény által képviselt veszély...

A föld hirtelen megremeg és fehér por emelkedik a levegőbe. A szószék felnyög. A nyitott könyv ismét merev márvánnyá változik. És az oldalai üresek.

 

Sötét van. Sötét éjszaka. Éjfél: a csillagok ragyognak az égen, a Tejút magasan ível a feketeségben. Boldogan nézem a fényeket, de ezek annyira tompák a... mihez is képest? A belsőmben is sötétség honol. Valami rejtve van előlem, jobban, mint az éjszaka. Fekete szivacs törölt végig az elmémen és ellopott valamit. De az is lehet, hogy csak elrejtette valahová, amiről nem tudok. Üreset álmodtam. Sőt, még annál is üresebbet. Egy lyuk, egy verem van a belsőmben. Akár halott is lehetnék: semmi vagyok. Mégis érzek egy jelenlétet – egy tolvaj jelenlétet, egy hatalmat. Létezik valami felügyelő, valami cenzor....

A többi test is megmoccan.

– Peter? Ébren vagy?

– Hol voltál, Amy? Hol voltál?

– Sehol. A semmiben voltam! A pokol tornácán.

– Mi Thlaxban voltunk, mind a heten. Az ideális Thlaxban, a csodálatos városban. Neked csak a tükörképed volt velünk egész idő alatt, Amy. A valódi éned nem volt velünk.

Legalább lesz még egy álmodó szakasz. Csak várni kell rá újabb nyolc-kilenc órát.

– Megpróbálom betartani a megállapodásunkat legközelebb. Ha tudom!

29

VÉGRE THLAX! Az ideális Thlax: hatalmas tengeri kikötő, amely a türkizkék tenger felől messze benyúlik a szárazföldbe... Voltam ott; mindannyian voltunk ott. A hosszú,ébren töltött éjjeli nappal alatt beszélgettünk, szerelmeskedtünk (miközben Samti, Vilo és a rhaniqok csak aludtak és aludtak), és közben eljött a közös álom nagyszerű napja. Köszönöm, Uram, de nem kérünk még egy éjfélt az elmének...

Az ideális Thlaxban töltött éjjeli kalandozásaink után igazi, fényes reggelre ébredtünk, de a világ valahogyan horzsoltnak tűnik, mint frissnek. De nem egy mámorító álom utáni másnaposság érzése ez, hanem sokkal inkább annak az érzése, hogy egy időre ki lettünk taszítva a paradicsomból, a belső világok, a metavalóság paradicsomából. Hazavinni ezt a dicsőséget a sokat szenvedett világunkba! Akkor olyanok leszünk, mint az angyalok. Ha madár lennék, hogy tollászkodnék! Jelenleg annyit tehetek, hogy megfésülöm az aranyszínű szőrzetemet. Ez a bunda olyan, mintha valami hatalmas, kollektív lény sejtjeit alkotná, és a lény teste nem hús-vér, hanem az elképzelt valóságokban látott vidékek. Továbbra is elfátyolozza a Végső Igazságot, de azzal, hogy itt vagyunk, részesei leszünk annak a folyamatnak, ahogy az Isten elképzeli a világegyetemet...

Samti és Vilo Ritchie segítségével összetört babot tartalmazó abrakos zacskókat erősítenek a rhaniqok szája elé. A növényzet nem kínál jó legelőket errefelé. A hatalmas, nyurga állatok szuszogva,egyenletesen daráló állkapocsmozgással nekilátnak az ennivalójuknak, mi pedig zöldséget és fánkot eszünk, amit larizzal öblítünk le.

 

Amint a nap lassan feljebb emelkedik a láthatáron, felnyergelünk és útnak indulunk.

Belovagolunk Thlaxba, ebbe a vörös kövekből épült kis tengerparti faluba. A hullámtörő gátak mögötti nyugodt vízen két jókora, tengerjáró dzsunka lebeg, mellettük néhány kisebb halászbárka, rajtuk még mindig száradnak az előző nap használt hálók.

Leügetünk egy piactérre, ahol átadjuk rhaniqjainkat, hogy a helyiek használhassák őket. Aztán következik a mi nap közbeni alvásunk, mialatt Samti és Vilo megszervezik a hajóutunkat, amellyel átszeljük a tengert, hogy a szigetről átjussunk a nagy, központi kontinensre. Ahol belépünk az ideális Thlaxba, egybe a sok mennyei város közül, ahol a halottak laknak...

 

Keletnek vitorlázunk a tengeren, Thlax elmarad mögöttünk.

Kék moszatok szigetei úsznak az óceán vizén, a növények szára lenyúl a mélységekbe. A tengerészeink az összes vitorlát felhúzzák. Közben halásznak is, rákot fognak és halakat, növényeket, ezek egy része tartalékolásra kerül, más részükből a vacsoránk lesz. A hálókba tapadt moszatokat visszalökik a vízbe.

A dzsunka kapitányát úgy hívják, hogy Radanty. Ő már meg van kötve. Ő már járt Menka határán és hős lett. A hajója rakománya fűszer a szigetről, halottak aranyszínű szőre plusz mélytengeri halak, amelyeket menet közben fognak ki.

Amikor a lenyugvó nap arany fénnyel futtatja be a hullámokat, Radanty meghív minket, hogy osszuk meg vele az álmát. A felesége meghalt és a tulkuja Radanty testében reinkarnálódott. A felesége halál-neve menSiri. Két gyereket szült, mielőtt a szülők elutaztak meghalni. (Az egyikük szolgálattal tartozik a világnak, ahogy Radanty is szolgálattal tartozik a hajójának, élvezve annak recsegését és imbolygását.) Radanty és a felesége most a házasság egy sokkal tökéletesebb formájában élnek, mint amikor az asszony még hús-vér testben élt és az élő nevét viselte. És a gyermekeik is gyakrancsatlakoznak hozzájuk a közös álmaikban, pedig fizikailag egy távoli szigeten élnek.

Radanty egy tengeri herkentyűkből álló vacsora elfogyasztása után hív meg minket az álmába: hogy vele együtt másszunk fel az alvófára. Lehet-e közelebbi, bensőségesebb kapcsolat annál, mint együtt aludni két megkötött szerettel és megosztani velük azt az álmot, amit ketten együtt generálnak? Most már erre is képesek vagyunk. Ezt Radanty látja a bőrünkön, míg a felesége az askáinkon látja ugyanezt. Samti és Vilo különösen örülnek a meghívásnak: itt van előttük a tökéletes mintaképe annak a meghittségnek és közeli kapcsolatnak, amelyet ők ketten is keresnek.

Az Eridani 82 lassan belemerül az óceánba és zöld fénnyel árasztja el a láthatárt, amíg el nem tűnik. A szél elcsitul. A dzsunkánk lágyan ringatózik a szürkületben. Már nem érintünk szigetet útközben, csak a tenger választ el minket Pyx kikötőjétől a nagy, központi kontinensen.

A két éjjeli legénység felkelti egymást, lámpásokat állítanak fel a fedélzet elején és végén és fent az árboc tetején. Mi lemegyünk a hajó gyomrába az alváshoz és felkészülünk a különleges álomra...

 

Víz alatti világot látunk. Narancs korallokból épült, tenger alatti városon úszunk át. Apró, élénk színű halak játszadoznak körülöttünk, kicsit távolabb nagyobb, tompa színű halak úszkálnak. Vizet lélegzünk. Dárdákkal harcolunk ragadozó halak ellen. Óriási, szelíd, víz alatti szörnyekkel találkozunk és együtt úszunk velük.

MenSiri hús-vér alakot ölt Radanty kedvéért. Újra él itt, vidáman táncol a víz alatt...

30

FÜSTÖSHAJNAL: hamu a fedélzeten. A víz simán, olajosan hömpölyög, tetején szürke hab. Szinte nincsenek is hullámok. Döglött halak lebegnek hasukat az égnek fordítva. A nap alig látszik, csak citromsárga szellemalak az égbolton. Valaki tábortüzet gyújtott a tengeren.

– Krisztusom, ez egy kitörő vulkán! – Ritchie lábnyomokat hagy a hamuban.

– A világ kötelékei lazulnak – mormogja Wu.

– Vagy inkább a belei. És mi a szar útjában vagyunk éppen.

– Különös – mondja Zoe. – Mi van ott, amitől meg kellene ijednünk? Ha meghalunk, legfeljebb egy kicsit korábban lépünk be az Askatharliba. Megszabadulunk egy kis fölös csomagtól: a félelemtől, a fájdalomtól, az önsanyargató reflexektől. Igazi megszabadulás.

– Nem leszünk hősök, ha a vulkán eléget minket! Nem fogunk kötődni. – Zoe erre nem gondolt. – Nem tartjuk meg az egyik lábunkat a világban. Akkor semmit sem tehetünk a Pilgrimért, vagy a Földért.

