{¹Black Tancrède, Weird Tales, 1929. június.}
Igaz, hogy a Fekete Tancrède nem átkozta el Hans de Grootot, mielőtt szétroncsolt testtel eszméletét vesztette a kínpadon, viszont valóban elátkozta Gardelint. Ám emlékeznünk kell arra, hogy Gardelin kormányzó hazatért Dániába, és így megmenekült... akármi is történt Achilles Mendozával és Julius Mohrsszal; és Fekete Tancrède, aki mindig betartotta a szavát, hármat átkozott meg!
A Grand Hotel St. Thomasban fényesen csillog a szinte elviselhetetlenül tűző karibi napfényben, mert ennek a hatalmas épületnek minden egyes szegletét fehérre meszelik telente. Több mint egy évszázaddal ezelőtt épült, s ékes példája annak a trópusi építészetnek, melynek a stílusát meghatározza az a szükséglet, hogy ellenálljon a nyári hurrikánoknak. Masszív kő-, tégla- és betonfalai vastagok és súlyosak. A hatalmas szobák belmagassága tizennyolc láb.² {²5,5 méter} Minden nehézkessége ellenére az 1916-os hurrikán lesodorta a legfelső emeletet, amit aztán soha nem is építettek vissza. Az a tény, hogy most mindenhol egyöntetűen kétemeletes, némileg elcsúfítja az eredeti szimmetriáját, ám még így is ugyanolyan impozáns, mint mikor a Dán Gyarmati Felsőbíróság székelt az egyik szárnyában; mint mikor a ,,rabszolga-zárkái" hírhedtek voltak a biztonságukról.
A nagy kert egyik oldalát foglalja el, melyet körbevesz a tömör kerítés, és a kikötő felé – ami vélhetőleg egy vulkán volt abban az időben, amikor Atlantisz és testvérkontinense, Antillea kiterjesztette büszke civilizációját az Atlanti-óceán középső vidékére – emelkedik még két épület, melyet állítólag a főépület elkészültét követően húztak fel. Erről megoszlanak St. Thomas bölcseinek véleményei. Mindenesetre a hotelhez közelebbi épület alatt – melyet egy lépcső köt össze annak széles teraszával – találhatóak azok a bizonyos rabszolga-cellák, amiket mára átalakítottak egyetlen nagy kiszolgáló-létesítménnyé, ahol a mosás és a vasalás folyik megállás nélkül egész évben. A korai időkben a szállodát „Hotel du Commerce"-nek hívták.
Ebben a közelebbi és a kettő közül a kisebbik épületben laktam azon a télen. Azért választottam ezt, mert akkor télen Stephen de Lesseps, a fiatal unokaöcsém volt nálam, egy tizennégy éves fiú. Stephen szülei (az édesanyja Marie de Lesseps, az unokanővérem) rábeszéltek, hogy vegyem magamhoz egy kis éghajlatváltozásra. Stephen igazán rendes kissrácnak bizonyult. Naponta adtam neki órákat, s ő maga is sokat olvasott, tehát az iskolai tananyaggal nem maradt le, s más egyéb ismeretszerzést sem hanyagolt el. Stephen az együttlétünk során olyan emberinek, érzékenynek, és egészében olyan kiváló társaságnak bizonyult, hogy csak gratulálni tudtam magamnak, amiért hagytam magam rábeszélni Marie unokanővérem ötletére.
A tél közepén Marie és Suzanne nővére ellátogattak hozzánk egy hónapra. Mr. Joseph Reynolds, a Grand Hotel amerikai tulajdonosa a 4-es szobát adta nekik, egy nagy dupla szobát, ami a szálloda hatalmas bálterméből nyílik, melyben a Virgin-szigetek fővárosának összes fontos társasági eseménye zajlik. Kénytelen vagyok felvázolni ezt a hátteret ahhoz a rendkívül különös történethez, amit el szeretnék mesélni. Ha nem lett volna ott velem Stephen, akkor nem maradtam volna St. Thomason. Ez miatta történt. A főváros az ő tanulmányai szempontjából megfelelőbb hely volt, mint az én szeretett Santa Cruz szigetem. Don Pablo Salazar, egy jónevű spanyoltanár itt él; az iskolaigazgató a szomszédos épületben lakik... szóval több oka is volt.
És ha Steven nem lett volna velem, akkor Marie és Susanne nem jönnek el meglátogatni, nem töltenek egy hónapot a 4-es szobában, és akkor ezt a történetet vélhetőleg soha senki sem mesélte volna el.
* * *
A hölgyek január elején érkeztek, a „lenti szigeteken" tett körutazást követően... ezek azok a kis tengeri ékszerek, ahol Franciaország és Anglia egy évszázaddal ezelőtt még a tengerek feletti szupremációért versengtek. A 4-es szobába azonnal beleszerettek. Hatalmas baldachinos mahagóni-ágyban aludtak; mindenki leste a kívánságukat; rendszeresen vásárolgattak St. Thomas csábító kis üzleteiben; a tél közepén felfedezték a szentivánéji langyos időjárást ezen a balzsamos, fűszeres illatú levegőn; felkiáltottak a meglepetéstől, ahogy meglátták, mennyit nőtt és erősödött Stephen, s elájultak attól, hogy a világ egyik legudvariasabb kis közössége milyen jó hatással volt a fiú amúgy is kiváló viselkedésére és modorára. Egyszóval az unokanővéreim rettenetesen élvezték ezt a hónapot, s úgy tértek haza, hogy el voltak ragadtatva a Virgin-szigetek – Uncle Sam legújabb gyarmati szerzeménye, korábban Dán Nyugat-India – eredeti bájától és kiváló vendégszeretetétől.
Egyetlen üröm akadt csak az örömükben: egyikük sem tudott jól aludni a 4-es szobában, dacára annak, hogy szellős volt, kiváló ágy állt benne, és az egész roppant kényelmesen volt berendezve. Éjszakánként egyikük vagy másikuk, néha mindketten együttesen felriadtak pihentető álmukból, mégpedig az egész éjszaka legkedvezőtlenebb időpontjában, hajnali 4-kor.
