Kilencedik fejezet

Péntek este hat óra volt, és az egy estére ezerötszáz dolláros ruhában ültem a médiaszobánkban, miközben egy apró táskában a mobiltelefonomat szorongattam és próbáltam nem megmozdulni. Arabella csinálta a sminkemet. Catalina egy művészien rendetlen kontyba tekerte a hajamat és csattal rögzítette. A cipő már rajtam volt. A fürdőszobában voltam, mielőtt öltözködni kezdtem, nem ettem semmit, amitől gázok képződhetnének, és valószínűleg dehidratálódtam, mivel Murphy törvénye szerint biztos leinnám a szép ruhámat, ha valamilyen italt veszek a kezembe.

Készen álltam az indulásra. Frida nagyi és anyám velem maradt, amíg Augustine meg nem jelent.

Az elmúlt néhány órát azzal töltöttem, hogy memorizáltam az Augustine listáján szereplő neveket és arcokat, szegény agyam már úgy zúgott, mint egy méhkas. A fényképeken sok férfi volt szőke. Egy órán keresztül bámultam őket, és megpróbáltam összeegyeztetni azzal a képpel, amit az esőben a Suburban homályos ablakán keresztül láttam. Nem sikerült.

A TV-ben a bemondók Garza szenátor gyilkosságáról spekuláltak. A rendőrség még mindig visszatartotta a nyomozás részleteit, és a korábbi kommentárok veszett intenzitása lanyhult. A sajtó nagyon akarta a történetet, de csak néhány spekulációval tudtak előállni, és mivel kevés információhoz jutottak, újabb témákat kerestek.

Ismét Garza szenátor képei jelentek meg a képernyőn. Fiatal, jóképű, politikus frizura, és az elvárható politikus mosoly. Meggyilkolták és valakinek felelnie kell ezért.

- Szegény család - mondta Frida nagyi.

Leon szaladt be a szobába.

- Neva...

Megállt és rám bámult.

- Igen?

- Nevada, nagyon csinos vagy. - olyan áhítattal mondta, mintha valamilyen idegen életformát fedezett volna fel.

- És normális esetben én vagyok...?

- Az unokatestvérem - mondta kioktató hangon. - Van kint egy limuzin. Vagyis két limuzin.

Kinyújtottam felé a kezem, és Leon segített felállni.

- Hogy nézek ki?

- Jól nézel ki - biztosított anyám.

- Kéz- és lábtörést! - mondta Frida nagyi. - És csinálj sok képet.

Kiléptem a médiaszobából. Cornelius várt rám. Jól szabott szmokingot viselt, ami kiemelte szép tulajdonságait. Gazdagnak és elegánsnak tűnt, olyan embernek, aki a tizenöt ezres ruhák világába tartozik. Én meg egy kislánynak éreztem magam, aki divatbemutatóst játszik.

Cornelius felajánlotta nekem a karját. Az ujjaimat az alkarjára fektettem és végig mentünk az előszobán.

- Ez olyan mintha bálba mennénk - mondtam.

- Én nem mentem el az enyémre - mondta. - Te voltál?

- A gimnáziumi szalagavató bálra elmentem. A kísérőmet Ronnie-nak hívták. Csatlakozott a tengerészgyalogsághoz és két héttel később hajóra szállt. Egész este úgy szálldosott, mint egy papírsárkány, és flörtölt mindenkivel, mivel ez volt az utolsó esélye, hogy kitombolja magát. Harminc perccel azután, hogy odaértünk megszabadultam tőle és leléptem. Utána már szívesen kihagytam a bálokat.

- Megígérem, hogy nem hagylak magadra - mondta.

- Augustine és Rogan mellett erre nincs esély.

Cornelius kinyitotta előttem az ajtót és kiléptem az éjszakába. Két limuzin várt. Augustine a másodiknál állt. Szmokingot viselt, ami úgy állt rajta, mint egy kesztyű. Egy másodpercig megcsodáltam. Hűha.

- Nevada, tökéletesen nézel ki. Jó estét Harrison.

- Jó estét - visszhangozta Cornelius.

Az első limuzin sofőrje, egy magas szőke nő kilépett az autóból és kinyitotta az ajtót.

- Mr. Harrison.

- Külön megyünk? - kérdeztem.

- Igen - felelte Cornelius. - Én a házam limuzinjával megyek.

Én pedig az alkalmazottjaként Augustine-nal megyek. Ez így van rendjén.

- Ott találkozunk.

Cornelius limuzinja beleolvadt az éjszakába. Augustine kinyitotta az ajtót. Nagyon óvatosan szálltam be.

Augustine bezárta az ajtót, átment az autó másik oldalára beszállt mellém, és elindultunk.

- Nagyon durva az a horzsolás a nyakadon - mondta Augustine.

- Ketten is azt mondtátok, hogy Baranovszky a különlegeseket szereti.

- Hát ez a sérülés valószínűleg felkelti a figyelmét. Ezzel a ruhával együtt ez egy kihívás. Észrevetted, hogy Rogan megpróbált lebeszélni arról, hogy részt vegyél az estélyen?

- Igen - mit akar ezzel?

- Rogan olyan, mint egy tinédzser - mondta Augustine. - Drasztikus, veszélyes és számító, de akkor is olyan, mint egy kamasz fiú.

Nem. Rogan minden volt, csak nem ez. Arra törekedett, hogy irányítása alatt tartsa a környezetét, az embereit, de leginkább saját magát. Ritka alkalmakkor kimutatta a valódi érzelmeit, de ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, hogy még mindig nem tudtam igazán kiismerni. Semmi nem volt impulzív benne.

- A serdülőket az érzelmeik irányítják - folytatta Augustine.

Nem mondod. Van néhány tizenéves az életemben, akikkel, napi rendszerességgel kell foglalkoznom.

- Otthagyni a családi kötelezettségeket, és elfutni, hogy a hadsereghez csatlakozz, egy tinédzserre vall - mondta Augustine. - Ez egy drámai kijelentése annak, hogy nem kérted azt, hogy megszülethess.

Tekintettel arra, hogy Rogan tizenkilenc éves volt, amikor csatlakozott a hadsereghez, a tinédzser kritika nem igazán volt korrekt. Végül megértettem, Rogan miért állt be a seregbe. Megpróbált elszökni az Elsőrendűek előre meghatározott életútjától: főiskolára menni, tudományos fokozatot elérni, a szüléidnél dolgozni, végül feleségül venni egy olyan nőt, aki a megfelelő génekkel rendelkezik, majd legalább két, de legfeljebb három gyereket nemzeni a vérvonal biztosítása érdekében. Az út, amit Augustine eddig követett, kivéve a házastárs kérdését.

- A lényeg, hogy Rogant az érzelmei irányítják, és ennek megfelelően jár el. Arra is érzelmi reakcióval válaszolt, hogy megosszon téged a világ többi részével. Nem értem pontosan az indítékait. Talán személyes. Talán szakmai érdeklődés. Nem hiszem, hogy tudod mennyire értékes vagy, de Rogan és én igen. És én nem szeretek veszíteni.

A hüvelykujjával megpöckölte a telefonját. Az én telefonom pedig egy olyan dallammal jelzett, melyet kifejezetten az ilyen eseményekre állítottam be. Kinyitottam és ellenőriztem a telefonom, egy új e-mail várt Augustine-tól. Megnyitottam.

Egy szerződés. Egy megállapodás a Montgomery Házzal... Augustine felajánlott nekem egy állást, de nem a Montgomery Nyomozóirodánál, hanem a Montgomery Háznál. Ez új volt. Alapfizetés. Az alkalmazott alapfizetésre jogosult, melynek összege 1,2 millió dollár évente.

Valami nem stimmel.

Fizetés. Az alapbér fizetése a munkáltató szokásos bérfizetési gyakorlatának megfelelően történik.

Egyéb feltételek. A futamidő alatt az alapbér növekedik legalább 7 %-kal minden év november 1-ével. A munkáltató felülvizsgálja a munkavállaló teljesítményét és belátása szerint az alapbér további növelését kezdeményezheti.

Hol is láttam az időtartamot? Átfutottam rajta. Megvan tíz év.

Augustine Montgomery felajánlott nekem egy tíz éves szerződést, amely garantált évente egymillió kétszázezres fizetést, évi hét százalékos emeléssel, és teljesítményen alapuló bónuszokkal.

Megvehetném Rogantól a jelzálogunkat. Fizetni tudnám a húgaim továbbtanulását. Tudnám...

Mi a csapda? Kell valahol lennie egy csapdának.