– Legalább ez a vulkán megszabadul a fölös energiáitól – mondja René. – Ha abbahagyja a sistergést és füstölést, majd akkor kell aggódnunk. Az is lehet, hogy egy új sziget fog megszületni.

Radanty a tatnál áll, arcán sisak és a tenger felé bámul, jóllehet nem a vulkán irányába. (Most ő Radanty-menSiri, kettős lény). A legénysége (legénységük) őt (őket) nézi. Aranyszínű bundánk fokozatosan elveszíti színét, ahogy egyre több és több szürke hamu rakódik rá.

Peter gyengéden megérinti az egyik tengerész – Karptry – karját. Mintha egy gyerek lépne oda magas szülőjéhez támogatásért.

– Mit keres? A helyes irányt?

– Csodát keresnek – mondja a tengerész. – Biztosan történni fog egy. Ti vagytok a mi drága vendégeink, Csillagszülöttek.

Halott madár teste úszik a vízen. Kitárt szárnya a két métert is eléri. Az égbe lövellő tűz egyre halványul, ahogyan a hamueső egyre sűrűbbé válik. A lábnyomunk már vagy egy centiméter mély. A szemünk szúr, pislogunk. Az orrunk és a torkunk kapar; a lélegzés kezd fájdalmassá válni. Az ember legszívesebben nem is lélegezne. A lenti fedélzeteken a levegő talán jobb, de mégis maradunk itt fent. Megpróbálunk nedves ruhaszöveten keresztül lélegezni. Peter köhögni kezd. A nap már teljesen eltűnt. Észak, dél, kelet és nyugat megsemmisült, elvesztettük az irányérzékünket.

– Édes Istenem, akárki vagy akármi is vagy – imádkozik Zoe. A hangja tompa, ijedt és kétségbeesett. – Meg fogunk fulladni... – Megrázza a fejét. – Az ember nem imádkozik dolgokhoz. Az nem ima. Az igazi ima élőkhöz szól.

– Mint a virág, amely a nap felé fordul, amely a fény forrása – mondom. De most nincs fényforrás, a nap eltűnt. Hamarosan belélegezni sem lesz mit.

– Ima? – Wu szürke arca bukkan fel. – Ennek technikája van, Zoe. Radanty felrakta az ima-maszkját, vagy nem? Vagy most már nem hiszel a kapitányunk tudásában? Az álmok egy dolog, kedvesem. Az álomvilágok. – Köhögni kezd. De Zoe kinyújtja a kezét és mutat valamit.

Keletről vékony fényoszlop bukkan fel a szürkeségen át.

Egy angyal sétál felénk a vízen. Egy aranyszínű lény. Egyre közeledik.

– Látjátok...?

Igen, mindannyian.

Azt látjuk, amit az emberek láttak régen, szinte valamennyi ősi vallásban a Földön: a fény testi alakban való megjelenését.

Ez a jelenés nem veszi fel Krisztus vagy Mohamed alakját. Ez a getkaiak hírnöke, amelyet Radanty-menSiri imája – parancsa? – idézett meg az Askatharliból. Magas és karcsú. Az arca jellegzetes getkai, bár hatalmas szemei aranyüvegként csillognak. A bundája mintázatokba áll össze itt-ott a testén, energiamintákba. A neme meghatározhatatlan.

– Itt van menSolda – suttogja Karptry, a tengerész. – Ő védelmet nyújt a tengeren, ha valaki képes megidézni.

– De mi ő?

– Energia, alak, amit az Askatharliból hívunk elő. Esszencia. Saját akaratából nem létezik, csak ha megidézzük a létezésbe. Sok hasonló alak képes belépni ebbe a világba. Mégsem idézhetünk meg túl sok alakot, mert különben a világ összedőlne és az égbolt leszakadna.

A csillogó lényt nem érintik a hullámok, nem érinti a hamueső sem.

– Ki hív engem?

– MenSiri. – Radanty hangját halljuk.

– Mi az óhajod?

– Biztonságos utazás. Csillagszülötteket viszünk a nagy partra.

– Ennek ára van. Hogy megmaradjon a világ egyensúlya.

– Nevezd meg az árat.

– Egy halál. Egy askának kell belépnie az Askatharliba, saját kezeáltal.

Radanty menSiri a legénységhez fordul.

– A csodát ki kell egyensúlyozni, igaz? – A hangja szomorú, de az is lehet, hogy csak a fojtogató hamufelhő teszi. – Én magam már meg vagyok kötve. Ki ajánlja fel önként, hogy az askája belépjen az Askatharliba, hogy örökké a megformázott álomban éljen?

– Emberáldozat. Ezt nem szabad megengednünk – sziszegi Wu.

– Nem ember az áldozat – mondja René. Köhög, mert kaparja a hamu a torkát.

– Hogyan lehetne ez áldozat, ha itt nincs is halál, csak átlépés az Askatharliba? – mormogja Zoe.

– Eggyel kevesebb személy lesz a világban ezt követően!

Samti előrelép.

– Mi azért utazunk, hogy hőssé váljunk. De itt is összeköthetjük magunkat, most, hogy megidézted menSoldát. Akkor jobban tudjuk majd vezetni a Csillagszülötteket az útjukon. Neked szükséged van a legénységre a hajódon. 

– Valóban ez a szándékod?

– V'rain!

– Egy hős-aspiráns kettős van itt – kiáltja Radanty-menSiri a tat felől. – Felajánlkoztak.

– Elfogadom. Legyen.

Az aranyszínű lény elegáns ívben felugrik a hajó fedélzetére. Radanty elébemegy, Samti és Vilo pedig előkészítik a sisak-maszkjukat, tükör-pajzsukat és kardjukat. Kivonják kardjaikat. A két hegyet egymásnak érintik. Radanty széttárt karokkal hátrébb tessékel minket, szabadon hagyva az elülső fedélzeten egy körülbelül hat méteres területet. A hamu szürke fűrészpor, amely csak arra vár, hogy vért szívhasson magába. (Vajon hogyan fog megtörténni? Az angyal által, vagy saját maguk által? Hiszen ez vár miránk is!)

A kettős belép az arénába. Lassan fordulnak, a kardjuk kifelé mutat.

– Viszlát, kedvesem!

– Légy üdvözölve, szívem ura!

Tesznek néhány hosszú lépést, miáltal eltávolodnak egymástól. Megfordulnak, pajzs tükröződik pajzsban. Az aranyszínű lény hirtelen közéjük táncol, mintha csak piruettet lejtene. A pajzsok visszatükrözik a ragyogását. Az előrenyújtott kardok között elektromos szikra csattan. És az aranyszínű lény megváltozik – anyagszerű lesz, körbecsapja maga körül a hamut, és... rettentő kinézetűvé válik. Egy hatalmas, skorpiószerű lény jelenik meg, ollója csattog, karmai a fedélzetet kaparják. Mintha sima sisak fedné a fejét ott, ahol a szemének kellene lennie, alatta nyáltól csöpögő csáprágók kattognak, magasra emelt faroktüskéje hegyéről pedig savas méreg csöpög.

Ez a getkaiak képzete a Csoport-lényekről!

A skorpió mérges tüskéje jobbra-balra leng. A lény megperdül, kitárja karjait és karmait. Tovább pörögve egyszer az egyik, másszor a másik irányba ugrik. Samti és Vilo lassan körözni kezdenek körülötte, kardjuk csapásra készen, pengéjükön szikrák táncolnak. A skorpió túl gyors ahhoz, hogy egyetlen harcos szembe tudjon szállni vele. Ezért szállnak vele szembe ketten.

Aztán hirtelen kiáltással kardjukat lengetve mindketten nekirontanak a skorpiónak. Vadul kaszabolják a hasát és oldalát. Az ocsmány dög belseje a fedélzetre csöpög. A lény felvisít, a hangja olyan, mintha nagy nyomású gőz távozna sziszegve egy szelepből. A tüskés farok körbelendül, majd lecsap és oldalba szúrja Vilót, nagyon mélyen. A becsapódás erejétől a lény megtorpan, Vilo pedig ledől a lábáról. Nagyot kiált – de csak rövidet, a kiáltása abbamarad, ahogy teste a hamu borította fedélzetre puffan. De a lény már ezalatt is kezdi elveszíteni rettenetes kinézetét. Samti is felkiált – rémületében? örömében? –, kiegészítve Vilo haláldalát.

Leengedi a kezét, a gyilkos lény pedig visszaalakul aranyszínű ragyogássá, amelynek belsejében menSolda áll, az angyal...

– Most már Samti-menVao vagyunk. Ez a nevünk!

– Az árat megfizettétek. Az egyensúly helyreállt.

Az aranyszínű lény kitágul, felfelé és kifelé növekszik, míg végül mindannyiunkat és az egész hajót is beborítja. A testén belülre kerültünk és ahogy szellemkarját kiterjeszti a dzsunka köré, újra kapunk levegőt. A hamueső lepattan szellemtestéről. Tiszta levegőbuborék alakul ki a hajó körül. Először lassan, majd egyre gyorsabban haladunk, átvágunk az olajos, mocskos vízen. A vitorlák duzzadnak és csapkodnak a stabil szélben, amely a semmiből fúj a semmibe és amely csak az aranyszínű szellem ölelésében létezik...