Csak keveset beszéltek nekem erről. Később kiderült, hogy nagyon óvatosak voltak abban a tekintetben, hogy elismerjék, bármi hiba is lehet a vendéglátásban. Ám idővel, miután elutaztak, eszembe jutott, hogy Susanne említette, bár csak szőrmentén, miként hallott kopogásokat a nagyobbik szobájuk dupla ajtaján, pont ebben az időpontban. Akkoriban egyáltalán nem is törődtem ezzel.
Jóval később, mikor kikérdeztem őket, kiderült, hogy majdnem minden éjjel ugyanarra ébredtek fel! Szóltak a szobaasszonynak, egy fekete leányzónak, aki erre az „ostobát" adta: Marie elmondása szerint csak a szemeit forgatta. Próbálkoztak különféle magyarázatokkal. Valaki figyelmetlenül zajt csapott a kora hajnali seprés közben; állandó jellegű hajnali „hívás" valamely vendég részére, talán egy tengerésztiszt, akinek ilyen korán kell szolgálatba lépnie. Aztán mindezeket az ötleteket elvetették, s annyiban maradtak magukkal, hogy valamelyik istenfélő vendég bizonyára a nap legkorábbi istentiszteletét látogatja, melyek St. Thomason úgy az anglikán, mint a római katolikus templomban egyaránt 5 órakor kezdődnek. Többször is kinéztek egyébként, hogy feleljenek a kopogtatásra, de soha senki nem volt ott az ajtónál, mikor kinyitották. Valahogy megpróbáltak átsiklani afelett, hogy a kopogtatás az ő ajtajukon szólt, azzal, hogy ez bizonyára valami furcsa érzéki csalódás a hanghatásokkal kapcsolatban.
Mint mondottam, a hölgyek imádták St. Thomast, s nem engedték, hogy akármilyen apróság is elrontsa az örömüket, melyet mindenfelé felleltek az itt található különlegességekben: a feketék különös beszéde; a csodálatos vendégszeretet; az óvilágbeli bútorzatok és az utcai lámpák; a megkapó tájképek, a hihetetlen karibi kékségek; és különösen, úgy vélem, azok a mindenféle történetek, amelyeket többé-kevésbé véletlenül hallottak.
Mert hogy St. Thomas, a régimódi romantika igazi színhelye tele van különös történetekkel. Itt akasztották fel nyilvánosan a kalóz Fawcettet és két társát 1824 szeptemberében. Még máig is vastag acélozott ajtók biztosítják St. Thomas üzleteit, különösen a Dansk Vestindiske Nationalbank értékeit a fosztogatóktól, ugyanazok az ajtók, amelyek annak idején a kalózok gyakori támadásai ellen nyújtottak védelmet. St. Thomas utcáit nem egyszer festette vörösre emberi vér, mivel – akárcsak Panama – többször állt ostrom alatt, bár egyszer sem égették fel úgy, mint Frederikstedet a szomszédos Santa Cruz szigetén.
A sok történet közül az egyik Fekete Tancrède-é. Ez a néger, egy dahomey-i – így tartja a hagyomány –, egy ideig ott raboskodott az egyik rabszolga-cellában az épület alatt, ahol most a szállásom volt, különös módon haiti menekültként, bár tisztavérű fekete afrikai volt. Sok fehér menekült érkezett Haitiról St. Thomasra Dessalines, Toussaint l'Ouverture és Henry Christophe, Északnyugat-Haiti fekete királya véres napjainak idejében. Ravasz önkényuralkodó volt – bámulatos citadellája máig ott magasodik a Cap Haitien mögötti hegyfokon –, akire főleg diktatórikus országlása miatt emlékeznek, bár vélhetőleg ő volt a valaha élt egyetlen személy, aki milliókat keresett fekete embertársai „szabad" munkájából.
Tancrède állítólag összekülönbözött Christophe-fal, és ebben az időben az ilyen ellentét végzetes volt bárki számára. Viszont másokkal ellentétben, akik kitették magukat a haragjának, Tancrède meg tudott szökni Christophe poroszlói elől. Arról volt híres egyébként, hogy olyan jól kezeli a bozótvágókést, hogy le tud vágni vele egy emberi fejet anélkül, hogy összepiszkítaná az áldozata gallérját.
Akármilyen módon is, valószínűleg elbújva egy bűzös, patkányokkal teli tizenkilencedik századi kereskedelmi hajó rakterében, talán kecskebőrők vagy bacalhao-bálák³ {³Szárított, sózott tőkehal (igen átható szaga van)} alatt rejtőzködve, Tancrède valahogy eljutott St. Thomas dán területének menedékébe. Itt hamarosan hatalmas adósságokat halmozott fel, mivel alapvetően martalóc volt, egy harcias törzs fia, nem pedig alkusz. Így került egy bizonyos Julius Mohr tulajdonába, s ezzel kezdődött kapcsolata a régi szállodával. Fekete Tancrède itt volt elszállásolva az egyik rabszolga-cellában, az épületem alagsorában.
Hamarosan megszökött erről a helyről is, melyet egyenes, de megkeseredett lelke képtelen volt huzamosabban elviselni, s valamiképpen átjutott a szomszédos dán St. Jan szigetre. Ott aztán úgy hallunk róla, mint „szabad munkás" Erasmus Espersen ültetvényén. Az 1833-as „felkelés" idején az egyik vezetője volt azoknak, akik fellázadtak Gardelin kormányzó drákói rendelkezései ellen. Később, mikor a francia csapatok megérkeztek Martinique-ról, a spanyolok meg Porto Ricóról, hogy segítsenek a dánoknak leverni a rabszolgafelkelést, Fekete Tancrède-ot elfogták élve, ami részéről komoly hibának bizonyult, s visszahozták St. Thomasra, ahol kínhalált szenvedett.
