A nácizmus a háborúban teljesen magára talált.¹³⁹⁸ A náci mozgalom a vesztett háború romjai közt született. A háborús élményeket és a vereség szégyenfoltjának letörlését hordozta szívében. A „nemzeti megújulás” eszméje és az európai dominancia megszerzése – melyet az első nagy háborúval nem sikerült elérni – érdekében egy újabb háborúra való felkészülés volt a mozgatórugója. A nép „1914 szellemének” újrateremtése céljából történő mozgósítása lényeges részét képezte egy újabb konfliktusra való felkészülésnek.¹³⁹⁹ A mozgósításban rejlő üzenet kulcsszava a „harc” volt. A nemzet túlélése, a német nép jövője – prédikálta a nemzet vezetője tizenöt, vagy még annál is több éven keresztül – csak az élettér megszerzésével biztosítható. Ez pedig – többszöri kijelentése alapján – csakis „kard által” érhető el.

A náci uralom hat éve élesebben körvonalazta a Hitler által vallott „világnézetet”. A versailles-i szerződéssel Németországtól elcsatolt területek visszaszerzéséről szóló elképzelések lassan, először szinte észrevétlenül, expanzionista célokká alakultak át. Hitler mindenkinél többet tett ennek a változásnak az érdekében, de mindez akkor se történhetett volna meg az uralkodó csoportok mindegyikének, különösen a nagyarányú és feszített ütemű fegyverkezést szorgalmazó fegyveres erők vezetésének mohó részvétele nélkül. A rezsim elitjének minden rétege támogatta ezt a terjeszkedési politikát, csupán annak gyorsasága és mindazon tényezők ellen volt kifogásuk, melyek megítélésük szerint szükségtelen konfliktusveszélyt eredményeztek a nyugati hatalmakkal. Közben feltűnően kevés, közvetlenül Hitlertől származó utasítás alapján a „faji megtisztulás” nagy léptekkel haladt előre. Ezek a rendkívül fontos direktívák főként abban a formában jelentkeztek, hogy a döntő pillanatokban megadta a zöldjelzést az akciókhoz, s szentesítette mindazt, amit meg kellett tenni. A hagyományos társadalmi előítéletek és a gyűlölet aztán megtették a magukét. A köznapi német emberek egymás ellen irányuló feljelentgetései működésben tartották a diszkrimináció és az üldöztetés gépezetét. A „törvény és rend” iránti megszállottság könnyedén átcsapott egy olyanfajta rögeszmébe, mely a „zavarkeltők” és a „társadalmon kívül állók” kirekesztését tűzte ki célul. A társadalmi higiénia fetisizmusa minden nehézség nélkül a „faji higiénia” javítását célzó intézkedések szorgalmazásába csapott át.

A társadalmi előítéletek – melyek egyáltalán nem csupán a két világháború közötti Németországra korlátozódtak – célpontjait könnyedén meg lehetett találni: ott voltak a prostituáltak, a visszaeső bűnözők és mindazok, akik koldulással, munkakerüléssel, vagy bármilyen más társadalomellenes magatartással beszennyezhették az új társadalomról kialakult képet. Mindezek fölött természetesen ott volt az első számú faji és társadalmi közellenség: a zsidóság. A németországi gyakorlat abban különbözött a többi ország hasonló, „kívülállókkal” szemben folytatott politikájától, hogy az ország minden államhatalmi és államigazgatási szerve a legmagasabb fórumtól kapta meg a felhatalmazást a társadalom „megtisztításának” radikális megoldására, ami lehetőséget teremtett arra, hogy az egyre embertelenebbé váló kezdeményezésekkel semmibe vegyék, felülbírálják, vagy megkerüljék a törvényességet. Saját szervezeteik eminens érdekeit szem előtt tartva a leginkább és legközvetlenebbül érintett szervezetek – az orvosi és egészségügyi hatóságok, az igazságszolgáltatási szervek és a bűnügyi rendőrség – egy pillanatig se haboztak, hogy érvényt szerezzenek a náci állam filozófiájának, mely azt a törekvést eredményezte, hogy megszabaduljanak a társadalom „fajilag nem kívánatos” tagjaitól, „a népnek kárt okozó elemektől” és a „közösségtől idegen” személyektől. Népszerűvé váltak a sterilizációs és fajnemesítő programok. Mint ahogy már láthattuk, a fajgyűlölet kiemelt célpontjai, zsidók üldözése már a háborút megelőzően egy olyan mentalitásnak a határozott jegyeit mutatta, mely egyenesen a gázkamrákhoz vezetett.

A háború most megteremtette a lehetőségeket és a kedvező alkalmat a nácizmus ideológiai keresztes hadjáratának kiszélesedéséhez. A hosszú távú szándékok szinte egyik napról a másikra elérhető politikai célokká váltak. A társadalom gyűlölt kisebbségeinek üldözése most a meghódított és leigázott népek egésze ellen irányult. A zsidóság, amely a német lakosság elenyésző kisebbségét alkotta, arányát tekintve nem csupán lényegesen nagyobb volt Lengyelországban, de saját hazájában nagyon sokan gyűlölték, így az ország brutális meghódítói az alacsonyrendűek legalacsonyabb kasztjának tekintették őket.

A háborút megelőző időszakhoz hasonlóan az egyre fokozódó és kiteljesedő barbarizmushoz Hitler adta meg az alaphangot, minden az ő jóváhagyásával történt, és mindent ő szentesített. Saját tettei viszont nem adnak megfelelő magyarázatot ezeknek az akcióknak a kiszélesedésére. Ebben igen fontos szerepet játszott a kollektív kormányzatra emlékeztető maradványok egyre gyorsuló széthullása, valamint a törvénytelenséget szentesítő és egyre nagyobb hatalomra szert tevő rendőri, és a hatalomvágyó, egyre önállóbbá váló SS-vezetés. A folyamat 1933 és 1939 között a Birodalmon belül fejlődött ki. Most, a Lengyelország megszállásával megnyílt újabb távlatok birtokában mindez új lendületet kapott. A tervezők és szervezők, az uralkodás teoretikusai, valamint az SS-vezetés hatalmi technokratái Lengyelországot mind kísérleti telepnek tekintették. Szabad kezet kaptak, hogy többé-kevésbé azt csinálják, amit akarnak. A szükséges legitimációt a Führer „látomása” biztosította számukra. A Lengyelország Birodalom által bekebelezett részeibe a polgári közigazgatás irányítására vezényelt „találékony” köztisztviselők által támogatott, és saját megítélésük szerint „a Führer szellemében dolgozó” pártfunkcionáriusok mindent megtettek az irányításuk alá tartozó területek lehető leggyorsabb „germanizálásáért”. A lengyelek iránti mélységes előítélettel átitatott megszálló hadseregnek – tiszteknek és közkatonáknak – sem kellett sok bátorítás ahhoz, hogy könyörtelenül bánjanak a leigázott lengyelekkel.

Az ideológiai radikalizáció a hazai fronton is érvényesült. Ennek egyik fontos megjelenési formája az volt, hogy meg lehetett próbálkozni a békeidőben „jegelt”, a gyógyíthatatlan betegek megsemmisítésére irányuló eutanáziaakció megindításával. Úgy tűnt, hogy a kezdetben nyugaton szinte hihetetlen katonai győzelmeket hozó háború új lehetőségeket nyitott meg a „zsidókérdés megoldására”, és a még mindig befejezetlen (és Hitler által a háború kezdetén visszafogott) „egyházháború” kezelésére.

A kulcsfontosságú régió viszont Lengyelország volt. A német megszállás első tizennyolc hónapja alatt végbemenő ideológiai radikalizáció igen fontos előfutára volt az 1941 tavaszán kibontakozó terveknek, és megindult a felkészülés a háborúra, melyről Hitler tudta, hogy meg fogja vívni a bolsevik Oroszország ellen.

I.

Szeptember 3-án este kilenc óra tájban Hitler a berlini Stettiner pályaudvaron felszállt különleges, páncélozott különvonatára, és elindult a frontra.¹⁴⁰⁰ Az elkövetkező három hét túlnyomó részében az először Pomerániában (Hinterpommern), majd később Felső-Sziléziában megálló vonat alkotta a háborús idők első „Führer-főhadiszállását”.¹⁴⁰¹ Hitler kíséretében volt két, személye mellett szolgálatot teljesítő segédtisztje, az esetek túlnyomó többségében Wilhelm Brückner és Julius Schaub, két titkárnőre (Christa Schroeder és Gerda Daranowski), két inasa, orvosa, Karl Brandt (néha Brandt helyettese, Hans-Karl von Hasselbach) és négy katonai szárnysegédje (Rudolf Schmundt, Karl-Jesko von Puttkamer, Gerhard Engel, és Nicolaus von Below).¹⁴⁰² A különvonat első, tágas nappalival, hálófülkével, fürdőszobával és szárnysegédei részére hálóhelyül szolgáló hálófülkékkel felszerelt kocsija Hitleré volt, melyet a hírközlési berendezésekkel felszerelt, és a katonai vezetők részére kialakított tanácsteremmel rendelkező, parancsnoki harcálláspontként működő második kocsi követett. A következő vagont Martin Bormann foglalta el.¹⁴⁰³ Lengyelország megtámadásának napján közölte Lammersszel, hogy „a továbbiakban állandóan a Führer kíséretéhez fog tartozni”.¹⁴⁰⁴ Ettől kezdve soha nem távolodott el messzire Hitler mellől, visszhangozta óhajait, és folyamatosan emlékeztette a rezsim ideológiai hajtóereje fenntartásának szükségességére.

A korszerű háborúra rosszul felszerelt lengyel csapatok harcerejét kezdettől fogva nem lehetett összehasonlítani a támadókéval.¹⁴⁰⁵ A háború első két napja alatt a repülőterek többségét, és a lengyel légierő közel teljes egészét megsemmisítették.¹⁴⁰⁶ Gyorsan legázolták a lengyel védelmi vonalakat, s a lengyel hadseregben eluralkodott a fejetlenség. Halder vezérkari főnök már szeptember 5-én kijelentette: „Az ellenség gyakorlatilag vereséget szenvedett.”¹⁴⁰⁷ A harcok második hetének kezdetén a német csapatok elérték Varsó külvárosát.¹⁴⁰⁸ Hitler ritkán avatkozott bele a katonai vezetés kérdéseibe.¹⁴⁰⁹ Ezzel együtt feszült figyelemmel követte a háború fejleményeit. Reggelenként általában elhagyta különvonatát, és autóval járta be a különböző frontvonalakat.¹⁴¹⁰ Magára hagyott titkárnői unalmas napokat töltöttek a tűző napon veszteglő, levegőtlen vasúti kocsiban, s megpróbálták lebeszélni a Führert arról, hogy németországi szokásához híven az autóban állva utazza be a hadszinteret.¹⁴¹¹ Hitler viszont elemében érezte magát. A háborútól új erőre kapott.

Szeptember 17-én bekövetkezett a Hitler által már türelmetlenül várt esemény, Sztálin hadserege keletről megtámadta Lengyelországot. A Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka által meghatározott demarkációs vonal pontos részleteiről addig nem tájékoztatott német tábornokok nem titkolták felháborodásukat, hogy csapataikat vissza kell vonni bizonyos területekről, melyek elfoglalása áldozatokat is követelt. „A gyalázat napja ez a német politikai vezetés számára”, jegyezte fel érzéseit Halder.¹⁴¹²

Két nappal később Hitler leírhatatlan jelenetek és ováció közepette vonult be Danzigba. Az elkövetkező hétre a közeli Zoppot üdülőhelyen lévő Casino Hotelben szállt meg.¹⁴¹³ 22-én, majd 25-én innen repült el Varsó külvárosáig, hogy megnézze, milyen pusztítást okoztak az egymillió lelket számláló városban az általa elrendelt bomba- és tüzérségi támadások. Szeptember 27-én, amikor a város katonai parancsnoka végül feladta a fővárost, Hitler csendesen, minden előre megszervezett, hősnek kijáró fogadtatás nélkül visszatért Berlinbe.¹⁴¹⁴ Lengyelország többé nem létezett. A becslések szerint mintegy 700 000 lengyel katona esett hadifogságba.¹⁴¹⁵ A harcok során 70 000 lengyel katona esett el, és 133 000 sebesült meg.¹⁴¹⁶ A német halálos áldozatok száma 11 000, a sebesülteké 30 000, az eltűnteké 3400 volt.¹⁴¹⁷

A német elesettek között volt Werner von Fritsch vezérezredes is, aki szeptember 22-én, tüzérezredének szemléje közben váratlanul a lengyelek heves tüzébe került.¹⁴¹⁸ A Hitlerrel szemben mély ellenérzéseket tápláló, de területi hódításait örömmel üdvözlő konzervatív nacionalista mentalitásra jellemzően Fritsch utolsó, frontról írt levelében megjegyzi, hogy a háborúban aratott győzelem „Németország vezetése alatt megteremti a közép-európai egyesült államok erős kontinentális tömbjét”.¹⁴¹⁹ Hitler alig vett tudomást Fritsch haláláról.¹⁴²⁰ A nyilvánosságot a lehető legalacsonyabb szinten tartották.¹⁴²¹ Egy évvel később, Fritsch halálának egyéves évfordulóján Hitler kifejezetten megtiltotta, hogy virágot helyezzenek a sírjára.¹⁴²²

Az ország lerohanása előtt még nem készültek el a Lengyelországgal kapcsolatos végleges területi és politikai tervek. Ezeket 1939 szeptemberében és októberében, az események alakulásának megfelelően rögtönözték és egészítették ki. 1938 ősze előtt Hitler feltűnően csekély érdeklődést mutatott Lengyelország iránt. Osztrákként szlávellenes érzelmei elsősorban a csehek, és nem a lengyelek ellen irányultak. A poroszok esetében a Birodalom keleti határaival kapcsolatos ősrégi vita éppen az ellenkező irányba mutatott. A Külügyminisztérium és a hadsereg hagyományos lengyelellenes beállítottsága ellenére Hitler 1934-ben keresztülvitte egy szerződés aláírását Lengyelországgal, és több alkalommal is csodálatát fejezte ki az 1935-ben elhunyt lengyel államfő, a Vörös Hadsereg fölött 1920-ban győzelmet arató Pilsudski marsall iránt. Bár a fegyverkezés idején megkötött egyezménynek nyilvánvalóan taktikai jelentősége volt, s a nácik számos híve csupán korlátozott élettartamú időhúzásnak tekintette, Hitler 1938 őszén és 1939 tavaszán – mint ahogy láthattuk – jobban szerette volna Lengyelországot szövetségesként (többé-kevésbé német csatlósként) megnyerni. A brit garancia gyökeresen megváltoztatott mindent. Lengyelország katonai erővel történő szétzúzásának új terve 1939 nyarán viszont még nem párosult az ország háború utáni jövőjével kapcsolatos, világosan megfogalmazott elképzelésekkel. Hitler nem beszélt sokat Lengyelországról se a Mein Kampfban, se későbbi írásaiban és beszédeiben. Második Könyvében arra utalt, hogy a lengyeleket el kell távolítani birtokaikról, és földjeiket át kell adni a népi németeknek. Egy rövidke bekezdés erejéig kategorikusan ellenezte, hogy a Birodalom bekebelezze a lengyeleket (mint ahogy ez 1914-et megelőzően történt). „A völkisch államnak”, jelentette ki, „döntenie kell, hogy népünk vére ismételt beszennyezésének (zersetzen) elkerülése érdekében elszigeteli ezeket a fajilag idegen elemeket, vagy pedig haladéktalanul eltávolítja őket, és a földet (Grund und Boden) saját néptársainknak rendelkezésére bocsátja.”¹⁴²³ Ezen túlmenően nagyon kevés szót ejtett Lengyelországról. Számos alkalommal kijelentette, hogy Németország állítólagos élettér-problémájának megoldását Oroszország hatalmas térségeiben látja. Azt viszont többször is bebizonyította, hogy a rövid távú előnyök megszerzése érdekében kész félretenni hosszú távú ideológiai elképzeléseit.

A Szovjetunióval augusztusban megkötött egyezmény, különös tekintettel annak Lengyelország felosztását előirányzó, titkos záradékára, természetesen megváltoztatta a helyzetet. A keleten távolabbra fekvő élettér kérdése belátható időre kikerült a számításból. Minden betelepítési és etnikai kísérletnek a volt Lengyelország területén, és nem keletebbre kellett lezajlani. A titkos záradék nyitva hagyta a lengyel állam további létezésének kérdését. A két hatalom által megszállt országnak mindenesetre még akár egy bábállam létrehozására is kevés esélye volt. Mivel a szovjetek nem indítottak azonnal támadást a lengyelek ellen, Hitlernek szertefoszlottak azok a még mindig táplált reményei, hogy a lengyel vereséggel kész helyzet elé állított Nyugatot rá tudja venni, hogy kivonuljon a háborúból, és megegyezésre jusson vele, ezért a német tervek még mindig nem körvonalazódtak határozottan.¹⁴²⁴

Szeptember 7-én Hitler kész lett volna tárgyalni a lengyelekkel, és Németországnak tett területi engedmények, valamint a Nagy-Britanniával és Franciaországgal ápolt kapcsolatok megszakítása árán egy független Nyugat-Ukrajnával együtt elismerni a megcsonkított Lengyelországot.¹⁴²⁵ Öt nappal később még mindig egy névleges autonómiával rendelkező töredék Lengyelország létrejöttének híve volt, mellyel tárgyalásokat lehetett volna folytatni a béke megszilárdításáról a keleti részeken, és kész lett volna arra is, hogy területi követeléseit – a Nyugat kivonulása esetén – Felső-Sziléziára és a Korridorra korlátozza.¹⁴²⁶ Egy másik, Ribbentrop által szorgalmazott lehetőség az volt, hogy Németország és Oroszország egymás közt felosztja Lengyelországot, a lengyel állam maradék területén pedig kialakít egy autonóm galíciai és lengyel Ukrajnát, ami aligha nyerte volna meg Moszkva tetszését.¹⁴²⁷ Lengyelország keleti területeinek szeptember 17-i szovjet megszállásának késedelme viszont kizárta ezt a lehetőséget. Szeptember 19-én elmondott danzigi beszédében Hitler mindenesetre nyitva hagyta Lengyelország további formájának kérdését.¹⁴²⁸ Az elkövetkező napokban Sztálin egyértelműen értésre adta, hogy ellenzi egy megcsonkított Lengyelország önálló létezését. A Pissia, Narev, Visztula és San folyók mentén húzódó, eredetileg javasolt és szorgalmazott demarkációs vonal meghúzásának tervét egy újabb javaslat váltotta fel, melynek értelmében Litvániáért cserébe átengedi a szovjet zónában lévő, a Visztula és a Bug folyók közötti központi területeket. Mivel Hitler a javaslatot elfogadta, és ennek alapján 1939. szeptember 28-án aláírták a német–szovjet barátsági szerződést, a megcsonkított Lengyelország létezésének kérdése egyedül Berlin kezébe került.¹⁴²⁹

A hónap vége tájékán Hitler még mindig egy valamilyen formában létező lengyel politikai formáció gondolatával foglalkozott.¹⁴³⁰ A versailles-i szerződés Lengyelországa újjászervezésének minden lehetőségét határozottan elutasítva, október 6-án a Reichstagban elmondott beszédében a Nyugatnak teendő „békeajánlat” részeként még mindig nyitva tartotta egy megcsonkított lengyel állam újjáalakításának kérdését.¹⁴³¹ Ekkorra viszont a megszállt Lengyelország közigazgatási rendjének kialakítására irányuló átmeneti intézkedések gyakorlatilag kizárttá tették még azt is, ami ebből a lehetőségből megmaradt. Még mielőtt Chamberlain október 12-én hivatalosan is visszautasította volna a „békeajánlatot”, a németek dinamikusan egy csonka lengyel terület kialakítását tűzték ki célul – mely „Főkormányzóság” néven vált ismeretessé –, ezzel egyidejűleg a volt lengyel állam területe jelentős részének magába a Birodalomba kellett beolvadnia.

