Antonius a senatust szeptember elejére hívta össze. Cicero egy nappal előbb érkezett vissza a városba, de nem jelent meg a gyűlésben, hol supplicatiókat akartak szavazni Caesarnak s nevét az istenek közé sorozni. Antonius durva szidalmakkal illette a távollevő szónokot, s palatinusi házának lerombolásával fenyegette. Beszéde után tiburi villájába utazott. A senatus másnap Concordia templomában gyűlt össze, mely a Catilina-féle per tárgyalásakor Cicero ékesszólásától hangzott vissza. Antonius sértései véréig hatottak Cicerónak, s igazolni kívánta viselkedését. Nem tett czélzást a zsarnokgyilkosságra, csak Antonius ezutáni intézkedéseit birálgatta. Nyomról nyomra föltárta visszaéléseit: mint kerítette kezébe Caesar iratait, mint szorította hátra a senatust, hogy javaslatait a tribusok gyűléseivel fogadtassa el; azt oldotta föl száműzetéséből, a kit akart; kénye kedve szerint hozott törvényeket; csak híveit juttatta hivatalokhoz, s önző politikájának igazolásaul a zsarnok végrendeletére hivatkozott. A senatus elragadtatással hallgatta Cicerót; tapsai feltüzelték a szónokot, a ki most megkettőzte erejét.

A következő hónapokban szerkesztett beszédei «Philippicae» néven ismeretesek; czímükkel Demosthenes beszédeire utalnak, melyeket Makedonia zsarnoka ellen tartott. Halhatatlan görög mintáik nyomán a fölháborodó tiltakozás emlékei a politikai szabadság vakmerő megtámadójával szemben. Az első beszédben Cicero a consul politikája ellen kel ki, s szokása ellenére nem érinti egyéni tulajdonságait. Egynéhány nap mulva Antonius visszatért Rómába s felelni készűlt Cicerónak. Heves beszédében szemére hányta a catilinariusok megölését, Clodius legyilkolását; őt okolta a Pompeius és Caesar közt kitört szakadásért, s a veteranusok előtt úgy tüntette föl, mintha ő volna bálványuk halálának értelmi szerzője. Cicero ismét távol volt; barátai a fegyveres csapatok láttára lebeszélték, hogy a senatusban megjelenjen. A két ellenfél többé nem találkozott a senatusban; tovább is folytatták ugyan a szóharczot, de elevenen nem látták többé egymást.

 

Marcus Antonius mellszobra.

(Róma, Vatican)

Cicero neapolisi villájában irta meg második támadó beszédét, mely hevesebb volt, mint az első, de alkalmas pillanatot várt közzétételére. Ezalatt Octavianus aláásta Antonius hatalmát. Bőkezüségével és igéreteivel magához csábította katonáit. Antonius október 9-én sietve útra kelt, hogy katonáit megtartsa imperiuma alatt. Octavianus is odahagyta a várost; fölkereste atyja coloniáit a cisalpin Galliában, Umbriában és Campaniában, s 10.000 katonát toborzott közöttük. Cicerót s általa a senatust is igyekezett megnyerni, hogy törvénynyel szentesített helyzetet biztosítson magának. A simulékony szónokot több izben fölkereste leveleivel; kérte, hogy térjen vissza Rómába s mentse meg ujra a hazát. Hívének és tanítványának igérkezett; elhalmozta hízelgő bókokkal és atyjának nevezte.

De Antonius is erélyesen intézkedett. Korholta katonáit, hogy egy gyerekhez hajlanak; de midőn várakozásuk ellen kisebb összeget igért nekik, kinevették takarékosságáért. Ő 400 sesteriust igért, versenytársa kétezret. De Antoniust nem könnyen lehetett sarokba szorítani. Cicero állítása szerint háromszáz centuriót hurczoltatott a lictorok bárdja alá, s a vérengzést erőszakos felesége, Fulvia is végignézte, a ki még tüzelte bosszúját. Ijesztő fegyelme, igéretei több legiót tartottak meg zászlaja alatt, s válogatott csapatokkal tért vissza Rómába. Itt vádat emelt a senatus előtt Octavianus ellen, hogy hivatalos hatalom nélkül gyűjtött katonákat, de ekkor lett hűtlen hozzá két legiója, s helyzete Rómában tarthatalanná vált. A népgyűlésen törvény ellenére fölcseréltette a neki juttatott Makedoniát a cisalpin Galliával, a honnan mindenkit, ki a főuralomra vágyott, könnyen elkergethetett. Felszólította Decimust, hogy adja át a provinciát. Sok senator gyülekezett köréje, mert szavai szerint a köztársaság védelmére húzta ki kardját. Maga Ariminumban négy legio fölött parancsolt; ugyanannyi engedelmeskedett Lepidusnak, a ki Hispaniából Itália felé közeledett. Asinius Polliónak Hispaniában három legiója volt, s a transalpin Galliában szintén ennyi szolgált Munatius Plancus alatt. E haderő élén kellett volna Antoniusnak a köztársaságiakkal megütközni. De a legiók távol estek egymástól, a katonák hűségében nem lehetett bízni, s a vezérek saját érdekeiket tartották szem előtt. Központi helyzetében Decimus könnyen intézkedhetett az egyes vezérek ellen, s megakadályozhatta egyesülésüket. Volt egy harmadik hadsereg is. Octavianusnak nem volt ugyan imperiuma, de sikerült öt legiót összegyűjtenie. Ügyes kiáltványt intézett a senatushoz s ügye képviselőjének tüntette föl magát. Táborát Arretiumban ütötte föl, hogy a háborút bevárva vagy szövetkezzék valamely hadiféllel, vagy a győzőre támadjon, ha a körülmények ezt teszik kívánatossá.

Cicero ezalatt minden pártot Antonius ellen igyekezett föltüzelni. Decimus Brutust buzdította, Octavianust dédelgette; főleg a jövő évre megválasztott consulok, Gaius Vibius Pansa és Aulus Hirtius működését kísérte aggódó figyelemmel, s leste a keleten katonákat toborzó Brutus, Crassius, Trebonius és Cimber sikereit. Novemberben hozta nyilvánosságra második Philippicáját. Égető satirája merészen sujtotta ellenfeleit. Julius Caesart árulónak és zsarnoknak, Antoniust szörnyetegnek bélyegezte, s szenvedélyesen szólította fegyverre a polgárokat. A beszéd egyrészről fölvillanyozta a népet, másrészről mindenkit borzalommal töltött el az Antoniusról adott jellemkép. A senatus erőt merített a szónoklatból, hogy daczoljon Antoniussal, s a megválasztott consulokat is a köztársasági eszmének nyerte meg Cicero sikere. Ő maga azt hitte, hogy most az összes pártok közt ő a közvetítő s így a köztársaságnak tényleges feje. Bizonyára tiszta diadalt aratott, mely méltó jutalma volt sok évi önfeláldozásának, s ha politikai pályáján foltot ejtenek is jellembeli gyöngeségei, most legalább e szép látvány nyújt kárpótlást azoknak, a kik őt irói érdemeiért megszerették.

Antonius gyorsan haladt táborával és Decimust Mutinában (Modena) ostrom alá fogta. A senatus Cicero sürgetésére Octavianust arra kérte, hogy támadja meg Antoniust; neki tiszteleteket, katonáinak pedig fényes jutalmakat igért. De Antonius barátai közbeléptek; Hirtius és Pansa is a béke érdekében jártak közben. Követek jártak-keltek alkudozó föltételekkel, de sikertelenűl; Cicero féktelen dühvel izgatott. Brutustól és Cassiustól biztató hírek érkeztek; Sextus Pompeius is igért támogatást. Mindazáltal nem sikerűlt Antoniust a haza ellenségének nyilvánítani, csak «tumultus»-a alapján indítottak ellene hadat. A 43. év (u. c. 711) elején Octavianus, kinek praetori imperiumot és consuli rangot szavaztak meg, Hirtiussal Decimus fölszabadítására vezette a legiókat, s mivel eleinte Antonius sikeresen küzdött ellenük, Pansa is segítségükre sietett. A consulok távollétében Cicero vezette az állami ügyeket, bár hivatala nem volt. Gyors egymásutánban dörgött beszédeiben Antonius ellen; a csüggeteg lelkekbe bizalmat öntött s megkettőztette a bátrak erejét. Harczi köpenyben bejárta az utczákat, a polgárokat a haza érdekében adakozásra szólította fel. Élénk levelezésben állt a provinciák kormányzóival; mindegyiket biztosította a többiek állhatatos kitartásáról; dicsőítette a vetaranusok lelkesedését, a nép önfeláldozását, a vezérek hűségét és a bőséges pénzkészletet.

Hirtius és Octavianus közeledésére Antonius odahagyta Mutina falait és ellenük vonult. De mialatt velök alkudozott, hirtelen rácsapott a közeledő Pansára, s őt április 15-én legyőzve, halálosan megsebesítette. Hirtius megmentette a szétszórt csapatokat a végleges vereségtől, s pár nap mulva Octavianussal együtt megtámadta a győztest. Most Antonius csapatai hátráltak meg, de a küzdelemben Hirtius elesett, s így a köztársaság mindkét consulját elvesztette. Később gyanusították Octavianust, hogy ő sebezte meg hátul Hirtiust, s az ő vesztegetésére a sebész Pansa sebébe mérget csöpögtetett. Mindazáltal a senatus a néppel együtt elfeledte győzelmi mámorában a nagy csapást; a polgárok örömrivalgás közt vitték Cicerót a Capitoliumra; ő sürgette a háborút, őt tekintették a mutinai csatatér igazi győztesének. Azt hitték, megszünt a polgárháború; úgy hallották, hogy Decimus az Alpesek felé üldözi Antoniust, s Munatius Plancus északról közeledik az alpesi átjáratok elzárására. Hír szerint Cassius is sikeresen működött Dolabella ellen Syriában, Brutus pedig Makedoniát keritette hatalmába. Sextus Pompeius is mind hatalmasabbá vált a tengeren. Mindez felbátorította a senatust, hogy Antoniust a haza ellenségének nyilvánítsa.

A hagyomány szerint Pansa halálos ágyán magához hivatta Octavianust; föltárta előtte a senatus ellenséges érzületét, az ellene szőtt ármányt, s azt tanácsolta, hogy gyorsan béküljön ki Antoniussal, mert csak ő nyujthat neki biztos védelmet. A nagyravágyó ifjú csakhamar értesítette Antoniust, hogy nem kívánja üldözni. Ezalatt Lepidus caesarianus legiói is megértették, hogy érdekeik nem azonosak a senatus czéljaival, mert a köztársaságiak győzelme az ő romlásukat okozná. A csapatok ezért május 29-én kényszerítették Lepidust, hogy Antonius táborához csatlakozzék. Munatius Plancus sokáig ingadozott, melyik fél erejét gyarapítsa, végre is az erősebbhez pártolt. Antoniusnak így huszonhárom legiója volt; Lepidus pedig társaival együtt nem igen törődött a senatus határozatával, mely őket is a haza ellenségeinek nyilvánította.

