Bárdos Deaák Ágnes
KARMAFORDÍTÓ

Velőtrázó sikoltás vetett véget az álmodozásnak.

– Mortimeeer! – Tiszta erőből beletaposott a fékbe, aztán gondolkodás nélkül hátratolatott. A pislákoló fényreklám hol feltűnt, hol kihunyt a kapualj mélyén.

– Elaludtál, vagy mi az ördög...?! – rikácsolt a nő az anyósülésen. Épp ellenkezőleg – gondolta Mortimer, de fennhangon csak annyit mondott, hogy majdnem túlhajtott.

– De... min? – kérdezte magától elképedve, miközben kiugrott az autóból, hogy elejét vegye a panaszáradatnak. Elindult a lustán villogó fényreklám felé, ami pontosan ott volt, ahol álmában, épp ahogy a Rajzoló papírra vetette. „Ezt a helyet jól jegyezd meg, ide érkezünk, és ide kell visszatérned, ha valahogyan elkeverednél!” – csengett a fülében az Asztrológus hangja. Kérdések zakatoltak a fejében, rámeredt a sok fogdosástól gyűrött papírdarabra, amit görcsösen szorongatott a kezében. Rémlett, hogy álmában másvalaki volt, de főleg, hogy volt valaki. Nem ilyen ócska terepjárón utazott, hanem zajtalanul suhanó légpárnás csodajárgányokon. De hát akkor mit keresek itt?

– gondolta rémülten, őrjítő követelésként dobolt az agyában: visszatérni az álomba! A fényreklám váratlanul kihunyt a bejárat felett. Teljes sötétségben tapogatózott tovább, keze egy kilincsbe akadt, jobb híján lenyomta. Az ajtó nem volt bezárva.

– Hahó! – kiáltotta bele a semmibe.

– Bújj be! – reccsent rá egy ismerős hang a kongó ürességből.

Álmában Momónak szólították a Mars egyik mellékbolygóján, a Phoboszon, ahol egy Földről száműzött, jó nevű hekkerdinasztia utolsó sarjaként éldegélt. Úgy tűnt, mindene megvan, mégis boldogtalannak érezte magát: egy visszatérő álom gyötörte – álom az álomban? –, benne egy nő a némaságával, akit az ébrenlét óráiban hiába keresett úton-útfélen. Míg volt internet, a közösségi oldalakon is.

Az Phobosz fanatikusai ugyanis egy váratlan puccsot követően felszámolták a Földről átmentett civilizációt az utolsó morzsáig. A fanatikusok, afféle legújabbkori gép- és képrombolókként, miután elpusztították a létező technológiákat, s a könyveket és újságokat is elégették, utolsó körben megsemmisítették az összes archívumot, beleértve az emberek magántulajdonát képező képeket, a 3D-s szimulációktól a dédik papírképeiig.

Momo utóbb nosztalgiával gondolt arra az időre, amikor divatba jött az álombéli nő karaktere a számítógépes szerepjátékokban – bár akkoriban kifejezetten utálta, hogy az általa birtokolt „személyt” az egész világháló a magáénak érezte. Sőt, időközben egy új világnézet is körvonalazódni látszott: a virtuális valóság jogrendszerének fejlesztését a robotika posztmodern irányzatai szorgalmazták, egy földi precedensre, az idejekorán elhalt első virtuális hírolvasónő, Ananova kálváriájára hivatkozva – de a fanatikusok hatalomra kerülése ennek a mozgalomnak is véget vetett.

A száműzött hekkerek közti hierarchiában a legutolsó, akit mindenki csak Rajzolóként emlegetett, utóbb a tűzből kimentett papírfecnikre skiccelte fel Momo visszatérő álmát, azaz az álombéli jelenetet a talányos Kannafordító felirattal meg a nővel, akinek hosszú combja feledhetetlenné tette a látomást. A legzavaróbb momentum a képen látható autó volt, egy olyan évjárat, ami már a Földön is elavultnak számított. A Phoboszon ilyen ócskaságokat már nem gyártottak – csóválták a fejüket a miniatűr rajzot tanulmányozók. Egy álomban minden lehetséges – gondolta Momo, de tudta, hogy nem kötheti senkinek az orrára, hogy hol ismerkedett meg a képen látható nővel.