Piaci versenyt korlátozó megállapodás. A jó együttműködésért és a munkavállalónak a Társasághoz való hűségének ösztönzéséért, amennyiben a munkaviszony a megadott időn belül, bármilyen okból megszűnik, a munkavállaló nem vehet részt sem közvetve sem közvetlenül, személyesen, vagy alkalmazottként, sem társas partnerként, partnerként, vagy ügyintézőként, vagy tulajdonosként, sem semmilyen minőségben az Egyesült Államokban és annak védett területein folytatott bármely üzleti tevékenységben, amely magánnyomozást, biztonsági szolgáltatást, vagy személyes kikérdezéseket foglal magában, tíz éven keresztül. A munkavállaló által birtokolt magán biztonsági vagy nyomozói vállalkozást meg kell szűntetni a munkavégzés megkezdése előtt.

Ha elfogadnám ezt a szerződést a Baylor Magánnyomozó Iroda megszűnne, és ha bármilyen okból kilépnék vagy kirúgnának, többé nem tudnám támogatni a családomat.

Augustine rám mosolygott. Vicces, ebből a szögből egyáltalán nem látszottak a cápafogai.

Ha elfogadnám ezt az üzletet az elmúlt évek kemény munkája menne a levesbe. Az ügynökség volt apám hagyatéka, de számomra ennél több volt. Ez volt a végrendelete, hogy kitartsunk, mint család.

Annak ellenére, hogy apám egészsége egyre romlott, az üzlet nem látta kárát. Apám nem dolgozhatott, anyám pedig a gondozására koncentrált.

Ahogy visszagondoltam arra az időre, az agyam eltompította az emlékeimet. Sötét és elfojtott emlékeim voltak, mintha az agyam egy kék szűrőn keresztül filmezte volna az eseményeket. Volt az az időszak, mielőtt apa beteg lett, és volt még az az időszak, miután meghalt. A két időszak közötti eseményeket a saját védelmem érdekében megpróbáltam elfelejteni.

Nem tudtam segíteni apának, és csak még rosszabbá tettem a helyzetet. Elolvastam egy levelet, ami az orvosától érkezett, de rajta kapott és megkért, hogy ne mondjam el senkinek. Túl sokáig tartottam titokban. Talán, ha hamarabb szólok, akkor tovább élhetett volna. Mire nagyon beteg lett, nem tudtam megnyugtatni a húgaimat és az unokatestvéreimet. Mivel ha bármit is mondtam volna az hazugság lett volna. Mindannyian tudtuk a rettenetes igazságot. Apa meg fog halni. Heteken keresztül ápoltuk, nem évekig.

Abban az időben egyetlen dolgot tehettem, többet dolgoztam, és igyekeztem egy kis extra pénzt szerezni. Felszálltam arra a süllyedő hajóra, aminek a neve a Baylor Magánnyomozó Iroda volt, és lépésről lépésre betömtem a lyukakat. Minden új ügyfélért megharcoltam. Elvállaltam minden munkát és az üzlet lassan beindult. Néha elakadtunk, néha akadtak gondok, de már nem állt le. És miután apa meghalt mindannyiunknak kétségbeesetten szükségünk volt valamire, ami fenntart bennünket. Olyanok voltunk, mint a futók, akik lefutottak egy hosszú, fárasztó versenyt, áthajtottak a célvonalon, majd nem bírták abba hagyni a futást. Szükségünk volt egy célra, és ez a cél a nyomozóiroda lett. Az iroda tette lehetővé, hogy tető legyen a fejünk felett és étel kerüljön az asztalunkra. A húgaimnak és az unokatestvéreimnek nem kellett támogatást kérniük, mivel a családi vállalkozás biztosított számukra mindent. Ha felnőtt életükben nem sikerülnének a dolgaik, az iroda mindig ott lesz, hogy jövedelmet biztosítson a számukra. Soha nem fognak meggazdagodni belőle, de a számláikat ki tudják fizetni. És ez a lehetőség mindannyiunk számára meg van. Az iroda most virágzott, és bizonyította, hogy mire vagyunk képesek együtt családként. És mi mindannyian büszkék voltunk rá.

Apám remélte, hogy gondoskodni tud rólunk, és ez sokkal többet adott számunkra, mint pénzt.

Ha elfogadnám Augustine ajánlatát, mindez eltűnne. Igen, több pénzt keresnék, de a családom többi tagjának nem lenne önálló jövedelme, az én adományaimtól függenének.

Meg akartam szabadulni Rogantól. Annyira akartam. És így megtehetném.

Mit kellene tennem ezért a pénzért? Valószínűleg azt, amiért a szüleim olyan keményen harcoltak, hogy ne kelljen megtennem: Augustine-nak dolgozhatnék élő hazugságvizsgálóként. Az emberek magzati pózba gömbölyödve zokognának a padlón, miután feltéptem az elméjüket.

- Ez egy nagyon nagylelkű ajánlat - mondtam.

- Nem, ez egy tisztességes ajánlat. Üzletember vagyok, Nevada. Mindig figyelek a saját érdekemre. Ez az ajánlat nem szerény, de nem is nagylelkű. Véleményem szerint megfelelő és tisztességes ár azért az értékes szolgáltatásért, melyet a Montgomery Háznak fogsz nyújtani. Kompenzáció, amely csak növekedni fog. Annyi mindent tudnék tenni a tehetségeddel, Nevada. A szavamat adom, hogy soha nem próbállak meg érzelmileg manipulálni. A szavamat adom, hogy soha nem fogom megfenyegetni a családodat, vagy soha nem fogom felvásárolni a hiteledet az engedélyed nélkül, vagy bármilyen más eszközzel befolyásolni téged.

Belenézett a pénzügyeimbe. Hát persze. Végül is volt egy magánnyomozó ügynöksége. Átnézte a pénzügyeimet, hogy ugyanazt tegye amit Rogan tett. Csakhogy Rogan már megelőzte.

- Egy professzionális szövetséget ajánlok fel, Nevada. Egy kölcsönösen előnyös partnerséget. Ha tovább olvasol, látni fogsz egy szerződéskötési bónuszt. Ez az összeg elegendő, hogy azonnal rendezni tudd az adósságaidat, és hogy lefoglalózz egy megfelelő lakást, amennyiben úgy döntesz, hogy kiköltözöl a raktárból és egy függetlenebb életmódot kezdesz. És ezt megint nem jótékonyságból teszem, hanem azért, hogy szakmailag boldog légy. Tapasztalatom szerint a boldog alkalmazottak, stabil, egészséges üzletet jelentenek.

Augustine ismét elmosolyodott.

- Megértem, hogy az életed most kaotikus és ez nem könnyű döntés. De nem kell kapkodnod, az ajánlat nincs időkorláthoz kötve.

Visszamosolyogtam rá, és közben igyekeztem a könnyed szórakozáson kívül semmilyen érzelmet nem mutatni.

- Biztos vagy benne, hogy Rogan nem fog ennél többet felkínálni nekem?

- Felajánlhat többet, de a kérdés az, hogy mit várnak el azért a pénzért?

Megemeltem a szemöldököm.

- Nem szexuális kötelezettségre gondoltam - mondta Augustine. - Rogan megpróbál elcsábítani téged, de hacsak a személyisége nem ment keresztül egy sor drasztikus változáson, nem kényszerít bele egy szexuális kapcsolatba akaratod ellenére. De tudod, hogy miből él?

- Van néhány dolog, amit tudok róla.

- Nagyon sok tulajdona van. És ez a nagy különbség. Nekem is számos tulajdonom van, de főleg a Montgomery Nyomozóirodát vezetem. Ez a napi munkám. De Rogan egy háborús fővezér, a szó szoros értelmében. Az emberei zsoldosok. Neki van az egyik legjobb magánhadserege a világon, és a felszínen olyan szórakoztató dolgokat tesznek, mint a túszmentés, testőrködés, biztonság, védelem. Ugyanakkor, mindketten felnőttek vagyunk. És te is tudod, hogy a legjövedelmezőbb üzletek ritkán a fehér lovagias ügyek.

- Ebből annyit értek, hogy van egy magán biztonsági cége - mondtam.

- Ő a tulajdonosa a Castra-nak. Ez egy ősi latin kifejezés a katonai erődre. A római légionáriusok minden nap meneteltek húsz mérföldet, majd letáboroztak, és a környék köveiből és fáiból erődítményt építettek, mielőtt aludni tértek. A Castra egy menedék az idegen földön, és a falai áthatolhatatlanok a kívülállók számára. Rogan Castra-ja védelmet nyújt a Házak számára. Találkoznod kell a versenytársaddal? Nem bízol benne, vagy a saját embereidben? Csapdától tartasz? A Castra megvéd. Ők elitek, szakképzettek és megvesztegethetetlenek. Ez az oka annak, hogy Rogan ismeri Houston alvilágának minden jelentős alakját, és hogy miért olyan tájékozott a Házak közötti viszályokról. Elég sok időt igénybe vesz, hogy leplezze a tevékenységét. De én tudok róla, mert közöm volt egy két fél közötti bonyolult tranzakcióhoz, melyet a Castra biztosított, és felismertem az egyik emberét.