A borzasztó valóság csakhamar eloszlatta a senatus reményét, hogy könnyű győzelmet fog aratni. Türelmetlenül várta Brutus és Cassius győzelmes csapatait, s mialatt Octavianust kijátszani igyekezett, legióit is el akarta csábítani tőle. Midőn 400 veteranus testületileg jött Rómába, hogy számára a consuli méltóságot kérje, a senatus visszautasította kivánságukat. Octavianus erre nyolcz legio élén átkelt a Rubicón. A senatus meghagyta neki, hogy kilencz mérföld távolságban álljon meg katonáival, de ijedtében mégis megigérte kérelmének teljesítését, s legióit bő jutalommal bíztatta. De igéretei későn érkeztek; Octavianus megragadta a régóta várt alkalmat és Róma kapujáig hatolt. Történtek ugyan lassú és jelentéktelen védelmi intézkedések, de a senatorok és előkelők egymásután táborába osontak. Cicero az utolsók közt volt. Octavianus szemére hányta lassúságát, s az agg szónok a következő éjjel nyugtalanságában elhagyta a várost. A gyorsan összehívott népgyűlés augusztus 19-én az alig 20 éves ifjút rokonával, Quintus Pediussal együtt consullá választotta. Octavianus erre a lex Pedia alapján Caesar gyilkosait száműzetéssel sujtotta; az Antonius és Lepidus ellen hozott határozatokat megsemmisítette; Decimust pedig felszólította, hogy legióit adja át neki. Mint consul és nagyszámú katonaság ura, egyenrangú fél gyanánt bocsátkozhatott Antoniussal alkudozásokba, s két ily hatalommal szemben Decimus, a kihez Plancus is hűtlenné vált, menthetetlenül elveszett. Serege odahgyta, ő maga a rhaetiai Alpeseken át Makedoniába akart menekűlni, de a sequanus gallusok elfogták s Antonius kezébe adták, a ki fejét vétette.

 

Lepidus képmása.

Október vége felé Antonius, Lepidus és Octavianus Bononia (Bologna) közelében találkoztak, a Renus (Reno) folyó kis szigetén, hol a legyőzöttek sorsáról és a zsákmány felosztásáról tanácskoztak. Három napi tárgyalás után abban egyeztek meg, hogy Octavianus lemond consuli méltóságáról Antonius egyik legatusának, Publius Ventidiusnak javára, ők maguk a köztársaság helyreállítása végett megalkotandó triumviratus neve alatt fognak uralkodni a város, a consulok és a törvények fölött. Maguknak öt évre consuli hatalmat kötöttek ki azzal a joggal, hogy mindegyik nevezhet ki hívei közűl tisztviselőket; döntéseik a senatus vagy a nép megerősítése nélkül is törvényerejűek lesznek; végre felosztották egymás közt a provinciákat. A két Gallia Antoniusnak jutott, Gallia Narbonensis és Hispania Lepidusnak, Africa és a szigetek Octavianusnak. Magát Itáliát, a birodalom székhelyét, közös területnek tekintették; a keleti provinciákat, melyek most Brutus és Cassius kezében voltak, csak később akarták elosztani, mikor már ellenségeiket onnan kiüldözték. Az ellenük indítandó háborút húsz-húsz legio élén Antonius és Octavianus vállalta magára; Lepidusnak pedig közös érdekeik megóvása végett Rómát jelölték ki székhelyül. A katonáknak nagy ajándékokat igértek, a többi között Itália tizennyolcz városát. A csapatok meg is voltak elégedve, csak azt sürgették, hogy a szerződés biztosításául Octavianus vegye nőül Antonius mostoha leányát, Clodiát.

A triumvirek rendeleteket küldtek Pediushoz, hogy tizenhét legtekintélyesebb ellenfelük életének vessen véget. A derék Pediust sírba vitte a gyalázat, hogy a mészárlásban neki kell eszközűl szolgálnia. A triumvirek egymás után három napon egy-egy legio élén bevonultak a városba. November 27-én a népgyűlésen elfogadott lex Titia megerősítette a triumviratust, a melynek tagjai nem akartak Caesar gyilkosai ellen hadba szállani, míg ellenség van hátuk mögött Itáliában. Ismét proscriptiók és gyilkosságok következtek. Egy névsorból kijelölték az áldozatok neveit, a kiket mindegyik követelt; a triumvirek egymás rokonait csak úgy sújthatták, ha cserébe a magukéit áldozták föl. A jegyzék élén Lepidusnak egy testvére, Antoniusnak egy unokabátyja, Octavianusnak egy unokatestvére állott. Centuriókat és legionariusokat küldtek a legkiválóbb proscribáltak fölkutatására, de bérelt orgyilkosok és személyes ellenfelek is résztvettek az üldözésben. Rabszolgák megtámadták uraikat, adósok hitelezőiket; az áldozatok fejét a szószéken függesztették ki, de a triumvirek nem mindig törődtek az azonosság megállapításával.

Bármily borzasztók voltak e mészárlások, aránylag eltörpülnek Marius és Sulla vérengzései mellett. Nem is üldözték az összes proscribáltakat egyenlő buzgalommal. Cicero, ki a névsorban az elsők között állott, nem nagyon sietett egyik villájából a másikba, s csak deczember 7-én kerűlt kézre. Sokan a tengeren Makedoniába, mások Africába vagy Sextus Pompeiushoz szöktek, a ki Itália tengerpartja mentében czirkált. Némelyek pénzen vásárolták meg életüket, s egy pár esetben Octavianus engedékenyebb volt társainál. Cicero halálát azonban Antonius nem engedte el, s Octavianus minden korok borzalmára beleegyezett. Cicero és öcscse, Quintus, november végén a tusculumi villában tartózkodtak; a proscriptio hírére Asturiába siettek, hol a Tyrrheni-tenger partján, Antium közelében szintén volt villája a szónoknak, s innen akartak Makedoniába hajózni. Quintust az üldözők elfogták és megölték; bátyja tengerre kelt, majd partra szállt, ismét útnak indúlt, de Formiaeben újra kikötött. Beteg teste és nyugtalan lelke nem hagyták pihenni. Hiába figyelmeztette környezete, hogy Itáliában veszedelmes maradnia. «Hagyjatok meghalnom hazámban», – felelt – «a melyet annyiszor megmentettem.» Szolgái nem hallgattak rá; gyaloghintóra tették, és a part felé siettek vele. Alig hagyták el a házat, midőn Popilius Laenas legatus, ki a hagyomány szerint Cicerónak köszönhette életét, kopogtatott a kapun. Egy áruló megmutatta az utat, merre mentek a szolgák, s Cicero még nem érte el a tengert, midőn üldözői nyomába értek. Kísérete megvédhette volna, de ő minden ellenállást megtiltott. Letétette a gyaloghintót s mereven elenségeire nézve, odanyujtotta nyakát. Mindnyájan elfödték arczukat, mialatt Herennius centurio háromszor vágott hozzá kardjával, míg feje legördült. A véres trophaeumot Rómába vitték, s Antonius a szószéken helyezte el. Kielégített bosszúvágyában tombolva gyönyörködött a látványon, s gazdagon megjutalmazta a gyilkosokat. Neje, Fulvia, kinek Clodius volt első férje, a hagyomány szerint hajtűjével átszúrta a halottnak nyelvét, a melylyel mindkét férje ellen kiméletlenűl szórta a gúnyt.

Ilyen szomorú körülmények között léptek consuli hivatalukba Lucius Munatius Plancus és Marcus Aemilius Lepidus Kr. e. 42-ben (u. c. 712). Felszólították a népet, hogy uralmuk kezdetét ünnepélyekkel üdvözölje. Diadalmenetet is kértek galliai és hispaniai győzelmeikért, melyekről a történelem mit sem tud. Mind a két consul föláldozta egy-egy testvérét a proscriptióban, s midőn fölvonultak diadalszekerükön, a hagyomány szerint katonáik szokott tábori szabadsággal énekelték, hogy «a consulok triumphálnak, de nem a gallusok, hanem a germanusok fölött.» (Germanus u. i. a latinban = testvér). A gyilkolás megszünt ugyan, de nem a vagyonelkobzás. Minden római és itáliai lakos kénytelen volt egy évi jövedelmét beszolgáltatni s azonkívül vagyona tizedét az államnak kölcsön adni. A consulok megeskették a népet, hogy Caesar intézkedéseit tiszteletben fogja tartani, s számára istentiszteletet rendeztek be. A triumvirek több évre előre kijelölték a főbb tisztviselőket. Octavianus magára vállalta, hogy Sextus Pompeiust kiűzi Siciliából, a hol kalózokkal és kalandorokkal telt hajóhadának segítségével magát befészkelte; Antonius késedelem nélkűl átkelt Epirus partjaira.

Görögország érdeklődés nélkül nézte urainak küzdelmét. A városok a pharsalosi csata után megnyitották Caesar előtt kapuikat, s midőn ez Egyiptomba távozott, ép úgy fogadták a következő jogbitorlót is. Midőn Brutus a provinciába érkezett, a lakosság köztársasági érzelműnek mutatkozott; Athénben lelkesedéssel fogadták, s szobrot emeltek neki Harmodios és Aristogeiton mellett. A város ebben a korszakban a mai egyetemek hivatását töltötte be, s igen sok patricius ifjú hallgatta az athéni philosophusokat. Velök társulva vagy kíséretükben alacsonyabb származású itáliaiak is gyarapították Athénben ismereteiket, például az apuliai szabadosnak és egyszerű bizományosnak (ez valószinüleg a praeco értelme) a fia, Horatius is. Az ifjak közűl sokan sorakoztak a szabadság zászlaja alá, így Cicero fia, Marcus, és Horatius, a ki tribunusi rangot kapott, milyent egy legióban csak hat tiszt viselt. A pompeiusi legiók veteranusai is hozzája gyűltek. Egy kormányzósági tisztviselő megszerezte neki a makedoniai adójövedelmeket, egy ügyes legatus lovas csaptokat teremtett elő, s Demetrias arsenalja bőségesen ellátta fegyverekkel. Mint Makedonia kormányzójához a szomszéd királyok és uralkodók is hozzá pártoltak, s így gyorsan végzett a triumvirek híveivel, közöttük Antonius testvérével, Gaiussal is.

Cassius, mint már említettük, megjelent provinciájában, Syriában, a hol bátorságáért, melylyel Crassus halála után a parthusokat visszaszorította, tisztelettel fogadták. Legyőzte a caesarianusok, különösen Dolabella támadásait, a ki Laodikea város elvesztése után önkezével vetett véget életének (Kr. e. 43, u. c. 711). Cicero, a kinek sürgetésére a senatus Brutust és Cassiust imperium maius-szal ruházta föl, sürgősen hívta a most már tengeri haderővel is rendelkező kormányzókat a főváros védelmére. Késedelmük alig magyarázható máskép, mint hogy legióiknak nem voltak teljesen urai. A katonákat valószínüleg nem lelkesítette, hogy véres csatákat vívjanak más szegény legionariusokkal, midőn előttük voltak a kelet gazdag városai. Találtak ellenséget a közelben is, s megkívánták vezéreiktől, a kik 42-ben (u. c. 712) Smyrnában találkoztak, hogy gazdag zsákmányhoz juttassák őket. Brutus a lykiai Xanthos városát vette ostrom alá, melynek lakosai kétségbeesésükben saját házaik lángjába vetették magukat. Cassius Rhodost támadta meg, melytől 8500 talentumot csikart ki, s ötven előkelő emberének vágatta le fejét. III. Ariobarzanes királyt elkergette Kappadokiából, s egész Kis-Ázsiát zsarolta. Végre Brutus, a ki aligha volt ezen üzelmekben kisebb bűnös, közbenjárt, hogy e végzetes pénzszomj véget érjen. Sardesben közösen megállapították a küzdelmek terveit s egy hajóhadat az ión tengerre küldöttek.

