Böszörményi Gyula
ISA, POR ËS HAMU

A Fiú felébredt, de nem nyitotta ki a szemét. Úgy érezte, mászik valami az arcán. Az orrától jobbra apró, karmos lábak kaparászták a bőrét, tétován keresve az utat. A Fiú próbált nyugodtan lélegezni, nehogy elriassza. A picinyke lábakból legalább hat, de az is lehet, hogy nyolc volt. Ezt nem tudta megállapítani. Várt. A mászó beleütközött az orrába, elfordult, és felfelé indult. A Fiú arra gondolt, milyen kár. Ha lefelé mászik, megtalálhatta volna az orrlukát, s ha nem fél az onnan időnként kiáradó meleg levegőtől, talán be is bújik, hogy elfészkelje magát. Igazán érdekes élmény lehetett volna, de már késő. Az aprócska lábak felfelé kapaszkodtak, megbotlottak a szempilláiban, csiklandozták a bőrét, és...

Megszólalt az ébresztő. Előbb csak halk, éles füttyök, majd elnyújtott gépi öklendezés. A Fiú bosszúsan nyitotta ki a szemét. Az arcán természetesen semmi nem mászott. A Derültség tengerében domborodó kupola alatt egyetlen rovar sincs. Ember hatszáz, növény millió, és akad néhány kutya, macska, hörcsög, sőt még két póni is, de rovar, bogár vagy csúszómászó egy sem.

A Fiú kedve azonnal elromlott. Felkelt, kiment a mosdóba, s miközben vizelt, a kagyló szélére ragasztott pók- és csótánymatricákat nézte vágyakozva. Mindig azt remélte, hogy az egyik majd megmozdul. Ostobaság, hiszen csak matricák, amiket ő tapasztott a fehér fajanszra, de akkor is...

 

 

A magány, amit érzett, szavakkal leírhatatlan volt. Szerencsére nem is kívánta tőle senki, hogy megfogalmazza a kínt, ami egészen apróra préselte a lényét. Ült az ezüstös csillogású, fagyba dermedt metánhullám peremén, és a fekete eget bámulta. Igazított a szemüvegén. Csillagok. Milliárdnyi csillag. Annyi, amennyit azelőtt még senki nem látott. Kissé balra kellett fordítania a fejét, hogy megpillanthassa a Csónakost. Most is kérdőn, s talán némi türelmetlenséggel bámult le rá.

– Nem! – üvöltött felé a Szemüveges, mint már annyiszor. A száján fehér pára gomolygott elő, mely azonnal megfagyott, és túlsúlyos hópelyhek felhőjeként, kopogva hullott a térdére. – Mi a fenét akartok tőlem?

A Csónakos nem felelt. Sosem felelt. Gyorsan és némán szelte át az égboltot, ahogy mindig. Alatta, néhány fokkal délre a Folyó rohant, nyomában a Sokfejűvel. A többiek nem mutatkoztak, de tudta, hogy jönni fognak. Mindig jönnek, mindig ugyanakkor és mind ugyanúgy néznek rá: kérdőn, várakozón, sürgetőn.

– Elmentek a picsába! – morogta a Szemüveges, bár a szavak pontos jelentése továbbra sem volt világos a számára. Emlékezni persze próbált, ám legtöbbször hiába. A Csónakos, a Folyó és a Sokfejű egyre csak bámulták őt. Beintett nekik, bár a feltartott középső ujj üzenetét maga sem értette – emlékei túlságosan töredezzetek voltak –, csupán abban volt biztos, hogy elutasító és egyben sértő gesztus.

– Nem megyek sehová! – jelentette ki, s mielőtt a szavak teremtette metánhó lehullhatott volna, felállt, és szemüvegét megigazítva a völgybe indult.

 

 

Az obszervatórium a Bessel-kráter északi peremén állt, és a kupola által szűrt napfényben úgy ragyogott, mint a mesék kristálypalotái. A Fiú rosszkedve sehogy sem akart múlni. Felcaplatott a salakos sétányon, megállt a csillagvizsgálót ölelő, szemfájdítóan tarka virágágyások mellett, és a zsebébe nyúlt. Jó adag beporzót markolt elő, majd hanyag mozdulattal a növények felé lendítette.

– Nesztek! – mondta. – Kúrjatok!

Tudta, hogy a Csillagász nem szereti, ha ocsmányul beszél, épp ezért használt ki minden percet, mikor nem hallhatta őt. A beporzók csillogva, berregve szálltak szét, megkeresték a virágok kelyhét, és programjuk szerint tették a dolgukat.

– Már megint savanyú a képed – állapította meg a Csillagász. A Fiú összerezzent. Fel nem tudta fogni, hogy képes a férfi ilyen halkan osonni. Az előbb még nyoma sem volt, most viszont ott állt a pad mellett, kezében könyvvel, és őt nézte.

