Vörös István
Az ISKOLABUSZ NEM JUT EL A JUPITERRE

Jobb lett volna, ha az ember marad a valagán a Földön. De nem, be kellett laknia az egész Naprendszert, elszórva növényeit, állatait, épületeit, légkörét, szemetét és szemétségét előbb a Marson, aztán a Holdon, végül még a Vénuszon is. A Jupiter holdjainak elfoglalása már rutinmunka volt. Az egyetlen öröm az Európa megszállása, mert hiszen ezen a néven a Földön is akadt valamikor egy csodálatos kontinens, gondolta Tamás. Illetve ennyit azért nem gondolt, sok lett volna ebben a nehéz helyzetben, mindössze annyi jutott eszébe káromkodva, hogy tényleg jobb lett volna, ha az ember a valagán marad a Földön, a többit csak tudta, már korábban hozzámondta az első mondathoz nemegyszer, miután az egyik haverjától, talán Edittől, de az is lehet, hogy a kutyájától, Cézártól nagyjából így hallotta maga is.

Azt persze senki nem hitte el neki, hogy egy kutya ilyen bonyolult gondolatokra képes, az átlagos kutya szókincse nem több 500 szónál, és az is az űr-eszperantó alfa verziójának szavaira korlátozódik, nem terjed ki továbbá az elvont dolgokra. Az állatok azonban nagyon fejlődőképesek. A macskák már rég értik az absztrakt fogalmakat, de beszélni egyáltalán nem hajlandók, és ezer évvel ezelőtti exodusukkal a Merkúrra, el is szakadtak az emberiségtől. Nevezetes szakítás volt, a kutyák nem kis – tőlük szokatlan – kárörömmel nézték, a számítógépek bosszút javasoltak az embernek, de az ember nem volt elég bátor hozzá. Tény, hogy a nagy exoduskor, a még állatkertben élő összes macskafélét is elszöktették magukkal a macskák, és a tigrisekből, oroszlánokból és leopárdokból veszélyes katonaságot képeztek ki új bolygójukon, melyet át is kereszteltek Macskániának. Állítólag rettenetes háborúkat vívnak ott azóta. Szerencsére mindez már nem tartozik az emberiség történetéhez.

De nagyon elkalandoztunk, és elfeledkeztünk Tamásról, Editről és Cézárról. Mi késztette Tamást fiatal (60 éves) létére ilyen indulatos szóhasználatra? Hát persze hogy saját sorsa fölött érzett haragja, amit nem átallt azonnal űrtörténeti összefüggésbe hozni. Tudta, hogy lehetetlent beszél, mert most, hogy a Földet többé-kevésbé magára hagyta az emberiség, ott már csak alig 50 milliárd ember él. Nevetséges a fénykor 1000 milliárdjához, vagyis egybilliójához képest. Jelen pillanatban a Mars a legnépesebb a maga 200 milliárdjával, aztán következik a Vénusz 150-nel, a Hold 120-szal, majd a Jupiter-holdak közül a Ganümédész 80 milliárddal, és csak aztán jön a Föld. Az Európán pl. 20 milliárd ember lakik csupán. Tegyük hozzá, hogy ezekbe a számokba mindig beleértendők a kutyák és a lovak beszélő ágai, de nem értendők bele az emberszerű robotok.