Ázsia kincseivel megterhelten kelt át a sereg Makedoniába. A legenda szerint Brutus, a ki éjjeleit tanulmányok közt virrasztotta át sátrában, egyszerre sötét alakot látott maga előtt a félhomályban. «Ki vagy te?» kérdezte tőle, s úgy rémlett neki, mintha az így felelt volna: «Én a te gonosz szellemed vagyok, Brutus, s Philippinél találkozunk.» Virradatkor a stoikus elbeszélte látomását az epikureus Cassiusnak, a ki előadta mesterének elveit, melyek minden látomást jeletőség-nélkülinek hirdettek. Brutus külsőleg megnyugodott, de lelkében tovább tépelődött rossz sejtelmein. Cassiust nem bántották baljóslatú gondolatok; bízott katonaságukban. 80.000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló seregük útközben folyton nagyobbodott, mielőtt találkoztak Antonius hiányosan fölszerelt legióival, melyekhez Octavianus is csatlakozott, miután nem sikerűlt Sextus Pompeiust Siciliából kiszorítani. Brutus és Cassius Philippitől kelet felé, körülbelűl tizenkét római mérföldre ütöttek tábort, s bal belől biztosították a tengeri közlekedést, mert innen kapták az élelmet. Antonius Cassiussal szemben foglalt állást, balra Octavianus Brutus legióival állott szemközt. Cassius észrevette, mily rosszúl van ellátva az ellenség, s társát türelemre intette. De Brutus egy csapással akart véget vetni a polgárháborúnak. A két hadsereg mindkét szárnyon egyszerre csapott össze. Octavianust betegsége gátolta, hogy személyesen igazgassa katonáinak mozdulatait, a kik az ellenség támadásai elől gyors futásban vitték magukkal vezérüket. Brutus már azt hitte, megnyerte a csatát; de Antonius a jobb szárnyon kikergette Cassiust táborából, a ki majdnem egyedűl menekült. Egy közelgő lovas csapatot ellenségnek nézett, s halálfélelmében egy szabadosának kardjába dőlt. Pedig Brutus emberei akarták értesíteni vezérük győzelméről, csakhogy pár pillanattal elkéstek.

Ez az öngyilkosság végzetes volt a köztársasági táborra. Az erélyes Cassius tudta fékezni katonáit; Brutus sem visszatartani, sem irányítani nem tudta őket. Hiába voltak ajándékai, hiába dobta oda bosszújoknak hadi foglyait, napról-napra fogyott serege. De az ellenséget is aggasztotta az eleséghiány, s bizalma oszladozni kezdett. Ha Brutus várakozott volna, a győzelem ölébe hull. De türelmetlenségét növelte hű csapatainak hevessége, s húsz nap múlva Philippi mellett ugyanazon a helyen megtámadta az ellent. Mind a két fél kitartóan küzdött, de az est közeledtével a caesarianusok áttörtek a köztársaságiak sorain, s Octavianus elfoglalta táborukat. Brutus éjjel négy legiójával a közeli dombok közt foglalt állást, de másnap katonái megtagadták a szolgálatot, úgy hogy ő csak pár óráig rejtőzhetett; kísérői az utolsó borzasztó szolgálatot sem akarták teljesíteni, s önkezével volt kénytelen véget vetni életének. A triumvirek így döntő győzelmet arattak. Igen sok magán és politikai ellenségük jutott kezükre. Antonius megkegyelmezett egynéhánynak, s most Octavianus volt a kérlelhetetlen. Mindazáltal tudjuk, hogy megkimélte Brutus barátját, Valerius Messalát, a kit később kegyébe fogadott. A bukott ügy több híve vált meghitt emberévé, így Horatius, a csalódott enthusiasta, a ki később maga gúnyolódott futása fölött.

A hajóhad, mely a köztársasági seregre várt, csak romjait szállította el Makedoniából. Legtöbben Sextus Pompeiushoz és kalóz táborához csatlakoztak. A győztesek újra fölosztották a birodalmat; Octavianus kapta Hispaniát és Numidiát, Antonius a transalpin Galliát és Illyricumot. A cisalpin Galliát Itáliához csatolták, s ez a név jelölte most az egész félszigetet. Lepidusnak azon gyanú alapján, hogy titkon Sextus Pompeiussal alkudozott, nem juttattak részt a zsákmányból, csak később engedték át neki a kicsiny, de jelentékeny Africát. Octavianus üdülés ürügye alatt visszatért Itáliába, s azt a háládatlan feladatot vállalta magára, hogy a félsziget lakosságának birtokaira telepíti veteranusait. Antonius a keleten maradt, hogy a győzelem sikereit maradandóvá tegye, de minden korlát nélkül engedte át magát kicsapongó szenvedélyeinek. Megfeledkezvén pénzszomjas katonáiról, magára és hizelgő környezetére pazarolta kincseit, a mint városról városra utazott. Antonius durva, de könnyűvérű ember volt, a kire minden hizelgés hatott, ha szellem fűszerezte; de senki sem hódította meg könnyebben, senki sem vakította el annyira, mint a bűbájos egyiptomi királynő. A triumvir már Caesar kísérőjeként bámulta Kleopatrát; most parancsot intézett hozzá, hogy tisztázza magát előtte Kilikiában Cassiussal szőtt fondorlataiból. Kleopatra bízott bájaiban; szelleme és ügyessége azonban még nagyobb volt, mint testének szépsége. Tarsos felé vitorlázva, aranyos hajóban evezett föl a Kydnos folyón; hajójának biborszínű vitorlái és ezüsttel kirakott evezői voltak; ő maga Venusként aranytól csillogó sátor alatt hevert a fedélzeten Cupidók, Gratiák és Nereidák között. Antoniust elbájolta a ragyogó jelenet, s rögtön asztalához hívta a királynőt. A durva katonával szemben Kleopatra nem az a finom nő volt, a ki elbájolta a lángeszű Caesart, hanem résztvett részeg orgiáiban, kaczagott tábori tréfáin s elbűvölte ledér ötleteivel; még végre Antonius elfeledte Rómát, Fulviát, a parthusokat, kiket háborúval fenyegetett, visszavonult Alexandriába, s Kleopatra karjai közt eljátszotta a világuralmat.

 

Lucius Antonius képmása.

Ezalatt felesége és testvérei háborúra készültek Itáliában Octavianus ellen. A 41. év (u. c. 713) elején Lucius Antonius és Publius Servilius Isauricus léptek a consuli hivatalba. A merész és nagyravágyó Fulvia inkább befolyásolta őket, mint a közönyös Lepidus. Octavianus megérkezése azonban meglepte és megijesztette őket, még inkább bántotta Fulviát, hogy az ifjú triumvir haza küldte Clodiát, a kit katonái kivánságára vett vala nőül. Antonius hűtlensége is búsította, s zavargások keltésével akarta férjét haza csábítani Alexandriából. Izgatta a birtokosokat, a kik Itália tizennyolcz kerületében a veteranusoknak kijelölt földek miatt háborogtak. Némelyek fegyverrel védelmezték vagyonukat, mások maguk is raboltak; mindnyájan panaszkodtak és fenyegetőztek. Hiába fordult Octavianus a polgárokhoz és a katonákhoz, senkit sem tudott kielégíteni. Legiói már-már el akarták hagyni, végre híveinek kölcsönei s templomi kincsek megsarczolása kiengesztelte őket. Lucius nyiltan fegyvert fogott ellene, de Octavianus barátja és legvitézebb tisztje, Marcus Vipsanius Agrippa, Perusia (Perugia) falai közé szorította s éhséggel meghódolásra kényszerítette. Octavianus nemcsak megkegyelmezett a triumvir testvérének, hanem katonai megbízással Hispaniába küldötte. Haragos katonái bizonyára követelték néhány hadi fogolynak a vérét, de az «arae Perusinae», 300 senator és lovag föláldozása Julius Caesar árnyának, talán mégsem valóság.

Antoniust sem feleségének hívása, sem a perusiai harczizaj nem ébresztették föl; mintha Caesar eszménye, hogy egyedül uralkodjék a római világon, mindinkább elhalványult volna lelkében. De a parthusok betörése Syriába (Kr. e. 40, u. c. 714) és diadalmas előnyomulásuk újra eszébe juttatták egykori urának utolsó terveit. Midőn meghallotta, hogy Lucius meghódolt, hogy Plancus s több hatalmas szövetségese Octavianushoz pártolt, érezte, hogy személyesen kell tárgyalnia versenytársával, különben nem ismerik el Rómában a hatalomhoz való egyenlő jogát. Ügyes legatusát, Ventidiust, a parthusok ellen küldötte, maga pedig egynéhány legióval és hatalmas hajóhaddal Itáliába ment. Athénben találkozott Fulviával, a ki szemére hányta, hogy hűtlenné vált hozzá és barátaihoz; a férj szidalmai azonban megtörték lelkét, s nemsokára meghalt. Antonius az adriai tengerparton egyezséget kötött Sextussal, a kivel együtt pusztította Japygia tengermellékét. A rómaiak ezért betörőnek nézték, ki minden ok nélkül megtámadta Itáliát; Sextusban már régóta nem látták egykori hadvezérük fiát. Idegennek kezdték tekinteni, a ki, hír szerint, még a latin nyelvet is elfeledte. Midőn tehát Octavianus kardot rántott elűzésükre, a nép szíve a haza védője felé fordult. Így szerezte meg az ifjú Caesar azt a népszerűséget, mely a császárság épületének alapjául szolgált. E pillanatban a katonák mégis erősebbek voltak a népnél, s uraiknak az ő akaratjuk után kellett igazodni. Rávették Octavianust és Antoniust, hogy kössenek békét. Cocceius Nerva, mindkettőjük közös barátja, Maecenas és Asinius Pollio állapították meg az új szövetség pontjait. A birodalom keleti fele, az Adriától az Euphratesig, Antoniusnak jutott, s így a határokat kellett védnie; a nyugati rész Octavianus fenhatósága alá került a Sextus ellen megindítandó háború kötelezettségével. A kis Africát Lepidusnak hagyták. Octavianus huga, Octavia, a nemrég elhunyt Marcellus özvegye, meghozta a politikának áldozatát s nőül ment Antoniushoz. A kibékülés megünneplésére a versenytársak még a nyár végén Rómába siettek, s szövetségük megujulásának örömére játékokat és lakomákat rendeztek a népnek.

 

Marcus Antonius és Octavia képmása.

A brundisiumi béke a birodalom központját annak az államférfiúnak adta a kezébe, a ki tudta szenvedélyeit fékezni és méltóságát föntartani. Octavianus elnyomta katonáinak lázongó hajlamait, s egyszersmind Róma népét is kielégítette a rendszeres gabonakiosztással. E végből megindította Sextussal a béketárgyalásokat, a kivel különben rokonságba jutott Semproniával kötött második házassága révén. A triumvirek Misenumba hívták (Kr. e. 39, u. c. 715) az alkudozások végett; fölajánlották neki Siciliát és Sardiniát, consuli méltóságot, az achaiai provinciát; atyja vagyonáért kárpótlást is igértek, ha megtisztítja a tengert a kalózoktól és atyja példája nyomán biztosítja Róma élelmezését. A három vezér megvendégelte egymást, de nem szárazon, hol a triumvirek voltak az urak, nem is a tengeren, hol a hajós vezér tarthatta volna kezében vendégeinek életét, hanem a kikötőben, egy parthoz kötött hajó födélzetén. Maenas, Sextus legatusa, azt tanácsolta urának, vágassa el a köteleket és dobassa a tengerbe vendégeit. Sextus azonban eltiltott minden merényletet s azt súgta barátjának, hogy ilyenre nem kell engedelmet kérni, hanem a tettet végre kell hajtani. Ő tényleg nem mondott le az uralom reményéről, s pénzein piusnak nevezi magát. Ő az egyetlen római, ki a legfőbb hatalmat tengeri erővel akarta megszerezni, ép azért eltért honfitársainak szokásaitól és egészen más eszmekörben élt. Tíz évi hányatása alatt bandita vezérré vált; előkelő rómait nem tűrt oldala mellett, barátai és tisztjei rabszolgák, szabadosok és idegen kalandorok voltak. A hagyomány szerint Neptunus fiaként viselkedett s egy félisten tiszteletére vágyott.