– Bocsánat – mondta a Fiú, bár nem gondolta őszintén. – Csak ezek a beporzók... Most komolyan, uram, miért van ez?! Képesek voltunk trillió tonnaszám termőföldet hozni a Földről, de egyetlen rohadt méhkaptárt, azt nem?!

– Megértelek – bólintott a Csillagász, de a mosolya másról árulkodott. – Ám te is megérthetnéd végre, hogy a rovarok kiszámíthatatlan mutációkra képesek. A kupola alatt védve vagyunk ugyan a káros sugárzástól, de a kockázat...

– Hörcsögök is vannak! – érvelt a Fiú. – Úgy potyogtatják magukból a kölyköket, mint esőztető a vízcseppeket! Náluk miért nem tartanak a mutációktól?

– A hörcsögöket a Parancsnok külön engedéllyel hozta fel – magyarázta a Csillagász. – Ahogy a pónikat, a kutyákat...

– Neki persze szabad – rúgott a sétány szegélykövébe a Fiú, s ahogy lenézett a krátervölgyet kitöltő ligetre, amit neki kellett gondoznia, szemét könnypára lepte be. A Csillagász sóhajtva ült le a padra, és felnézett a Földre. Fehér felhőpászmákkal tarkított, kék-barna-zöld golyó. Szép, unalmas látvány.

A Fiú kacsázó léptekkel közelítette meg, majd előre-hátra billegve, ujjaival valami láthatatlan cérnagubancot macerálva várt.

– Tudom, mit szeretnél kérni – szólt a Csillagász, továbbra is a Földet bámulva.

– Meg... – A Fiú szava elakadt. – Megtenné?

– Persze – nevetett a férfi, majd tenyerével rápaskolt a padra. A Fiú boldog sóhajjal, ám továbbra is feszültségtől vibrálva ült le, és a kráter-völgyet bámulva, felsőtestét himbálva várt.

– Szóval – sóhajtott a Csillagász – szkarabeusznak hívják. Még nem meséltem róla?

– Nem, róla még soha! – köpködte a szavakat izgatott fejrángatás kíséretében a Fiú. – Szkarabeusz, értem, igen, a neve szkarabeusz!

– Igazán különleges teremtmény, mivel... – És a Csillagász mesélt.

 

 

Ő persze, ha nem is mutatkozott, azért mindig ott volt. A Szemüveges érezte a jelenlétét, akaratának iszonyatos súlyát, aminek a kezdetek óta próbált ellenállni. Most is, mikor leért a völgybe – ami vigasztalan árnyékba borult, így a talpa alatt kristályosra fagyott nitrogén keservesen csikorgott –, ő máris feltűnt. A szokott alakját öltötte magára: lógó fülű, kajla, szertelen kutya, melynek teste kékeszölden sziporkázott. A lehetőségekhez képest egész ügyes utánzata volt annak a másik kutyának, amelyik valójában sosem létezett, mégis ott szimatolt, ugrált, idétlenkedett a Szemüveges maszatos emlékeiben.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a Kutyát. Az rögvest leült, kalapácsfejét a sötét égbolt felé fordította, és vonyítani kezdett. Amit tett, abban annyi vágy, elszánás és akarat feszült, hogy a Szemüvegest kirázta a hideg.

– Sehová sem megyek, míg el nem árulod, hogy kerültem ide – mondta, tán már százezredszer. A Kutya ilyenkor abbahagyta a vonyítást, és vagy a torkának ugrott, hogy széttépje őt, vagy mellé sündörgött, és villámgyorsan olvadt metánt vizelt a lábára, amitől a Szemüveges napokra odafagyott.

Most azonban valami új történt. Talán, mert az égboltot épp a Nincs szelte át. Vagy a Kutya elégelte meg a hiábavaló ölést és vizelési, hisz bármilyen apró cafatokra tépte is a férfit, az néhány óra múlva ismét ép volt, a metánjég pedig előbb-utóbb úgyis felolvadt.

– Na, mi van? – hökkent meg a Szemüveges. – Taktikát váltasz, rohadj meg!

A Kutya közelebb ment hozzá, és a szemébe nézett. A férfi képeket látott a kéken irizáló golyókban. Egy szerkezet... Igen, az ott valami idétlen alakú, szedett-vedett szerkezet, a tetején nagy tányérantennával. Messziről jött, a távoli Fényadó irányából, átszelve a semmit, közel a Kutyához, a Csónakoshoz, a Folyóhoz, a Nincshez, a Kapushoz és a Sokfejűhöz. Kutakodott, keresett, kíváncsiskodott. Épp a Csónakost közelítette meg, mikor jött az a kő...