Lám, ismét elkalandoztunk. De épp erről van szó, a kalandozásokról. Most nem a távolabbi bolygók vagy a szomszédos naprendszerek irányába történő kalandokról, hiszen már a Plútón is csak 500 millió emberi lény él, az Alfa Centauri-rendszerben pedig szintén ugyanannyi. Arról van szó, hogy Tamás 30 év egyetemi tanulmányai után felvételt nyert az Európán levő Oxford egyetemvárosba egy 15 éves felsőbb kurzusra. Az év mint időegység a Földről került mindenhová, afféle lerázhatatlan hagyományként, de sokszor igen nehezen volt összehangolható az idő helyi ritmusával, mint ahogy a méter és egyéb távolságok is a földi arányokhoz voltak és vannak igazítva, de még a nagyon nagy fényév is szükségszerűen. Ezt hozta magával onnan az ember, meg persze annyi mást. De az külön tudomány, a földtan, mely a Földről hozott hasznos és káros dolgok következményeit vizsgálja az új környezetben. Ugyan a Marson, a jelenlegi vezető bolygón vagy 50 ezer éve kialakult egy helyi időszámítás is, de az meg nem volt soha a Vénusz- vagy a Hold-lakókra ráerőltethető, maradt tehát a bölcső melege, a hagyományok rémuralma. Ám ez is kitérő, mert Tamás egyáltalán nem ilyen tudománnyal foglalkozik, hanem az egyik legfontosabbal, a településtannal. Mégpedig az a forradalmi gondolat foglalkoztatja, hogyan vethetné meg az ember a lábát a Napon, és miként tudná kiaknázni annak kimeríthetetlen kincseit. Ehhez persze a Jupiter megostromlása a főpróba, ám azzal már nagyon sokan foglalkoznak. Ha eljut Oxfordba, ezt kutathatta volna, de egyelőre úgy néz ki, hogy egy darabig nemigen juthat el.

Hogy miért? Mert hajótörést szenvedett. Nevetséges dolog ez a 21. évtízezredben, szinte soha elő nem forduló baleset. Egy közönséges diákjárat tartott a Marsról az Európa felé. Fiatal ösztöndíjasokat vitt. A legifjabb csak 45 éves, a legkorosabb, de még fiatalnak számító 93. Kérdés persze, nem túlzás-e a mai szokás szerint 40 évesig lényegében gyereknek, 70-ig kamasznak és 100-ig fiatalnak mondani valakit, ha az átlagéletkor, ellentétben a világkormány ígéreteivel, még most se haladta meg a 200-at. De ne politizáljunk!

(Bár azt azért tegyük hozzá, hogy mindeközben a kutyák átlagéletkora az utóbbi 1000 évben 50-ről 100-ra, a lovaké, 40-ről 80-ra nőtt, tehát sokkal gyorsabb ütemben, mint az emberé, aki a 175-ről a 195-re tudott csak elvergődni. Itt nyilvánvaló a kutyaügyi és lóügyi miniszterek sokkal nagyobb rátermettsége. Mindezt anélkül mondom, hogy bármiféle faji vetélkedést igyekeznék szítani az életidőért folytatott versenyben, ami persze a három részből álló emberiség fejlődésnek egyik legfontosabb hajtóereje. [Zárójel a zárójelen belül, hogy elsősorban a kutyák, de kisebb meggyőződéssel a lovak is, igyekeznének az emberiség közösségébe bevonni újabb lényeket, a csak a Földön élő delfint és polipot is beleértve.])

De hát hogy érhet egy űrhajót hajótörés? Úgy, mint a régi könyvekben a vitorlás hajókkal kapcsolatban le van írva. Hogy viharba kerül.

Vihar? Miféle vihar van az űrben? Ó, ott van például a napszél, Tamás egyik kedvenc témája, de ezúttal nem arról volt szó.

Tamásék iskolabusza homokviharba került.

A kapitány-számítógép rosszul számította ki az űrhajó pályáját, túlságosan hamar az Európára akart jutni, mert egy év szabadság várt rá ennek a munkának az elvégzése után, és túlságosan közel próbált elhúzni a kisbolygók bizony alaposan teleszemetelt övezetéhez.

