Gallus-római rézpénz kiálló vadkan-lábbal.

(Numismatikai unicum, Nemaususban verték.)

 

Lyonban (régi neve Copia) vert római rézpénz.

A császári család mindinkább előtérbe nyomul Róma történetében. A consuli méltóság hatásköre egyre szűkül. A császárok maguk is fölveszik olykor e czímet, s tiszttársukká néha nemest, de gyakran alacsony sorsú kegyenczeket is kineveznek. A consuli hivatal hanyatlását már az a körülmény is jelzi, hogy a consulok nem egy évig, hanem kezdetben hat hónapig, később négy, sőt két hónapig viselik méltóságukat. Tribunus sem védi ezentúl a nép érdekeit; mindig a császár a tribunus. Annál nevezetesebb szerepet játszanak a császári család tagjai és a rokonság; ezek sorából kerülnek elő a birodalom intézői, a kik gyakran nagyon jelentéktelen alakok.

Augustus hugának, Octaviának, első férjétől, Gaius Marcellustól, volt egy Marcus nevű fia, s mivel Augustusnak nem született férfi ivadéka, a császári család reménye ebben összpontosult. Az ifjú Marcellus jól fejlődött, s Augustus egyetlen gyermekét, a Scriboniától született Juliát adta hozzá nőül. De Marcellus huszonkét éves korában váratlanul elhúnyt (Kr. e. 23, u. c. 731), s nejét gyermektelenül hagyta hátra. Hogy jogosult volt-e a beléje helyezett bizalom, nem tudjuk eldönteni, de az Aeneisben Vergilius nagy tiszteletet adott emlékének. Julia nemsokára Agrippának lett a felesége, s így ennek családjára nézett a trón. E házasságból öt gyermek született. A két idősebb fiú, Gaius és Lucius, fényes politikai és katonai pályát futott meg, de férfikora kezdetén mindkettő meghalt, Lucius Kr. u. 2-ben, a másik 4-ben. Egy harmadik fiú apja halála után jött a világra, s ezért volt Agrippa Postumus a neve. Augustus nem tartotta uralomra valónak, s egy szigetre küldötte, a hol a mendemonda szerint titkos rendeletre megmérgezték (Kr. u. 14). A két leány közül Julia Aemilius Paullus nevű nemeshez ment nőül; Agrippina Drusus fiának, Claudiusnak lett a felesége, a kit apja érdemeiért Germanicus névvel tüntettek ki.

Augustus házában két más fiú is nevelkedett, harmadik nejének, Livia Drusillának gyermekei. E híres nőről a rómaiak sok jót és sok rosszat beszéltek. Ő volt az első asszony, ki a római birodalom igazgatásába beleszólt. Először Tiberius Claudius Nerónak volt a felesége, s már megszülte Tiberius fiát, midőn a Scriboniától elvált Octavianus Kr. e. 38-ban elragadta férjétől. Hat hónappal később született fiának Drusus nevet adott, s így a saját családjához fűzte, bár a fiú apjának a fővárosi pletyka Octavianust tartotta. Liviának nagy hatalma volt második férje fölött, s mivel több gyermeke nem született, Claudiustól származott fiait igyekezett a császár kegyébe juttatni. Tiberius és Drusus rendkívül tehetségesek voltak, korán kitüntették magukat az alpesi népek ellen; később Augustus mindig nagyobb feladatokat bizott rájuk a germánok és pannonok ellen vívott küzdelmekben. Marcellusnak, majd később Agrippának halála után (Kr. e. 12, u. c. 744) Augustus bennök látta a birodalom oszlopait. Mindkettőtől megkivánta, hogy az uralkodó ház és az állam érdekeinek szenteljék életüket; a fővárosi fényűzéstől távol, a határokon foglalkoztatta őket, nehogy otthon esetleges gőgjük népszerűtlenekké tegye őket. Minthogy Tiberiust egy lázadás Pannoniába szólította, Augustus Gallia kormányzását Drususnak adta át. A provincia lakosait a rájuk kivetett adó nagyon elégedetlenekké tette, s a germánok is készülődtek, hoy átkeljenek a Rajnán, midőn az ifjú helytartó fölszólította alattvalóit, hogy hűségük jeléül emeljenek oltárt Lugdunumban Augustus és Róma istenségének (Kr. e. 12). Az összes törzsfők megjelentek a szertartáson; egy római nemes lett az új istentisztelet főpapja, s a druidákkal szemben, a kiknek izgatása állandó veszedelemmel fenyegette a hódítókat, megalakult a ritus, mely a császár méltóságával és a római állam szerencséjével állott kapcsolatban.

 

Aranypénz Livia képmásával.

(A körirat: QEA SEBASTA BUZ(antiwn) jelzi, hogy Livia halála után Byzantiumban verték. Qea sebasta = Diva Augusta.)

A Rajna-melléki erődök és sánczok századokon át a germán betörések megfékezésére szolgáltak. A rómaiak is sejtették, hogy itt elérték hódításaik természetes határát, de egy tettre vagyó ifjú a római legiók élén könnyen elhitette a központi hatalommal, hogy Germania is meghódítható. Róma meghódította a kelta népeket, most a germánok ellen indította erejét, s legalkalmasabb kiinduló pontul Gallia keleti határa szolgált. Közvetlen okot a támadásra a sugamberek adtak, kik Maelo vezérlete alatt Galliába törtek (Kr. e. 12). Drusus visszakergette őket hazájukba, a Lahn folyó vidékére, s mivel végleges hódításra gondolt, a Rajnából csatornát vezetett a Zuyder-tóba, hogy hajóival kerülő úton a Weser folyóig szállitva haderejét, oldalt is megtámadhassa a chaukusok és cheruskusok hatalmas törzsét. Tengeri hadával meg is hódította az északi partokon lakó batavusokat és frizeket, de a téli viharok visszavonulásra kényszerítették. A következő évben (Kr. e. 11, u. c. 743) már szárazföldi úton vitte a Weserig a római sasokat, de a cheruskusok és chattusok óvakodtak nyilt csatára kelni, s bár a köztük dúló viszálykodás apasztotta erejüket, Drusus csak nagy nehézségek között vonulhatott vissza téli szállásra Galliába. Ekkor építtette katonai állomáshelyéül a Lippe mellett Aliso várát és Homburg fölött a Taunusnál az erős Saalburgot (Arctaunum). Ez évi sikereiért Augustus diadalmi jelvényeket küldött neki és ovatióban részesítette. Hasonló kitüntetést kapott ugyanekkor Tiberius is pannoniai győzelmeiért, s Augustusnak örömére szolgált, hogy mostoha fiait nemzeti hősök gyanánt tüntethette föl a népnek. Ugyanebben az évben özvegygyé lett Julia leányát Tiberiushoz adta nőül.

 

Drusus Claudius Nero ókori mellszobra.

(Róma, Vatican.)

Míg Tiberius Pannoniát védte a dákok ellen (Kr. e. 10, u. c. 744), azalatt Drusus harmadszor is átkelt a Rajnán, s nemcsak a chattusok, hanem a suebusok is szenvedtek fegyvereitől. A következő évben Drusus mint consul indította meg negyedik hadmenetét. Miután a chattusokat, suebusokat és cheruskusokat legyőzte, egészen az Elbáig hatolt. De visszatérő útjában lováról leesett és sebébe belehalt. Augustus Tiberiust rendelte Galliába, hogy ő hozza haza meghalt testvérét; Ticinumig (Pavia) maga is elébe ment a szomorú menetnek, s halotti beszédet tartott az elhúnyt fölött, midőn Rómában a családja számára épített mausoleumba helyezték. A harmincz éves Drusust halála után a Germanicus névvel tüntették ki, s e díszes jelzőt a római szokás ellenére fia is örökölte. Emlékét megörökítette a porta Appia (p. San Sebastiano) fölött emelt diadalív is.

Tiberius pannoniai háborújáról forrásaink nem szólnak oly részletesen, mint Drusus tetteiről. Pannonia népe a félelmes Agrippa halála után hiába bízott szabadulásában. Tiberius szigorúan megbüntette a lázadókat, s ebben különösen a Száva torkolatánál lakó skordiskusok voltak segítségére. A következő évben (Kr. e. 11) a pannonok a dalmatákkal együtt ismét fegyvert fogtak. Tiberius mind a két népet engedelmességre szorította, Augustus pedig úgy intézkedett, hogy Pannonia, Dalmatia és Moesia Illyricumhoz csatolva, császári procurator igazgatása alatt álljon. De a dák törzsek betörése miatt Tiberius újra Pannoniába sietett; átkelt a Dunán s a dákokat egy diadalmas csatában a római fönhatóság elismerésére kényszerítette. E győzelmeért és a dalmaták ismételt lázadásának leveréseért Rómában triumphust kapott. Maga Augustus is megemlékezik e győzelemről emlékiratában, de szavait, hogy «Illyricum határait a Duna folyam partjáig toltam előre,» régebben úgy fogták föl a tudósok, mintha az egész Dunántúl már az ő uralkodása alatt került volna római uralom alá. Ámde az ő uralma alatt a Közép-Duna mentén nem volt legio-állomás; a római emlékek, melyek Felső-Pannoniában találhatók, mind későbbi korból származnak. Így tehát e korban Pannoniág a Duna csak Eszéktől (római neve Mursa) Zimonyig határolta, s csak Traianus terjesztette ki Dacia meghódítása után e tartomány határait északra is a Dunáig. Mommsen szerint Pannoniának északi határát e korban a Dráva, Fröhlich Róbert szerint a Száva alkotta, bár ez utóbbi is elismeri, hogy a Dráva-Száva köze szövetséges viszonyban állott. A pannoniai legióknak Poetovio (Pettau), Emona (Laibach) Siscia és Sirmium (Mitrovicza) volt állomáshelyük; a tartomány a Szávától délre, a mai Bosznia nagy részére is kiterjedt. A vidék itt is a római cultura hatása alá került, a latin nyelv gyorsan elterjedt, s az irodalom nemesebb eszméket is terjesztett. Mindazáltal még Augustus uralma alatt terjedt ki a római uralom Magyarországra, csakhogy nem délről, hanem nyugat felől. Carnuntum (Nemet–Óvár) ugyan még ekkor noricumi helység volt, de már megvolt; ugyancsak Augustus alapította Scarbantiát (Sopron), s a római limes talán a Balatonig terjedt.

 

A saalburgi vár alaprajza.

(a = külső bástya; b = sánczok; c = széles út csapatok számára, via angularis; d = főkapu, porta praetoria; e = porta principalis dextra; f = porta principalis sinistra; g = porta decumana; h = praetorium, a fővezér lakása; i és k = épületromok; l = kis szentély; m = kút; n = hosszas épület három kapuval; o = négyszögű bástyatorony.)

 

A forum romanum mai képe keletről tekintve.

 

A forum romanum keletről tekintve.

(Képzeleti helyreállítás.)

Drusus halála után a galliai legióknak Tiberius állott az élükre, s bár Kr. e. 8-ban és 7-ben (u. c. 746–747) az Elbáig hatolt, csak névleg hódította meg Germániát. A Rajna vidékét a sok háború kimerítette, s csak nehezen lehetett a sereg élelmezéséről gondoskodni. Valószínű, hogy az óvatos császár sem akart koczkázattal járó nagy háborúba fogni. Megelégedett azzal, hogy mint a birodalom határainak kiterjesztője, jogot nyert a város pomoeriumának kitolására is; Tiberiust pedig visszahívta Rómába és maga mellett tribunussá nevezte ki. Germaniát több éven keresztül kisebbrangú tisztek tartották féken. Gnaeus Domitius Ahenobarbus, Nero császár nagyapja, a meghódított területre a Majna folyó mentén egy germán törzset, a hermundurokat telepítette le, kik a római nép barátaiként műveltségét terjesztették azon a vidéken.

 

Drusus diadalíve Rómában.

Időközben viszály tört ki a császári családban. Drusus elhúnyta óta Livia csak Tiberius érdekében érvényesítette befolyását; mivel pedig Julia lenézőleg bánt Tiberiussal s tőle született egyetlen gyermeke csecsemő korában meghalt, Agrippától született fiait ajánlotta Augustusnak kegyébe. Gaius tizennégy, Lucius tíz éves volt, midőn Tiberius visszatért Germaniából, s az előbbi már táborban szolgált. De Augustus kénytelen volt Juliát feslett élete miatt Rómából örökre száműzni (Kr. e. 2); bár nem lehetetlen, hogy szigorúságát Livia féltékenysége idézte elő. Fondorlatát azonban nem jutalmazta siker, mert az anya távollétében a nagyapa fokozott szeretettel övezte gyermekeit. Tiberius már előbb oly rosszul érezte magát a palotában, hogy Augustus kivánságát megtagadva, nem ment a keletre Róma befolyásának biztosítása végett, hanem mogorván önkéntes számkivetésbe vonult s nyolcz éven át (Kr. u. 2-ig) Rhodos szigetén tartózkodott. Magányában görög irodalmi és philosophiai tanulmányokban keresett vigasztalást, bár a hagyomány szerint jövendőmondókkal is körülvette magát, s velük együtt kutatta jövendő sorsát. Mikor engedelmet kért a visszatérésre, Augustus csak Livia esdeklő szavára bocsátott meg neki. Az armeniai viszonyok rendezésére Augustus Kr. e. 1-ben unokáját, Gaius Caesart küldte keletre, ki Armenia trónjára új királyt ültetett, s Phraates parthus királylyal találkozva, megujították a barátságos viszonyt. Csakhamar azonban fegyverrel volt kénytelen a hűtlen Armeniába törni, hol Artagera ostroma alatt (Kr. u. 2-ben) mély sebet kapott, mely őt Kr. u. 4-ben megölte. Öcscse, Lucius, még két évvel előbb meghalt Massiliában, midőn a hispaniai legiókhoz utazott. Így Tiberiusban ismét fölébredt a remény, hogy Augustus fiává és örökösévé fogadja. A császár elhagyottnak érezte magát; régi barátai és tanácsadói elhaltak, s más tehetséges munkatársak hiányában trónja sem látszott szilárdnak. Mindazáltal a Cinna-féle összeesküvés fölfedezésekor (Kr. u. 4-ben) nagylelkűségével bebizonyította, hogy a triumviratus idejében tanusított kegyetlenségétől teljesen elszokott. Családjának uralmát úgy hitte biztosítottnak, ha több törvényes örököse van; ennélfogva Tiberiust ismét fölruházta a tribunusi méltósággal, a mi annyit jelentett, hogy uralkodó társának tekinti. Vele együtt unokáját, Agrippa Postumust is fiává fogadta, Tiberiustól pedig megkivánta, hogy ugyanigy járjon el unokaöcscsével, Germanicussal, habár neki első nejétől, Vipsaniától, volt egy Drusus nevű fia.

 

Julia, Augustus leánya.

(Ókori gemma.)

 

Gaius és Lucius Caesar aranypénze.

(Eredetije Berlinben.)

Tiberius most a rajnai legiók élére állott s megfeszített erővel vezette a germaniai hadmüveleteket. Első táborozása alkalmával (Kr. u. 4) több törzset legyőzött, s ekkor történt először, hogy a római sereg germán földön, Alisóban töltötte a telet. A következő év hadjárata nemcsak nagyságáról, hanem merész mozdulatairól és sikereiről is nevezetes. Tiberius a Lippétől szárazföldön hatolt kelet felé, de egyúttal nagy hajóhadat indított útnak a Rajnán, hogy a német tengeren át az Elbába hajózzék, s az ismeretlen folyón addig evezzen fölfelé, míg a szárazföldi sereggel nem találkozik. A merész terv sikerült, s az Elba balpartján lakó langobardok meghódoltak, sőt a túlsó parti törzsek közül is többen, így a semnonok, keresték a rómaiak barátságát. E gyakori hadmenetek, a germán törzsek óvatossága, hogy nyilt csatát nem koczkáztattak, végre több nép meghódolása Közép-Európát mindinkább római befolyás alá vetette. Róma az Elbáig terjedő germán területet provinciái közé számította; a törzsfők fiai római nevelésben részesültek, s kiséretük közül többen Róma falai közt telepedtek le. Viszont az ubiusok legnagyobb helységében, melynek később Colonia Agrippina (Köln) volt a neve, egy germán eredetű pappal Augustusnak isteni tiszteletet rendeztek be. Tiberius az összes germánokat Róma hatalma alá akarta hajtani, de nem volt meg benne Caesar erélye, s valószinű, hogy a császár sem támogatta eléggé. Augustus jól látta, hogy a monarchiában mindinkább a katonaság játsza az első szerepet. Az ujabban toborzott katonák vagy nagyobb zsoldot és kiváltságokat követeltek, vagy háborogtak, hogy oly sokáig tartják őket a határokon. A polgárok mindinkább vonakodtak a katonai szolgálattól, melynek szigorú fegyelme nagyon keserűvé tette a szolgálatot. Még nem volt fenyegető a veszedelem, de már sejteni lehetett, hogy Róma legkeményebb ellenségei azok a katonák lesznek, kiket a Rajna és Duna mentén foglalkoztat.

Tiberius Kr. u. 6-ban a Duna mellé tette át hadiszállását, hogy előkészületeket tegyen a markomannok ellen indítandó háborúra. E suebus eredetű törzs Maroboduus vezérlete alatt még Drusus támadásai elől keletre vonult, s Boiohemiában (a mai Cseh-és Morvaország területén) a többi germán népek laza szervezetétől eltérőleg erős királyságot alapított. A rómaiak főállomása Carnuntum volt, honnan Tiberius hat legio élén indult nyugot felé, hogy a Rajna felől ép oly erő élén közeledő legatusával, Sentius Saturninussal a Hercynius erdőben találkozva, együtt támadják meg Maroboduust. E hadi terv ép oly merész volt, mint a megelőző évi, s bámulatos, hogy a rómaiak e vad és ismeretlen vidéken egyedül a hermundurok kalauzolása mellett mégis egyesíthették erejüket; nem is a tervezőn múlt, hogy nem érte el czélját. Mert veszedelmes pannoniai lázadásnak jött a híre, s bár a zsákmány szinte kezében volt, Tiberius nem koczkáztathatta a birodalom nyugalmát. Gyorsan egyességet kötött Maroboduussal, a római legiókat visszaparancsolta régi állomásaikra s legalább gyalázat nélkül vonult vissza.

A pannoniai lázadás valóban veszedelmes volt. A pannonok a szomszéd népekkel szövetkezve, egy Bato nevű dalmata és egy Bato nevű breukus vezérlete alatt elárasztották Makedoniát és Istriát, s Augustus csak azzal a nyilatkozattal tudta a szükséges legiókat előteremteni, hogy a katonaszedés miatt fölbőszült népek tíz nap alatt Róma alá érhetnek. A lázadás elfojtása három évig tartó küzdelembe került, mert ugyanekkor a dákok és a szomszédjaik Moesiát is megtámadták. A fölkelők csapatai mindig gyarapodtak, s állítólag 200,000 ember fogott fegyvert. Tiberius Germanicustól támogatva, tizenöt legióval és segédcsapatokkal, körülbelül 150,000 emberrel vonult a lázongó népek ellen; a háborút mindenütt szakavatottsággal vezette s óvatos mozdulatokkal vetett neki véget. A Batinus folyócska (a Varasd melletti Bednya) mellett kivívott diadal Kr. u. 8-ban, a pannonokat meghódolásra kényszerítette; a következő évben a dalmaták is lerakták a fegyvert. Ezentúl Pannonia, mely eddig Illyricumhoz tartozott, az önálló provinciák sorába lépett.

