A vasárnap este óta, mikor az első támadás megtörtént, ahogy visszatekintek erre a mozgalmas időszakra, úgy tűnik, mindig az volt az elsődleges célom, hogy elfogjuk és megsemmisítsük azt, amit végül úgy neveztem el magamban, hogy a „Valami". Most egy teljesen új és bizarr gondolat fogalmazódott meg az elmémben, ami némi ellentmondásban volt a megsemmisítéssel. Ez az az elkerülhetetlen következtetés volt, hogy a Valami eredetileg – akármi is lenne most a megfelelő elnevezés rá – egy emberi lény volt. És mint ilyen, ismerve – amennyire én ismerem – a Kis-Antillák szigetvilágának néger lakosságát, kétségtelenül része lett az egyháznak a megkeresztelés beavató szertartása következtében. Az a leírhatatlan lény, amely sokáig Brutus Hellman testének a függelékeként létezett, az egyház tanítása szerint egy keresztény ember volt, és máig is az. Ez a gondolat lüktetett az agyamban – a helyzet más vonatkozásaival egyetemben – a Dr. Pelletier-vel való beszélgetés nyomán, amit az előbb elmeséltem.
Maga a gondolat is elég lehangoló volt olyasvalaki számára, aki, mint én, gyermekkora óta követte az egyház tanítását, s a szellemi nyugtalanságnak ebben a mai korszakában sem látta szükségét soha a vallásában való kételkedésnek, vagy mi több, elhagyásának. Ennek a gondolatnak az volt a velejárója, hogy a Valami megsemmisítése – az amúgy elég problémás elfogását követően – igencsak kínos ügy lesz a lelkiismeretem számára, mert hiszen a Valami akármilyen messzire távolodott is eredeti állapotától, mint „Isten gyermeke... mint a Mennyek Birodalmának várományosa", azért homályos módon bár, de megőrizte az emberi, sőt a keresztény mivoltát. Biztosan vannak, akik a skrupulusaimat kimondottan nevetségesnek tartják, akik csak arra helyezik a hangsúlyt, hogy meg kell állítani a Valami pusztító gonoszságát, tekintet nélkül mindenféle látszólag távoli és mesterkélt meggondolásra. Függetlenül a pillanatnyi kérdésnek ettől az oldalától, Dr. Pelletier kimondta az ítéletet:
– Véget kell vetnünk ennek! – s ez ólomsúllyal nyomta a lelkemet. Nem szabad elfeledni, hogy már egy irtózatos hete benne voltam az ügyben.
Azért említem meg ezt a „skrupulusomat", mert némiképp megvilágítja azokat az eseményeket, amelyek röviddel azután következtek be, hogy Dr. Pelletier a saját szavaival összefoglalta, miféle feladat áll előttünk.
* * *
Ültünk a tornácon, a hogyanról meg a mikéntről beszélgettünk, és ezen megbeszélés során támadt bennem az az aggály, amit az előbb említettem. Nem szóltam róla Pelletier-nek. Lelkileg elfogadtam a foglyul ejtés szükségességét. Hogy aztán mi legyen a továbbiakban, az várhat.
Nagyon szépen kikövetkeztettük a bizonyítékokból, hogy a Valami napközben abban a kis kunyhó-szerűségben húzta meg magát, amit erre a célra épített. Egészen eddig a támadásaira mindig éjjel került sor. Ha mindebben igazunk van, akkor az elfogása viszonylag egyszerűnek ígérkezik. Volt a házamban egy kis horgászháló, amolyan az alján zárt, hengeralakú szerkezet, amit akkor használtam, ha alkalmi vendégeket vittem mélytengeri horgászatra a Congo vagy Levango öbölbe. Előkerestem és megszemléltem. Ép volt, nemrég javították, egyetlen szakadás sem volt a szűklyukú hálós részen, ami arra szolgált, hogy kishalakat fogjanak ki vele és tartsanak benne, ami aztán élő csali lehet a horgászathoz.
Ezzel felfegyverkezve, egyszerű tervünket forgatva a fejünkben, elindultunk a parkba délután fél három körül, vagy egészen pontosan, éppen lefelé tartottunk a tornác lépcsőjén az udvarra, amikor megütötte fülünket az éles, gyermeki kiabálás a közelből, a ház mögül.
Négyesével vettem lefelé a lépcsőket, a nálam jóval súlyosabb Pelletier pedig olyan szorosan követett, ahogy ormótlan teste csak engedte. Mikor elértem a ház sarkát, még éppen végignézhettem szinte az elejétől fogva, hogy mi történik. Olyan jelenet volt, amit ha hűen ábrázolva lerajzoltak volna, szinte komikusnak tűnne. A kis Aesculapius, a mosónő apró fekete gyermeke, szemei szinte kidülledve a gödrükből, rövid fekete lábai csillogtak a rajta lévő egy szál köntös alatt, s vérfagyasztóan üvöltött a rettegéstől, miközben átlósan rohant át az udvaron az anyja mosóteknője felé a konyhaajtó irányába – maga volt a megtestesült nyers, irányíthatatlan félelem, tulajdonképpen mint egy gúnyrajz szereplője, egy tréfás kis alak.
És mögötte haladt kérlelhetetlenül ugrándozva egy minden tekintetben formátlan, fekete, béka-szerű Valami, ami üldözte, vörös nyelve kilógott a torz hasított szájból, a fekete ajkak vicsorogva visszahúzva vad morgást hallattak, és gyilkos fogsor csillant ki mögülük a délutáni napsütés fényében. A kis Aesculapius viszonylag jól bírta az iramot hosszú vékony lábain, s ráadásul a rettegés is hajtotta őt előre. Szerencsére egyre messzebb került a Valamitől, pedig az a kezeit és a karjait egyaránt használva törtetett előre, akár egy béka, nem beszélve aszott, de erőteljes görbe lábairól.