De nem is a szeméttel lett a baj. Hanem a légkörrel. Amit itt inkább légövnek nevezhetnénk. Amikor a kisbolygókra is be akart települni az ember, akkor azt gondolta, hogy a legjobb, ha egyetlen, az összes kis égitestet magába foglaló oxigéntartalmú sávot hoz létre errefelé. Ennek a technikája mára elfelejtődött, az egész övezet majdnem lakatlan, talán a Ceresen akad pár millió ember, de annyira elszigetelve a világtól, mintha nem is tartoznának hozzá. Hát, szóval a Nap körül itt van egy oxigénnel felfújt világűrúszógumi. És ahol levegő van, ott szél is van, vihar is van. A vihar pedig hordja magával a kis gravitációjú égitestekről a port.

A számítógép jelezte, hogy a légkörbe értek, lassítottak tehát. Aztán váratlan gravitációt is mutatott, amitől valami ismeretlen irányba, egy hatalmas láthatatlan kézbe kezdtek zuhanni.

A gép bemondta, hogy a láthatatlan kéz fogságába kerültek. Nem tudták, mi ez. De az egyikük, aki a természeti törvények változásainak volt a történésze, mondta, hogy a kisbolygók övére létrehozott légkörszabályozó erőrendszerről van szó. Arról a bizonyos úszógumiról.

– Zuhanunk, és nem tudjuk, hová? – kérdezte Tamás.

– A láthatatlan kézbe – ismételte a törvénytörténész, egy bizonyos Ben.

A láthatatlan kéz nem volt túl gyengéd velük. Beledobta egy homokviharba, mely a kisbolygók gravitációs körszalagján futott a Nap körül, és mint a megáradt patak az elhagyott robotlábat, sodorta, pörgette, vitte őket. Megdöbbentően rövid idő alatt végzetes távolságba kerültek a lehetséges és engedélyezett útvonaluktól. Hogy mikor kapnak egy újabb engedélyt, az kétes volt. Persze nemigen volt kedvük ilyen távlati dolgokra gondolni. Nemigen volt módjuk. Mert az űrhajó olyan gyorsan pörgött a tengelye körül, hogy az már kezdett kellemetlen lenni, aztán a vihar rázni kezdte őket, a homokszemcsék és az apróbb kavicsok pedig úgy kopogtak a busz ablakán, mint a Vénusz egyenlítőjén az ólomeső öklömnyi fémdarabjai.

És akkor lezuhantak. Már nem a láthatatlan kéz tenyerébe, hanem egy kisbolygóra. Egy nagyobb kőre, melynek a közepe lyukas volt, mint a kuglóf. A becsapódás előtt a kabinokat különböző irányokba katapultálta az iskolabusz. Úgy szálltak szét az önállósodó fülkék, mint tobozból a fenyőmagok.

Tamás két nappal a becsapódás után ébredt. A fülkéjük kinyílva hevert a közelben, nem érte komolyabb sérülés. Egy kellemes völgyteknőben volt, a porfelhők között besütött a nap, a másik oldalról vad sárga fényt vetett a Jupiter. Egy kis tűz égett mellette, a tűznél ott ült Ben és Ricardo. Ricardo a más naprendszerekben lehetséges számítógépes élet kutatásával foglalkozott, illetve foglalkozott volna, ha sikerül elérniük Oxfordba.

A tűz mellett, egy hálózsákban aludt Edit, és szorosan mellébújva szuszogott Cézár, a nagy sárga kutya.

– Hol vagyunk? – kérdezte Tamás.

– Azt hiszem, ez az Érosz nevű kisbolygó.

Tamás nem tudta eldönteni, hogy a két tudós közül melyik válaszolt. Kíváncsian körülnézett, és otthonos érzések melengették a szívét, mintha csak odahaza, a Marson ment volna egy kirándulásra. A völgyteknőben zsenge fű ringatózott, kicsit odébb fiatal édestölgy-erdő.

– Ezt ti csináltátok, vagy már itt volt?

– Unalmas sivatag volt az egész, de szerencsére a mi fülkénkben akadt gyorsan növő erdő-magkeverék.

– Mindig szerettem volna kipróbálni. Szóval tényleg működik?