A szövetség ingóbb talajon épült, hogysem sokáig tarthatott volna. Sextus nem adott vissza egynéhány elfoglalt kikötőt, Antonius lefoglalt egynéhány achaiai várost, melyek állítása szerint adósok voltak neki; Octavianus azon a napon küldötte el Semproniának váló levelét, a mikor Julia nevű leányát szülte, s heves szerelemre gyulladva Livia iránt, rávette férjét, Tiberius Claudius Nerót, hogy váljon el a három hónap óta viselős asszonytól. Sextus nemsokára megtámadta a tengerparti városokat, mire Rómában fölszökött a gabona ára, s Octavianus segítségül hívta triumvir-társait. Lepidus igért ugyan segítséget, de nagyon lassan készülődött. Octavia sürgetésére Antonius Athénből Tarentumba jött, hogy társával értekezzék. Átadott neki 130 hadihajót, de viszont 20.000 katonát kért a megindítandó parthus háborúra. E csere után öt évre meghosszabbitották a triumviratust (Kr. e. 37, u. c. 717), s Antonius társánál hagyván Octaviát, Kleopatrához sietett. Octavianus háborút indított Sextus ellen, s Maenas árulása kezébe szolgáltatta Sardiniát és Corsicát. Ugyancsak Maenas segítségével Sextust is megtámadta, de a tengeren nem tudott boldogulni, míg a hős Agrippa nem állott a hajóhad élére.

 

Sextus Pompeius képmása.

A 37. év consulja, Marcus Vipsanius Agrippa, megelőzőleg sikeresen működött Gallia megfékezésén, s midőn most Sextustól a tengei hatalmat elragadni készült, hatalmas hajóhadat szervezett. E végből térséges és biztos hadi kikötőre volt szüksége, minőt a természet Dél-Itáliának nem adott. Összekötötte tehát Misenum és Puteoli között az Avernus és Lucrinus tavakat, belebocsátotta a Tyrrheni-tenger vizét s a kikötőt uráról «portus Julius»-nak nevezte el. Itt gyakorolta be a tengerészeket és a hajókban elhelyezendő legionariusokat. A következő tavaszszal (Kr. e. 36, u. c. 718) három szögletén megtámadta Siciliát. Lepidusnak volt kiosztva Lilybaeum, Statilius Taurusnak Pachinus, magának Octavianusnak Messana. Sextus elmulasztotta teljes hadi erejét kifejteni, s bár Octavianus több ízben visszavonulni kényszerült, Lepidus segítsége pedig keveset ért, azért Agrippa teljes diadalt aratott. Sextus Naulochos mellett legyőzetett, s szárazföldi katonáitól is cserben hagyatva, kincseivel keletre menekült, a hol jó szövetségest remélt Antoniusban. Lepidus versenyre szállt Octavianussal Siciliában, de vereséget szenvedett. Octavianus már elég erős volt, hogy megkegyelmezhessen neki; nem akarta a rómaiakat megfélemlíteni olyan férfiú megölésével, a ki pontifex maximus volt. Csak száműzte Circeiibe, s itt töltött el a híres gens Aemilia feje több mint húsz évet.

Lepidus legyőzése után Octavianus 35 legiónak, 25.000 lovasnak, 37.000 könnyű fegyverzetű katonának lett az ura, s 500 hadi gályája volt. De a katonák erejük tudatában ép úgy követeltek pénzt és földeket, mint a philippii győzelem után, s Octavianus kénytelen volt mindenütt, de különösen Siciliában megsarczolni a lakosságot. Midőn Rómába visszatért, a senatus a kapuig elébe ment, a nép virágokkal halmozta el és fölkisérte a Capitoliumba. De ő kiszámított mérséklettel visszautasította a kitüntetéseket, s csak a tribunusi sérthetetlenséget, egy ovatiót és egy szobrot fogadott el, melynek felirata dicsőítette Caesart, ki szárazon és vizen helyreállította a békét. A pontificatust is visszautasította, mert a törvény értelmében Lepidust nem lehetett életében e méltóságától megfosztani.

 

Az ifjabb Labienus képmása.

Caesar sorsa, a kinek hatalmát Octavianus már majdnem teljesen elérte, mély hatással volt a triumvir lelkére. Kétes barátok és jó arczot ügyetlenül tettető ellenségek körében kezdettől fogva saját életének biztonsága volt legelső gondja. Óvatossága akkor sem hagyta el, midőn dicsőségének legmagasabb csúcsára jutott. Nem mulasztotta el, hogy még a triumviratust is törvényileg szentesítse, s legmerészebb intézkedéseit is iparkodott alkotmányosan igazolni. Mielőtt visszatért a városba, egy beszédben számot adott a népnek; kényszerű szükségnek tüntette föl a proscriptiókat, s a jövőre békét és kegyelmet igért. Kijelentette, hogy mihelyt Antonius véget vet a parthus háborúnak, vele együtt leteszi méltóságát; visszaadta a polgároknak a hivatalokhoz való régi jogaikat, s az utolsó évek anarchiájára a feledés fátylát borította. Maecenas barátjának ügyes kormánya különben sok ellenségeskedésnek véget vetett. A városi őrség intézménye élet-és vagyonbiztonságot teremtett; az egész félsziget érezte erős rendező kezét: a banditák rablóvárait lerombolták, a Sextus által felszabadított és csapatokba sorozott rabszolgákat visszaadták uraiknak; ha gazdáikat nem találták, szökevények gyanánt halállal sujtották őket.

Antonius a 36. év (u. c. 718) nyarán 100.000 embert gyűjtött, hogy maga álljon a parthus háború élére. Volt legatusa, Ventidius, Pakorost, Orodes fiát, és a hozzá pártolt Labienust visszakergette Kis-Ázsiából (Kr. e. 39, u. c. 715) s az elfoglalt provinciákat visszahódította. Pakoros a következő évben megújította támadását, de a syriai Gindaros városa mellett újra vereséget szenvedett és maga is elesett. Gaius Sosius, Antonius másik legatusa, ekkor újra rendezte Syria ügyeit. Judaeában, a hol Pakoros a Hasmonaeus Antigonost tette királylyá, Jeruzsálemet az Idumaeus Antipater fiának, Herodesnek segítségével öt hónapi ostrom után elfoglalta. Antigonos fogságba került s megöletett, mire Herodest, kit a parthusok már 40-ben (u. c. 714) elűztek, a triumvirek és a senatus kinevezték királylyá, s ezzel a Hasmonaeusok uralma Jeruzsálemben véget ért. Antoniust Kleopatra is elkisérte Antiochiáig, hol Antonius az Octaviával kötött házassággal nem törődve, Egyiptom nagyravágyó királynőjével szertartásszerűleg is házasságot kötött, s neki ajándékozta Kyprost, továbbá Syria és más provinciák egyes részeit. Aztán sietve előre hatolt, számítva a békétlenségre, mely II. Phraates trónralépése után a parthusok között kitört. Alkudozásaival lépre akarta csalni a királyt, s ezért nem egyenesen az Euphrates területén át tört be parthus területre, hanem hosszú kerülővel átvonult Armenián és az atropatenei Medián is. Minthogy azonban hadi gépei útközben elmaradtak, siker nélkül ostromolt egy jelentékenyebb várost.22 Ezalatt a parthus lovasok elvágták az eleséget, az armeniai szövetségesek pedig hűtlenül odahagyták, úgy hogy kénytelen volt gyorsan visszavonni 24.000 katonával megfogyott seregeit. A hegyes vidékeken beállt hideg időszak miatt a huszonhét napi gyors menet iszonyúan elkínozta a legiókat, melyek az Araxes folyóig sokat szenvedtek az üldöző parthusoktól. Antonius tovább is rendkívül gyorsan hatolt előre, s útközben embereivel elfogván a Kis-Ázsiában lázadást szító és a parthusokkal is alkudozó Sextus Pompeiust, Miletosban megölette (Kr. e. 35, u. c. 719). Kleopatra Syriáig jött a triumvir elé, s együtt tértek vissza Alexandriába.

A visszavonulást Rómában a gyalázatos carrhaei vereséggel hasonlították össze, mindazáltal Antonius győzelmi jelentéseket küldött haza. Octavianus nem vitatta el állítólagos érdemeit s nem zavarta meg barátságos viszonyukat. Octavia testvére engedelmével föl akarta keresni férjét, hogy a végzetes bűbáj alól kiragadja. Antonius visszatért Syriába s új háborúra készült a parthusok ellen, midőn Octavia közeledéséről értesült. Rögtön követet küldött Athénbe s megtiltotta nejének, hogy táborában fölkeresse. Octavia kitalálta a követség czélzatát s csak arra kért engedelmet, hogy átadhassa az ajándékot, mely a katonák számára ruhákból, teherhordó állatokból, pénzből és a triumvir testőrsége gyanánt 2000 kitünően fölfegyverzett legionariusból állott. Kleopatra ügyesen tudta ellensúlyozni a szeretet e jelét s rávette Antoniust, hogy menjen vissza hozzá Alexandriába. Octavia nyugodt méltósággal visszatért Rómába s férjét megérdemelt sorsára bízta. Rövid mulatozás után Antonius 34-ben (u. c. 720) néhányszor betört Armeniába s az ország királyát, Artavasdest arany lánczokba verve vitte Egyiptomba. E sikeréért honfitársainak bosszúságára az idegen Alexandria utczáin diadalmenetet tartott. Egyiptom királynőjének volt rá gondja, hogy Antoniust a legizgatóbb orgiákkal körében tartsa. Lehetetlenné akarta tenni, hogy polgár gyanánt visszatérhessen Rómába. Kleopatra Róma uralmára is vágyott, hogy – mint a költők énekelték – a Capitoliumon Marius diadaljelei között osztogassa parancsait. Királyságát csak úgy biztosíthatta, hogy állandóan foglalkoztatta Antoniust és állandóan szórakoztatta is. Tehetsége e tekintetben rendkívül sokoldalú volt; bámulatos szellemével elvarázsolta környezetét; gyönyörűen zenélt és énekelt, s nemének egyéb izgató mesterkedéseiben is járatos vala. Festők és szobrászok ábrázolták a híres párt, s egyiptomi pénzeken együtt verték ki vonásaikat és nevüket. A római legionarius, pajzsán Kleopatra nevével, makedon testőrré alakult. Színjátékokat rendeztek az udvarban, hol az állhatatlan Munatius Plancus bohócz módjára Glaukos tengeri isten szerepét játszotta, míg a fejedelmi pár Isis és Osiris képében lépett föl. Antonius mindjárt a 34. évben tartott diadalmenet alkalmával Kleopatrát ünnepélyesen királyok királynőjévé (basiliV basilewn) nevezte ki. Birtokába átengedte Egyiptom és Kypros mellett Kyrenét, továbbá Kilikia és Kreta egy részét. Caesartól származó fiát, Caesariót, uralkodó társává nevezte ki. Kleopatrától született két fiáról és leányáról is gondoskodott. Egyik kapta Phoeniciát, Syriát és Kilikiát, a másik Armeniát, Mediát és Parthiát, leánya pedig Kyrenét. Csak Asia és Bithynia maradt a keleten római provincia. Antonius ezen intézkedései majdnem Alexandros birodalmát akarták felújítani, mert az egyiptomi udvar Indiával is összeköttetésben állott. Mindez a parthus háborúval s Antonius keleti terveivel volt kapcsolatban, melyeket azonban a római felfogással nem lehetett összeegyeztetni. A rómaiak a birodalom nagyságát féltették, s ép Antonius barátai nem tudták helyeselni politikáját. Ezek gyűlölték legjobban viszonyát a nagyravágyó Kleopatrával, s többen Octavianushoz pártoltak át.