Az ítéletet a Dán Gyarmati Felsőbíróságon – amely ott ülésezett a hotel egyik szárnyában – hozta meg Gardelin kormányzó bírája.
Először levágták Fekete Tancrède kezeit, egyik nap az egyiket, a másikat a következő napon. Aztán összetörték a lábát („miután háromszor meggyötörték egy izzó vasszerszámmal"), ezt egy nehéz vasrúddal végezte Achilles Mendoza, a hóhér, aki maga is egy fekete rabszolga volt. A vasak áthatoltak a lábszárcsontján, „szétfeszítették" azokat, miután a kezeit már levágták, mert olyan szerencsétlen volt, hogy élve fogták el fegyverrel a kezében egy lázadás során, és ezért példát akart vele statuálni a kormányzó, akinek a neve máig megvetés tárgya a fekete lakosság körében.
Az utolsó leheletével Fekete Tancrède még megátkozta a kínzóit. Megátkozta Achilles Mendozát. Megátkozta Julius Mohrst. És megátkozta Gardelin kormányzót. Megkínzott testét oltatlan mészbe temették az erőd udvarában, s vele együtt a balkezét, amely olyan szorosan markolta a kínpad egyik rúdját, hogy képtelenek voltak lefejteni róla. Mendoza ezért letörte a rudat, rajta a kézzel, s bedobta a meszesgödörbe. A másik kéznek, amit előző nap vágtak le, nyoma veszett, és senki nem is törte magát, hogy megkeresse. Azokban a „régi szép időkben" az ilyesmit nem szedték még fel a bámészkodók, hogy eltegyék szuvenírnek.
* * *
Négy hónappal a kivégzést követően, Julius Mohrst megfojtva találták reggel az ágyában. Még korbáccsal sem tudtak semmiféle tanúvallomást kiverni a személyzetből. Soha senki nem tudta meg, ki követhette el a gyilkosságot. Mohrsnak is, akárcsak Gardelin kormányzónak, az volt a híre, hogy kegyetlenül bánik a rabszolgákkal.
Achilles Mendoza „hirtelenjében" halt meg a szabad levegőn, 1835-ben. A hotel-udvaron ment keresztül, s csak néhány lépésnyire volt a rabszolga-cellákhoz vetető ajtóktól. Többen, akik ott ácsorogtak, látták őt elesni, mert bár éjszaka volt, a karibi-szigetvilág teleholdja – amelynek fényénél akár olvasni is lehet – világított a magasban. Valóban olyan fényes a karibi Hold, ami ezen a földrajzi szélességen világít – a tizenhetes szélességi kör keresztülhalad Santa Cruzon, a tizennyolcas St. Thomason –, hogy teleholdas éjszakákon a „régi szép időkben" a főváros maga is elspórolta az utcai közvilágítást, s a Santa Cruz-i városok még máig is így tesznek.
A feketék közül néhányan először azt hitték, hogy Mendoza saját magát fojtotta meg! Ez az őrült ötlet kétségtelenül onnan eredt, hogy a hóhér mindkét kézzel a torkába kapaszkodott még mielőtt elesett volna, hörgött és habzott a szája, s elmozdíthatatlanul össze voltak kulcsolva az ujjai; hatalmas izmai még a halálban is merevek voltak az erőfeszítéstől, mikor a már érdektelen holttestet közömbös tekintettel felemelték és arrébb vitték, hogy másnap kora reggel eltemethessék.
Természetesen mindenki, aki még emlékezett Fekete Tancrède-ra meg az átkára, valamint a jellemére – tehát akik hittek a fekete mágiában, s ezt kapcsolatba hozták vele –, azok bizonyosak voltak benne, hogy ez a bűnöző, gyilkos, lázadó vezér állt síron túli bosszút. Talán Julius Mohrs is...
A dánok persze megmosolyogták ezt az elképzelést a távoli nyugat-indiai gyarmatukon történt két megmagyarázhatatlan halálesetről, viszont ez a legcsekélyebb mértékben sem érintette a feketék hiedelmeit. Ezeket a négereket még csak egy generáció óta hurcolták el fekete Afrikából, ahol az ilyen dolgok teljesen hétköznapinak számítanak. Ezek a hiedelmek, meg az őket kísérő praktikák Cartagenán keresztül és más utakon is, közvetve vagy közvetlenül eljutottak a Nyugat-Indiákra Elefántcsontpartról, Dahomey-ből, az Ashanti királyságból vagy a Benini-öbölből... a Kongó torkolatának környékétől Dakarig valóban mindenhonnan. A Nyugat-Indiákon – ahol a feketék termékenysége folytán számuk már jóval túlszárnyalta korábbi fehér uraikét, miután véget értek a „régi szép idők" – a négerek valamelyik keresztény felekezet tagjaivá lettek, középiskolát végeznek és néha már diplomát is szereznek. A fehérek már nem az uraik, bár még mellettük élnek a Nyugat-Indiákon – ámbár egyre csökkenő számarányban –, ugyanazon tisztán ragyogó Hold és fényesen tűző Nap alatt, a hatalmas tamarindusz-fák alatt, a szemkápráztatóan skarlátvörös hibiszkuszok meg a csillogó lila és bíbor bougainvilleák mellett.
Gardelin kormányzó nem sokkal az 1833-as rabszolgaháborút követően hazautazott Dániába, ahol – amennyiben hihetünk a régi feljegyzéseknek – sokkal később, öregen, ágyban és párnák között hunyt el, környezete osztatlan megbecsülése által övezve.
* * *
Mint mondtam, az unokanővéreim, Marie és Susanne visszatértek az Egyesült Államokba. Február tizedikén utaztak el, és Stephen meg én, bár sajnálkozva a távozásuk miatt, de a tél további részét még ott szándékoztunk tölteni, s majd május közepén követni őket.
Egy reggelen, néhány héttel a távozásukat követően, Reynolds, a tulajdonos egy kérdéssel fordult hozzám.
– Halotta azt a dübörgést a múlt éjjel, vagyis inkább ma hajnalban?