A rettenet eltűnt. Körülölel a csoda. A halál legyőzetett és mi megmenekültünk. Itt nincs halál, bár a fedélzeten azért ott hever egy véres, mocskos test.

Samti-menVao kibámul a védőburokból a homályba. Vajon mit lát és kinek a szemén át? Majd megtudjuk mi is. Majd megtudjuk mi is.

31

PYX KIKÖTŐJÉBEN: sziklakések hasítanak a homoktengerbe. A torkolatban ezüst gázlómadarak iszogatnak a vízből, mint egy seregnyi automatikus játék, amelyet a vízzel való feltöltődés, majd kiürítés egyszerű mechanikus energiája mozgat. A sekély részeken halászhálók feszülnek, amelyek szintén automatikusan végzik a rájuk hullámzó vízből az apróbb zsákmányok kiszűrését. A dokkok mentén fél tucatnyi dzsunka horgonyoz. A fehér épületek sora mögött az elmaradhatatlan fehér piramis őrzi a vízpartot.

Feljebb buckák és gerincek jelzik, hogy egy nagyobb, ősi város fekszik a fű és a bokrok alatt. A távoli láthatáron hegylánc húzódik – rózsaszín, bíbor és lila színekben fürdik a lemenő nap fényében.

Az aranyszínű szellem már napokkal ezelőtt eltűnt, a fedélzetről lemosták a hamut és Vilo vérét. Testét egy rövid ceremónia kíséretében az óceánnak ajánlották, de előtte leborotválták róla a szőrt. A ceremónia nem volt nagy, hiszen csak a fizikai testéről volt szó, az askája újjászületett a kedvese szívében.

Az esti, lassú behajózás során elnézzük, amint Pyx lassan alakot ölt, ahogy közelebb és közelebb érünk, aztán ez az alak fokozatosan eltűnik, ahogy leszáll az éj. Csak másnap reggel szállunk partra.

 

...a messzeségben tetők villannak meg a bíbor naplementében. Matematikailag tökéletes kupolák emelkednek, minaretek csúcsaiböködik az égboltot, ahelyett, hogy megtartanák. Ők egy másik, láthatatlan égboltot tartanak.

– Valójában nincs is égbolt – jegyzi meg Kermain mulla. – Az égbolt csak illúzió. Csak feketeség van, amely fátylak sorozatán szűrődik át az egyre sűrűbb levegőben, míg végül olyan élénk kékké válik, mint az a kupola amott. Emelkedjetek fel a fátylakon keresztül, barátaim, keressétek a Mennyországot – és semmi mást nem fogtok találni, csak feketeséget és ürességet. Az egyedüli dolog, amit nézniérdemes, az a világ alattatok.

– Gondoljatok a Létezés leereszkedésére. A Képzelés arra vágyik, hogy megismerje magát azon a médiumon keresztül, amit elképzelt. Ezért leereszkedik az abszolút, anyagiatlan fény számunkra örökké láthatatlan birodalmából...

– Mint a világűr vákuuma?

– Így van, Salman. Leereszkedik a fátylakon keresztül, amelyeknek nincs saját, egyéni létezésük, és megérkezik az anyagiasult világba, amely az Isten végtelenül változatos jelenléteit tartalmazza. Minden egyes szint le van pecsételve. Egyedül a Képzelés birtokolja a kulcsot, különben az anyagiasult világ azonnal visszafolyna belé...

Isfahanba jöttünk: a mulla, Mike Farley és én. Egy pavilonban állunk félúton a Khaju híd íve alatt. A Zayandeh vize átfolyik a keskeny boltíveken és megmosdatja az ősrégi kő alapzatot. Az emberek a lépcsőkön napoznak. Én pedig a világűrről álmodom... Hol lehetne a legjobb hely a földtudós számára, ha nem a világűrben a föld körül, ahonnan az egész bolygó szépen látszik és egyetlen pillantással áttekinthető?

– De fel kell emelkednünk a világ fölé, uram, hogy megfigyelhessük az egésznek a mintázatát.

Néhány pillanat múlva Kermain bólint. Nyilván nem az emberkéz alkotta, idelentről kicsinységükben nem látható műholdakra gondolt, amelyek körbe-körberepülik a bolygót. Kermain mulla számára az egész csak egy metafora. Az én számomra karrierígéret – esély arra, hogy felemeljem magam a világ fölé, hogy sokkal pontosabban megfigyelhessem. A mulla analógiája darabokra hullik. Csalódott vagyok. Van Kermainnak igazi helye a létezésemben? Igen, mivel moszlim tudós akarok lenni! Tökéletesen meg kell értenem ezeket a dolgokat, különben a világűr sosem lesz az enyém. Ahhoz, hogy felállítsunk egy iráni űrhajózási bizottságot, arra lenne szükség, hogy... hogy Allah vagy egy angyal az égből ténylegesen megszólaljon.

(Megtörtént ez már?)

– Fogalmazzunk így, Salman. „Te” nem léphetsz be a szupraformális világba és nem utasíthatod úgy, mint egy ember, jobban mint amennyire az angyalok képesek arra, hogy egyéni valóságot érjenek el. Az az ember dicsősége. Történetesen ez az, amiért az angyalok kudarcot vallottak és nem vették észre Ádám belső felsőbbrendűségét. Semmilyen, a saját ideális esszenciájuknál felsőbbrendűt nem tudnak elgondolni.

Mike Farley tiltakozik.

– De lblis fellázadt. Megtagadta, hogy szolgálja Ádámot. Megtagadta, hogy saját magát alárendelje az elért teremtésben. Hogyan tehette volna meg ezt, ha nem lett volna független létezése? Nem lehetséges, hogy ő maga fátyolozta el az igazságot a Próféta elől? Hogyan tehette?

– Látod, Isten olyan hatalmas, hogy képes korlátokat teremteni anélkül, hogy rá vonatkoznának ezek a korlátok.

Mike Farley robotszerűen beszél, mintha olyan szavakat idézne fel folyton, amelyek nem a sajátjai.

– Vajon Iblis félretájékoztatta az egész világot? Vagy egy másik világot? Nem ezt, mivel azt nem tette meg, egy rövid kis incidenst leszámítva a Prófétával. De az Isten hagyta, hogy félreinformáljon egy egész világot úgy, hogy közben nem érvényesek rá az Ő teremtésének szabályai? Lehetséges, hogy lblis Istenként, vagy az Isten képviselőjeként mutatta meg magát valahol kint a világegyetemben?

Fel tudta törni a pecsétet? Be tudta szívni a valóságot abba az ideális birodalomba, amelybe a saját létezése is tartozik? Meg tudta ezt tenni, elmosni a valóság hullámait egy felsőbb birodalomból?

Ahogy víz átfolyik a boltív alatt, úgy próbálom meg elképzelni egy nem manifesztálódott lény (az archetipikus energiák, az angyali elő-létezés) folyását, amint belép a világba egy nyitott zsilipen át. És a világ veszíteni kezd alakjából és formáiból, mígnem lbliselégedett, hogy elmosta a valóság alapját.

– lblis nyilván elvesztené a független akaratát akkor, igaz, Mike? Ha aláásta a világot! El tudná ezt fogadni? Vagy csak ennyire tartaná össze a megteremtett világot (és csettint közben a két ujjával). Elégez neki és a világnak a túlélésre? Nem lenne arra kényszerítve, hogy ügyeljen a világra?

A mulla visszanéz a pavilonba.

– Feliratok szoktak itt lenni, tudtad? Néhány meglehetősen erotikus illusztráció is. A későbbi tekinteteket nyilván sokkolta a dolog, ezért mindent eltöröltek, az összes szót! Ha jól emlékszem, az egyik szöveg ezt mondta: „Ez a világ egy híd, amelyen át kell kelni. Mérlegelj helyesen mindent, amivel az utadon találkozol. A gonoszság mindenhol körülveszi a jóságot, és erősebb is nála.”

Ez valójában azt jelentette, hogy a gonoszság fátyollal takarja a jóságot hasonlóképpen, ahogyan Iblis megpróbálja elfedni az igazságot; és továbbá még azt, hogy kell lenniük fátylaknak. Mert ha az Istent meztelenül látják, akkor a világnak el kell tűnnie. Azt hiszem, ez az, ami miatt Iblis képes volt fátyolt rakni a Próféta szeme elé. A fátyol lehetővé teszi a világnak, hogy létezzen.

– A világ saját maga fátyla.

Egy teljes testét takaró ruhát és a fél arcát takaró csadort viselő nő áll meg mellettünk. Nem szólunk hozzá, csak figyeljük, ahogyan nézi a boltívét. Mennyire szabályozott az élete, hogy kötelező fátylat viselnie, hogy eltakarja az ajkát! Mintha különben titkokat mondana el, és elpusztítaná a férfit? De hát ő nem tudja ezeket a titkokat. A fátyol, ami uralja, egyben még is akadályozza abban, hogy eleget tudjon a világról. Távol tartja attól a tudástól, kivéve az ő személyes, női zónáját belőle...