Ez nem lepett meg. Rogan már korábban említette nekem, hogy ha keres valakit, az emberei órákon belül előkerítik számára. És ez nem lenne lehetséges, ha nem volna Houston árnyoldalával kiterjedt kapcsolata, és az ilyen kapcsolatokat senki nem úgy szerzi meg, hogy ministráns fiút játszik.

- Rogan tud róla, hogy te tudod?

Augustine megrázta a fejét.

- Nem saját magamként voltam jelen. Velem a munkád jogszerű és törvényes lenne. Nem tudom megígérni, hogy időnként nem kerülsz olyan helyzetbe, ami az elveiddel ellentétes, de ez anomália lesz, nem pedig a norma. De ki tudja Rogan-nál milyen munkát kellene végezned?

És ki merné tőle megkérdezni?

Ott a pont. Eltekintve attól, hogy Rogan nem akart alkalmazni engem. Engem akart, a szó minden értelmében. Azt akarta, hogy vele legyek. Ez több volt, mint vágy. De persze nem voltam benne biztos, hogy mi volt még.

Augustine elmosolyodott.

- Kifizetődik, ha gondosan megfontolod a lehetőségeidet.

 

A limók a buja kerteken és szép gránit teraszokon keresztül kanyargó úton haladtak.

- Hol vagyunk? - kérdeztem.

- Piney Point Village - felelte Augustine.

Piney Point Village volt hivatalosan is a leggazdagabb hely Texasban. Oly sok szomszédos településhez hasonlóan, ez is kisvárosként kezdte, melyet felfalt Houston terjeszkedés közben. A tavalyi ügy kapcsán, egyszer már ellátogattam ide. A gazdag helyi lakosokból álló Helytörténeti Társaság korlátozott minden üzleti tevékenységet a terület határain belül, alkalmaztak egy erdész szakértőt, és mindent szabályoztak, beleértve az „Eladó” táblák formáját is. A legutolsó népszámlálás szerint az apró községnek mintegy háromezer lakosa volt, a tulajdonukban lévő adóköteles ingatlanok összértéke ezzel szemben kétmilliárd dollárt ért.

A limuzin befordult egy magánútra, megkerülve egy lélegzetelállító szökőkutat. A parkoló másik végén egy hatalmas fehér kúria emelkedett ki a fák közül. Innen nézve a hatalmas épület egy szemre hasonlított. Egy nagy kerek torony állt a középpontban, mint egy írisz, fehér oszlopokkal körbeölelve, melyek egy körkörös teraszt tartottak. A toronyból két ívelt szárny nyúlt ki kecsesen a zöld környezetbe. Az íves üvegajtók és ablakok borostyánfényben ragyogtak. Szinte hallottam a luxus ingatlanokkal foglalkozó ügynök hangját: „A ház az olasz, a francia és a korai Disney-stílus elegáns összeolvadásával épült, ez a nagyszerű birtok ezer fürdőszobával rendelkezik, igazodva bármelyik Hamupipőke igényéhez...”

- Milyen nagy ez a ház?

- Majdnem háromezer négyzetméter - felelte Augustine. - Néhány évvel ezelőtt Baranovszky kifejezetten a gála számára építette. A toronyban található a központi bálterem, a jobb szárnyban van az ebédlő és az előadóterem, a baloldalon a lakóhelye. Amikor nem itt tartózkodik, vállalatok részére adja ki az épületet.

A limuzin megállt. Akkor kezdődjék a játék.

- Ne aggódj - mondta Augustine. - Jól fogod csinálni. Csak légy önmagad Nevada.

A sofőr kinyitotta az ajtómat. Augustine megkerülte a limuzint és a kezét nyújtotta. Elfogadtam a kezét és kiléptem az autóból. Augustine felajánlotta a karját, de megráztam a fejem. Az volt a lényeg, hogy ne feltételezzenek közöttünk szoros kapcsolatot. Augustine randipartnereként túl sok figyelmet kapnék. Hatalmas korinthoszi oszlopok között sétáltunk fel a széles lépcsőkön, az íves bejárathoz. Egy férfi és egy nő - mindkettő szigorú sötét alkalmi ruhában - várt a lépcső tetején. Augustine a nőre nézett és felemelt egy kis kártyát.

A nő meghajtotta a fejét.

- Üdvözöljük Mr. Montgomery.

- Jó estét Elsa.

A férfi felemelt egy szkennert, és vörös lézerfény futott végig a kártyán. A férfi őr megérintette a fejhallgatóját. A hangja egyszerre két helyen szólalt meg, a szájából és a házból egy hangszóróból.

- Augustine Montgomery a Montgomery Házból és vendége.

Az őrök valószínűleg tudták a nevem, a súlyom és a cipőméretem. De Augustine mellett a nevem nem jelentett semmit. Én voltam „a vendége” pontosan úgy, ahogy szerettem volna.

Átmentünk az íves bejáraton és tükörfényesre polírozott gránitpadlón sétáltunk. A magas fehér falakat hosszú plakátok díszítették, melyek a Houstoni Szépművészeti Múzeum különböző kiállításait mutatták be: az egyiken egy nő volt, széles gyöngyház színű ruhában, a felirat A Habsburg pompa - A bécsi Birodalmi Kollekció darabjai. A másikon egy férfi kerámiaszobra, a férfi kerek sisakban volt, keresztbetett lábakkal ült, kezeit a térdeire fektetve, a címe Labdajátékos - Az ókori Mexikó művészete. Majd egy bolondos kinézetű vörös-narancssárga színű műanyag karkötő, melyet fekete pettyek és fehér-tarka szegecsek díszítettek, a címe Roland Warden rejtélyes ékszerei.

Az előttünk lévő tágas ajtó jelentette a bejáratot a bálterembe, innen volt látható a fő parkettet, rajta a tömeggel, fényes ruhájú nőkkel, és fekete szmokingos férfiakkal. Két, bonyolult kovácsoltvas korláttal szegélyezett, lebegő lépcsősor vezetett fel az emeletre és két ajtóhoz.

Augustine egyenesen a bálteremhez vezetett, felemelt állal sétáltam mellette.

- Miért nem a Szépművészeti Múzeumban tartja a gálát?

- Baranovszky egy Elsőrendű. És mi szeretjük irányítani a környezetünket. Kövess engem! Most besétálunk, és egyszerűen csak sodródunk.

Átléptünk az ajtón és koncentrálnom kellett arra, hogy sétáljak, nemcsak megállják középen és körbebámuljak. A hatalmas körkörös terem ragyogott. A padló fehér gránit volt, bonyolult malachit-zöld berakással. A falak fényes fehér márványból készültek, zöld és arany pöttyökkel. Az ajtóval szembeni oldalon egy széles márványlépcső vezetett fel egy belső erkélyhez, amely a bálterem teljes kerületén körbefutott, az emeleten ajtók látszottak, melyek valószínűleg a külső erkélyhez vezettek. A padlótól a mennyezetig érő osztatlan ablakok voltak az erkélyen oszlopokkal szegélyezve. Elszórva kis asztalokból és plüss székekből álló pihenőhelyek voltak elhelyezve a falak mellett. Houston mágiahasználó elitje itt állt, ült, sétált és beszélgetett. Nevetés lebegett. Gyémántok ragyogtak. A pincérek, mint a szellemek siklottak át az összejövetelen, bort és finomságokat kínálva.

Úgy tettünk, ahogy Augustine mondta, sodródtunk. Az emberek megnéztek bennünket. Augustine-ra pillantottam. Valahol a bejárati ajtó és a bálterem között lenyűgözővé vált. Általában jóképű volt - az illúziója jeges tökéletességet adott neki - de most átváltozott egy görög félistenné. Egy élő, lélegző műalkotás, ember feletti szépség. A nők ránéztek, azután rám, a nyakamon húzódó zúzódásra.

Augustine balra vezetett. Egy pincér pezsgővel kínált meg bennünket. Augustine elvett egy pohárral, de én elhessentettem. A legutolsó dolog, amire szükségem volt, hogy becsiccsentsek. Folyamatosan sétáltunk, beszélgetések foszlányai lebegtek hozzánk.

- Istenien nézel ki...

- Hazugság - mormoltam.

- ...annyira örülök, hogy látlak...

- Hazugság.

- ...soha nem gondoltam volna, hogy képes egy ilyen tettre.

- Hazugság.