– Nem – válaszoltam. – Miféle „dübörgés" volt? Ha az utcáról jött, akkor meghallhattam volna, de ha a hotel belsejéből, akkor, mivel az én épületem annyira különálló, valószínűleg semmit nem érzékeltem belőle, és békésen aludtam tovább.
– Bent volt – közölte Raymond –, úgyhogy vélhetőleg ezért nem észlelte. A személyzet mindenesetre ma reggel mind erről fecseg. Úgy gondolják, hogy a 4-es szobához tartozó jumbee újabb megnyilvánulása. Mellesleg, Mr. Canevin, az ön unokanővérei abban a szobában laktak. Említettek magának bármiféle kellemetlenséget?
– Miért... igen, most hogy mondja. Susanne nővérem mesélte, hogy valaki kopogott az ajtajukon; úgy hajnali 4 felé történhetett, azt hiszem. Úgy emlékszem, többször is előfordult. Azt hitték, hogy valakit nagyon korán fel kell „verni álmából", és a szolgáló rossz ajtón kopogtatott, vagy valami ilyesmi. Nem részletezték nekem. Mi az a „4-es szobához tartozó jumbee"? Ez érdekel. Erről még soha nem hallottam.
Nos, a jumbee persze egy nyugat-indiai szellem. A francia szigeteken zombinak hívják. A jumbee-k különböző természettel bírnak, amit most nem sorolnék fel, de az egyik tulajdonsága, hogy a jumbee mindig fekete. Úgy látszik, a fehérek nem „sétálgatnak" a haláluk után, bár én magam személyesen ismertem három ültetvényes úriembert, akit farkasembereknek tartottak! A nyugat-indiai fekete lakosság körében mindenféle hiedelem járja, az okkult összes elképzelhető válfaját művelik, amik nagyon szorosan be vannak ágyazódva az életükbe és a gondolkodásukba; mindent, a puszta „bűbáj"-tól az aktív halottidézésig; a halálos voudoux használatától a „hulla fogáig", ami megbolondítja az áldozatát. A jumbee egy általános elnevezés. Nagyjából mindenféle szellemet, kísértetet, hazajáró lelket jelöl. Egyáltalán nem voltam meglepve, hogy a Grand Hotel 4-es szobája rendelkezik egy saját túlvilági lakóval. Az egyetlen dolog, amit különösnek tartottam ezzel kapcsolatban, az volt, hogy még soha nem hallottam róla ezt megelőzően! Most, hogy felidézték a dolgot, emlékeztem, hogy valami valóban megzavarta Marie-t és Suzanne-t abban a szobában.
– Meséljen, róla, kérem, Mr. Reynolds!
Mr. Reynolds elmosolyodott. Tanult ember, és ő maga is jól ismeri a Nyugat-Indiákat.
– Esetünkben ez csak egy általános hiedelem – felelte. – Az egyetlen határozott információ a 4-es szoba jumbee-járól az, hogy kora hajnali órákban felkelti a vendégeket. Úgy tűnik, mindig volt jumbee a szobával kapcsolatba hozva. Merem állítani, hogy még a konyhai serpenyőknek is megvan a saját jumbee-juk, ha elég régi darabok! A ma reggeli híresztelés arról szólt, hogy volt egy turistánk, Mr. Ledwith, aki ott töltötte az éjszakát... Porto Ricóról jött a Catherine-nel, s ma reggel továbbment „lentre a szigetekre", a Dominicán. Nagyon későn tért haza tegnap éjjel, egy partin volt a barátainál a városban. Később azt magyarázta, hogy nem tudott aludni, mert valaki kopogtatott az ajtaján. Többször is kiszólt, de nem kapott választ; a kopogtatás folytatódott, és akkor elvesztette a türelmét. Kikelt az ágyból, fogta a vizeskancsót és odavágta. Az ötlet remek volt, bár talán kissé túlzásba vitte a dolgot. A kilincset találta el, a kancsó darabokra tört, s akkor már teljesen éberen felugrott, feltépte az ajtót, de senkit sem talált ott, s azt vette a fejébe, hogy valaki rossz tréfát űzött vele. Ez abszurd. Az illetőnek egyetlen ismerőse sem volt a szállóban. Dühösen körberohangált, át a báltermen, felkeltette Gilbertsonsékat meg Mrs. Pecket, tudja, ott vannak a szobáik azon az oldalon, aztán végül felébresztett engem, én pedig valahogy megnyugtattam és rábeszéltem, hogy feküdjön vissza. Azt mondja, nem volt több kopogtatás ezt követően. Féltem, hogy esetleg megzavarta önt és Stephent. De örülök, ha nem ez történt. Természetesen az ilyen lármás kavarodás elég ritka a szállodánkban.
– Hmmm, nohát, nohát! – feleltem, mert erősen eltöprengtem, miközben Mr. Reynolds meglehetős hosszas előadását tartotta az ismeretlen Mr. Ledwith éjszakai ténykedéséről. Vele már nem tudok beszélni, mivel ma reggel elhajózott.
Most tényleg felkeltette a kíváncsiságomat... ez az esemény, amihez hozzávehetjük az unokanővéreim tapasztalatát. Arról persze elég keveset tudtam, mert alig pár szóval említették. Ám ahhoz elég volt, hogy felébressze érdeklődésemet a ,,4-es szoba jumbee-ja" iránt.
Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Mr. Reynolds meg én beszéltünk erről a kérdésről, és bár nyitva tartottam a fülem, semmi más továbbit nem hallottam a 4-es szobáról. Amikor aztán a „bonyodalom" újrakezdődött, már magam is ott voltam a 4-esben. Ez pedig a következőképpen történt.