Egy napon én, Salman Baqli, letépem a fátylat a légkörről és meglátom a világot a maga egészében. Remélem.

A nő száját takaró szövetdarab mozog, mintha külön életet élne. Eltűnődöm rajta, vajon életre kelhet-e a fátyol? Az Isten arcát takaró fátyol szerezhet-e saját akaratot és létezést, és félrevonhatja-e saját magát, hogy felfedje nem az Isten arcát, hanem egy hamis „ideális” arcot – egy angyali arcot, ami hazugság, amelynek az ajkai lenyelik a világot?

Miért kérdezem ezt egyáltalán?

Honnan jön ez a küldetés?

– Hallasz, Salman?

Senki sem szólt. A köveken csobogó víz hangja volt ez? De nem, én mondtam ezt.

– Salman!

Kezemmel keményen markolom a kőkorlátot, ezen a napon Isfahanban (... ahogy Grigory szorítása is megkeményedett!)...

(Grigory...?)

– Hallj engem, Salman!

Isten hangja ez? Vagy egy angyalé?

– Újra éljük az életedet, Salman. Veled vagyok, az álmomban. Én vagyok te.

Az idő megtorpant. Kermain mulla és Mike Farley úgy állnak, mint valami szobrok. Az összes Peugeot, Volkswagen és Mercedes, az összes, csomagokkal megrakott busz és ütött-kopott teherautó ugyanott áll egy helyben, mintha hirtelen dugóba szorultak volna. Még a Zayandeh folyó sem csobog a kőtalapzat körül, nem ver fel fehér tajtékot. Csak én egyedül tudok mozdulni. Biztonságos az, ha megmozdulok? Megmozdítom egy ujjamat. A mozdulat rezgéshullámot küld végig az utcán megdermedt járműveken, meghajlítja és eltorzítja őket. Valahol a távolban egy teherautó mintha eltűnt volna. Csak úgy tarthatom fenn a szilárd létezésüket, a kék kupolák ívét, a minaretek függőlegességét, hanem moccanok. Ezért megdermedek én is, megragadom a pillanatot.

– Azt mondják, az emberek álmodni jönnek Isfahanba... Ki vagy te itt az elmémben? – (Legfeljebb csak suttogni merészelek.)

...Nem ismersz még engem abban az időben, amelyben tartózkodsz. Ez nem a valós idő. Ez csak egy... gondolkodási mód, az emlékek újraélése. Maradj nyugton és figyelj...

– Szándékomban áll.

...Egy csillaghajó fedélzetén vagy hét másik emberrel. Mindannyiótokat rovarszerű lények és a nekik parancsoló gépek tartanak fogságban. Az ébredő tudatotokat elnyomják. Szondaként használnak benneteket: visszajátsszák az emlékeiteket, hogy megépítsék egy olyan elme modelljét, amely képes belépni a valóságon túli tudatfeletti birodalomba. A hét másik ember Grigory Kamasarin, Heinz Anders, Neil Kendrick...

– Ezek a nevek semmit sem jelentenek számomra.

... Persze, hogyan is jelentenének? Ostoba voltam. Ez az emlék egy másik időből való. Azért próbálj meg visszaemlékezni rájuk: Kendrick, Trimble, Vasilenko, Li, Matsumura. Ja, és ott van még Jacobik szelleme.

– Egy szellem?

...Igen, a szellemek léteznek. Mi többiek elmenekültünk abba a világba, ahová hívtak minket: az Úr Világába, amely az Eridani 82 körül kering. Itt vagyunk most. Megváltoztunk. Többek lettünk, mint voltunk. Be tudunk lépni a világon túli birodalomba. A halálunk felé utazunk most, de nem fogunk meghalni. Újra fogunk születni annak a testében, akit szeretünk, és kettős lények leszünk. Ígérem, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy kiszabadítsunk benneteket a börtönötökből, aztán elpusztítsuk a fogvatartóitokat, akik múmiaként megkötöttek benneteket. Aztán megnyitunk egy átjárót a Földhöz és hazavisszük az új képességeinket. Mindannyian részei vagyunk egymásnak, Salman, de a létezés különböző szintjén. A fogvatartóitok mind részei egymásnak a világi szinten. Nem érhetik el a másik szintet, csak akkor, ha ehhez benneteket használnak fel. Én éppen alszom az Úr Világán. Álmodlak téged, Salman. Megálmodom az emlékezet-teredet, miközben te a Pilgrimen vagy gúzsba kötve. Amy Dove vagyok. Bízz bennem!

– Én itt vagyok Isfahanban... mégis évekkel előrébb vagyok, és odakint a csillagok között?

...Igen! Kamasarin kapitány álmait is megálmodom. De van valami... valami elégtelenség. Nem tudom újra felidézni az emlékeidet miután felébredek. Elfelejtem őket. Szörnyű üres foltok vannak! De kapcsolatban állunk. Csak időre és gyakorlásra van szükségünk.

Az ujjaim megmarkolják a kőkorlátot. Nem mélyednek bele, de az egész világ megremeg. Ő én, és én vagyok ő... igen, ahogy Ibn ’Arabi és Lady Nizam.

Valami felvet egy kérdést.

– Mennyire vagytok közel az úticélotokhoz, Amy Dove? Mennyire van közel ez a megmenekülés?

...Talán tíz nap kell még. Áthajóztunk a tengeren egy Pyx nevű kikötővárosba. Darshanor – a határváros, ahová tartunk – öt vagy hat napnyi távolságra van! Akkor aztán átlépünk a túlsó síkra, Menka másik féltekéjére, ahol begyakoroljuk az új képességeinket.

– Nézz körül – mondom magamnak.

A fejemet óvatosan elfordítom a hatalmas dóm irányába. És a korábban említett szöveg ott van!

Ragyog és mozog, hullámozva kúszik, akár egy fényújság.

– Az emlékezet terében vagy, Salman. Ez igaz. És van egy elme-látogatód...

Ezt már láttam korábban! Istenem, veled és Grigoryval Szamarkandban!

– Hát persze!

... Ez az az üres folt! Ez az, amit mindig elfelejtek és rejtve marad! Ritchie is tudta ezt! Agymosással kimossák belőlünk. Ó, Istenem, ezek benneteket egyáltalán nem agymosásnak vetnek alá – mármint a gépek és a rovar szövetségeseik. Ezek mindannyiunkat megpróbálnak megmenteni. Figyelmeztettek.

– Így van. Mi a Harxine Paraszámítógépek vagyunk és a Csoport-lények az ügynökeink. Mindannyian komoly veszélyben vagyunk, mert van rá esély, hogy a Fátyollény energia-átcsapást ér el az Úr Világán tartózkodó emberektől az ezen az űrhajón tartózkodó embereken keresztül. Nem ismerjük a belső működését, bár már évek óta tanulmányozzuk. Lehet, hogy figyelmen kívül hagy minket és azonnal lerohanja a világotokat az általatok biztosított hídfőn keresztül. De lehet, hogy először megpróbál minket elpusztítani, mert az Úr Világán tartózkodó emberek erre vágynak. Ezt nem kockáztathatjuk meg. Fel kell készítenünk a Csoport-lényeket, hogy semmisítsenek meg titeket, embereket, akiket fogságban tartunk. Ez tragikus döntés a számunkra, hiszen az elsődleges programunk az élet fenntartása. Arra is fel kell készítenünk az Úr Világa körül keringő Csoport-lényeket, hogy öngyilkos akciót indítsanak a hat utazó ellen. Légy figyelmeztetve, elme-látogató. Ne folytassátok tovább az utat Darshanorba. Pontosan tudjuk, hol vagytok és hol lesztek. Ismerjétek fel az igazságot. A getkaiak erre nem képesek. Az összes kapott képességükkel együtt is vakok.

... Miért nem dobsz egy bombát ránk most? Vagy miért nem dobszegy bombát Darshanorra?

– Nem ölhetjük meg élőlények tömegét! Nem tehetjük – ez ellene lenne a fő programunknak. A legtöbb, amit tehetünk, hogy utasítást adunk néhány lény... sebészi eltávolítására. Még akkor is, ha ez rettenetes. Egyébként sem lenne praktikus. A tömegpusztító fegyvereket ellenünk fordíthatnák a getkai hősök, akiket a Fátyollény energiái táplálnak. Biztonságosabb, ha minél kisebb fegyvereket használunk, hogy az általunk képviselt veszély elhanyagolható legyen mind a getkaiak, mind a Fátyollény szemében.

Egy forgószél ellök. (De melyik „énemet” löki vajon el?) Erős szívóhatás ránt vissza, a létezés egy alacsonyabb szintjére, saját magamba. Valami hatalmas és alaktalan elfátyolozza a szavakat, elfátyolozza a számat, a szememet. Szív és sötétít és töröl.