- Utálom ezeket az összejöveteleket.

- Hazugság, hazugság, hazugság.

Augustine halkan felnevetett.

Egy nő lépett oda hozzánk. Negyven körüli, gondosan megkomponált szőke frizurát, és türkiz ruhát viselt. Egy férfi kísérte, aki a kora alapján vagy a fia, vagy a szeretője lehetett. Sötét hajú és jóképű volt, talán még túl csinos is, egy kicsit nőies. Túlságosan ki volt szedve a szemöldöke. Nem ismertem fel egyikük arcát sem, talán nem ők akarnak megölni.

- Augustine, kedvesem, micsoda öröm.

Hazugság.

- Hasonlóképpen Cheyenne - mondta Augustine.

Hazugság. Nyilvánvaló volt, hogy nem voltak közeli barátok.

- Megcsodáltuk a csinos partneredet - mondta Cheyenne. A nő és a dzsigolója is rám néztek, és valamilyen oknál fogva arra emlékeztettek, mint amikor a hiénák lemeztelenítik az agyaraikat.

- Annyira érdekes - mondta a fiúka. - Ön talán eldönthetné a vitánkat. Cheyenne azt állítja, hogy egy nőnek meg kell tartania természetes állapotát, de én határozottan hiszem, hogy egy női testnek szőrtelennek kell lennie szemöldöktől lefele. Önnek mi az álláspontja?

Aha. Világos, hogy ez valamilyen idióta. De nekem nem volt időm erre az ostobaságra. Egyenesen rá néztem, és megfogtam a tekintetét legalább öt másodpercig, majd szándékosan hátat fordítottam. Majd Augustine és én elsétáltunk.

- Szép volt - suttogta Augustine.

- Ezek kik voltak?

- Senki fontos.

Egy elegáns afro-amerikai nő sétált felénk. Rózsaszín ruhát viselt, nem a Pepto-Bismol féle elsöprő fényes rózsaszínt, hanem a finom pasztell rózsaszín árnyalatút. A sellő formájú ruha nem tapadt rá szorosan, de mégis kiemelte szoborszerű testét. A nő távolról szinte kortalanak tűnt, de közelről láttam, hogy majdnem kétszer annyi idős lehet, mint én.

- Lady Azora - hajtotta meg Augustine a fejét.

- Egy pillanatra elrabolhatnálak Augustine? - pillantott rám a nő.

Augustine szintén rám pillantott.

- Természetesen - mondtam.

- Köszönöm, kedvesem - mondta Lady Azora.

Elsétáltak.

Úgy fordultam, hogy láthassam őket, anélkül, hogy Augustine hátát bámulnám. Egy férfi vált ki egy kisebb csoportból. Afroamerikai, a harmincas évei közepén, úgy mozgott, mint egy atléta, addig sétált, amíg meg nem állt mellettem. Megállt előttem. Legalább két méter magas volt. Ezen a helyen minden szmoking és öltöny méretre szabott volt, de az övét különleges helyen csinálhatták, figyelembe véve a magasságát és a vállai szélességét. A haját nagyon rövidre vágták, és borotvaéles pontossággal nyírt bajuszt és kecskeszakállat viselt. Tekintetünk találkozott. Élénk intelligencia fénylett sötét szemeiben. Egy pillantás, és tudtad, hogy nem csak intelligens, de okos és agyafúrt. Nem csak legyőzné az ellenségeit, de darabokra szedné.

A férfi kissé lehajolt hozzám. A hangja mély és csendes volt.

- Szüksége van segítségre?

Fogalmam sem volt miről beszél.

- Segítségre van szüksége? Csak egy szót szól és elviszem innen, senki nem állíthat meg. Gondoskodni fogok róla, hogy megvizsgálja egy orvos, biztonságos tartózkodási helyre viszem, és beszélhet egy terapeutával. Olyan ember vagyok, aki megérti ezt, és segíteni tud.

A részletek a fejemben összeálltak. A zúzódásom, hát persze.

- Köszönöm, de minden rendben.

- Ön nem ismer engem. Nehéz megbízni bennem, mert idegen vagyok és ráadásul férfi. Az a nő, akivel Augustine beszél, a nagynéném. A táncparketten a fehér és lila ruhás nő a húgom. Mindketten kezeskednek értem. Hadd segítsek.

- Köszönöm - mondtam neki. - Minden nő nevében. De én magánnyomozó vagyok. Nem családon belüli erőszak áldozata lettem. Ez munkahelyi sérülés, és a férfi, aki kezet emelt rám, már halott.

A férfi egy hosszú pillanatig nézett, majd egy kártyát csúsztatott a kezembe.

- Ha úgy dönt, hogy egy ilyen sérülés nem ér meg semmilyen munkát, hívjon fel.

Augustine felénk fordult. A férfi vetett rá egy kemény, merev pillantást, majd elsétált. A kártyára pillantottam. Egyszerű fekete színű kártya volt, az egyik oldalán ezüst dombornyomással az ML betűk, a másik oldalán egy telefonszám.

- Tudod, hogy ki volt ez? - kérdezte Augustine.

- Nem.

- Michael Latimer. Nagyon erős és nagyon veszélyes.

- Nem volt rajta a listámon.

- A jövő hónapig Franciaországban kellett volna lennie. Mit akart?

Nem volt rá okom, hogy ne mondjam el neki.

- Azt hitte rólam, hogy családon belüli erőszak áldozata vagyok. Felajánlotta, hogy segít.

- Fogalmam sem volt róla, hogy érdekli az ilyesmi - húzta össze Augustine a szemét. - Érdekes.

Férfiak és nők között sodródtunk, a hangosbeszélő folyamatosan sorolta az érkezők nevét. Házak képviselőinek sokasága, és kísérőik. Észrevettem Cornelius-t egy nő mellett, aki valószínűleg a nővére volt. Úgy nézett rám, mintha nem tudná, ki vagyok, és ugyanígy viszonoztam a tekintetét.

Teltek a percek.

Megfordultam és észrevettem Gabriel Baranovszky-t a második emeleten, épp egy idősebb ázsiai férfival beszélgetett. Két nagydarab férfi, olyan széles vállakkal, hogy szinte négyzet alakúnak tűntek a drága ruháikban, nyugodtan állt a közelükben. Testőrök.

A háttérellenőrzésünk szerint Baranovszky ötvennyolc éves volt. A korához képest nagyon jól tartotta magát. A testalkata karcsú, majdnem szikár, olyan ember teste, aki vagy rendszeresen fut, vagy pedig vasakarata van, ha ételről van szó. Sötét haja, laza, hullámos sörényként esett a vállaira, szögletes intelligens arc, hosszú orr, keskeny áll, nagy szemek. Felismertem a képét az aktájából. Innen nem láttam pontosan, de figyelemreméltó szemei voltak, világos barnák, mint a whisky, szomorú, bölcs kifejezéssel. A többi vonása teljesen átlagos volt, de a szemei kiemelték a vonásait, és átformálták valami szokatlanná, egy olyan emberré, akivel feltétlenül beszélni akartál, mert biztos vagy benne, hogy valami érdekeset mondana. Olyan ember szemei, aki belelátott a jövőbe. Nem csoda, hogy gyűjtötte a nőket.

És egyáltalán nem vett észre.

A bemondó hangja megbicsaklott a következő névnél.

- Connor Rogan a Rogan Házból.

A terem körülöttünk hirtelen elcsendesedett. Baranovszky az emeleten az ajtó felé fordult, összeráncolva a szemöldökét. A szünet csak néhány pillanatig tartott, majd a testek tovább sodródtak a parketten, és a beszélgetés folytatódott, de a hangzavar halkabb lett, és a látszólag rendszertelenül mozgó emberek, irányt váltottak, megpróbálták úgy elhagyni a terem közepét, mint akik nem sietnek.

Rogan belépett a terembe. Fekete öltönyt viselt, de úgy néztek rá, mint aki lovagi páncélzatot visel. Megfésülködött és meg is borotválkozott, de a szemei alatt lévő karikák elárulták, hogy nem aludt tegnap éjszaka. Mogorva tekintete megkeményítette az arcát. Úgy nézett ki, mint aki megölne bárkit, aki az útjába került.

Az egyik felem be akart húzni egyet az arcába, mert felvásárolta az adósságaimat. A másik felem, pedig az útjába akart állni és kirángatni a teremből, mert nem aludt. Ha ez szerelem volt, akkor ez volt a legbonyolultabb érzelem, amit valaha éreztem.

Meglátott. Meglepetés villant a szemében, és egy pillanatig túl döbbent volt ahhoz, hogy elrejtse. A ruha megért minden penny-t.