Egy Barnes nevű amerikai család, akik állandó St. Thomas-i lakók voltak – ha jól emlékszem, Barnes valami alacsonyabb beosztású hivatalnok volt a közműveknél vagy a Virgin-szigetek kormányzatának mezőgazdasági részlegénél –, felmondták a bérleményüket és úgy döntöttek, hogy beköltöznek a szállodába „havi családi díjszabás" ellenében, ami nekik megfelelő volt. Mrs. Barnes két gyermeket nevelt, és elege lett a ház körüli vesződségekből. Meg aztán nem volt megelégedve a személyzettel sem, ami a Nyugat-Indiákon mindig elég komoly probléma. A szálloda két házikója közül az egyik kiválóan megfelelt volna nekik. A másikat egész évre bérelte az iskolaigazgató a családjával, egy nagyon kedves amerikai família.
Május elseje volt, és mivel Stephen meg én már megvettük a hajójegyet 12-ére New Yorkba, felajánlottam Mr. Reynoldsnak, hogy átadjuk a házikót Mr. és Mrs. Barnesnak, és addig elhelyezhet minket valamelyik kétágyas dupla szobában. Mr. Reynolds a 4-es szobát utalta ki nekünk, ami talán a legjobb szobája volt, és ami szerencsénkre éppen üresen állt ekkor.
Úgy esett, hogy az ottani első éjszakánkon nagyon későn tértem haza, sokáig dolgom volt. A haditengerészeti támaszpont parancsnokával, egy tábornokkal és a feleségével együtt kimentünk az érkező hajó elé, amelyen egy bizonyos Upton őrnagy jött vissza St. Thomasra, egyhónapos szabadságát követően. Két nappal a hajó érkezése előtt a tábornok táviratot kapott, amelyben Mrs. Upton Virginiában bekövetkezett hirtelen haláláról értesítették. Fogalma sem volt, hogy Uptonnal vajon tudatták-e távírón a hajón a hirtelen gyászhírt, de attól tartottunk, hogy nem. A hajóját este 11-re vártuk. Végül éjjel 2 óra után futott be, s találkoztunk Uptonnal – akinek szerencsénkre már korábban megtáviratozták a hírt –, s próbáltuk a megérkezését olyannyira kellemessé tenni, amennyire ilyen körülmények közt ez egyáltalán lehetséges volt. Úgyhogy 3.30 körül értem vissza a szállodámba.
* * *
Az oldalbejáraton mentem be, ami mindig nyitva van, végighaladtam a hosszú báltermen, és tökéletes nyugalommal kinyitottam a 4-es szoba ajtaját. A nagyobbik szoba nyitva álló ablakredőnyein keresztül besütő telihold fényénél láttam Stephen halvány körvonalait a moszkitóháló mögött, ami a hatalmas baldachinos ágyon futott körbe. Halkan levetkőztem, hogy ne zavarjam fiatal unokatestvéremet. Éppen lefekvéshez készültem, piszkos ruháim a szennyestartó kosárban, fehér antilopbőr cipőmbe beletéve a sámfák, a többi ruhám is mind a maga helyén – kissé ódivatúan rendszerető vagyok ilyen kérdésekben –, s ekkor egy-két perccel jártunk hajnali 4 óra előtt. Éreztem, hogy pokoli fáradt vagyok; ekkor mögöttem, a bálterembe nyíló ajtón hirtelen felhangzott egy határozott, félreérthetetlen kopogás!
Kétségem sem lehetett felőle. Mintegy háromlábnyira állhattam az ajtótól, amikor megszólalt a kopogtató hang. Én, Gerald Canevin, a színtiszta igazat mondom! Éreztem a gerincoszlopomon fel-alá futkosni azt a jeges borzongást, ami a hirtelen, szinte kontrollálhatatlan, dermesztő félelem velejárója; valamint azt az átható bizsergést a hajszálaim tövénél, amire azt szokták mondani, hogy „minden haja szála az égnek áll".
Ám ha Gerald Canevin némileg vénkisasszonyos gondossággal viseltetik is a ruházatával meg a személyes holmijaival kapcsolatban, azt azért bátran állíthatja, sőt teljes őszinteséggel eldicsekedhet vele, hogy senki nem nevezheti őt gyávának.
Határozott lépést tettem az ajtó felé, feltéptem és – úgy segéljen engem az Isten! –, ahogy lenyomtam a régimódi rézkilincset, a legutolsó koppanás – merthogy a kopogás tovább folytatódott, ahogyan azt a kedélyes Ledwith is állította – vagy háromujjnyira hallatszódott a kezemtől, az ajtó túloldalán.
A hatalmas, kísértetiesen csendes bálterem üresen és némán állt. Egyetlen hang, egyetlen mozdulat sem zavarta meg a hajnal halott, békés ürességét. Alaposan végigpásztáztam tekintetemmel a termet. Minden jól látható volt az erős holdfénynek köszönhetően – két nappal ezelőtt volt telihold –, amely elárasztotta a helyiséget, beesve a kilenc mór oszlop szegélyezte, széles, kikötőre néző teraszról.
Semmi nem volt ott – abszolút, szó szerint –, semmi látható vagy hallható. A vállam felett végignéztem a falon, ahonnan a 4-es szoba nyílt. Mi volt ez? Éreztem, hogy a szívem nagyobbat dobban, aztán hevesebben kezd verni. Egy homályos valami, egy végtelenül halvány árnyalak körvonala úgy tűnt, egy hatalmas négert rajzol ki, aki a lefüggönyözött átjáró felé halad a bálterem fala mellett, a szálloda lenti főbejárata irányába.
Miközben néztem, a különös forma mintha eloszlott és felszívódott volna, s egy kemény, tompa puffanás hallatszott abból az irányból, ahol látni véltem az előbb, amint a fal mellett lopva, settenkedve tovaoson.
Meresztettem a szemem, a szívem továbbra is kalapált, s ott a földön, távolodva tőlem ugyanabba az irányba, mint ahogy azt a titokzatos árnyat látni véltem, sebesen haladt – különös, esetlen mozdulatokkal, mint ahogy egy rák oldalaz a fal mellett, ám tökéletesen néma csendben mozogva –, a csupasz padlón egy baseball-labda nagyságú valami.