A Kutya szeme hatalmasra nőtt, így a Szemüveges mindent jól láthatott. A kő eltalálta a szerkezetet. Nem dobta senki, egyszerűen csak arra vezetett az útja. A szerkezet oldalát találta telibe ott, ahol valami kerek dudor türemkedett ki a sima felületből. Fém hasadt hangtalan. A kitüremkedés letört, és pörögve távolodott a szerkezettől, ami – úgy tűnt – cseppet sem hiányolja elvesztett darabkáját, hisz változatlan pályán repült tovább. A kő morzsalékká porladt, az ő története véget ért. A Szemüvegesé viszont... Az övé itt kezdődött. Vagy inkább újrakezdődött? A férfi minden erejét összeszedve próbált koncentrálni. Homlokáról fehér nitrogénpikkelyek váltak le, hátán metáncseppek gördültek végig.

Abban a kerek holmiban, amit a szerkezet akaratlan elhagyott, ő utazott – a Szemüveges. Vagyis... Nem, ez így pontatlan! A fémdoboz csupán egykori lénye egy töredékét, annak is csupán holt matériáját, hátrahagyott hulladékát tartalmazta. Mikor becsapódott, a fagyott metán és nitrogén szétrepesztette a dobozt, és kiszabadította... Öt? A Szemüveges összezavarodott. Ami kiszabadult, az nem lehet ő, hiszen már rég halott. Igen, ezt végre biztosan tudta! Egykor élt, gondolkodott, tudatosan változtatta a helyét abban a másik, távoli világban, ahonnan a szerkezet elhozta... Nem! Nem őt, csupán egykori lényének szürke hulladékát! Igen, ez így igaz. Most mégis itt van, orrnyergét nyomja a szemüveg, két ajka közül fehér nitrogénpára száll...

A pillanat elillant. A Kutya felugrott, és mellső lábait a férfi mellkasának nyomta.

– Könyörögsz? – kérdezte megvetően a Szemüveges. – El szeretnél jutni... oda?

Mindketten az égre pillantottak, ám ahová néztek, ott semmi nem látszott.

 

 

A Bessel-kráter a kupola délnyugati peremének közelében magasodott, így az obszervatórium mellől kiváló rálátás nyílt a napelemekkel zsúfolt Buckland-fennsíkra, a műhóval takart Archerusia-fokra és az erdős Menelaus-kráterre, mely közvetlenül a határon állt. A Fiú nem szeretett a távolba nézni. Mióta elutasították a kérelmét, hogy méhcsaládokat hozasson a Holdra, úgy érezte, a kráteren kívülről úgysem érkezhet semmi jó. Nem érdekelte a háromszáz kilométerrel északabbra terpeszkedő város, sem a farmok, a bányák, a szórakozásra és pihenésre szolgáló tanyák, a mesterségesen mozgásban tartott folyók és tavak kékje. Számára mindez élettelen, unalmas sivatagnak tűnt, hisz növényeken kívül csupán emberek léteztek benne, leszámítva a szemmel láthatatlan mikrobákat.

A Bessel-kráter gondozását és a beporzókat húsz éve bízták rá. Miután felépült az agyhártyagyulladásból, választhatott: átköltöztetik az egyik földi elmegyógyintézetbe, vagy a kupola flórájának termékenységi gondnoka lesz. Az utóbbi mellett döntött, mert akkoriban még biztos volt benne, hogy előbb-utóbb engedélyezni fogják a rovartartást. Bár sokan azt állítják, hogy a betegsége előtt ő volt az egyik legokosabb ember a kupola alatt, mégis rosszul döntött, s ezért immár húsz éve átkozta magát.

A kráterfalon túlról halk, búgó hang közeledett. A Besselre szinte sosem látogatott el senki, a menetrendszerű sínkocsik azonban naponta négyszer mégis befutottak. A Fiú kiemelkedett az orchideák közül, és összecsapkodva tenyerét megszabadult a fölös földtől. A sínkocsik felbukkantak a peremen, majd enyhe kanyarral a megállóba siklottak. Ablakaikról szikrázva szóródott a napfény, ajtajaik hangtalanul tárultak szét. Senki nem szállt ki és be, a kocsik mégis kivárták a program által előírt öt percet, s csak azután indultak tovább.

A Fiú kiköpött. Ez a tette a kupola alatt a legocsmányabb káromkodással ért fel. Hátha még tudnák, hogy olykor nem a házban, hanem a liget kellős közepén guggol le, és aztán a produktumot a steril földbe ássa! Ez volt az ő csendes bosszúja az irigy földiekkel szemben, akik még egy nyavalyás méhcsaládot is sajnálnak tőle.

Bár legalább kétszáz lépésre volt az obszervatóriumtól, mégis azonnal látta, hogy valami történt. A hófehér épület ajtaja kivágódott, a Csillagász pedig szinte átzuhant a küszöbön. A Fiú keresztülgázolt a szűz orchideákon, azt sem bánva, ha közben néhányat széttapos.