Töröl... de micsodát?

Nem tudom.

Semmit.

Mi ez a semmi, amiről beszélek?

A semmi az semmi. A valami hiánya.

Békesség. A béke, amely...

...megértést hoz. Csak ezt a békét értem.

Az ébredés előtti békesség.

Valójában már ébren is vagyok. A hajó fedélzetén, Pyx öblében. Az éjféli nap felvirradt, a kabinban harapni lehet a sötétséget. René horkol. A többiek is mind a priccsükön hevernek. Még mindig álmodnak.

Mit álmodtunk?

Nem emlékszem. Megint nem álmodtam. Vagy ha álmodtam, hová lett az emléke? Elveszett. Elrejtették. Ellopták. Lepecsételték.

 

Pyx Tharliparanja meghívott a vízparti piramisba. Három getkai főnemes vár ránk azon a szinten, amely összeköti az összes piramist.

Figyelmeztettek. A Paravarthuri érzékelte, hogy a gonosz Csoport-Iények valamiféle csatornát fabrikáltak hozzánk, a Pilgrimen fogva tartott társainkon keresztül. Ezen ellopott elmék segítségével kémkednek utánunk. Ez volt az eddigi legsikeresebb behatolásuk. Minél hamarabb elérjük Darshanort, annál hamarabb ellenük fordíthatjuk ezt a csatornát.

Ellenkező esetben minden édes és fény.

Ahogy visszasétálunk a Pyx-i szállásunkhoz, Peter a távoli hegyek felé int.

– A Darshanorba vezető út az egekbe vezető lépcső! – jelenti ki.

Valami megette az álmaimat. Valami, aki felügyel bennünket. Valami, ami siettetni akar minket, hogy minél hamarabb elérjük az úti célunkat...

Az úti célunkat... és a végzetünket.

32

LÉPCSŐ AZ EGEKBE, bizony! Pontosan erről van szó, mihelyst magunk mögött hagyjuk a termékeny tengerparti földeket. Széles földcsíkokon haladunk át, melyek fokozatosan egyre kietlenebbek és terméketlenebbek lesznek. Időnként sziklaperemek „emelnek egyet” a talajszinten, ezek keltik a szinte végtelen lépcsősor benyomását. Mintha valami óriás réges régen megművelte volna ezt a vidéket magának úgy, hogy kényelmesen fel tudjon kaptatni a hegylánc tetejére. És ugyanez az óriás a színekre is gondolt, mert szinte ahány lépcső, annyiféle szín: sárga, okker, réz, vörös. Néha sekély tavacskák mellett haladunk el: lila, pisztácia-zöld, fekete, narancs foltok ezek, növényzettől függően. A hosszú naplementék és napfelkelték ideje alatt gyönyörű ez az egyébként kopár vidék: mintha a távoli hegyekből rózsaszín és arany festék ömlött volna ki.

Kisebb települések láthatók a Darshanorba vezető út mentén, egymástól egy egész napnyi lovaglásra. Ez azt jelenti (mivel a mi „napjaink” rövidebbek), hogy kétszer a vadonban kell táboroznunk. Vajon miből élnek ezeken a településeken, az álmaikat leszámítva? A sivatagból kinyert nedvességen, amely hajnalban dér formájában jelenik meg és gyorsan le kell szüretelni, mielőtt a homok és a napfény felszívja. A föld fölött alig látható növények vastag húsán. Zabkásán. A komposztált fűvel etetett házimadarak fűszeres tojásán. Roston sült gyíkon és óriás rovarokon. Pyxből származó szárított halon (néhány ilyen zsákot mi is hozunk magunkkal, hogy megfizessük velük a menet közben felmerülő költségeket). Teán.

Itt-ott víz buzog fel a szinte kopár sziklából is, apró tavacskát alakítva maga köré. Tehát még itt is van élet, itt, ezen a környéken, ami első látásra teljesen kihaltnak tűnt. Valahányszor letáborozunk, René boldogan vizsgálgatja a táborunkba vagy annak közelébe tévedt sivatagi élőlényeket.

És forgalom is van az úton. Két hős-aspiráns előz meg bennünket, miközben mi letáborozunk a napközbeni alvásunkhoz. A másik irányba magányos utazók utaznak, arcukon beteljesült kifejezéssel. Vagyis néhány újabb lélek lépett át az Askatharliba, hogy párja legyen az élőknek. A valaha nagyszerű út mostanra töredezett és rázós lett, belepte a por... Hihetetlen ellentmondásnak tűnik az utak állapotán lemérhető primitív környezet és az az igen magas fokú technológiai fejlettség, amelynek segítségével több fényévnyi távolságra képeket, sőt fizikai tárgyakat tudnak közvetíteni. Mégis, különös módon, az ide vezető út nyers hossza az, amely elhiteti velünk a dolgot, hogy fogadjuk el. Ennek nyilván így kell lennie.

Éjszaka a vadon megtelik szikrázó fényekkel, amelyek a földön táncolnak, majd felugranak a fejünk felé, halvány tüzet rajzolva ezzel a láthatárra. René szerint egyszerű mágneses jelenségről van szó, amelynek nincs köze a ránk váró technológiához. Az a technológia másik hullámhosszon működik.

 

Napról napra egyre magasabbra hágunk. A hegyek, amelyek eddig csak távolból ködlöttek a láthatáron, hirtelen közel kerültek. Mindez gyorsan történt, mintha egészen eddig hátráltak volna előlünk, rugalmasan megnyújtva a tájat. És aztán egy reggel megunták és hirtelen visszaugrottak a helyükre.

 

A hegylánc lassan kettéválik és karjai közt egy fennsík bukkan fel. A fennsíkra vezető utunk kényelmes: nem túl meredek emelkedő, kiépített út. Samti-menVao velünk együtt karcsú elektromos járművekről álmodik, amelyek könnyedén suhannak a tökéletesen sima úton. Beülünk az egyikbe és felsuhanunk a fennsíkra, ahol éppen egy ősi fesztivál zajlik: rhaniq-táncoltatás, vívás, mágikus megidézések, bor és szerelem. Reggelre újra lent találjuk magunkat és továbbra is szembenézünk a kopott emelkedővel.

– Miért adtátok fel ezt mind? – kérdezi Wu. – Ezt a technológiát: az autópályát, az elektromos járműveket?

– Nem adtuk fel – feleli Samti, némiképp értetlenül. – Semmi sem tűnt el. Továbbra is megvan mind, de továbbfejlesztve. – Megütögeti aranyszínű homlokát. – Túl sokat kívánt mindenkitől. És a világtól.

– Ha ez a világ közel van egy forráshoz, akkor miért nem bugyogott mindig ez a forrás? – kérdezi Wu. – Hogyan lehetséges, hogy egy napon csak úgy simán bekapcsolódik?

Ezt a kérdést már mindannyian feltettük korábban. Persze ez olyan kérdés, aminek nincs igazán jelentése. A történelem átment metatörténelembe. Az igeidők mind rosszak egy kicsit. Samti nem érti, miről beszél Wu. A szerettével való megkötése óta egyre kevesebbet tud!

 

Egy délelőtt aztán felbukkan végre Darshanor. A kietlen táj hirtelen művelt, színes földekre vált, mintha kivirágzott volna a sivatag. Egy sor mesterséges tó csillog körívben, mellettük üvegházak szinte végtelen sora, amelyeket több hektárnyi napelempanel lát el energiával. Tömzsi, magányos tornyok álldogálnak itt is, ott is, nyilvánvalóan valakik előzetes elképzelés nélkül építették őket.

– Azok lehetnek a lejaratok a föld alatti városba – töpreng Samti. Mivel Darshanor nagy része föld alatti.

És a város gravitációs központjában terpeszkedik az elmaradhatatlan fehér piramis. Vagy tucatnyi kisebb piramis sorakozik körülötte, de a Darshanor közepén álló gigászi, fehér építmény akármelyik egyiptomi piramisnál is könnyedén magasabb és hatalmasabb. A súlya azonban nyilván kisebb, mint egyiptomi társaié, mivel ennek belsejében nagyon sok a tér (a konkrét fizikai teret értve most ezalatt, de nem elfelejtve, hogy téren túli teret is tartalmaz, amelyen át kapcsolatban áll az összes többi getkai piramissal).

Kilométernyire északra a megművelt zónától újabb formák pihennek, amelyek valaha szépen csilloghattak, de mostanra tompa csontvázakká váltak. Űrhajók! Pontosabban a maradványaik. A hipertéri piramis által idevonzott és magára hagyott űrhajók.

Csillaghajó parkoló. Galaktikus roncstelep.

 

A világ másik felén fekszik Darshanor ikervárosa, amelyet Shabeetnek hívnak. Az ikerváros Tharliparanja és még néhány, más csillagrendszerekből származó követ jött el, hogy tanúja legyen a beavatásunknak. Ezt a délutáni sziesztánk után mondta el nekünk Samti-menVao. Darshanor a hely, ahol a helyi álmok és az idegenek álmai összeolvadnak; kavargó, csodálatos, többfajú város, a csillagok keresztútján.