Rogan megváltoztatta az útirányát. A teremben Michael Latimer csendesen figyelte. A tömeg reakciói megoszlottak. A legtöbb arc gondterhelt lett. Néhány férfi és nő, ugyanúgy ahogy Latimer, csak nézték, nem féltek, de tettre készen álltak. Ők mindannyian ragadozók voltak, akik megegyeztek abban, hogy egy éjszakára szépen játszanak, de most nem voltak biztosak abban, hogy a szobában lévő legnagyobb agyarakkal rendelkező vadállat követi-e a szabályokat.

Rogan egy szó nélkül megállt előttem, és felém nyújtotta a kezét. Nem mertem megnézni, hogy Baranovszky figyel-e bennünket, de mindenki más a szobában ezt tette. Merev tekintetük olyan volt, mintha tőrt szúrnának a hátamba.

Egy életem, egy halálom, megfogtam a kezét.

Rogan simán megfordult, és a könyökhajlatára csúsztatta a kezem.

Együtt sétáltunk fel a lépcsőn. Eléggé feszélyezetten éreztem magam.

Ha most megbotlanék, azt nem élném túl.

Felértünk az emeletre, és Rogan balra fordult, Baranovszkytól távolodva, és végigment az emeleten. Kivezetett egy nyitott ajtón az erkélyre, melyet rózsák szegélyeztek, mély vörös, majdnem lila színű kövér virágokkal. Rogan végigsétált a teraszon. Hideg szél fújt az erkélyen.

Megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan kell levegőt venni.

 

- Muszáj volt ilyen lényegre törőnek lenned? – kérdeztem.

- Előre figyelmeztettelek - a hangja hideg volt, az arca távoli. Mereven nézett. - Te akartad magadra felhívni a figyelmét.

Elfordultam tőle és inkább a lenti kertet néztem. Senkinek nem lehetne egy ilyen télen virágzó kertje, de Baranovszkynak sikerült. A kerti utakat sárga virágú cserjék övezték, fehér, háromszög alakú virágokkal ismeretlen növények magas csúcsai integettek, és rózsa, sok-sok rózsa, fehértől a mély pirosig töltötte meg az ágyásokat. Közöttük kis filagóriák kínáltak helyet a pihenésre, és adtak helyet a bámészkodásra. Néhol széles háromszög alakú, fényes vászonponyvák nyújtottak árnyékot, ívesen kifeszítve, mint egy gálya vitorlái. A ház másik szárnya meggörbült, körbe ölelve a kertet.

Rogan nem szólt egy szót sem. Rendben. Tulajdonképpen állhatunk itt némán.

Egy újabb széllökés futott végig az erkélyen. Fázósan átöleltem hideg vállaimat. Az estélyi ruhámat nem arra tervezték, hogy hideg téli éjszakán drámaian kivonuljak benne az erkélyre.

Rogan levette a zakóját és a vállamra terítette.

- Nem kell - sepertem le a vállamról.

- Nevada, fázol.

- Jól vagyok.

- Ez csak egy átkozott kabát - morogta.

- Mi a csel? - vicsorogtam rá.

- Hogyan? - ingerültség vibrált a hangjában.

- Mi a csel a kabátban? Mibe fog nekem kerülni? Minden alkalommal, amikor megpróbálsz „vigyázni rám”, egyre inkább elveszítem a függetlenségemet. Ezért inkább előre tudni szeretném az árát.

Rogan káromkodott.

- Ez elég színes mondanivaló volt, de nem igazán informatív - a fogaim összekoccantak. Összeszorítottam őket, erre a lábaim kezdtek remegni. Nagyszerű.

- Vedd fel a kabátot.

- Nem.

Bámultuk egymást. Még jó, hogy a merev tekintetek nem változnak kardokká, különben itt párbajoztunk volna az erkélyen.

- Most már visszamehetsz - mondtam neki. - Biztos vagyok benne, ha távozol, idejön és megnézi, mire volt ez a felhajtás.

- Majd akkor megyek, amikor én úgy akarom.

Az állkapcsa feszüléséből láttam, hogy nem fog menni, és túl nagy volt ahhoz, hogy megpróbáljam ledobni az erkélyről a rózsák közé. Bár csábító volna megpróbálni.

- Tudok a Castráról - lássuk, ezzel mit kezd.

Nem reagált.

- Honnan?

- Augustine ott volt egy helyen, amit az embereid biztosítottak.

- Ah - grimaszolt. - Pierce hülyesége után, Augustine elkezdett érdeklődni az ügyeim iránt. Befektettem egy kutyás egységbe, hogy megelőzzem az ilyen eshetőségeket. A megjelenését megváltoztathatja, de nem tudja megváltoztatni az illatát. Úgy tűnik nem léptem elég hamar.

- Milyen ügyleteket biztosítasz? Kik az ügyfeleid? Drogkereskedők? Gyilkosok?

- Gyilkosok, igen. De csak akkor, ha a nevük hozzá köthető egy Házhoz. Soha nem biztosítottam drogkereskedelmet. Tudok az alvilágról, és ők is tudnak az embereimről. Úgy vagyunk egymással, mint két idegen az utcán, elhaladunk egymás mellett, de nem lépünk kapcsolatban, és ezt a jövőben is szeretném fenntartani.

Igaz.

- Miért csinálod?

- Az információ miatt - mondta tárgyilagos hangon. - Én az Elsőrendűek társadalmának peremén élek, de többet tudok róluk azoknál, akik benne élnek. Az információ hatalmat ad, és amikor szükséges használom ezt a hatalmat.

Egy újabb szélroham söpört végig rajtam. Ha Baranovszky nem mutatkozik két percen belül itt fogok megfagyni.

Rogan rápillantott a kertre. Egy vászonponyva a többitől ellenkező irányba fordult, beborítva az erkély bal oldalát, és így megvédett bennünket a széltől. Ugyanakkor egy harmadik emeleti ablak mögött elmozdult egy sötét árnyék, körülbelül ötszáz lábnyira tőlünk. Rogan is ellenőrizte az ablakot, majd elfordult. Ő is észrevette. Valószínűleg egy orvlövész puskán keresztül figyeltek bennünket.

- Pontosan erről beszélek. Visszautasítottam a kabátot, ezért belenéztél a fejembe. Egyáltalán nem veszed figyelembe a kívánságaimat.

- Meg akarsz fagyni? - bámult rám.

- Igen - na jó, ez elég hülyén hangzott. Magamban felsóhajtottam.

- Nevada, mindketten tudjuk, hogy fázol. Hallom, ahogy vacognak a fogaid. Ha azért csinálod, hogy bizonyíts valamit, már megértettem. De ez akkor is gyerekes.

- Ez nem gyerekes Connor - néztem szembe vele. - Megpróbálod átvenni az irányítást az életem felett. Megteszel értem dolgokat, még akkor is, amikor kifejezetten megkérlek rá, hogy ne tedd, mert ettől jobban érzed magad. Kétségbeesetten próbálok harcolni a függetlenségemért, hogy a saját magam ura lehessek. Különben nem marad más, csak te, és én csak egy tartozék leszek.

Rogan megfordult és bezárta az üvegajtót mögöttünk. Az üvegben látszott a tükörképem. A testemet fekete ruhás páncélzat borította, a fejemet szőke haj koronázta. Az arcom mindent elárult, a szemeimben volt egyfajta dacos, majdnem gonosz kifejezés. Alig ismertem magamra.

Nem tetszett, amit láttam.

Rogan mögém lépett, elszánt arcán látszott némi sajnálat.

- Mit látsz a tükörben?

- Magamat látom, egy bérelt ruhában.

- Én egy Elsőrendűt látok.

Igaz. Valóban így gondolta. A torkom összeszorult. Valahol mélyen, magamban én is tudtam ezt. De nem akartam foglalkozni azokkal a dolgokkal, amivel ez a cím járt.

- Ez nem álruha - mondta csendesen. - Ez te vagy Nevada. Ez az, ami igazán vagy.

Miért hangzott ez úgy, mintha a körmével a saját koporsóját karmolná?

- Ezt mostanra már neked is tudnod kell. Nem lehet akkora meglepetés - mondta halkan. - És mostanra már Augustine is tudja. Nem idióta. Ezért előbb vagy utóbb megpróbál magához kötni. Fel fog ajánlani számodra egy alkut, ami elég nagy összegű pénznek fog látszani, de valójában csak bilincs és láncok. A valóságban bármit ajánl fel neked, az csak egy csekély összegű illetmény lesz. Ha magához tudna kötni, a Montgomery Ház értéke óriásit nőne. Az értéked bármelyik Ház számára felbecsülhetetlen lenne, különösen akkor, ha nem tudod, hogy mi vagy, és megengednéd, hogy mások használjanak és irányítsanak.