Caesar örököse immár lassankint betölté atyja megüresedett helyét. Érintkezésében barátságos volt, fáradhatatlanul dolgozott a közjó érdekében, s méltatlan tiszttársa iránt színlelt jóindulata is növelte népszerűségét és becsületét. Sicilia meghódítása után azon fáradozott, hogy Rómában szelid, de azért erélyes közigazgatást létesítsen. A következő évben (Kr. e. 35, u. c. 719) megtámadta az Alpesek legvadabb hágóinál a salassusokat és a tauriscusokat, Agrippa társaságában személyesen vezetett hadat és északon megnagyobbodott Itália keleti szomszédai ellen (35-34, u. c. 719-720) s biztosította a határokat. A dalmata liburnusok és az iapodok legyőzése után a pannoniaiakat23 is meghódolásra bírta, a kiknek főhelyén, a Kulpa és Száva egyesülésénél fekvő Sisciában (Sziszek), nagy katonai coloniát létesített, honnan könnyen el lehetett érni a Dunát, melyet már Caesar jelölt ki a birodalom határául. A 33. évben (u. c. 721) Statilius Taurus elnyomta az illyr törzsek lázadását, s a vidék a birodalomba olvadt. Octavianust gyönge egészsége néha visszatartotta attól, hogy döntő pillanatokban tettleg résztvegyen a háborúkban, s ezért személyes bátorsága gyanú alá esett; de ebben a táborozásban maga is tisztes sebet kapott s hősiesen viselte magát. A senatus diadalmenetet ajánlott föl neki, de ő alkalmasabb időre halasztotta. Már a 33. év (u. c. 721) elején izgatott szemrehányással illették egymást a triumvirek. Antonius zokon vette, hogy Lepidus letétele után az igért provinciákból és csapatokból semmit sem kapott; Octavianus viszont sérelmesnek nyilvánította Sextus megölését, s hogy Artavasdest, a köztársaság szövetségesét, fogságba vetette. Nem hallgatta el megbotránkozását, hogy mily gyalázatos viszony fűzi Egyiptom királynőjéhez, a kinek gyermekét, Caesariót, a dictator fiának ismerte el. Antonius, a ki újabb parthus háborúra készült, erre rögtön versenytársa ellen gyűjtötte hadait. Összes legióit és szövetségeseit Ephesosba rendelte. Tisztjei friss csapatokat toboroztak Görögországban, Africában és Kis-Ázsiában; a segítségül hívott barbár népek pedig, melyek a Syrtis és a Kaspi tenger között laktak, tarka tömegben gyültek zászlaja alá. Kleopatra egy egyiptomi csapattal maga is megjelent a hadi szemlén, még hathatósabban támogatta Antoniust tengeri hadával. Hajói kiváltak térfogatukkal és hadi gépeikkel. A keleti partvidék egyéb hajóival együtt olyan tengeri tábor indult Octavianus ellen, a mekkora aligha gyült még egybe Róma ellen. A készülődések igazi czélja még titok volt; Antonius a telet Samosban zene és táncz között töltötte el. A fenyegető összecsapásra szükséges kincseit fényes dionysosi ünnepélyre pazarolta, s maga is föllépett Bacchus szerepében.

A következő év (Kr. e. 32, u. c. 722) consulai a triumvirek régibb megállapodása szerint Gnaeus Domitius Ahenobarbus és Gaius Sosius voltak, mindketten Antonius hívei. Ezt a kedvező körülményt csakhamar ellensúlyozta egynéhány előkelő pártember átpártolása Octavianushoz. Munatius Plancus visszatért Rómába s útálattal szólt Antonius gazságairól. Elárulta Octavianusnak versenytársa végrendeletét, melyet neki a Vesta papnők őrizetére kellett volna bíznia. Ebben a triumvir törvényesnek ismerte el Caesar viszonyát Kleopatrához s Caesariót nevezte ki a dictator örökösének. Ünnepélyesen megerősítette az adományokat, melyekkel a saját törvénytelen gyermekeit elhalmozta. Magáról úgy rendelkezett, hogy Kleopatrával együtt a Ptolemaiosok mausoleumában temessék el. Ezek hallatára senki sem kételkedett többé a szállongó hírben, hogy Antonius a kicsapongó orgiák között a birodalom nyugati felét is odaigérte Kleopatrának, hogy a birodalom székhelyét Alexandriába akarja áttenni, s a capitoliumi isteneket is megalázza a Nilus szörnyetegei előtt. Octavianus földre szegzett szemekkel hallgatta, mint üdvözlik őt a senatorok a nemzet igazi vezére, eszméinek képviselője és vallásának védője gyanánt. A consulok elhagyták a várost, hol Antonius híveiként nem érezték magukat biztonságban. Mindazáltal Octavianus nem nyilvánította Antoniust a haza ellenségének; beérte azzal, hogy Egyiptomnak hadat izent. A triumviratus határideje lejárt, a senatus megsemmisíthette a régi megállapodást, mely a 31. évre (u. c. 723) Antoniust jelölte ki consulnak; helyette most Octavianust és Marcus Valerius Messalát választotta meg. Ily válságos pillanatban törvényes hivatal hathatósabbnak és mindig népszerűbbnek bizonyult, mint rendkívüli megbízás.

A nemesek, kik Antonius táborába gyültek, maguk is kérték vezérüket, hogy szakítson Kleopatrával s a küzdelmet versenytársával tegye személyessé. De ő azzal felelt, hogy váló levelet küldött törvényes feleségének s elszakította az utolsó lánczot, mely hazájához fűzte. Az előkészületek mindkét oldalon serényen folytak. Antoniusnak 100.000 gyalogos és 12.000 lovas katonája volt. Mauretania, Kommagene, Kilikia, Kappadokia és Paphlagonia fejedelmei személyesen jelentek meg táborában; több más ország is küldött pénzt és katonákat. Tengeri hada 500 hajóból állott, s némelyiken a legények nyolcz sorban eveztek egymás fölött. Octavianusnak 80.000 gyalogosa, 12.000 lovasa és 250 kisebb, de könnyebben kormányozható hajója volt. Antonius a peloponnesosi Patrait (Patras) választotta téli táborul; hatalmas seregét az élelmezés megkönnyítése végett az Ión-tenger partján osztotta el. Katonái sokat szenvedtek a köztük kitört betegség miatt. Az Adriai-tenger útjáratai szabadon maradván, Agrippa sértetlenül szállította át Octavianus haderejét Epirusba. E pillanattól fogva a másik táborból folyton jöttek át szökevények. Domitius volt az első, s példáját utánozták az ázsiai fejedelmek. Antonius környezetének minden tagjában árulót látott, s bizalmatlanságában Kleopatrát is arra kényszerítette, hogy minden ételt ízleljen meg, a melyet ő eléje tettek.

 

Agrippa képmása.

A szökésekre kisebb vereségek következtek. Sosius siker nélkül támadta meg Agrippa hajóit; Antonius kudarczot vallott Octavianus szárazföldi legióival szemben. A két hatalmas tábor lassankint egymáshoz közeledett s az ambrakiai öböl mentén helyezkedett el, úgy hogy csak egy szűk tengerszoros választotta el őket, melyet Antonius hajói foglaltak el. Az ő helyzete azonban ép a szűk szoros miatt kedvezőtlen vol, s szivesen áttette volna a háború színhelyét Thessaliába, hol Pharsalos síkján olyan diadalt remélt, minőt Caesar vívott ki Pompeius fölött. De Kleopatra, a ki biztosítani kivánta a menekülés útját, lebeszélte tervéről. Antonius Octavianust személyes párbajra szólította föl, de ez megvetéssel utasította vissza kihívását. Mivel Antonius sem a tengeren, sem a szárazon nem bízott ügyében, a leukasi öböl nyilt vizére akart vonulni hajóhadával. Titkos czélja az volt, hogy az ellenség sorait áttörve, Egyiptomba menekül, szárazföldi hadát sorsára bízván, hogy meneküljön Ázsia felé. Octavianus hajóhada azonban nagyon figyelt mozdulataira s döntő ütközetre készült. Egynéhány napig a tengeri vihar késleltette a támadást; végre szeptember 2-án a szél elült. Antonius gályái délig nyugodtan állottak a szoros bejáratánál; az ekkor keletkezett kedvező szélben a hatalmas tengeri had a nyilt tenger felé indult, de a nehézkes hajók ügyetlenül mozogtak. Magas tornyaikból nagy köveket röpítettek az ellenségre, s hosszú vaseszközökkel igyekeztek a vigyázatlan hajókat magukhoz ragadni. De a caesari hajók ügyesen és fürgén támadtak; a jól begyakorlott evezősök fölváltva közeledtek és hátráltak, s nyilzápor védelme alatt elragadták az ellenség evezőit. A nagy hajók védői kénytelenek voltak megosztani figyelmüket a körülöttük elsikló kis hajók között, így ezek kölcsönösen védték egymást s nem engedték a födélzetekre Antonius katonáit. A heves csata sokáig eldöntetlen maradt. Octavianus liburnus hajói megsértették ugyan, de nem pusztíthatták el az erős phalanxot; de mialatt az ügyetlen nagy gályák sikertelenül küzdöttek a kisebb hajókkal, Kleopatrának hátul veszteglő hajója hirtelen fölvonta vitorláit, áttört a küzdő tömegen, s futásában hatvan más egyiptomi hajó is követte. Midőn Antonius maga is sietve a királynőhöz csatlakozott, híveit harag és szégyen fogta el. Sokan ledöntötték a tornyokat, hogy a hajókkal könnyebben menekülhessenek; de azért a küzdelem még tovább is ádázul folyt. A fáklyát és a gyulékony anyagok tüzétől végre több gálya vízbe merült, 300 pedig zsákmányul esett. A szárazföldi sereg még sértetlen maradt és sokáig nem hitte el vezérének futását; végül az élükön álló Canidius is átpártolt Octavianus táborába, s a tizenkilencz legio is meghódolt.

A helynek, a hol Antonius serege táborozott, a tengerbe nyúló kis földnyelvről (acth) Actium volt a neve, s Apollo temploma állott rajta. A nagy csata, mely a római világ sorsát eldöntötte, innen kapta nevét. Octavianus e győzelem emlékére alapította az actiumi játékokat, mely ünnepet négy évenként sokáig megtartottak. A hajóhad elpusztulása és a szárazföldi sereg meghódolása után nem kellett többé Kleopatra kedvesétől félni. Az actiumi győző első czélja a siker biztosítása volt; Róma hűségét és a provinciák hódolatát kellett megnyernie. A főváros kormányzását távolléte alatt Maecenasra bízta, Agrippát visszaküldte Itáliába, hogy a félsziget zavargó vidékeit megfékezze. Ő maga Görögországba ment, hol a nép, mely sokat szenvedett Antonius zsarolásaitól, lelkesen fogadta. Majd átkelt Kis-Ázsiába, melynek provinciái és szövetséges fejedelmei gyorsan meghódoltak. A telet Samosban akarta tölteni, hogy a kelet ügyeit rendezze, de a veteranusok háborgása miatt a 30. év (u. c. 724) elején visszatért Itáliába. Senatorok, lovagok és polgárok nagy tömege üdvözölte Brundisiumban, s ő kegyesen hallgatta meg a katonák panaszait. Eladta magánbirtokát, fölhasználta barátainak pénzét, hogy egyelőre eloszlassa haragjukat. Az ellenséges városok területén új gyarmatokat alapított s nagy jutalmat igért Egyiptom jövendőbeli zsákmányából. A tavasz beálltával már annyira rendezte ügyeit, hogy ellenségeinek megbüntetésére indulhatott.