Mezítláb álltam, vékony kínai selyempizsamámban, de elindultam fegyvertelenül a lény után. Azt gyanítottam, hogy ez lesz a leghatalmasabb tarantella-pók, amit valaha a Nyugat-Indiákon vagy bárhol egyebütt láttam. Bizonyosan nem rák lesz, bár az alakja, sőt még a mozgása is olyan volt, mint a mi doboz-szerű, tömzsi szárazföldi rákjainké. Ám egy rák, ami így mozog, határozott, jól azonosítható, kopogó zajt hallat, ahogy páncélzattal borított lábai a kemény talajjal érintkeznek – márpedig itt fapadló volt. Ez a lény viszont csendesen, bársonyos némasággal mozgott.
Hogy mitévő leszek, ha utolérem a tarantellát, mihez kezdek vele, azon nem álltam le töprengeni. Vélhetőleg valamiféle ősi ösztön serkentett arra, hogy az üldözésére induljak. Gyorsabb voltam, mint ő, de átcsúszott előttem a függöny mögé és így eltűnt szem elől a széles folyosó túloldalán, a nagy főlépcső teteje felé. Amint én is túljutottam a függönyön, beláttam, hogy minden kísérlet a lény elfogására eleve kudarcra van ítélve. Számtalan búvóhelye adódik; s mivel lent a főbejárat be van csukva, olyan vaksötét honol ott, mint Jónás cethalának a gyomrában.
Ezért hát visszafordultam és bementem a 4-es szobába, nesztelenül behúztam magam mögött az ajtót, lefeküdtem a hatalmas baldachinos ágyba, majd bedugdostam a moszkitóháló alját a matrac széle alá. Azonnal mély álomba szenderültem, s csak öt és fél órával később, délelőtt fél tízkor ébredtem fel. A remek Stephen, miután átlátta a helyzetet, a saját érdekében viszonozta az én lábujjhegyen történő átöltözésemet, úgyhogy halkan felöltözött és már megrendelte a reggelimet is.
Szombat reggel volt, tehát Stephennek aznap nem volt tanórája. Ezt kihasználva úgy terveztem, hogy az egész napomat jószerivel az írógépem előtt töltöm, s olyan jól is indult a dolog, hogy elhatároztam, ha lehet, még aznap befejezem a munkámat, s akkor elküldhetem másnap a New York-i postával, amit minden héten egyszer vitt a hajó Porto Ricón keresztül. Egy rövid, szokatlan szombat délutáni szieszta segített bepótolni az éjszaka elmaradt alvást. Ezért úgy döntöttem, hogy másnap hajnalban felkelek, és arra a rettenetesen „korai" 5 órás vasárnapi misére megyek. Ez egyben indokot is jelent a hajnali ébredésre – amit mindig is szívből gyűlöltem – és legalább jól fog indulni a napom. Stephen meg én ezért viszonylag korán nyugovóra tértünk aznap este, amint ő hazajött a tengerészeti bázison tartott filmvetítésről. Ez úgy fél tíz felé lehetett.
* * *
Egészében kimerültebb lehettem, mint gondoltam – miután megvártam Upton őrnagy hajóját, majd ezt követően el is kísértem őt a tábornok szállására –, mert úgy aludtam, mint akit agyonvertek, s hatalmas küzdelembe tellett önmagammal, hogy sikerüljön felkelnem és elzárnom a kitartóan csörgő ébresztőórát negyed ötkor. Idejében odaértem a templomba, és hat előtt néhány perccel már vissza is jöttem a szállodába. Épphogy hajnalodott, amikor beléptem az oldalbejáraton és felmentem a lépcsőn.
Ahogy haladtam végig a félhomályos báltermen a szobám, a 4-es felé, a tarantella, vagy a szárazföldi rák, vagy bármi legyen is az a lény, megjelent, ugyanazzal a furcsán oldalazó mozgásával, amit már előző alkalommal is megfigyeltem nála, amikor a fal mellett osont, csak most éppen felém tartott. Szinte mintha a lény most jött volna elő a búvóhelyéről, ahová szombat hajnalban elijesztettem őt.
Volt nálam egy vastag, erős sétapálca, helyi fekete akácból, amit még magam vágtam az Estate Ham's öbölben, Santa Cruz közelében, két évvel ezelőtt. Elindultam sietve a lény elébe, kezemben készenlétben tartva a botot. Az egyre világosabb hajnal fényénél most már megláttam, mi is a baj ezzel a pókkal... most már egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szárazföldi rák. A lény nyomorék volt. Úgy tűnt, több lába is hiányzik, ezért közlekedett olyan furcsán, rák módjára, ami már a múltkor is feltűnt nekem. Egy póknak nyolc lába kell legyen, mint az köztudomású. Ez viszont csak öt vagy hat lábon oldalgott, kissé összehúzva magát.
A lény a hiányzó lábai ellenére rendkívül gyorsan mozgott, s már majdnem a 4-es szoba ajtajánál tartott. Futásnak eredtem, mert a szoba ajtaja kissé nyitva volt, én viszont semmiképpen nem akartam, hogy ez a szörnyeteg beosonjon oda, ahol Stephen alszik. Durván felé sújtottam, de kitért a fekete sétapálca elől, és bemászott a kagylóházba, ami az ajtó kiékelésére szolgált.
A kagylókat mindenfélére használják Nyugat-Indiában. A Bahamákon az egyik főtáplálék például. Időnként találnak bennük gyöngyöket, amiknek van némi értéke az ékszerészeknél. Mindenfelé lehet látni kagylóhéjakat: a kerti ösvényeket szegélyezik velük, kirakják a temetői parcellák szélét, vagy belekeverik a cementbe, s ettől olyan csillogó lesz a fal. A Grand Hotelben minden szobában volt egy kagyló, amivel az ajtót lehetett kitámasztani. A miénk már egy roppant régi darab volt, sötétbarnára volt festve, hogy megóvja az erősen sós levegőben a szétporladástól.
