Talán félúton járhattam a parkban a ház felé, mikor fülembe jutottak azok az elfojtott morgó és visító hangok, amelyeket John Masefield úgy ír le, mint egy holdfényes nyári éjszakán az angol udvarházak sövénykerítése aljában lezajló állat-tragédiák előjelét. Valamik... két apró rágcsáló rövid, kíméletlen összecsapása élelemért és vérért... ez folyhatott le a közelben. Megálltam, hegyeztem a fülem, az érzékeim még jobban kiélesedve az elkeseredett küzdelemre amiatt, ami Brutus lakában történt. Ahogy megálltam, a harcoló állatok visítása hirtelen megszűnt. Úgy tűnik, az egyik fél feladta a küzdelmet. Néhány pillanatig azért még hallatszott egyfajta röffenő hang, és ettől óhatatlanul is összeborzongtam. Ezek a hangok halkak, közönségesek, alapvetően állatiak voltak. Ám volt bennük valami olyan vadság, igaz, a mi átlagos nyugat-indiai faunánk alacsonyabb szintjén, hogy az megdermesztett. Fehér vászonzakóm alatt éreztem, ahogy a hideg végigfut a gerincoszlopomon.
Szinte vonakodva, habozva fordultam meg, mintegy akaratom ellenére, hogy megnézzem a csata színhelyét. A morgás már megszűnt, s most fülembe hatoltak a tökéletesen csendes, langyos szellőjű, holdfényes éjszakában a széttépődő hús iszonyatos apró neszei. Hátborzongató volt, rettenetes, majdhogynem elviselhetetlen. Ismét megálltam, be kell vallanom, megrendülten, az idegeim meglehetősen felzaklatott állapotban, s a hasító zörejek irányába kémleltem. Aztán csend lett... teljes, nyugodt, tökéletes csend!
Elindultam az apró tragédia színhelye felé, zseblámpámmal végigpásztáztam az ösvényen túl az udvar sarkát.
A fénysugár azonnal megvilágította az áldozatot, s úgy véltem – bár egészen bizonyos nem lehettem benne –, hogy a fénykör szélén egy pillanatra a győztes sietős menekülését is megpillanthattam. Az áldozat egy közönséges teremtmény: egy megtermett, jóltáplált patkány teste volt, ami mintha még rángott volna párat. A döglött patkány a kertben feküdt, frissen kiontott éltető nedve vastag csíkban folyt az ösvény járdakövére, amelyen hevert... rusnya egy látvány. Kíváncsian hajoltam fölé. Kétségtelenül kíméletlen támadás volt, aminek ez az alantas teremtmény áldozatul esett: a torka átharapva, ő maga kibelezve, borzalmasan széttépve. Visszasétáltam Brutus házikójához, bementem, s felvettem az asztaláról a kupacból a helyi újság egyik példányát. Mosolyogva biccentettem Brutus felé, majd a lappal a kezemben visszamentem a mészárlás színhelyére. Támadt egy ötletem. Letettem az újságlapot, a lábammal rágurítottam a holttestet, majd összehajtogattam, s a döglött patkányt bevittem Brutus lakába. Feltekertem a lámpát és odamentem az ágyához.
– Gondolja, hogy ez volt az az állat, Brutus? – kérdeztem. – Mert ha igen, akkor alaposan bosszút álltak magáért.
Brutus elvigyorodott, majd közelről megszemlélte a széttépázott tetemet. Aztán:
– Nem, uram – felelte lassan. – Nem patkány volt, ami megtámadott. Nézze csak a torkát, uram! Igencsak feltépték neki. Nem, uram! De, azt hiszem, a torkából ítélve, az a rágcsáló, ami engem megharapott a lábamon, ugyanaz lehetett, ami teljesen kicsinálta ezt a patkányt.
És valóban, a patkány teteme alapján Brutus ítélete igencsak megalapozottnak tűnt.
Visszacsomagoltam az újságpapírba, még egyszer elköszöntem Hellmantól, majd elvittem és beledobtam a fém szemetesvödörbe, amiben a háztartási hulladékot reggelenként elégetik, s végül mentem lefeküdni.
* * *
Hajnali négy óra után három perccel kényelmes ágyamból és mély álmomból ismétlődő lövések zaja riasztott fel, amik a Brutusnál hagyott komisz kis revolverből eredtek. Magamra rántottam a hálóköntösömet, felkaptam a papucsaimat, s már rohantam is lefelé a lépcsőn, mielőtt még szemeimből és agyamból egészen kiszállt volna az álom. Átszaladtam a konyhán, mint a legrövidebb úton, és már Brutus szobájában voltam, mikor a kezében szorongatott és az ablakra irányított üres revolver még füstölgött. Ezek voltak az első szavaim:
– Eltalálta azt, Brutus? – Úgy gondoltam arra a dologra, mint „az".
– Igen, uram – felelte Brutus, s leengedte a fegyvert. – Azt hiszem, megsebesítettem, uram. Kérem, nézze meg az ablakpárkányt! Talán van rajta vér, az bizonyítaná.
Ezt tettem, s úgy találtam, hogy Brutus jobb lövész, mint azt gondoltam, mikor rábíztam a revolvert. Pontosabban mind a hét töltényt kilőtte, de úgy tűnt, csak az egyikkel talált. Egyetlen egy csepp friss vér volt a fehérre festett fa ablakkereten. A támadónak egyéb más nyomát nem lehetett látni. A zseblámpám fénye semmiféle nyomot nem világított meg, és a frissen meszelt kinti sima fal is sértetlen volt. Hacsak a lénynek nem voltak szárnyai... de valami hirtelen a homlokomhoz ért, valami könnyű és finom érintés. Felnyúltam és megragadtam. A kezem egy fonál-szerűségbe akadt bele. Felfelé világítottam és ott csüngött egy kúszónövény vékony szára. Meghúztam, de valahová erősen oda volt kötözve. Brutus egyik székét kivittem a házból, letettem az ablak alá, nekitámasztva a falnak, majd felállva rá végigpásztáztam lámpámmal az ereszcsatornát. A kúszónövény felső vége az eresz egyik kiugró részéhez volt kötözve, pontosan az ablak felett.
Az a Valami, úgy tűnt, elég eszes volt hozzá, hogy ilyen mechanikus megoldást alkalmazzon a ma éjjeli második támadása során.
Bent Brutus, némiképp izgatottan a kalandja következtében, bizonyos nehézségek árán tudott csak leírást adni arról, pontosan mi is volt az, ami célpontul szolgált neki.
– Kívülről olyannak látszott, mint valami béka, uram – okoskodta ki végül. – Teljesen éber voltam, amikor az leereszkedett az ablakpárkányra, és kiváló célpontot nyújtott nekem, uram.
Ez volt a legtöbb, amit ki tudtam szedni Brutusból. Megpróbáltam magam elé képzelni valamit, ami olyan, mint egy béka, ami elbánik egy nagydarab, vérengző patkánnyal, kibelezi és eltünteti a belső szerveit, nem is beszélve a felkötözött kúszónövényről, hogy leereszkedhessen a nyitott ablak párkányára, és végül ami olyan sérülést tud okozni, mint az Brutus alsó lábszárán látható. Ez meghaladta a képességeimet. De... a rettegés uralma megkezdődött, efelől nem lehetett kétség!