– A köveket befújtuk vízfelszabadító spray-vel – mondta Ben.

– Nekik nincs semmi bajuk? Miért alszanak még? – aggodalmaskodott Tamás.

– Bennük is a gyógyító nanorobotok dogoznak. Azonnal felébrednek, ha már nem lesz semmi bajuk.

– Most még van?

– Hát, ami azt illeti – mondta Ricardo –, ti mind a hárman meghaltatok. Ha nem esünk épp mellétek, talán már késő lett volna.

Tamás értetlenül bámult maga elé. Szóval ő halott volt egy ideig? Ez furcsa. A nemlétre nem tudott visszaemlékezni. Nem volt kellemetlen halottnak lenni, de nem is volt annyira pihentető, mint az alvás.

Nagy, fekete ponyva nyílt szét emlékei felett, ha megpróbált visszagondolni. Ez a fekete ponyva úgy fogta körbe, mint egy múmiát. Állítólag az Alfa Centaurira keveredett emberek között valahogy így temetnek. De ők nem tartoznak hozzánk. Aki másik naprendszerbe ment, az végleg elszakadt tőlünk, ne áltassuk magunkat.

– Nem vagy éhes?

– Tudod, a feltámadás után egy darabig nem tud az ember ételre gondolni.

– Azért valami vitamin- és kalóriapirulát lenyelhetnél.

Ricardo előhalászott egy kék meg egy piros kapszulát, odadobta Tamásnak, aki bevette őket.

– Vizet is kérek! – motyogta közben.

Az egyik kőre mutattak.

– Van ott egy forrás! Még legalább két napig lesz benne víz.

Egy sziklából csakugyan bőségesen dőlt a víz, Tamás odahajolt, majd lenyelte a vitaminokat. Ivott is bőségesen. Beszívta a friss levegőt, ami azért meglepő volt itt az Éroszon. A víz kis csermelyt alkotva csordogált lefelé a köveken, és egy szobányi tavacskában gyűlt össze úgy ötven méterrel odébb.

– Már bevertük a gravitációnövelő cölöpöket is – újságolta Ben.

– Érzem! – ugrott egyet Tamás, és alig volt könnyebb, mint a Marson. Az volt az igazság, hogy 60 éves korára most először mozdult ki a szülőbolygójáról. De bár most se tette volna! Vagy maradt volna az egész emberiség a valagán a Földön. Na, nem mintha a Földre kívánkozott volna. Állítólag nagyon veszélyes hely.

– Olyan, mintha a Földön lennénk – kiáltotta oda neki Ricardo.

– Te már jártál ott?

– Persze, ott születtem.

Ettől valahogy tömény irigység öntötte el Tamás homloka alatt az üres teret. Hogy ne árulják el az arcvonásai, a kis tóhoz sietett, és belenézett áttetsző vizébe.

– Ebben már halak vannak!

– Persze, mi telepítettük őket.

– Ilyen sokáig voltam halott?

– Vagy két napig. De mi az neked! Tovább is bírtad volna. A nanorobotok nagyon hamar beléd másztak. Ahogy elengedtük őket, hozzád siettek. A többiek, úgy látszik, kevésbé voltak sürgős esetek.

– Mégis én tértem magamhoz elsőnek.

– Furcsa – vonta meg a vállát Ben.

– Nem érzitek a világűr szomorúságát, ha fölnéztek az égre? – kérdezte Ricardo.

– A veszélyes űrmelankólia, amiről annyit beszélnek?

– Elmondjam az eredetét? – kérdezte Ricardo.

– Nem hiszek az ilyesmiben – vonta meg a vállát Tamás, de egyúttal leült a tűz mellé, mint valami óvodai kiránduláson a Mars északi féltekéjén levő óriásdzsungelben.

– Tudjátok, én a más naprendszerekben levő roboti élet lehetőségét kutatom.

– A robotok nem tudnak meglenni önmagukban, bármennyivel intelligensebbek is, mint az ember – szögezte le Ben.