Így hát ezzel a titokkal járták az üldözöttek eldugott és folyamatosan mozgó, ideiglenes táborait, kettesben: a Rajzoló egy régi adósság, na meg némi természetbeni juttatás fejében szolgálta Momót. Pénz már rég nem volt, a fanatikusok azt is felszámolták, mint minden civilizációs fejleményt, mely a földi űrexpedíciók indulása óta eltelt két évszázadban a Phobosz telepeseinek rendelkezésére állt.

Gyalogszerrel vagy lóháton jártak – a telekommunikáció és az élet összes területét működtető kibernetikai háttér megsemmisítésével a gépesítés minden formája megszűnt, ahogy a fanatikusok által „sötét matériának” nevezett fémek és műanyagok gyártása és a gépesített közlekedés is.

A Phobosz visszasüllyedt a Föld ipari forradalmát megelőző időszak „technológiai” szintjére, s mivel kézzel írni addigra már senki nem tudott – olvasni meg már nem volt többé mit –, a megmentésre szánt emberiség ott volt ismét, ahol a part szakadt.

A Phoboszon többé nem dolgoztak: kezdetben felélték, amijük volt, aztán meg már csak halásztak, vadásztak, gyűjtögettek – a „sötét anyagok” híján fából, kőből és növényi rostokból, valamint állati bőrökből, belekből, csontokból létrehozott eszközökkel.

Az öngyilkos program egyetlen értelmezhető célja a Phoboszra „exportált” földi természet és civilizáció, s végső soron az Élet megszüntetése volt – amit a fanatikusok nem is titkoltak.

A hekkerdinasztiák sarjaitól azonban még sokáig tartottak, mintha ugyan az abakusz kőből és csontokból összetákolt rémén túl bármiféle „hekkertámadás” szóba jöhetett volna. De hát az ördög nem alszik – és ezt a fanatikusoknál jobban senki sem tudta.

A hosszú combú nő a tűz mellett melegedők közt is ugyanolyan népszerű maradt, mint az internetes szerepjátékok idejében, Momót azonban ez nem vigasztalta. Bármekkora rutinra is tett szert a ki-be járkálásban álom és valóság közt, a remény, hogy a nővel elmélyítheti a kapcsolatát, szétfoszlani látszott. A nő sosem szólalt meg – igaz, Momo sem. Álmában mintha megbénult volna a nyelve. A Rajzoló lelkesedése is alábbhagyott: az. ébrenléttorzító perspektívája egyre inkább elbizonytalanította a megrajzolandó képet illetően. Úgy érezte, ahelyett, hogy élesedne, egyre zavarosabbá, elnagyoltabbá válik Momo leírása. Ráadásul az álomnő mindig sötét napszemüveget viselt, ami megfosztotta személyiségét az egyik leglényegibb aspektusától, a tekintetétől. Hiába biztatta a Rajzoló Momót, hogy kapja le a nőről a napszemüveget álmában, Momo valahogy mindig felébredt, mielőtt megtehette volna.

Hol volt már az az idő, amikor néhány elvetemült hekker a nőjét napszemüveg nélkül ábrázolta a neten terjedő animgifekben...! Milyen nevetséges voltam – gondolta Momo –, milyen gyerekes szenvedéllyel töröltem ki, vagy tiltattam le őket az ismerőseim közül! Máig is gyötörte a lelkiismeret-furdalás egy barátja s egyik legjobb programozója miatt, aki azzal ajándékozta meg 33. születésnapjára, hogy megszólaltatta az álomképet.

– Hübrisz! – tombolt részegen Momo, miután kidobta a szülinapi partiról és a cégből is az illetőt, aki viszont bosszúból teleszórta a netet az álomnő rikácsolva átkozódó animgifjével.

A keresés éveiben Momo és a Rajzoló belebotlottak számos fura alakba, akik a Föld bolygó szemfényvesztőinek ócska kópiáiként házaltak. Kuruzslók, varázslók, próféták, asztrológusok, na meg a földi politika becsődölt szónokait majmolók lepték el a Phoboszt, rég lejátszott pártok szimbólumait és szlogenjeit, elavult programjait próbálva „piacra dobni” a hagyomány-recyling nevében.

Egy-egy meséje mindnek volt a tűz mellett, ahová az emberiét őskorát idéző hordákban, random-szerűen sodródtak az üldözöttek.