– Fehér! – kiáltotta, mikor már a sétányon szaladt felfelé. – Az arca! Miért fehér?

– Semmi – rázta a fejét a Csillagász, de közben beharapta az ajkát. Kezében gyűrt, kettéhajtott papírt tartott, amin millió érthetetlen szám, pontokat összekötő vonal és egyéb jel nyüzsgött. – Tényleg semmiség, de... Figyelj, Fiú, te csak kapálj, áss, vagy... Istenem! Szóval tedd, amit ilyenkor szoktál! Én addig... – Tétován visszafordult az ajtóhoz, közben a papírlapot nézte, majd remegő kézzel a hajába túrt. – Bassza meg, ha ez igaz!

– Akkor végre kaphatok méheket? – reménykedett a Fiú, ám a Csillagász fel sem fogta a kérdést.

– Hogy? Mi? Én nem... – motyogta. – Be kell szólnom a városba, de előbb újra átnézem... Igen, előbb rekalibrálom a tükröket, lefuttatom a számításokat, és...

A Csillagászt elnyelte az obszervatórium. A Fiú kiköpött.

 

 

Amikor végre rádöbbent, hogy valójában rég elvesztette a csatát, a feje fölött épp a Nincs szelte az égboltot. Távolabb látszott a Kapus is, a Csónakos pedig, aki mind közül a legnagyobb és legközelebbi volt, csak néhány perce merült el a láthatáron.

– Folyton figyelnek – motyogott metánízű szavakat. – Egyetlen pillanatra sem lehetek egyedül.

Ez igaz volt. A Kutya öt kísérője pontos menetrend szerint váltották egymást. Sosem késtek, sosem siettek, mindig betartották a sorrendet. Az égbolt csillagokkal pettyezett ében bársonyán görögtek jobbról balra, s lenéztek rá.

A Szemüveges aprót lökött a lábával, mire a hintaszék engedelmesen billegni kezdett. A kőkeményre fagyott por halkan csikorgott a veranda padlatán, ami sziklából formálódott, miként az egész ház. A Szemüveges képtelen volt felidézni, mikor talált rá a farmra. Úgy tűnt, mióta csak itt él, a vízpárából formált búzamezők, a kristályos tölgyfa a ház előtt és maga a fagyos sziklákból emelt épület is létezik, pedig ez hazugság volt. Emlékezett az első időkre, mikor még csupán a Kutya kereste fel néha.

Felkereste? Nem, ez így szintén hamis. A Kutya mindig is vele volt, a talpa alatt csikorgott, körötte nyúlt a felszín végtelen görbületébe, a hátán hordozta... Befogadta őt! Igen! A Szemüveges tisztában volt vele, hogy a Kutya vendégként tekint rá. Olykor, ha szükségét látta, kiszakított magából egy picinyke darabot. Köveket, port, fagyott hidrogént, kristályokat és metánt gyúrva megformálta a Kutyát, aminek alakját az ő gyermekkori emlékeiből lopta.

– Őrület. – A Szemüveges kékesfehér párát lehelt az alig-légkörbe. – Miért épp kutya? Miért épp ez a kutya, amelyik a valóságban sosem létezett?

A hintaszékben ülve saját kezére nézett. Ujjai csillogtak a gyér fényben, bőre kristályos opálderengéssel simult jégkása-húsára, melynek mélyén a csontok kemény szilíciumpálcikákként derengtek. Lehetett volna hófehér vagy vízkék, ám a tisztaságot testének minden porcikáján valami nagyon finom, szürke por szennyezte.

– Hamu – súgta, habár tudta, hogy ennek a szónak itt nincs értelme, hisz a hamuhoz tűz, s abba valami olyan anyag szükséges, ami errefelé szemernyi sincs. – Ez vagyok én. Szürke mocsok a Kutya formálta testben.

Tudta, hogy halottnak kéne lennie. Sőt, tisztában volt vele, hogy rég halott, és mégis... Mielőtt a farmra rátalált, sokat „beszélgetett” a Kutyával. Leültette maga elé, mélyen a kéklő szembe nézett, és feltette a legfontosabb kérdést:

– Te ugye élsz?

A Kutya boldogan csaholt, és többször körbeugrálta őt, majd izgatottan csóválva farkát, elfoglalta korábbi helyét.

– Rendben. – A Szemüveges tudta: most jön a neheze. – Áruld el, hol vagy?