Október 26-ig egy sor rendeletre a nagy sietség és a rögtönzés nyomta rá a bélyegét, majd Hitler megszüntette a megszállt Lengyelország katonai közigazgatását, s azt a civilek, a mozgalom sokat próbált és kipróbált „régi harcosai” kezébe tette le. Albert Forster, Danzig gauleitere az új Danzig–Nyugat-Poroszország birodalmi körzet gauleitere lett. Arthur Greisert, a danzigi szenátus volt vezetőjét a legnagyobb megszállt terület, a poseni birodalmi körzet – melyet hamarosan „Reichsgau Wartheland”-ra kereszteltek át, de általában és egyszerűen csak „Warthegau”-ként emlegették – gauleiterévé nevezték ki. Hans Frank, a párt főjogásza a megcsonkított Lengyelország főkormányzói tisztét töltötte be.¹⁴³² A többi volt lengyel területet a meglévő Kelet-Poroszország és Szilézia körzetekhez csatolták. Mindegyik beolvasztott terület, de legfőképpen Wartheland októberben rögzített határai jelentős méretű olyan területeket öleltek fel, melyek soha nem tartoztak a volt porosz körzetekhez. A Birodalom határai így 150–200 kilométerrel keletre tolódtak. A német lakosság csak a danzigi körzetben alkotott többséget. Máshol, a megszállt területeken a német lakosság aránya ritkán haladta meg jelentősen a 10 százalékot.¹⁴³³

Ez már imperialista hódítás, és nem revizionizmus volt. A meghódított területeken élő lakosságot példa nélküli, a barbarizmus modern, még borzalmasabb formáit és az elmúlt századok legbarbárabb elnyomását idéző, sőt még azt is felülmúló bánásmódban részesítették. Ami valaha Lengyelország volt, az most az új hűbérurak szemében nem volt több egy kelet-európai gyarmatnál, melynek kincseit kényük-kedvük szerint szétrabolhatták, népét pedig – a régi előítéletekkel átszőtt modern fajelmélet alapján – alacsonyabb rendű lényeknek tekintették, akiket olyan brutalitással kezelhetnek, ahogy csak akarnak.

Magán Németországon belül, az új gazdasági megszorítások ellenére, a lengyelországi hadjárat során az élet a szokásos kerékvágásban zajlott.¹⁴³⁴ A berlini kávéházak, éttermek és éjszakai mulatók a háború első estéjén is – szokás szerint – zsúfoltak voltak.¹⁴³⁵ A brit és a francia hadüzenet estéjén William Shirer tanúja volt, amikor az emberek azt mondogatták, hogy ennek a „lengyel dolognak” hamarosan vége lesz, és a Nyugat egy lépést se fog tenni. „Élelmiszer- és szappanjegyek voltak, benzint lehetetlenség volt szerezni, és az elsötétítés miatt éjszaka nehéz volt végigbukdácsolni az utcákon”, jelentette az újságíró. „A keleten folyó háború viszont nagyon távolinak tűnt mindenki számára.”¹⁴³⁶ A Nyugat lángbaborulásával kapcsolatos félelmek egy héttel később sem igazolódtak be. A szabadidő kellemes eltöltését a keleten tomboló háború egyáltalán nem zavarta. Azon a hétvégén Németországban kétszáz futballmeccset játszottak le. Az emberek tömegesen sereglettek a mozikba, a Pillangókisasszonyt és a Tannhausert műsoron tartó Operába, vagy az Állami Színházba, ahol éppen Goethe Iphigeniáját játszották.¹⁴³⁷ Shirer hallgatta az Operából kitóduló – főként női – közönség beszélgetését. „Mintha teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy háború van, Varsóban német bombák és gránátok hullanak nőkre és gyermekekre”, jegyezte fel emlékeiben.¹⁴³⁸ „Még mindig keresnem kell egy olyan németet, még azok között is, akik nem kedvelik a rezsimet”, tette hozzá szeptember 20-án, „aki kicsit is rossznak tartja, hogy Németország elpusztítja Lengyelországot… Amíg a németek sikeresek, és nem kell nagyon meghúzni a derékszíjukat, addig ez nem lesz népszerűtlen háború.”¹⁴³⁹ Az emigrációban lévő szociáldemokrata vezetés (a Sopade) Németországból kiszivárgott hírek alapján összeállított jelentése ugyanerre a megállapításra jutott.¹⁴⁴⁰ Széles körben hitelt adtak a Németországra erőltetett háború propagandaváltozatának. Ugyanígy elfogadták a Lengyelország nyugati részében élő német nemzetiségiekkel szemben elkövetett rémségekről szóló – többnyire vadul eltúlzott – történeteket. Nagyon sokan egyetértettek a lengyelekkel szembeni „szigorú bánásmóddal”.¹⁴⁴¹ Ezt az álláspontot erősítették a katonák által hazaírt levelek is. Ezek egyike, mely nem számít kivételnek, a következőképpen szól: „A lengyel katonáknál hitványabb teremtésekkel egyetlen háborúban se lehetett találkozni. Foglyot szinte egyáltalán nem ejtenek. Akik a kezükbe kerülnek, azokat a legrémesebb módon lemészárolják, és mi is ilyen baráti módon kezeljük a lengyeleket.”¹⁴⁴² Az emberek élénk érdeklődéssel kísérték a katonai előnyomulást.¹⁴⁴³ Boldogan üdvözölték a győzelmet.¹⁴⁴⁴ A Lengyelország fölött aratott katonai győzelmet viszont eleve adottnak vették. Hitler változatlan népszerűségnek örvendett.¹⁴⁴⁵ A legtöbben abban bíztak, hogy a Nyugat észhez tér, és ezzel a háborúnak is vége lesz.

II.

A Lengyelország lerohanásának első napjától kezdődő fékevesztett terror a Birodalmon belül 1933 óta érvényesülő erőszakot üldöztetést és diszkriminációt – bár az is félelmetes volt – teljesen elhomályosította.¹⁴⁴⁶ Az erőszak orgiáját felülről szabadították el, és kihasználták azokat a kezdetben is meglévő nemzetiségi ellentéteket, melyek felszításáért oly sokat tett a náci agitáció és propaganda. Az etnikai tisztogatás ezt követő radikális és megtervezett programját maga Hitler szentesítette. A kezdeményezés viszont – minden jel szerint – szinte biztos, hogy az SS vezetésétől származott. Az SS azonnal felismerte azokat a lehetőségeket, melyeket a terjeszkedési politika biztosíthatott számára. Az anschlusszal újabb lehetőségek nyíltak a rendőrállam csápjainak megnyújtásához. A biztonsági rendőrség Einsatzgruppen (bevetési egységeit) is itt vetették be először. Komoly szerepet kaptak a Szudétaföldön, majd Cseh-Szlovákia maradék területén, ahol az SS még nagyobb méretű támadást indíthatott az „állam ellenségei” ellen. Lengyelországban létrejöttek a feltételek a gátjaitól megszabadult brutalitás hatalmas méretű kibontakozásához. Ismételten öt (majd később hat) Einsatzgruppét küldtek akcióba. A lehető legszabadosabban értelmezték lehetőségeiket, hogy a legcsekélyebb ellenséges magatartás megtorlásaként túszokat, vagy felkelőknek minősített embereket végezzenek ki, akiknél felmerülhetett a megszálló csapatokkal szemben tanúsított aktív ellenállás gyanúja. A Wehrmachttal fenntartandó jó kapcsolatokra való törekvés kezdetben korlátozta ezeknek a kivégzéseknek a gyakoriságát és önkényességét.¹⁴⁴⁷ Az első időszakban ez minden bizonnyal fékezte a lengyel arisztokrácia, klérus és értelmiség kiirtására irányuló akciót is.¹⁴⁴⁸ Ez az akció ennek ellenére végül is mintegy 60 000 áldozatot követelt.¹⁴⁴⁹ Lengyelország megszállásával ezeknek az Einsatzgruppéknak a barbársága új méreteket és formákat öltött. Kialakult a platformja mindannak, ami később, a Szovjetunió 1941-es megszállása idején megtörtént.¹⁴⁵⁰

A volt lengyel területeken élő német nemzetiségiek körében készséges segítőtársakban sem volt hiány. Az erőszakhullám kirobbanása mértéktelenül felnagyított formában felidézte az „állam ellenségeinek” Németországban 1933 tavaszán lezajlott vad és barbár üldöztetését. Most aztán, hat év elteltével, melynek során folyamatos támadás zajlott a civilizált emberi magatartásformák minden szegmentje ellen, és soviniszta gyűlölködést plántáltak az emberekbe, a felhalmozódott agresszivitást országon kívül lehetett szabadjára engedni, és le lehetett vezetni a legázolt és gyűlölt ellenségen.

A háború előtti Lengyelországban a népesség mintegy 3 százalékát kitevő német nemzetiségiekkel szemben kétségtelenül történtek diszkriminatív intézkedések, melyek száma aztán az 1939-es nyári válság idején ugrásszerűen megszaporodott. A németek gazdaságilag is hátrányos helyzetben voltak. Ausztria és a Szudétaföld bekebelezése aztán még tovább fokozta a lengyelországi németek reményeit, hogy „visszatérhetnek a Birodalom kebelébe”.¹⁴⁵¹ Az egyre fokozódó nemzetiségi ellentétek légkörében a német kisebbség ellen elszigetelten és elvétve elkövetett erőszakos cselekményeket mértéktelenül felnagyító, vagy kitaláló (a német részről előforduló legvadabb túlkapásokat természetesen elhallgató) göbbelsi propaganda hallatlan mértékben hozzájárult a lengyelek iránti vad gyűlölködés felszításához.

A német lerohanást követően a lengyelek, válaszul az „ötödik hadoszlopnak” tartott német kisebbség valós vagy állítólagos szabotázsakcióira, mintegy 10–15 000 német nemzetiségűt (a német nemzetiségiek körülbelül 1–2 százalékát) letartóztattak, és erőltetett menetben kelet felé irányítottak.¹⁴⁵² Bár az erőltetett menettel társuló brutalitást később propagandacélokból erősen eltúlozták, az igaz, hogy a foglyokat gyakran bántalmazták, rossz bánásmódban részesítették, s a lengyel városokon és falvakon áthaladva kitették a helyi lakosság erőszakos megnyilvánulásainak. Néhány esetben az is előfordult, hogy a további menetelésre képteleneket agyonlőtték.¹⁴⁵³

Számos helyen súlyosan bántalmazták a kisebbségi német lakosságot. Az ilyen esetek közül a leghírhedtebb a németek ellen Brombergben (Bydgoszcz) szeptember 3-án intézett, pogromjellegű támadás volt. Hogy hányan haltak meg Brombergben, azt hitelt érdemlően soha nem állapították meg.¹⁴⁵⁴ A német nemzetiségűek ellen intézett támadásokat a német propaganda az „etnikai tisztogatás” politikájának igazolására használta fel, ami már első napjaiban is túlnőtt azon a méreten, amit még megtorlásnak lehetett tekinteni.¹⁴⁵⁵ 1939 novemberében a németek az állították, hogy a „szeptemberi gyilkosságok” idején 5400 német nemzetiségűt gyilkoltak le (beleértve azokat is, akik a „brombergi véres vasárnapon” vesztették életüket). 1940 februárjában (egy későbbi állítás szerint) Hitler személyes utasítására ezt a számot egyszerűen több mint tízzel megszorozták, és 58 000 német nemzetiségű meggyilkolásáról kezdtek beszélni.¹⁴⁵⁶ A valósághoz legközelebb álló becslések szerint a brutális erőszak, az erőltetett menet, a bombázások és tüzérségi támadások következtében mintegy 4000 német nemzetiségű vesztette életét.¹⁴⁵⁷ Bár iszonyúak voltak ezek a brutális események, ezek többé-kevésbé a német betörést követő pánikból és félelemből fakadó gyűlölet spontán megnyilvánulásai voltak. Ezeket távolról se lehetett összehasonlítani – nemhogy igazolni – a német hódítók hideg fejjel kiszámított kegyetlenkedéseivel, melyek arra irányultak, hogy a rabszolgasorson kívül mindent kitöröljenek a lengyel nép életéből.¹⁴⁵⁸

Német részről a megszállás első heteinek legvadabb erőszakos cselekményeit a Hitler parancsára szeptember első napjaiban létrehozott polgári milícia, a Volksdeutscher Selbstschutz (Népinémet Önvédelem) követte el, melyet megalakulása után egy héttel közvetlenül az SS felügyelete alá rendeltek.¹⁴⁵⁹ Himmler segédtisztje, Ludolf von Alvensleben vette át a szervezet irányítását, aki később a Selbstschutzot vezette Nyugat-Poroszországban is, ahol a brutalitás méretei még a más szervezetek által elkövetett borzalmak közül is magasan kiemelkednek.¹⁴⁶⁰ A tizenhét és negyvenöt év közötti német nemzetiségű lakosságból tízezrek teljesítettek szolgálatot a Selbstschutzban.¹⁴⁶¹ Október 16-án, a Thornban megtartott találkozón von Alvensleben közölte újoncaival: „Önök itt most az uralkodó fajt képviselik. Puhasággal és gyengeséggel eddig semmit sem sikerült felépíteni… Ezért azt várom el önöktől, mint ahogy Führerünk, Adolf Hitler is azt várja el, hogy legyenek fegyelmezettek, és olyan keményen tartsanak össze, mint a Krupp-acél. Ne lágyuljanak el, legyenek könyörtelenek, és takarítsanak ki mindent, ami nem német, és gátolhat bennünket az építkezésben!”¹⁴⁶² A Selbstschutz különösen a legkeményebb nemzetiségi konfliktusok hazájában, Nyugat-Poroszországban hajtott végre megszámlálhatatlan kivégzést a lengyel polgári lakosság körében. Október 7-én von Alvensleben jelentette, hogy alakulata a „legkeményebb intézkedéseket” foganatosította 4247 volt lengyel állampolgárral szemben.¹⁴⁶³ Mikor a Selbstschutz egyik beosztott parancsnoka azt jelentette von Alvenslebennek, hogy azon a héten nem került sor kivégzésre, akkor megkérdezte tőle, hogy a parancsnoksága alatt álló városban talán elfogytak a lengyelek?¹⁴⁶⁴ A Selbstschutzot végül is feloszlatták – Nyugat-Poroszországban novemberben, más helyeken pedig 1940 elején –, de erre csupán azért került sor, mert a szabadjára engedett erőszak kezdett a szándékkal ellentétes hatást kiváltani, és a megszállt területeken konfliktusokat eredményezett a hadsereggel és a német polgári hatóságokkal.¹⁴⁶⁵

A Selbstschutz féktelen önkényes akciói csupán egyik elemét alkották a lengyelországi „új rend” bevezetésére irányuló, és az SS vezetése által kidolgozott radikális „etnikai harc” (Volkstumskampf) programjának. Az „etnikai tisztogatás” szisztematikusabb, néha megcélzott csoportok teljes megsemmisítésére irányuló akcióinak irányítása a katonai sikerek nyomában a biztonsági rendőrség, az Einsatzgruppen kezében voltak. A támadás első hetének végén a jelentések szerint Heydrichet – és nyilvánvalóan Hitlert is – annak ellenére nagyon feldühítették a hadbíróságok formalitásai, hogy naponta 200 kivégzésre került sor. Heydrich követelte, hogy az agyonlövéseket vagy akasztásokat bírósági tárgyalás nélkül hajtsák végre. „Az arisztokráciát, a klérust és a zsidókat el kell tüntetni (umgebracht)”, mondogatta a jelentések szerint.¹⁴⁶⁶ Ugyanezt a hangnemet ütötte meg, amikor néhány nappal később egy általános „földrendezésről” (Flurbereinigung) beszélt Halder főszállásmesterének, Eduard Wagnernek.¹⁴⁶⁷ Az atrocitásokról érkező hírek nem várattak sokáig magukra. Szeptember 10–11-én jelentések érkeztek, hogy az SS számos zsidót templomba terelt és legyilkolt, majd arról, hogy az SS egyik tagja milyen rengeteg zsidót mészárolt le.¹⁴⁶⁸ Szeptember 12-én Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke tájékoztatta Keitelt, hogy értesülései szerint „Lengyelországban tömeges kivégzéseket (Fusilierungen) terveznek, és elsősorban az arisztokráciát és a klérust kívánják kiirtani (ausgerottet)”. Keitel közölte, hogy „…ezt az ügyet a Führer már eldöntötte.”¹⁴⁶⁹ A hírek szerint ekkor már Haldertől is azt a kijelentést hallották, hogy „a Führer és Göring feltett szándéka a lengyel nép megsemmisítése (vernichten) és kiirtása (auszurotten), a többi dologra pedig írásban még csak célozni sem lehet”.¹⁴⁷⁰

Az egész, átfogó „etnikai tisztogatási” program mögött meghúzódó elképzeléseket szeptember 21-én Heydrich körvonalazta az Einsatzgruppen parancsnokai előtt. A tervek szerint a volt német körzetek német gaut alkotnak. Krakkó központtal egy másik, „idegen nyelvű népesség lakta” (mit fremdsprachiger Bevölkerung) gau is létrejön. A német tartományokat az „idegen nyelvű népesség lakta” gau alkotta „senki földje” jellegű „keleti fal” veszi majd körbe. Az SS birodalmi vezetőjét kinevezik a keleti területek betelepítési főbiztosának (ezt a hallatlanul fontos, Himmlernek keleten gyakorlatilag korlátlan hatalmat biztosító kinevezést Hitler október 7-én titkos rendeletben hagyta jóvá).¹⁴⁷¹ „A zsidók idegen nyelvű népesség lakta gauba történő deportálását, a demarkációs vonalon túlra történő eltávolítását a Führer jóváhagyta”, folytatta Heydrich. A folyamat kiterjesztése több mint egy évig fog tartani. Ami a „lengyel probléma” megoldását illeti, a megszállt területeken a lengyel vezetés legalább 3 százalékát „ártalmatlanná kell tenni” és koncentrációs táborba kell zárni. Az Einsatzpruppéknak össze kell állítani a jelentősebb vezetők, szakmai és középosztálybeli csoportok (beleértve a tanárokat és papokat is) listáját, s ezeket fokozatosan a maradványterületre (mely nem sokkal később a Főkormányzóság elnevezést kapta) kell deportálni. A „primitív lengyeleket” alkalmi munkásként kellett használni és fokozatosan deportálni őket az „idegennyelvű” gauba, állandó tartózkodási helyül pedig a krakkói körzetet kell kijelölni. A városokban élő zsidó lakosságot gettókba kell koncentrálni, hogy jobban ellenőrzés alatt lehessen őket tartani, s később egyszerűbb legyen őket deportálni. A falusi körzetekben élő zsidókat városokba kell költöztetni. A németek lakta területekről a zsidókat szisztematikusan, tehervagonokban kell elszállítani. Heydrich kilátásba helyezte a Birodalom területén lakó zsidók, és mintegy 30 000 cigány Lengyelországba történő deportálását is.¹⁴⁷²

Alig valamivel több mint egy hét elteltével Hitler a Lengyelországban végrehajtandó deportálási és germanizálási programról beszélt Rosenbergnek. A hadjárat idején Lengyelországban töltött három hét igazolta mélyen gyökerező faji előítéleteit. „A lengyelek – emlékezett vissza Rosenberg Hitler szavaira – egy vékony németes réteget és lejjebb valami borzalmas anyagot jelentenek. A zsidóknál borzalmasabb dolgot el se lehet képzelni. A városokat mocsok borítja. Az elmúlt három hét alatt nagyon sokat tanult. Ami a legfontosabb: ha a Birodalom hajdani részein még néhány évtizeden át a lengyelek uralkodnak, akkor minden eltetvesedik (verlaust) és oszlásnak indul. Tiszta, hozzáértő kézre van szükség ezeknek a területeknek az irányítására.” Hitler ezután a meghódított lengyel területekkel kapcsolatban nagyjából abban a szellemben beszélt, ahogy Heydrich is eligazította az Einsatzguppék vezetőit. „Három sávra akarta felosztani a területet: 1. A Visztula és a Bug között húzódó első sávba kerülnek a zsidók (a Birodalom területéről is) és mindazon elemek, akik valamilyen szempontból megbízhatatlannak minősülnek. A Visztula mentén húzódik a leküzdhetetlen Keleti Fal, mely még a Nyugatinál is erősebb. 2. A korábbi határvonal mentén lévő széles sávra telepeseket kell küldeni, és a területet el kell németesíteni. Az egész nép számára hatalmas feladatot jelent, hogy itt kialakítsa az ország éléskamráját, és a jó németeket a világ minden részéről erre a területre telepítve erős parasztságot teremtsen. 3. A két terület között kell húzódnia valamilyen lengyel »államalakulatnak« (Staatlichkeit). Azt, hogy a betelepítések után néhány évtizeddel a betelepített területek határai keletebbre tolódnak vagy sem, azt majd a jövő fogja eldönteni.”¹⁴⁷³