Augustust a hosszas küzdelem nagyon elkedvetlenítette; a nagy katonai monarchia már most elárulta gyöngeségének jelét; a városi lakosság a katonaszedés miatt haragudott urára, a ki így túlélte sokáig élvezett népszerüségét. A családjában előforduló botrányok is annál mélyebben fölháborították, mert mindenféle eszközzel irtogatta az erkölcsi romlottságot. Már Kr. e. 18-ban (u. c. 736) hozott lex de adulteriis érzékenyen sujtotta a házasságtörőket; a Kr. u. 9-ben hozott lex Papia Poppaea pedig kimondta, hogy csak házas emberek és gyermekekkel megáldott tisztes családfők juthatnak közigazgatási hivatalokba; s íme nemcsak leányát, Juliát, kellett régebben erkölcstelen élete miatt száműznie, hanem most ilynevű unokáját is, a kinek kalandjai Ovidiusra is rázúditották a császár haragját, úgy hogy a költő sohasem térhetett imádott Rómájába vissza. Agrippa Postumus is elvesztette kegyét. Augustus azzal igazolta számüzetését, hogy a gonosz és vad lelkületű ifjút mint családfő nem tűrhette tovább Rómában, hol megbotránkoztatta a polgárokat. Bármi volt is ez eljárás oka, Liviának nagy örömöt, Tiberiusnak pedig megnyugvást szerzett.

 

Rézpénz Quinctilius Varus képmásával.

E szomorú év (Kr. u. 9.) még egy nagy csapással tetézte a császár gondjait. A félig szervezett germán provinciának kormányzása két év óta Quinctilius Varusra volt bízva, ki előbb a gazdag, romlott és szolgalelkű Syriában szolgálván, semmikép sem tudott hivatásának a szegény, de büszke germánok között megfelelni. Egyszerre meg akarta honosítani a római közigazgatás és jogszolgáltatás elveit, bár maga Augustus is csalódott, ha azt hitte, hogy északi alattvalóit már föl lehet szabadítani a tisztán katonai kormányzás terhei alól. A germán törzseket főleg a cheruskusok izgatták föl, a kiknek vezére a pannoniai táborból visszakerült és római lovaggá ütött hőslelkű Arminius volt. A proconsul három legióval vonult a lázadók ellen, a kik azonban nem keltek nyilt csatára, hanem midőn Varus a Wesertől az Ems folyó felé vonult, a teutoburgi erdőben meglepték. Kedvezőtlen helyzetében folyton hátrálni volt kénytelen, s midőn a mocsaras vidéken végre csatára került a dolog, a legiók nagy veszteséggel megfutamodtak. Varus kétségbeesésében saját kardjába dőlt, a germánok pedig három római sasjelvényt ragadtak el. Rómában e hír lesujtólag hatott s az agg császárt erélyes intézkedésekre serkentette. Tiberiussal együtt megküzdött a veszedelemmel, mely északon és a városban lázadással fenyegette. Új csapatokat gyüjtött, bármily kedvetlenül jelentkeztek is a katonák zászlói alá; a Rómában letelepedett gallusokat és germánokat erős felügyelet alá helyezte, s a következő év is előkészületekkel telt el. Szerencsére a gallusok és germánok nem fogtak fegyvert, s Tiberius Kr. u. 11-ben elégséges erővel kelt át Germanicus társaságában a Rajnán. A germán népek szokásuk szerint visszavonultak előle, de ő sem vette váraikat ostrom alá. Néhány héten át minden irányben bebarangolta a nyilt vidékeket, azután lassan visszavonult a Rajnához s ennek védősánczait megerősítette. Pannoniai diadalát nem akarta egy esetleges germán vereséggel elfeledtetni, s Rómában tartott második triumphusával megnyugtatta a polgárokat. A birodalom határát ezentúl nem az Elba, hanem ismét a Rajna jelezte, s Germania mint provincia ezentúl csak a folyammenti területre szorult. Augustus sokáig nem tudta feledni Varus vereségét, melyet maguk a rómaiak is az alliai, cannaei és carrhaei vereséggel hasonlítottak össze. A szomorú hír után hónapokig alig gondozta haját és arczát, s gyakran a falhoz verdeste fejét, kétségbeesetten kiáltva: «Varus, Varus, add vissza legióimat!»

 

Varus hadmenetében elesett római centurio emlékköve.

Xanten mellett találtatott 1633-ban; jelenleg a bonni múzeumban van. Az eredeti 11/3 méter magas. Az elesett katona neve Manius Caelius, a ki teljes diszben van ábrázolva: fején a corona civica, a homlokát övező széles, arany-csattban végződő tölgylevél-koszorú, melyet a csatában megmentett polgáréletért szoktak volt adományozni; nyakát torques övezi, válláról két nagy armilla csüng le. A tulajdonképeni katonai diszjelvények: a vállak fölött látható két oroszlánfej és a mellen csüngő öt nagy érem (phalerae); a középsőn Medusa feje van kiverve, mellette borostyán-koszorús fők, alul oroszlán feje. Mindezek díszeket szíjak szorítják a pánczélhoz (lorica). Jobb kezében szöllővesszőt (vitis), a centurio-rang jelvényét tartja, a kézcsuklókat karpereczek diszítik. A felirat szövegét így olvassák: M’(anio) Caelio, T(iti) F(ilio), LEM(onia tribu) BON(onia), (legat)O LEG(ionis) XIIX, ANN(orum) LIII S(emis). (ce) CIDIT BELLO VARIANO. OSSA (i)NFERRE LICEBIT P(ublius) CAELIVS T(iti) F(ilius) LEM(onia tribu) FRATER FECIT. – A főalaktól jobbra és balra külön talapzatokon Manius Caelius két felszabadított rabszolgájának feje nyugszik, kik valószinüleg urukkal együtt estek el a germánok ellen küzdve. Az egyiknek felirata: M’. CAELIVS M(anii) L(ibertus) PRIVATS. A másiké: M’. CAELIVS M(anii) L(ibertus) THIAMINVS.

Tiberius a második diadalmenet után a császári provinciák gondját is magára vette; de Augustus Rómában tartotta, a rajnai vidék védelmét pedig az ifjú Germanicusra bízta. Livia mindinkább megbizonyosodott, hogy fia lesz férje utóda; bár szállongtak hírek, hogy a császárt nagyon nyugtalanította Tiberius komor természete, mely rossz szinben tüntette föl jövendő uralmát. Augustus egészsége mindinkább hanyatlott, de munkáját be akarta fejezni, hogy lássa az utókor, mily hatalomra emelte a köztársaságot, s mily tetteket vitt véghez. Ezért harmadszor is censust rendelt el Kr. u. 14-ben, s bár rossz előjelek előzték meg a munkát, hamarább készűlt el, mint ő meghalt. Arról is gondoskodott, hogy tetteinek rövid foglalatja az állami levéltárba kerüljön. Ancyra, a halás phrygiai város, Augustus istenségének tiszteletére templomot emelt, s falára latin és görög nyelven fölvésette az ókor e legérdekesebb okmányának másolatát, mely részletesen fölsorolja a császár vállalatait, viselt hivatalait, kitüntetéseit, bőkezűségét, vallásos kegyeletét és hazafiságát. Az emlékirat (monumentum Ancyranum) ötvennyolcz év eseményeit öleli fel, s a felsorolt nagy tettekkel egy más történeti hős sikerei sem állják ki a versenyt. Az okirat józan és előkelő nyugodt hangja méltó a jelentős tartalomhoz.

Az utolsó nyáron Augustus fölkereste villáit. Egy ideig Tiberius is kísérte utjában, de azután katonai megbízással Illyricumba indult. A császár Asturában vérhasba esett, de felgyógyulva ismét útra kelt Capua felé. Midőn Nolában visszakapta baját, Tiberius halálos ágyához sietett. Livia sem vesztette el lélekjelenlétét; ő terjesztette el a hírt, hogy fia ép jókor érkezett, hogy átvegye a haldokló utolsó parancsait. Augustus Kr. u. 14 augusztus 19-én 77 éves korában halt meg; félszázadnál tovább élt boldog házasságban nagyravágyó nejével. A nép gyanúja, hogy Livia megmérgezte férjét, alaptalan volt; a mint egyáltalán kétséges sok ilyen gonosztett, melyektől a császári ház későbbi története hemzseg. Augustus utolsó óráit részletes pontossággal irják le forrásaink. Már reggel érezte, hogy nem éri meg az estét, s aggódva tudakozódott, vajjon nem kelt-e majd izgalmat a városban halálának híre. Miután megnyugtatták, tükröt kért elő s azt kívánta, hogy fejét és arczát hozzák rendbe. Majd környező híveihez fordult, hogy jól játszotta-e életének szerepét, s egy vigjáték epilogusát eldadogva, fölhívta őket, hogy tapssal búcsúztassák el halálos ágyán. Liviától Tiberius egyik beteg unokája után tudakozódott, s nejének karjaiba esve, már csak annyi ereje volt, hogy emlékébe ajánlja hosszú házasságukat.

 

A Pantheon keresztmetszete.

Augustus hosszú, békés uralma nemcsak a monarchiát alapította meg; emelte dicsőségét, hogy Rómából fényes nagyvárost teremtett, meg hogy irodalmi műveket sugallt, melyek az óriási birodalom egyetemes szelleméhez emelkedtek. Róma a gallus pusztítás után rendszertelenül fejlődött; szűk utczák és nagy bérházak éktelenítették; a császár megváltoztatta, s büszkén emlegethette uralma végén, hogy téglavárost talált és márványt hagy hátra. Határait a pomoeriumon túl messze kitolva, belevonta a régi falakon kívül keletkezett részeket, s az egészet tizennégy városrészre osztotta. (Kr. e. 8-ban). Építkezéseivel munkát adott a proletariatusnak, s mindenképen igyekezett feledtetni az alkotmányon ejtett csorbát. Szaporította a circusi és gladiatori játékokat, a vallásos és hazafias ünnepeket, a színházi előadásokat. Építtetett csarnokokat, szinházat, fürdőket, vízvezetéket, kutakat, s berendezett hatalmas könyvtárt. Főleg a vallásos építkezésre fordított gondot. A polgárháborúk folyamán és a vallásos érzés hanyatlása miatt roskadozó templomok közül nyolczvankettőt helyreállított, s remek templomot épített Apollónak a Palatinus hegyén. Nem sejtette, hogy épen az ő uralma alatt született távol keleten egy új vallás megalapítója, s hogy ez az új vallás diadalmaskodni fog Róma régi istenein. A városban mindenütt szobrok, oszlopok, diadalívek hirdették Róma gazdagságát és a császárság pompaszeretetét. E fényűzés hizelgett a lakosságnak s mindvégig a császári politika lényeges eszköze maradt.

Első sorban a Palatinus alakult át e városszépítő munkában. Nem a régi királyság emlékei varázsolták ide a palotákat, hanem az a véletlen, hogy Augustus ezen a halmon született, s ide vonzották gyermekkori emlékei. Kezdetben Hortensius egyszerű háza volt a császár lakóhelye; de midőn Kr. u. 3-ban egy tűzvész elpusztította, nagyterjedelmü palota került helyére, melyben az ünnepi fogadótermeken kívül a császári őrség számára is voltak helyiségek. A császárság a forumra is nagy gondot fordított, mert ki akarta irtani a hozzá fűződő köztársasági emlékeket. Nem kimélte meg egy épületét sem, valamennyit fényesen átépítette. Augustus a maga nevére is alapított egy forumot Mars Ultor templomával, s a nagy urakat is buzdította, hogy szépítsék a várost. Legkiválóbb munkatársa e téren is veje és barátja, Agrippa volt, ki a circus maximus terén nagy fürdőt épített, melybe a «Virgo» nevű vízvezeték Rómától hat óra távolságból szállította a vizet. A thermák kiegészítő része volt a Pantheon, a római kupolaboltozatos építészet még ma is fönnálló legkiválóbb alkotása.

Augustus korában a római irodalom szelleme megváltozott. A politikai szabadság árán vásárolt béke átalakította az erkölcsöket, s a kiváló polgárok érdeklődése a közélettől az irodalom felé fordult. A szellem megkivánta táplálékát, s ezért pártolta Augustus oly buzgón az irókat. Rómára most virradt először igazi irodalmi korszak.

E fordulat természetes következménye, hogy a próza elvesztette első rangú szerepét; helyét a költészet foglalta el, mely inkább megfelelt az irodalmi ízlésnek. E kor csak egy nagy prózairót szült; a szónokok elhallgatnak, s a költők hallatják dalukat, folytatva azt az irányt, melyet már az előző korok megszabtak. Az új költők nem állnak szűkkörű nemzeti alapon. A római költészet fénykora a világ meghódításán alapult egyetemes műveltség szellemét leheli. Róma átvette a görög culturát, a görög történetet, a görög philosophiát, s midőn az irók az eszmék terjesztésében történeti hivatásukat betöltik, nem érheti őket jogos szemrehányás, hogy nem volt bennök eredetiség.

Az augustusi kor legkiválóbb költői alakja kétségkívül Publius Vergilius Maro (Kr. e. 70-19). Mantua környékén, az andesi járásban született, s élete csendjét csak az zavarta, hogy Octavianus veteranusai kizavarták apai birtokából. Később a császári udvar busás kárpótlásul neapolisi földbirtokossá tette, s itt szeretett tartózkodni a természet ölében, távol a főváros zajától. Egynéhány kisebb költeményén kívül, melyeknek hitelessége kétséges, három műve tette halhatatlanná nevét. Eclogáiban adott először mintát Rómának pásztori költeményekre. Theokritos ugyan a mestere, de nem volt pusztán utánzója. Élénk érzéke volt a természet iránt, s idylljeibe egyéni érzelmeit is beleszövi. Már ezen bukolikus költeményekben megvolt a költő legkiválóbb művének, a Georgica-nak csírája. A világirodalom e párját ritkító tankölteménye négy könyvben a földmívelésről, fa-és állattenyésztésről, meg a méhészetről beszél. A költő előtt Hesiodos példája lebegett, de műve azért nemzeti szellemet lehel. A multra mutatva elmondja a korcs utódoknak, mint dolgoztak őseik. Gyöngéd lelke szeretettel öleli át a mező lakóit, munkájukat, az egész természetet, a melynek szépségétől szinte megrészegül. E benső érzés teszi e tankölteményt költői remekké.

De a legnagyobb hírt a költőnek utolsó munkája, az Aeneis szerezte, a melyen utolsó simítást nem is tehetett, mert halála meggátolta benne. Aeneasnak, a trójai hősnek utazását beszéli el, kalandjait, megérkezését Itáliába, küzdelmeit Turnussal és a régi latinokkal, míg végre Latinus király veje lesz s a trójai isteneknek új hazát szerez; mert a trójaiak és a latinok egyesüléséből támad később a római nép. A monda e keretébe azonban Vergilius ügyesen beleszövi a római népnek majdnem egész történetét és dicsőíti világuralmi hivatását. Habár a cselekmény a mythos homályában foly le, sűrű az utalás a köztársaság küzdelmeire, a pún háborúkra, a császári birodalom nagyságára és dicsőségére. Az eposzban szüntelen nyilatkozik a nagy eszme, a római nép végzete, mely őt a világ összes népei fölé emeli, s büszkén utal a küzdelmek és győzelmek hosszú sora után Augustus uralmára. A tárgy természeténél és feldolgozásmódjánál fogva az Aeneis még jobban hizeleg a hazafias büszkeségnek, mint Ennius eposza; a görögök iskolájában felnőtt finom társadalomnak kedves olvasmánya lett. A görög és római mondák kapcsolata, a homerosi emlékek és a nemzeti történet legkiválóbb eseményei, az Ilias herosai párosulva Etruria és Latium királyaival, a görög mythologia és a római szertartások, az isteni eredetű hős mint a végzet végrehajtója (bár ép ezért a modern olvasó hiányát érzi benne a férfias önállóságnak): e különböző elemeknek a költő megfelelő részt juttatott, s ügyességét támogatták beható tanulmányai, melyek feladatát megoldani segítettek. De mindenekfölött fordításban vissza nem adható költői nyelve, fenségesen gördülő hexameterei teszik bájossá művét. E tulajdonságaival sikerült egyéni birtokká tenni, a mit másoktól, főleg Homerostól kölcsönzött. Így lett a görög költészetben gyökerező, de római érzést lehelő Aeneis a modern nemzetek eposzainak mintája.

E kornak második kiváló költője Quintus Horatius Flaccus (Kr. e. 65-8). Philippitől megfutva, Rómában kisebb hivatalban tengette egy ideig életét, s lelkének keserűségét humorával enyhítve öntötte első műveibe (epodusaiba és szatiráiba). Vergilius és Varius barátsága 38-ban Maecenas körébe vonta, ki egy tiburmelléki kis földbirtok urává tette. Horatius ezentúl függetlenül élhetett lyrai és elmélkedő múzsájának; személyes szabadságát még Augustussal szemben is megőrizte, a ki közelébb akarta vonni az udvarhoz. Ifjusága eszményéből kiábrándulva, lemondással nézte a világot. Az átalakult politikai helyzetben eltalálta a helyes utat, mint rendezze be életét; s így alakult ki életbölcsesége, melynek alaphangulata a derült irónia. Belátta, hogy Augustus principatusa elkerülhetetlen állami szükség, s így a fejedelem politikájának szellemében, erős hazafias érzéssel hirdette honfitársainak az egyszerűsg és megelégedés erényét. Személye méltóságát mindig megőrizte; s nyugalmát féltve a csendes élet boldogságát magasztalta. Világnézete magában véve önzőnek tünhetnék föl, ha nem szólna minden verséből szeretetreméltóság. Ifjabb éveiben Epikuros bölcseletéhez hajolva, később a stoikusokat pártolva hirdeti, hogy ne zavartassuk meg nyugalmunkat, elégedjünk meg azzal, a mi van; legszebb életörömök a szerelem, a barátság, a múzsák társasága. Eszméit szatiráiban humorosan, az emberek gyarlóságain mulatva, Alkaiost, Sapphót és Pindarost utánzó ódáiban fenséges nyelven, leveleiben szeretetreméltó hangon fejezi ki, mély műveltséggel, finom izléssel, egyszerű nyelven, előkelő formában. E tulajdonságaiért tesz ma is mély hatást olvasóira; ezért maradt mindvégig az utókor legkedveltebb latin költője.

Bármennyire iparkodott Augustus az erkölcsöket javítani, Róma társadalma rohamosan hanyatlott. Gazdag és szegény egyaránt élvezeteket hajhászott, s a szerelem költőit olvasták és hallgatták a legszívesebben. A költők az alexandriai iskola hagyományait követve, distichonokban irt «római» elegiákban énekelték meg érzelmeiket. Ez új iskolának legkiválóbb képviselői Tibullus, Propertius és Ovidius.

Albius Tibullus (Kr. e. 54-19) és Sextus Propertius (Kr. e. 46-15) szerelmük örömeit és bánatát öntötték ki verseikben. Tibullusban több a kellem és közvetlenség, stilusa tiszta, világos, keresetlenül előkelő. Propertius művészete már tudatosabb, s utolsó éveiben komolyabb tárgygyal is megbirkózik. Római Kallimachos akart lenni; lelkesedéssel üdvözölte a készülő Aeneist, s maga is dicsőíteni kivánta Róma hagyományait és emlékeit. Stilusa nem oly tiszta, mint társáé, olykor nehézkes, ódonszerűségében homályos; de verseiben erős képzelet és férfias indulat nyilatkozik.