Kipihenten és jóllakottan sétálunk el az óriás piramishoz.

Fehér oszlopcsarnokban várunk Darshanor Tharliparanjára. A teremből spirális rámpa emelkedik a felsőbb szintre. Végül a másik Tharliparan érkezik le, oldalán régi ismerősünk, a zeraini hordólény. Mikroujjait kinyújtja felénk és meglebegteti, mintha csak köszöntene. Nyomában két kisebb, tündérszerű lény lépked, amelyek leginkább getkai háziállatnak festenek. Nagyméretű, deltoid fejükön nagy, fekete szempár látható. Karcsú, törékeny, négykarú lények ezek, hártya-szárny a hátukon. A saját világukban talán levegőben lebegő rovarokkal, vagy ilyesmikkel táplálkozhatnak. A testüket a miénkhez hasonlóan aranyszínű szőrzet borítja. Deltoid sisak-maszkokat és tükör-pajzsokat hoznak magukkal.

– Ők a dindik – magyarázza a Tharliparan. – A mi gravitációnkon nem igazán tudnak repülni. Az egyik kint látható űrhajón érkeztek ide még régen. Az Askatharli hajtómű irányította ide őket, mint ahogy benneteket is kellett volna. Most, persze, már nincs szükségük űrhajóra...

Nagyon aranyosak a dindik. Nem, egyáltalán nem háziállatok. Függetlenek, intelligensek. A hangjuk halk fütyülés. Körülugrándoznak minket.

33

EZ A HÁROM IDEGEN és a bennszülött getkaiak hatalmas műhelyekbe vezetnek el, ahol getkai hősök dolgoznak. Csodálatos alkímia zajlik itt: az anyag metaanyaggá alakítása.

A holtak aranyszínű szőrét Menkáról származó homokkal vegyítik és az Askatharli fényével hidegen összeolvasztva maszkokat, tükörpajzsokat készítenek belőlük.

Végigjárjuk a homokraktárakat, a szőrhalmokat és az Askatharli fényét a piramis felsőbb szintjéről fókuszáló törékeny tölcséreket. Végignézzük, ahogy a sokszínű kristályhomok folyik, olvad, egyesül és valami olyan lesz belőle, ami újra anyag, de amely magában rejti a kulcsot a túlvilághoz.

René kezével belemarkol az egyik homokzsákba és hagyja, hogy a szemek leperegjenek az ujjai között.

– Ez tehát Menkáról való?

– Az Emlékek Homokjából származik, a hegyeken túlról – bólint Darshanor Tharliparanja. – Azokból az éneklő dűnékből származik, amelyek a Menka Szeme fényében fürdenek. – (Tehát így hívják a gázóriást, a hagyományos térben látszó fizikai alakja alapján.) – A kristályok képesek lesznek a gondolat felfogására. Az Askatharli életanyaggal párosítva ezekből készítjük az eszközeinket.

– A hipertér piramis is itt készült?

– Azt a holtak álma álmodta meg... a Képzelés által, amely más lényekre vágyik, hogy rajtuk keresztül megismerje önmagát. Ide lett vetítve a világunkba és itt vett fel anyagi formát.

Egy halk hangocska zakatol a fülemben: hogy ők nem tudják. Végül nem tudják. Csak irányítják őket – valami, ami a hatalmukon kívül áll, valami, ami a látomások meggyőző, getkasaali nyelvén suttog a fülükbe, amely a gyökereit olyan mélyen beléjük és belénk fúrta. Mégis ez a valami... vagy valaki nem létezhet nélkülük... Paradox helyzet.

Hallgass, kis vékonyka hang, félelem hangja! Forradalmi küszöbön készülünk átlépni; ha egyszer átléptünk rajta, mindent más fényben fogunk látni, a túlvilág fényében.

Visszatérünk az oszlopcsarnokba. Felmegyünk a rámpán, elhagyjuk az álmok szintjét és felmegyünk a többszörös szintre.

Ahogy Menfaa-n, itt is minden irányban a végtelenségbe nyúlik a szint és úgy tűnik, mindennek a központja itt van, ahol állunk. Fátylak fedik el a messzeséget. Néhány getkai hős átlép rajtuk. Ezek eltűnnek. Néhányan a messzeségben álldogálnak, halványan, mintha csak várnának valamire.

Ez a szint azonban mégis különbözik a Menfaa-n látott szinttől. Valahogyan itt sokkal több sík látható – még ha csak félig is más tengelyek is emelkednek és süllyednek körülöttünk. A szint közös síkja stabilan áll – legalábbis getkai konfigurációban! –, de léteznek más, idegen konfigurációk is. Ezek a félig létezés állapotában vannak, mintha fázison kívül lennének. Ha a lábunkat rájuk tehetnénk, ha beállíthatnánk őket teljes létezésre, akkor ezeken át nemhogy Lyndarlba vagy Shabeetbe tudnánk eljutni, hanem egy másik világba! Zerainra. Vagy a Földre. Itt van a kapcsolópont.

– Sok világ érintkezik az Úr Világával, azon a téren keresztül, amely elképzeli őket. – A zeraini int a kezével. – A hős megválasztja a saját útját. Ő képzeli bele a valóságba. Amikor az egyikőtök meghal, a másik hazamehet. Egészen haza.

– A Létezés lehelete minden létezőben folyamatosan ki-be jár, szünet nélkül – darálja Shabeet Tharliparanja. – Minden időben megújítja a létezést. Az egész világegyetem megszűnik minden egyes pillanatban, de a következő pillanatban már újra helyreáll.

– Úgy érted, hogy a téridőt folyamatosan ki-be kapcsolgatják?

– Ezt mondta nekünk Samti a Menfaa-piramisban – válaszolok Ritchie-nek. – De akkoriban nem voltál teljesen compos mentis.

– Krisztusok – kiált fel Ritchie. – Már értem. Mindenféle különös jelenséget meg lehet így magyarázni. Fantomokat, szellemeket, jelenéseket – már amik nem tulkuk –, repülő csészealjakat. Nyilvánvalóan vándorló idegen hősök azok, amelyek nem tudnak fizikailag megjelenni – legalábbis nem teljesen, mivel nincs kötelékük abban a világban, ahol látják őket, vagyis a miénkben. Csak átutazóban vannak. Így mutatták meg nekünk a hírnököket is. Megvan a technológiájuk, hogy kihasználják azt a tényt, hogy a világegyetem ki-bekapcsolódik!

– És ehhez idő kell? – kérdezi Zoe hirtelen megriadva. – Mennyi időbe telik ez? Miért telik egyáltalán időbe?

– Nekünk tellett időbe, hogy ideérjünk a hipertérben – sziszegek rá. – Különben az identitásunk megsemmisült volna.

– Nézzétek, itt jön egy hős Zerainból – mutatja a hordólény. Felfelé mutat. Egy másik, maszkot viselő, kezében tükör-pajzsát tartó és a tükörben saját magát nézegető fantom-zeraini lép le az egyik síkról és fokozatosan anyagiasul. A közös getkai síkon jelenik meg végül teljesen, majd trappolva felénk indul.

A két hordólény, tülköl és dudál egymásnak és finoman összefonják egy pillanatra picinyke ujjaikat.

Az újonnan érkező ha lehet, még tömzsibb. Miután a „mi” zerainink elmagyarázta neki, hogy kifélék-mifélék vagyunk, minket is köszönt.

Világok közötti forgalom! A saját bolygóján járt nem sokkal ezelőtt! Ó, Föld, nem is vagy olyan messze...

– Van egy Isten-könyvünk a világunkról – mondja Zoe csöndesen a Tharliparannak. – Úgy hívják, hogy Korán. Van benne egy történet arról, hogy Salamon király megkérdezte a társait, hogy van-e köztük olyan, aki azonnal ide tudná hozni neki azt a széket, amely egy másik ország fölött uralkodó hölgyhöz tartozik. A hölgyet úgy hívták, hogy... Sába Yarrisha és éppen látogatóban járt Salamonnál. Salamon azért kérte meg az embereit erre, hogy a hölgy higgyen az Istene akaratában, ha már a saját szemével látja, ami történik. – Shabeet feszülten figyel, de Darshanor Tharliparanja türelmetlennek tűnik. – Egy éppen jelen lévő Askatharli lény így szólt: „Ó, én odaviszem neked a széket annyi idő alatt, amennyi ahhoz kell, hogy felállj a saját székedből, Salamon.” De egy Assaf nevű közönséges ember így szólt akkor: „Én odaviszem neked egy szempillántásnyi idő alatt.” És így is tett. Hirtelen ott termett előttük Sába széke. Azonnal.Assaf ezt úgy érte el, hogy... újra megalkotta a széket az Askatharli térben egy szempillantásnyi idő alatt. Egy Askatharli lénynek több másodpercbe is beletelt volna, hogy ugyanezt megtegye.