Antonius és Kleopatra egy hajón keltek át a tengeren, de Antonius már Paraetoniumban (Kasr Medzsed) partra szállott, hogy az itt állomásozó őrség hűségét biztosítsa. A királynő tovább vitorlázott Alexandriába s a lakosság megnyugtatására babérral díszített hajón vonult a kikötőbe. Azonban Antoniust a legiók elkergették. Kétségbeesésében öngyilkos akart lenni, s kisérete csak nagy bajjal vihette Alexandriába, hol Kleopatra erélyesen védte érdekeit. Minden embert megöletett, a ki gyanúsnak látszott, katonáit pedig pénzzel halmozta el. De napról-napra új elpártolások híre jött. Ázsia összes fejedelmei elfordultak a bukottaktól; Herodes, a zsidók királya, fölajánlotta országát, hogy vonuljanak bele a győztes legiók. Csak egy kis gladiator csapat maradt hű urához, melyet Antonius Kyzikosban helyezett el; átvágta magát Kis-Ázsián és Syrián, s csak akkor hódolt meg Octavianusnak, midőn Antonius halálának hamis híre ért hozzá. Kleopatra azt ajánlotta kedvesének, hogy meneküljenek Arábiába, s hajóit a Nilustól a Vörös-tengerhez kezdte szállíttatni; egy részüket azonban a barbárok a parton tönkre tették. Aztán Hispaniában akartak menedéket keresni, hogy a zavargó provinciákat föllázítsák. Midőn ez a terv is kivihetetlennek bizonyult, Antonius a tengerparton egy toronyba zárkózott. Kleopatra még mindig ellenállásra gondolt; kis fiát férfiruhába öltöztetve mutatta be a népnek, hogy urának ne asszonyt, hanem férfiút higyjen. Ezalatt Antonius újra visszatért hozzá, s eszeveszett orgiákat ültek, míg a vég órája közeledett. Hagyomány szerint Kleopatra mindenféle mérget kipróbált rabszolgákon és bűnösökön, míg arra a tapasztalatra jutott, hogy a vipera harapása idézi elő a legkönnyebb halált.

Titokban mindketten kegyelmet kértek Octavianustól, de ő Antoniust feleletre sem méltatta, Kleopatrának pedig azt izente, hogy elfogadható föltételeket szab elé, ha kedvesét megöli vagy elkergeti. A győztesnek szándéka volt Egyiptomot elfoglalni, de Kleopatrát elevenen szerette volna Rómába vinni, hogy diadalmenetét díszítse; azonkívül kincseit is hatalmába akarta keríteni, melyeket a királynő elrejthetett vagy szétszórhatott. A közvetítők fölhívták Kleopatra figyelmét arra, hogy Octavianus fiatal s aligha lesz érzéketlen azon bájak iránt, melyek Caesart és Antoniust meghódították. Valóban úgy látszik, mintha a bűvös asszony újra ki akarta volna vetni hálóját, mialatt Antoniust a végső csatára buzdította, hogy titokban elárulhassa. Octavianus gyorsan közeledett Egyiptom felé s Pelusion városát elfoglalta; Alexandria előtt Antonius sikerrel küzdött ellene, s ép új támadásra készült, midőn észrevette, hogy Kleopatra mesterkedése következtében a hajók az ellenséghez pártoltak, s ugyanekkor utolsó katonái is cserben hagyják. A királynő Antonius bosszújától való félelmében mausoleumába zárkózott, s azt izente neki, hogy öngyilkos lesz. Antonius látván, hogy ügye elveszett, Eros nevű szabadosa segítségével halálos sebet ütött testén; midőn pedig megtudta, hogy a királynő még él, oda vitette magát hozzá s karjai között lehellte ki lelkét.

Octavianus augusztus 1-én bevonult Alexandriába s egy tisztjét megbízta, hogy Kleopatrát élve fogja el. Ennek sikerült is csellel a toronyba férkőzni, s midőn a királynő elé lépett, ez látszólag tőrt akart mellébe ütni. De a legatus visszatartotta kezét s biztosította Octavianus gyöngédségéről. Kleopatra visszatért palotájába, hol a győző bejelentette látogatását. A királynő kiszámított alázattal, szomorú környezetben fogadta vendégét; a termet a nagy Caesar szobrai díszitették, s ki voltak állítva szerelmének egyéb jelei is. Szavai és mozdulatai szánalmat akartak kelteni, mely esetleg gyöngébb érzelemnek egyengethette útját; de Octavianus erősen volt vértezve a csábítás ellen. Földre szegzett szemmel, hidegen és önérzetesen válaszolt. Követelte kincseit, de azután bátorította, hogy nem lesz bántódása, s eltávozott. Kleopatra kétségbeesett, de csak akkor szánta rá magát a halálra, midőn megtudta, hogy Rómába akarják vinni. Visszatért mausoleumába, Antonius sírját virágokkal borította el, s másnap két más asszonynyal együtt halva találták ágyában. Octavianus elvesztette triumphusának legszebb ékességét; helyette szobrát vitték a diadalmenet alkalmával egy ravatalon, s karján két kigyó vala látható. Ez erősítette meg a szállongó hírt (mely azonban nincsen bebizonyítva), hogy életét vipera harapása oltotta ki, melyet fügével telt kosárban csempészett be hozzá egy híve. Két idősebb fiát, Caesariót és az Antoniustól származó Antyllost, Octavianus megölette, a többieket megfosztotta ugyan királyi rangjuktól, de kegyelmébe fogadta. A Ptolemaiosok dynastiája megsemmisült, s Egyiptom Róma különleges provinciája lőn, a mennyiben a császárok mindig saját birtokuk, dominiumuk, s nem a birodalom kiegészítő része gyanánt rendelkeztek vele.

Antonius halálával a polgárháborúk kora véget ért. A küzdelmek Tiberius Gracchustól a második triumviratus bukásáig kimerítették a köztársaság erejét; az utolsó győztes diadalát senki sem vonta kétségbe. Ütött az óra, midőn a nemeseknek és a népnek meg kellett hajolniok a száz év óta fenyegető iga alatt, s az idő meghozta az uralomra hivatott férfiút is. Octavianus és kora egymás számára voltak teremtve; csak ekkor nyerhetett a monarchia biztos alapot, de még ebben a korban is csak ő volt hivatva a császárság megalapítására. Ha Actiumnál Antonius győz, a birodalom a kicsapongó férfiú halála után római jellegétől megfosztva, darabokra szakadt volna gyermekei és vezérei között. Octavianus nagy eszét ép az bizonyítja, hogy tartós épületet emelt. Alkotásai régi eszmékben és a nép szokásaiban gyökereztek; törvényei érett gondolkodás gyümölcsei voltak, s nem pusztultak el, mint Sulla és Caesar rendelkezései. Oly rendszert teremtett a császárság igazi megalapítója, mely fő vonásaiban két századon át maradt érvényben; azontúl is megszabta Róma s az újkor beálltáig Konstantinápoly kormányának elveit, talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy ma sem pusztult el végkép.

Cicero leveleiben az Octavius név még május havában is előfordul; júniustól kezdve Octavianusnak, októberben pedig már Caesar Octavianusnak, később röviden Caesarnak is nevezi. A Kr. e. 44 deczember 20-án tartott III. Philippicában és azontúl Gaius Caesar a neve. Mi addig, míg az Augustus névvel ki nem tüntetik, Octavianusnak fogjuk nevezni.[VISSZA]

Plutarchos szerint Phraatát, Dio Cassius szerint Praaspát, Strabo szerint Verát (Tachti Szulejman).[VISSZA]

Pannonia ebben az időben még csak Illyricum kiegészítő része volt, s a Szávától délre eső keskeny földszalagot jelölte. Augustus és Tiberius terjesztették ki hódításaikkal határait északra a Dráváig, Traianus a Dunáig.[VISSZA]

 

XXV. FEJEZET.

Irodalom és művészet a köztársaság utolsó századában.

Bármennyire kifejlődött is a hódító nép műérzéke Hellas meghódítása után, az izgató reformkisérletek és véres polgárháborúk kora nem volt rá alkalmas, hogy a római költészetet fölvirágoztassa. A régi nagy görög költők szinte az ujdonság varázsával hatottak a művelt osztályokra, s velök szemben a kisérletek, melyek Ennius epikáját vagy a két századdal előbb viruló alexandrinus költőket utánozták, nagyon jelentéktelenek. Inter arma silent Musae. A Gracchusok korában csak egy kiváló szellem éreztette hatását, az sem idegen eredetű műfajban, eposzban vagy drámában, hanem olyan költeményekben, melyek iránt már azért is érdeklődött a római közönség, mert politikai küzdelmeire és érzelmeire vetett világot. A satura, melybe Ennius és követői a műfaj nevének megfelelőleg elegyes tartalmat öntöttek, csakhamar olyan gúnyos költeménynyé fejlődött, mely a mai szatirának vetette meg alapját. A szatirikus vena bizonyára a görögökben is megvolt, de önálló műfajjá a rómaiaknak a gúny iránt tanusított élénk érzéke fejlesztette. Ezért mondhatta Quintilianus: satira quidem tota nostra est (= a szatira teljesen római eredetű). Ilyen gúnyos tartalmú költeményekben először Gaius Lucilius (Kr. e. 148–103, u. c. 606–651) merte kiönteni epés lelke indulatait. A latin Suessa-Auruncában született előkelő lovag nem volt teljes római jogú polgár, a politikában tehát személyesen nem vehetett részt; de Róma legelőkelőbb társadalmi köre nagyrabecsülte szellemét, s Lucilius Scipio Aemilianusnak és Laeliusnak jól barátja volt. Bármennyire ismerte a görög irókat, nem volt nagy érzéke a műgond iránt; heves érzelmei, elégületlensége a közügyekkel Aristophaneshez és az ó-attikai vígjátékirók irányához vonták. Kiméletlen támadó modorát tőlük tanulta el, de gúnyos hangjával nem párosult mestereinek pajzán humora és élénk képzelete. Kortársai és a későbbi műbirálók nagyon kedvelték élczes ötleteit, de szatiráinak pongyola szerkezete és darabos verselése nem elégítették ki a művelt olvasókat. Horatius megrójja laza szófüzését, lázas gyorsasággal készített verseit, s hogy a köznapi tárgyat nem varázsolta költőivé az érzelem és képzelet fényével. De azért nagy kár, hogy harmincz könyv szatirájából csak kisebb-nagyobb töredékek sejtetik eredeti szellemét. Őszintén leirta bennök utazásait, tapasztalatait, s kiméletlenül pellengérre állította Róma politikai és irodalmi viszonyait.