Leghívebb képviselője kora romlott erkölcseinek Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43 – Kr. u. 16), egy rendkívül nagy műveltségű, előkelő lovag, ki a verselés művészetében ritkította párját. Költeményeinek nyelve, szerkezete, rhythmusa elragadta kortársait, de ötletességét és gyors benyomásait ellensúlyozza a műveiben (Heroidae, Amores) nyilatkozó érzékies, üres szerelem. Tréfás tankölteményeit (Ars amandi, Remedia amoris), melyekben a szabad nőkkel kötendő szerelmi viszonyokról és azok felbontásáról irt, szintén mohón olvasta a közönség. Mythosok feldolgozásával (Metamorphoses) komolyabb tárgyhoz is fordult, de itt is gyakran kivillan az útszéli hang. Augustus politikáját csak «Fasti» czímű művével támogatta, de váratlan számüzetése miatt ezt nem fejezhette be. Tomiból (a Fekete-tenger melletti Küsztendzse) küldött levelei (Tristia, libri ex Ponto) férfiatlan panaszszal telvék, nem is tudták meghatni a császárt, s a Rómáért élő-haló költő számüzetése helyén halt meg. A nagy költőt alkotó tulajdonságok: dús képzelet, élénk elbeszélő tehetség, inventio, ragyogó nyelv, mind meg voltak benne; de lelke nem tudott mélyen érezni, s ezért nem is indítja meg olvasóját.

Augustus korának legkiválóbb prózairója Titus Livius (Kr. e. 59 – Kr. u. 17). Pataviumból (Padua) korán került Rómába, hol előkelő körben élt; Augustus is kedvelte, bár az iró nem titkolta köztársasági érzelmeit. Eredetileg 142 köyvre terjedő művéből, melyben Róma történetét alapításától Drusus haláláig (Kr. u. 9) megirta, csak 35 könyv maradt fönn. Jelentősége inkább nagy hazafias vállalkozásában és elbeszélő tehetségében, semmint történetirói érdemeiben gyökerezik. Előzetes tanulmányai nem voltak elég mélyek, hiányosan ismerte Róma törvényeit és hadi szervezetét. Beérte azzal, hogy kiszemelte forrásaiból a felfogása szerint legvalóbbszínű és legelfogadhatóbb adatokat, melyeket nem tudott kellőleg mérlegelni. E módszere szükségkép pontatlanságra, sőt hibákra vezette. Főczélja nem is a kritikai kutatás volt; inkább élénken kivánta megírni az eseményeket, s ezzel ki is elégítette korát; azonkívül föl akarta kelteni a hazafias érzést, a politikailag és társadalmilag hanyatló kort az ősök példájával iparkodott fölrázni. Elbeszélő művészete valóban csodálatra méltó, különösen leirásai, jellemrajzai, szintúgy közbeszúrt beszédei, melyek nagy rhetorikai tanulmányról tanuskodnak. Előkelő nyelve némileg eltér a cicerói hagyománytól, de azért Liviust nagy népszerűség övezte, s a következő nemzedékek első sorban belőle merítették történeti ismereteiket.

Livius kortársa, Gnaeus Pompeius Trogus, még egyetemesebb munkába fogott, a mennyiben az egész világ történetét csoportosította 44 könyvben a makedon uralom köré (innen a czíme: Historiae Philippicae); művét azonfelül sok érdekes néprajzi, földrajzi és természetrajzi kitéréssel tarkította. Munkájának azonban csak kivonata maradt reánk (Justinus). Az augustusi kor tudósai közül ép oly kiemelkedő alak volt Marcus Verrius Flaccus, mint Cicero korában Marcus Terentius Varro. Legnagyobb munkája (de verborum significatu) az első latin nyelvű lexicon, mely elavult szókat, régi állami és vallási intézményekre vonatkozó kifejezéseket magyarázott.26 Említést érdemel Marcus Vitruvius Pollio is, ki az építészetre vonatkozó művében becses anyagot gyűjtött össze görög források és személyes tapasztalatai alapján.

Az augustusi kor görög irói közül kiváltak: a damaskosi Nikolaos, Herodes király ügyvivője és barátja, a kinek 144 könyvre terjedő egyetemes történetéből kivonatosan fönmaradt Augustus életrajza; a siciliai Diodoros az ó-kor történetét Caesar galliai hadjáratáig irta meg; a halikarnassosi Dionysios 22 évig tartózkodott Rómában, s művei közül a Róma régiségeire vonatkozó volt a legjelentékenyebb, melyben a legrégibb kortól a pún háborúkig haladt; végre Strabon földrajzi munkájával vált nevezetessé. Sokat utazott, Kr. e. 29-től kezdve egy ideig Rómában élt, majd visszatérvén hazájába, Amaseiába, itt irta meg mai napig fönmaradt híres geographiáját.

Maga mondja magáról: «Praestiti omnibus dignitate.» (Res gestae divi Augusti, VI. 21.)[VISSZA]

E nagyszabású szótárból a Kr. u. második század egyik grammatikusa, Sextus Pompeius Festus, húsz könyvre terjedő kivonatot készített, s a compendiumokat kedvelő korban az eredeti nagy munka elveszett. Festus művét egy Nagy Károly-korabeli szerzetes, Paulus Diaconus, rendkívül szűk keretben újra összevonta; a szókat magyarázó fejtegetéseket elhagyta s csak a megfelelő értelmezést őrizte meg, de legtöbbször Festus szövegezésében. Csak ez a kivonat maradt meg teljesen, Festus művéből csupán az M-V betűket tartalmazó rész, s ez is nagyon fogyatékosan. A római régiségekre oly becses kivonat legjobb kiadása magyar tudósnak köszönhető: Ponori Thewrewk Emil bocsátotta közre a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával.[VISSZA]

 

XXVII. FEJEZET.

Tiberius és Gaius uralma.

Az augustusi kor legnagyobb hatása Róma szellemére az volt, hogy ezentúl nem vágyakozott háborúra és hódításokra, hanem megelégedett a nagy birodalom megőrzésével és a lázongások elfojtásával. A kormány politikája vagy a fejedelmek nagyravágyása ezentúl csak ritkán idézett elő háborúkat. A nagy hadvezérek és proconsulok ivadékai haragudtak talán a rendszerre, mely eltiltotta őket a vérengzéstől és a rablástól; de a nép maga nem lelkesedett többé háborúért. Az uralkodók beérték a birodalom határainak megerősítésével, mert ezek majdnem mindenütt természetes akadályokul szolgáltak betörés ellen. Az állandó haderők a Rajna, Duna és a Száva mentén táboroztak; folytonosan fejlesztették a védőbástyák hosszú vonalait, s még inkább biztosították a békét, hogy a szomszéd vidékek lakosságát áttelepítésükkel megritkították. A keleti határok nem voltak oly pontosan megállapítva, de a Kis-Ázsiába vezető hegyi útakat erősen őrizték, s egynéhány szomszéd állam névleges függetlensége itt is gondoskodott a nyugalomról. A kormányt negyvennégy éven át egy kéz igazgatta; nem tiltakozott ellene komolyan senkisem, s a római nép nyugalmát azalatt semmiféle belső viszály sem zavarta. A polgárháborúk tisztjeinek unokáit már nem lelkesítette a nagyravágyás, mely demagógok és kalandorok sikerei következtében még az előző nemzedék keblében lángolt. A köztársaság nagy családjai vagy kihaltak, vagy gyönge utódokat hagytak hátra. Augustus nagyobbrészt lovagrendű férfiakból alakította meg szűkebb tanácsát, a legiók vezetését meg családja tagjaira bizta. Utódjának tehát nem kellett félnie, hogy a nemesek rendjéből versenytársa támad; a fővárosban tartózkodó haderőt különben is hűségeskü kötötte Tiberiushoz, a császár uralkodó társához. Nem bizonyos, élt-e még Augustus, midőn Livia halálos ágyához szólította fiát; de Tiberius megérkezésekor rögtön tudtul adták a katonáknak a császár halálát, s hogy Tiberius lett hatalmának örököse. Csak Agrippa Postumus vitathatta volna el tőle az öröklés jogát, de ez számkivetésében tehetetlen volt. A hagyomány szerint óvatosságból ezt is eltették láb alól.

Tiberius tribunusi hatalmánál fogva összehívta a senatust Augustus halálának bejelentésére. A consulok és a főbb tisztviselők rögtön hűséget esküdtek neki, szintúgy az állam tisztviselői és a katonák is. Augustus végrendeletileg magánvagyonának örökösévé tette, s ezt olybá vették, hogy politikai hatalmát is neki kell örökölnie. A senatus és a nép versengve szavaztak meg a halottnak temetési pompát; hiába lépett közbe mérsékelve Tiberius, egy előkelő ember azt állította, hogy a császár lelke szeme láttára szállott az égbe hamvaiból. Erre az «isteni» Augustusnak ép úgy megszavaztak templomokat, papokat és szertartásokat, mint régebben divus Juliusnak. A meghalt császárok apotheosisa ezentúl szabálylyá lőn. Fölajánlották Tiberiusnak az összes uralkodói functiókat, s bár ő szerényen visszautasította az imperator czímet (hivatalos neve ezentúl Tiberius Caesar Augustus), nem volt kifogása az ellen, hogy a római nép tényleges ura legyen. Tiberius már ekkor megvonta a centuriáktól a jogot, hogy ők válaszszanak consulokat. A polgárok belenyugodtak, sőt talán maguk kérték a császárt, hogy ezentúl ő jelöljön ki négy embert a két hivatalra, s beleegyeztek abba, hogy a jelöltek közűl a senatus válaszszon.

 

Tiberius ókori mellszobra.

(Róma, Vatican.)

De a pannoniai és a rajnai legiók az új császár nyugalmát mindjárt trónraléptekor megzavarták. Elégedetlenkedtek a hosszú katonáskodás és a csekély zsold miatt; bár talán a harczok és a zsákmányolás szünetelése volt az igazi ok. A pannoniai legiók vezére, Julius Blaesus, követeket volt kénytelen Rómába küldeni a panaszok előterjesztése végett. A császár azzal felelt, hogy Drusust nevezte ki Pannonia helytartójává, de nem látta el határozott utasításokkal. Drusus egy holdfogyatkozás ijesztő hatása alatt visszanyerte a katonákat s kivánságaik legnagyobb részét teljesítette. Germanicus helyzete a Rajna mellett sokkal válságosabb volt, mert a legiók a császári méltóság elfogadására akarták kényszeríteni. De az idők még nem értek meg arra, hogy ily vállalkozás sikerűljön, s az ifjú hősben sem voltak ily vágyak.

A katonákat Germanicus pénzzel és igéretekkel kiengesztelvén, Kr. u. 14-ben Germaniába vonult a varusi legiók megbosszulására és az elveszett zászlók visszaszerzésére. A bructerusok, tubantok és usipetek földjéig hatolt, de az ellenséget nem tudta nyílt csatára szorítani, s az ősz beálltával eredmény nélkűl vonult vissza. Tiberius nem látta szívesen e támadást, de az ifjú Caesar a következő évben jobban kigondolt tervvel s mindjárt tavaszszal vonult az ellenség területére. Ekkor a cheruskusok között viszály tört ki Arminius és apósa, Segestes között, kit Germanicus legatusa, Aulus Caecina támogatott. Segestes átpártolt a rómaiakhoz, és Arminius nejét, Thusneldát, gyermekével együtt magával hozta kezesekűl. A cheruskusok ereje nagyon megcsappant, s midőn Germanicusnak sikerült szárazon és vizen szállított haderejét egyesíteni, bátran fölkereshette a teutoburgi erdőt, a hol lemészárolt honfitársait eltemette. Arminius csak későn gyűjthetett erőt s a lassan visszavonuló rómaiakat megtámadta; de bátor csapatai vereséget szenvedtek, s a legiók akadály nélkűl értek a Rajnához. Maga Germanicus a friz tengerparthoz vezette legióit, de hajóit a viharok visszatérő útjában nagyon megviselték. Kr. u. 16-ban Germanicus ismét benyomúlt a Weser vidékére, s nemcsak visszaszerezte az utolsó varusi zászlókat, hanem Arminiussal nyilt mezőn is összeütközött. Ezúttal a rómaiak arattak diadalt. Germanicus a régi nagy vezérekhez méltónak bizonyult, s megérdemelte a népszerűséget, mely nevét a polgárok és katonák közt egyaránt övezte. De a tengeri hadosztály a viharok miatt most is érzékeny veszteséget szenvedett, s Germanicust a kivívott diadal sem juttatta maradandó sikerhez. Tiberius mindig jobban panaszkodott a költséges háború miatt; véget is vetett a további kísérleteknek. Germanicust visszahívta és 17 május 26-án fényes diadalmenettel kielégítvén, a birodalom keleti határainak rendezésére küldte. A nagy katonai kormányzóság Gallia és Germania fölött megszünt. Gallia három provinciára szakadt, a Rajna két partja pedig Felső-és Alsó-Germania néven két katonai határőrvidékre oszlott. Tiberius a germán törzseket ezentúl inkább politikai fondorlataival gyöngítette; foglalni többet nem akart s igyekezett föntartani a békét.

 

Festett faldísz Livia palotájának egyik termében.

 

Augustus Apotheosisa.

A legnagyobb sardonyx-kaméa (30 : 26 cm.) a világon, melyet valószinüleg II. Balduin konstantinápolyi császár ajándékozott Sz. Lajos, Franczia királynak. Jelenleg Párisban van (Cabinet de France Nr. 188). Felső részén Augustus van ábrázolva a Pegasus-lovon, melyet Cupido vezet az égbe; Aeneas (vagy fia, Julius) phrygiai ruhában tartja a földgömböt; mögötte Julius Caesar mint pontifex maximus betakart fővel és kezében kormánypálczával; balról az idősb Drusus Augustus felé fordulva. – Középen a Caesarok családja: Tiberius, kezében Juppiter kormánypálczával, mellette ül Livia mint Ceres, mögöttük az ifjabb Drusus mutatja nejének, Livillának, miként fogadja Caesar Augustust az égbe. A másik oldalon Antonia állva fordul fia, Germanicus felé; e mögött ül neje, Agrippina, s előtte áll a még gyermek Gaius Caligula. – Alul, Tiberius és Livia lábánál, leigázott népfajok képviselői kuporognak (germánok, armeniaiak stb.).

Az ürügy, a miért a császár Germanicust keletre küldte, Kappadokia királyának halála volt. Alkalom nyílt ez ország bekebelezésére, de az új provinciát még szervezni kellett. Kommagene és Kilikia keleti része is azt kívánták, hogy mivel fejedelmeik meghaltak, provinciákká alakulhassanak; viszont Syria és Judaea lakói szabadulni kívántak adóterheiktől. Az a béke sem volt biztosítva, melyet Phraates királylyal az ifjú Gaius kötött. A rómaiak a parthusok békességének biztosítására Phraates fiát, Vononest kezesűl tartották maguknál, a kit bármikor trónkövetelő gyanánt léptethettek föl, miután a parthusok az Arsakidák fejedelmi családjából származó Artabanost fogadták el fejedelmükül. A viszonyok tehát úgy alakultak, hogy a birodalomhoz méltó képviselőre volt szükség, a ki a császár helyettese gyanánt léphetett föl. Germanicus több volt, mint proconsul; Tiberius fogadott fiaként egy rangban állott Drusussal, a kit korban és tapasztalatokban megelőzött. A bizalmi állást szívesen fogadta el, de csak lassan haladt előre Görögországban és Ázsiában. Meglátogatta Athént és Trója vidékét, a mivel inkább irodalmi, mint politikai érzéket árult el; általában kétséges, volt-e benne igazi államférfiúi tehetség, habár előkelő és barátságos modorával mindenkit meghódított. Armenia fővárosába érve, Polemon pontusi király fiát, Artaxiast ültette a fejedelmi székbe; a parthus királylyal megujítva a békét, Vononesnek hazájától távol jelölt ki tartózkodási helyet; végre Kommagenét és Kappadokiát római provinciákká alakította, azután Egyiptom csodáinak megtekintésére indult. Keleti útjában mindig kíséretében volt a császártól melléje rendelt Gnaeus Piso, Syria kormányzója, a Calpurniusok régi patricius családjából. Már Augustus adott Gaius mellé segítő társul egy «rector»-t; az idősebb és tapasztalt Germanicust már csak «adiutor» gyanánt ellenőrizhette Piso, s tényleges megbízásának természetéről Róma népe sohasem kapott hiteles adatokat. Germanicus népszerűsége és a Tiberius iránt érzett gyűlölet elhitette az emberekkel, hogy a császár fogadott fiának élete ellen tört; midőn pedig Germanicus Egyiptomból visszatérve, Antiochia közelében meghalt (Kr. u. 19 oct. 10-én), mindenki erőszakos halálra gondolt. Máglyára kitett holttestén egynéhány szemtanú mérgezés jelét vette észre, mások azonban ezt alaptalan vádnak tüntették föl. Magát Tiberiust nem izgatta harag vagy gyanakodás; bármennyire gyászolta közeli rokonát, kijelentette, hogy császárfiak ép oly halandók, mint bármely polgár. De Piso elhalt főnöke helyében vakmerően intézkedni kezdett; s midőn e miatt Rómába idézték, hogy a senatus előtt igazolja magát, a vádbeszéd után egy szobába vonult, hol átmetszett torokkal, oldalán véres kardjával találták (Kr. u. 20). Hír szerint Tiberius ölette meg, hogy elhallgattassa a veszedelmes tanút; mindazáltal valószinübb, hogy önkezével vetett véget életének.

 

Germanicus ókori szobra.

(Róma, Lateran.)

Piso halálával kapcsolatosan néhány általános észrevételt kell tennünk. Ezentúl többször lesznek kiváló nemesek öngyilkosok, mert rendjök éles ellentétbe jutott a császári uralommal. Fogyatékos számuk a polgárháborúk után még inkább növelte gőgjüket, s egymás közt nem tűrve különbséget, nem ismerték el a császár magasabb tekintélyét. Egy Aemilius, Lepidus vagy Piso előtt Octavius fia csak plebeius imperator volt, kit az alsóbb népréteg juttatott hatalomhoz; s midőn ennek törvényes szinezetet akartak adni, a törekvést megvetették. Bizonyára féltékeny szemmel néztek a plebeius Octavius és a régi, előkelő Claudius család szövetségére, a mi csak arra szolgált, hogy megvetésük gyűlöletté alakuljon át. Mindegyikük ép oly jogosultnak tartotta magát a trónra, mint Augustus, kit a szerencse emelt a fölszínre. Piso legalább is egyenrangúnak tartotta magát Tiberiussal; neje, a régi nemes családból származó Plancina, szította nagyravágyását. Piso azt hitte, hogy Germanicus hatalmának fékezésére kapott megbízást, s nagyon sok kellemetlenséget okozott főnökének; Plancinát Livia, a császár anyja ösztönözhette, hogy versenyezzen Agrippinával. A nők házi pörpatvara fokozta a férfiak politikai féltékenységét.