Közelebb léptem a kagylóhoz, amiben most az óriási tarantella rejtőzött, de csak némi óvatossággal. A mi St. Thomas-i tarantelláink csípése ritkán, vagy szinte soha nem halálos, ám több napra is kórházba juttathat bárkit, s ez a példány a legnagyobb volt, amit valaha is láttam, vagy legalábbis itt St. Thomason. Beillesztettem a sétapálcám végét a kagylóhéj széle alá, s hirtelen felfordítottam. A pók eltűnt! Bizonyára bemászott magába a kagylóba. Egy ilyen hatalmas kagylóhéjban kényelmesen elbújhat. Úgy döntöttem, kockáztatok, elvégre mégsem szerettem volna, hogy az a lény itt legyen bent.
Fél szememet továbbra is a felfordított kagylóhéjon tartva, kiaraszoltam a bálterem közepéig, és felvettem az egyik előző heti New York-i újság vasárnapi képes mellékletét, összegyűrtem egy csomóba, és ezzel roppant óvatosan – mert a tarantella egy harcos bestia, nem pedig valami meghunyászkodó fajta – eltakartam a kagylóhéj bejáratát. Majd az egészet felemelve kivittem a kőlapokkal borított teraszra.
Itt jóval világosabb volt. A trópusi hajnal percről-percre egyre fényesebb lett, s most itt már mindent tisztán láthattam.
Felemeltem a kagylóhéjat és erősen hozzávágtam a mozaikpadlóhoz.
Ahogy az várható volt, a régi kagyló sok-sok darabra tört, én meg lesben álltam, sétapálcám felemelve, hogy lecsaphassak a tarantellára, amint menekülni akarna. Úgy véltem, talán nem is alaptalanul, hogy kőszikla szilárdságúnak vélt búvóhelyének felemelése, arrébb szállítása és hirtelen összetörése a tarantella szemszögéből eléggé megrendítő tapasztalat lesz, ezért a rusnya lényt kedvemre agyonverhetem. Ám legnagyobb megdöbbenésemre semmi nem rohant ki az összetört darabok közül.
Lehajoltam és közelebbről megszemléltem. A darabok közt voltak viszonylag nagyok is, meg apróbbak is, a szinte porózustól kezdve pár olyanig, amik nagyjából akkorák voltak, mint a két öklöm. Megpiszkáltam az egyik ilyet, aminek igazán furcsa és figyelemre méltó alakja volt... különösen sokatmondó alakja, bár ugyanolyan piszkosrózsaszínű volt, mint a többi, szanaszét heverő törmelék. A sétapálcám végével felfordítottam.
Egy néger keze volt, amelyik a tenyerével felfelé hevert, s ezért tűnt elsőre rózsaszínűnek. Még a legfeketébb fekete afrikainak is rózsaszínű a tenyere. Akárcsak a talpai. De nem lehetett tévedés ezzel a koromszínű, karomhoz hasonló valamivel. Egy levágott kéz volt, s eredetileg olyan emberhez tartozott, akiben egyetlen csepp másfajta vér sem folyt, mint afrikai. Agyamba beugrott a „Tancrède" név. Hát nem úgy nevezték őt, még a saját rabszolgatársai is, hogy „Fekete Tancrède"? A régi történet emléke meg ennek a koromfekete ódon relikviának a látványa együttesen megdöbbentő, hihetetlen következtetésre sarkallt. Fekete Tancrède keze – ez egy jobb kéz volt, s a hagyomány szerint először ezt vágták le, majd utána eltűnt –, vagy legalábbis valami nagyon sötét színű néger valódi keze hevert előttem a terasz kövén, egy összetört régi kagyló darabkái között.
Mély lélegzetet vettem, hiszen meglehetősen felkavaró élmény volt, majd legörnyedtem és felemeltem a tárgyat. Olyan száraz és kemény volt, mint maguk a kagylódarabok, s megdöbbentően nehéz. Alaposan megszemléltem, forgattam a kezemben és vizsgáltam. Egyedül álltam a teraszon. A szállóból sem nézett senki, még a konyha is teljesen csendes volt.
Becsúsztattam a kezet a vászonzakóm zsebébe és visszatértem a 4-es szobába. Rátettem a kezet a szoba közepén álló asztal márványlapjára, és néztem. Stephen nem volt ott, ezt azonnal észrevettem. Bizonyára felkelt és elment zuhanyozni.
Nagyon hosszú ideig néztem, mígnem körvonalazódni kezdett egyfajta magyarázat az elmémben, de annyira erőltetett volt, hogy nem nagyon lehetett elfogadni, vagy akár csak komolyan is venni. Valami öt vagy hat „lábú" lény rohant be abba a kagylóhéjba. S ezen kívül semmi más nem volt ott, mikor darabokra törtem a kagylót. Ezek voltak a felszínes tények, viszont én voltam az események egyetlen tanúja. Hallomásból sem lehetett többet tudni erről. Pedig ez nem afféle néger tündérmese vagy legenda volt.
Ütemes zajt hallottam kívülről, mintha léptek közelednének, s mire Stephen a zuhanytól csillogó testtel belépett, az a valami már ismét a zsebemben lapult. Semmi kedvem nem volt ezt a kéz-históriát elmagyarázni a fiúnak.
– Jó reggelt, Gerald bácsi! – köszönt Stephen. – Jó korán keltél fel ma reggel, ugye? Hallottam az ébresztőórát, de befordultam a fal felé és aludtam tovább.
– Igen – feleltem. – Tudod, sok dolgom van mára.
– Veled tartottam volna – folytatta Stephen, miközben belebújt a ruhájába –, ha felkeltesz. De akkor most a 6 órás misére megyek, ha még odaérek.
Sietve felöltözött, s néhány további barátságos szóval elköszönt, majd rohant. Az „Angol templom" egészen közel van hozzánk.