– No és, Csillagszülött?

– Csak ennyi: az út Zerainba vagy a Földre időbe telik. Nem azonnali.

– Vagyis?

– Vagyis nem is igazi Isten-képesség az, ami ezt megteszi.

Shabeet hosszú ideig nézi Zoét. Végül csücsörít a szájával.

– Ez a Salamon a látogatóját az Isten akaratával akarja lenyűgözni? De az Askatharli nem rendelkezik akarattal, leszámítva azt az akaratot, amit mi kölcsönzünk neki. A mi akaratunk továbbra is a világhoz van kötve... vagyis szükséges egy bizonyos rövidke idő. Íme a válasz.

– És hol van az Isten akarata ebben az egészben? Mi is az, amiről beszélünk itt? – Aztán sietve angolul hozzáteszi: – Dzsinn-energjákat csapolnak meg itt: valamiféle kimeríthetetlen, összetett dzsinnét...

– Zoe – szólal meg lassan Ritchie. – Mit számít az, hogy a fényévek áthidalása azonnali, vagy pedig néhány másodpercbe telik? Nekem mindkét módszer elég gyorsnak tűnik.

A két tündérszerű dindi türelmetlenül füttyög és topog.

– Szőrszálhasogató vagy.

Egyetértek.

Újabb mozgás: a tompa, távoli getkaiak, akik odakint várakoztak a fátylak mögött, most elindulnak felénk. Plusz sisak-maszkokat hoznak, a sajátjukon kívül. Közel érnek, majd kiemelkednek és beleolvadnak a mi fizikai valóságunkba.

– Ezek a maszkok a tieitek – mondja Darshanor. – Megjárták az Askathariit, hogy előkészítsük nektek.

– A tieitek, igen – csicsergik a dindik.

– A tieitek – dörren a „mi” hordónk.

Ritchie arca megrándul. Mindannyian emlékszünk a pokolviharra!

– Most már eléggé biztonságos, Ritchie Blue – dorombolja Darshanor. – Meg fogjátok tanulni, hogyan lássátok a teremtés benneteket körülvevő energiáit. Aztán ti fogjátok idomítani azokat, nem pedig azok benneteket. Mivel itt nagyon közel vagyunk az Askatharlihoz, ezért ha felveszitek a maszkot, akkor az egyedi módon fog veletek rezonálni. És amint nyitva áll az út a világotokhoz, ott is meg fognak jelenni az ilyen eszközök készítéséhez szükséges anyagok...

A jövevények átadják nekünk a maszkjainkat és a tükör-pajzsainkat.

Tényleg mindannyian emlékszünk még a pokolviharra? Nem volt ott valami más is? Valami, amt Ritchie látott és hallott? A pillanatnyi kétség villámgyorsan elillan, lepereg rólam, mint egy csepp higany, majd apró szemcsékre bomlik, amelyek felszívódnak a föld repedéseiben. Elfogadom a maszkomat. Mindannyian így teszünk – Wu utolsónak.

* * *

„Benne” vagyunk egy szuperfolyadékban, egy szupervezető ürességben, amely annyira töltve van a létezés potenciáljával, mint ahogy semmi más nem lehet. A távolságnak nincs többé értelme, a méretnek, súlynak, vastagságnak, magasságnak sincs. Az egész kozmosz „itt” van, ebben a folyadékban, a magába hajtott óriásságban, az egymással összekötött pontok halmazában. Ennek a térnek szemcsés, szakaszos struktúrája van – a létezés „pillanataiból" áll össze, még akkor is, ha az idő minden szemcse számára egy és ugyanaz. Valahogyan mégis mozogni tudunk ebben a granulátumban, a létezés egymás utáni mozzanatai között. Fénysugarak kanyarodnak ebben a masszában – útmutatások ezek, utak, amelyek más valóságokba vezetnek. Néha összefutnak csomópontokká, ezek úti célok. Ezektől csak az „itteni” életünk léte miatt vagyunk elválasztva. Ha egyikünk meghal és a másik életben marad, akkor tudom, hogy a megmaradt fél lépésről lépésre végig tud haladni ezeken az utakon, halott társa képzeletének láthatatlan szárnyain. Látni már most is látjuk ezeket a csomópontokat – ha közvetlenül nem is, de a pajzsunk tükörképében. Mert az itt visszatükrözi az ottat, ahogyan az egész világegyetem visszatükrözi azt, amely megalapozza. És most ezek a csomók kibogozzák magukat, a mi képzeletünk hatására...

– Lássátok a világotokat. Lássátok a szeretett helyeket, amelyhezkötődtök az életeteken vagy Shabeeten keresztül – mondja Darshanor. 

A pajzsunk, messzelátó ablak. Hirtelen „ott” vagyunk, angyal módjára lebegünk és átlátunk – megálmodjuk a távoli valóságot és a hipertér Képzelése független állapotúvá álmodja őket, saját anyaggal és valósággal.

Mindannyian más helyet látunk. Helyszíneket a Földről. Egy amerikai várost – a zsúfolt belvárossal; egy régi francia városka kanyargós utcáit; Szecsuán vad, hömpölygő ködjeit és fekete termőtalaját. Peter a Kilimandzsárót látja, amint valószínűtlenül magasan döfi át a csúcsát övező felhőtakarót. Látom Athént – mágikus út volt, amelynek során eljutottam ide és a környező kis szigetekre.

A levegőben lebegek. Az emberek ténylegesen látnak engem. Látnak valamit. Hirtelen tülekedés támad az utcán. Autók fékeznek és koccannak egymásba. A sofőrök kiugranak és bámulnak a járókelőkkel együtt. Az emberek... fényalakot látnak, fantom létezést. Egy angyalt?

– Jobb lesz, ha abbahagyjuk! – Zoe az, aki oldalra rántja a pajzsát.

– Mi művelünk velük? Valamit látnak ezek az emberek.

Igaza van. Nem zavarhatjuk össze a világot – legalábbis addig nem, amíg át nem tudunk lépni oda, hogy elmagyarázzuk a csoda mibenlétét.

Nagy nehezen abbahagyjuk. Mindannyian.

– Most vissza kell mennünk lefelé, Csillagszülött – mondja Darshanor. – Amint látod, nem létezik semmilyen belső fal itt. De a piramisnak van egy külső fala. Felmegyünk a lépcsőn a tetejére és akkor belenéztek Menka Szemébe.

 

Kőlépcsők kúsznak fel a piramis nyugati lapján. Mindkét oldalon korlát is húzódik és a szél csak enyhe. De rettentő sok a lépcső! Mire feljutunk a tetejére, maszk nélkül ezúttal, mindkét combom sajog. René jól hallhatóan liheg. Kifújjuk magunkat. A kilátás mesés.

Darshanor nyugat felé mutat.

– Íme, a Szem.

Egy szakadék hasít át több ezer méter hosszan a hegyláncon, egy völgy az égbolton. És ezen a szakadékon át tompa narancs ragyogás látszódik: a gázóriás, mintha egy hatalmas kézzel a világ felé nyúlna.

– Vegyétek fel a maszkotokat, Csillagszülöttek!

Tesszük, amit mondanak.

A szilárd világ szertefoszlik. A gázóriás teljes dicsőségében ragyogja be a látóterünket, viharok tépázta sáv, viharok tépázta sáv után. Mintha belezuhannék egy hatalmas, véreres szembe! A korlát! A kezem továbbra is dermedten markolja a korlátot.

A forrás négyszázezer kilométer távolságból nézi hold-gyermekét. Energiák nyúlnak ki, hogy átöleljék a holdat. Gravitációs mező? A bolygó magnetoszférája? Vagy valami más?

– Ez él! Ez a nyavalyás gázgolyó él! – kiáltja Ritchie. – A... Szem... él! – kiáltja Darshanornak.

– Nem. Az energiákat ebből a membrán zónából merítjük, de az élet itt van. Figyeljetek tovább. Most mindannyian rezonanciában vagyunk. Az érzékelésetek meg fog változni.

Más energiákat is érzékelek a gázóriáson belül – azon túl –, energiákat, amelyek rajta keresztül, de máshonnan áradnak, a valóságon kívülről. Ezek a hipertér energiamezői. Energiák ezek és működtetői, hiperszámok, amelyek angyalokként vagy Szabályokként léteznek. Képzetes minőségek, amelyeknek létezniük kell, máskülönben nem létezne maga a világ. És őket mégsem lehet megtalálni vagy megszámolni magukban a világokban.

És látok millió hosszú ujjat is, amelyek Menka-Getkába mélyednek, millió helyen átlyuggatják a világot, hogy az angyali – a képzetes – ezeken a csápokon keresztül verjen gyökeret a fizikai világban, az élő húsban.