A nemesi rend fondorlataival szemben a császároknak különös védelmi eszközről kellett gondoskodniok. Kormányuk alatt a lex maiestatis védte az államfő személyét. E törvény eredetileg a néptribunus védelmére hozatott, s először a demagog Saturninus (Kr. e. 100) iparkodott a crimen maiestatis segítségével a néphatalom képviselőjének méltóságát óvni és emelni. A tribunus kiváltságai ellen intézett támadás a törvény értelmében magának a köztársaságnak szentsége ellen intézett merénylet volt, s a tribunus lealázását hazaárulásnak bélyegezték. Sulla e törvény érvényét csak az alkotmány ellen tervezett merényletekre szorította, s Julius Caesar sem adta vissza a törvénynek régi erejét. Augustus a criment úgy határozta meg, hogy a császárt gyalázó iratok közzétételére is illett, mert általuk az uralkodó személyét a közmegvetésnek szolgáltatja ki. Maga a legritkábban alkalmazta e törvényt, mely úgy tünt föl, mintha csupán az uralkodó biztonságáért hozták volna. Tiberius nem bízhatott annyira népében, s uralma alatt a felségperek felszaporodtak. A közszellem is nagyon megváltozott. A császár a nép szemében oly fenséges lény lett, mint az olymposi istenek, a kit minden tulajdonságától eltekintve kell tisztelni és félni. Élete ellen intézett merényletek az istenek megsértésével voltak összehasonlíthatók. De nemcsak nyilvánvaló tettekre vonatkozott e törvény, hanem olyan szavakra vagy üzelmekre is, melyek a császár halála napjára vonatkoztak. Róma tele volt jövendőmondókkal és büvészekkel, kik a nép hiszékenységéből éltek; de a császár jövendőjére vagy halála napjára kérdezősködni felségárulás volt. Nemcsak gúnyos vagy támadó iratokat, hanem élő szóval kiejtett sértő kifejezéseket is üldöztek. Tiberius principatusának kezdetétől fogva folytonosan említik forrásaink a pereket; aristokrata férfiak és nők voltak a vádlottak olyan tettekért, melyekből a császár szent személyének vagy a hozzá legközelebb állóknak megsértésére lehetett következtetni.

 

Tiberius ókori szobra.

(Róma, Museo Chiaramonti.)

Ily kegyetlen szigorral alkalmazott ingatag törvény a nemesek rendjét állandó veszedelemmel fenyegette. Megteremtette és fölbátorította a besúgást. Kémek és feladók nyüzsögtek a forumon, a curiában és a nemesek házaiban. A törvény részt juttatott nekik az elitéltek elkobzott vagyonából. A legtehetségesebb férfiak sem átallottak a delatorok hitvány czéhébe lépni; s mivel a politikai ékesszólásban nem gyakorolhatták magukat, abban kerestek kárpótlást, hogy a törvényszék előtt a rhetorika összes mesterfogásaival szórták a vádakat kiszemelt áldozataikra. Ily perek juttatták őket a legkönnyebben hírhez, vagyonhoz, hivatalokhoz. Tiberius látszólag visszaszorította ugyan űzelmeiket, de titokban bátorította és kegyében részesítette a buzgókat. A törvény külső tisztelete mellett úgy gyalázta meg a nemeseket, hogy egymással kémleltette és üldöztette őket; a mérséklet látszatával takargatta kegyetlenségét s egyúttal megtörte a nemesek független érzületét. Ezek pedig a kivégzés vagy száműzetés helyett inkább választották az önkényes halált.

Germanicus halála bizonyos fordulatot jelez Tiberius életében. A császár még Augustus kormánya alatt nagy érdemeket szerzett katonai és közigazgatási szolgálataival, s bár nem volt lángész, kormánya első éveiben is jelét adta, hogy uralkodásra született. Jellemét azonban csunya foltok éktelenítették el. Tartózkodó, mogorva, maga és mások iránt bizalmatlan, irigy volt. Bizonyára irigy volt a hős és szeretetreméltó Germanicusra is, főleg népszerűsége miatt, mely Rómában és a táborban környezte s halála után nejére, Agrippinára is átszállott. Rossz szemmel nézte, hogy a feleség gyermekeivel együtt Rómába hozta férje hamvait és Augustus mausoleumában temette el. Ugyanekkor a Piso-féle pör fölfedte a nemesek elfojtott haragját. Fia, Drusus maradt a császár egyetlen támasza és vigasza; de apa és fiú közt nem fejlődött ki gyöngéd viszony. Drusus mindig táborban szolgált, s a rábízott feladatot, ha nem is fényesen, de mégis teljesítette. A rómaiak nem szerették, sőt apja miatt oly bűnöket is ráfogtak, a melyeket nem követett el. Tiberius azonban nem törődött a nép hangulatával. Drusust visszahíván, megtette consulnak, sőt tribunusnak is. De még ekkor sem osztotta meg vele az uralkodás gondjait; féltékeny természete eltaszította magától természetes szövetségesét, hogy bizalmasabb, bár nem hívebb kedveltjeit használja föl. Legkedvesebb embere Lucius Aelius Seianus, a praetorianus katonák praefectusa volt, a ki először gyűjtötte közös táborba Rómában a különböző helyen elhelyezett praetori csapatokat; egyszersmind ő az első praefectus, a ki állását a legbefolyásosabb császári hivatallá tette. Sem nagy tehetség, sem más nem tüntette ki; talán ezért választotta Tiberius erőszakos intézkedéseinek végrehajtójává.

Seianus azonban a császári hatalom örökébe kívánt jutni. Minden jel arra mutatott, hogy ezentúl az uralom a Claudius család birtokában marad; elhatározta tehát, hogy férfi-ágát elpusztítja s a császár belátására bízza, kit nevezzen ki utódjának. Drusus életét méreg oltotta ki. Forrásaink szerint neje, Livilla, Germanicus huga, bűnös viszonyban élt Seianussal, a ki törvényes feleségét elkergetvén, házasságot igért szeretőjének Drusus halálakor. Így akart a császár családjába jutni. Tiberius azonban nem egyezett bele a házasságba, s Seianius terve dugába dőlt. Mindazáltal nem csüggedt el s befolyását fölhasználta, hogy Tiberiust eltávolítsa Rómából, hol a politikai élet izgalmai nagyon terhére voltak a császárnak. Rábeszélte, hogy vonuljon vissza a bájos Capreae (Capri) szigetére; ő végrehajtja parancsait; ott nem kell félni a szenvedélyes Agrippinának és serdülő fiainak fondorlataitól, melyekkel folyton izgatta Tiberius gyanakodó lelkét. Agrippina is folyton remegett a császártól; engedelmet kért tőle, hogy másodszor is férjhez mehessen; vallomása szerint nagyon érezte egy védő kéz hiányát; a császár asztalánál vonakodott enni a húsból, mert félt, hogy meg van mérgezve.

Bármily ellenséges viszony választotta is el Tiberiust Germanicus özvegyétől, családjáról mégis gondoskodott. Leányát, az ifjabb Agrippinát, az előkelő Gnaeus Domitius Ahenobarbushoz adta nőül; ebből a házasságból született Róma ötödik császára, Nero. Valószínüleg az anyacsászárné, Livia keze játszott itt közre, a kinek befolyása alól Tiberius sem vonhatta ki magát. A császár mindig érezte, mily nagy hálával tartozik anyjának, s részt juttatott neki uralmából. Augustus végrendeletében az Augusta czímmel tüntette ki; állami okiratokat terjesztettek eléje aláirásra. Csak a senatus tanácskozásaiban nem vehetett részt s nem állhatott csapatok élére. Tiberius természetesen bosszankodott anyja hatalomvágya miatt, s Kr. u. 26-ban meg is tiltotta, hogy állami ügyekbe avatkozzék. Ő maga Capreae szigetére vonult s nem is látta többé Rómát, hol Seianus volt a hatalom képviselője. Végre 29-ben Livia is meghalt, valószínü számítás szerint nyolczvanhat éves korában. Tiberius nem igen palástolta megkönnyebbülését. A temetésen nem jelent meg s eltiltotta Livia apotheosisát, melyet az alázatos senatus indítványozott. Asszonyok istenné avatása ebben a korszakban még szokatlan lett volna; a következő nemzedék már könnyen behozhatta Livia és más asszonyok tiszteletét.

Az anyacsászárné halála ismét fordulatot jelez Tiberius életében. Ő még visszatartotta fiát azon rút szenvedélyektől, melyeknek ezentúl vad érzékiséggel hódolt. Seianus csillaga pedig emelkedőben volt; a császár bizalma nőtt iránta azon odaadás következtében, melylyel egyszer urát látszólag élete koczkáztatásával mentette meg a haláltól. Tényleg hasznos szolgálatokat tett; felügyelete alatt az állami közigazgatás teljes nyugalmat biztosított a birodalom lakosainak, s a hetven éves császár a világtól elzárkózva gondtalanul űzhette szeszélyeinek játékait.

 

Az idősb Agrippina ókori szobra.

Livia halálát nagyon megérezte Germanicus családja. Tiberius panaszkodott a senatushoz intézett levelében dédunokaöcscsének, Nerónak kicsapongó élete s az idősb Agrippina féktelen nyelve miatt. A senatorokat aggasztotta a bizonytalanság, hogy mikép teljesíthetnék a császár óhaját, a ki e tekintetben nem nyilatkozott. De a nép zajongva gyűlt a tanácsház elé, s körülhordozva kedvenczeinek szobrait, azt kiáltotta, hogy hamisitott levelet olvastak föl, s hogy az ármánynak Seianus a szerzője. Ez ügyesen utalt a császár aggodalmaira, a nép háborgását árulásnak tüntette föl, s kérelmére Tiberius határozott utasítást küldött a senatushoz, hogy inditson vizsgálatot az özvegynek és gyermekeinek politikai viselete dolgában. Seianus diadalt aratott; intésére akadtak vádlók, a pört gyorsan letárgyalták, s Agrippinát Neróval együtt számkivetésre itélték. A féktelen természetű özvegy a hagyomány szerint egyik szemét is elvesztette a viaskodásban, midőn a katonák elhurczolták. Két ifjabb fiát, Drusust és Gaiust, a császár Capreaeban maga mellé vette, mert tanácsosnak látta, hogy idegen nagyravágyással szemben egynéhány családtagot tartalékban tartson. De Seianus merészsége is növekedett. Elcsábította az ifjú Drusus nejét, Lepidát, s az ő ármányos közbenjárásával annyira fölizgatta Tiberiust Drusus ellen, hogy nem tűrte közelében, s Rómában a császári palota egyik pinczéjébe záratta.

Agrippina egynéhány barátja, első sorban Asinius Gallus is száműzetésbe volt kénytelen menni; Seianus pedig mindinkább kegyébe jutott a császárnak, a ki consultársává nevezte ki, sőt reményt nyujtott neki arra, hogy Livillát feleségül veheti. Az eljegyzés meg is történt, s egynéhány római iró Seianust a császár sógorának is nevezi. Valószínű azonban, hogy ez csak tőrvetés volt, s hogy Tiberius már elhatározta nagyon is hatalmas kedveltjének a vesztét. Félelemmel gondolhatott arra az emberre, a ki Rómában mint consul intézte az állam ügyeit, míg ő magányába temetkezett. A rómaiak komolyan suttogták, hogy Rómában Seianus a császár, Tiberius csak egy szigetnek az ura. A senatus is teljes alázattal viselkedett tanácskozásainak elnöke iránt; s midőn öt évre megszavazta neki a consuli méltóságot, a határozatot úgy magyarázta, hogy formailag is kezébe tette a hatalmat.

De Tiberius már döntött Seianus sorsa fölött. Szokása szerint csak egynéhány hónapig viselte a consuli czímet, s Seianusnak is meghagyta, hogy a méltóságot engedje át másnak. Seianus személyesen akart urával beszélni s Capreaeban tartózkodó menyasszonyához indult. De Tiberius e látogatást azon ürügy alatt, hogy családjával együtt Rómába készűl, visszautasította. A hizelgők megsejtették a fordulatot, s a senatus érzékenyen megsértette Seianust. Ekkor vesztette el Germanicus fia, az ifjú Nero, életét, a közhit szerint gyilkosság útján; Tiberius panaszkodott hanyatló egészsége miatt, csakhogy elkerülje a merényletet, melyet hite szerint Seianus tervezett ellene. Ministere csakugyan meg akarta öletni, mihelyt Rómában közelébe férhettek emberei. Tiberius azonban megkapta a kivánt bizonyítékokat, de nagyobb ravaszsággal készűlt a csapásra. Tervét közölte Macróval, egyik testőrtisztjével, a kit a praetorianusok vezérévé nevezett ki, s meghagyta neki, hogy szükség esetén Drusust is szabadítsa ki börtönéből s állítsa a csapatok élére. Megbizásából Macro érintkezésbe lépett a consulokkal is, kik összehívták a senatust. Seianus teljesen elbízta magát; elhitette nekik, hogy a császár a tribunusi hatalommal fogja fölruházni s így uralkodó társává avatja. A császár levelei, melyeket a senatushoz intézett, hosszú bevezetéseikkel rendszerint próbára tették türelmét, de sohasem annyira, mint e végzetes alkalommal. Előbb folyó ügyekre tett megjegyzéseket; majd egy jelentéktelen ügy elhanyagolása miatt megrovással illette Seianust; azután általános ügyekre tért át, belevegyítve panaszát aggkorának magánya és bizonytalan helyzete miatt. Parancsot is adott az egyik consulnak, hogy vezessen Capreaebe csapatot, mert ő csak biztos fedezet alatt látogathatja meg Rómát. A levél már eddig is nagy nyugtalanságot keltett a senatorok között; nem tudták, mily meglepetés vár rájuk. Egymás után osontak el a minister oldala mellől, ki nyugtalanul leste a levél végét. Egyszerre észrevette, hogy a consulok közvetlenűl melléje álltak s nem engedik mozdulni, midőn a befejező rész felolvasásával elhangzott a szigorú parancs, hogy az árulót hurczolják börtönbe. E jelenet lefolyása alatt Macro a praetorianusok élére állott, Seianust a Palatinusról a mamertinus börtönbe vitték, s útközben láthatta, mint döntik le szobrát (Kr. u. 31 október 18). Még az nap megfojtották; testét kitették a Capitoliumra vezető Gemoniae-lépcsőre; családját, rokonait és barátait fölkonczolták, s a nép rangkülönbség nélkűl sietett meggyalázni holttestét.

A császár ezalatt magányos szigetén aggodalmas napokat élt át. Telegraph-gyorsaságú közlekedést szervezett a hegycsúcsokon Róma és Capreae között, s míg ő a megállapított jeleket leste, hajók állottak készen, hogy szükség esetén galliai vagy syriai legióihoz vigyék. Seianus halála után a proscriptiók hosszú sora következett, s egész Rómát rettegés szállotta meg. Livilla, kit a közvélemény férjének, Drususnak megmérgezésével vádolt, szintén elpusztult, s valószinüleg a császár parancsára végezték ki. A 32. év elején Tiberius tényleg hajóra szállt, s Surrentumtól kezdve a campaniai tengerpart mentén a Tiberis torkolatáig haladt, hogy innen fölevezve, meglátogassa fővárosát. De a lakosság hiába készült lelkes fogadására, melylyel megújult bizalmát akarta kifejezni. Meglepetve értesült a császár félénkségéről, hogy nem mert szárazföldi utat választani, s hogy testőrei a hajóval versenyezve, elkergették a folyó partjához sereglő nézőket. Ily különös módon közeledett a császár a fővároshoz. Midőn Caesar kertjeihez ért, hirtelen megfordíttatta a hajót, s ki sem kötve, visszatért szigetére. A lakosságot méltatlankodás fogta el, s a legrútabb hírek szállongtak a császárról. Az írók a legsötétebb szinekkel festik Tiberius utolsó éveit. Szerintük visszariadt a jóktól és tisztalelkűektől, hogy félreeső szigetén zavartalanul tombolhasson orgiáiban; kerítők élvezték kegyét, szeretőinek szolgált játékszerül; nemcsak bortól részegedett le, hanem vért is ivott; kegyetlenségeit és kicsapongásait a leggyalázatosabb jelenetekkel tarkította.

Ujabbkori történetírók közül többen hajlandók hinni, hogy uralmának utolsó éveiben elméje megzavarodott, mert a Claudius család több előző nemzedéken át örökölt bűneiről volt nevezetes. A két hires Appius Claudius jelleméből magyarázzák a császár gőgjét és erőszakosságát; utalnak arra, hogy Tiberius életében váltakozik szigorú fegyelmezettség és kicsapongás, munka és szórakozás, s ez az ellentét idézte elő az agy rendellenes működését. Közvetlen utódainak tetteit is ezen az alapon magyarázzák. Ókori írókból azonban e sejtelmet Tiberiusra vonatkozólag nem lehet igazolni. Inkább a végtelen hatalomnak, a felelősség nélkül való uralomnak bomlasztó hatását kell viselkedésében látnunk egy eredetileg ép, de ily nagy kísértéseknek ellenállani nem képes elmére és jellemre. Forrásaink csak jelzik Tiberius tetteit, s utalnak a bosszuló igazságszolgáltatásra, mely bűnei nyomában járt. Tiberius maga írja egy levelében a senatusnak: «Hogy mit írjak nektek, vagy hogyan írjak, vagy egyáltalán mit ne írjak, Atyák és Összeírtak, ez alkalommal, – sujtsanak engem az istenek még jobban, mint a mennyire érzem, hogy napról-napra pusztulok, ha tudom!» Tacitus, a ki különösen gyűlöli a császárt, azt következteti e szavakból, hogy bűneinek és gyalázatosságainak tudata gyötrő átokként nehezedett reá; majd Platon egy mondásának alapján így fűzi tovább megjegyzéseit: «Nem hiába mondogatta a legnagyobb philosophus, hogy ha föl lehetne tárni a zsarnokok lelkét, fekélyek és sebek volnának ott láthatók. Mert a mint megsebzi a testet fegyverütötte seb, úgy marczangolják a lelket a kegyetlenség, a kéjvágy és a gonosz indulatok.»

 

Rézpénz Tiberius képmásával.

Körirat: TI(berius) CAESAR DIVI AVG(usti) F(ilius) AVGVST(us) IMP(erator) VII.

(Eredetije Berlinben)

A császárral együtt Róma legelőkelőbb fiait is kétségbeesés fogta el. Az öngyilkosság járványként pusztított soraikban, s a római társadalomnak e korszakban ez a legfeltűnőbb jellemvonása. Marcus Cocceius például a császár egyik tanácsosa volt; nagy jogtudományával általános tiszteletet szerzett; jelleme és tehetsége a császári kormány támaszául szolgáltak; vagyonos és egészséges ember volt, s mégis meg akart válni az élettől. Lelkét utálat és kétségbeesés fogta el a közállapotok miatt s nem akarta tovább nézni hanyatlásukat. A gazdag és előkelő Lucius Arruntius, kit Augustus halálos ágyán úgy jellemzett, hogy leginkább érdemelné az államban az első helyet, szintén ekkor ölte meg magát.