A hanyatló köztársaság utolsó évtizedeiben néhány kiváló költő a görögök által tört ösvényen aratott babérokat. Közös törekvés nem kapcsolta őket együvé, nem fejlesztették szervesen nemzetük irodalmát; inkább magukban álló jelenségeknek tekinthetni őket. A legkiválóbb szellem közöttük Titus Lucretius Carus (Kr. e. 99–55, u. c. 655–699), egy hat könyvből álló philosophiai költeménynek (De rerum natura = a dolgok lényegéről) szerzője. Előkelő rangja nem csábította a közügyek hullámaiba; a pártoskodó szellemtől visszariadva, inkább elméletileg foglalkozott a lét problemáival és a társadalom bajaival, melyeknek forrását a rómaiak sötét babonáiban látta, meg hogy másutt keresik a boldogságot, mint a hol található. Epikuros lelkes tanítványaként mestere világnézetét tartja igaznak, mely Demokritos atom-elméletén alapul; minthogy szerinte a világ az atomok rendszertelen találkozásából eredt, balgaságnak tartja félni az istenektől, a kik nem törődnek az emberiséggel. Lucretius a boldogságot mestere nyomán a nyugalmas, erényes életben látja, mert ez közelíti meg leginkább a gondtalan, isteni létet; s ezen elvont tárgyat nagy lelkesedésénél és mély meggyőződésénél fogva oly igaz költői módon állítja elő, hogy műve a világirodalom legkiválóbb tankölteményei közé sorozható. Gondolatait nyomósan fejezi ki, előadása eleven; de ő is küzd a formával, s hexameterei még távol állanak Vergilius kerekded rhythmusától, bár mesterét, Enniust felülmulja. Azonban fogyatékos verselését ellensúlyozza tárgyának fensége, a nagy czél, hogy korát megszabadítsa a babona átkos hatása alól, s nagy tehetsége, mely a philosophikus tárgyat a költészet zománczával tudta bevonni. Állítólag öngyilkos lett s nem végezhette művén az utolsó simítást; talán mesterének ethikáját is belevonta volna művébe. Hagyomány szerint Cicero gondoskodott kiadásáról; de a mint a költemény ránk maradt, több tekintetben hiányosnak kell tekintenünk.

Lucretius ifjabb kortársai jobban visszatükröztetik a Rómában uralkodó szellemet, mely a két századdal előbb virágzott alexandriai költészetben lelte legnagyobb gyönyörűségét. Szerették az ügyes verselést, a gondos szerkezetet; művészileg fejlesztették a nyelvet s még a költészetben is a tudós szinezetet tartották lényegesnek. Ily irányzat a dilettantismusnak tág kaput nyit, s e kor művelt férfiai költői kisérletekre sok időt pazaroltak. A kortársak azonban nagyrabecsülték Hortensius, Caesar, Marcus és Quintus Cicero ebbeli munkásságát is; fennen magasztalták Gaius Licinius Calvus és Helvius Cinna verseit. Ez irodalmi körnek legkiválóbb alakja a veronai születésű Gaius Valerius Catulus (Kr. e. 84–53, u. c. 670–701). A korán elhúnyt költő művei két csoportra oszlanak. Az egyikben élénk benső, olykor szenvedélyes érzelmei nyilatkoznak meg, s e lyrikus apróságok a latin irodalom gyöngyeihez sorozhatók; egyéb versei tudós szinezetűek, tehát az alexandrinusok hatása alatt keletkeztek. Az utókort főleg az első csoport érdekli; bennök közvetlenül nyilatkoznak szerelmének örömei és keservei, vagy epés politikai támadással ront Caesarnak és környezetének. De műveinek másik csoportja is figyelemre méltó. Így egy 400 sorra terjedő kis eposzban (Peleus és Thetis lakodalma) gyönyörű részletek találhatók; Attys czímű költeménye szenvedélyes drámai erővel írja le Kybele hivének őrjöngését. Catullusnak és barátainak nagy érdeme, hogy az eddig durva és csiszolatlan latin nyelvet költői használatra alkalmassá tették; a kifejlett próza mellett megtisztították a verset, s megadták neki azon tulajonságokat, melyeknek eddig hijával volt. Tényleg Catulus fedte föl honfitársai előtt a latin verselés titkait.

A drámai műfajnak nem nagyon kedvezett e korszak. Nagy szinészek, mint Roscius és Aesopus, életre tudták ugyan kelteni a régibb komédiákat és tragédiákat, de a romlott izlésű és durva élczeket kedvelő római nép más fajta előadásokat kedvelt. Ezért jelen meg ekkor irodalmi formában a népies Atellana. Lucius Pomponius és Novius e műfajban sok közéleti alakot, orvost, parasztot, festőt, kallóst, szabót vittek színpadra, vagy gallusokat és egyéb provinciabelieket gúnyoltak ki. Ép ily köztetszésben részesült a csipős támadásokban és fajtalan helyzetekben bővelkedő mimus, a comoedia palliata, togata és az Atellana sajátos keverékfaja, melyben a párbeszédet furcsa és kicsapongó mozdulatok kísérték, ostorozva és gúnyolva a politikai élet legkiválóbb alakjait. E műfajnak Decimus Laberius adott irodalmi formát, kívüle még Publilius Syrus említhető, a ki mimusaival bejárta Itália nagyobb városait s elvétve szép gondolatokat szőtt előadásaiba.

 

Cicero ókori mellszobra.

(Madrid)

E korszak legnagyobb irodalmi érdeme a latin próza kifejlesztése volt. A forumi küzdelmeknek és szenvedélyes politikai vitáknak művészi szempontból ez a legbecsesebb vívmánya. Bizonyára fejlesztette a nyelvet, hogy Kr. e. a második század közepe táján görög rhetorok iskolákat nyitottak Rómában s a mondatszerkezetek gondos megfigyelésére, a bizonyítékok alapos mérlegelésére szoktatták tanítványaikat. Mindazáltal ebben a korban a római ifjak nagyobbrészt úgy szereztek mélyebb műveltséget, hogy nagytudományú idősebb kortársaik köré gyülekeztek, s a nagy szónokok, mint Gaius Gracchus, Lucius Licinius Crassus, Marcus Antonius, a triumvir nagyatyja, Quintus Hortensius, Publius Sulpicius Rufus, Gaius Aurelius Cotta, a közéletben és hazai hagyományokon fejlesztették erejüket. Lucius Aelius Stilo, az előkelő nagy tudós, már rhetorikai tanítást is szőtt beszélgetéseibe; de a később nyitott latin rhetorikai iskolákat nagy ellenzéssel fogadták, mint a melyek az ifjakat alapos ismeretek nélkül csak bőbeszédűségre szoktatják. Cicero korában már volt egy Herenniusnak ajánlott rhetorikai kézikönyv, melynek szerzője, valószínüleg Gaius Cornificius, józanul alkalmazta a latin nyelvre a görög rhetorika tanításait. De a legfőbb érdemet, hogy a rómaiak nyelve irodalmi czélra oly alkalmassá vált, hogy gazdagsága annyira kifejlődött, rhythmusban tökéletesedett, méltóságban és elegantiában gyarapodott és megelőzte a költői nyelvet, kétségkívül Cicero vivta ki az ő párját ritkító nyelvtehetségével. A római irodalom e korszakát ezért rendszerint róla nevezik el. Bármennyire hitte magáról, hogy államférfiúnak született, első sorban irodalmi ember, kit e tekintetben egy kortársa sem múlt fölül. A római irodalom egyik nagy dicsősége, hogy közvetítő volt Görögország és a modern népek között, hogy tehát az antik szellemet ő ismertette meg a culturnépekkel. Ezt az igazságot Cicero igazolja legszebben. Bizonyos mértékig az ókori humanismus összefoglalásának tekinthetjük műveit.

Irodalmi munkáit három csoportra oszthatjuk: politikai és törvényszéki beszédeinek, rhetorikai és philosophiai értekezéseinek, sőt leveleinek is közös jellemvonása a mély görög tanulmányok mellett megőrzött római charakter, mely egyaránt szerette hazáját és az irodalmat. Életének főfoglalkozása az ékesszólás, mely ebben a korban a politikával összeforrt, s ha szívesen szedte is a forumi babérokat, nemes lelkére vall, hogy magánperekben, Verres ügyét kivéve, csak mint védő ügyvéd szerepelt. Mindig lelkesedett az ügyért, a mely miatt szószékre lépett; az ékesszólást a szabad alkotmány legnemesebb eszközének tekintette, melyet fejleszteni felfogása szerint elsőrendű hazafias kötelesség. Ha kénytelen volt a politikától visszavonulni, rhetorikai vagy philosophiai tanulmányokkal nemcsak lelki szükségből foglalkozott, hanem azért is, hogy velök honfitársainak hasznos szolgálatot tegyen, s ekkor is irodalmi czél vezérelte. Rá nézve ilyenkor a philosophia lelki vigasz volt, s mint öreg korában írt művei bizonyítják, mindig ifjú hévvel lelkesedett érte. Nem az igazság önzetlen kutatása vonzotta hozzá; vigasztalójának tekintette bajaiban, barátjának rossz napjaiban, melytől tanácsot kért, de rögtön otthagyta, ha újra a politikai élet hullámaiba merülhetett. Főleg erkölcsi kérdésekkel szeretett foglalkozni, melyek tetteinket irányozzák. A világ eredete vagy a lélek természete oly kérdések voltak, melyek iránt kevésbbé érdeklődött, s nem is értette meg őket teljes mélységökben. Nem volt tehát önálló gondolkodó, de az akademikusok és a stoikusok tanait mesteri nyelven adja elő. Akár kutatja a legfőbb jót, vizsgálgatva az epikureusok és a stoikusok tanait, miközben az eklektikusokhoz hajol; akár a lélek halhatatlanságáról és a túlvilági életről értekezik stoikus szellemben, akár a polgár és ember kötelességeit adja elő az akademikus iskola nyomán: Cicero bámulatos író, ki művészileg tudja gondolatait kifejezni, azokat minden oldalról megvilágítani és olyan formába önteni, hogy az ellenkező meggyőződésüeket is megkapja.

Ha Cicero műveinek voltak és vannak is gáncsolói, legnagyobb bámulatot titkára, Tiro által kiadott nagy levélgyüjteménye keltett, bár ép leveleinek őszinte hangjából és tartalmából kovácsolhatták ingatag jelleme ellen a legélesebb fegyvereket. E gyűjtemény egyik legnagyobb érdeme, hogy a haldokló köztársaság leggazdagabb történeti kútforrása, s elvitathatatlan dicsősége, hogy a levél új irodalmi műfaját alkotta meg. Érdekes felvilágosítást kapunk belőlük a kor minden kiemelkedő alakjáról, s a mellett mindig szellemes, őszinte hangon közli Cicero gondolatait. A délvidéki, nyugtalan lelkületű embernek nagy phantasiája volt; benyomásainak, hangulatainak élénksége valóságos festővé avatja, midőn a bukó köztársaság társadalmáról szól. E levelekben természetesen mindig Cicero a főalak, naivul magát tolja előtérbe, s így jobban megismerjük őt, mint társait, mert legtitkosabb gondolatait, szeszélyeit, örömét, bánatát egyaránt közli. Sok levelét a nyilvánosságnak szánta, de a melyek nejéhez, leányához, Tiróhoz vagy Atticushoz szólnak, azokban teljesen közvetlen hangon beszél, mély gyöngédség ömlik el rajtuk, valamennyiben finomság uralkodik, s így ép oly bámulatos termékei a latin prózának, mint többi művei. Valamint az idősb Cato jelleme szolgáltatja a kulcsot az ő korának szelleméhez, ép oly becses felvilágosítást nyujtanak Cicero munkái a bukó köztársaság nagyságáról. Nem csoda, hogy oly nagy hatást tettek az utókorra. A keresztyén egyházatyák buzgón olvasták philosophiai műveit; a leveleiből kisugárzó egyéniség ellenállhatatlan varázszsal vonzotta magához a renaissance tudósait; végül a világ egyik legnagyobb szónokának pathosa tanítványaivá avatta a művelt nemzetek politikusait.