Néhány nappal később Hitler Göbbelsnek is hasonló dolgokat mondott. „A Führer megsemmisítő (vernichtend) véleménnyel van a lengyelekről”, jegyezte fel Göbbels. „Inkább állatok, mint emberi lények… A lengyelek mocska elképzelhetetlen.” Hitler hallani se akart semmiféle asszimilációról. „Vissza kell szorítani őket megcsonkított területükre,” – értve ez alatt a Főkormányzóságot – „és teljesen magára kell hagyni ezt a népséget.” Ha Henrik, az Oroszlán – Szászország és Bajorország nagyhatalmú hercege a XII. században, aki betelepítette a parasztokat Németország északi és keleti területeire – meghódította volna a Keletet, akkor (erejét és hatalmát figyelembe véve) ez egy „elszlávosodott” korcs német faj kialakulását eredményezte volna, folytatta Hitler. „Mindenesetre jó, hogy nem így történt. Most már legalább ismerjük a fajok törvényének működését, és ennek megfelelően cselekedhetünk.”¹⁴⁷⁴

Október 6-án, a Reichstagban elmondott beszédében Hitler, ha a nagyközönség használatára szánt ködös megfogalmazásban is, de a volt Lengyelország „etnográfiai viszonyai új rendjének” előkészítésére irányuló „tisztogató munkára” (Sanierungsarbeit) és tömeges áttelepítésekre célozgatott.¹⁴⁷⁵ Hitler csupán a rezsim vezetésének érdekelt tagjaival – vezetői stílusának jellemző vonásaként e tekintetben is csak bizonyos határokon belül osztotta meg az információkat –, Göbbelsszel és Rosenberggel folytatott beszélgetésekben tárta fel valós szándékait. A Birodalmi Kancellárián október 17-én Keitel, Frank, Himmler, Hess, Bormann, Lammers, Frick és Stuckart (belügyi államtitkár) részvételével megtartott értekezleten Hitler körvonalazta a Lengyelországgal kapcsolatosan folytatandó drákói politikát.¹⁴⁷⁶ A katonák örüljenek, hogy megszabadultak a közigazgatás terheitől. A Főkormányzóság nem lehet része a Birodalomnak. A közigazgatásnak nem feladata, hogy az irányítása alá tartozó területet mintaprovinciává tegye, és gazdaságilag, valamint pénzügyileg szilárd alapokra helyezze. A lengyel értelmiséget meg kell fosztani minden lehetőségtől, hogy uralkodó osztállyá fejlődhessen.¹⁴⁷⁷ Az életszínvonalnak alacsonyan kell maradnia: „Csak munkaerőt akarunk tőlük kapni.” A közigazgatásnak a berlini minisztériumoktól függetlenül szabad kezet kell kapni. „Nem akarjuk ott azt csinálni, amit a Birodalomban csinálunk”, jegyezte meg fenyegetően. A feladat végrehajtása „kemény etnikai harccal” (Volkstumskampf) jár együtt, ami nem teszi lehetővé a jogi korlátozásokat. A módszerek nem illeszkednek szokásos alapelveinkhez. A térség fölött gyakorolt fennhatóságunk „lehetővé teszi számunkra, hogy a Birodalmat megtisztítsuk a zsidóktól és a lengyelektől.” A Főkormányzóság, valamint az új, Posen és Nyugat-Poroszország gau közötti együttműködés csak áttelepítési kérdésekben lehetséges (Himmleren mint áttelepítési főbiztoson keresztül). „Az ebben az etnikai harcban tanúsított céltudatosság és keménység”, zárta szavait Hitler, s a szokásos módon nemzeti érdekekkel próbálta igazolni elképzeléseit, „megkímél bennünket attól, hogy e területek miatt ismét harcmezőre kelljen lépnünk.”¹⁴⁷⁸ „Pokoli munka!”, jegyezte meg.¹⁴⁷⁹

Pillanatnyi kétség se merülhet fel, hogy a Heydrich által elkezdett munka Hitler jóváhagyásával történt.¹⁴⁸⁰ Néhány hónappal később Heydrich az SS és a rendőrség, valamint a hadsereg vezetése közötti – a lengyelországi akciók miatt – nem éppen felhőtlen viszonyra visszatérve kijelentette, hogy az Einsatzgruppék lengyelországi tevékenysége (ugyanúgy mint Ausztriában és Cseh-Szlovákiában) „teljes összhangban áll a Führer különleges parancsával”. Az SS birodalmi vezetője által Lengyelországban kifejtett és a hadsereg vezetésével konfliktusokat eredményező „politikai tevékenység a Führer és a tábornagy direktíváinak megfelelően zajlik”. Még hozzátette, hogy „a rendőri erők alkalmazása” (azaz a lengyel vezetés különböző rétegeinek ezrek halálát eredményező megsemmisítése) „rendkívül radikális direktívák” szerint történik. Mivel ezek a parancsok nem jutottak el a hadsereg vezetőihez, azok azt feltételezték, hogy a rendőri erők és az SS önkényesen cselekszik.¹⁴⁸¹

A hadsereg lengyel területen lévő parancsnokai valóban nem kaptak határozott tájékoztatást arról, hogy az SS és a biztonsági rendőrség gyilkos „etnikai tisztogatási” akciói Hitler engedélyével zajlanak, holott Brauchitsch, Keitelhez hasonlóan, tökéletesen tisztában volt Hitler szándékaival.¹⁴⁸² Ez már önmagában is jellemző volt a rezsim működésére, és Hitlernek arra a törekvésére, hogy – csak a lehető legszűkebb kör teljes tájékoztatásával s akkor is, ha drákói intézkedésekről volt szó, csupán általánosságokat említve – ködfüggönyt vonjon saját felelőssége köré. A hadsereg keze se maradt makulátlanul tiszta a lengyelországi atrocitások során. Szeptember 1-jén a lengyeleknek tett nyilatkozatában Brauchitsch kijelentette, hogy a Wehrmacht a lakosságot nem tekinti ellenségnek, és az emberi jogokról született egyezményeket betartja.¹⁴⁸³ Ennek ellenére szeptember első heteiben a hadsereg számos jelentése említést tesz fosztogatásokról, „önkényes lövöldözésekről”, „a fegyvertelenekkel szemben tanúsított durva bánásmódról és nemi erőszakról”, „zsinagógák felgyújtásáról” és zsidók Wehrmacht-katonák által történt meggyilkolásáról.¹⁴⁸⁴ A hadsereg vezetői viszont – még a legelvakultabb nácibarátok is – ezeket a visszataszító akciókat nem egy folyamatos, fajilag motivált és egységes egészet alkotó, minden lehetséges eszközzel végrehajtott „tisztogatási” politikának, hanem súlyos fegyelemsértésnek tartották, és az érintetteket katonai bíróság előtt akarták felelősségre vonni. (Október 4-i rendeletével, mellyel a német akciókat „a lengyelek atrocitásai miatt érzett keserűségből fakadó” válaszlépésnek minősítette, Hitler gyakorlatilag mindenkit amnesztiában részesített.)¹⁴⁸⁵ Bármily kemény katonai kormányzást vezettek is be, a lengyelországi harcoló alakulatok parancsnokai a csapataik általuk is elismert erőszakos cselekedeteit – melyek megítélésük szerint sajnálatosak, egy gyűlölt és alacsonyabb rendűnek tekintett ellenség katonai legyőzésekor majdnem, hogy elkerülhetetlenek voltak – nem tekintették a megsemmisítésre irányuló etnikai program részének. Bármilyen drákói szigorral bántak is a lengyelekkel, gondolkodásmódjuk teljesen más volt, mint Hitleré, Himmleré vagy Heydriché.

Szeptember második felében a Lengyelországban harcoló katonai parancsnokoknak az SS kegyetlenkedései miatti kellemetlen érzése már nyílt kritikába csapott át.¹⁴⁸⁶ Ennek ismeretében a náci vezetés egyre erőteljesebben hangoztatta: a hadsereg „nem érti”, hogy mire van szükség az „etnikai harc” során.¹⁴⁸⁷ Október 13-án Hitler közölte Göbbelsszel, hogy Lengyelországban a katonák „túlságosan lágyak és engedékenyek”, és az első adandó alkalommal polgári közigazgatást fognak bevezetni. „A lengyelekkel szemben csak az erő lehet hatékony”, tette még hozzá. „Ázsia Lengyelországnál kezdődik.”¹⁴⁸⁸ Október 17-én Hitler az SS-t és a rendőri erőket kivonta a katonai bíróságok hatásköre alól, mellyel jelentősen megnövelte az SS önállóságát.¹⁴⁸⁹ Két nappal később, egy nyilvánosságra nem hozott rendeletben bejelentette, hogy Lengyelország katonai közigazgatása október 25-én megszűnik, s azt polgári közigazgatás váltja fel. Ez már két héttel korábban is várható volt, miután Danzigban és Nyugat-Poroszországban Hitler bevezette a polgári közigazgatást, melynek közvetlen kiváltó oka, úgy tűnik, Forster panasza volt, hogy a hadsereg „nem tudja megérteni” az ott foganatosított intézkedéseket.¹⁴⁹⁰

A felelősség átruházása vajmi kevés hatással volt a Lengyelországban tevékenykedő hadsereg és SS közötti kapcsolatokra, azok tovább romlottak. Az SS egyre folytatódó borzalmas kegyetlenkedéseit a legőszintébben – és legbátrabban – Johannes Blaskowitz vezérezredes, a katonai közigazgatás megszűnte után a Lengyelországban állomásozó csapatok parancsnoka ítélte el Brauchitschnak küldött írásos jelentésében.¹⁴⁹¹ Jelentésében mélységesen elítéli „az SS, a rendőrség és a közigazgatás által elkövetett bűnös erőszakot, rossz bánásmódot és fosztogatást”, ostorozta az SS zsidók és lengyelek tízezreinek lemészárlását eredményező, „vadállati és beteges ösztöneit”. Blaskowitz a „brutalitás általánossá válásától és morális lesüllyedéstől” tartott, ha az SS-t nem sikerül ellenőrzés alá vonni, ami – megjegyzése szerint – egyre lehetetlenebbé válik Lengyelországban, mivel „megalapozottan hihetik azt, hogy hivatalos felhatalmazással és jóváhagyással rendelkeznek bármilyen kegyetlenség elkövetésére”. Wilhelm Ulex tábornok, a front déli szakaszának főparancsnoka is hasonló szellemű jelentést küldött.¹⁴⁹²

A hadsereg főparancsnokának, von Brauchitschnak a gyáva és megalkuvó válasza – melyben gyakorlatilag csak mentegetőzött a Hitler által szentesített, barbár „etnikai tisztogatás” miatt – végzetesnek bizonyult.¹⁴⁹³ Ez kompromittálta a hadsereg álláspontját és előrevetette annak árnyékát, hogy a hadsereg és az SS közös nevezőre jut majd a Szovjetunióban 1941-ben elkezdődő népirtási akciók megítélésében is. Brauchitsch az „etnikai-politikai feladat nehéz megoldása” során vétett „sajnálatos hibákról” („bedauerliche Missgriffe”) beszélt. Az SS birodalmi vezetőjével folytatott hosszú beszélgetés után biztos volt abban, hogy a jövő ebben a tekintetben is változást fog hozni. „A csapatok harci erejét gyengítő” bírálatoknak pedig véget kell vetni. „A német nép életterének biztosítására hivatott etnikai-politikai feladatok Führer által elrendelt megoldása a megszállt területeken élő lengyel lakossággal szemben szükségszerűen szokatlan keménységű intézkedésekhez vezet”, állapította meg Brauchitsch. „Ezen feladatok felgyorsított megoldásának szükségessége, melyet a német nép küszöbön álló döntő ütközete indokol, természetesen ezen intézkedések intenzitásának további erősödését eredményezi.”¹⁴⁹⁴ Nyilvánvalóan a hadsereg szemlélete miatti dühkitörésektől tartva Brauchitsch még csak nem is továbbította Blaskowitz jelentését Hitlernek. Ugyanúgy járt el, mint Beck memorandumával 1938 júliusában, az első jelentést 1939. november 18-án juttatta el Hitler hadsereg mellé rendelt segédtisztjén, Gerhard Engelen keresztül. Először vajmi kevés történt, majd a várakozásoknak megfelelően ezt követte a hadsereg vezetésében uralkodó „gyerekes álláspont” éles elítélése. „Az Üdvhadsereg módszereivel nem lehet háborút vívni”, dühöngött Hitler.¹⁴⁹⁵

A hadsereg panaszát követően a Himmler érdeklődésére adott válaszok – előre megjósolható módon – csupán „jelentéktelen apróságokról” számoltak be.¹⁴⁹⁶ Az SS birodalmi vezetőjét feldühítették a támadások. 1940 márciusában végül lehetősége nyílt arra, hogy a hadsereg vezetése előtt beszédet mondjon. A történtekért magára vállalta a felelősséget, bár a jelentésekben foglaltakat elbagatellizálta, és a súlyos atrocitásokról szóló beszámolókat pletykáknak minősítette.¹⁴⁹⁷ A gyűlés egyik résztvevője, Weichs tábornok emlékiratai szerint Himmler még azt is hozzátette, hogy „a talán érthetetlennek látszó dolgokért kész a nép és az egész világ előtt magára vállalni a felelősséget, mert a Führer személye nem hozható összefüggésbe ezekkel a dolgokkal”.¹⁴⁹⁸ Egy másik résztvevő, Ulex tábornok, akinek a többieknél is nyomósabb oka volt, hogy fokozott figyelemmel kövesse Himmler szavait, pontosan vissza tudott emlékezni az SS birodalmi vezetőjének szavaira: „Semmi olyasmit nem tettem, amiről a Führer ne tudott volna.”¹⁴⁹⁹

A lengyelországi barbár „etnikai tisztogatási” hév mélyén meghúzódó megsemmisítési program szentesítésével Hitler – és az általa vezetett rezsim – átlépte a Rubicont. A továbbiakban ez már nem az a hazai földön tanúsított nyílt, sokkoló brutalitásnak megnyilvánulása volt – mint például az SA vezetésének 1934-ben történt lemészárlása, vagy még inkább az 1938. novemberi zsidóellenes pogrom –, hiszen a Birodalom törvényességének szerkezetét és hagyományait, bármilyen támadás is érte azokat, még nem sikerült teljesen aláásni. A valaha létezett Lengyelország területén eluralkodó módszeres és korlátlan erőszak és annak méretei eddig példa nélkül álltak a Birodalomban. Még a legkegyetlenebb szigorral rendelkező törvények se számítottak semmit. A rendőrség minden tekintetben szabad kezet kapott. Rendőrileg még a bekebelezett területeket is úgy kezelték, mintha már nem a Birodalomhoz tartoztak volna.¹⁵⁰⁰ Ami a meghódított területeken történt, az még mindig távol volt attól a nyílt és gátlástalan népirtástól, ami 1941 nyarán az oroszországi hadjárat során lezajlott. A népirtás jelei és nyomai viszont már felfedezhetők voltak benne, ám csak edzőpálya volt az elkövetkező időkre.

Hitler Rosenbergnek és Göbbelsnek tett megjegyzése szemlélteti, hogy a lengyelekről szerzett személyes benyomásai miként szolgáltak önigazolásul a drasztikus módszerek szentesítéséhez. Ezt az álláspontját Himmler és Heydrich kétségkívül erősítette. Saját előítéleteit a nagy nyilvánosság előtt szellőztetve Göbbels is Hitler rögeszméit támasztotta alá. Október közepén Göbbels a Der ewige Jude (Az örök zsidó) című, hányingerkeltően antiszemita „dokumentumfilm” előkészületi munkáiról beszélt Hitlernek. Hitler nagy érdeklődéssel hallgatta. Mindaz, amit Göbbels Hitlernek mondott, talán az általa csak „gettófilmnek” nevezett munka első felvételei megtekintése után keletkezett érzéseire is utal. A náci iga alatt roskadozó, megalázott, eltiport zsidó megjelenése kezdett azokra a karikatúrákra hasonlítani, melyeket Göbbels propagandája terjesztett. „A megjelenítés részletei olyan borzalmasak és brutálisak, hogy az embernek a vér megfagy az ereiben”, jegyezte meg. „Az ember hátrahőköl ennyi durvaság (Roheit) láttán. A zsidóságot meg kell semmisíteni (vernichtet).”¹⁵⁰¹ Mintegy két héttel később Göbbels megmutatta Hitlernek a film szörnyű, rituális gyilkosságról szóló részletét, és beszámolt saját – már egyértelműen a népirtás felé mutató – benyomásairól, melyeket a łódzi gettó meglátogatása során szerzett: „Leírhatatlan. Ezek már nem is emberek. Állatok. Ezért ez nem is humanitárius, hanem sebészi feladat. Különben a zsidóbetegség egész Európát elpusztítja.”¹⁵⁰²

Göbbels, Himmler, Heydrich és a többi vezető náci a szó szoros értelmében a „Führer szellemében dolgozott”, akinek hatalma és tekintélye lehetővé tette saját fantazmagóriájuk megvalósítását. Ugyanez vonatkozott a megszállt területeken zajló faji kísérlet számtalan, jelentéktelenebb figurájára is. A tudósok – elsősorban a történészek – a keleten érvényesülő német hegemónia igazolgatásával tüntették ki magukat.¹⁵⁰³ A párt „faji szakértői” hozzáláttak, hogy megteremtsék a lengyelek alacsonyabbrendűségének „tudományos” alapjait.¹⁵⁰⁴ A tervezők seregestől özönlöttek kelet felé, s zabolátlan képzeletüket szabadjára engedve az etnikai áttelepítés és a társadalmi átalakítás megalomániás elképzeléseit dolgozták ki.¹⁵⁰⁵ Hitlernek nem is volt más teendője, mint törvényesíteni a barbarizmust. Serény kezekben nem volt hiány annak gyakorlati kivitelezésére.

A lengyelországi polgári közigazgatás vezetői ott álltak az első sorban. Forster Danzig–Nyugat-Poroszországban, Greiser a Warthegauban, Frank pedig a Főkormányzóságban mind olyan megbízható „régi harcosok” voltak, akiket Hitler személyesen szemelt ki erre a feladatra. Tudták, hogy mit várnak el tőlük. Rendszeres és pontos utasításokra nem is volt szükségük.

A Warthegau pontos illusztrációját adja annak, hogy „a Führer szellemében” végzett munkát – Hitler feltételezett kívánságainak és szándékainak megfelelően – miként lehet még radikálisabban értelmezni. Hitler poseni embere, a Reichsgau Wartheland (ahogy 1940 januárjától kezdve nevezték) főnöke Arthur Greiser volt. Greiser maga szintén a poseni körzetben született, és a Hitlerhez vezető útja is klasszikusnak számít. Hitlerhez hasonlóan a háború élménye meghatározó jelentőségű volt számára. Sikerült teljesen azonosulnia a frontkatona-mentalitással. A vereség és a hazai környezet elvesztése fájó sebet jelentett számára. A szabadcsapatoknál töltött szolgálatot követően nehéz helyzetbe került, azzal kereste a kenyerét, amivel csak tudta, beleértve azt is, hogy időnként hajókirándulásra vitte a látogatókat a danzigi öbölben.¹⁵⁰⁶ Nehéz anyagi helyzetéből fakadó elégedetlensége tovább sodorta a völkisch táborba, majd a náci pártba. 1929-ben éppen munkanélküli volt, amikor vonzódni kezdett – későbbi megfogalmazása szerint – „a nagy társadalmi kérdések megoldása” felé, ami gondolatmenetében kétséget kizáró módon egyet jelentetett a volt porosz körzetek etnikai problémáinak megoldásával. Meggyőződéssel vallotta, hogy „a pártpolitika zűrzavarában csak Hitler volt képes ennek a kérdésnek a megoldására”.¹⁵⁰⁷

Greiser elég okos és ambiciózus volt ahhoz, hogy a danzigi pártintrikák közepette Forster helyettesévé küzdj e fel magát, a Szabad Város szenátusának elnöke legyen, túlélje a pénzügyi korrupciós botrányokat, első házasságának viharos felbomlását és azt, hogy az 1920-as években maga is tagja volt a szabadkőműves páholynak. Greiser talpon maradása nem csekély mértékben annak köszönhető, hogy jó kapcsolatokat ápolt Himmlerrel. Kész volt mindenre annak érdekében is, hogy Hitler kegyeit elnyerje. „Ezekért a kegyekért”, állapítja meg Carl Burckhardt „semmi se volt drága. Hitler kívánsága többet jelentett számára minden parancsnál.”¹⁵⁰⁸ Mikor Hitler a Warthegau birodalmi kormányzójává és gauleiterévé nevezte ki, egyik kortársa szerint, „Greiser hálája nem ismert határokat”.¹⁵⁰⁹ Egyetlen alkalmat se mulasztott el annak hangsúlyozására, hogy „ő a Führer kedvence”, és közeli kapcsolatok fűzik az SS birodalmi vezetőjéhez is.¹⁵¹⁰ Szent feladatának tekintette, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa a Führer Warthegau elnémetesítéséről szóló „heroikus látomását” és azt az „új rend” „mintakörzetévé” változtassa. Ehhez meg is kapott minden felhatalmazást.