A Kutya szeme ismét hatalmasra tágult, mint két biomonitor, mely bármilyen titkot képes feltárni. A Szemüveges jéggé fagyott, szürke hegyeket, völgyeket, szakadékokat, síkokat és meredélyeket látott. Ez volt a Kutya bőre. A felszín, amit már jól ismert, hisz régóta kóborolt rajta. A kép változott. A virtuális kamera befúrta magát a sziklákba, alámerült a törpebolygó mélyére, egészen a mag közelébe. A hőmérséklet itt sokkal magasabb volt, mint a fagyos felszínen. Gigászi üregek, hasadékok tárultak fel a derengő fényben, mely a falakon tenyésző gombáktól eredt. Sárga és zöld párafelhők úsztak a fekete sziklák között. Sziporkázó lények kavarogtak bennük, egymást és a sűrű nitrogéngőzt zabálva. A Szemüveges úgy érezte, a Kutya szemében suhanó képek magukba nyelik. Már épp el akarta fordítani a fejét, mikor a virtuális kamera egy, az eddigieknél jóval hatalmasabb sziklacsarnokba érkezett, és megállt. Alant, a pörgő vasmag örökös súrlódásától áthevült sziklákon végtelenbe vesző, penészfehér kocsonya rezgett, lüktetett, vonaglott.

– Ez vagy hát te – suttogta a Szemüveges. – Valóban élsz!

A Kutya boldog együgyűséggel csaholt.

– És én? – húzódott hátrébb a Szemüveges. – Én halott vagyok. Tudom, hisz emlékszem az elmúlásra, a nemlétre. Vagyis... Arra persze nem, de a kiesett idő itt van a tudatomban. Hogy támasztottál föl?

A Kutya tekintetében szédítő örvény nyílt, ami immár valóban elnyelte a Szemüvegest. Képék, jelek, energiahullámok, számsorok, grafikonok, kétségbeesetten váltakozó színek, zajok, illatok dübörögtek az agyában.

– Nem! – A Szemüveges sikoltva vetette hanyatt magát, ám a Kutya mellső mancsaival a mellkasára állt, és vad ugatást hallatva fejezte be a folyamatot.

– Mortogenetikus mező – motyogta hitetlenkedve a Szemüveges. – Hamvakból kinyert információ? Nem, ez lehetetlen! Ilyen hatalom nem létezhet. Erre még te sem...

A Kutya tekintetében új képek jelentek meg. A Folyó hullámain evező Csónakos kérlelhetetlenül nyúlt felé, és berántotta őt ingatag járművébe. Az átkelés alatt a Nincs lebegett körötte sűrű, fojtogató öleléssel, a sötét víz mélyéről pedig a Sokfejű figyelte, nehogy kiugorjon a lélekvesztőből. A túlparton irtózatos méretű kapu állt, falak nélkül. Előtte persze a Kapus strázsált, aki, mikor meglátta őt, kitárta előtte a bejárat bronzszárnyait. Odabenn magas trónus állt, rajta a Kutya lihegett. A Szemüveges tudta, hogy át kéne lépnie a küszöböt, ám miután megtette, a Kutya rávetette magát, és visszakergette a folyópartra. A Csónakos, a Nincs, a Sokfejű, a Kapus és a Folyó kőmerevvé válva, érzéketlenül és akarattalanul várták, mi lesz azután.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a Szemüveges, mire a Kutya nyálat csurrantott az arcára. – Vigyelek haza?

A Kutya boldogan vakkantott. Igen, így történt. A Szemüveges e pillanattól kezdve vívta harcát a Kutya akarata ellen, ám közben azzal is tisztában volt, hogy a győzelem esélytelen. A törpebolygó mélyén élő entitás máris megváltoztatta saját, milliárdéves pályáját, s elhagyva természet szabta helyét, feltámasztott gazdájának régi otthona felé vette az irányt. Hogy volt erre képes? A Szemüveges ezt már meg sem kérdezte tőle.

A Kutya azonban másként gondolta. Ez így még nem kerek, nem egész és nem szép. ö azt akarta, hogy a Szemüveges hazatérjen, s őt is magával vigye.

A Szemüveges állított a teleszkópon. A fagyott porból és kavicsokból formált alkatrészek simán siklottak egymáson, a víztiszta kristálylencsék éles képet adtak. A férfi halkan felnyögött, és a teleszkóp mellé rogyott. Ekkor már szabad szemmel is látta, hogy az öt kísérő távolodik. A Kutya boldogan csaholva rontott ki a búzatáblából, egyenest a Szemüveges felé, hogy aztán az ölébe fúrja a fejét, és körbeugrálja őt.

A Szemüveges metánkönnyeket sírt.

 

 

– Hiányzik! – hallotta a Csillagász már-már eszelős rikoltását. – Nincs ott, ahol lennie kéne!

A Fiú a zsebébe markolt, és a kikericsek felé hajította a maradék beporzót. A mikronnyi gépecskék sziporkázva vetették magukat a virágokra, de őt ez nem érdekelte, őt a Csillagász zaklatottsága izgatta, mert a férfi immár szinte sikoltozott.