– Meglehet. De annyiféle világ lehetséges akár csak a mi galaxisunkban. Még korántsem tudták az egészet föltérképezni és fölmérni. 16 értelmes életközpontról tudunk eddig a Tejútrendszerben. És a közelebbi galaxisokban is sejtünk néhányat – vitatkozott Tamás.

– Arról viszont fogalmunk sincs, hogy hány helyen vannak már az élet után, és hogy ott miféle gépi világ maradt fenn – ezt Rodrigo olyan megnyugtató hangon mondta, hogy azok ketten elernyedtek, mintha mesét hallgatnának otthon az anyjuk, egy dajka vagy a mesélőrobot szájából. Tamás az ölébe vette Edit fejét, akinek az arca kisimult, és gyönyörű volt ebben a pillanatban. A kutya pedig csóválni kezdte a farkát álmában.

– Néhány történetet azért már ismerünk, ha széles körben nem is terjesztjük.

– Ha valami szupertitkos dologról van szó, akkor inkább ne mondd el!

– Szupertitkos dolgok nincsenek. A Tejút Perseus-karjában, tehát elég messze innen, egy civilizációnak kevésbé volt szerencséje, mint nekünk, mert nem volt érdemleges lakható égitest a naprendszerükben az övéken kívül. Így mikor a technikai fejlődésük odáig jutott, mint a Földé 150 ezer éve, hogy bolygó erőforrásait tökéletesen le- és kihasználta, nem volt hová meneküljenek, ezért az élet komoly veszélybe került. Az általuk teremtett intelligens gépek átvették a hatalmat, az ottani embert, egy gyík-szerűséget elpusztították, a maradékot rezervátumba zárták, és elvették tőlük az értelem lehetőségét.

– Ilyesmi velünk is megtörténhetett volna?

– Ezt kutatom én tulajdonképpen.

– Hogyhogy mi soha nem dumáltunk az egyetemen? – kérdezte Ben.

– Én nem emlékszem rád. Ugyanabból a városból jövünk egyáltalán?

– Folytasd! – türelmetlenkedett Tamás, és közben érezte, hogy Edit az ölében finoman összerándul.

– A világ egyensúlya helyreállt. A gépek nem akartak mozogni, táplálkozni, szórakozni, csak bonyolult társas életüket élték a bolygót teljesen behálózó közös agyrendszerük révén. A természet meg úgy-ahogy magára talált. És itt jön a dolog érdekessége, ez a kutatásom tárgya. Lehetséges-e egy önmagát kiszolgáló és önmagáért létező gépi civilizáció?

– Szerintem nem – szögezte le Tamás.

– Köszönöm a segítséget. De én nem vagyok ilyen bátor. Én csak megfigyelek, összefüggéseket keresek, és közelítek a lehetséges válaszokhoz.

– Azt hiszem. Tamás is azt csinálta – mondta Ben, és Edit a Tamás szóra megint összerándult. Hiszen Edit szerelmes belém, állapította meg Tamás. Majd azt is le kellett szögeznie magában, hogy ettől a két rándulástól már ő is ellenállhatatlan vonzalmat érez a lány iránt. Hirtelen megcsapta az orrát a nyakának illata. A legszebb korban jár. Ha jól emlékszem, 72 éves. Nicsak, hát ezt is tudom?

– Pár ezer évig a rendszer jól működött. A gépek kielemezték a gyíkemberek teljes történelmét, de csak az adatokkal boldogultak, mikor egy általuk tévesnek ítélt nagy tanulmányt, ami az élők világában olyan híres volt, cáfolni akartak, sehogy sem sikerült két használható mondatot összerakniuk, hogy megírják az igazságot. Ott volt a megfelelő szó a nyelvük hegyén, csakhogy nem volt nyelvük. Ami a gyíkemberek egyik ékessége volt. Maguktól egész messze is el tudtak nyalni vele. Elkövetkezett a nagy frusztráció, a nagy csalódottság.