Az „Ostmark” és a Szudétaföld mintáját követve a bekebelezett körzetekben az államfői tisztség és a pártvezér szerepének egy kézben történő összpontosulása még nagyobb befolyást biztosított a párt számára, mint a „Régi Birodalom” területén.¹⁵¹¹ Greiser minden nehézséget és korlátot egyszerűen azzal lépett át, hogy „a Führertől személyesen kapott különleges teljhatalomra” hivatkozott, mely – állítása szerint – a Birodalom más körzeteiben szokásosnál nagyobb hatáskört biztosított számára.¹⁵¹²

Greiser megkövetelte beosztottaitól, hogy „brutálisak, kíméletlenek és kemények” legyenek az „etnikai harcban”.¹⁵¹³ A brutalitás brutalitást szült, és mindennapi normává vált. A kímélet tilos volt. A Warthegauban uralkodó légkört jól meg lehet ítélni a poseni körzet egyik területi rendőrsége (nem a rettegett biztonsági rendőrségről van szó!) vezetőjének utasítása alapján. A „polákokról” beszélve írásba adta, hogy „nem szeretné látni, ha ezekkel az elemekkel szemben bármelyik rendőre is elnéző magatartást tanúsítana”.¹⁵¹⁴ Három hónappal később ugyanez a rendőrfőnök még azt is hozzátette, hogy „a lengyel számunkra az ellenséget jelenti, és minden rendőrömtől elvárom, hogy ennek megfelelően is cselekedjen. A lengyeleknek érezniük kell, hogy nincs joguk magukat a kultúremberek szintjére helyezni.”¹⁵¹⁵ Ez az alapelv terjedt el és vált uralkodóvá a Warthegaut ellenőrzése alatt tartó, mintegy 25 000 főt számláló rendőrségnél és a 22 500 fős – többnyire a Birodalom területéről érkezett – köztisztviselői karnál.¹⁵¹⁶

A bekebelezett területeken folytatott politikával kapcsolatban Hitler álláspontját is jellemzőnek lehet tekinteni. Nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy nehéz feladataik ellátásához gauleitereinek megadja a „szükséges cselekvési szabadságot.” Hangsúlyozta, hogy „tíz év elteltével csupán azt követeli meg a gauleitereitől, hogy jelentsék neki: körzeteik németek, tiszta németek. Nem fog kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, hogy milyen módszerekkel változtatták németté a körzetüket, és számára teljesen közömbös, ha valaki a jövőben egyszer megállapítja, hogy ezek a módszerek nem voltak szépek (unschön), vagy jogilag megkérdőjelezhetőnek bizonyultak.”¹⁵¹⁷ E széles hatáskör elkerülhetetlen következményeként – bár állítólag ez Hitler szándékai ellenére alakult így – versengés alakult ki Greiser és legfőbb riválisa, Forster között, hogy melyikük jelentheti először a Führernek azt, hogy gauja teljesen germanizálódott.¹⁵¹⁸ Greiser és Forster egymástól eltérő módszerekkel törekedett ennek a célnak az elérésére. Míg Forster – Himmler legnagyobb bosszúságára – azon dolgozott, hogy körzetében a lehető legtöbb lengyelt felvegye a német etnikai lista (Deutsche Volksliste) harmadik csoportjába, amivel (bármikor visszavonható) német állampolgárságot biztosított a számukra, addig Greiser fanatikusan és könyörtelenül a teljes apartheid bevezetésére, a két népcsoport maximális elkülönítésére törekedett.¹⁵¹⁹ Míg Forster állandóan összeütközésbe került Himmlerrel, addig Greiser teljes mellszélességgel támogatta az SS birodalmi vezetőjének politikáját, és a legszorosabban együttműködött az SS és a biztonsági rendőrség legnagyobb warthegaui főnökével, Wilhelm Koppéval.

A leigázott emberek számára a Warthegau olyan, leírhatatlan kínokkal teli éveket jelentett, melyek legjobban megközelítették a keleti „új rendről” szóló látomást. A hatalmas méretű deportálások és áttelepítési programok, a lengyel kulturális befolyás könyörtelen kiirtása, a katolikus templomok tömeges bezárása, a papok letartóztatása és legyilkolása, a lengyelek elűzése otthonaikból, a többséget alkotó lengyel lakossággal szemben érvényesülő, szinte hihetetlen méreteket öltő – és az azonnali kivégzés veszélyével párosuló – diszkrimináció Greiser és Koppe égisze alatt zajlottak, s ehhez Hitler legcsekélyebb közreműködésére se volt szükség. Nagyon lényeges, hogy ugyanennek a párosnak az a kegyetlen és megszállott törekvése, mellyel a gondjaira bízott gauban meg akart szabadulni a páriák páriáitól – a Warthegauban élő zsidó kisebbségtől –, fontos elemet jelentett abban a láncolatban, mely 1941 végén majd elvezet a „végső megoldáshoz”.¹⁵²⁰

Az a gyors rögtönzés, mellyel a volt Lengyelországot földrajzilag megosztották, és közigazgatási szerkezetét kialakították, a pártvezéreknek biztosított szabad kéz, a rendőrség széles körű autonómiája, valamint a törvényes korlátok teljes hiánya korlátok nélküli hatalmat teremtett a „vadkeleten”. Ahol viszont a megszálló hatóságok között helyi jellegű konfliktusok alakultak ki, mint például a Főkormányzóság területén, ott a hatalom túlnyomórészt a Himmler és Heydrich által támogatott legmagasabb SS és rendőri vezető képviselte biztonsági rendőrség kezébe került. Himmler „Fekete Rendje” a németség konszolidálásáért felelős birodalmi megbízott hatáskörével gyarapodott birodalmi vezető (akinek Hitler adta az utasítást a Kelet „megtisztítására”) fennhatósága alatt saját urává vált a megszállt területeken. A háború és a megszállás eredményezte korlátlan hatalom technikáját, és a volt Lengyelország területén gyorsan elsajátított barbarizmus tudományát 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadásakor azonnal bevetették és hasznosították.

III.

A háború kezdete a Birodalmon belül szintén rendkívül fontos lépést jelentett a modern barbarizmus felé vezető lejtőn. Hitler most már itt is felhatalmazást adott a tömeggyilkosságokra.

A megszállt Lengyelországban elkövetett gyilkosságokkal párhuzamosan az események visszafordíthatatlanul haladtak a népirtás felé. A mentálisan sérültek és a gyógyíthatatlan betegek legyilkolását célul kitűző, burkolt formában eutanáziaakciónak nevezett, és 1939 őszén beindított program átjárót jelentett egy méreteiben még hatalmasabb megsemmisítési programhoz. Hitler gondolatmenetében, az európai zsidóság megsemmisítésének tervéhez hasonlóan, ez is nyilvánvalóan a háborúhoz kapcsolódott, mely meggyőződése szerint, ideológiai „küldetésének” beteljesülését jelenti.

Valamikor október folyamán Hitler az egyik titkárnőjével saját fejléces levélpapírjára legépeltetett egy 1939. szeptember 1-jére, a háború kezdetének napjára visszadátumozott, egyetlen mondatból álló szöveget: „Bouhler birodalmi vezető (Reichsleiter) és Dr. Brandt feladata, hogy kiszélesítsék meghatározott orvosok jogkörét, hogy hozzásegíthessék a kegyes halálhoz azokat a betegeket, akiket gondos vizsgálat eredményeként gyógyíthatatlannak találnak.” Ezután fogta a tollát, s aláírta ezt a tömör, minden lehetőséget nyitva hagyó halálos ítéletet.¹⁵²¹

Hitler szóbeli jóváhagyásával ekkor már javában zajlott az elmebetegek meggyilkolása. Stílusához nem illett, és ösztönei is az ellen szóltak, hogy írásba öntse a gyilkos parancsokat. Amiért ezúttal és egyetlen alkalommal ezt megtette, annak az volt az oka, hogy egy olyan országban, ahol a törvény betűi papíron még érvényben voltak, bizonyos nehézségekbe ütköztek azok, akik – nyilvánvalóan minden hivatalos felhatalmazás nélkül – titokban már egy olyan szervezetet építgettek, ahol élhettek a gyilkosságokat szentesítő felhatalmazásukkal.¹⁵²² Természetesen Hitler írásbeli engedélyéről így is csak a lehető legkevesebben tudtak. Még Franz Gürtner birodalmi igazságügyi miniszternek is csak tíz hónappal később, 1940. augusztus 27-én mutatták meg az eredeti dokumentum másolatát, amikor a kiszivárgó törvénytelenségek miatt szembesülnie kellett a bírálattal.¹⁵²³

A történteknek valóban nem volt semmi jogi alapja. Hitler határozottan elutasított mindenfajta „eutanáziatörvényt”, nem akarta nehézkes bürokráciával és különböző jogi korlátozásokkal bonyolítani az ügyeket.¹⁵²⁴ Hitler felhatalmazása még az akkori jogelmélet szerint se számított hivatalos Führer-rendeletnek, ezért nem is lehetett jogszabálynak tekinteni.¹⁵²⁵ Egy Führertől származó parancs, bármilyen is volt a jogi státusza, kötelező erejűnek számított.¹⁵²⁶ Ez vonatkozott különben a birodalmi igazságügyi miniszterre, Gürtnerre is. Amikor saját szemeivel is meggyőződött arról, hogy az elmebetegek legyilkolása mögött Hitler áll, és nem holmi kisebb pártemberek jogosulatlan kezdeményezéséről van szó, akkor felhagyott a kísérletezéssel, hogy jogi alapon próbálja megakadályozni vagy szabályozni a gyilkosságokat.¹⁵²⁷ A bátor körzeti bíró, Lothar Kreyssig őszinte tiltakozó levelet írt neki az akció durva törvénytelenségével kapcsolatban, s még amikor megmutatták neki Hitler meghatalmazását, akkor is felháborodottan kijelentette, hogy még a pozitivista jogelmélet alapján se lehet a rosszat jónak minősíteni, mire Gürtner egyszerűen csak azt válaszolta, hogy „ha nem ismeri el jogforrásként és jogalapként a Führer akaratát, akkor nem maradhat bíró.” Nem sokkal később Kreyssig beadta nyugdíjazási kérelmét.¹⁵²⁸

A Gürtner és Kreyssig közötti vita is mutatja, hogy a „führeri hatalom” elfogadása mennyire aláásta a törvényesség alapjait. A Hitler által 1939 októberében írásban jóváhagyott eutanáziaakció megszületése mindezeken túl klasszikus példáját jelenti annak, hogy a „Führer szellemében dolgozni” ideológiai célkitűzést miként lehet a gyakorlatba átültetni.

Hitler nélkülözhetetlen volt ebben a folyamatban. Az 1920-as évekből származó és ismertté tett, eutanáziával kapcsolatos véleménye 1933 után bátorításul szolgált azok – főként a korántsem csupán a fanatikus nácikat tömörítő Nemzetiszocialista Orvosszövetség tagjai – számára, akik az általuk a társadalomra nézve „terhet” jelentő személyek (Ballastexistenzen) „problémájának” megoldásán fáradoztak.¹⁵²⁹

„Az életre méltatlan életek megsemmisítésének” („Vernichtung lebensunwerten Lebens”) kérdése az 1920-as években széles körű vitát váltott ki azt követően, hogy Karl Binding jogászprofesszor és Dr. Alfred Hoche pszichiáter – egyikük se volt nemzetiszocialista – tanulmányt tettek közzé, melyben követelik, hogy a rokonok kívánságára, vagy egy – az adott esetet alaposan megvizsgáló – két orvosból és két jogászból álló bizottság kérésére végezzenek a gyógyíthatatlan betegekkel és az elmebetegekkel. Ennek szükségességét többek közt azzal indokolták – amit később a nácik is hangoztattak –, hogy a különben „produktív” célokra is költhető pénzt ne fordítsák azok gondozására, akik arra vannak ítélve, hogy életfogytig csak terhet jelentsenek a társadalom számára.¹⁵³⁰

A weimari időszakban az orvosok túlnyomó többsége elutasította az eutanázia gondolatát. A pszichiáterek is csatlakoztak hozzájuk még akkor is, ha egyre erőteljesebbé váltak azok a hangok, melyek azt sugallták, hogy az „idiótákra” költött pénzt hasznosabb célokra is fel lehet használni. Amikor a pszichiátriában a szakmai feltételek megromlottak, a pszichiáterek társadalmi megbecsülése is erőteljesen lecsökkent – gyakran csupán másodosztályú orvosoknak tekintették őket –, és amikor az 1930-as évek elején a költségvetési megszorítások miatt az elmegyógyintézetekben uralkodó állapotok is drasztikusan megromlottak, akkor az elmebetegek intézményes támogatására fordított összegek csökkentésére irányuló radikális javaslatok is teret nyertek. Azt viszont általában belátták, hogy a közhangulat még nem kedvez az ilyen változásoknak.

Hitler hatalomátvétele megváltoztatta a légkört, és újabb lehetőségeket nyitott az orvosi szakmában. Néhány vezető pszichiáter több mint készséggel ki is használta ezeket. Hitler feltételezett szándékai vezérfonalat jelentettek vállalkozásaikhoz még akkor is, ha az idő még mindig nem érett meg arra, hogy bevezessék az általuk üdvösnek tartott programot. Ami a legfontosabb, 1938–39-ben Hitler döntő szerepet játszott, amikor minden olyan lépést jóváhagyott, mely 1939 őszétől kezdődően széles körű eutanáziaprogramban teljesedett ki. Jóváhagyása és az általa megtestesített ideológia nélkül nyilvánvalóan nem került volna sor semmiféle eutanáziaakcióra.

Az elmebetegek elpusztításához vezető mentalitás viszont nem Hitler találmánya volt. Szilárdan megvetett alapokra épülve, különösen a gazdasági világválság idején végbement katasztrofális költségvetési megszorítások után, a diktatúra kialakulása tette lehetővé az orvosi és pszichiátriai pálya művelői számára, hogy 1933-at követően addig elképzelhetetlen dolgokra is gondoljanak. A kisebbség véleménye, melyet még egy hanyatló demokrácia is korlátok között tudott tartani, most uralkodóvá kezdett válni. A folyamat egyre erősödött. 1939-re az elmegyógyintézetekben dolgozó orvosok és nővérek már tisztában voltak azzal, hogy mit várnak el tőlük. Ugyanez volt a helyzet az egészségügyi hivatalos apparátussal is, mely szorgosan olajozta a gyilkoló gépezet kerekeit.¹⁵³¹ Ekkor már a közvélemény se alakult kedvezőtlenül, bár számosan voltak, akik erőteljesen ellenezték az eutanáziát, különösen azok, akik szorosan kötődtek az egyházakhoz. Mások pártfogolták a gondolatot – úgy tűnik, különösképpen az elmebeteg és nyomorék gyerekek esetében –, vagy legalábbis passzívan készek voltak ezt a gyakorlatot elfogadni.¹⁵³²

Végül, de nem utolsósorban, egy bizonyos ponton, mely egybeesik a háború kitörésének időpontjával, végre lehetett hajtani egy olyan titkos, tömeggyilkosságra irányuló programot, mely elképzelhetetlen lett volna a törvényesség egyre előrehaladottabb felmorzsolódása és a hivatalos kormányzati struktúrák felbomlása nélkül, ami 1933-ban vette kezdetét.

Hitler a Mein Kampfban határozottan kifejtette, hogy miként kell bánni a gyógyíthatatlan betegekkel, amikor a sterilizálásukat szorgalmazta. Javaslatait egy olyan szövegkörnyezetben fogalmazta meg, melyben dühödten követeli a szexuális úton terjedő betegségek kiirtását a társadalomból. Nem akart félmegoldásokat. „Az csupán félmegoldás”, írta, „ha hagyjuk, hogy a gyógyíthatatlan betegek folyamatosan mérgezzék az egészségeseket… Az a követelmény, hogy a fogyatékos embereket meggátoljuk ugyanolyan fogyatékos utódok létrehozásában, a legjózanabb ész követelménye… Ha szükségesnek mutatkozik, akkor a gyógyíthatatlan betegek könyörtelenül el lesznek különítve, ami barbár intézkedés az érintett szerencsétlenek szempontjából, de áldást jelent egészséges embertársaik és azok utódai számára.”¹⁵³³

Hitler, a rá jellemző módon, amikor az 1929-es nürnbergi pártnapon arról beszélt, hogy a társadalomban miként kell kezelni a leggyengébbeket, akkor az orvostársadalom fajnemesítési lobbijának és másoknak gazdasági érvei kisebb súllyal estek a latba, mint a „fajhigiénia” és „népi erő (Volkskraft), valamint népiségünk (unseres Volkstums) megteremtésének” kérdése.¹⁵³⁴ „Ha Németországban évente egymillió gyerek születne”, jelentette ki, „és a 700–800 000 leggyengébbtől megszabadulnánk (beseitingen), akkor ennek eredményeképpen talán még erősebbek lennénk.”¹⁵³⁵ Ez tulajdonképpen szociál-darwinista ideológiával igazolni kívánt és tömeggyilkosságok útján megvalósuló faji mesterkedést jelent, melynek semmi köze a hagyományos értelemben vett eutanáziához, melynek során valaki önként válik meg ilyen módon a gyógyíthatatlan betegségétől.

A háború utáni bírósági tárgyalásán orvosa, Karl Brandt vallomása szerint Hitler legalább 1933-tól kezdődően híve volt az erőszakos eutanáziának.¹⁵³⁶ Később Lammers is felidézte, hogy Hitler már 1933-ban, a „sterilizációs törvény”¹⁵³⁷ tárgyalásakor is az elmebetegek megsemmisítésén töprengett. 1933-ban viszont a német közvélemény még egyáltalán nem volt felkészítve erre a drasztikus lépésre. A náci rezsim még nem gondolhatott egy olyan ellentmondásos intézkedés bevezetésére, mint a gyógyíthatatlan betegek „kötelező eutanáziája”, hiszen ezt ha más nem, a katolikus egyház mindenképpen elítélte volna.