– A Hubble 3 is igazolta a megfigyeléseimet! Hát miért nem vesznek komolyan?

Így ment ez hónapok óta. A Csillagász tévedett: nagyon is komolyan vették, s ez abból is látszott, hogy a Bessel-krátert szinte elárasztották az emberek. Napi négy sikló hozta és vitte őket. Annyian voltak, hogy idővel pótkocsikat kellett csatolni a szerelvényhez, ám akik jöttek, a következő járattal el is mentek. A Csillagász újra és újra elmagyarázta kétségbeesése okát. Megmutatta a feljegyzéseit, a táblázatait, a számításait, s közben a hangja napról napra hisztérikusabbá vált.

Aztán egy reggel, talán két hete történhetett, a Fiú arra ébredt, hogy a Csillagász benyit hozzá. A házikó, amiben lakott, a kráter obszervatóriummal átellenes pontján állt, így a férfinak legalább egy órát kellett gyalogolnia, hogy ezt megtehesse.

– Azt akartam, hogy te értesülj róla először – mondta rekedten. Ujjai szakadozott, gyűrött papírlapot zörgettek, amin rengeteg fekete pötty, kusza szám és egy vaskos, vörös vonal látszott. – Megtaláltam.

A Fiú felkelt, de ügyet sem vetett a papírra.

– Eltűnt – sóhajtotta a Csillagász, majd engedelmesen leült a székre, amit a Fiú tolt alá. – Egyszerűen semmivé lett, bár... Természetesen mindig is tudtam, hogy nem válhat semmivé. Az anyagmegmaradás törvénye! Erre talán még emlékszel.

A Fiú nem emlékezett. A koponyájában lüktető gyulladás szétroncsolta az anyagmegmaradás törvényét őrző sejteket, de megkímélte a méhekről álmodó idegcsomót. És ez így van jól – gondolta. – Így tökéletes.

– Megtaláltam! – emelte kissé feljebb papírját a Csillagász, és a szót halk, eszelős kuncogással kísérte. – Itt van. Vagyis ott – a plafon felé bökött –, és felénk tart.

A Fiú megitatta őt csalánteával, így mire az első sínkocsi befutott, már valamivel higgadtabban fogadta a vendégeket.

– Tisztelt hölgyeim és uraim, immár semmi kétség, hisz a számításokat tucatszor ellenőriztem: egyenesen felénk tart, tehát mind meg fogunk dögleni! – mondta, majd papírját a földre hajítva az obszervatóriumba ment, és magára zárta az ajtót.

A következő két hét maga volt a káosz. A Fiú csodálkozva nézte, hogy maradnak el a sínkocsin érkező látogatók, majd a kráter peremén állva azt, miként nyüzsög a kupola alatti világ. A Derültség tengerének űrkikötője kétpercenként küldött a Földre, vagy fogadott onnan érkező kompot, pedig korábban legfeljebb havonta egy-egy szállító- és túrahajó landolt. Eleinte az emberek inkább elfelé utaztak. Voltak napok, mikor a kupola alatt épp csak annyian éltek, ahányan működtetni tudták a mini világot. Aztán valami megváltozott. A Fiú egyik délután, mikor épp a fűnyíró lézert állította be, arra lett figyelmes, hogy a talpa alatt remeg a talaj. Minden sietség nélkül baktatott fel a kráter peremére, ahonnan meglátta az űrkikötő fölött köröző kompokat. Legalább ötven hajó várt leszállási engedélyre, pedig alattuk a betonöblök már mind zsúfolásig teltek.

– Pontosítottam a számításokat – mondta a Csillagász, így ismerve be, hogy a nyüzsgés végső soron az ő műve. – Kiderült, hogy minket elkerül, a Földet viszont... – Jobb öklét a bal tenyerébe csapta, s közben változatlanul a kompokat figyelte. – A Parancsnok úgyis csak annyi embert enged be, ahányat a kupola el tud látni levegővel, vízzel, élelemmel. Mázli, hogy a regolitból szinte bármit elő lehet állítani, de azért...

Az első kompok még aznap este felrobbantak. A Fiúnak fogalma sem volt róla, hogy baleset vagy szándékos merénylet történt-e, és nem is érdekelte. A detonáció által szétszórt, megégett roncsok, rakományok és csonkolt holttestek csak lassan ülepedtek le a gyenge gravitációban, beterítve a kupolán kívüli űrkikötőt és környékét. Másnap reggelre még húsz hajó pusztult el. Kapitányaik pánikba estek, és a kupolának akarták vezetni gépeiket, de lelőtték őket: tisztán látszott a meteorelhárító ágyúk torkolattüze.