– Büdösek és piszkosak – fintorodon el Momo mindannyiszor, amikor a tűz körül állók legkülső körébe megérkeztek a Rajzolóval. – De legalább egyvalamiben előrébb vagyunk, mint valaha voltunk a legutóbbi évszázadokban – mondogatta Momo, ahogy a lángok fölött sercegő állatot porciózók felé araszoltak. Ha valaki rákérdezett, hogy mi volna az a bizonyos „előrébb”, Momo válasza rendszerint sikert aratott – egy extraporciót hozva a konyhára. Akinek jó beszélőkéje volt, ahogy Momo nagyapja annak idején mondogatta, a bujkálás éveiben nagyobb eséllyel maradt életben, mint a szófukarok, a fantáziátlanok. A hekkerdinasztiák, sajna, nem sokat törődtek a gyerekeik művelésével, a programozás művészetét az anyatejjel szívták magukba a generációk. „Az enyém, a tied, mennyi lármát szüle, / Miolta a mienk nevezet elüle...” – ez volt Momo nyerő mondása, amit egy szép napon egy Asztrológusként bemutatkozó idegen, ellentétben a többiekkel, rezzenéstelen arccal fogadott. Mikor azonban Momo végzett az extra adag véres hússal, s mintegy bonuszként, előhúzta a Rajzoló készítette képet, az Asztrológust mintha kicserélték volna.

– Én is egy dinasztia sarja vagyok – hajolt mohón a rajz fölé.

– Szintén üldözött? – kérdezte Momo szórakozottan, mintha ugyan lennének mások, mint üldözők és üldözöttek. Az Asztrológus eleresztette a füle mellett a tréfát, és suttogóra fogta:

– Ezotériával foglalkoztak az őseim már a Földön is. Azért jöttek el az űrexpedícióval, mert már túltelített volt a földi piac, ha érti, mire gondolok. De meg volt írva a csillagokban, hogy egyszer vissza kell térnem.

– Minek...? – vágott közbe Momo, bár tudta, hogy a Phoboszon nem volt ildomos egy jól indított sztorit félbeszakítani. „A jó sztori kapós, mint a drog” – mondogatták az öregek, míg ki nem haltak.

– Jöjjön! – vonszolta az Asztrológus hallótávolságon túlra Momót. – A csillagokban meg van írva, hogy egy álom megfejtésével jutok vissza a Földre. Előttem nincsenek titkok – legyintett Momo meghökkenését látva. – A maga álma az én visszatérésem utolsó esélye. Állítólag a Földön találom meg az igazit, akivel biztosítom a dinasztiám továbbélését.

– És ha a Földön már minden elpusztult? – kérdezte Momo elképedve. – Az űrexpedíciókat azért indították el anno, mert már akkor sem jósoltak sok időt a földi civilizációnak, ezt még a gyerekek is tudják...

– Sokan sokfélét jósoltak – vágott közbe az Asztrológus. – Az én családom hagyományai szerint valamely bolygóközi gyarmatosításon megalapozott vagyonnal kell a Földre visszatérnem. Ember, ha még érdekli az álombéli nője, ne habozzon, csapjon bele! – kiáltott fel az Asztrológus ellentmondást nem tűrően, ahogy annak idején Momo nagyapja kiáltott, ha kalandra csábította az áldozatát – meg az ükapja, mielőtt belevágott földi élete utolsó nagy dealjébe, egy kormányokat bedöntő hekkertámadásba, melynek elsőrendű vádlottjai közt száműzték a Phoboszra.

– Így bujkálok én – lihegte az Asztrológus, mikor néhány nap múlva megérkeztek a telepített őserdők egyikébe, véresre karistoltan. Egy hatalmas mamutfenyő tövében kezdték ásni élesre fent köveikkel a ragacsos földet, mígnem egy óra múlva, két méter mélyen, végre fémesen megcsillant valami. Óvatosan körbeásták, kiemelni esélyük sem volt: egy szálfa termetű, igaz, nem fekvő, hanem álló emberre méretezett koporsó meredt föléjük. Momo megbabonázva simította körbe a koporsó tükörsima falát.

– Üvegfém – suttogta áhítattal az Asztrológus, aztán egy érintéssel működésbe hozta a halk surranással feltáruló ajtót. – Időkapszula. Földenergia működteti, időutazásra tervezte megboldogult nagyapám. Számításai szerint csak ma, ebben az órában hozható működésbe, itt és most, egyedülállóan az egész univerzumban! – Az Asztrológus sietve belépett, maga után rántva a bénultan ácsorgó Momót. – Fogja fel úgy, mint egy gondolatkísérletet! – dünnyögte, miközben az ajtó a surranó hang kíséretében rájuk zárult.

