Dragomán György
HŐC-HŐC

A medvéknek már több mint két órája vissza kellett volna érniük.

Zeusz idegesen járkált ide-oda a busz hátsó felébe hegesztett üres ketrec előtt. Néha megállt, a szeméhez emelte a távcsövet, a demarkációs zóna felé nézett, de semmit se látott, hiába húzott bármennyit is az elektronikán.

Nem akart a fiára és a fia nőjére gondolni, arra, hogy milyen idegesek lettek, amikor megmondta nekik, hogy medveháton fogja átküldeni őket a határon. Pedig szépen mindent elmagyarázott, a szenzorokat, a határt őrző drónokat és robotkutyákat, a vadvédelmi törvényt, a testhőmaszkoló mélyhűtött neoprént, nem nyugodtak meg mégsem.

A látcső hidegen nyomódott a szemének, a zónában semmi se mozdult.

Megint a fiára gondolt, arra, hogy miért így kellett tizenöt év után viszontlátnia, még arra se volt idő, hogy legalább azt elmondja, ki elől kell így menekülnie. Végül is jobb, ha nem tudja, ha menni kell, akkor menni kell. Látta maga előtt, hogy milyen lassan mentek be a ketrecbe, a medvék persze nyugtalanok voltak, idegesen topogtak, a karmaik csikorogtak a vaslemezen. Először a nő mászott fel, megfogta a nyereg neoprén kápáját, aztán egy folyékony mozdulattal felrúgta magát a medve hátára, az állat morogva felágaskodott, egy pillanatig úgy látszott, hogy leveti magáról, de aztán megint négy lábra állt, nyugtalanul fújtatva nézte a párját. A fia is a másik állat mellett állt már, a kápa felé nyújtotta a kezét, visszahúzta, megint kinyújtotta, megint visszahúzta.

Zeusz leengedte a távcsövet, az jutott eszébe, hogy akkor kellett volna lefújnia az egészet, éreznie kellett volna, hogy valami nem lesz rendben.

Még most is látta maga előtt a fia arcát, ahogy rettegve nézi a medve szomjúságtól tátott lihegő pofáját, a hatalmas sárga fogakat, az arca összerándult, amikor rászólt, hogy nyomás, másszon már fel, ez az egyetlen útja annak, hogy átjussanak.

Le kellett volna beszélnie őket az átkelésről, megpróbálhatta volna inkább elbújtatni őket a szeméttelepen. A harag jutott eszébe, a félig tehetetlen düh, amit akkor érzett, amikor látta, hogy a fia mozdulni se tud a félelemtől. Mi a francnak jött akkor ide? De mégis, akkor se kellett volna elővenni a busz alá mágnesezett tokból a csőtáras sörétest, nem kellett volna csőre tölteni, nem kellett volna a fiára fognia, nem kellett volna úgy bánjon vele, mint egy egyszerű beszari menekülttel, nem kellett volna rászámolnia, hogy másszon már fel abba az istenverte nyeregbe.

Zeusz ide-oda pöckölgette a távcső oldalán a spektrumkapcsolót, a számokra gondolt, arra, hogy hány embert küldött át az évek során, és hányszor volt rossz érzése, és hogy soha, egyetlenegyszer se lett semmi baj.

A mozdulatra gondolt, amivel meghúzta a ravaszt, arra, ahogy szinte az utolsó utáni pillanatban felrántotta a puska csövét, a sörét a fia feje fölött zúzta szét a ketrec tetejére drótozott pozdorjalemezt.

Aztán már minden nagyon gyorsan történt, a fia két kézzel elkapta a kápát, épp abban a pillanatban, amikor a medvék meglódultak, és az ajtó felé vetődtek, a nő medvéje ért először az ajtóhoz, dübörögve csattogott le a rácson, a fia medvéje szorosan a nyomában, a fia a medve oldalán lógott kalimpáló lábakkal, Zeusznak még épp csak annyi ideje volt, hogy mikor a fia medvéje melléje ért, a fia lába közé lökje a puskacsövét, és lendítsen egyet rajta, hőc-hőc-katona, mondta neki közben, épp, mint kiskorában, a fia egy villanásnyi ideig a medve teste fölött lebegett, aztán a nyeregbe zökkent, már túl is voltak a zóna határán, az aknamező fölött rohantak a távoli őrtornyok felé.

Zeusz megint az órájára nézett, épp arra gondolt, hogy most már nem várhat tovább, amikor végre mégiscsak meglátta a medvéket, üres nyereggel jöttek, az egyik mintha húzta volna kicsit a lábát.

Zeusz érezte, hogy elönti az öröm, majdnem a zóna széléig eléjük szaladt. Bevezette őket a ketrecbe, tiszta mosdótálakban tette eléjük a vizet és a nyugtatós kukoricadarával kevert almanegyedeket.

Az állatok mohón ettek, Zeusz vigyázva leszerszámozta őket. A nagyobbik hátsó combján egy mély vágást vett észre, nem vérzett, a szélei feketék és égettek voltak. Zeusz annyira meglepődött, hogy önkéntelenül megérintette az ujjával, már a mozdulat közben tudta, hogy hibázott, a medve odakap, tőből fogja leszedni a karját, de a medve meg se rezdült, mintha egyáltalán nem érezte volna az érintését. Zeusz kivett a tálból egy almanegyedet, a szájába vette, elrágta, tudta, hogy a nyugtató nem hathat ilyen gyorsan, mégis érezte, hogy kezd kifutni a testéből az idegesség.

A fia arcára gondolt, arra, hogy ezt nem mondhatja el senkinek, arra, hogy biztosan nem fogja soha az életben viszontlátni többé.

Dragomán György

1973-ban született író, műfordító. Erdélyből települt át családjával Magyarországra tizenöt éves korában. Ekkortájt kezdett írni is. Novellái azóta különböző irodalmi és közéleti lapokban jelentek meg, majd 2002-ben napvilágot látott első regénye, A pusztítás könyve, aztán három évvel később a második, A fehér király. 2014-ben jelentkezett harmadik kötetével, a Máglyával. Műfordítóként többek közt Irvine Welsh műveit ültette magyarra. A Galaktikában nem először publikál, 230-as számunkban olvashatták „Döghecc” című novelláját.