Az elképzelés nem merült feledésbe. 1933-ban a nemzetiszocialista büntetőtörvényekről írt terjedelmes értekezésében Hanns Kerrl porosz igazságügyi miniszter nem tartotta bűncselekménynek a két orvos által igazoltnak tartott esetben elvégzett önkéntes eutanáziát. Kerrl azt is kijelenti, hogy nem lenne jogsértő, ha az állam „törvényesen elrendelné, hogy a hivatalos szervek elvegyék a gyógyíthatatlan elmebetegek életét”.¹⁵³⁸ A katolikus egyház vezetése (bár csupán egy nyilvánosságra nem hozott memorandum erejéig), előre megjósolhatóan, ellenségesen viszonyult a kérdéshez.¹⁵³⁹ Úgy tűnt, hogy 1935-ben Gürtnernek a büntetőtörvénykönyv felülvizsgálatára alakult bizottság tevékenységéről szóló és nyilvánosságra hozott jelentése – Kerrl értelmezésével homlokegyenest ellentétben – határozottan kizárja az elmebetegek megsemmisítésének mindenfajta törvényesítését.¹⁵⁴⁰ Hitler álláspontját a Birodalmi Orvosszövetség vezetőjének (a zsidóellenes Vértörvény szorgalmazásában kulcsfontosságú szerepet játszó), Gerhard Wagnernek 1935-ben adott válasza tükrözi. Wagner nyilvánvalóan radikális intézkedéseket követelt „az életre méltatlanok életének elvétele” érdekében. A jelentések szerint Hitler közölte vele, hogy „háború esetén felkarolja és rendezi az eutanázia kérdését”. „Véleménye szerint egy ilyen problémát simábban és könnyebben meg lehet oldani háború esetén”, és az egyházak várható ellenállása se esik akkora súllyal a latba, mint békeidőben. Ezért, szándékai szerint, „háború kitörése esetén radikálisan meg akarta oldani az elmegyógyintézetek problémáját”.¹⁵⁴¹

Az elkövetkező három év során Hitler vajmi keveset foglalkozott az eutanázia kérdésével. Mások annál aktívabbnak bizonyultak. Nyilvánvalóan Hitler (szándékait tükröző) megjegyzéseitől bátorítva, az eutanáziaprogram bevezetésére a rezsim által tervezett, háború idején adódó kedvező lehetőség kihasználása érdekében Wagner, a Birodalmi Orvosszövetség vezetője felvetette a kérdést, hogy miként lehetne a lakosságot egy ilyen akcióra felkészíteni. Különböző számításokat hoztak nyilvánosságra az elmebetegek és az örökletes betegségben szenvedők ellátásának költségeiről, s azt a benyomást erősítették, hogy mennyi mindent lehetne csinálni azoknak a hatalmas anyagi eszközöknek a segítségével, melyeket most a „haszontalan életekre fecsérelnek el”. Filmfelvételeket készítettek az elmegyógyintézetekben, hogy minél jobban elborzasszák a német közvéleményt, s meg tudják a nagyközönséget győzni arról, hogy a filmekben a társadalom söpredékeként bemutatottakat az egész társadalom érdekében meg kell semmisíteni.¹⁵⁴² A Nemzetiszocialista Faji és Politikai Hivatal (NS-Rasse und Politisches Amt) 1935 és 1937 között öt ilyen típusú némafilmet gyártatott le.¹⁵⁴³ Az egyik ezek közül, az 1936-ban forgatott Erbkrank (örökletesen beteg), annyira tetszett Hitlernek, hogy hangos változatban még a folytatását is megrendelte, s ezt az Opfer der Vergangenheit (A múlt áldozatai) címet viselő filmet 1937-ben minden német filmszínházban bemutatták.¹⁵⁴⁴

1936-tól kezdődően az egyházakat arra kényszerítették, hogy az általuk működtetett szanatóriumokból a betegeket állami felügyelet alatt álló elmegyógyintézetekbe szállítsák át.¹⁵⁴⁵ Ahogy ezek egyre zsúfoltabbá váltak, úgy csökkent költségvetési támogatásuk, a személyzet pedig egyre alacsonyabb színvonalon dolgozott.¹⁵⁴⁶ Az SS sajtóorgánumában, a Das Schwarze Korps című lapban 1937-ben megjelent olvasói levél írója olyan törvény elfogadását követeli, mely szülői beleegyezés esetén lehetővé teszi a szellemileg visszamaradott gyerekek megsemmisítését.¹⁵⁴⁷ A levelet követő kommentár támogatja egy ilyen törvény megalkotását, mivel az segít helyreállítani a természet egyensúlyát. Azzal a szemlélettel, mely az ölést megtiltja, hirdeti a lap, szembe lehet állítani azt a megállapítást, hogy százszor kevesebb jogalap van arra, hogy a természet törvényeivel dacolva életben tartsanak olyanokat, akik „nem az életre születtek”.¹⁵⁴⁸ A gyermekeutanázia-programnak ezek a vélemények voltak az előfutárai. Az elmegyógyintézetekben elkövetendő gyilkosságok a levegőben lógtak. Már csak idő és alkalom kérdése volt, hogy ezekre mikor fog sor kerülni.

Közben a Führer NSDAP-Kancelláriája, mely 1939-től kezdődően az eutanáziaakció gazdája volt, mindent megtett annak érdekében, hogy a Harmadik Birodalom politikai dzsungelében hatalmi bázisát szélesítse. Hangzatos neve ellenére a Führer Kancelláriájának kevés tényleges hatalma volt. Hitler 1934 végén állította fel ezt a hivatalt, hogy a párttagok hozzá mint a NSDAP vezetőjéhez intézett leveleivel foglalkozzon. Hivatalosan az volt a rendeltetése, hogy olyan intézmény legyen, mely a Führen közvetlen kapcsolatban tartja a népet foglalkoztató kérdésekkel.¹⁵⁴⁹ A levelek túlnyomó többsége, mint ahogy Hitler is világosan megmondta, apró sérelmeket tartalmazó, és a párttagok közötti kisebb torzsalkodásokkal foglalkozó egyszerű panaszlevél volt. 1933 után viszont hatalmas mennyiségű – a 30-as évek végére évente egymillió – levél érkezett a Führer címére.¹⁵⁵⁰ A látszat fenntartása érdekében, hogy a Führer foglalkozik népének gondjaival, számos levéllel valóban foglalkozni kellett.

Hitler a Führer Kancelláriája élére a tipikus bürokrata, de rendkívül lojális és tisztelettudó Philipp Bouhlert nevezte ki, aki 1933 óta tagja volt a párt birodalmi vezetésének (Reichsleitung). A szívós, kitartó és lelkiismeretes Bouhler 1925 után komoly részt vállalt a párt adminisztratív szervezetének kialakításában.¹⁵⁵¹ A fekete szarukeretes szemüveget viselő, hátrafésült hajú, bagolyra emlékeztető külsejű Bouhler kinevezésekor töltötte be harmincötödik életévét. Halk szavú, udvarias stílusa szokatlannak számított a náci vezetésben. A színfalak mögött meghúzódó, csendes ember volt, aki más időben és más helyen nyugodtan lehetett volna egy vállalat titkárságának a vezetője is. Bouhler az első háború vége tájékán komoly lábsérülést szenvedett, mely járáshibát – talán pszichológiai sérülést is – eredményezett, s mindez meggátolta abban, hogy apja példáját követve katonatisztként csináljon karriert. Rendkívül törekvőnek és ambiciózusnak bizonyult.¹⁵⁵² Befelé forduló modorossága ellenére ideológiai fanatikus volt. Közvetlen kapcsolatát Hitlerrel, Hitler utasításainak homályosságát, valamint a hivatalához kerülő ügyek nyújtotta alkalmakat kihasználva abba a helyzetbe került, hogy apró lépésekkel kialakíthatta saját kis birodalmát. Mikor a Führer Kancelláriája 1936-ban közelebb költözött a Birodalmi Kancelláriához, akkor szervezetileg már hat osztályból állt, s eredetileg huszonhat főből álló munkatársi gárdája 1942-re megötszöröződött.¹⁵⁵³ A Kancellária osztályai közül Bouhler helyettesének, Viktor Bracknak a vezetése alatt álló II. osztály (Amt) (1939-től főosztály – Hauptamt) volt a legfontosabb. Az osztály rendkívül széles és heterogén tevékenységi körrel rendelkezett. A Hans Hefelmann vezetése alatt álló „II b” részleg volt felelős például a Birodalmi Belügyminisztériumhoz érkező beadványok kezeléséért, beleértve a minisztérium egészségügyi részlegének hatáskörébe tartozó, rendkívül érzékeny kérdéseket is.¹⁵⁵⁴ A Bouhlernél öt évvel fiatalabb Brack még főnökénél is törekvőbb volt. A klasszikus náci indíttatású Brack völkisch nevelést kapott, belépett a szabadcsapatokba, rész vett a sörpuccsban, a Müncheni Műszaki Főiskolán agrárközgazdaságtant tanult, részt vett a diákmozgalmakban, és 1929-ben, huszonöt éves korában, a náci pártba és az SS-be is belépett. Apja Himmler feleségének orvosa volt. Egy időben Brack maga is Himmler gépkocsivezetőjeként dolgozott.¹⁵⁵⁵ Ideológiailag a követelményeknek megfelelő hullámhosszon mozgott, és kínálkozó alkalom esetén kész volt bármilyen lehetőséget megragadni.

Erre 1939. első hónapjaiban került sor. Ez idő tájt a Lipcse melletti Pomssenből egy súlyos nyomorékként – vakon, bal kar nélkül és eltorzult lábbal – született gyermek apja beadványt küldött Hitlernek, melyben kérte, hogy kegyes halállal vessenek véget a gyermek szenvedéseinek. A beadvány megérkezett a Führer Kancelláriájához, Hefelmann hivatalába.¹⁵⁵⁶ Hefelmann-nak eszébe se jutott, hogy az ügybe bevonja a Birodalmi Belügy- vagy Igazságügyi Minisztériumot. Úgy gondolta, hogy a levelet egyenesen Hitlerhez kell vinnie, s meg kell tudnia, hogy a Führer véleménye szerint miként kell kezelni ezeket a kérdéseket.¹⁵⁵⁷ Ez minden valószínűség szerint 1939 májusában vagy júniusában történhetett. Hitler azzal küldte el orvosát, Karl Brandtot a Lipcsei Egyetem Gyermekklinikájára, hogy ott konzultáljon a gyermek orvosaival, s egyben fel is hatalmazta, hogy ha a helyzet megfelel az apa által leírtaknak, akkor az ő nevében adja meg az engedélyt az eutanázia végrehajtására.¹⁵⁵⁸ 1939. július vége környékén ez meg is történt. Az orvos visszatérése után Hitler szóban felhatalmazta Brandtot és Bouhlert is, hogy hasonló ügyek felmerülése esetén ugyanebben a szellemben járjanak el. (A pomsseni gyermek esete nyilvánvalóan nem számított egyedülállónak abban az időben.)¹⁵⁵⁹ Hogy Hitler ezt a döntését saját meggondolásaiból kiindulva, esetleg Brandt vagy az ambiciózus Bouhler javaslatára hozta meg, az nem ismeretes. Mindenesetre 1939 februárja és májusa között Hefelmann, Bouhler utasítására egy sor tárgyalást folytatott az eutanázia gondolatával rokonszenvező orvosokkal, és a „Súlyos örökletes és születési rendellenességekkel világra jött gyerekek tudományos nyilvántartásba vételének birodalmi bizottsága” („Reichsausschuss zur wissenschaftlichen Erfassung erbund anlagebedingter schwerer Leiden”) fedőnéven egy szervezetet hozott létre. Ennek égisze alatt a becslések szerint mintegy 5–8000 gyereket öltek meg barbiturtartalmú altatószer felhasználásával.¹⁵⁶⁰

Júliusban Hitler közölte Lammersszel, Bormann-nal és Dr. Leonardo Contival (akit nemrégiben neveztek ki birodalmi egészségügyi vezetőnek és egészségügyi államtitkárnak a Belügyminisztériumba), hogy pártfogolja a súlyos elmebetegségben szenvedő betegek kegyes halálba történő átsegítését. Megjegyezte, hogy háború esetén így nagyobb hasznát lehet venni a kórházaknak, orvosoknak és ápolónőknek. Contit bízta meg, hogy tanulmányozza egy ilyen program megvalósításának a lehetőségeit.¹⁵⁶¹ A háború ekkor már küszöbön állt. Hitler e megjegyzése is az bizonyítja, hogy az „eutanáziaprogramot” továbbra is a háborúval összefüggésben vizsgálta. Ekkorra már minden bizonnyal megkapta azt az értékelő jelentést is, melyet Brack megbízására Dr. Joseph Mayer, a Paderborn Egyetem morálteológiai professzora készített el. Hitler kellemetlenül érezte magát az egyházaknak az „eutanáziaprogram” bevezetése után várható reakciója miatt. Úgy vélte, hogy mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházak ezt határozottan ellenezni fogják. Mayert, aki 1927-ben egy értekezést publikált, melyben az elmebetegek törvényes sterilizációját szorgalmazta, most azzal bízták meg, hogy mérje fel a katolikus egyház várható reakcióját. Az ő álláspontja az volt, hogy az államnak joga van megfosztani az élettől az elmebetegeket. Bár ez ellentétben állt a hagyományos katolikus tanításokkal, Mayer mégis azt a benyomás keltette, hogy nem kell számítani az egyházak egységes ellenállására. További diszkrét véleményfelmérés után Hitler is nyilvánvalóan ezt a következtetést vonta le.¹⁵⁶² Úgy tűnt, hogy a legnagyobb belső ellenállást jelentő akadályt sikerült leküzdeni. A program tehát folytatódhatott tovább.

Készen állt a szervezet, melyet azért hoztak létre, hogy a gyermekeutanáziával foglalkozzon. Közvetett úton Brack is értesült arról, hogy a júliusi értekezleten Hitler milyen instrukciókkal látta el Contit.¹⁵⁶³ Felismerte a kínálkozó lehetőséget, és tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, ha nem akarja elveszíteni az ellenőrzést Conti és a Birodalmi Belügyminisztérium fölött, ezért Hefelmann-nal gyorsan készíttetett egy statisztikai felmérést az elmegyógyintézetekről, s elvitte Bouhlernek. A Führer Kancelláriája vezetőjének nem került különösebb erőfeszítésébe rávenni Hitlert, hogy hosszabbítsa meg a korábban általa neki és Brandtnak adott felhatalmazást, melynek birtokában tovább foglalkozhattak a gyermekeutanázia kérdésével. 1939 szeptemberében Hitler közölte Bouhlerrel, hogy megköveteli a legnagyobb titkosságot, és azt akarja, hogy „a problémát minden bürokrácia nélkül oldják meg”. A Birodalmi Belügyminisztériumot, amíg lehetséges, ki kell hagyni a dologból.¹⁵⁶⁴

Nem sokkal ezután igen sok orvost hívtak össze a Birodalmi Kancelláriára, hogy egy értekezlet során megtudakolják véleményüket egy ilyen elgondolásról. A résztvevők túlnyomó többsége egyetértett egy ilyen tervvel, és kész volt az együttműködésre. Megítélésük szerint a programra mintegy 60 000 beteg alkalmas.¹⁵⁶⁵ Ez a szám egyben arra is utalt, hogy a titkosság megőrzése komoly problémákat fog jelenteni. Ismét szükség volt fedőszervek létrehozására. Hármat alakítottak ki: az elsőt az elmegyógyintézetekhez intézett kérdőívek kiküldésére (az Elmegyógyintézetek Birodalmi Szövetsége); a másodikat a személyi és pénzügyek kezelésére (az Elmegyógyintézetek Közösségi Alapítványa), a harmadikat pedig a szállítás megszervezésére (Közösségi Betegszállítás). Mindhárom szervezet Brack irányítása alatt működött egy minden feltűnéstől mentes villában Berlin-Charlottenburgban, a Tiergartenstrasse 4. szám alatt, melyről az egész eutanáziaakció a T4 fedőnevet kapta. Bouhleren, Brandton és Brackon kívül még 114 fő dolgozott ezekben a szervezetekben.¹⁵⁶⁶

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen szervezet létrehozására és egy ilyen hátborzongató feladat végrehajtására már több kellett egy egyszerű szóbeli meghatalmazásnál, mely mindeddig elegendő volt a gyermekeutanáziához. Néhány héttel később ez az engedély, Hitler szinte hevenyészve papírra vetett sorai formájában (mint ahogy már említettük), szeptember 1-jére visszadátumozva meg is érkezett. Ez a hivatalos formát nélkülöző meghatalmazás, és az a mód, ahogy a Führer Kancelláriája még arra se érdemesítette a minisztériumokat, hogy tájékoztassa őket egy olyan kérdésről, mely minden törvényes alap nélkül tízezrek halálát eredményező programot indított be, világosan mutatja, hogy a kormányzat belső szerkezete mennyire eltorzult, és mennyire föléjük nőttek azok a végrehajtó szervek és ügynökségek, melyek tevékenységüket a Führer általuk vélt akarata végrehajtásának szentelték. A kalandfilmekbe illő titkosság – néhány vezető, Brackot is beleértve, álnéven működött – is világosan mutatja az egész vállalkozás törvénytelenségét.¹⁵⁶⁷ A rezsim belépett az egyértelmű bűnözés szférájába.

Az elmegyógyintézetek személyzete maga válogatta ki a betegeket az eutanáziaakcióra. Bármilyen is volt a motivációjuk, ők szintén „a Führer szellemében dolgoztak”. Az érintett betegek nevét piros kereszttel jelölték meg. Akiket életben akartak tartani, azok neve elé egy kék vonást tettek.¹⁵⁶⁸ A gyilkosságokat, túlnyomórészt szén-monoxid-gáz segítségével, minden kényszer nélkül, orvosok hajtották végre az erre kijelölt elmegyógyintézetekben, melyek közül a leghírhedtebbek a Grafeneckben, Hadamarban, Bernburgban, Brandenburgban, Hartheimben és Sonnensteinben lévő intézmények voltak.¹⁵⁶⁹

A T4-es akcióval egyidejűleg Pomeránia új lehetőségektől felvillanyozott gauleitere, Franz Schwede-Coburg, az SS-szel szorosan együttműködve megtisztította Stralsund, Swinemünde és Stettin tengerpart menti városok elmegyógyintézeteit, hogy helyet csináljon a baltikumi német nemzetiségűek (és Stralsundban néhány SS-laktanya) számára. A betegeket a Danzigtól nem messze lévő Neustadtba szállították, ahol SS-kivégzőosztagok végeztek velük. Erich Koch gauleiter is gyorsan követte a példát, s megszervezte, hogy még fizessék is a kelet-poroszországi gaujában lévő betegek „evakuálásának” költségeit, akiket a poseni birodalmi körzet gauleitere, Arthur Greiser által frissen rendőrfőnökké kinevezett Wilhelm Koppe SS-különítménye semmisített meg. Ez volt az úgynevezett Sonderkommando Lange, melyet Greiser a mobil elgázosító autó prototípusának alkalmazásával saját gaujában is bevetett a bekebelezett lengyel területeken lévő elmebetegek megsemmisítésére. 1940 közepére ezek a regionális akciók mintegy 10 000 áldozatot követeltek.¹⁵⁷⁰

Mikor a T4-es akciót 1941 augusztusában leállították – ugyanolyan titokban, mint ahogy beindították –, a megsemmisített betegek száma meghaladta azt, amit az orvosok célul kitűztek. Az említett időpontig a T4-es akció keretén belül mintegy 70–90 000 beteg esett áldozatul Hitler „eutanáziaprogramjának”.¹⁵⁷¹ Mivel a gyilkosságok nem korlátozódtak csupán a T4-es akció kereteire, és az akció 1941-es leállításával sem értek véget, a nácizmus elmebetegek megsemmisítésére irányuló törekvése következtében áldozatul esett betegek száma közel járhat az említett szám kétszereséhez.¹⁵⁷²

IV.

Létezett-e egyáltalán szándék és akarat arra, hogy véget vessenek a civilizáció már előrehaladott felbomlásának és modern barbarizmusba süllyedésének, melynek folyamata a háború kezdete óta oly gyorsan haladt előre? És ha volt is ilyen akarat, lehetett egyáltalán eredményt elérni ezen a téren?

Hitler rezsimen belüli korlátlan hatalmát és megkérdőjelezhetetlen helyzetét figyelembe véve jelentős változást ekkor, 1939 őszén már csak elmozdításával, vagy egy ellene elkövetett, sikeres merénylettel lehetett volna elérni. Erre az alapvető igazságra végül a szudéta válság idején jöttek rá a fegyveres erőknél, a Külügyminisztériumban és más, hatalomhoz közel álló szerveknél magas tisztségeket betöltők közül azok, akik bizonytalan, puhatolózó lépéseket tettek a rezsim radikális ellenzéke felé. Ezek közül néhányan hosszú időn keresztül hajlamosak voltak arra, hogy Hitlert minden kritikán fölül állónak tekintsék, s a többiekkel, Himmlerrel, Heydrichhel és a Gestapóval azonos álláspontot foglaltak el. Ekkor már biztosak voltak abban, hogy a csúcson történő változás nélkül szó sem lehet semmiféle változásról. Ez a felismerés kezdte egymáshoz közelebb hozni és összekovácsolni az addig egymástól elszigetelt személyeket és csoportokat. A főnöke, a titokzatos Canaris támogatta Oster volt a mozgatórugója annak, hogy az előző nyáron kialakított és összekovácsolt kapcsolataira építve az Abwehr legyen az ellenzéki hálózat központja. Oster a legbizalmasabb munkatársát, a Hitlerrel kibékíthetetlen ellentétben álló Helmuth Groscurth alezredest összekötő tisztnek nevezte ki Halder vezérkari főnök mellé, a hadsereg Berlintől valamivel délebbre lévő zosseni főhadiszállására. Weizsäckernél elérte, hogy a Külügyminisztérium és a hadsereg főhadiszállása közötti összekötővé a rezsim egy másik esküdt ellenségét, Hasso von Etzdorf Rittmeister lovassági őrnagyot nevezze ki. A kezdeményezés minden valószínűség szerint Erich Kordttól, a minisztériumi titkárság vezetőjétől indult ki, aki Weizsäcker védnöksége alatt a Külügyminisztériumot továbbra is az ellenzéki kapcsolatok központjává akarta változtatni, s az ezzel az elképzeléssel rokonszenvezőket (köztük bátyját, Theót is) a külföldön működő nagykövetségek élére helyezte. Oster a saját stábjához is kinevezett egy olyan embert – a tehetséges és kitűnő kapcsolatokkal rendelkező ügyvédet, a Gürtner birodalmi igazságügyi miniszterrel hosszú éveken át szoros kapcsolatban álló és a hadsereg homoszexuális kapcsolatokkal vádolt főparancsnokának, Fritschnek tisztázásában jelentős szerepet játszó Hans Dohnanyit –, aki hivatalosan hírszerző tevékenységet folytatva jelentős szerepet játszott az ellenzéki kapcsolatok elmélyítésében. 1939 őszén, a Hitler ellenzéke számára gyászos hetekben, rendszeresen Dohnanyi vitte gépkocsijával Ostert Ludwig Beck volt vezérkari főnökhöz, akit a náci rezsim gyors bukását remélő ellenzéki csoportok gyakorlatilag legfőbb patrónusuknak tekintettek.¹⁵⁷³ A rezsim jelenlegi vagy egykori „szolgálóiból” gyakorlatilag kezdett valami kialakulni, ami egy konspirativ alapon működő ellenállási mozgalomra emlékeztetett.¹⁵⁷⁴ Most, hogy Németország háborút kezdeményezett, ezeknek a túlnyomórészt nemzeti-konzervatív, egyértelműen hazafias beállítottságú erőknek a számára az államfő elmozdításának problémája még sürgetőbbé vált.