A látványtól – ami groteszk lehetett volna bárki számára, aki nem ismeri a Valami történetét és nem tudja, ki is ő – szabályos rosszullét kerülgetett. Ösztönöm azt súgta, mikor felfogtam az egész jelenet alapvető szörnyűségét, hogy takarjam el szemeimet a kezemmel. Éreztem a rosszullétet, ami erőt vesz rajtam és lebénítja az érzékeimet. A mosónő sikoltozása még fokozta a zűrzavart, mivel egy-két másodperccel a gyermeke után ő is rákezdte, s most, ahogy tétovázva megtorpantam félúton a jelenet helyszíne felé, még a szakácsnő meg a konyhalány sikoltozásai is hozzáadódtak a hátsó udvaron kitört hangzavarhoz. A kis Aesculapius, akinek pendelye lobogott a rohanástól, most eltűnt a ház hátsó sarkánál a viszonylag biztonságos konyhaajtóban. Később megtudtam, hogy az udvaron játszott, s ráakadt a kis kunyhócskára a kihalt, szűk átjáróban. Lehajolt érte és felvette. „Az a valami" – a gyermek is pont ezt a kifejezést használta rá – benne feküdt összegömbölyödve és aludt. Aztán vadul morogva felállt a görbe lábaira, és egyből nekiesett a néger kisgyerek lábfejének.
Innentől aztán az önvédelem ősi reflexe és a kis Aesculapius kiváló lábmunkája megoldotta a kérdést. Elérte a konyhaajtót a sarok mögött, már kívül a mi látószögünkön, berohant és azonnal felmászott egy magasabb konyhapolcra, ahol biztonságban volt, mivel a rosszindulatú, ismeretlen, démonszerű fekete béka, ami üldözte, nem érhette már el... bár vélhetőleg élete végéig kísérteni fogja őt az álmaiban. Ennyit a kis Aesculapiusról, aki így viszonylag szerencsésen megúszta a kalandot.
***
A megtorpanásom persze csak egy pillanatig tartott. Megálltam, mint mondtam, de csupán annyi ideig, hogy Dr. Pelletier még utol sem ért. Aztán rohantam, a háló nyitva a kezemben, átlósan abba az irányba, emerre a Valami haladt. Az volt a tervem, hogy elfogom, valamiképpen beleterelem a horgászhálóba. Ez nem lehet olyan nehéz, tekintetbe véve a kicsiségét és karjai meg lábai viszonylagos rövidségét; és miután ártalmatlanná tettük, eltöprenghetünk azon, hogy mitévők legyünk vele. De akkor valami keresztülhúzta a tervemet.
Pontosabban, ahogy a menekülő kisgyerek alakja eltűnt a ház sarka mögött, a szakácsnő macskája, egy az egész környéken híres patkányvadász – és most, bár akkor ezt még nem fogtam fel, a Gondviselés eszköze a „skrupulusommal" kapcsolatban – bukkant fel, a maga vadságában, hajszálpontos és hátborzongató ügyességével, ami a vadászó macskafélék összes fizikai megnyilvánulását jellemzi.
Ez a jelenés, amely régi jól bevált szokása szerint a napon sütkérezett az eresz szélén, amely az alacsony háztető hosszában fut végig, megriasztva a kisgyermek és a három különböző helyen álló nő disszonáns kiabálásától, felegyenesedett és végigmérte a terepet maga alatt...
A macska ugrása azonnal megállásra késztette a Valamit, amely abbahagyta az üldözést, de az már le is csapott rá, feldöntötte, kiterítette, és húsz borotvaéles köröm mélyedt bele az apró, fekvő testbe.
Az a Valami nem moccant többé. Ennél kegyelemteljesebb kimúlást nem is lehetne elképzelni.
Nem volt nehéz Juniust, a macskát eltávolítani a zsákmánya mellől. Nagyon közeli baráti viszonyban vagyok Juniusszal. Szinte tiltakozás nélkül engedte, hogy elvegyem tőle a most már petyhüdt és elernyedt testet, majd leült ott, ahol volt, végignyaldosva a mancsait és helyresimítva összeborzolódott bundáját.
És így, váratlanul, anélkül hogy beleavatkoztunk volna, Pelletier meg én tanúi voltunk a hirtelen végkifejletnek, miként ért tragikus véget az egyik leginkább szokatlan és elszomorító ügy, ami csak valaha előbukkant a Sátán őrült képzeletéből, amely a saját világában azon ügyködik, hogy az ember fiának életét nyomorúságossá tegye.
És azon az éjjelen, az oldalsó kis átjáró egyik kőlapja alá, közel ahhoz a helyhez, ahol megtaláltam a Valami különös búvóhelyét, eltemettem a kimondhatatlanul groteszk kis homunkulusz megcsonkított, feltépett bőrű apró testét, amely valaha régen az inasom, Brutus Hellman ikertestvére volt. Tekintetbe véve azt a morális aggályt, amit már többször említettem, hogy mivel ez a maréknyi különös anyag, amit finoman odahelyeztem örök nyugvóhelyére, minden bizonnyal egy keresztény ember volt, elmondtam egy imát a Mindennapi Imádságok Könyvéből.²⁵ {²⁵Book of Common Prayer – az anglikán egyház egyik legismertebb régi imakönyve.} Talán groteszk egy cselekedet volt részemről – bizonyos szempontból kétségkívül az volt. De abban a meggyőződésben tettem, hogy ez így helyes.