Mintha felajánlanának nekem, több mint egymillió dollárt, csakhogy hátrahagyjak mindent, amit eddig felépítettem. Az ösztöneimnek igaza volt, de a csapda annyira csábító volt.

Rogan mellém lépett és óvatosan rám terítette a kabátot. A nehéz, meleg szövet érintése mennyei volt, jégcsappá fagyott vállaimon. Rogan mögöttem állt, komor és kissé ijesztő volt.

- Az adósságaid olyanok, mint ez a kabát Nevada. Egy kis szívesség még nem kerül semmibe. Még nem ébredtél rá, hogy a végösszegük milyen végtelenül kicsi, mert még mindig ragaszkodsz ahhoz az illúzióhoz, hogy hétköznapi vagy. Hamarosan azt a pénzt egy szempillantás alatt megkeresed. Te egy feltörekvő Elsőrendű vagy, és ez az időszak veszélyes lesz a számodra. Az emberek megpróbálnak kihasználni, manipulálni, és megpróbálnak nyomást gyakorolni rád. Mindenki akar majd egy darabot belőled. Egyszerűen csak megvédtem az egyik sérülékeny pontodat mindaddig, amíg készen nem állsz arra, hogy egyedül is megvédd.

Ha jól értettem, amit mondott, akkor védett engem. Megvédett. Ha cserében számított bármire, azt nem mondta. De az Elsőrendűek világában semmi nem volt ingyen.

- Milyen egyéb intézkedéseket tettél a biztonságom érdekében? - kérdeztem.

- Mindenről tudsz, amit tettem.

Igaz.

- Nem azért tettem, hogy irányítsalak. Azért tettem, mert sebezhető voltál.

- Valaki megpróbálta megvásárolni a jelzálogomat tőled?

- Igen.

Igaz.

- Ki és mikor?

- Egy bankon keresztül, tegnap. Az embereim nyomon követik. Huszonnégy órán belül tudni fogjuk, ki az.

Volt egy olyan érzésem, hogy ez a szál vissza fog vezetni a Montgomery Házhoz.

- Miért törődsz azzal Rogan, hogy mi történik velem?

- Mert szórakoztat engem - de sem a hangja, sem az arca nem mutatott vidámságot.

- Valóban Connor? - fordultam felé. A mágiám megérintette őt, és tetszett az íze.

- Ha ezt egy Ház egyik tagjával teszed, az felér egy hadüzenettel - figyelmeztetett sötét szemekkel. - Tartsd vissza a mágiád.

- Akkor válaszolj a kérdésemre, és nem kell veled háborúznom.

Rogan megfordult és elsétált, ott hagyott a kabátjába csomagolva.

 

Szorosabbra húztam magam körül a kabátot, és lenéztem a kertre. Ha helyesen számoltunk, akkor Baranovszky hamarosan megkörnyékez engem.

Kimért lépések törték meg mögöttem a csendet. Valaki kilépett az erkélyre és a korlátnak dőlt mellettem. Felé fordultam. Baranovszky figyelmes tekintettel nézett rám. A folyosón két testőr várakozott, nyilvánvalóan elég messze tőlünk, hogy ne zavaiják a beszélgetést, de elég közel, hogy fejbe tudjanak lőni és ne tévesszenek célt. Úgy tettem, mintha nem venném észre őket, és visszafordultam a kert felé.

- Élvezi a friss levegőt? - kérdezte Baranovszky.

- Igen - mondtam. Igyekeztem közvetlen maradni, de minél többet beszélek, annál kevésbé látszom rejtélyesnek.

Csendben álltunk.

- Egy csendes nő - mondta. - Ritkaság.

- Ön túlságosan kifinomult egy ilyen megjegyzéshez - emeltem meg a szemöldököm.

Gúnyos mosolyra görbült a szája.

- Miből gondolja ezt?

- Ön egy gyűjtő. Megbecsüli a gyűjteményének minden egyes darabját, az egyedi varázsa miatt. Egy közönséges általánosítás, különösen egy ilyen kétbalkezes, nem jellemző egy ilyen műértőre.

A szemei összeszűkültek. A nyakamon lévő zúzódásra nézett.

- És Ön úgy gondolja, hogy én ilyen vagyok?

- Ön kapcsolatban állt Elena de Trevino-val, egy olyan nővel, aki tökéletesen vissza tudott emlékezni bármilyen beszélgetésre, és vissza tudott emlékezni minden hibás mondatra, amit valaha mondott neki.

- Ilyen hatalommal minden nő rendelkezik.

Megráztam a fejem.

- Nem, mi csak arra emlékszünk, amikor érzelmileg megsebeznek bennünket. Elena mindenre emlékezett.

Baranovszky megrázta a fejét és mosolygott.

- Ez egy veszélyes beszélgetés.

- Igaza van. Ki kellene mentenie magát, és udvariasan visszavonulnia.

- Kicsoda maga? - kérdezte csodálkozó hangon.

Elkaptam. Most kell megtartanom.

- Egy vendég.

- Tessék?

- Így jelentettek be. Egy vendég, a sok közül. Anonim, ismeretlen, egy éjszaka után eltűnik.

- Ön aligha felejthető.

Visszanéztem a kertre.

- Tudja, miért vonzódom a rózsákhoz? - kérdezte.

- Szereti a tüskéiket?

Nem lehet ennyire béna.

- Nem. Mindegyik tő egyedülálló. Két ugyanabból a kereszteződésből származó mag is különböző lesz, a szirmok alakja, és a színűk is különbözni fog.

- Látja? Ön a veszélyes nők és a tüskékkel rendelkező virágok szakértője.

- Ön szórakozik velem - mondta, és még mindig mosolygott.

- Csak egy kicsit.

- Sétáljunk - ajánlotta fel a karját.

- Nem - ráztam meg a fejem.

- Miért nem?

- Mert igaza van. Ez a beszélgetés túl veszélyes az ön számára.

- Rogan miatt kellene aggódnom? - csintalan fény szikrázott a szemeiben. Gabriel Baranovszky szeretett egyensúlyozni a kifeszített kötélen.

- Miattam kellene aggódnia - mosolyogtam rá szomorúan, és ez most igazi volt. - Én másfajta szörnyeteg vagyok. Azt hiszem, sokan talán jobban örülnének Rogannak.

- Mire képes?

Szeretnéd tudni, ugye?

- Hiányzik Elena?

- Igen.

Igaz. A mágiám körül ölelte őt, beterítette a levegőt, de nem hatolt belé. Éreztem a habozást a szavaiban, valamit megpróbált elrejteni. Erős akarata volt, de Rogan acélkemény eltökéltségétől eltérően Baranovszky rugalmasnak tűnt. Majdnem hajlékony. Megpróbálhatnám rávenni őt a helyes válaszokra. Nem gyakorolnék rá annyi nyomást, hogy kikényszerítsem a közvetlen válaszokat, épp csak annyit, hogy többet beszéljen, mint amennyit egyébként tenne. Ezt még soha nem próbáltam korábban.

Ha megérezné a mágiámat, megölne. Baranovszky nem harcos Elsőrendű volt, így inkább a hagyományos biztonsági eszközökre támaszkodott, de ez is elég volt, mivel a háza jelenleg tele volt olyan emberekkel, akik tüzet lőttek az ujjhegyükből. Biztos voltam benne, hogy egy orvlövész van az ablakban. A kertben valószínűleg még több. Ha a mágiámmal megragadnám őt és elérném, hogy elmondja azt, amit tudni akartam, soha nem hagynám el élve ezt a gálát.

- Mi többek voltunk szeretőknél - mondta. - Barátok voltunk.

- Zavarja, hogy meghalt? - folytattam, próbáltam finoman rámenős lenni, hogy tovább tartsam az erkélyen.

Sóhajtva dőlt a korlátnak.

- Ez az Univerzumunk törvénye. A soha véget nem érő kannibalizmus: az erősebbek levadásszák a gyengébbet, de csak azért, hogy ne ők legyenek a zsákmányok. Az egyetlen módja annak, hogy nyerjen a játékban, ha nem játszik.

- Tudja, hogy miért ölték meg?

- Nem.

Hazugság. Egyenes, merész, közvetlen hazugság. Tudta.

- Ismerte Elenát?

- Nem - mondtam neki. - A férjével találkoztam.

Annyira rá összpontosítottam a hangom, hogy olyan volt, mintha egy idegen szájából jött volna ki.

- Ohh - ebben az egy hangban egy teljes mondanivalót sűrített össze.

- Elena meghalt. És valakinek fizetnie kell ezért - mondtam neki. A mágiám szorosabbá vált körülötte.