– Jöjjön már be, az isten szerelmére! – recsegte a folyosó végéről a türelmetlen hang. – Mr. Mortimer...! Vagy szólíthatom a phoboszi nevén?

– Maga...? – kérdezte döbbenten Momo.

– És maga is, kedves uram. Minden ugyanaz, másképpen – lépett elő a sötétségből az Asztrológus. – Ne tettesse, hogy nem hallott a teleportációról...! – méltatlankodott, tekintetével a kijárat felé sandítva. – Hol hagyta a bé nejét?! – kérdezte nyűgösen, mintha egyenesen a nőt várta volna. – Hívja be, kérem, az idő pénz, ahogy a kedves nagypapája is biztos említette. Most épp megfelelők az együttállások, itt és most, egyedül az univerzumban...! Évszázadokig vissza nem térő alkalom! – tuszkolta az ajtó felé a szédelgő Momót. Az utcán várakozó terepjáróból elővillant egy feltűnően hosszú női comb, majd teljes életnagyságban kikászálódott a láb gazdája is, fülsértő tónusban rikácsolva.

– Eltörött...! – fúrta delejes pillantását Momo tekintetébe a nő, kezében egy szilánkosra repedezett napszemüveggel hadonászva.

– Mióta hordasz te napszemüveget? – hebegte Momo, de az asszony eliramodott mellette a Karmafordító felirat fényétől glóriás, vadul integető Asztrológus felé. Momo még hallotta az időkapszula ajtajának surrogását – aztán zuhanni kezdett, megállíthatatlanul.

Valami orrfacsró bűzre ébredt. Ammónia, jutott el a tudatáig, majd kibontakozott könnybe lábadt szeme előtt fölé hajoló Rajzoló alakja, aki egy maréknyi trágyával bűvészkedett, akár egy vajákosasszony...

– Mi az isten...? – öklendezett Momo.

– Kámfor híján ez is megteszi – vigyorodott el a Rajzoló. – Száznapos vizelettel átitatott ürülék... Azt ne mondd, hogy elfelejtetted! Már azt hittük, elkaptak a fanatikusok. Az Asztrológus! talált rád egy beszakadt barlangban. Rád dőlt valami ócskavasból készült koporsó, valami dédi kacatja lehetett, amit ott dugdosott.

– Hol az Asztrológus? – szakította félbe a Rajzolót Momo.

– Arra – mutatott a félkörben fel-felvillanó tüzek egyikére a Rajzoló. – Felszedett valami nőt. Ha nem lenne olyan idétlen hangja annak a perszónának, azt mondanám, megtalálta az álombéli nődet. Gyilkos egy pillantású nőszemély, ne kerülj a szeme elé, ha kedves az életed! Bár a combja olyan kívánatos, mint a tiédnek, itt – nyújtotta a Rajzoló Momo felé az agyongyűrt papírfecnit. – A kezedben szorongattad, mikor az Asztrológus rád talált.

– Felejtsd el! – kiáltotta Momo, és miszlikbe! tépte a képet. – Abakuszokat fogunk gyártani, visszavezetjük a phobosziakat a civilizáció rögös útjára. Csontban és állati bélben gondolkodj – rázta meg Momo az elképedt Rajzoló vállát –, és színekben – tette hozzá –, hogy a gyerekeknek is bejöjjön. Na, mire vársz?! – nyújtott egy gallyacskát Momo a Rajzoló felé, miközben meztelen talpával elsimította a hepehupás földet. – Felejtsd el a hosszú női combokat, azoknak egy időre befellegzett...

Bárdos Deák Ágnes

1956-ban, Budapesten született előadóművész, író. Neve az underground zene térhódításával került be először a köztudatba. 1980 és 1983 között a Kontroll Csoport együttes énekesnője volt, majd annak felbomlása után más formációkban folytatta pályafutását. Keze alól eleinte dalszövegek kerültek ki, később az interneten publikált rövidprózai műveket. Egy ideje irodalmi lapokban is megjelennek írásai, sőt kettő az Éjszakai állatkert című antológiába is bekerült 2005-ben.