– A magára maradt gép melankóliája – mondta Tamás.

– Ismered a fogalmat?

– Ez egy fogalom? Csak elképzeltem azt a végtelen űrt. A tehetségtelenség felismerésének iszonyata. A saját tehetségtelenségünké.

– Hogy saját, azzal vitatkoznék – mondta Rodrigo. – Egyetlen nagy tudatfolyam volt az egész gép, de nem volt centruma, sehol se tudott azonosulni önmagával. Egy lába nem volt, egy karja nem volt. Nem volt énje. És akkor az addig kérlelhetetlen diktátorként viselkedő szuperagy felismerte, hogy hibás döntést hozott a hatalomátvétellel. A robotkatonákkal elkezdte lebontatni az agyat tartalmazó dobozépületeket. Nem fájt neki, nem volt halálfélelme. A gyíkok addigra végleg visszazüllöttek állattá, beszélni nem tudó állattá, hát más után kellett nézni. Néhány laboratórium még működött, hogy egy másik élőlényt találjanak, amelyikben ott az értelem szikrája. Az agy értelmének legfontosabb elemeit egy robotkatonába helyezte át, akinek a feladata az utolsó katonák természetbarát megsemmisítése volt. ő küldte ezt az üzenetet egy lebontás előtt álló rádióadóból. Már a nagy agy is teljesen megsemmisült, és alig maradt valami mesterséges a bolygón. A katonák zokszó nélkül szerelték szét egymást. Gyors felezőidővel bomlottak le alig száz év alatt. A mi robotunk maradt utolsónak. Szomorúan bámult maga elé, és gépi képességeinek legtitkosabb zugtartományait összeszedve énekelni próbált, hogy a legutolsó gép bánatát kifejezze. De a torkán, és ez a közvetítésen tisztán hallható, nem jött ki szebb, mint valami egércincogás- vagy macskanyávogásszerű hang. De az egyre elevenebb természetnek már ez is sok volt. Az utóbbi időben kialakult valami jókora szörnyeteg, és az fosztogatta az egyre újabb területeket visszafoglaló erdő bárgyú élővilágát. A hangot egy sebzett állat segélykiáltásának vélte, és berontott a helyiségbe. A már rozsdás fémajtót mancsával úgy törte be, ahogy koponyákat szakított be máskor. De visszahőkölt, amikor megérezte, hogy a barlangban nincs semmi ehető. Bömbölve kérte számon ezt az utolsó robottól. Az magyarázni kezdett neki valamit, aztán lépések következtek, döngő lépések. Egy szörnyeteg közeledett a világ egyik legintelligensebb, de lélek nélküli lényéhez. A lélek és az erő diadalmaskodott. Legalábbis feltehetőleg, mert a közvetítés itt megszakadt.

– Ezt csak most találod ki! – ült föl Edit Tamás öléből.

– Jól vagy? – nézett rá szerelmesen Tamás.

– Igen, semmi bajom.

– Hát, mondjuk két napig halott voltál – szúrta oda Ben.

Ekkor már a kutya is magához tért.

– De gyönyörű hely ez, hol vagyunk? – kérdezte, és a fejét Tamás tenyerébe csúsztatta.

(Most vége, de folyatása következhet.)

Vörös István

1964-ben, Budapesten született költő, prózaíró, irodalomtörténész. Egyetemeit részben Prágában és New Yorkban végezte. Első verseskötete 1988-ban jelent meg Só, kenyér címmel. Négy évvel később már rövidprózákkal jelentkezett (Innenvilág). Cseh nyelvről fordít is verseket. 2003-ban verses regénye látott napvilágot Heidegger, a postahivatalnak címmel, de ír meséket és tanulmányokat is. Most megjelenő elbeszélése tervei szerint egy hosszabb ciklus nyitódarabja lesz.