Az ifjabb Drusus, ki a császári palota börtönében sinylett, éhhalállal múlt ki (Kr. u. 33). Forrásaink szerint Tiberius vonatta meg tőle az ételt. Az idősb Agrippina is éhhalállal szabadult meg önelhatározásból hosszú számüzetésének kínjaitól. A császár kegyetlensége volt az oka, hogy a Julius-Claudius családnak csak kevés férfi tagja maradt meg életben, közöttük Gaius, Germanius legkisebb fia, s Tiberius Gemellus, az ifjabb Drususnak, a császár fogadott fiának gyermeke. Egyikben sem mutatkozott katonai vagy politikai tehetség; nem is fejlődhetett ki bennük ily vonás, mert a császár nem foglalkoztatta őket sem a táborban, sem a közigazgatásban. Gaius Kr. u. 12-ben, a császár unokája 19-ben született, s az agg Tiberius nem nyilatkozott, kit óhajt közülük utódának. Mindkettőt megtette vagyona örökösének, a mi ajánlatul szolgált a tényleges hatalom elérésére, s Gaius nem volt érzéketlen a kinálkozó szerencse iránt. Tudta, hogy mint Germanicus fiának jó neve van a katonáknál; gyermekkorában megfordult a rajnai táborban; a legionariusok a népszerű vezér kis fiát katonai csizmái (caligae) után Caligulának nevezték, s e beczéző név egész életében rajta ragadt. A palotában korán megtanulta a tettetést; buzgón hízelgett a zsarnoknak, s későb elmondhatták róla, hogy ember nem volt még jobb szolga s gonoszabb nagyúr, mint ő.

Bármennyire sejtette Tiberius életének végét, vonakodott császári utódját kijelölni. Biztonságát a praetorianusok fejének, Macrónak köszönhette, s félt, hogy nyilatkozatával magára vonja haragját, vagy ezentúl mindenki a jövendő császárral fog törődni csupán. Josephus Flavius, a zsidó történetíró adatát, mely szerint a haldokló császár a sorsra bízta, hogy két rokona közül az örökölje trónját, ki véletlenül hamarább lép a szobájába, bátran mesének mondhatni. A komoly római történetírók ily kijelölésről nem szólnak, de annál nagyobb részletességgel írják le Tiberius utolsó óráit. Végső pillanatáig következetes maradt zárkózott és szinlelő természetéhez, úgy hogy halálát csak orvosa vette észre. Bár így is kétséges, nem Macro fullasztotta-e meg, midőn egy pillanatra elájult, s rádobta ágytakaróját (Kr. u. 37 márczius 16).

A rómaiak elátkozták Tiberius emlékét, s az utókor mindig a régiek felfogásának hatása alatt állott. Tényleg nincs történeti név, mely hirhedtebb volna kegyetlenségéről és kicsapongásáról. De bűnei egyéniek s nagyrészt magántermészetűek voltak, miattuk csak a senatus és a római előkelő társaság szenvedett; a provinciák alig vették azokat észre. Sőt azt lehet mondani, hogy a római birodalom mint egységes egész talán sohasem virágzott inkább, sohasem volt tekintélye és biztonsága nagyobb, kincstára gazdagabb, mint Tiberius békés uralma alatt. Hadi ereje mindenütt tiszteletet parancsolt, s ritkán volt kénytelen használni fegyverét; ha pedig csatába ment a sereg, mindig gyorsan aratott diadalt. Numidia és Mauretania határán a zavarok hamar lecsendesültek, s Afrikában a béke végleg megszilárdult. A druidák befolyása Galliában megszünt, s a gallusok többé nem háborogtak. Ha nem terjedt is a birodalom határa a Rajnától keletre, legalább a germánok is óvakodtak a betöréstől, s a római műveltség folyton terjeszkedett az ellenséges földön. A parthusok hallgatag elismerték Róma fensőbbségét; Palaestina ismét a birodalomhoz csatoltatott, s a zsidó nép is elismerte a benszülött királyok erőszakos zsarnoksága után a szelidebb és igazságosabb idegen uralmat. A rómaiak zokon vették Tiberiustól, hogy a provinciák helytartóit néha több éven át meghagyta állásukban; eljárásában csak hanyagságot vagy féltékenységet láttak. De a régi köztársasági rendszer, mely a proconsuloknak egy, két vagy három évre szavazta meg a hatalmat, csak az uralkodó osztály érdekének kedvezett; annál hátrányosabb volt a provinciákra, s Tiberius bizonyára fölvilágosult politikusok tanácsára hosszabbította meg a proconsulatusok idejét. Ha tehát Róma maga többet szenvedett is e császár uralma alatt, mint bármely más előző korban, – tényleg borzasztó nyomás alatt állott, – viszont a római birodalom óriás területére ez a huszonhárom éves uralom kivételes boldogság korszaka volt.

Gaius (Claudius Caesar Augustus) – vagy népszerűbb nevén: Caligula – Tiberius halálakor huszonöt éves volt. Hatalmas állam kormányzása várt rá, s ő még kis hivatalt sem töltött be eddig. A gyönge testalkatú császárt már gyermekkorában nehézkóros rohamok lepték meg, s később is gyakran elájult. Könnyen fölindult, mintha folyton lázban lett volna. Későbbi hagyomány szerint császári éveiben alig aludt éjjel többet három óránál, s palotája hosszú folyosóin járkálva, türelmetlenül várta a hajnalt; ha pedig elaludt, borzasztó álmok kinozták. Rajta, úgy látszik, kitört a Claudius család állítólagos őrültsége, s végzetesen fokozta baját kicsapongó élete. De a római nép alig hallott valamit az ifjú fejedelem betegségéről; a komor öreg zsarnok után szívből üdvözölte a fiatal császárt, ki Marco pártfogásával elfoglalta trónját és fényes igéretekkel igyekezett hatalmát biztosítani. A senatus elismerte a hadsereg kedvenczét, pazarul szórta rá az uralkodói kitüntetéseket; s midőn Gaius visszautasította a «haza atyja» nevét, szerénysége általános lelkesedést keltett. Népszerűségét növelte, hogy megkegyelmezett a császári börtönök lakóinak s amnestiát adott a számüzötteknek. Nyiltan felháborodott a felségperek üzelmein s a feladókat száműzte a városból. Labienus, Cremutius Cordus és Cassius Severus politikai iratait, melyeket a senatus zár alá vetett, ismét olvashatta a közönség, mert szavai szerint a jó fejedelemnek hasznára van, ha történeti munkákat írnak és olvasnak. Censust tartott a senatorok és lovagok rendjében, s minden érdemes ember érezte bőkezüségét, ha szüksége volt reá. Visszaadta a népgyűlésnek a főtisztviselők választásának jogát. Csakhogy sem a jelöltek, sem a nép nem tudták megbecsülni e jogot, s közakarattal ismét a császár kijelölése szerint töltötték be a hivatalokat. Az ifjú fejedelem kegyeletét is magasztalta Róma, midőn száműzött anyjának és bátyjának hamvait a fővárosba hozatta és a császári mausoleumban jelölt ki nekik nyugvóhelyet. Nagyon tetszett a polgároknak az a szabadelvűség, melylyel a senatusnak megengedte, hogy ne szavazza meg az elhúnyt Tiberiusnak az apotheosis dicsőségét.

 

Gaius (Caligula) ókori mellszobra.

(Róma, Vatican.)

Az ifjú császárban kétségkívül voltak nemes jellemvonások. Midőn trónralépte után consullá választották, a néphez intézett beszédében megigérte, hogy teljes odaadással szenteli magát a közügyeknek, s két hónapon át igyekezett is igéretét beváltani. Mint fegyelmezetlen, járatlan és szeszélyes ember lázas buzgalommal feküdt a munkának, s egynéhány okos intézkedése ebből a korszakból való. De a munka valószinüleg megviselte erejét. Születésnapja évfordulóján, augusztus 31-én, ünnepet rendezett, melynek kiemelkedő pontja Augustus templomának fölszentelése volt. Az ünnepi menetet maga vezette diadalkocsiján, s olyan fényes áldozatokat, lakomákat és látványosságokat rendezett, a minőket Róma már egy nemzedék óta nem látott. A circusban maga Gaius és nőtestvérei ültek a díszhelyeken az augustalis papok körében.

E naptól kezdve a császár teljesen megváltozott. Consuli méltóságáról leköszönvén, a legvadabb kicsapongásokba merült. Rajongott a nyilvános játékokért, melyeknél leleményes ujításokat honosított meg. Többé nem szinlelt mérsékletet és óvatosságot, hanem a legszilajabb élvezeteket hajhászta. Csakhogy gyönge testalkata nem bírta ki sokáig ezt az életmódot; nagy beteg lett, s lelkére rossz hatással volt, hogy ezalatt meggyőződött róla, mily nagy birodalmi érdekek fűződnek személyéhez, s mennyire ragaszkodik hozzá a nép. Felgyógyulása után pótolhatatlannak hitte magát, kinek személye szent és isteni. Mindent elkövetett tehát, a mit biztonsága érdekében kivánatosnak tartott. Megölette ifjú rokonát, Tiberius Gemellust, a kit már előbb megfosztott nagyapai örökségétől. Minthogy pedig hamar elsajátította a kormányzás titkait, igyekezett jótevőjének, Macrónak terhes pártfogásától szabadulni. A praetorianus vezérrel együtt elpusztult felesége, Ennia is, ki csak azért lett a császár kedvese, hogy férje befolyását biztosítsa. Mindkettőt peres eljárás nélkül végezték ki. De nemcsak bűnösök vesztek így el; a polgárokban minden önérzet kihalt, hogy lázongás nélkül szemlélhették egy kiváló nemesnek, Marcus Junius Silanusnak szerencsétlenségét. E férfiú Gaiusnak apósa volt; leánya halála után kegyvesztett lőn, s először elvesztette Africa kormányzói állását, azután pörbe fogták, s midőn a vádló visszariadt gyűlöletes feladatától, öngyilkosságra kényszerítették. Talán vagyonára áhitozott a császár, a ki Tiberius fölhalmozott kincseit már elpazarolta, mert ezután a perek, vagyonkobzások és zsarolások korszaka kezdődött.

Gaius elmezavarát egy családi gyászeset is növelte. Három nőtestvére volt, s a gonosz nyelvek szerint mindegyikkel vérfertőző viszonyban élt; de majdnem bizonyos, hogy legalább Drusillához bűnös szerelem fűzte. Nagy betegségében őt jelölte ki méltóságainak örökösévé. Azonban felgyógyulása után Drusilla nemsokára meghalt, s ez Gaiusra megrendítő hatással volt. Temetése napján minden munkának szünetelni kellett, s a császár fölszólitotta a senatust, hogy a halottnak isteni tiszteletet szavazzon meg. Elnevezték Pantheának, az egyetemes világ istenének, mire Itáliában és a provinciákban oltárokat állítottak neki. Egy polgár megesküdött, hogy látta, mint szállt az égbe Drusilla lelke; s a császár megtiltotta, hogy az elhúnytat gyászolják, mert ő istennő lett. Ha pedig valaki örvendett apotheosisán, azért is meglakolt, mert Drusilla elköltözött az élők sorából. Ez a túlhajtott logika jellemzi a császár elméjének állapotát. Augustust és némileg Tiberiust is megtanította az élet iskolája, hogy oly szinezetet adjanak uralmuknak, mintha a nép semmit sem vesztett volna független szabadságából. De midőn Gaius csak szolgalelkeket látott maga körül, föltétlen hódolatot követelt. Megvetette elődeinek óvatosságát, hogy kétségbe nem vont kiváltságaikat nem használták ki teljesen; sem princepsnek, sem imperatornak nem tekintette magát, hanem igazi királynak, s hogy mi az igazi királyság, azt megtanulta ifjúkori barátjától, Herodes Agrippától, a «nagy» Herodes unokájától, a kivel együtt nevelkedett Tiberius palotájában.

A császári hatalomról olyan fogalmat alkotott magának, hogy bármit tesz, vagy bármi történik körülötte, annak nagyszabásúnak kell lenni. Miután két felesége meghalt s a harmadiktól elvált, negyedszer egy Caesonia nevű nővel kelt egybe, ki főleg nagy termetével hóditotta meg. Panaszkodott, hogy uralmát nem teszi változatossá olyan csapás, minő a varusi vereség volt, vagy olyan szerencsétlenség, minő Tiberius alatt Fidenaeben történt, midőn állítólag 50.000 ember lelte halálát a színházban. Egy ünnepen a nép nem figyelt eléggé a látványosságra, s ekkor haragjában ily szavakra fakadt: «Vajha csak egy nyaka volna a római népnek!» Nagy szenvedélylyel látott épitkezéseihez. Befejezte Augustus templomát, melylyel Tiberius nem törődött; helyreállította Pompeius szinházát és egy amphitheatrum építéséhez fogott. Ő tervezte és vette munkába az Aqua Claudia és Anio Novus nevű szép vízvezetéket; a csövek nem a föld alatt voltak elhelyezve, hanem téglából és kőből épített magas íveken, melyek néhol harmincz méterre is emelkedtek a talaj fölé, s a csöveket a ma Porta Maggiorénak nevezett kapun át vezették a városba. Igen hirhedt volt az a híd, melyet a baiaei öbölben a Puteoliból kinyúló móló és az átellenes Baulinál kiugró földnyelv között vezetett. Ez ötletének czélja csak az lehetett, hogy mint a tengert megfékező isteni lény nagy haderő kíséretében triumphator gyanánt kocsikázhassék át a kövekkel borított hajóhidon s lakomát ülhessen Baiaeban. Egyszer a híd az összesereglett nézők alatt beszakadt, s a hagyomány szerint a császár megtiltotta, hogy a fulladozókat kimentsék. A híd nyomai végkép eltüntek. Szintoly szeszélyes és vakmerő ötlete volt, hogy a megnagyobbított császári palotától, a Palatinus északnyugati végétől «hidat» huzatott a Capitolium délkeleti ormára, s így átjárhatott Juppiter Capitolinus templomába, a kivel egyrangú istenségnek hirdette magát. Adataink e művéről nagyon határozatlanok, s a «híd»-ról alig alkothatunk magunknak fogalmat; talán csarnokszerű folyosó volt, mely a két domb között elterülő templomok és basilikák tetején nyugodott.

E korszak izléstelen túlzásai különösen az asztalnál nyilvánultak. Az ujdonsült gazdag osztály nem értett hozzá, hogy a fényüzés bájaival díszitse otthonát; a nagyurak büszkeségükben azzal halmozták el vendégeiket, mi a legdrágább és legnehezebben volt megszerezhető. Csak ritkaságuk miatt tartották csemegének a pávát, a csalogányt és a phoenicopterus (valószinüleg flamingó) nyelvét. Gaius azonban mindenkit fölülmúlt pazarlásával, s egy lakomára néha oly nagy összeget költött, mely a mi pénzünkben két millió koronának felel meg. Az ebéd végén egykedvűen megjegyezte, hogy az embernek takarékoskodnia kell, hacsak nem Caesar. A miben kedve telt, abban elsőnek kellett lennie, így a kocsihajtásban és a dőzsölésben. Ha princeps gyanánt beszédet tartott a senatusban, megkivánta, hogy tapsviharral jutalmazzák. Hírvágya irigységgel párosult. Ledöntette a köztársaság hőseinek szobrait, s a régi családokat megfosztotta büszke emlékeiktől, a Cincinnatusokat a hajfürt-ereklyétől, a Torquatusokat a lánczoktól; Pompeius utolsó ivadékának megtiltotta a Magnus név viselését. Vergilius és Livius műveit nem tűrte a könyvtárakban, mert szavai szerint az előbbiben sem költői lélek, sem tudomány nem lakozott, a másik pedig gondatlan oktondi volt.

Szeszélye külpolitikájában is nyilatkozott. Kr. u. 38-ban ok nélkül megengedte, hogy Kommagene ismét különálló fejedelemség legyen; ifjúkori barátja, Herodes Agrippa lassankint visszakapta tőle nagyatyja syriai birtokainak egy részét. Ellenben Mauretania fejedelmét, Ptolemaiost, 40-ben Rómába idézte és vagyonáért kivégeztette. Egy hadi tényében azonban merészség nyilatkozott, s erélyesen vitte keresztül. Forrásaink zavaros adatai szerint 39-ben nagy hadsereggel vonult Galliába, sőt átkelt a Rajnán is, bár eredmény nélkül; innen azután Gallia északi partjához sietett, a hol leverte a morinusok lázadását. Főczélja valószinüleg az volt, hogy meglepje Gnaeus Lentulus Gaetulicust, Gallia Belgica kormányzóját, ki már Tiberiussal is daczolt s nem akarta átadni legióit. Úgy látszik, a merész proconsul előkelő rómaiakkal szövetkezve, összeesküvést szőtt a császár ellen. De a terv kitudódott, az összeesküvés galliai tagjai megölettek, sőt Gaius a húgait is számkivetésre itélte, mert a titokba be voltak avatva. Még homályosabbak azok az adatok, melyek britanniai vállalatára vonatkoznak. Ezek szerint 40-ben Gessoriacumban (Boulogne) a tengerpart mentén összegyüjtötte haderejét, hogy átkel a szigetre, honnan még a nagy Caesar is oly kevés dicsőséggel vonult vissza. Hajóhadán szemlét tartva, a harsona szó után egyszerre kiadta a parancsot, hogy a katonák rakják össze fegyvereiket és szedjenek csigahéjakat a parton. Midőn így sok «tengeri zsákmányt» gyüjtöttek össze, azzal a parancscsal küldte Rómába, hogy a senatorok a capitoliumi kincstárban helyezzék el. E hagyomány szembeötlőleg gúnyos szinben adja elő a valót. A császár valószinüleg ékszereket kapott adó fejében a britanniai fejedelmektől, a kik siettek neki meghódolni.

Gaius természetesen azt hirdette, hogy örök időkre meghódította az óczeánt, s ezért szokatlanul fényes diadalmenetre tétetett Rómában előkészületeket. Valóságos foglyok hiányában néhány germán szolgát és szökevényt gyüjtött össze, vagy fölbérelt magas termetű gallusokat, a kik hosszúra növesztett hajukat vörösre festették és megtanultak egynéhány germán szót. De a senatus – nem tudni, mi okból – nem hozta meg kellő időre a diadalmenetet megszavazó határozatot, s midőn urának közeledtére sebtében dologhoz látott, az nagy haragra lobbant s véres bosszúval fenyegette a senatorokat. Megtiltotta nekik, hogy fogadására elébe jöjjenek, s visszautasítva a fölajánlott triumphust, csak ovatióval vonult be a városba; de ez is rendkívül fényes volt, s a császár pénzt szórt a nép közé. Viselkedése a nemesekkel szemben mindig fenyegetőbb és keményebb lett; hogy megvetését kifejezze, a hagyomány szerint lovát is senatorrá akarta tenni. Egy nyilvános lakomán a consulok társaságában heverve, egyszerre hangos nevetésre fakadt, s midőn jó kedvének okáról tudakozódtak, hidegen azt felelte, hogy az a gondolat villant meg eszében, mily könnyen vétethetné fejüket. Hasonló tréfát űzött feleségével, Caesoniával is, s mialatt nyakát simogatta, állítólag így szólt: «Bármily szép is, mily könnyen levágathatnám!» Istennek képzelve magát, mindenütt elrendelte tiszteletét. Az alexandriai zsidók követsége, melynek a nagy tudományú Philon is tagja volt, hiába kérte a császárt parancsának visszavonására. Gaius még Jeruzsálemben is föl akarta állíttatni szobrát, s midőn a zsidók ezt nem engedték Salamon templomába bevinni, háborúval fenyegette őket.