– Ez az életen túl van, Csillagszülöttek. Ott húzódik a Formálás birodalma, amely ezen a ponton, ezen a forráson át behatol a kozmoszba és eggyé válik velünk. Az akarat mindig a miénk, Csillagszülöttek. Vagy a tiétek. Vagy bármely más fajé, amely hozzákapcsolódik.

Suttogásokat hallok az elmémben, mintha interferencia lenne egy rádióvevőn. A hang erotikus töltete erősen vonz, biztos vagyok kenne, hogy a többiek is így érzik.

A hatalmas, kerek világ látványába belefájdul a szemem. De lassan ráeszmélek, hogy nem pontosan a gázóriás az, amit nézek. Ez az ideális gázóriás, egy objektum a hipertérben, amely a fizikai világegyetem ezen pontján is megtalálható. Hatalmas test, melynek mi lettünk az érzékszervei – és amely az aranyszínű szőrzetünkön át hangol ránk!

Nem, mi magunk hangolunk őrá – és rajta keresztül az Askatharlira!

Belefájdulok. Leveszem a maszkot. Újra a hegyláncot látom, a mély szakadékot és a narancs sávot.

Holnap el kell lovagolnunk Hegybéli Lyukhoz – ami nem az a nagy szakadék, amit innen is látunk, hanem valami más. Menkára kell átlovagolnunk, keresztül az Emlékek Homokján, hogy ott szembetalálkozzunk a halálunkkal és legyőzzük. Muszáj. Muszáj!

Lassan leereszkedünk a sokszáz lépcsőn. Lefelé menni sokkal nehezebb, mint felfelé.

Miután újra visszaértünk a szilárd anyaföldre, kirázzuk a lábunkat.

– Phühh! – liheg Peter. Aztán elvigyorodik és megfogja a kezemet.

 

Nagyjából félúton járhatunk a piramis alapja és egy kisebb ziggurat közötti nyílt terepen, amikor vad sivítás hallatszik az ég felől.

Két tölcsér alakú repülő szerkezet száguld lefelé a mi irányunkba, nyomukban mennydörgés. Fényesen lángolnak!

– Hőálló pajzsok – kiáltja Ritchie. – Légköri védőburkolat!

A két repülő szerkezet szétválik. A maguk után húzott lángok mögött tojások válnak el a testüktől – vagy tucatnyi bombaszerű tárgy száguld lefelé Darshanorra és miránk!

– Földre! Mindenki a földre!

Hirtelen ökörnyál vékonyságú ejtőernyők nyílnak ki és a tojások esése lelassul, bár így is elég gyorsan ereszkednek. Ezek nem bombák. Ezek...

A getkaiak egy emberként kiáltanak fel:

– A Csoport-lények!

34

A FEHÉREN IZZÓ PAJZSOK még csak le sem érnek a földig. Valami elkapja őket a levegőben. Valami megszorítja őket, mint egy összezáródó ököl. Összeroppannak, letörlik őket az égboltról.

Kicsit távolabb néhány maszkot viselő getkai tükör-pajzsát lendíti a potyogó tojások felé.

– Ezt ők csinálták! – kiált fel Ritchie, ahogy a földön hasalunk. A zigguratokból újabb hősök rohannak ki.

Energiák közelharcától szikrázik a levegő. Démonalakok jelennek meg a levegőben és nekitámadnak a tojásoknak, sorban, egymás után, és széttépik, szanaszét szórják a darabokat. Chimaera lények, vad harcosok!

Samti-menVao felénk rohan a piramistól. Más hősök is csatlakoznak hozzá, hogy megvédjenek minket.

Az egyik tojás, aztán egy másik is, a földbe csapódik. Héjuk azonnal felpattan és a belsejükben remegő fehér, zselészerű anyagból egy-egy rovarlény mászik elő.

– Ütési energiát elnyelő gél – suttogja Ritchie.

A lények azonnal tudják, hol vannak és merre kell menniük. Hatalmas ugrásokkal rárontanak a legközelebb álló két getkaira és fűrészes mellső lábaikkal széttépik őket. Aztán egy sóhajtásnyi idővel később őket tépi szét egy mellettük materializálódó démon, amely kinézetre legalább annyira rémisztő, mint a rovarlények maguk. De addigra vagy egy tucat tojás pottyant már a földre, nyílt szét és bocsátotta útjára lakóját.

 

Bárcsak közelebb lennénk a ziggurathoz! De nem merünk moccanni. A csata véletlenszerű helyeken tombol, de úgy érezzük, körülöttünk mindenhol. Nem! Az újonnan földet ért tojásokból kimászó rovarlények felénk indulnak, menet közben felvéve a harcot az útjukba kerülő getkaiakkal és démonokkal. A legtöbb tojás egyszerűen túl messze ért földet tőlünk, és a lakóik véletlenszerű harcokba bocsátkoznak, mintha az lenne a céljuk, hogy lekössék az ellenséget, még ha az életüket csak másodpercekben is mérik!

Puff! Egy tojás alig több, mint harminc méternyire tőlünk ér földet, a szele szinte hátralök. Gél fröccsen belőle és vele együtt előugrik utasa is, egy újabb rovarszörny. Ennek két lába már a földet éréskor kifacsarodott, mégis egyetlen pillanat alatt felméri a helyzetét és elindul felénk. Vajon tényleg én sikítok így, vagy valaki más? Botladozva menekülni próbálok. Megragadom Peter kezét és magammal rángatom őt is. A többiek is villámgyorsan feltápászkodnak, Samti pedig üvölt:

– Nem! Mindenki maradjon együtt!

Miközben másodpercek múlva a torkunknak esik a szörnyeteg? A Pilgrimért vívott csata újra kezdődik, de ezúttal látjuk is az ellenséget. Egy maszk nélküli getkai nekünk rohan és egyetlen kupacban ledönt a lábunkról. Ez nem véletlenül történt! Széttárt karjával megpróbál együtt tartani minket. Mi birkózunk és küzdünk, megpróbálunk szabadulni.

– Maradjatok! Maradjatok! – sikítja. Talán fájdalmában? Eltörtük valamijét?

A minket megcélzó rovarlény azóta már miszlikekre szaggatva hever. Darabjai fölött egy zöld színű, hárpiaszerű lény magasodik, hatalmas karmokkal és tépett szárnyakkal. Megtapossa a maradványokat és diadalában az egekre bömböl. Aztán elhalványul és eltűnik, visszatér a képzelésbe.

Az összes tojás leesett már. Vélhetően. Sokat nem is látunk. Jó néhány getkai holtan fekszik. Körülöttünk széles körben Csoport-lények szétroncsolt tetemei hevernek, néhány még csapkod a faroktüskéjével reflexből. Démonok szellemalakjai villannak meg itt-ott a levegőben, de a legtöbbjük elhalványul és végleg eltűnik.

Hirtelen véget ér a harc. Csak a szétrepedt-felnyílt tojások, a rovarlénydarabok és a getkai tetemek árulkodnak arról, hogy micsoda küzdelem folyt itt másodpercekkel ezelőtt. Az egész kavarodás taIán ha két vagy három percig tarthatott. És mi élünk. Mind a hatan. Élünk.

A getkai, aki ledöntött minket, eltörte három hosszú ujját. Fájdalmasan nyöszörögve maga alá szorítja sérült kezét.

Reszkető térddel felemelkedünk a földről. A döbbenetet és az örömöt lassan szégyen váltja fel. De mi mást tehettünk volna?

A törött ujjú getkai végül feltápászkodik és ránk ügyet sem vetve elindul a ziggurat felé.

– Kis híján elértek benneteket – mondja Samti és két ujjával ollót mutat. – A bosszútok édes lesz majd, ha hősökké váltok és eléritek fogva tartott barátaitokat, hogy odafent idézzétek meg az álom-démonjaitokat. Nagyon örülünk, hogy megmentettünk benneteket. Akik meghaltak, azok csak az Askatharliba távoztak és ott újra élnek.

– Nem lehetséges, hogy a Csoport-lények újra próbálkozni fognak? – lihegi Ritchie.

– Odakint az Emlékek Homokján? Ó, nem. Mellesleg sok zombi katonájukat elvesztették. Újakat kell keltetniük, hogy pótolják a hiányt. Tudták, hogy itt vagytok, Csillagszülöttek. Vagyis létezik a csatorna – vissza hozzájuk!

– Ellőtték a nyilaikat – vigyorog Ritchie. – Sokkal tartozunk nektek. Meg fogjuk fizetni.

A getkaiak máris nekiláttak eltakarítani a széttört tojásokból, ejtőernyőkből, géltócsákból és rovartetemekből álló rendetlenséget. Asaját halottaikat elszállítják bundanyírásra és végső búcsúceremóniára.

– Ellőttek egy nyilat – bólint Wu. – De vajon őket zárták ki, vagy minket zártak be?

– Hogy mondhatsz ilyet? Amikor az életüket áldozták értünk!

– Olyan életeket, amelyeket amúgy nem lehet elveszteni, Amy.

– Remélem, hogy mi is képesek leszünk ilyen bátran végezni!