1939 ősze kemény próbaidőt jelentett a nemzeti-konzervatív ellenállás számára. Végül aztán saját magukat ítélték bukásra. Először is a legsúlyosabb aggodalmat számukra nem a Lengyelországban elkövetett bestiális bűncselekmények jelentették (bár az ottani borzalmakról szóló részletes jelentések minden bizonnyal segítettek abban, hogy összekovácsolódjon egy olyan ellenállás, mely mind morális szempontból, mind a nemzetet ért szégyen miatt szükségét érezte annak, hogy a mindezen bűncselekményekért felelős Hitlert és pribékjeit eltávolítsa a hatalomból).¹⁵⁷⁵ Nem is az eutanáziaakció háborította fel őket. Hónapokon keresztül fogalmuk se volt az elmegyógyintézetekben zajló tömeggyilkosságokról. Mindenesetre semmi jelét se adták annak, hogy ez aggasztotta volna őket. A legfőbb probléma számukra, mint két évvel korábban is, az volt, hogy Hitler katasztrófába vezeti Németországot, amikor háborút kezdeményez a nyugati hatalmakkal. Létfontosságúnak látszott elkerülni Franciaország és Nagy-Britannia szerencsétlen megtámadását, és véget vetni a háborúnak. A kérdés 1939 őszén merült fel, amikor Hitlernek feltett szándéka volt, hogy korábban megindítja a háborút a Nyugat ellen. Még mielőtt azonban Hitler – a rossz időjárási körülményekre hivatkozva – visszavonulót fújt volna és ősszel, valamint télen nem ment bele ebbe a kockázatos vállalkozásba, majd tavasszal, a nyugati hadjárat során szinte elképzelhetetlen sikereket aratott, az alighogy megszületett ellenállás törékenysége, gyengesége és megosztottsága azonnal nyilvánvalóvá vált. Kísérlet se történt Hitler elmozdítására.¹⁵⁷⁶

1939 végén Hitlert két módon lehetett volna elmozdítani a helyéről: egy felülről kezdeményezett államcsíny segítségével, ami azt jelentette volna, hogy a hatalom és a katonai erő közelében lévők részéről indul támadás ellene, vagy, aminek a lehetőségét a diktátor soha nem zárta ki, egy alulról kezdeményezett merénylettel, amikor azt egy bátor, teljesen egyedül tevékenykedő és mindenféle ismert ellenállási csoporttól független személy követi el, mivel az apró, széttagolt és teljesen erőtlen baloldali ellenállási csoportokba a Gestapo könnyedén beszivároghatott.¹⁵⁷⁷ Míg a tábornokok és hivatalnokok azon töprengtek, hogy vajon cselekedhetnek-e, de erre valójában nem volt meg bennük az akarat és az elszántság, addig valaki – távol a hatalmi szférától –, egy politikai kapcsolatok és határozott ideológiai meggyőződés nélküli sváb asztalos, Georg Elser cselekvésre szánta el magát. 1939. november elején Elser (1944 júliusáig számítva) mindenkinél közelebb állt ahhoz, hogy végezzen Hitlerrel. Ezúttal csak a szerencse mentette meg a diktátor életét. Elser motivációi is inkább alapérzései naivitásából, s nem az olvasottabb, szélesebb körű ismeretekkel rendelkező emberek elkínzott lelkiismeretéből fakadtak, s nem a magas polcokon ülők érdekeit, hanem számtalan köznapi német aggodalmát tükrözték. Hamarosan rátérünk erre a kérdésre is.

Lengyelország gyors lerohanása és elpusztítása nem olyan győzelem volt Hitler számára, melynek babérjain nyugodtan üldögélhetett, és várhatta a fejleményeket. Biztosan abban bízott, hogy a Nyugat az akcióban lévő Wehrmacht erejét látva – saját felfogása szerint – észhez tér, és megegyezik Németországgal. Szeptemberben és októberben ilyen meggondolásokból próbált puhatolózó tárgyalásokat kezdeményezni. Mint ahogy a béke megkötésének húsz százaléknál több esélyt semmi esetre se adó Weizsäcker október elején összegezte Hitler jövővel kapcsolatos – általa vélt – elképzeléseit, a diktátor arra a meglehetősen valószínűtlen fejleményre számított, hogy Lengyelország rovására Londonnal egyezségre jut, és „megkíméli magát attól a kényelmetlen döntéstől, hogy Angliát katonai erővel kényszerítse engedményekre”.¹⁵⁷⁸ A nyugati hatalmak abszolút semmit se tettek Lengyelország katonai megsegítése érdekében.¹⁵⁷⁹ Talán most rá lehet kényszeríteni őket a kész helyzet elfogadására, egy a győztesnek szóló nagylelkű békeajánlatra, a háború befejezésére úgy, hogy közben volt gyarmatait visszaadják Németországnak, s nem utolsósorban szabad kezet biztosítanak számára keleten, amit mindig is követelt.¹⁵⁸⁰ Ha a nyugati hatalmak belementek volna egy ilyen megoldásba, és 1940 folyamán további nyitás történik Nagy-Britannia felé, akkor az egyszerűen elodázta volna azt a konfliktust, melyet Hitler 1937 óta elkerülhetetlennek tartott. Bár kezdeményezései komolyak voltak, valójában ő se fűzött vérmes reményeket ahhoz, hogy Nagy-Britannia érdeklődést mutat majd valamiféle megállapodásra, különösen a brit kormány bejelentése után, mely szerint egy legalább három évig elhúzódó háborúra készül. Hitler biztos volt abban, hogy a nyugati hatalmak addig húzzák-halasztják a háborúskodást, amíg fegyverkezési programjukat be nem fejezik.¹⁵⁸¹ Németország számára ez már veszélyt jelentett. Bár – tábornokaival ellentétben – a francia katonákat Hitler némi lenézéssel kezelte, igen nagyra becsülte az angolok lendületét és harci erejét.¹⁵⁸² Az angolok mögött ráadásul mindig ott volt annak a veszélye (melyet most nem tartott nagyon valószínűnek), hogy az események menetébe Amerika is beleavatkozik. Ezért tehát nem volt vesztegetni való ideje. Berlinbe történt visszatérése napjának délutánján, amikor Varsóra még záporoztak a tüzérségi lövedékek, Hitler utasította tábornokait, hogy készüljenek fel egy még azon az őszön a Nyugat ellen megindítandó támadásra.¹⁵⁸³

„Katonai szempontból”, jelentette ki, „az idő, különösen lélektani és anyagi tekintetben, ellenünk dolgozik.” A Lengyelország fölött aratott győzelem presztízsnövekedést eredményezett. De, folytatta tovább mondandóját, „minden történelmi siker semmissé válik, ha annak nincs folytatása”. Németország ellenségei növelik katonai erejüket. Ha elérik a Birodalom határait, akkor már túl késő lesz az ellentámadásra. Megsemmisíthetik a Ruhr-vidéket. „Szó sem lehet semmiféle halogatásról, és ha a békeerőfeszítések kudarcot vallanak, akkor meg kell indítani nyugat felé a támadást”. Nevetség tárgyává tette a franciákat, akik – szerinte – „értéktelenebbek még a lengyeleknél is”. A britek viszont „nagy fontolgatók”. Ezért „rendkívül fontos, hogy a Franciaország elleni támadás tervei gyorsan elkészüljenek”. Franciaország veresége, melyet magától értetődőnek tartott, Angliát megállapodásra kényszeríti. Hitler a nyilvánvaló ellenérveknek (néhány hét múlva bekövetkezik az esős időszak; a légierő számára kedvezőbb a tavasz) is egyetlen lépéssel elejét vette. „Várni nem tudunk”, bizonygatta. Ha Chamberlainnel nem lehet megállapodni, akkor „addig méri a csapásokat az ellenségre, míg az össze nem omlik”. A cél „Anglia térdre kényszerítése, és Franciaország megsemmisítése”.¹⁵⁸⁴ Megítélése szerint október vége a legkedvezőbb alkalom a támadás megindítására.¹⁵⁸⁵ A főparancsnokoknak – még Göringnek is – elakadt a lélegzetük. Tiltakozni viszont senki se tiltakozott. Beszéde elmondása után jegyzeteit Hitler egy hanyag mozdulattal a tűzre vetette.¹⁵⁸⁶

Két nappal később Hitler közölte Rosenberggel, hogy egy nagyszabású békekonferenciát tervez (a fegyverszünettel és a leszereléssel kapcsolatos kérdések megvitatására), hogy ésszerűen rendezni lehessen a dolgokat. Rosenberg feltette a kérdést, hogy továbbra is tervezi-e a háború megindítását a Nyugat ellen. „Természetesen”, válaszolta Hitler. A Maginot-vonal, jegyezte fel Rosenberg Hitler szavait, már nem jelenthet akadályt. Ha Anglia nem akar békét, akkor minden rendelkezésre álló eszközzel támadást kell intézni ellene és „meg kell semmisíteni (vernichten)”, – vette elő ismét kedvenc kifejezését.¹⁵⁸⁷

Október 6-án, a Reichstagban elmondott beszédében Hitler – a Rosenberg előtt felvázolt terveinek megfelelően – valóban előállt egy békekonferencia lehetőségével, mely lehetővé teszi a nemzetek számára, hogy rendezzék az Európa békéjével és biztonságával kapcsolatos kérdéseket.¹⁵⁸⁸ Kiindulópontja az volt, hogy Lengyelország Németország és a Szovjetunió közötti megosztottságának továbbra is fent kell maradni. Szó se lehet Lengyelország versailles-i mintára történő, ismételt létrehozásáról.¹⁵⁸⁹ Hitler feltételei szerint csupán akkor lehet szó békéről, ha mindazt megtarthatja, amit eddig megkaparintott. Színes képet festett a halálról és pusztulásról, ami abban az esetben következik be, ha a nyugati hatalmak visszautasítják „ajánlatát”. Mindezért, különösen Churchillre és híveire célozva, „a nemzetközi zsidó kapitalizmus és sajtó” háborús uszítóit tette felelőssé.¹⁵⁹⁰ Ha Churchill szemlélete érvényesül, közölte befejezésül, akkor Németország harcolni fog. Kedvenc vesszőparipáján lovagolva még hozzátette: „1918 novembere soha nem fog megismétlődni a német történelemben.”¹⁵⁹¹ A beszéd lényegében egy ökölbe szorított olajágat jelentett.

Hat nappal később Chamberlain a képviselőházban elmondott beszédében visszautasította Hitler „ajánlatát”.¹⁵⁹² Hitler erre is számított. Nem várt tovább. A Reichstagban elmondott beszédének napján azt hangsúlyozta Brauchitsch és Halder előtt, hogy határozott hadmozdulatot kell tenni, amivel meg lehet előzni, hogy ősszel a franciák – Belgiumon keresztül – előretörjenek, és a Ruhr-vidéket veszélyeztessék.¹⁵⁹³ Két nappal később Brauchitschot tájékoztatták, hogy Hitler feltételesen november 15-re tűzte ki a támadás napját.¹⁵⁹⁴ Az egyik tábornok, Ritter von Leeb vezérezredes, feljegyezte naplójába, hogy nyilvánvalóan komoly szándék húzódott meg „az őrült támadás”, valamint Hollandia Belgium és Luxemburg semlegessége megsértésének terve mögött, ami egyben azt is jelenti, hogy „a Reichstagban elmondott beszéd egyszerű hazugság volt a német nép szemébe”.¹⁵⁹⁵ Ugyanezen a napon, október 9-én Hitler befejezte azt a terjedelmes memorandumot, melyen két éjszakán át dolgozott, s melyben körvonalazta és igazolni próbálta a Nyugat elleni támadásának tervét. Külön gonddal készítette el, mivel biztos volt benne, hogy terve ellenkezést vált majd ki a hadsereg vezetéséből.¹⁵⁹⁶ Ismételten azt hangsúlyozta, hogy az idő a legfontosabb tényező. A támadás nem indulhat elég korán. A cél: teljes vereséget mérni a nyugati hatalmakra.¹⁵⁹⁷ Memorandumát a katonai vezetőivel október 10-én megtartott tanácskozáson olvasta fel.¹⁵⁹⁸ A dokumentum lényegét a még aznap hivatalos formában kiadott (bár október 9-re dátumozott) „6. sz. háborús direktíva” foglalta össze, és ez tartalmazta Hitler azon elhatározását is, hogy „a támadás megindításáig nem szabad sok időt vesztegetni”.¹⁵⁹⁹

Amikor október 12-én Hitler arról értesült, hogy Chamberlain visszautasította „békeajánlatát”, semmi erőfeszítést sem tett – ami Weizsäcker véleménye szerint még elképzelhető lett volna – az időzített bomba hatástalanítása és a feszültség oldása érdekében, s egy percnyi időt se vesztegetve – meg se várva a Chamberlain-beszéd teljes szövegének megérkezését – kijelentette, hogy Nagy-Britannia eltaszította a békejobbot, következésképpen a háború folytatódik.¹⁶⁰⁰ Október 16-án Hitler közölte Brauchitschcsal, hogy feladta minden, a Nyugattal való megegyezéshez fűzött reményét. „A britek”, jegyezte meg „csak vereségek után hajlandók tárgyalni. Meg kell indulnunk ellenük, amint csak lehetséges.” Számítása szerint erre november 15-e és 20-a között nyílik lehetőség.¹⁶⁰¹ Alig telt el néhány nap, és Hitler még ezt a dátumot is előbbre hozta, s rögzítette, hogy a Fall Gelb végrehajtásának – a Nyugat elleni támadás fedőneve – november 12-én kell elkezdődnie.¹⁶⁰²

Tábornokai előtt beszélve Hitler főként a katonai célokra korlátozta mondanivalóját. A bizalmát jobban élvező körökben és a pártvezetők előtt már beszédesebb volt. Október 11-én Göbbelst is nagyon megtisztelte bizalmával. Németország háborús veresége, állapította meg, kizárólag árulás miatt következett be. Az árulók ezúttal nem számíthatnak kíméletre.¹⁶⁰³ Azzal kapcsolatban, hogy Chamberlain visszautasította „békejavaslatát”, kijelentette: örül, hogy most már „Anglia ellen fordulhat” („gegen England losgehen”). A békével kapcsolatosan szinte minden reményét feladta. „Az angolok kemény leckét kell kapjanak”, mondta fenyegetően.¹⁶⁰⁴

Hasonló hangulatban volt október 21-én is, amikor egy kétórás beszédet mondott a birodalmi vezetők és a gauleiterek előtt. Kijelentette, hogy a Nyugattal elkerülhetetlen a háború. Nincs választási lehetőség. Ennek végeredményeként viszont megszületik „a hatalmas, mindent átfogó (umfassende) nagy német népi birodalom (Volksreich).¹⁶⁰⁵ Közölte pártvezéreivel, hogy mintegy két héten belül hatalmas támadást indít a Nyugat – és maga Anglia – ellen. Minden rendelkezésre álló eszközt, beleértve a városok ellen indított támadásokat is, be fog vetni ebben a harcban. Anglia és Franciaország veresége után ismét keletnek fordul. Ezt követően – a középkori Szent Római Birodalomra utalva – megteremti a régi, Belgiumot és Svájcot is magába foglaló Németországot.¹⁶⁰⁶ Hitler nyilvánvalóan ebben a szellemben gondolkodott, amikor néhány nappal később Göbbels előtt megjegyezte, hogy Burgundiát szemelte ki a dél-tiroliak betelepítésére. „Már kezdi felosztani a francia tartományokat”, jegyezte fel a propagandaminiszter. „Jóval az események előtt jár. Mint minden zseni.”¹⁶⁰⁷

November 6-án Göbbels ismét Hitler háborúról szóló fejtegetéseit hallgatta. „Véleménye szerint Angliára egy mindent elsöprő csapást kell mérni. Ez így van. Anglia ereje már csupán mítosz, és nem valóság. Eggyel több ok arra, hogy meg kell semmisíteni. Míg ez meg nem történik, nem lesz béke a világon. A katonák azt mondják, hogy nem vagyunk felkészülve. Soha, egyetlen hadsereg sincs felkészülve. Nem ez a lényeg. Az a fontos, hogy másoknál jobban legyünk felkészülve… Erről van szó. A nyugati hatalmak elleni csapás nem várathat sokáig magára.” „Talán”, tette még hozzá Göbbels, „a Führer hamarabb annullálja a vesztfáliai békét, mint azt bármelyikünk is sejtené. Történelmi életpályáját ez fogja megkoronázni.”¹⁶⁰⁸ Göbbels véleménye szerint a támadásról szóló döntés minden pillanatban megszülethetett.¹⁶⁰⁹

Minden jel arra mutat, hogy a Nyugat ellen minél előbb megindítandó támadást közvetlenül Hitler szorgalmazta anélkül, hogy ezt más kezdeményezte vagy sürgette volna. Az magától értetődő, hogy Göbbels és a pártvezetés támogatta ezt az elképzelést. Katonai körökben, mint ahogy Göbbels megjegyzése is erre utal, más volt a helyzet. Hitler Raedernek, a haditengerészet főparancsnokának a támogatására – vagy legalábbis belenyugvására – is számíthatott.¹⁶¹⁰ Saját aggodalmai ellenére a nyilvánosság előtt Göring se tért el soha Hitler irányvonalától.¹⁶¹¹ Hitler viszont azt is felismerte, hogy a Nyugat ellen ősszel megindítandó támadás terve ismét ellentéteket fog szülni közte és – Brauchitschcsal, valamint Halderrel az élén – a hadsereg vezetése között. Október 14-én Weizsäcker, miután látta, hogy Hitler miként reagált Chamberlain „békeajánlatot” elutasító magatartására, a következtetések levonása céljából saját kezdeményezésére leült tárgyalni a hadsereg főparancsnokával és vezérkari főnökével. Halder három lehetőséget említett: a támadást, várakozást és az „alapvető változásokat”. Egyik se kecsegtetett átütő sikerrel, legkevésbé az utóbbi, „mivel az alapvetően negatív, és sebezhetővé tehet bennünket”.¹⁶¹² Ez a minősítő megjegyzés Brauchitsch szájából hangzott el. A hadsereg gyenge, túlontúl óvatos és a tradíciókhoz hű főparancsnoka nem látott túl a hagyományos módszereken, melyekkel meg lehetett volna kísérelni Hitler eltántorítását attól, amit ő maga (Brauchitsch) is katasztrofális következményekkel járó lépésnek tartott. Nyilvánvalóan Haldernek a Weizsäckerrel folytatott megbeszélést követő napon elejtett megjegyzésére utalt, mely szerint Hitlert a Nyugat ellen megindítandó támadás parancsának kiadása után azonnal le kellene tartóztatni.¹⁶¹³ A homályosan megfogalmazott harmadik lehetőség tehát nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy egy sorsdöntő háború előestéjén a hadsereg két legmagasabb beosztású vezetője egy Hitler államfői székből történő elmozdításával járó államcsíny gondolatát fontolgatta.¹⁶¹⁴