E borzalmas principatusnak csakhamar végórája ütött; nem a senatus vagy a nép, hanem egy megsértett praetorianus tribunus, Cassius Chaerea vetett neki véget. A császár megvetőleg bánt vele, mert egynéhány zsaroló adóbehajtásnál elnéző volt. Ha rákerült a sor, hogy a napi jelszót a császártól megkérdezze, ez olyat választott, mely az idős praetorianust nevetségessé tette. Chaerea, a ki különben is útálta az udvari szolgálatot, a gúnyolódástól vérig sértve, egynéhány praetorianussal és előkelő nemessel összeesküvést szőtt a császár megölésére. Az Augustus tiszteletére évenkint rendezett palatinusi játékok alkalmával Gaius ép indulóban volt palotájából egy dithyrambus előadásra, melyhez görög ifjakat hozatott Ázsiából. Rendes kiséretéből csak kevesen voltak közelében, midőn Chaereával találkozott, ki a napi jelszóért jelentkezvén, kihúzott karddal állott előtte. Az alkalmas pillanatot megragadva, a császárra rohant és bajtársai segítségével megölte (Kr. u. 41 január 24). A merénylők elmenekültek, csak egynéhány jó barát és testőr vette föl a halottat, kit minden pompa nélkül tettek sírba a lamiai kertekben.

 

XXVIII. FEJEZET.

Claudius és Nero uralma.

Az egyetlen még létező nemzeti gyűlés, a senatus, a zsarnok halála után nyomban a respublica helyreállítására gondolt. Néhány senator azt kívánta, hogy a maguk köréből válaszszanak princepset, s gyermeteg lelkülettel azt hitték, hogy visszaszerezhetik szabadságukat. Talán az ő intézkedésük alapján vesztette el életét Gaius gyermeke és ennek anyja, Caesonia; ők vonták meg a császártól az ünnepi temetést s megjutalmazták a gyilkosokat. De az egyetértés hamar megbomlott; a császártól kinevezett consulok jelentéktelen emberek voltak, mivel több nemes követelte a vezérlő szerepet, nem tudtak megállapodásra jutni. Ezalatt a praetorianusok átkutatták a császári palotát, s egy függöny mögül előhúzták a halálra rémült Claudiust, a császár nagybátyját, az idősb Germanicus utolsó ivadékát. Bevitték a praetorianus kaszárnyába, hol a katonák ajándékokat követeltek tőle. A reszkető ember félelmében pazarul bánt igéreteivel, mire a praetorianusok vállukra emelték, behatoltak vele a curiába és ráparancsoltak a senatorokra, hogy a Caesarok egyetlen élő ivadékát ismerjék el uruknak. A katonai szózattal szemben minden ellenállás megszünt; rögtön elhalmozták czímekkel és méltóságokkal azt az embert, a kit eddig képtelennek tartottak bármely polgári vagy katonai hivatal betöltésére. Csakhamar kitünt, hogy Gaius teljesen kiürítette Róma gabonatárát, s ha a senatus nem hódolt volna meg a császárnak, dictatort kellett volna választani. Már pedig ebben a korban a császári hatalom megszokottabb volt, mint a dictatori önkény.

 

Claudius ókori mellszobra.

(Róma, Vatican)

Claudius megelégedett Chaereának és társának, Sabinusnak halálával; a nemeseket üldözni nem merte, inkább le akarta őket kötelezni. Annyira féltette személye biztonságát, hogy ünnepi lakomák és fogadások alkalmával testőrök vették körül, mint a keleti despotákat, s a hozzá közeledőket megvizsgálták, nem rejtegetnek-e fegyvert. Ezen óvóintézkedések után Claudius általános amnestiát hirdetett; visszahívta a politikai száműzötteket, Gaius húgait, Juliát és Agrippinát is, kik Rómában folytatták kicsapongó életüket és fondorlataikat. A provinciák ép úgy érezték gyöngédségét, mint maga Róma; a szobrokat, melyeket Gaius Görögországból és Ázsiából elvitetett, visszaküldte. A tisztelet, melylyel Augustus, Livia és atyja, Germanicus emlékének hódolt, zálogul szolgált, hogy példájukat fogja követni. Midőn egyszer meggyilkolásának vakhire terjedt el a városban, a népet izgatottság fogta el; árulóknak és gyilkosoknak szidta a senatorokat és a katonákat, s csak akkor nyugodott meg, midőn a császár megmutatta magát.

A római történetírók Claudius testi és szellemi tulajdonságairól a legkedvezőtlenebb módon nyilatkoznak. Alakját illetőleg alig van okunk adataikat kétségbe vonni. Gyönge egészsége, ingatag járása, alaktalan tagjai külsejének nem kölcsönözhettek méltóságot, bár mellszobrai csinos és értelmes arczot mutatnak, melyet bánatos és félénk kifejezés jellemez. Szerette a fényűzést és az asszonyokat; de családjához és kora nagyuraihoz képest szokatlan mérsékletet tanusított. Az írók, kik nagy férfiaikban legtöbbször önmérsékletet tapasztaltak, elszörnyűködtek hirhedt mulatozásain, bár az ő kicsapongása nem volt oly rossz hatással a kormányzásra, mint Gaiusé. Claudiust nem vitte rá a fényűzés vágya, hogy proscriptiókkal és vagyonelkobzásokkal töltse meg üres kincstárát. Jóakarata pedig határozottan javára vált a birodalomnak. Szorgalmasan látott az államügyek után s nevezetes eredményeket ért el. A régieket, úgy látszik, félrevezették az egykorú történetírók ferdítései; nem hitték el, hogy érdeklődött a közügyek iránt, s hogy hasznos intézkedéseket tett. Pedig csak az ő hozzájárulásával történhetett, hogy a provinciák lakosai könnyebben jutottak polgári jogokhoz, mint az előző császárok alatt. 48-ban Gallia népei, első sorban az aeduusok kapták meg a ius honorum-ot, s közülük többen a senatusba is bejutottak. Fényűzési törvényeivel és a hagyományos kormányzási elvek alkalmazásával Augustus nyomát követte. Hű munkatársával, Lucius Vitelliussal együtt új censust tartott. Kiszáríttatta a Fucinus tavat, miáltal nagy területet varázsolt termékenynyé, vízvezetéket épített s kibővítette az ostiai kikötőt.

Még többet mondhatni külpolitikai sikereiről. A provinciákat erélyes procuratorok igazgatták, kiket viszont a központi kormány tartott féken. Servius Sulpicius Galba, egy rendkívül vitéz katona, átvezette seregét a Rajnán s keményen megbüntette a chattusokat. Domitius Corbulo, szintén igazi római hadvezér, győzelmet aratott a chaucusokon; majd hidak és utak építésével újabb támadásra készült, de Claudius megtiltotta neki, hogy a birodalom határait kiterjeszsze. Suetonius Paullinus megfékezte Mauretania déli vidékén a maurisiusokat, s ő az első római, ki áthatolt az Atlas hegylánczolatán. Claudius hajtotta végre Augustus tervét s meghódította Britanniát. Róma ez újabb hódításáról a következő fejezet bővebben fog szólni, de röviden itt is jelezzük, hogy 43-ban Aulus Plautius négy légió élén átkelt a csatornán, s valószínüleg a kenti grófság partjain szállította partra seregét. Minden ellenállást letiporva átkelt a Themsén s itt bevárta a császárt, ki a diadalt úgy akarta föltüntetni, mintha személyes érdemei szerezték volna meg. A trinobantok, a mai Essex és Hertfordshire lakosai, 51-ben rövid idő alatt meghódoltak és a római kormányzó fővárosukban, Camulodunumban (Colchester) telepedett le. Csakhamar sok római polgár és egyéb birodalmi alattvaló költözött ide, valamint a Themse partjához Londiniumba (London), miáltal a sziget élénk összeköttetésbe jutott a continenssel.

Claudius csak rövid ideig volt Britanniában, s minthogy a döntő csata és a szervező intézkedések 16 nap alatt megtörténtek, bizonyos erélynek és határozottságnak kellett lenni jellemében. Nyolcz év alatt (43-51) a római vezérek minden irányban győzelmesen hatoltak előre. A sziget délnyugati részét Titus Flavius Vespasianus hódította meg. Ostorius Scapula a walesi hegyvidékig hatolt, hol a silurok laktak; de nyugatra tőlük csak kétségbeesett küzdelem után adták meg magukat a britonok. Vezérük, Caractacus, megmenekült ugyan, de a brigantok királynője, Cartismandua, kiszolgáltatta a rómaiaknak. Családjával együtt Rómába hurczolták, s Claudius diadalmenetében is ott lépdelt a foglyok között. Azonban Claudius a régi szokástól eltérőleg ünnepelte meg győzelmét. Testőreitől környezve, feleségével együtt foglalt helyet a praetorianus kaszárnya kapujánál, hol nagyszámú polgárság gyűlt össze. Caractacus ekkor beszédet intézett a császárhoz, s nem szenvedett erőszakos halált, mint előtte Perseus, Jugurtha vagy Vercingetorix.

Claudius a keleti határoknál is intézkedett. A könyörgő fejedelmek, kik Tiberius és Gaius udvarában vesztegeltek, visszatérhettek hazájukba, hol a császárság vazallusai gyanánt igazgatták a rájuk bízott területeket. Kommagene trónjára egy Antiochost ültetett; a nagy Mithridates egyik hasonnevű utódja kapta a bosporusi királyságot, melynek volt ura, Polemon, Kilikia egy részét nyerte kárpótlásul. Herodes Agrippát megerősítette a Gaiustól átengedett terület birtokában; s minthogy a zsidók nagyon kedvelték, ő pedig biztosította a császárt hűségéről, átengedte neki egész Palaestinát (Kr. u. 41). A zsidók, a kik Gaius istentelen rendelete miatt föl akartak lázadni a római uralom ellen, Herodes bevonulását nemzeti diadal gyanánt ünnepelték. Midőn azonban meg akarta erősíteni Jeruzsálem falait, császári parancsra abba kellett hagyni a munkát. Herodes érezte, hogy római támogatás nélkül nem tarthatja fönn magát, mert népe két pártra oszlott, melyeket sem erőszakkal, sem ügyességgel nem lehetett egyesíteni. A nemzeti párt fanatikusan ragaszkodott a régi hagyományokhoz, s a királytól is megkövetelte a szent törvények tiszteletét; viszont a hellenizálók fölmentették a régi szokásoktól és isteni jelzőkkel tisztelték meg. Jeruzsálemben Herodes Agrippa jámbor zsidó gyanánt viselkedett, Caesareában pogány görög módjára élt. Itt történt az, hogy midőn királyi díszében beszédet intézett a néphez, a lakosság így üdvözölte: «Isten szava ez és nem emberé!» De csakhamar betegségbe esett s meg is halt. A császár ekkor a régi római politikához híven Herodes fiát kezesül Rómába hozatta, Palaestina pedig ismét a syriai provinciának lett kiegészítő része (Kr. u. 44).

 

Claudius aranypénze.

(A középmezőn diadalkapu van ábrázolva «de Germanis» felirattal, melyet atyjának, Drususnak, vagy bátyjának, Germanicusnak emeltek. Eredetije Berlinben.)

Magában Rómában ez időtájt már nagy zsidó község alakult. Ugyanis már több nemzedék óta vándoroltak ki a zsidók hazájukból, letelepedve az Euphrates mellett elterülő nagy városokban; tekintélyes részét alkották Alexandria és Antiochia lakosságának; bejárták Görögország és a szigetek nagyobb kereskedő helyeit, s Rómába is átjöttek, hogy vállalataikkal növeljék vagyonukat vagy kereskedéssel javítsanak helyzetükön. Külön kis városrészben laktak a házalók és a bizonytalan foglalkozást űzők; sok zsidó és zsidónő rendkívüli műveltsége révén a legelőkelőbb családok barátságába jutott, s így megismertették velök vallásuk hitelveit és szertartásait. Julius Caesar kegyelte őket; Augustus pártjukat fogta, de Tiberius idejében zavargásaik és viszálykodásaik egymás közt és a szomszédokkal arra késztették a kormányt, hogy közülök 4000-et Sardiniába deportáljon. Claudius alatt keserű ellenségeskedés tört ki a régi római és a bevándorlott alexandriai zsidók között, a kik régi nevük alatt talán már keresztény hitelveket vallottak, s oly ádáz gyűlölettel voltak egymás iránt, hogy a kormány szigorú ellenőrzése alá kerültek. Midőn pedig a szegény lakosság élelmezése miatt megszaporodtak a császár gondjai, a zsidókat Rómából kiutasította; e rendeletet azonban nem hajtották szigorúan végre.

A történetírók főleg azért tüntetik föl Claudiust gyönge jellemü és ostoba embernek, mert feleségei uralkodtak fölötte. Az első kettőtől, Plautiától és Aeliától, már régebben elvált; a harmadik a hirhedt Valeria Messalina volt, kinek erkölcstelenségeit az írók a legrikítóbb szinekkel rajzolják; furfangjait pedig, melyekkel férjét megcsalta, a szatiraírók örökítették meg. Befolyásának biztosítása végett szövetkezett a császár kedvelt görög szabadosaival, Kallistossal, Narkissossal és Pallassal, a kik Claudius oldala mellett nagy hatalomra tettek szert, hivatalokat osztogattak, melyekért nagy pénzt csikartak ki. Messalina végre éles ellentétbe jutott velük s fondorlataik áldozatává lett. Bukásának botrányos oka az volt, hogy hitvány szerelmi viszonyai után egy előkelő ifjúra, Gaius Siliusra vetette hálóját, kit igéretével, hogy megosztja vele a trónt, rábirt, hogy fényes szertartások között nyiltan egybekeljen vele. Claudius nem volt Rómában s csak későn értesült gyalázatáról; midőn pedig szabadosai tudtára adták a botrányt, alig bírhatták rá, hogy megbűntesse nejét. Silius és Messalina halálra ítéltettek, de a gyenge eszű császár egynéhány nap múlva már elfeledte felesége halálát, s csodálkozott, hogy nem jelenik meg az asztalnál (Kr. u. 48).

 

Claudius császár ókori szobra.

(Róma, Vatican.)

De valamint Róma történetének régibb korszakait illetőleg forrásaink hiányosak és megbízhatatlanok, s ezért az adatoknak inkább általános jellemvonásaiból kell megalkotnunk a korról és a népről a képet, semmint a részletekből: ép ily óvatosság ajánlatos a Caesarok történetének hagyományával szemben. Már Tiberiusnál említettük, hogy az írókat a félelem vagy a gyűlölet elfogultakká tette, s lehetetlen megállapítani, vajjon a császári korszak legnagyobb történetirója, Tacitus pontosan és helyesen szemelte-e ki anyagát a rendelkezésre álló kútforrásokból. Claudius történetére vonatkozólag pedig határozott okunk van hinni, hogy tudatosan elferdítették az adatokat. Uralkodását több röpirat ismertette, de egyiket sem olvasták oly mohón, mint a császár negyedik feleségének, Agrippinának emlékiratait. Már pedig ez csak azért adta ki művét, hogy Messalina emlékét meggyalázza, Claudius érdemeit letagadja s magasztalja önmagát, a miért Nero fiát juttatta a trónra. A mit Neróról és önmagáról írt, azt más tanúk és bizonyítékok megdöntötték; de a mivel szerencsétlen férjét rágalmazta, azt a következő nemzedék történetírói – a kik alig egyebek, mint szenvedélyes röpiratírók vagy közönséges anekdotagyűjtők – készségesen elfogadták.

Messalina halála után a császárné rangjáért nagy versengés támadt a palotában. Claudius az állami és házi teendők jó részét görög szabadosaira bízta, a kikben fajuk ügyessége és hajlékonysága nagy mértékben megvolt. Ily idegen ministerek bevonása az állami ügyekbe új szokás volt Rómában, s joggal vették zokon a nemesek és a lovagok. A szabadosok mindegyikének volt egy pártfogoltja, kit a császár nejévé akart tenni. Végre a versengésben Agrippina győzött, nem annyira Pallas támogatásával, mint inkább azzal, hogy a császár unokahúgaként legtöbb alkalma volt szerelmének elnyerésére. Róma törvényei ugyan tiltották, hogy a nagybátya nőül vehesse unokahugát, de a senatorok szívesen beleegyeztek, hogy Claudius testvérének, Germanicusnak leányát emelhesse maga mellé a trónra (Kr. u. 49). Agrippina mint császárné arra törekedett, hogy első férjétől, Domitiustól való fiának, Lucius Domitius Nerónak szerezze meg az örökösödés jogát. Szüntelen fondorkodott, hogy Messalina emlékét férje előtt gyalázva, fiukat, Tiberius Claudius Britannicust hátra szorítsa; egyúttal Claudius leányát, Octaviát, eljegyezte Neróval, miáltal ez a császár fiával egyenrangú lett. Agrippina Germanicus leányaként különös gondjába vette a hadsereget. Ő alapította meg a mai Köln helyén a Colonia Agrippina nevű gyarmatot, itt született ő a táborban; gyermekkorában sokat volt atyja mellett, s a rajnai veteranusok szeretettel emlékeztek meg róla. Claudius oldalán most ismét részt vett a katonai ünnepeken, így abban a triumphusban is, a mikor Caractacus hódolatát fejezte ki. A császári pénzeken Claudiuséval együtt verték ki képét, s 50-től kezdve az Augusta jelzőt is viselte.

 

Római vízvezeték romjai a Campagna síkján.

Claudius sok nemest üldözött és gyakran követett el kegyetlenségeket szabadosainak és a nagyravágyó Agrippinának befolyása alatt. Szervezete idő előtt roskadt össze veleszületett gyöngesége és kicsapongásai következtében. Midőn pedig Nero tizenhat éves korában (Kr. u. 53) veje lett, a tehetetlen öreg nem sokáig élt tovább. A campaniai tengerparton keresett gyógyulást, de Agrippina elhatározta, hogy sietteti halálát. A mérgezések a korabeli római társadalomban napirenden voltak; már Gaius tanulmányozta módjukat, s kétségtelenül sokan követték példáját. Különösen egy Locusta nevű asszony volt hirhedt ügyességéről, kit gyakran vádoltak azzal, hogy a nőket férjeik megölésében támogatta; Tacitus keserű ironiával a monarchia eszközének nevezi. Segítségével Agrippina mérgezett gombát étetett meg Claudiussal, de ő kihányta. A gyorsan odaszólított orvos ekkor mérgezett tollal kente meg a császár torkát, s az annyira óhajtott halál bekövetkezett (Kr. u. 54).