- Adok egy apró tanácsot - mondta mosolyogva. - Ne akarja kiásni azt a sírt. Nem tudom, hogy mit akar magától Rogan és Montgomery, de nem fogják kockáztatni magukat az ön kedvéért.

A fejemben valahol egy ezüstös alak ragyogott, a sziluetten egy sötét folt volt, valahol Baranovszky koponyájának bal oldalán. Elrejtett valamit abban a foltban, és nekem valahogy hozzá kellett férnem. Annyira erősen koncentráltam, hogy azt hittem szétreped a koponyám.

- Mielőtt meghalt eljött magához.

- Túlságosan sokat tud erről - nézett rám óvatosan.

Óvatosan, finoman meghúztam körülötte a mágiám hurkát, és megkötöttem vele. Egy kicsit megnyomtam, hogy arra irányítsam a válaszait, amerre szerettem volna.

- Önnél hagyott valamit.

A folt sötétebb lett. Igen, igen, ott. Vajon mit hagyhatott nála?

- Talán emlékek a kapcsolatukról? - felvillant előttem, ahogy egy szeplős katona kidob egy USB meghajtót az ablakon. - Egy USB meghajtó, ami a halála után nyilvánosságra hozható dokumentumokat tartalmaz?

- Az egy rettenetes klisé lenne, nem igaz?

Izzadság tört elő a hajvonalamnál. A fejemben lévő erekben, dübörgött a vér.

-  Elena már napok óta halott és még nem hozta nyilvánosságra a dokumentumokat. Fél valamitől Gabriel?

- Semmit nem adott nekem.

Hazugság.

Könnyedén elvigyorodott.

-  Szerintem nem vagyunk olyan viszonyban, hogy keresztnéven hívjuk egymást.

- Megnézte, mi van rajta? - mosolyogtam rá.

Semmi.

Egy kicsit löknöm kellett rajta, csak egy egészen aprót, hogy ne érezze.

Épp csak egy kicsit. A sötét folt elhalványult, reagálva a mágiámra.

- Ahogy mondtam Elena nem adott nekem semmit. De ha ez a dolog mégis létezne, akkor biztos, hogy olyan helyre dugnám, ahol senki nem éri el.

- Tehát megnézte - mosolyogtam szélesen. Körök ugráltak a szemem előtt. Alig láttam. - Hova rejtette el?

A sötét folt egy pillanatra teljesen elhalványult.

- Biztonságban tartom, a hálószobámban.

Lassan elengedtem a mágiámat.

Baranovszky összevonta a szemöldökét.

- Kedvesem, ahogy mondtam, ha létezne az a dolog, már rég megsemmisítettem volna.

Még csak nem is tudta, hogy mit mondott el nekem, amíg a mágiám hatása alatt állt. Ha ez igaz, akkor az ő emlékei erről a beszélgetésről teljesen eltérnek az enyémtől.

Baranovszky csalódottan megvonta a vállát.

- Ez a beszélgetés ígéretesnek indult, de közhelyekbe fordult. Nincs időm a banalitásra. Élvezze a parti hátralévő részét.

Megfordult és elsétált.

Le kell jutnom az erkélyről, mielőtt lelőnek.

Kényszeríteni kellett magam, hogy lassan besétáljak az erkélyről, ellenállva a késztetésnek, hogy a korlát mellett összeessek. A mellkasom fájt. A gyomrom szintén. Körök úsztak a szemem előtt.

Lélegezz. Lélegezz, lélegezz...

Sétáltam, anélkül, hogy igazán tudtam volna, mi történik körülöttem, mindaddig, amíg a lépcsőhöz nem értem. Rogan utolért. A karjának dőltem és együtt sétáltunk le a bálterembe. Gyakorlatilag a karján cipelte a súlyomat.

- Csak könnyedén - súgta halkan. - Egyszerre csak egy lépés.

- Össze fogok esni, és zavarba hozom mindkettőnket.

- Nem fogsz elesni. Megtartalak.

Még jobban rátámaszkodtam sziklaszilárd karjára. Folytatnom kellett a sétát.

- Túl sok energiát használtál fel? - kérdezte Rogan.

- Egy kicsit.

- Baranovszky tudja? - tudnia kellett, hogy harcolva kell-e elhagynunk a gálát.

- Nem érezte. Nagyon óvatos voltam, ezért esik nehezemre a járás. Elena adott neki egy másolatot az USB-ről. Biztonságos helyen van a hálószobájában. Pontos idézet.

A lépcső véget ért, jobbra akartam fordulni az ajtó felé, de Rogan balra fordult és vitt magával.

- Hova megyünk?

- Meg kell találnunk Augustine-t.

- Miért?

- Mert Baranovszky tart egy munkaállomást a lakosztályában. Nem csatlakozik az Internethez és kívülről nem lehet hozzáférni. Bármely dokumentum, amit oda feltölt, biztonságban van.

- És ezt honnan tudod?

Rogan szája vékony mosolyra húzódott.

- Megvesztegettem a takarító-személyzetét. Kevés ember motiváltabb, mint egy szülő, akinek Borostyán Ligás főiskolára járhat a gyereke, és nem kell érte fizetnie.

- Ki tudod használni, hogy hozzáférjünk Baranovszky számítógépéhez.

- Nem. Túl kockázatos. Ezért kell megtalálnunk Augustine-t.

Augustine illúzió mágus. Bármilyen formát fel tud venni.

- Azt szeretnéd, ha Augustine felvenné Baranovszky alakját, bemenne a hálószobájába és megszerezné a dokumentumokat.

- Pontosan.

- Ebbe bele is halhat - mormoltam.

- Egyszer három órát töltött a CIA központjában, megtévesztve retina és ujjlenyomat szkennereket - mosolygott Rogan. - Amíg rá nem jönnek, hogy lehet egy pillanat alatt DNS tesztet végezni, egy létesítmény sincs biztonságban Augustine-tól. Ez csak gyerekjáték lesz számára. Nem messze tőlünk Augustine kivált egy népesebb embercsoportból és elindult felénk.

- Connor - szólította meg egy nő balról.

Rogan a hang irányába fordult. Az arca ellágyult és megállt.

- Rynda.

Egy vörös hajú nő mosolygott Rogan-ra. Kortalan volt, karcsú és hajlékony, szív alakú arccal, melyet laza, rézvörös hajhullámok kereteztek, az arcszíne hibátlan, szürke szemei annyira fényesek, hogy szinte ezüstnek tűntek. Azonnal felismertem. A neve Rynda Charles, most már Rynda Sherwood, miután férjhez ment, és egy távoli múltban mindenki azt hitte Rogan lesz a férje. Egyszer Rogan már megemlítette.

- Jó látni téged - mondta Rynda. - Bár nem találkoztunk még ilyen helyen.

- Valóban nem - felelte Rogan. - Hogy van Brian és a gyerekek?

- Remekül - mosolygott Rynda ismét. Káprázatos mosolya volt, az a fajta, ami az egész arcát megvilágította. Ha egy szobába összezárnának bennünket, egyforma ruhában, és beengednél közénk tíz embert, mindannyian köré sereglenének, engem egyedül hagyva. És ez számomra eddig így is volt rendben. Nem akartam senki figyelmét. De ez most megütött, mint egy tonna tégla. Rogan figyelmét akartam. Féltékeny voltam, és a féltékenység olyan volt, mint egy agyaras, karmos szörnyeteg. A fejemben Rogan az enyém volt.

Ez remek. Ráadásul mikor történt ez?

Megkockáztattam egy gyors pillantást feléjük. A régi barátok könnyű megszokottságával beszélgettek egymással. Jól néztek ki együtt. Rogan hatalmas, kemény és sötét - és Rynda, édes, könnyű, szinte finom. És itt voltam én, harmadik keréknek, aki bele akart ütni a Rynda arcán lévő édes, finom mosolyba.

- Jessica első osztályos, Kyle pedig jövőre fogja kezdeni az iskolát - jelentette ki Rynda. - El tudod hinni? Teljesen egyedül maradok.

- Olyan érzés, mintha elhagynának? - kérdezte Rogan.

- Igen. Tudom, hogy ez teljesen irracionális.

Augustine felé pillantottam. Ments meg kérlek. Mielőtt még észreveszik, hogy én is létezem és nevetségessé teszem magam.

Felénk haladt, de nem olyan gyorsan, mint ahogy szerettem volna.

- Ki a partnered? - kérdezte Rynda.

- Senki - mondtam.

Rogan meglepődve nézett rám.

- Mi nem vagyunk együtt - mondta Rynda. - Soha nem is voltunk.

Szerettem volna eltűnni a levegőben.

- Sajnálom. Azt hiszem, félreérti a kapcsolatunk természetét. Mr. Rogan nem a partnerem. A Montgomery Háznak dolgozom, és ő csak volt olyan kedves, hogy elkísért. Azt hiszem, ott látom Augustine-t. Elnézést.