A hadsereg két vezetője között ezzel együtt nagy volt a véleménykülönbség. A Hitler elmozdítására szőtt embrionális tervekből semmi se lett. Brauchitsch a hagyományok szabta határokon belül próbálta rávenni az olyan, kedvencnek tekintett tábornokokat, mint Reichenau és Rundstedt, hogy próbálják Hitlert rávenni döntése megváltoztatására. A vállalkozás hiábavalónak bizonyult.¹⁶¹⁵ Halder valamivel tovább merészkedett. November elején még nagyobb meggyőződéssel vallotta, mint korábban, hogy a küszöbön álló katasztrófa megelőzése érdekében elengedhetetlen a közvetlen Hitler elleni fellépés. E tekintetben nézetei egybeestek a rezsim Külügyminisztériumában és az Abwehrnél lévő radikális ellenzéki személyiségeinek véleményével, akik már terveket szövögettek Hitler elmozdítására.¹⁶¹⁶

Október utolsó heteiben az apró, egymástól nagyban különböző, egymással csupán nagyon laza kapcsolatokat ápoló ellenzéki csoportok titokban már számos – gyakran irreális vagy nem elég alaposan átgondolt – tervet szövögettek Hitler elmozdítására. Goerdeler és legfontosabb kapcsolatai – Hassel, Beck és Popitz – alkották az egyik csoportot, mely egy ideig azt fontolgatta, hogy vajon egy Göring (akinek egy Nagy-Britannia ellen indítandó háborúval szembeni ellenérzései ismertek voltak számukra) vezette ideiglenes kormány megoldást jelentene-e ebben a helyzetben.¹⁶¹⁷ A csoport – Becken keresztül – laza kapcsolatokat tartott az Abwehrnél működő másik együttessel, melynek Oster, Dohnanyi, Gisevius és Groscurth voltak a tagjai. Az utóbbi dolgozta ki az államcsíny tervét, (az esetleg elmebetegnek nyilvánított) Hitler, valamint Himmler, Heydrich, Ribbentrop, Göring, Göbbels és más vezető nácik letartóztatását is beleértve.¹⁶¹⁸ Főnökük, Canaris tengernagy támogatását élvezve az Abwehr-csoport Oster vezetésével, de vajmi kevés sikerrel, megpróbált támogatókat szerezni az elképzelésnek a vezérkar zosseni főhadiszállásának néhány kiszemelt tisztjénél. Halder magatartása nem volt egyértelmű számukra, ezért őt közvetlenül nem is keresték meg. Ráadásul nem is tudtak a Brauchitschnak október 14-én tett megjegyzéséről sem.¹⁶¹⁹ A harmadik csoport, melynek az volt a véleménye, hogy a Nyugat ellen indítandó háború megakadályozása érdekében Hitlert el kell mozdítani, a Külügyminisztériumban, Weizsäcker körül tömörült, és főként Erich Kordtot állította előtérbe, aki Ribbentrop titkárságának vezetőjeként jó kül- és belföldi kapcsolatokkal rendelkezett.¹⁶²⁰ Mint már említettük, ennek a társaságnak már voltak kapcsolatai az Abwehr-csoporttal, és Weizsäcker katonai összekötő tisztjén, Hasso von Etzdorf követségi titkáron keresztül a vezérkarnál is voltak olyan ismerőseik, főként vezérkaritisztek – Haldert ekkor még nem számítva –, akik rokonszenveztek elképzeléseikkel.¹⁶²¹

Maga Halder (legközelebbi barátjával és alárendeltjével, Otto von Stülpnagel tábornokkal együtt) a hónap vége tájékán, azt követően jutott el a puccs gondolatáig, hogy november 12-én Hitler megerősítette támadási szándékát.¹⁶²² Halder megbízta Stülpnagelt, hogy titokban puhatolja ki néhány kiválasztott tábornok valószínű reakcióját a tervezett puccsra. A szondázás eredménye egyáltalán nem volt biztató. Bár Rundstedt és Bock hadseregcsoport-parancsnokok ellenezték a Nyugat ellen indítandó támadást, a puccs gondolatát mégis elutasították, részben olyan alapon, hogy maguk se tudták, hogyan szerezhetik meg ehhez beosztott tisztjeik támogatását. Ráadásul Halder megkönnyebbüléssel nyugtázta – sofőrjének apja és néhány más ember körében folytatott közvéleménykutatási „mintavétel” alapján –, hogy a német nép támogatja Hitlert, és nem hajlandó puccsot elkövetni ellene.¹⁶²³ Halder habozása is azt a saját, mélyen gyökerező bizonytalanságát tükrözte, mely morális alapon és biztonsági meggondolásokból elriasztotta attól a gondolattól, hogy támadást intézzen az államfő és a fegyveres erők főparancsnoka ellen. Mások bátrabb álláspontot képviseltek. Ezzel együtt a Hitler elmozdításával kapcsolatos párhuzamos gondolatok által lazán összefűzött, különböző ellenzéki csoportosulásoknak nem volt semmiféle összefüggő, egységes és egyeztetett tervük elképzeléseik megvalósítására. Bár most már tudomásul vették Halder cselekvési készségét, de mégse bíztak meg teljesen a vezérkari főnök elszántságában, akin pedig az egész terv végrehajtásának sikere múlott.¹⁶²⁴

Ez volt a helyzet november 5-én dél körül, amikor Brauchitsch ideges léptekkel haladt a Birodalmi Kancellária folyosóján, hogy a Nyugat ellen indítandó támadással kapcsolatban egyenesen Hitlernek mondja el ellenvéleményét. Ha a támadást a tervek szerint november 12-én meg akarják indítani, akkor a hadműveleti előkészületekre kiadott parancsot a főparancsnoknak legkésőbb ötödikén déli egy óráig még meg kell erősítenie. Az ellenzéki csoportosulások abban reménykedtek, hogy Brauchitschot végül rá lehet venni a puccsban való részvételre, ha Hitler – mint ahogy számítottak rá – szilárdan kitart a támadás megindításáról hozott döntése mellett. Brauchitsch és Hitler megbeszélése alatt Halder az előszobában várakozott. Keitel csak később csatlakozott hozzájuk. A megbeszélés kudarccal végződött. Húsz percnél nem is tartott tovább. Brauchitsch bizonytalanul elkezdte mondogatni Hitlernek, hogy az előkészületek még nem eléggé előrehaladottak egy Nyugat ellen indítandó támadásra, melynek minden esélye megvan arra, hogy katasztrófába forduljon. Érvelését azzal folytatta, hogy a gyalogság harci szelleme és technikai felkészültsége komoly hiányosságokat mutatott a lengyelországi hadjárat idején, és a tisztikar, valamint a legénység fegyelme is kívánnivalókat hagy maga után. Állítása szerint a fronton hasonló jelenségek ismétlődhetnek meg, mint 1917–18-ban. Brauchitsch ezzel nagy hibát követett el. Eltért az alapvető fontosságú témától, s mint arra számíthatott is volna, tomboló dührohamra provokálta Hitlert. Tajtékozva konkrét bizonyítékokat követelt, s azonnal tudni akarta, hogy hány halálos ítéletet hajtottak végre az ilyen jelenségek miatt. Nem hitt Brauchitschnak, s másnap este a frontra akart repülni, hogy saját szemével is meggyőződhessen a hallottakról. Ezután Brauchitsch legfontosabb mondanivalóját söpörte le az asztalról. A hadsereg nincs felkészülve, hagyta rá Brauchitschra, mert nem akar harcolni. Az időjárás tavasszal is kedvezőtlen lesz – de az ellenség számára is ugyanilyen kedvezőtlen lesz. Ismeri a „zosseni szellemet”, jelentette ki mérgesen, és azt fel fogja számolni. Ezután a dühtől remegve kiviharzott a szobából, becsapta maga mögött az ajtót, s magára hagyta a hadsereg elnémult, reszkető, falfehér arcú, megtört parancsnokát.¹⁶²⁵

„Ezekről a kérdésekről nem lehet vele józan megbeszélést folytatni”, kommentálta Halder meglehetős tapintattal a történteket.¹⁶²⁶ A megbeszélés következményei Halder számára viszont messzebbre mutattak. A „zosseni szellem” felszámolásáról tett megjegyzés azt sejtette a vezérkari főnökkel, hogy Hitler tud az eltávolítására szőtt tervekről. A Gestapo bármikor felbukkanhatott Zossenben. Halder pánikhangulatban tért vissza főhadiszállására, s parancsot adott az összeesküvéssel kapcsolatos összes irat megsemmisítésére.¹⁶²⁷ Másnap közölte Groscurthtal, hogy a Nyugat elleni támadási parancs végre lesz hajtva. Nem volt mit tenni. „Nagyon lehangoló benyomást tett”, jegyezte fel Groscurth.¹⁶²⁸

Hitler november 5-én délután fél kettőkor, nem sokkal a Brauchitschcsal lezajlott találkozó után erősítette meg a támadási parancsot.¹⁶²⁹ Két nappal később a rossz időjárási viszonyok miatt a támadást elhalasztották.¹⁶³⁰ A Hitler elleni fellépés esélye viszont szertefoszlott. Pedig ehhez néhány évig nem adódtak újra hasonlóan kedvező feltételek. A támadási parancs kiadása, az a momentum, amikor meg lehetett volna valósítani a tervezett puccsot, bekövetkezett, de rögtön tova is szállt. A Hitlerrel folytatott beszélgetéstől erős megrázkódtatást szenvedett Brauchitsch magatartása egyértelműen arra utalt, hogy ő nem vesz részt semmiben, igaz, meg se próbálja a puccsot megakadályozni. Halder is felháborodott Canaris javaslatán, hogy szorgalmazni kellene egy Hitler elleni merényletet. Halder szinte semmit sem tett annak hangoztatásán túl, hogy a felelősséget a piszkos munkáért valaki másnak kell vállalnia. Kedvező alkalom már nem kínálkozott. Halder fokozatosan kezdett visszahúzódni az ellenzék terveitől. Végül is hiányzott belőle a cselekvéshez szükséges akarat, elszántság és bátorság. Az Abwehr-csoport még mindig nem adta fel, de elismerte, hogy egyre kevesebb az esélye a sikerre. Oster tapogatózása Witzleben, majd Leeb, Bock és Rundstedt felé nem járt egyértelmű eredménnyel.¹⁶³¹ Az igazság abban rejlett, hogy a hadsereg is megosztott volt. Néhány tábornok kifejezetten Hitler-ellenes volt. Még többen voltak viszont, akik támogatták. A főparancsnokság alatt ott voltak az alacsonyabb beosztású tisztek, a legénységi állományról már nem is beszélve, akiknek reakcióját nem lehetett kiszámítani, ha kísérlet történik Hitler hirtelen megállítására. A hadsereg vezetésével zajló konfliktusai során mindig Hitler tartotta a kezében a korbácsot. A legkisebb engedményt se volt hajlandó megtenni. A rossz időjárás miatti halasztgatások – összesen huszonkilenc alkalom – ellenére nem vonta vissza támadási parancsát a Nyugat ellen.¹⁶³² Megosztottság, bizalmatlanság, elszigeteltség, de mindenekelőtt az elszántság hiánya akadályozta meg az ellenzéki csoportokat – különösen a hadsereg kulcsfiguráit – a cselekvésben.

Az Abwehr, a Külügyminisztérium és a vezérkar főhadiszállásának összeesküvői, az összes többi némethez hasonlóan, megdöbbenéssel értesültek a Hitler ellen 1939. november 8-án este, a Bürgerbräukellerben elkövetett merényletkísérletről. Azt gondolták, hogy valaki közülük, vagy valami hitehagyott náci, esetleg valaki valamelyik másik ellenzéki csoportból – egy kommunista, vallási megszállott vagy „reakciós” – követhette el a merényletet, melyről Hitlert időben értesítették.¹⁶³³ Különvonatának fülkéjében Hitler éppen arról beszélgetett Göbbelsszel, hogy a klérussal való leszámolással várni kell a háború befejezéséig, és valójában fogalma sem volt a történtekről mindaddig, amíg Berlinbe tartó útját Nürnbergben meg nem szakították a hírrel. Első reakciója az volt, hogy a jelentés minden bizonnyal tévedésen alapul.¹⁶³⁴ Göbbels szerint arra gondolt, hogy az egész csak megtévesztés („Mistifikation”).¹⁶³⁵ Hamarosan viszont az a hivatalos változat került nyilvánosságra, mely szerint a merényletkísérlet mögött a brit titkosszolgálat áll, a felbujtó pedig az Otto Strasser nevű „torzszülött” volt.¹⁶³⁶ Másnap a holland határon őrizetbe vettek két angol ügynököt, R. H. Stevens őrnagyot és S. Payne Best századost, s ezzel az eseménnyel a propaganda saját, messzire vezető következtetéseit próbálta alátámasztani.¹⁶³⁷

Az igazság sokkal egyszerűbbnek, de annál meglepőbbnek bizonyult. A merényletkísérletet egyetlen személy, egy köznapi német, a munkásosztály egyik tagja mások tudomása és közreműködése nélkül hajtotta végre.¹⁶³⁸ Míg a tábornokok tétováztak, ő megpróbálta felrobbantani Hitlert, hogy megmentse Németországot és Európát a még nagyobb katasztrófától.

Az elkövetőt Georg Elsernek hívták. A württembergi Königsbronnban volt asztalos.¹⁶³⁹ Az apró termetű, hátrafésült, feketehajú férfi a Hitler ellen elkövetett merénylet idején harminchat éves volt. Ismerősei – nem sokan voltak – kedvezően nyilatkoztak róla. A magányos, csendes, visszafogott, szorgalmas, munkájában tökéletességre törekvő férfinak kevés barátja volt. Különösebb műveltséggel nem dicsekedhetett, könyveket nem olvasott, újságot is ritkán vett a kezébe. Még a merényletkísérletet megelőző napokban is olyan csekély érdeklődést mutatott a hírek iránt, hogy még azt sem tudta, hogy a háborús teendőkkel elfoglalt Hitler helyett – mint láthattuk, a nyugati offenzíva megindításával, majd annak felfüggesztésével kapcsolatos döntések pontosan ezekben a napokban születtek meg – Hessnek kellett volna elmondani a régi harcosok előtt a szokásos beszédet a sörpuccs évfordulóján. Így tehát semmi szükség se lett volna a bombamerényletre. Elsernek viszont minderről fogalma sem volt, mint ahogy arról sem tudott, hogy Hitler végül mégis a beszéd személyes elmondása mellett döntött. Elég meglepő módon Elsert nem túlzottan érdekelte a politika. Nem vett rész politikai vitákban, ideológiailag is képzetlen volt. Az igaz, hogy belépett a kommunista Roter Frontkämpferbundba (Vörös Frontharcosok Szövetségébe), és tagja volt a faipari munkások szakszervezetének is, de egyikben sem vállat aktív szerepet. Az 1933-at megelőző időszakban a választásokon a KPD-t támogatta, de nem ideológiai meggondolásokból, hanem azért, mert megítélése szerint ez a párt állt ki a munkások életkörülményeinek javításáért, és lépett fel a különböző korlátozások ellen. Észrevette azt is, hogy a rezsimmel szemben gyűlnek az indulatok a munkások körében. Kollégáival beszélgetett a romló életkörülményekről, és egy véleményen volt velük. Őt is nyugtalanította a közelgő háború gondolata, melynek kitörését 1938 őszén már mindenki várta. A müncheni szerződés megkötése után is az volt a meggyőződése, hogy „Németország újabb követelésekkel fog fellépni más országokkal szemben, újabb országokat fog bekebelezni, ezért a háború elkerülhetetlennek látszik”. Mindenkitől teljesen függetlenül megszállottjává vált a gondolatnak, hogy miként lehetne javítani a munkások életkörülményein, és hogyan lehetne elkerülni a háborút. Arra a meggondolásra jutott, hogy csupán a rezsim vezetésének – mely alatt Hitlert, Göringet és Göbbelst értette – az „eltávolítása” (Beseitigung) jelentené a megoldást. A gondolat nem hagyta nyugodni. 1938 őszén úgy döntött, hogy ő maga vállalja „a vezetés eltávolítását”.¹⁶⁴⁰

A lapokban azt olvasta, hogy a pártvezérek legközelebb november elején a Bürgerbräukellerben gyűlnek össze, ezért Münchenbe utazott, hogy felmérje a körülményeket terve kivitelezéséhez. A biztonsági kérdések nem jelentettek túlzottan nagy problémát. (A biztonságról a párt és nem a rendőrség gondoskodott.) Úgy gondolta, hogy legjobb lesz a bombát a Hitler pódiumánál lévő oszlop mögé helyezni. Az elkövetkező hónapok során robbanóanyagot lopott abból a fegyvergyárból, ahol akkor éppen dolgozott, majd a bomba időzítőszerkezetét is megtervezte. Április elején Königsbronnból ismét Münchenbe utazott, és újra ellátogatott a Bürgerbräukellerbe. Ezúttal már alaposabban körülnézett, méreteket vett, és részletes helyszínrajzot készített. Új munkahelyéről, egy kőbányából most már dinamitot is tudott lopni. Az elkövetkező hetekben elkészítette a bomba tökéletes prototípusát, s a robbanószerkezetet szülei kertjében ki is próbálta. Augusztus elején visszatért Münchenbe. November elejéig mintegy harminc alkalommal rejtőzött el éjszakára a Bürgerbräukellerben, egy üreget vájt a kiszemelt oszlopba, és másnap kora reggel a hátsó ajtón távozott. Olyan aprólékos pontossággal dolgozott, hogy ónlemezzel bélelte ki az üreget, nehogy az kongó hangot adjon, ha valaki véletlenül megütögeti az oszlopot, s a robbanószerkezet ne sérüljön meg, ha valami dekorációt akarnak felszögelni az oszlopra. November 6-án a bomba a helyére került, s az időzítőszerkezetet is beállította. Elser semmit se bízott a véletlenre. November 7-én éjszaka még a helyszínen ellenőrizte a bomba működőképességét. Fülét az oszlophoz szorította, s hallotta a szerkezet ketyegését. Minden a legnagyobb rendben volt. Másnap reggel Münchenből elindult, hogy Konstanzon keresztül a biztonságot jelentő Svájcba meneküljön.¹⁶⁴¹

Azon az estén, mint november 8-án minden alkalommal, összegyűlt a párt régi gárdája. Hitler már előző nap bejelentette, hogy mégis ő fogja elmondani szokásos beszédét.¹⁶⁴² Beszédei rendszerint este fél kilenckor kezdődtek s általában tíz óráig tartottak. Időközben azt is közölték, hogy a háborús körülményekre tekintettel az éves találkozó előbb fog kezdődni, s a puccsról szóló kétnapos megemlékezés is lerövidül.¹⁶⁴³ A Bürgerbräukellerbe történt megérkezése után Hitler hamarosan, 8 óra 10 perckor kezdett el beszélni, s 9 óra 7 perckor fejezte be mondanivalóját. Maga a beszéd egy hosszú, meglehetősen gunyoros hangvételű, a párt bárdolatlan fanatikusainak testére szabott, Anglia-ellenes tiráda volt.¹⁶⁴⁴ Normális körülmények között beszéde elmondása után Hitler még némi időt eltöltött a teremben, s csevegett a mozgalom régi harcosaival. Ezúttal viszont a pártvezérek társaságában azonnal a pályaudvarra sietett, s vonata 9 óra 31 perckor elindult Berlinbe.¹⁶⁴⁵

Kilenc óra húsz perckor a közvetlenül az emelvény (ahol percekkel korábban még Hitler állt) mögött lévő oszlopot és a tetőszerkezet közvetlenül fölötte húzódó részét Elser bombája darabokra tépte. A robbanás következtében nyolcan vesztették életüket, hatvanhárman megsebesültek, közülük tizenhatnak súlyos volt a sérülése.¹⁶⁴⁶ Hitler alig tíz perccel azelőtt távozott, hogy a bomba felrobbant volna.