Claudius uralma általában a birodalom virágzó korszakát jelöli. A drágaság miatt több vidék szenvedett ugyan szükséget, s Rómában, különösen a zsidók között, zavargások is fordultak elő, de a legiók győzelmesen harczoltak Germaniában és Britanniában, a provinciák kormányzói erős ellenőrzés alatt állottak, a császár nagy tisztelettel volt a senatus iránt, s csak kevés nemes vesztette életét. A nép megkapta gabonáját, gyakran volt része látványosságokban, s mivel a játékok mindig véresebbek voltak, ép ezért népszerűbbek lettek. Claudiust azonban nem szerették a városban. Tartózkodó természetével nem kelthetett jó hatást; rossz hirek keringtek ostobaságairól és kicsapongásairól; feleségeinek és szabadosainak hatalma miatt sokan gyűlölték is. Főleg Agrippina tette népszerűtlenné Claudiust és Britannicust, hogy a nép annál inkább óhajtsa Nero uralmát. Támogatta törekvésében Lucius Annaeus Seneca, a philosophus is, kire Nero nevelését bízta. Hatalmas pártfogója volt Afranius Burrus, a praetorianus vezér, ki a katonákat Nero híveivé tette. Mert bár Claudius Agrippina fiát adoptálta, s így ő volt a Julius-Claudius család legidősb férfi-tagjaként a törvényes örökös, azért Nerónak tartania kellett attól, hogy a nép Britannicust, mint a család egyenes ivadékát, fogja urául kívánni. De a praetorianusok örömmel fogadták a trónkövetelőt, a kit vezérük nekik bemutatott; s ha forrongott is a nép, csakhamar elnémult minden elégületlenség. Nero öt évvel volt idősb Britannicusnál; nagyszerű uralkodót sejtettek benne, kit szép külseje és előkelő modora is ajánlottak. Bölcs nevelője minden lehetőt megtett, hogy az ifjú császár okos és népszerű politikával igazgassa a birodalom ügyeit.

Uralmának kezdete nem hazudtolta meg a nép reményeit. Nero principatusának első öt éve, a híres «quinquennium Neronis» sokáig magasztalás tárgya volt. Seneca vezetése alatt – mert a férfias Burrus támogatásával főleg Seneca volt e korszak irányadó szelleme – a császár kiváló jogokban részesítette a senatust, s igyekezett magát mérsékelni. De csakhamar támadtak ellenfelei, először is családjában. Különösen anyja fondorlatai okoztak bajt. Ez a lelkiismeretlen asszony szövetkezett Pallassal, férje szabadosával; hogy tehát a fejedelem tanácsosai Agrippina kártékony hatalmát és befolyását megtörjék, Pallas megbuktatásán dolgoztak. Sikerült is őt az udvartól elűzni, bár Seneca, bizonyára régi lekötelezettjeként, védőjéül ajánlkozott az árulás vádja ellen. Agrippina ekkor fenyegetőzni kezdett. Hivatkozott arra, hogy Claudius igazi és természetes örököse mégis csak Britannicus, s értésére adta ellenfeleinek, hogy végső szükségből őt mutatja be a katonáknak törvényes uralkodójuk gyanánt. Fia trónralépése óta kitünt, hogy uralkodótársa kívánt lenni. Egy gyaloghintón vitette magát vele, a pénzeken kettőjük képe volt kiverve; követeket fogadott és rendeleteket küldött a provinciákba; elvakultságában azt hitte, hogy szavának úgy fognak engedelmeskedni a legiók, mint egykor Germanicusnak. Fönhéjázó viselkedése miatt először Britannicus ellen ébredt föl Nero féltékenysége. Egy Pollio nevű praetorianus tribunus mérget szerzett Locustától, és többszörös kísérlet után végre sikerült egy lakomán Britannicus elé mérgezett italt tenni. Minthogy az ifjút nehézkóros ájulások szokták volt meglepni, könnyen lehetett tagadni a bűnt; s bár mindenki sejtette a halál okát, belenyugodtak, mert állami szükségből magyarázták.

 

Agrippina császárné ókori szobra.

(Nápolyi múzeum.)

Anya és fiú ekkor nagy ellentétbe jutottak egymással. Agrippina pártfogásába vette Octaviát, a kit Nero teljesen elhanyagolt; sűrűn tanácskozott barátaival, s pénzzel igyekezett lekötelezni a katonatiszteket és a régi nemeseket. Fondorlatait besúgták Nerónak, a ki megvonta tőle testőr-csapatait; s bizalmatlanságának úgy adta jelét, hogy akkor is katonákkal vette magát körül, mikor anyját meglátogatta. Ez a fitogtatott óvatosság adott szárnyakat a hírnek, hogy az anya fia élte ellen tör; viszont a korszak titkos történetének krónikásai azt állítják, hogy Nero már ekkor igyekezett szabadulni anyjától, s csak azért fékezte magát, mert Burrus biztosította, hogy Agrippinát a törvényszék is elitélné, ha rá lehetne bizonyítani valami bűnös szándékot. A vizsgálat megindult, de az anyacsászárné tisztázta magát; s régi befolyásának kell betudni, hogy vádlói keményen meglakoltak. A vizsgálat vezetőit, Senecát és Burrust nem érte bántódás; erélyüknek és ügyességüknek köszönhették a rómaiak, hogy a fiatal császár mérsékelte magát. Már ekkor mutatkoztak benne hajlamok a kicsapongásra és költekezésre; az előbbi csakhamar kiölte belőle a jó érzést, a másik pénzzavarokba juttatta, melyek bűntettekre csábították. S ha a népet lekötelezte is eleinte adók elengedésével, hamar kárpótolta magát gazdagok és nemesek számüzésével, a kiknek nagy vagyonát elkobozta. De az első öt év alatt Róma nyugalmat élvezett, a lakosság elégedett volt, s a senatus kijelentette, hogy Augustus óta nem volt oly jó ura, mint Nero. Kétségkívül nagy érdemük volt azoknak, a kik nevében kormányoztak és hatalmukkal oly kevéssé éltek vissza; de magát Nerót nem illetheti dicséret, mert csak eszköz volt tanácsosai kezében, a kik eszeveszett mulatozásait felfogásuk szerint is csak kárhoztatható kímélettel tarthatták határok között.

Hogy mily mértékben terheli Nerót Britannicus meggyilkolása, nem lehet eldönteni, de a legiszonyúbb bűn, az anyagyilkosság, örök időkre gyalázatossá tette nevét. Agrippina halálát a császár inkább női féltékenység behatása alatt, mint személyes biztonsága érdekében rendelte el. Rómának legszebb, de egyszersmind legravaszabb és legkicsapongóbb asszonya ebben az időben Poppaea Sabina, a könnyelmű Marcus Salvius Otho felesége volt. Hogy zavartalan viszonyt köthessen a császárral, elfogadtatta férjével Lusitania kormányzását, csábító mesterfogásait pedig arra irányította, hogy Nero elváljék Octaviától és őt tegye császárnévá. De előbb az anyacsászárnét kellett félretolni az útból; ennek befolyása és hatalma keresztezte nagyravágyó tervét, s azzal az anyával kellett szembe szállnia, a ki – ha igaz a hagyomány – részeges fiát a legborzasztóbb vérfertőzésre akarta csábítani. Poppaea fondorlatai felujították ellene a vádat, hogy Nero életére tör, s a császár hajlandó volt elhinni anyja gonoszságát. Borzalmas olvasni részletesen Agrippina megölésének történetét, melyet Tacitus művének egyik legmegkapóbb episódjában örökített meg; itt csak jelezzük, hogy Agrippina kétség kívül Nero parancsára szenvedett hajótörést, midőn a baiaei öböl nyugodt vizein hajózott. Mivel mégis patra menekült, Nero megkérdezte tanácsosait; tudta, hogy föl fogják hatalmazni a bűnre, melytől úgy sem tarthatták többé vissza. Seneca és Burrus érezték a válságos pillanatot; a palotafondorlatoknak véget kellett vetni, s bár nem ajánlották egyenesen Agrippina megölését, részük volt a tervben, mely halálát előidézte. Könnyű volt állítani, hogy Agrippina szolgája, a ki izenetet hozott Nerónak, gyilkos tőrt ejtett ki kezéből. Az anyát bűnösnek itélték, s haladék nélkül végrehajtották rajta a büntetést (Kr. u. 59). Midőn gyilkosai előtt elterűlt, fölkiáltott: «Szúrjatok méhembe, mely szörnyeteget szült a világra!» A hagyomány szerint Nero is megnézte tetemét s hangosan kifejezte bámulatát szépsége fölött. Agrippina halála után a császár teljesen Poppaea befolyása alá került, s ez időtől fogva nevelői nem tarthatták vissza féktelenkedéseitől. Mulatozásai durvább és felháborító jelleget öltöttek; kész szolgái, a szellemes Petronius Arbiter és a hitvány Sophonius Tigellinus segítségével a legnyiltabban követte el szemérmetlen bűneit. Salvius Othónak nem volt kifogása az ellen, hogy Poppaeával nyílt viszonyban élt; de a császári szerető csak három év múlva (Kr. u. 62) eszközölte ki, hogy Nero eltaszítsa Octaviát, s őt is elválaszszák férjétől. Octavia egy szigetre ment számkivetésbe, hol egy év mulva életétől is megfosztották. Utána Poppaea lett Nero felesége s két éven át korlátlanul élvezte a hatalom fényét. A rómaiak sokat beszéltek pazarlásairól, különösen tejfürdőiről, melyek miatt állandóan 500 nőstény szamár állott istállóiban. De Nero őt is megúnta; tőle született leánya csecsemő korában meghalt, s midőn az újolag viselős állapotba jutott Poppaeát egy haragos pillanatában megrúgta, ismét özvegy emberré lőn.

 

Nero császár ókori szoborfeje.

(Róma, Vatican.)

Egyik tanácsosa, Burrus, a ki kora viszonyaihoz képest derék és becsületes ember volt, nem sokáig volt szemtanúja a császár féktelenkedéseinek, mert 62-ben hirtelen elhúnyt. Suttogták ugyan, hogy Nero tette el láb alól, de bizonyítható adataink nincsenek. Burrus után Tigellinust tette meg Nero a praetorianusok fejévé, s csakhamar megindultak a felségpörök mindazok ellen, a kik vagyonuknál vagy hivataluknál fogva a császár kapzsiságát vagy aggodalmát keltették föl. A rómaiak szívesen megbocsátották neki, hogy Claudius meggazdagodott szabadosát, Pallast száműzte és kincseit lefoglalta. De még Seneca sem kerülhette ki az árulás vádját, s Nero nemcsak azért üldözte, mert meg akart tőle szabadulni, hanem vagyonára is áhitozott. A stoikus elveket valló philosophus ugyanis nagy gazdagságot halmozott uzsorával össze, s bár tisztázta magát a vád alól, ezentúl kerülte urának veszedelmes környezetét. Tanításainak különben is rossz hatása volt Neróra. A görög stoicismus kosmopolitikus eszméi alapján a császár megvetette a római nemesség nemzeti hagyományait; ő a népnek, a világ minden tájékáról összesereglett tömegnek akart bálványa lenni, mely czélra az ősök szokásainál alkalmasabb eszközként kinálkoztak a görög intézmények. Már 60-ban megalapította a Neronia nevű művészi versenyeket, melyekben maga is részt vett mint költő és énekes. Circusi versenyekben is föllépett, saját kertjeit rendezte be e czélra, később már a campaniai szinházakban is föllépett, végre a circus maximusban is. A nemesek elszörnyedtek elaljasodásán, mert így itélték meg kedvteléseit, de a tömeg újongott a szokatlan látványon, s Nero csak a tömegnek akart tetszeni.

A nemesek hagyományait s az emberi érzést egyaránt fölháborító kegyetlenségek között Rómát iszonyú csapás érte. A 64. év július havában a circus maximus környékén tűz ütött ki, mely a szélben ellenállhatatlanul tovább terjedt és a város keleti részét a Palatinus lábáig elpusztította. A tűzvész hat napig tartott, s alig szünt meg, midőn a Pincius tájékán, a város északi részén, ismét lángba borultak a tetők, s most a Capitoliumig emésztette föl a tűz a házakat. A város tizennégy kerülete közül hat teljesen elpusztult, négy pedig kisebb-nagyobb kárt szenvedett. Sok templom, középület, velök együtt az ókor sok becses műemléke odaveszett; főleg a város alacsonyabb részei pusztultak el; a Capitolium és a Palatinus dombján, valamint egyéb kiemelkedő helyeken a legbecsesebb épületek sértetlenül maradtak. A népet iszonyú félelem fogta el; azt hitte, hogy a veszedelmet gyujtogatás okozta; híre járt, hogy a bűnösöket elfogták, s vallomásuk szerint felsőbb rendeletre gyujtották föl a városrészeket. Azt is suttogták, hogy Nero a császári palota tornyocskájáról gyönyörködött a rémesen fönséges látványban, s a tűzvész alatt «Trója pusztulása» czímű költeményét szavalta. Végre magát a császárt is vádolták, hogy maga idézte elő a tűzvészt, pedig kitörésekor Antiumban tartózkodott.

A lesujtott lakosságot mélyen fölháborították e hirek, s a nép kegyére támaszkodó császári trón ingadozott. Nero sietve fölkereste a füstölgő utczákat s pénzt osztott szét a nép között. Még fontosabb volt megnyugtatásukra a mulattatás. Ravasz tanácsadók sugallhatták a gondolatot, hogy kegyetlenül sujtson olyan embereket, kiket gyűlöletes szinben lehet föltüntetni, s így rájuk háríthatni a nép haragját, mely a császárt fenyegette. A zsidókat több okból gyűlölte a lakosság; vádolták őket, hogy lázongó és zavargó elem. A zsidók csakugyan több pártra szakadtak s gyakran kérték a rendőrség támogatását egymás ellen. Folyton szaporodtak köztük a keresztények, a kiknek hittérítő buzgalma aggodalmat keltett. Mert nemcsak szabadosok fogadták el tanaikat, hanem előkelő rómaiak is, főleg a nők. Politikai és társadalmi mozgalmakat kerülő életmódjuk gyanút ébresztett; szövetségüket az állami törvényekre és szokásokra veszedelmesnek tartották. Irataik és tanításaik a világ végét hirdették, mikor az ő Uruk mond majd itéletet. Nem volt nehéz a nép figyelmét a buzgó hívőkre fordítani s azzal vádolni őket, hogy siettetni akarták a végpusztulást. A császár rendeletére sok keresztyént fogtak el, kiket szurkos ruhába csavartak, s úgy kötötték őket Nero kertjeiben (a mai Szent Péter-templom környékén) a fákra. Midőn ruháikat meggyujtották és fölhangzott az eleven fáklyák jajveszékelése, az odacsődített néptömeg is elborzadt, s maga kivánta a látványosság beszüntetését.

 

Seneca képmása.

(Herculaneumban talált bronzszobor.)

Bármi idézte is elő a lakosság zavargását, a császár rendesen a nemesek büntetésével igyekezett azt csillapítani. A nagyurak birtokainak elkobzása volt a legbiztosabb és leggyorsabb mód a kincstár megtöltésére. A nemesek a császárok féltékenysége mellett is nagy vagyont halmoztak össze; Itália és a provinciák földjét óriási birtokok urai míveltették. Egykorú írók szerint az africai provincia egyik fele e korban hat család birtokában volt. De a nemesek és a gazdagok látva, hogy társaikat bármely elfogadható ürügy alapján számüzik és tönkreteszik, félni kezdettek. Csakhamar messze elágazó összeesküvés keletkezett 64-ben Gaius Calpurnius Piso vezetése alatt, a ki azt remélte, hogy az uralkodó megbuktatása után a senatus őt ülteti a trónra. Az összeesküvők jelszava ugyan a libertas volt, de ez a szabadság nem terjedt volna ki a forumra és a népgyűlésre, csak a nemeseket és a senatust szabadította volna meg a Caesarok vagy bármely más autokrata uralmától. Seneca is tagja volt ez összeesküvésnek, s főleg a philosophus unokaöcscsének, a költő Lucanusnak művében nyilatkozik meg az elégedetlen nemesség politikája. Lucanus bizonyára megelégedett volna egy sullai dictaturával vagy egy magános consullal, a minő Pompeius volt. De Calpurnius Piso sem Sulla erélyével, sem Pompeius népszerűségével nem rendelkezett; az összeesküvők hosszú halogatás után sem szánták el magukat határozott lépésekre. Tervüket elárulták, a szövetség feloszlott, s tagjai a nép részvéte nélkül szenvedtek halált. A legkiválóbb áldozatok Seneca és Lucanus voltak; önkezükkel kellett véget vetni életüknek, s a fürdőben fölvágták ereiket (65-ben). A patricius családok úgy álltak bosszút elitélt tagjaikért, hogy magánirataikban, melyeket a későbbi történetírók buzgón fölhasználtak, élénk szinekkel festették a gyűlölt fejedelemnek jellemét. A nép, mely Nerót majdnem uralkodásának végéig kedvelte, e korszakról nem hagyott hátra irodalmi emlékeket.

De nem az önző senatorok döntötték meg a Caesarok trónját. Nero az összeesküvés megbüntetése után túlságosan bízott sérthetlenségében; mind sűrűbben fitogtatta nyilvános szinpadokon költői tehetségét és ének-művészetét, a mi a régi hagyományok arczulcsapásával a római jellem pellengérre állítása volt. 66-ban a kormányt szabadosára, Heliosra bízva, hosszabb időre Görögországba utazott, hogy zavartalanul versenyezhessen a görög nemzeti játékokon művészi babérokért. Nemcsak a nemesek, hanem a nép, sőt szabadosai is röstellték a császári s vele együtt a római tekintély ily lealázását. A senatus és a nép még mindig hitte, hogy hatalom az államban, s az előbbi tényleg rémülettel fogadta a hírt, hogy a határokon lázonganak a legiók. Tiberius, Gaius és Claudius nagy seregeket tartottak a provinciákban és a birodalom szélein, s gyanútlanul bízták őket a kormányzókra meg a legatusokra, a kiket mindig visszahívhattak állomásaikról, ha túlságosan hatalmasokká váltak. Aligha jutott azonban eszükbe, hogy ily proconsul vagy magas állású katonatiszt még az imperatorral is összemérheti kardját, letaszíthatja trónjáról, sőt öngyilkosságra kényszerítheti. Talán azért is indult Nero keleti útjára, mert ilyes hirek fölizgatták féltékenységét Domitius Corbulo, a syriai legiók vezére ellen, a ki hosszú katonai pályája alatt nagy népszerűségre emelkedett. Pedig Corbulo hű volt, s nem voltak nagyravágyó tervei. A gyáva császár azonban megijedt egyik leghívebb szolgája hatalmától, s meg akarván tőle szabadulni, Achaiába idézte s arra kényszerítette, hogy kardjába dőljön. Viszont vakon bízott az innenső Hispania kományzójának, Galbának hűségében, a ki pedig legióival ép ellene készült.

Nerót a görögök nagy hódolattal vették körül, lelkes tapsokkal jutalmazták zenei előadásait, s a császár hálából biztosította szabadságaikat, sőt a korinthosi isthmost is át akarta vágatni. Ámde megfosztotta őket sok művészeti alkotásuktól, hogy velök az újonnan épülő Rómát ékesítse; üldözőbe vette a legkiválóbb görög stoikusokat és római tanítványaikat, mint Barea Soranust és Thrasea Paetust. E korban a stoikus irány uralkodott Rómában. Bizonyos komolyság és határozott czél kezd mutatkozni a kor erkölcsi gondolkodásában, mely nem megindultság nélkül hallotta a biblia tanításait. Nero féltékeny lett azon szellemre, mely elvonta az embereket a császári pompa megbámulásától, s ugyanő, a ki először sujtotta a keresztyéneket, üldözőbe vette a stoa híveit is, a kik nem a köznép soraiból kerültek ki, hanem előkelő nemesek voltak. Pedig sem az egyik, sem a másik körtől nem volt oka félni, s könnyebben nyomhatta el a philosophusokat, mint az új vallás híveit. Thrasea és társai zúgolódás nélkül meghajoltak akarata előtt, s nehány szónoklati szikrától eltekintve, fölháborodásuknak alig találjuk nyomát. A keresztyének is engedelmes alattvalók voltak, de szenvedéseik élénk emlékezetben maradtak, s a legnagyobb erkölcsi és társadalmi forradalomnak szolgáltak csirájául. Nero nem sejtette a veszedelmet s gyanútlanul tért vissza Rómába, mely a nagy tűzvész után szebben és nagyobb arányokban épült föl, bár nem annyira római, mint inkább görög stilusban, szélesebb utczákkal és nem oly sokemeletű házakkal. Még nagyobb örömöt szerzett neki óriási palotája, az «arany ház». Tágas csarnokai és épületei a legpazarabb fénynyel diszítve, a város jókora területét foglalták el. Három dombháton, a Palatinus, Esquilinus és Caelius egymásra néző lejtőin és a közbenső völgyben terültek el a nagy kertek, tavak, fürdők és egyéb mulató-helyek. A rómaiak epés megjegyzése szerint a szörnyeteg fölperzselte a várost, hogy császári palotát építhessen magának, s midőn belé költözött, azt hallották ajkairól, hogy végre emberi módon lakhatik.