A Parancsnok korábban már mindenkit beengedett, akire szükség volt. A kupola létfenntartó kapacitása a maximumon üzemelt, a levegő mégis ritkábbá és valahogy rossz szagúvá vált. A szórakoztatóközpontok, pihenőtanyák és élményfarmok megteltek, ám többé senkinek sem jutott eszébe szaunázni, masszőrt kérni vagy a puha pázsiton jógázni.

– Lemegyek a városba – döntött a Csillagász, meglátva az üresen közeledő sinkocsit. – Kiváncsi vagyok a tehenekre.

Korábban, mikor a Parancsnok még nem lövetett a kompokra, látták, amint a lassan bandukoló csordát átterelik a zsilipen. A Földről érkezett bioszállítmányt a Sarabhai-kráter melletti rétekre hajtották, és karámokat építettek neki. Néhány órával később különös, füttyszerű hang ütötte meg a Fiú fülét. A szilfák irányába fordult, s meglátta a madarat. Kicsi volt, vörös hasú és ijedt.

A Csillagász beszállt az üres siklóba, és a panorámaablakon át visszanézett a Fiúra. Látta rajta, hogy meg van rémülve, hát gyorsan, mielőtt az ajtó becsukódott volna, felé kiáltott:

– Nincs miért aggódnod, senki nem jön ide. A lentiek úgy hiszik, a Bessel el van átkozva, mert itt fedeztem fel... – hüvelykjével a plafonra bökött – tudod, mit! – És nevetett.

 

 

Jöttek. A Szemüveges azóta számított a rakétákra, hogy elhagyták a Pöffeteg Vörösszemüt és a Kóválygó Kavicsok Síkját.

Pöffeteg Vörösszemű... Valaha az igazi nevét is tudta, és most nagyon bosszantotta, hogy újat kellett adnia neki. Miért emlékszik a farmra, apja hintaszékére, a teleszkópra, és miért képtelen felidézni a Pöffeteg Vörösszemű valódi nevét?

A verandán ült. Lába mellett a Kutya éles nyüszítést hallatott, és folyton felugrált, majd visszafeküdt.

– Félsz a rakétáktól – simogatta meg Szemüveges a loncsos fülű fejet. – Ha már nem hallgatsz rám, hát így van jól. Én mondtam neked, hogy maradjunk ott, ahol egymásra találtunk, de te szörnyen makacs vagy. Akkor most...

A rakéták sorra becsapódtak. A Kutya jégkristályokká robbant, a farm összedőlt, a búzamező elpárolgott, a teleszkóp leszakadt a talapzatáról, és kirepült a semmibe. A Szemüveges befelé figyelt. Kíváncsi volt rá, mi történik, mit érez, visszatér-e a nemlét. A nukleáris töltetek – lehetett vagy harminc – egymással versengve tépték, marcangolták, hasogatták a Kutya testét. Nem azt, amelyik egészen idáig farkat csóvált, nyelvet lógatott, hiszen az már az első becsapódáskor semmivé lett. A Kutya egész lényét, teljes valóját próbálták darabokra szaggatni, hogy ne közelítsen tovább, térüljön el, pusztuljon örökre. A lényegéhez azonban, mely a mag közelében rejtőzött, közel se érhettek, meg se karcolhatták.

Ami a rakéták nyomában maradt, az több volt mint kráter. A Kutya testének egyharmada szétmállott, elpárolgott, olvadt kőzetként fröcsögött szerte. Ám a többi...

Számára az idő már rég képlékennyé, mérhetetlenné vált. A Szemüveges most sem tudta volna meghatározni, meddig maradt széthullva, a Kutya tépett testének felszínén elterítve, mint finom por a fortyogó sziklák hullámain. Úgy érezte, az egyik pillanatban még a tornácon ül, hintaszéke alatt halkan ropog a fagyott nitrogén – s aztán újra csak van. bár körötte a farmnak már nyoma sincs.

Mégsem sikerült hát nem létezővé válnia. A Kutya viszont sokáig hallgatott. Vagyis hogy nem jelentkezett, nem formálta önmaga kicsiny részét kutyává, hogy vele legyen. Mire mégis megtette, a Szemüveges már kezdte őt hiányolni.

– Fájt, mi? – simogatta meg a kalapácsfejet. – Azt elhiszem!

Valahol a látóhatár mögött, ahová a rakéták becsapódtak, még mindig forrt, bugyogott a kőzet, s lába alatt a talaj olykor borzongva rángott, de körülötte a hőmérséklet gyorsan zuhant, és a sűrű felhők metánhóval takarták be a megkínzott testet. A Kutya a férfi mellé heveredett, és nyalogatni kezdte mellső mancsát.

– Látom, nem adod fel – sóhajtott a Szemüveges. – Hiába könyörgök, unszollak, vagy adom parancsba, te csak mész a saját fejed... Vagyis az emlékeim után. Értem én, hogy a magány ott kinn, ahol egymásra találtunk, rosszabb a halálnál is, de amire készülsz... Te tényleg nem érted, hogy sosem jöhetsz velem haza?