Megmenekülését a Gondviselés kegyének és olyan jelnek tudta be, mely azt igazolja, hogy be kell fejeznie a Sors által reá rótt feladatot.¹⁶⁴⁷ A Völkischer Beobachter másnap szalagcímben számolt be „a Führer csodálatos megmeneküléséről”.¹⁶⁴⁸ Valójában nem volt annak semmi köze se a Gondviseléshez, se a csodához. Egyszerűen szerencséje volt. Hitlernek valós indokai is voltak, hogy késedelem nélkül visszatérjen Berlinbe. A Nyugat elleni támadást november 7-én ideiglenesen elnapolta, és új időpontként november 9-ét jelölte meg. Akkorra vissza kellett érnie a Birodalmi Kancelláriára. Ez még annál is fontosabb volt, mint a párt oszlopos tagjaival a Bürgerbräukellerben emlékezni a régi szép időkre.¹⁶⁴⁹ Elser semmit se tudhatott Hitler müncheni útjának lerövidüléséről. Egyszerű véletlen volt, hogy a sváb asztalosnak nem sikerült véghezvinni azt, amibe a tábornokok még csak bele se tudtak kezdeni. Hogy a tábornokok a tettek mezejére lépnek-e, ha Elser merénylete sikerül, és a puccs terveiben a legnagyobb akadályt jelentő körülmény elhárul, az továbbra is nyitott kérdés marad. Elser bukásával viszont megszűnt minden esélye annak, hogy „mérsékeltebb” erők veszik át a hatalmat, és visszahúzzák Németországot a Nyugat ellen indítandó háborús szakadék széléről.

Elsert a Konstanz melletti határátkelőhelyen már akkor letartóztatták, amikor a bomba felrobbant. Akkor fogták el, amikor illegálisan akarta átlépni a svájci határt. Az egész rutinszerű őrizetbe vételnek ígérkezett. A határőrizeti szervek csak órákkal a robbanás után jöttek rá, hogy Elsert, zsebeinek tartalma alapján – beleértve egy, a Bürgerbräukellert ábrázoló képeslapot is – összefüggésbe lehet hozni a Hitler elleni merényletkísérlettel. November 14-én Elser vallomást tett. Néhány nappal később részletesen beszámolt minden lépéséről, és a mögöttük meghúzódó motívumokról. A sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították, ahol – érdekes módon – megkülönböztetett bánásmódban részesítették. Minden valószínűség szerint Hitler, akinek továbbra is meggyőződése maradt, hogy Elser csupán egy nemzetközi összeesküvés frontembere volt, a háború után bírósági tárgyalást akart rendezni, melynek során a brit titkosszolgálatot tette volna felkelőssé a történtekért. 1944 végén vagy 1945 elején Elsert Dachauba szállították. A kirakatpernek már vajmi kevés volt a valószínűsége. A háború elvesztésével Elser már nem képviselt értéket a rezsim számára. Nem sokkal azt megelőzően, hogy az amerikaiak felszabadították volna Dachaut, Elsert kivezették cellájából, és végeztek vele.¹⁶⁵⁰

Elser egyedül cselekedett. Az őt nyugtalanító problémák viszont – az életszínvonal és a háború kiszélesedése miatti aggodalmak – 1939 őszén széles körben ismertek voltak. Ez idő tájt igen sok munkásmegmozdulásra került sor. A hadigazdaságról szeptember 4-én kiadott dekrétum azonnali életszínvonal-csökkenést, adóemelést, a túlóra és a hétvégi munka magasabb bérezésének megszűntét eredményezte, és egyéb korlátozások bevezetését is jelentette. Ezt követően a béreket fagyasztották be.¹⁶⁵¹ Az iparban eluralkodó fegyelmezetlenség, a munkahelyről való távolmaradás, a túlmunka visszautasítása végül a rezsimet engedményekre kényszerítette.¹⁶⁵² A szegényebb néprétegek az ősz folyamán végig megszenvedték a hosszabb munkaidőt, az élelmiszerárak emelkedését és a krónikus tüzelőhiányt. A sorból kilógókat pedig az üzemekben egyre fokozódó rendőri jelenlét folyamatosan a koncentrációs tábor veszélyeire figyelmeztette.¹⁶⁵³

A Lengyelország fölött aratott győzelem örömmámora hamar tovaszállt. A mindennapi gondok mellett ott volt még a háború kiterjedésének veszélye is. A Nyugat részéről semmiféle akciót nem jelentő „furcsa háború” (ahogy az amerikai újságírók 1939–40 őszén és tavaszán nevezték) reményekkel töltötte el az embereket. A legtöbben leginkább azt szerették volna, ha a háború befejeződik. A háború miatt érzett aggodalmában Elser sokak nevében beszélt. Sokkal kevesebbek nevében szólt, amikor a háború miatt a náci vezetést tette felelőssé. Ez azt jelentette, hogy a propaganda segítségével sikeresen meg lehetett győzni a köznapi németek többségét arról, hogy a nyugati hatalmak a felelősek annak a háborúnak az elhúzódásáért, melynek elkerülése érdekében Hitler mindent megtett.¹⁶⁵⁴ Az emberek bármennyiszer és bármilyen keserűen is bírálták a pártot és a rezsimet, Hitlernek mégis sikerült megőrizni páratlan népszerűségét. Egy müncheni, felsőbb néposztályhoz tartozó, és a kereszténység ellen indított támadások miatt ellenséges álláspontot képviselő konzervatív polgár véleménye szerint a városban nem akadt olyan ember, aki ne sajnálta volna, hogy Elser merényletkísérlete nem sikerült. Ez a vélemény túlnyomórészt inkább saját vágyait, mint a valóságot tükrözte.¹⁶⁵⁵ Nagyon kevesen tapsoltak volna egy sikeres merénylethez. A legtöbb emberből ez inkább döbbenetet váltott volna ki. Könnyen meglehet, hogy vissza is üthetett volna, mert akkor komoly esélyei lettek volna egy újabb „hátbaszúrási legenda” keletkezésének. A merénylet kudarca, mint ahogy arra számítani is lehetett, újabb lökést adott Hitler népszerűségének, és fokozta a gyűlöletet Anglia ellen, mivel a közvélemény is Nagy-Britanniát tette felelőssé a bombamerényletért. A „Führer iránti elkötelezettség elmélyülését” nem csupán a belső jelentések hangoztatták.¹⁶⁵⁶ A rezsim illegalitásban lévő ellenzéke szintén elismerte, hogy Elser bombája csak „tovább erősítette az elszántságot”. Az emberek azt mondogatták, hogy a bombamerénylet sikere olyan belső zavarokat eredményezett volna, melyekből csak Németország ellenségei húzhattak volna hasznot, a háború elvesztését, és még Versailles-nál is nagyobb nyomorúságot hozhatott volna, s minden a visszájára fordul, amit 1933 óta sikerült elérni.¹⁶⁵⁷

Hitler erősebben kézben tartotta Németországot, mint korábban bármikor. A hatalmi pozícióban lévő ellenzékiek sikertelensége és az Elser-féle merénylet utóhatásai azt bizonyították, hogy a rezsim vezetői körében élvezett tekintélye megkérdőjelezhetetlen maradt, és a tömegek szemében is hallatlan népszerűségnek örvendett. Ez utóbbit használta ki, amikor november 23-án délben a Wehrmacht 200 magasabb parancsnoka előtt beszédet mondott a Birodalmi Kancellárián.

Figyelemreméltó, hogy Hitler milyen őszintén beszélt. A hadsereg vezetőivel az előző hetekben lezajlott konfliktusok fényében meg akarta győzni a tábornokokat, hogy a Nyugat elleni támadást nem szabad tovább halogatni. Először a korábbi években elért sikereivel páváskodott hallgatósága előtt. Ezt követte a lengyelországi konfliktus kérdése. Állítása szerint azért kapott szemrehányást, mert „harcolni és újra harcolni” akart. Következő szavai filozófiájának lényegét tükrözik: „Minden teremtmény sorsát a harcban (Kampf) látom. A harcot senki sem kerülheti el, ha nem akar alárendelt helyzetbe kerülni.”¹⁶⁵⁸ Ez a gondolatmenet vezette el a Lebensraum kérdéséhez. Makacsul ismételgette mindazt, amit az 1920-as évek vége óta számos alkalommal hirdetett: „Csak a kard jelentheti a megoldást.” Annak a népnek, melynek nincs ereje a harchoz, engedelmeskednie kell. A harc – folytatta – ma már teljesen mást jelent, mint száz évvel ezelőtt. „Ma a fajok harcáról beszélhetünk.” Ennek magától értetődő anyagi dimenziói vannak. Ez a harc, tette hozzá, harc az olajmezőkért, a gumiért és az ásványkincsekért.¹⁶⁵⁹

Ezt követően áttekintette a stratégiai helyzetet. Németországnak már nem kell tartani a kétfrontos harc veszélyétől. A nyugati front nyitva áll, de azt senki se tudja megmondani, hogy meddig. Hosszú ideig töprengett azon, hogy először kelet felé csapjon le és csak az után forduljon nyugatnak. „Alapvetően nem azért szerveztem meg a fegyveres erőket, hogy ne csapjak le velük. Mindig is bennem volt a támadás szándéka.”¹⁶⁶⁰ A lengyel frontot már néhány hadosztály is képes tartani, s korábban ezt is alig tartottuk elérhetőnek. A kérdés az, hogy Németország vajon meddig tudja megőrizni pozícióit nyugaton. Nyíltan beszélt a Szovjetunióval szemben a jövőben követendő politikáról is. Oroszország, állapította meg, jelen pillanatban nem jelent veszélyt, és különben is, most a Baltikummal van elfoglalva. „Oroszországgal csak akkor szállhatunk szembe, ha a kezünk nyugaton nincs megkötve. A későbbiekben Oroszország a Balkánra kívánja a befolyását kiterjeszteni, és a Perzsa-öböl térsége felé törekszik. Ez a mi külpolitikai törekvéseinknek is részét képezi.”¹⁶⁶¹ Ezután rátért Olaszország kérdésére. Ott, jelentette ki, minden Mussolinitől függ. „Olaszország nem fog támadni, amíg Németország támadást nem indít Franciaország ellen. Ugyanúgy, mint Sztálin halála, a Duce halála is veszélyt jelentene számunkra.” „És milyen könnyen bekövetkezhet egy államférfi halála”, jegyezte meg Elser majdnem sikeres merényletére utalva: „Ezt nemrégiben magam is tapasztalhattam.”¹⁶⁶² A világpolitikai horizont áttekintése után levonta a rá jellemző következtetést: „Mindent meghatároz az a tény, hogy a momentum számunkra kedvező; lehetséges, hogy hat hónap múlva ez már nem így lesz.”¹⁶⁶³

Ezután rátért saját szerepére. „Utolsó tényezőként minden szerénytelenség nélkül megállapíthatom, hogy személyem pótolhatatlan. Helyemet se a katonák, se a civilek közül nem töltheti be senki. Könnyen meglehet, hogy még több, ellenem irányuló merényletre is sor kerül. Biztos vagyok intellektusom erejében és döntéseim helyességében. A háborúk mindig is csak az ellenség megsemmisítésével érhettek véget. Aki másképpen gondolkodik, az felelőtlen. Az idő ellenségeinknek dolgozik. Számunkra az erőviszonyok a jelenleginél kedvezőbben soha nem alakulhatnak, azok csak romolhatnak. Szó sem lehet semmiféle kompromisszumról. Magunkkal szemben is keménynek kell lennünk. Csapást akarok mérni, és nem kapitulálni. A Birodalom sorsa csak rajtam múlik.”¹⁶⁶⁴

Hangsúlyozta Németország katonai fölényét Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben. Azzal legyezgette a fegyveres erők vezetésének hiúságát, hogy jobb képességekkel rendelkezik, mint az 1914-es katonai vezetés. A beszéd nyílt kritikát is tartalmazott a hadsereg vezetőivel szemben. Elismerően nyilatkozva a haditengerészetről, a Luftwafféról és a szárazföldi hadsereg Lengyelországban elért sikereiről, Hitler – egy Brauchitschnak címzett tüskés megjegyzéssel – kijelentette, hogy „nem bírja elviselni, ha valaki a hadseregnél uralkodó rendetlenségről beszél. Minden a katonai vezetőn múlik. Ha jó vezetői vannak, akkor mindent meg tudok tenni a német katonával.”¹⁶⁶⁵

A belső feltételek szintén kedvezőek egy minél korábban elindítandó támadásra, folytatta. Egy belső forradalom elképzelhetetlen. A hadsereg mögött ott áll a világ legerősebb hadiipara. A Ruhr-vidék viszont Németország Achilles-sarkát jelenti. Nagy-Britannia és Franciaország Belgiumon és Hollandián keresztül intézett támadása veszélyt jelentene a Birodalom számára. Ha a francia hadsereg bevonul Belgiumba, akkor már késő lesz.¹⁶⁶⁶ Még egy érvet felvonultatott a holland és belga semlegesség megsértése mellett. Az angol parti vizeket csak Belgium és Hollandia megszállásával lehet aknazár, Angliát pedig blokád alá vonni. Önmagát – mint mindvégig a háború folyamán – Nagy Frigyeshez hasonlította. „Poroszország egyetlen ember nagyságának köszönheti felemelkedését. És még ott is”, jegyezte meg katonai vezetőinek címezve mondanivalóját, „a legközelebbi tanácsadói is hajlottak a kapitulációra. Minden Nagy Frigyesen múlott.”¹⁶⁶⁷ Kijelentette, hogy minden eddigi eredményét a győzelemre teszi fel. A tét az, hogy a jövőben ki fogja uralni Európát.¹⁶⁶⁸ Döntése megváltoztathatatlan, folytatta Hitler. „A lehető legkorábbi és legkedvezőbb időben támadást fogok indítani Franciaország és Anglia ellen. Belgium és Hollandia semlegességének megsértése nem számít. Győzelem esetén senki sem fog kérdőre vonni bennünket… Meggyőződésem szerint a háborút csak támadással tudjuk megnyerni… Az egész dolog a világháború végét jelenti, és nem csupán egyetlen akció. Ez nem csupán egy kérdés a sok közül, hanem a nemzet létének vagy nem létének a kérdése.”¹⁶⁶⁹ Követelte, hogy „az eltökéltség szellemét” a jelenlévők továbbítsák az alacsonyabb szintekre is.¹⁶⁷⁰

Érvelésének végén a német nép lélektani felkészültségét hangsúlyozta. Kijelentette, hogy majd öt év múlva még vissza fog térni erre a kérdésre, amikor meg kell magyarázni tábornokainak, hogy miért kellett 1939-ben háborút kezdeményezni. Akkor majd azt is elmondja, hogy nem lehet palackba zárva megőrizni az emberek lelkesedését és áldozatkészségét.¹⁶⁷¹ Részéről ez nem csupán visszaemlékezésein alapuló megjegyzés volt. Figyelembe véve azt a lehetőséget is, hogy csökkenhet a német nép körében élvezett támogatottsága, közölte tábornokaival: „Meg akarom semmisíteni az ellenséget. Mögöttem áll a német nép, melynek harci szelleme már csak romolhat.”¹⁶⁷² Hitler e tekintetben se tartotta lehetségesnek a késlekedést. Az idő nem Németország oldalán állt. Szónoki fogással élve egy jóslattal fejezte be beszédét: „Ha győzedelmesen túljutunk ezen a harcon – és túl kell jutnunk –, akkor bekerülünk a német nép történelmébe. Vagy állva maradok, vagy elbukom ebben a harcban. Népem vereségét soha nem élném túl. Szó se lehet kapitulációról a külső ellenséggel szemben, és szó sem lehet semmiféle belső forradalomról.”¹⁶⁷³

Hitler még azon az estén, hat órára, magához hívatta Brauchitschot és Haldert. Megint lehordta őket a hadsereg vezetésének gyengesége miatt, s azzal fenyegetőzött, hogy kiirtja a „zosseni szellemet”, és szétzúzza a vezérkar minden ellenállását. Brauchitsch felajánlotta lemondását. Hitler nem fogadta el. Brauchitschnak, közölte, tennie kell a kötelességét.¹⁶⁷⁴ Hitlernek már nem kellett tovább mennie. Korábban elhangzott beszédében a Luftwaffe és a haditengerészet dicsérete mellett alig burkoltan bírálta a szárazföldi hadsereg vezetését. Az ellenvéleményen levőkhöz címzett fenyegetőzése sértett néhány tábornokot, de el is bátortalanította őket. Senki se tiltakozott Hitler szavai ellen. Később, szűkebb körben panaszkodtak ugyan, de csak Guderian szánta rá magát, hogy néhány nappal később, akkor is nagyon enyhe megfogalmazásban, hangot adjon Hitler bizalmatlansága miatt érzett aggodalmának. Az ellenzék radikálisai is feladták már Halderhez fűzött reményeiket. Brauchitsch visszahúzódó depresszióssá vált, kész volt elviselni Hitler sértéseit, és vállalni a felelősséget a nyugati offenzíváért, melynek magában még mindig ellene volt.¹⁶⁷⁵

Hitlernek igaza volt, amikor beszédében azt állította, hogy szó sem lehet semmiféle belső forradalomról. Heydrich rendőrállama ezt kizárttá tette. Ez nem csupán az ellenállás elfojtásának a kérdése volt. A rezsim belső ellenséggel szemben tanúsított könyörtelensége mellett ott volt a társadalom széles körű – közel minden réteget átfogó – egyetértése, mellyel lelkesen tapsolt a rezsim minden vállalkozásához, különös tekintettel mindahhoz, amit Hitler csodálatraméltó eredményeinek voltak hajlamosak betudni. Mindez a Vezér soha nem látott méretű imádatában nyilvánult meg. Hitler olyan népszerűségnek örvendett, melyhez hasonlóval abban az időben egyetlen politikai vezető se dicsekedhetett. Abban is igaza volt, hogy a német népet – legalábbis a német nép túlnyomó többségét – maga mögött tudhatja. A hadsereggel adódó konfliktusaiban ez rendkívül nagy erőt adott neki, és számos alkalommal gyengítette az ellenzéki erők elszántságát. 1939 végére fensőbbsége megkérdőjelezhetetlenné vált. Elser bombája csak népszerűségének újabb megnyilvánulásait eredményezte. Közben a belső ellenállás is megadóan tudomásul vette tehetetlenségét. A haditengerészet és a Luftwaffe felsorakozott Hitler mögött. A hadsereg vezetése, bármilyen fenntartásai voltak is, teljesítette kötelességét. Hitler erősségét a tábornokok olyan hangsúlyozott kötelességtudattal párosuló megosztottsága jelentette, mely akkor is engedelmességre késztette őket, ha egy irányvonalat katasztrofálisnak tartottak.

A nyugati offenzívát már semmi se akadályozhatta meg. Hitler megszállottja volt a gondolatnak, hogy „vereséget mérjen Angliára”.¹⁶⁷⁶ Az már csupán idő kérdése volt – és semmi ha nem merülhetett fel –, hogy mikor kerül sor a Nyugat elleni támadásra. További, rövid távra szóló halasztgatások után (a legutóbbira január közepén került sor) Hitler végül – 1940. január 16-án – tavaszra halasztotta a támadást.¹⁶⁷⁷

A háború folytatódása és kiszélesedése eldöntött kérdés volt. Az ennek szerves részét képező barbarizmus fokozódása se lehetett kérdéses. Országon belül az elmegyógyintézetekben elkövetett gyilkosságok kiteljesedett, tömeggyilkosságra irányuló programmá nőtték ki magukat. Lengyelországban a Himmler és Heydrich vezénylete alatt zajló hatalmas áttelepítési programok a lengyelek és zsidók tízezreinek kiirtását és a Főkormányzóság „szeméttelepére” történő deportálását eredményezték.¹⁶⁷⁸ A zsidók eltávolítása, mely a mániákus faji tisztogatás középpontjában állt, most – amikor 2 millió lengyel zsidó került a németek kezére – még távolabb volt a megvalósítástól. Decemberben Göbbels beszámolt Hitlernek a közelmúltban tett lengyelországi látogatásáról. A Führer, jegyezte fel a propagandaminiszter, figyelmesen végighallgatta a beszámolót és egyetértett a zsidó és lengyel kérdésről alkotott véleményével. „A zsidó veszedelmet meg kell szüntetni. Néhány nemzedék elmúltával úgyis visszatér. Erre nincs csodaszer.”¹⁶⁷⁹

A zsidó probléma „teljes megoldása” még nyilvánvalóan nem körvonalazódott. A közvetve vagy közvetlenül a „Führer szellemében dolgozó” náci tisztségviselők csodaszer megtalálására tett állandó erőfeszítései viszont biztosították, hogy a meghódított és leigázott területeken a „megoldásra” ne kelljen sokáig várakozni.