Megpróbáltam arrébb sétálni, de Rogan a derekam köré fonta a karját. Nem tudtam anélkül elsétálni, hogy fel ne hívjam magunkra a figyelmet.

Rynda a szemembe nézett.

- Ne. Maradjon, kérem. Nem állt szándékomban kényelmetlen helyzetbe hozni.

- Nem hozott kényelmetlen helyzetbe - mondtam. - Egyszerűen nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz - mondta Rogan.

És pontosan azt történt, amit nem akartam. Most mindketten rám figyeltek.

Hátrapillantottam Augustine-ra, reménykedve hogy elég közel van. De valamilyen oknál fogva Augustine irányt váltott, és kitért balra. Helyette egy idősebb nő, aki úgy nézett ki, mint Rynda húsz évvel idősebb hasonmása, menetelt felénk.

- Jön az anyád - mondta Rogan.

- Tudom. Hallod a Valkűrök zenéjét? - sóhajtott fel Rynda. - Azt hiszem, futnod kellene.

- Túl késő - mondta Rogan.

Mrs. Charles megállt mellettünk, rám nézett és megemelte a szemöldökét, majd Roganra pillantott, mintha a férfi egy piszkos hajléktalan lenne, aki adományért könyörög.

- Túl késő a sajnálatokhoz, Connor.

Rogan arckifejezése hirtelen átváltott egy Elsőrendű arcába, hideg, tele arroganciával.

- Örülök, hogy ismét látlak Olívia.

- Nem, az öröm az enyém. Már több, mint egy évtizede. A lányom boldog. A férje sikeres, és a gyerekei közül valószínűleg mindkettő Elsőrendű. Te pedig magányos vagy, és addig süllyedtél, hogy egy korábbi főiskolai barátod alkalmazottját kíséred - vetett rám egy pillantást. - Nem tudtál volna valamit csinálni a nyakával? Biztos vagyok benne, hogy Augustine megtette volna neked ezt a kis szívességet. Vagy sikerült tönkre tenned azt a kapcsolatodat is?

- Elég anya - mondta Rynda.

Rogan halvány érdeklődéssel vizsgálta Olivia-t, mintha csak egy furcsa rovar lenne.

- Nem, nem gondolom, hogy elég lenne. - Olívia tekintete vágott, mint a kés. - Nagyon élvezem a bosszút. Tizenöt év pénzügyi tervezés és genetikai előrejelzés ment füstbe, mert ő katonásdit akart játszani.

Olívia visszafordult hozzám.

- Hadd magyarázzam el neked a dolgokat kedvesem. Ha abban reménykedsz, hogy kezdesz magaddal valamit, akkor olyan gyorsan elkerülöd ezt az embert, ahogy a lábad bírja. Itt állsz ebben a valószínűleg kölcsönzött ruhában, és mivel a kezed a karján van, úgy gondolod te vagy Hamupipőke, álmokkal teli fejed, ő pedig a csodálatos herceged.

- Anya! - csattant fel Rynda.

- A valóságban csak egy kellék vagy, mint egy sál, ami kiegészíti a ruháját. Nem érdekled azokon az előnyön túl, amit nyújtani tudsz. És amikor megkapta tőled, amit akar, eldug a szekrény hátsó részébe, és elfelejt, te pedig ott maradsz reménykedve, amíg az álmaid meg nem halnak egytől-egyig.

A mágiája megemelkedett mögötte, mint láthatatlan kígyó a fészekből és felém siklott. A hangja visszhangzott a koponyámban, és behatolt az elmémbe.

- Jobb, ha futsz, kedvesem. Gyorsan és keményen fuss, és soha ne nézz vissza. Fuss.

A mágiája egy erőteljes, merev hullámban nekem rontott, majd megtört a saját mágiámon. Egy telepata.

Bámulhattam volna a szemébe, és visszalőhettem volna rá. Ijesztően erős volt az akarata, de nekem is. És ha legyőzném, itt és most elárulná minden piszkos titkát. Annyira akartam.

Ehelyett elfordultam, elszakadtam Rogantól, és elsétáltam, látszólag véletlenszerűen, de Augustine felé indultam.

Rogan felnevetett mögöttem.

Te idióta, úgy teszek, mintha az életemért futnék. Ne tedd tönkre!

- Most boldog vagy? - kérdezte Rynda törékeny hangon.

- Akkor leszek boldog, ha egyedül hal meg - felelte az anyja.

- Mindig öröm veled találkozni Olívia - mondta Rogan szórakozott hangon.

A tömeg figyelmen kívül hagyott engem, és továbbra is Rogan-re és Oliviára figyelt. Senki nem figyelte őket nyíltan, de mindenki őket nézte, néhányan érdeklődéssel, mások riadtan. Baranovszky az emeleti kedvenc helyéről nézte a műsort. Szórakozott arckifejezéssel kortyolt egyet a pezsgős poharából.

Augustine az utamba lépett. Úgy tettem, mintha beleütköznék.

- Mi folyik itt? - kérdezte.

- Nagyon nyilvánosan elmenekülök Olívia Charles, és a mágiája elől - suttogtam. - Rémült vagyok. Nyugtass meg, egy olyan helyen, ahol senki nem veszi észre, hogy két Baranovszky egy helyen egy kicsit sok.

- Rendben - mondta Augustine, majd védelmezőn a vállam köré fonta a karját. - Erre menjünk.

Rogan mondott valamit Oliviának, de túl messze voltunk ahhoz, hogy halljuk.

Augustine oldalra vezetett engem, egy kis folyosóra.

- És mit csinál a második Baranovszky?

- Elveszi Elena USB-jének a másolatát a számítógépéből, amit a hálószobájában tart.

- Nagyszerű - mondta Augustine. - Ez jó móka lesz.

Mögöttünk üvegcsörömpölés hallatszott. Megfordultam.

Gabriel Baranovszky a torkát szorongatta. A nyakából vér ömlött, és végigfolyt sápadt bőrén. Megbotlott, egy pillanatig lebegett a lépcsők felett, mint egy furcsa madár, majd lezuhant. A válla megroppant, ahogy a lépcsőnek csapódott. A teste elfordult, a feje pattogott a vörös szőnyegen, ahogy lefele csúszott, a lépcső felénél megállt, világtalan szemei egyenesen a mennyezetre meredtek.

A két testőr fegyvert rántott és a tömeget vizsgálta.

Senki nem sikított, senki nem sietett segíteni.

A csend szinte süketítő volt.

Az embertömeg, szinte egyként fordult és elindult a kijárat irányába, a lépcsőkről, a folyosókról, testek árasztották el körülöttünk a teret, és mindenki egy irányba haladt. Megpróbáltam a tömeggel ellenkező irányba indulni, de Augustine megragadta a kezem, és a kijárat felé húzott.

- Nem! Lezárják a kastélyt. Órákra csapdába kerülnénk.

A fenébe.

Biztonsági személyzet rohant át a termen, szétválasztva a tömeget. Cornelius jelent meg mellettem.

- Mennünk kell!

Az emberáradat közepén Rogan megfordult, és megpróbált az ellenkező irányba haladni. Valószínűleg nem is látott bennünket.

- Rogan! - kiáltottam.

Előttem egy magas szőke férfi fordította felém a fejét. A tekintetünk összekapcsolódott. Rám mosolygott.

Láttam már ezt a mosolyt a Suburban ablakain keresztül.

- Rogan! - elővettem a telefonomat, feltartottam, és lenyomtam a fényképezőgép ikonját, hogy aktiváljam a sorozatkép készítő üzemmódot. A telefon staccatóban kattogott, miközben egy tucat képet készített a tömegről.

A szőke férfi megfordult és beleolvadt a tömegbe.

Mögöttünk fém nyikorgott, ahogy a biztonsági kapu elkezdett leereszkedni.

- Maradjanak nyugodtak! - hallatszott a hangos beszélőből.

A tömeg felgyorsított az ajtó irányába.

Rogan emelkedett ki a testek tömegéből.

- A fickó a Suburban-ból! - mondtam neki.

- Hol? - vicsorogta.

A kijárat irányába mutattam, de már nem láttam őt. Túl sok ember volt köztünk és az ajtó között. Nem tudjuk elkapni.

Rogan felemelte a kezét.

Tőlünk balra a fal felrobbant. Nagy márvány darabok szórták tele a padlót, ajtó nyílt a hideg esős éjszakába.

- Kijárat balról - mormolta Cornelius mellettem.

Kiléptem a cipőimből, felemeltem a ruhámat, majd a törmeléken keresztül kimentem Baranovszky házából.