Én is elindultam, üresen hagyva a 4-es szobát, keresztben átvágtam a báltermen, és bementem Mr. Reynolds szentélyébe az épület nyugati szárnyának végében. Valami járt a fejemben. Meg kell tennem, amit módomban áll, hogy tisztázzam, vagy mindörökre elfelejtsem – ha lehetséges – azt az elképzelést, azokat a gondolatokat, amik apránként elözönlötték izgatott agyamat, s könyörtelenül ott tolongtak benne.
Az egyik alacsonyabb könyvespolchoz léptem, s levettem a három vaskos, borjúbőrkötéses könyvet, a Hotel du Commerce régi nyilvántartását. Meg kell találnom – feltéve, hogy a szobák számozását nem változtatták meg azóta –, hogy Fekete Tancrède kivégzése és az általa mondott átok idején ki volt a 4-es szoba lakója. Ebben a pillanatban ez tűnt számomra a legalapvetőbb fontosságú ténynek, az egész kérdés kulcsmomentumának...
Alig hittem a szememnek, amikor a halványbarnára kifakult tintával, furcsa, cirkalmas betűkkel rótt kézírásos bejegyzést megpillantottam.
Mert végig 1832-ben és 1833-ban, valamint az 1834-es év egy részében is Raoul Patit igazgató úr Hotel du Commerce-ének 4-es szobáját Hans de Groot bérelte. Hans de Groot Gardelin kormányzó bírája volt a Dán Gyarmati Felsőbíróságon. Hans de Groot ítélte Fekete Tancrède-ot halálra, kézlevágásra, és kínpadra.
Megvolt a magyarázat...
* * *
Ha ez csak egy mese lenne, akkor úgy folytatnám, hogy elmondanám, mit tettem a szokásos eljárás keretében, hogy egy ilyen – beteljesületlen vággyal, ígérettel vagy átokkal megvert – szellemet megbékítsünk, miként folyamodtam engedélyért annak érdekében, hogy visszajuttathassuk a kezet Fekete Tancrède végső nyughelyére. Elmesélhetném a régi jegyzőkönyvek áttanulmányozását, a meszesgödör helyének meghatározását az erőd udvarán; a szörnyűséges tárgyat, ami a zsebemben lapult, akár „meg is szöktethetném", hogy aztán megkísérelhessen iszonyatosan pusztító bosszút állni ellenem, melyet én csodával határos módon elkerülők; majd jöhet a legvégső szerencsés végkifejlet, a kéz elpusztítása...
De ez nem egy mese, és semmi kedvem „egyfajta meseszerűséget" faragni ezekből a szomorú tényekből.
Amit valójában tettem, az annyi volt, hogy kimentem a hotel konyhájába, ahol a kövér Lucinda éppen bacont vágott a pulton a reggelihez, két barnabőrű segédje pedig grapefruitokat és narancsokat facsart.
– Jó reggelt, Lucinda! – kezdtem. – Ég a tűzhelye?
– Jó reggelt, Canevin úr! – felelte Lucinda. – Ég bizony, jó forró. Akar valamit főzni esetleg?
Mindkét segédje szélesen elvigyorodott erre a feltételezésre, én pedig szintén velük mosolyogtam.
– Csak van nálam valami, amit szeretnék elégetni – mondtam neki, ezzel magyarázva kora reggeli látogatásomat.
Odaléptem a lángoló tűzhelyhez, intettem Lucindának, hogy foglalkozzon csak nyugodtan tovább a baconnel, majd felemeltem a kályhafedelet és bedobtam a rettenetes mumifikálódott tárgyat a vörösen izzó szénkupac tetejére.
Megrándult a forróságtól, mintha csak élne és tiltakozna. Enyhe, különös égett szagot eresztett magából, mint a nagyon régi bőrök. Ám néhány perccel később az összeaszott, sprőd bőrdarabból és a megpörkölődő száraz csontokból már csak egy kupac alaktalan, parázsló zsarátnok maradt.
Visszaengedtem a kályhafedelet. Most megvigasztalom Lucindát, még ha egészen természetes kíváncsiságát nem is elégítem ki. Barátságos mosollyal átnyújtottam neki egy ötfrankos bankjegyet, amelyet még mindig a Dansk Vestindiske Nationalbank bocsát ki, és törvényes fizetőeszköznek minősül Uncle Sam Virgin-szigetekén.
– Nagyon köszönöm, uram! Isten áldja meg magát, Mr. Canevin! – mormogta Lucinda.
Biccentettem feléjük, és azzal a tudattal hagytam el a konyhát, hogy a 4-es szoba jumbee-ja soha többé nem fogja megzavarni a vendégeket hajnali négy órakor, sem a nap vagy az éjszaka más órájában; hogy az örökkévalóság most már végképp elnyelte Fekete Tancrède-ot, aki a hagyomány szerint igencsak állhatatos ember volt, s mindig betartotta a szavát.
Az igaz, ahogy már ennek a történetnek a bevezetőjében említettem, hogy Fekete Tancrède nem átkozta meg Hans de Grootot, ám Gardelin kormányzó hazautazott Dániába, s így megmenekült... akármi történt is Achilles Mendozával és Julius Mohrsszal. Talán Fekete Tancrède kitartó árnyának a hatótávolsága limitált volt, s bosszúálló „kivetülése" a levágott kézen keresztül csak és kizárólag azon a szigeten érvényesíthette hatalmát, ahol a végzet elérte őt. Nem tudom, habár az ilyesféle dolgoknak majdhogynem meghatározott szabályai vannak; olyan szabályok, amikben a helyi négerek szentül hisznek.
De azon reggel óta, ezt én, Gerald Canevin bevallom, képtelen vagyok anélkül megpillantani egy nagyobb pókot, hogy a hideg ne fusson át rajtam. Azt hiszem, megértem, mit is jelent az a különös lelki baj, amit „pók-iszonynak" neveznek...
Mert én láttam a Grand Hotel báltermének padlóján végigrohanni azt a valamit, ami olyan volt, akár egy nyomorék pók... láttam beszaladni a kagylóhéj alá. És nem olyanként jött elő onnan, mint amilyenként bebújt...