De már a 68. év elején nyugtalanító hírek jelezték, hogy a provinciákban állomásozó legiók forrongásban vannak, s a lázítás gyanúja a vezérekre esett. Magában a városban a nemeseket komor hangulat fogta el; a köznép pedig, eddig Nero legbiztosabb támasza, bizonytalan magatartást tanusított. A császár csak Helios ismételt sürgetésére hagyta el Görögországot, a hagyomány szerint a leglelkesebb hangulatban, mert Apollon jóslata Delphoiban a hetvenharmadik évet jelölte veszedelmesnek, s a harmincz éves fejedelem így hosszú életpályát remélt. Nem is sejtette, hogy a jóslatnak végzetes értelme van. Neapolisban, Antiumban és Rómában fényes triumphus fogadta, de alig vonult be márcziusban fényes palotájába, a fenyegető forradalom híre is megérkezett. Még a tél folyamán megegyezett Galba Gallia Lugdunensis kormányzójával, Gaius Julius Vindexszel, hogy egyszerre föllázadnak. A gallus népeket a rájuk nehezedő adó Vindex köré gyűjtötte, ki a senatus és a nép uralmát, tehát a szabadságot akarta helyreállítani. Galbát jó omen is bíztatta; gyermekkorában egyszer az öreg Augustus elé került, a ki gyanútlanul azt mondta róla, hogy ő is meg fogja ízlelni az uralmat; most pedig hetvenhárom éves volt. Nero először Vindex ellenében intézkedett; megparancsolta Germania kormányzójának, Verginius Rufusnak, hogy vonuljon a lázadó ellen, s a rajnai legiók Vesontio (Besançon) mellett győzelmet arattak, mire Vindex kétségbeesésében kardjába dőlt. De a győztes katonák csakhamar elpártoltak a császártól s vezérüket akarták kikiáltani imperatornak. Verginius nem vette föl a biborköpenyt, de szivesen csatlakozott Galbához, ki a két provincia legiói élén Róma ellen indult.

Míg a sereg a távol nyugatról Itália szívéhez ért, több hónap mult el. Az aggodalom és bizonytalanság e kínos ideje alatt a császár összes gyöngeségei megnyilvánultak, s a fenyegető veszedelem ellen nem tudott védekezni. Remény és kétségbeesés között ingadozott; minden intézkedése kudarczot vallott, s könnyelmű léhaságain e válságok közepett a lakosság is fölháborodott. Midőn Verginius hűtlenségének és a két hadsereg egyesülésének híre jött, Nero a ruháit szaggatta és kislelkü kiáltások között tépdeste haját. A senatorokat és lovagokat a rég várt szabadulás biztatta; a nép is zajongott Nero ellen, mert a gabona drágaságát hanyagságának tulajdonította. Végre a praetorianusokat is elcsábította tőle vezérük, Nymphidius, s így magában Rómában semmisítették meg hatalmát. Mindenkitől elhagyatva, csak az öngyilkosság maradt menedékeül, de még a Locustától kapott mérget is ellopták tőle. Egynéhány szolgája kíséretében éjjel megszökött a városból, s pirkadáskor a via Nomentana és Salaria között, egy félreeső helyen, Phaon nevű szabadosának a villájában rejtőzött el. Teljes tanácstalanságban töltött itt egynéhány órát, midőn megjött a hír, hogy elutazása után a senatus a haza ellenségének nyilvánította, kit a «régi szokás szerint» kell kivégezni. Midőn e kifejezés értelmét tudakolta, megmagyarázták neki, hogy az elitéltet levetkőztetik, nyakát igába teszik s testét addig ütlegelik, míg kiszenved. E rémhirre két tőrt vett ki kebléből, megpróbálta élüket, de azután oly szavakkal, hogy a végső pillanat még nincs itt, félretette őket. Többször igyekezett erőt venni halálfélelmén, de csak a közeli lódobogás hallatára kérte meg szolgáját, Epaphroditost, hogy döfje szívébe vasát. A centurio és kísérete ép akkor rontottak be a szobába, midőn haldokló kinjában fölkiáltott. Testét a helyszinen máglyára tették, s szolgái a hamvakat a Pincius hegyen a domitiusi kertekben temették el. Meglepő körülménykép jelzik forrásaink, hogy e szörnyeteg urnáját is virággal diszítették ismeretlen kezek.

Nero principatusának tizennegyedik évében, 68 junius 9-én halt meg. Poppaeától született gyermeke már csecsemő korában elhúnyt, Statiliával kötött ujabb házassága pedig gyermektelen maradt, s így Julius Caesar családja az Octaviusok, Claudiusok és Domitiusok örökbefogadása mellett is végképen kihalt. A nagy dictator négyszer, Augustus háromszor, Tiberius kétszer, Gaius háromszor, Claudius négyszer, Nero háromszor nősült; e sok házasságból több gyermek született, de Nero után egy sem maradt életben. A család férfitagjai közül sokan öreg korban haltak el, többen elérték a férfikort, egynéhányat korai betegség ölt meg, vagy titokzatos módon pusztultak el, legtöbb a politikai ármány áldozatává vált. A trónbitorló család keserűen fizette meg uralmát, melyet a nép zavarok és vérontások után elfogadott. Kormánya alatt sok előkelő nemes esett zsarnokságának áldozatául, de a birodalom határain belűl általában véve rend és jólét vert gyökeret. A nagy polgárháborúk után a világ egy századon át élvezte a békét. A császárság ama «titka», hogy az uralkodót nemcsak Rómában, hanem másutt is meg lehet választani, végzetszerűen kipattant, s ez időtől kezdve Róma urait rendszerint a messze táborozó legiók emelik hatalomra, de ritkán erőszak és vérontás nélkül.

 

XXIX. FEJEZET.

A «négy-császárév». Róma ujabb hódításai. A zsidó háború.

Servius Sulpicius Galbát, ki a galliai csapatokkal igyekezett egyesülni, a hispaniai legiók már április 13-án kikiáltották imperatorrá, midőn Nero elitéltetésének és halálának a híre is megérkezett. Az új császár Narbóban fogadta a senatus küldötteit, a kik a polgárság nevében üdvözölték fejedelmük gyanánt. Róma főtisztviselői némi szabadsággal biztatták a népet, de maguk sem hitték, hogy visszavívják a köztársaságot; sőt inkább kénytelenek voltak legerélyesebb vezérükre bízni a kormányt; mert Nymphidius, a ki kezdetben Galba részére vonta a praetorianusokat, most maga is vágyott a trónra. De nagyravágyását maguk a katonák is kinevették, s vakmerőségeért életével adózott. Galbának egyelőre nem akadt számbavehető versenytársa, s bátran fölvehette a Caesar-Augustus nevet, melylyel a nagy dictator utódjának vallotta magát. A rajnai legiók és Gallia Lugdunensis csak kelletlen ismerték el császárnak, s ő keményen megbüntetvén hazatérő utjában ellenfeleit, győztes vezérként vonult be Rómába (szeptember végén vagy október elején). Régi családból származott s hosszú katonai pályája alatt nagy érdemeket szerzett; de táborában csak a szigorú fegyelmet tanulta meg. Személyes tulajdonságaival nem tudta a polgárokat megnyerni, sem a katonákat föltétlen engedelmességre lelkesíteni. Tudta, hogy a legiók, melyek hatalomra emelték, más táborban versenytársat állíthatnak ellene; s nem volt biztos, vajjon a rajnai és a syriai proconsul elismeri-e törvényes urának. A felső-germaniai tábor három hónap mulva csakugyan föllázadt; Galba helyett más császárt kívánt, de a választást a senatusra és a népre bízta. Az öreg császár úgy akarta ellensúlyozni a bajt, hogy uralkodó-társat vett maga mellé, a kit a senatus legkiválóbb tagjai ajánlottak neki. A választás Lucius Calpurnius Piso Licinianusra esett, a kinek egyetlen hibája talán az volt, hogy ép oly komoly és szigorú életfelfogás jellemezte, mint Galbát, a kinek népszerütlenségét inkább fokozta, semmit apasztotta. Még inkább növelte a bajt Galba takarékossága a katonákkal szemben, kik a bőkezű ajándék reményében keserűen csalódtak.

 

Galba császár ókori mellszobra.

(Nápolyi múzeum.)

Senkit sem bántott annyira Piso kitüntetése, mint Marcus Salvius Othót. Összes terveit kudarcz fenyegette, ép azért merészen és kiméletlenül fogott munkájához. E nemes, kit Nero Lusitaniába küldött, hogy elszakíthassa tőle feleségét, Poppaeát, Galbához pártolt s vele jött vissza Rómába. Arra számított, hogy ő lesz az agg császár utódja, s Piso adoptálása után nem tudott megnyugodni. Mint elegáns tékozló nemcsak a fővárosban, hanem a táborban is népszerű volt a katonák között; s mivel a jövendőmondók felcsigázták reményeit, megvesztegette Galbának Rómába hozott legióit, kik most nem igen éreztek hajlandóságot a császár érdekében a germaniai legiók ellen vonulni. A praetorianusok még jobban el voltak keseredve, s Piso megválasztása után ötödnap, 69 januárius 14-én szívesen vitték volna Othót táborukba, hogy másnap a katonák választottjaként mutassák be a népnek imperatorul. De Otho óvatosabb volt. Másnap reggel Galba áldozatot mutatott be Apollo palatinusi temploma előtt, s a haruspex a kedvezőtlen jelekből azt jósolta, hogy ellenség fenyegeti házát. Otho a császár mellett állott s a jóslatot jó omen gyanánt fogadta. Csakhamar egy szabadosa jelentette, hogy az épitész várja otthon. Otho az előre megállapított jelből megtudta, hogy a katonák elkészültek, s szabadosának karjára támaszkodva, gondtalan arczczal hagyta oda Galbát. A forumon egy kis csapat már imperatorként üdvözölte s gyaloghintóban a praetorianus táborba vitte, mely nyomban lázadásban tört ki.

Galba még be sem fejezte az áldozatot, midőn hirűl hozták, hogy egy senatort – nevét még nem tudták megmondani – árulási szándékkal vittek a táborba. Rögtön biztosítani kívánta testőreinek és a római katonaságnak a hűségét, meg az illyricumi csapatokét, melyek Nero hívására Rómába jöttek és a campuson táboroztak. De valamennyien közönyösek voltak s vonakodtak a császár érdekében vagy ellenében fegyvert fogni. Csakhamar elterjedt a hír, hogy az új trónkövetelő nem más, mint Otho. A nép nem igen érdeklődött a küzdelem eredménye iránt. Galba és Piso nem tudtak választani a császári tanácsosok, Vinius és Laco ellentétes ajánlatai között, s az öreg császár habozott, személyesen menjen-e a lázadók közé. Végre Pisót küldötte előre. Egyszerre elterjedt a hír, hogy Othót a praetorianusok megölték. Senatorok, lovagok és alsóbbrendűek a császárhoz tolongva sajnálatukat fejezték ki, hogy nem ők állottak érette bosszút; aztán fölhívták, hogy a forrongásnak személyesen vessen véget. Egy testőre véres karddal jelent meg előtte s azt állította, hogy ő gyilkolta meg Othót. «Bajtárs, ki parancsolta ezt neked?» kérdé az öreg uralkodó, s e szava mint római imperatorhoz méltó nyilatkozat kelt szájról-szájra. Mindazáltal sem a katonákat, sem a népet nem hangolta vele hűségre. Egyáltalán kétséges, vajjon a leírt jelenet nem volt-e czélzatosan kieszelve. Galba ép utolérte Pisót a forumon, midőn a közeledő praetorianusok körében Otho alakja is föltünt. A császárt csak kis csapat vette körül, zászlótartója lerántva dárdahegyéről a császár arczképét, földhöz vágta, mire valamennyien átpártoltak Othóhoz. A lovagok és a senatorok eltüntek, a nép is elmenekűlt, s Galba a katonai lázadás áldozata lett. Utolsó szava némely fültanú szerint átkozódás volt; mások azt állították, hogy nyakát a gyilkosoknak nyujtá, hogy vágják le, «ha ez válik javára a respublicának.» Torkát átszúrták, s mivel pánczél földte a testét, levágták kezét és lábát. Vinius és Piso sem kerülhették ki a halált; bár Piso Vesta templomába menekűlt, csakhogy ily forrongásban a szentély sem nyujthatott menedéket. A praetorianusok tudták, mily hatalom van kezükben, s a maguk jelöltjét ültették a trónra. A principatus katonai monarchia volt, de ez a monarchia katonai köztársasággá alakult.

Galba halála nagyon megdöbbentette a komolyabb polgárokat. Sejtették, hogy a Julius-család által megteremtett dynastikus hagyomány a nép szemében égi sanctiót nyert, s úgy gondolkodtak, hogy a birodalomnak csak akkor lesz biztos kormánya, ha a legtapasztaltabb és legtehetségesebb hadvezér tartja féken a legiókat és a népet. A provinciák kormányzói rendszerint nemes származású, senatori rangú férfiak valának, kik birói, közigazgatási és katonai functiókat végezvén a római jellem legkíválóbb és legtöbb oldalú képviselői voltak; mert emberismeretükkel és élettapasztalataikkal aristokrata érzést és műveltséget párosítottak. Elszakadva fővárosi körüktől, lelkük ment maradt a léhaságtól, s a köztársasági férfiak erélye bizonyos mértékben rájuk is átszállott. Szigorú kötelességtudásuk által Róma a keleti népek előtt félelmes, a nyugatiak szemében bámulatos hatalom gyanánt tűnt föl, mely megtanította őket egyetlen város uralmába belenyugodni, majd dicsőségében résztvenni. Ezek a férfiak utakat építettek, remek épületeket emeltek, mindenütt gondoskodtak a lakosság szórakozásairól, s így ők voltak igazi terjesztői a római civilisatiónak, mely később Európában annyi századon át a műveltség alapjáúl szolgált. A komolyabb polgárok nem hihették el, hogy a nemzeti jellem ily typusa kudarczot valljon a birodalom kormányzó székén; meg voltak győződve, hogy csak személyes ügyetlenség idézte elő Galba bukását. Felfogásuk Tacitusban is visszatükröződik, midőn a császár jellemvonásait fejtegeti. Felsorolja hírvágyát, méltóságos tartózkodását, mely a hatalmat inkább várta, mint kereste, egyszerű szokásait, takarékosságát az államháztartásban, mérsékletét az élvezetekben, középszerű észtehetségét és erkölcsiségét, mely tartózkodott ugyan a bűntől, de nem vált ki nagy erényekkel; s itéletét összefoglalva kijelenti, hogy minden kortársa uralomra termettnek mondta volna, ha nem jutott volna trónra. Meg kellett volna vesztegetnie katonáit, hogy időt nyerve megfékezhesse őket. Utódai óvakodtak hasonló hibától; némelyek mégis elbuktak, másokat azonban a tanulság sikerhez juttatta.

Galba nemcsak a római, hanem a határon tartózkodó katonákkal szemben is ügyetlenül viselkedett. A rajnai hadsereg Caecina, Valens és Vitellius vezérlete alatt megtagadta 69 januárius 1-én a hűségesküt, s csak a senatus és a nép iránt fejezte ki tiszteletét; ezt is csak azért, mert nem volt igazi vezérük. Ezért volt bátorsága Aulus Vitelliusnak, a ki nemes családból származott és senatori rangra emelkedett, a lázadók élére állni. Társait könnyen rávette, hogy támogassák, s a legiók csakhamar imperatornak kiáltották ki. Nyomban elhatározták, hogy Róma ellen vonúlnak. Gallia városai és járásai az Alpesektől a Rajnáig kötelesek voltak élelmet szállítani, s ellenszegülésüket kimélet nélkül megtorolták.

Vitellius már Észak-Galliában megtudta, hogy Galbát megölték. Hűséges legatusai, Fabius Valens és Caecina Allienus, még a tél folyamán Itáliába indultak. Merészebb és jobb vezérek voltak az imperatornál, s így alkalmasabbak arra, hogy Othóval összeütközzenek. Valószínüleg az is visszatartotta Vitelliust, hogy a maga részére nyerje Narbonensist és Aquitaniát. A senatus ezalatt Othónak esküdött hűséget; a praetorianusok pedig büszke öntudattal látták, hogy az ő jelöltjük jutott trónra, s közbenjárásukra Itáliában az összes katonák az új császár hívei lettek. A népnek tetszett Otho intézkedése, hogy Nero utálatos kedveltjét, Tigelliust megölette. Africa, Dalmátia és Moesia kormányzói is hozzácsatlakoztak. De Othót készületlenül érte Vitellius támadása; ezért minden kívánságát teljesíteni ajánlkozott, sőt megosztotta volna vele uralmát is. Vitelliust forrásaink rendesen közönséges kéjencznek tüntetik föl, minden erély és előrelátás nélkül. Feltünő, hogy Galba mégis fontos helyre állította, két tehetséges vezér támogatta ügyét; s bár Otho, ki majdnem a birodalom felére támaszkodhatott, a legkedvezőbb föltételekkel kínálta meg, azokat visszautasította.

Lehetséges azonban, hogy Otho csak időt akart nyerni. Mihelyt kitünt, hogy az uralmat a kard dönti el, Rómát odahagyva minden erejét összegyüjtötte. A belháború ismét kitört, mert a polgároknak semmi hatalmuk sem volt, hogy bármelyik félt is visszatartsák. A császár Suetonius Paullinustól és más derék vezérektől támogatva mielőbb találkozni akart Caecinával, ki a pennini Alpeseken átkelve, Felső-Itálián át Róma felé vonult, s most utjában föltartóztatva, vereséget szenvedett. De midőn a nyugati Alpeseket megmászó Valens hadaival egyesűlt, Bedriacumnál (Calvatone) nyilt csatára hívta ki Otho hadseregét. A véres ütközetben Vitellius hívei győztek, behatoltak Otho katonáinak táborába, mire sokan átpártoltak hozzájuk. Otho még mindig tekintélyes seregnek volt ura, de csüggedten fölhagyott a további ellenállással s öngyilkos lett (69 ápr. 15). Utolsó tettében több hazafiság és elszántság nyilvánult, mint a mennyit barátai és ellenségei tőle vártak.

 

Otho császár ókori mellszobra.

(Róma, Vatican.)