A Kutya hirtelen felugrott, és acsarogva a karjába mart. A Szemüveges kristálytestét pokoli kín járta át. Szabad öklével ütni kezdte az állat fejét, nyakát, oldalát. Birkóztak, rúgtak, karmoltak, fagyos sziklákon görögve törték-zúzták egymást, olykor összeolvadva, máskor szétválva, majd újra egymásnak esve.

A küzdelmük rég eldőlt. Haladtak tovább.

 

 

A fekete égbolton napnál fényesebb csillag gyűlt. A Bessel-kráter növényei, épületei elveszítették árnyékukat. Minden hófehér fénybe fagyott, megdermedt és várt. Két perccel később a vakító ragyogás kihunyt, a csillag elenyészett.

– Basszátok szájba!

A Csillagász kirontott az obszervatórium ajtaján, s hogy nem zuhant le a peremről, azt csupán a korlátnak köszönhette, mely gyomorba vágva megállította őt. A férfi felnézett a kék földgolyóra, és rekedten kacagott.

– Halljátok, amit mondok? – üvöltötte. – Három nap, két óra, tíz, plusz-mínusz két perc, és vége! Kiszámítottam! Ellenőriztem! Ennyi volt, úgyhogy megbaszhatjátok az álmaitokat, a vágyaitokat, az isteneiteket, a pénzeteket, a politikusaitokat, az olajotokat, a szobraitokat, a könyveiteket meg mind a többit. Nem sikerült! – Két karjával a kihunyt csillag felé kaszált. – Finito, kampec, itt a nagy the end, háhá!

A Csillagász, mint mindig, mióta csak visszatért a városból, most is részeg volt. Az italt állítólag a Parancsnoktól kapta, bár úgy dugdosta, mintha lopott holmi volna.

– Fiú! – sikoltotta torkaszakadtából. – Fiiiúúú!

– Itt vagyok – szólt a Fiú, kilépve a magasra nőtt páfrányok mögül.

– Hallottad, mi történt?

– Hallottam. És láttam.

– Helyes. – A Csillagász csalódott volt, amiért nincs kinek elmagyaráznia, hogy a rakéták kudarcot vallottak. – Gyere, igyál velem!

– Köszönöm, nem. Még van három tartályra való beporzó, amit az annihilátorba kell öntenem.

– Mi?! – A Csillagász bizonytalan léptekkel a sétány felé indult, de mikor elfogyott keze alól a korlát, nem mert továbbmenni. – Te elpusztítod a beporzókat? Kinyírod a jövőnket?

– Ezt nem értem. – A Fiú őszinte kíváncsisággal billentette oldalra a fejét.

– Beporzók nélkül nincs több növény – magyarázta a Csillagász. – Itt nem tudunk újakat gyártani, onnan pedig – a Hold egén kéklő Földre mutatott – nem jön több szállítmány.

– A beporzók rosszak – mondta a Fiú. – A madarak bogárnak nézik és bekapják őket, azután meg elpusztulnak.

– I... igen. – A Csillagász összezavarodva bólogatott. – Láttam a tetemeket, de akkor is... Beporzók nélkül nincs termés, termés nélkül nincs étel, étel nélkül pedig mi sem leszünk!

– Mi sem leszünk – bólintott egyetértőn a Fiú, majd a raktárak felé indulva még hozzátette: – Hiába kértem méheket, senki nem hallgatott rám. Most pedig bocsánatot kérek, de van még két tartály beporzó, amit az annihilátorba kell öntenem.

– Itt vagyunk hát – szólt csendesen a Szemüveges.

– Ezt akartad, mióta magadba olvasztottál, és hírt kaptál a létezéséről.

A Kutya mellette ült, mohón bámulta az égboltot betöltő kék gömböt, s kurta farka úgy járt, mint a motolla.

Aztán mindennek vége lett.

Egyikük sem nézte az ütközést, pedig biztos gyönyörű, sőt lélegzetelállítóan fenséges látvány lehetett. A mélyűrből érkezett égitest ahhoz kicsi volt, hogy széttépje a Földet, ám a becsapódás helyéről szétáradó lökéshullám, víz- és tűztenger, majd az évmilliókra berendezkedő por- és felhőréteg okozta jégkorszak garantáltan elpusztított minden fejlett életet. A Csillagász eszméletlenre itta magát, a Fiú pedig az ágyában feküdt, a plafont bámulta, és próbálta azt képzelni, hogy valami mászik az arcán. Odakinn madarak csipegették a szederbokrok utolsó termését.

 

 

2006. január 19-én indították útjára a New Horizons űrszondát a Plútó felé, mely egy apró dobozkában Clyde Tombaugh csillagász hamvait is magával vitte.

Ez hiba volt.