Az egyetlen ókori prózai műfaj, melyet Cicero nem művelt, a történetírás. De ezen a téren volt e korszaknak két kiváló embere, maga Julius Caesar és Gaius Sallustius Crispus. Egy harmadik író, Cornelius Nepos is népszerűségre vergődött, de történeti műveiből csak egy pár görög hadvezér életrajza maradt fönn, melyeknek könnyed ugyan a stilusuk, de sok bennök a tárgyi tévedés, és annyira felszines, sőt színtelen a feldolgozás, hogy sokan az eredeti mű kivonatának tartják. – A nagy dictator sokféle hódításai és politikai küzdelmei között sohasem hanyagolta el az irodalmat. Kortársai ékesszólásáért is dicsérik, a ki méltó versenytársa lehetett volna Cicerónak, ha teljesen a szónoklatnak szentelte volna tehetségét. Mindenféle tárgyú iratai közül csak commentariusai maradtak ránk, galliai hódításairól és a polgárháborúban vívott csatákról szóló emlékiratok. Czímük szerény; szerzőjük látszólag csak anyagot akart bennök nyujtani a jövendő történetíróknak. De tényleg Sulla példáját követte, ki emlékirataiban politikáját akarta igazolni. Caesar a gallus hadjáratok eseményeit czélzatosan úgy állítja össze, hogy élénk hatást tegyenek a rómaiakra. Nyiltan sohasem dicséri magát, de nagy gonddal kiemeli hadjáratainak nehézségét és fontosságát, igazolni iparkodik hosszúságukat és feltünteti veszedelmes jellegüket. Maga nem vonja le a következtetést, de ez az eseményekből magától alakul ki, s az olvasó a titkos czélt nem sejtve, oly itéletet alkot a gallus háborúról, a minőt Caesar óhajtott. Ugyanily ügyes összeállítás jellemzi a polgárháborúról szóló commentariusait, melyeket szemlátomást nem maga fejezett be; talán Aulus Hirtius és más hívei voltak az utolsó könyvek szerzői. Előadja bennök viszonyát Pompeiushoz és a senatushoz, így védvén magát a sorok között esetleges támadásoktól. Stilusa átható nagy eszének megfelelőleg egyszerű, világos, élénk; a nagy hadvezér erényei irataiban is visszatükröződnek.

Róma első igazi történetírója Gaius Sallustius Crispus (Kr. e. 86–35, u. c. 668–719), ki egészen új irányban műveli tárgyát, a mennyiben bölcselkedve, pragmatikusan igyekszik megmagyarázni az eseményeket. Legnagyobb műve, az öt könyvre terjedő Historiae, melyben Sulla halálától a Kr. e. 67. évig terjedő korszakot írta meg, elveszett. Csak két kisebbszerű monographiájában (a Jugurthával viselt háború és a Catilina-féle összeesküvés) tanulmányozhatjuk módszerét. Főleg a numidiai háború leírásából tünik ki történetírói felfogása. Politikai érzületét nem igyekszik benne elnyomni, mert Caesar híve ép azért választotta e tárgyat, mert bő alkalmat nyujtott az oligarchikus kormányzat bűneinek feltárására. Mindazáltal ezt csak másodrendű czélnak tartja; a történetírás az ő szemében művészet és a jövendő államférfiak tanítómestere. Előszavában ki is fejti erkölcstanító álláspontját. A görögök közül főleg Thukydidest utánozza, de nem tudja egészen feledtetni, hogy e tulajdonságok nála eltanultak, mesterénél pedig természetesek. Az is csökkenti műveinek hatását, hogy oly bűnökért rójja meg korát, melyektől maga sem volt ment. A censor kitörölte a senatorok sorából, Numidia átkozta kormányzati zsarolásaiért, s így nem volt joga oly szigorúan törni pálczát mások fölött. Tagadhatatlanul nagyon tehetséges író volt; stilusában az idősb Catót követve szereti ugyan a régies alakokat, de világosan, röviden, szinesen, erőteljesen ír. Előadása, leírásai, közbeszőtt beszédei nagy művészetre vallanak, s a szereplők képét igazsággal és plastikusan domborítja ki.

Nagy tudományáért és rengeteg irodalmi munkásságáért Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27, u. c. 638–727) is megérdemli, hogy e korszak írói között felemlítsük. Aelius Stilo tanítványaként korán philologiai és régiségi tanulmányokba merült, a nélkül azonban, hogy a közélettől visszavonult volna. Résztvett a kalózháborúban és sikertelenül harczolt Hispaniában Caesar ellen, de ez őt kegyelmébe fogadta és egy megalapítandó nagy könyvtár élére akarta állítani. Később Augustus ellenfele volt, de Antonius híveként ismét bocsánatot kapott. Késő haláláig folyton írt prózát, verset (főleg saturát) egyaránt, s hetven műve több mint 600 könyvre terjedt. Főműve a világi és vallási ügyeket tárgyaló Antiquitates volt, melyet sokszor idéznek az egyházatyák. Reánk csak három könyvre terjedő műve a földmivelésről maradt fönn teljesen és a latin nyelvre vonatkozó művéből hat könyv. Stilusában semmiféle művészi érzék nem nyilatkozik, s ép Varro nyelvezete árulja el, mennyit köszönhet a római irodalom Cicero nyelvfejlesztő erejének.

*

Róma népe kezdettől fogva erős küzdelmeket vívott léteért. Az egészségtelen talajon épült város kénytelen volt nemcsak szomszédaival, hanem a természet mostohasága ellen is harczolni. Századokon át alig volt pihenője, hogy finomabb szórakozásokra gondoljon, vagy hogy szelleme magasabb eszmékben találjon gyönyört. Ezért fejlődött ki a római népben a gyakorlati érzék. Kemény munkához szokva, háborúk és forradalmak árán vívja ki nagyságát; csak hódításai révén ismerkedik meg a képzőművészeti alkotásokkal, s a gazdag zsákmány fejleszti ki benne a mesterművek becsülését. Fejlődése tehát nem ápolta benne a művészeti hajlamot, s míg a művészet a görög nép lelki szüksége volt, a rómaiaknál ez mindvégig a hatalom és gazdagság szívesen látott szolgája maradt. Még Vergilius is ily szókkal jellemzi népét:

Mások szebb müveket remekelnek az ömleteg érczből,

Elhiszem; életet ád vésőjük a pároszi kőnek;

Jobban védnek ügyet, rajzokkal jegyzik az égkört,

S pontra kiszámítják a kelő csillagzatok útját:

Róma, te kormányozd hatalom-pálczáddal a földet;

Ez lesz műelemed; fékezd fegyelemmel a békét,

Sujtsd a kevély ellent, ám légy kegyes a letiporthoz. (Barna ford.)

Míg a rómaiak Hellas művészetével meg nem ismerkedtek, etruszk művészeket foglalkoztattak; de a Kr. e. második századtól kezdve a görög művészet hatása érvényesült, s nagyobbrészt görög emberek munkája alkotta meg a római művészet remekeit nemcsak a hatalmas köztársaság, hanem a császárság korában is.

 

Dongaboltozat.

 

Keresztboltozat.

 

A római Pantheon alaprajza.

A képzőművészetek közül a rómaiak praktikus érzéke főleg az építészetben teremtett nagy dolgokat. Az erő és nagyság fejezte ki leginkább sajátos jellemüket, s e vonások főleg az építészetben érvényesülhettek. Phantasiájuk korlátoltsága az oka, hogy új formákat nem tudtak teremteni; átvették az etruszk és görög műelemeket. De ezeket egyesítve mégis megteremtették a nagyságukat kifejező római stilust, mely nem vetekedhetik ugyan a görögök szabályos formáival és arányos szerkezetével, de az építészet történetében mint a téralkotás fejlesztője nagy vívmányokat ért el.

A római építészet lényege ugyanis az etruszkoktól átvett boltozat, összekötve a görög oszlopos építkezéssel. A boltozatra főleg azért volt szüksége, mert csak vele tudott nagy tért alkotni és befödni a nélkül, hogy a tetőzet szorosan egymás mellett álló támaszra nehezednék. A római pompaszeretet óriás méretű épületeket teremtett, s a boltozat nemcsak nagy belső területeket alkotott, hanem falfelületek élénkítésére is szolgált, midőn vele fülkéket és íveket alakítottak; azonkívül szilárd keretet adtak vele kapuknak és ablakoknak. Háromféle boltozat fejlődött ki a római építészetben. A legegyszerűbb dongaboltozat úgy alakult, hogy két párhuzamos falat felül ékalakban faragott kövek vagy ily alakú táglák segítségével félkörív alakjában fedtek be. Minthogy az ékalakban egymás mellé rakott kövek a támasztó pontokra szétfeszítő erővel hatnak, azért az ily dongaboltozatot tartó falakat nagyon vastagra kellett építeni. A szövevényesebb keresztboltozat két, egymást függőleges irányban metsző dongaboltozatból alakult. Az így beborított négyszögű térnek nem kellett falakra támaszkodni; elégségesek voltak a négy végponton erős pillérek, melyek így szabad közlekedést nyitottak minden irányban. Végül a kupolaboltozat, a rómaiaknál mindig kerek alépítményen, olyatén módon alakult, hogy az egymás fölé vizszintesen fektetett kövek érintkezési vonala a középpont felé irányult. Gyakran félkörű alépítményt födtek be félkupolával, s akkor keletkezett a fülke, mely a hosszú falakat kellemes változatossággal szakította meg. A kupolát belül rendszerint mélyedéses négyszögekkel (casetták) vagy festménynyel diszítették.

 

Kupolafödés.

(A Pantheon Rómában.)

 

Gyámmal diszített római párkány.

(Részlet Titus diadalkapujáról Rómában.)

Az oszlopnak a római építészetben nem csupán támasztó szerepe van, mint a görög stilusban; gyakran csak decorativ jelleget nyer s élénkíti a külső falat a nélkül, hogy a szerkezet lényeges elemét alkotná. Ezért jelen meg gyakran mint féloszlop; sőt főleg diadalíveket a gerendázatot vagy az attikát (a koszorúpárkány fölött kiemelkedő falat) tartó pillérek előtt önállóan is áll, hogy emelje a külső hatást. A három (dór, ion és korinthosi) görög oszlop egyaránt előfordul a római épületeken, csakhogy a dór oszlopnak gyakran lába is van, az oszlopderék barázdázata pedig elmarad. Többemeletes szinházak és amphitheatrumok külső falát úgy is élénkítették, hogy a földszinti részt dór, az első emeletet ión, a második és harmadik emeletet pedig korinthosi féloszlopok tagolták. Átvette a római stilus az etruszkok úgynevezett toscán oszlopát is, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a dór oszlop ügyetlen változata; de fényes épületeinek diszítésére legtöbbször a karcsú korinthosi oszlopot, a görög fényűző építészet e jellemző alkatrészét használta föl. Sőt még ezzel sem elégedett meg, hanem az oszlopfő akanthus-levelei fölé az ión oszlopfőt jellemző volutát is fölrakta, így alkotva meg a sajátos római összetett oszlopfőt. Az oszlopok fölött emelkedő párkányzaton szintén a gazdag korinthosi stilus érvényesül; a gerendázat fölött ugyanis megtalálható a gyám (consol), a díszes ión és korinthosi párkányzatok jellemző része.

 

Római összetett oszlopfő.

 

Féloszlopokkal tagozott fal.

(Részlet a római Marcellus-szinházról.)

Monumentális épületeket főleg a Kr. e. második századtól kezdve építettek a rómaiak; ekkor vették ugyanis a terméskő vagy tégla helyett építőanyagul a szép travertin-követ (lapis Tiburtinus), mely a napon aranyos fényt kap. Fejtése, metszése és Rómába szállítása természetesen nagyon sok pénzbe került; ezért csak a legkiválóbb épületek készültek travertin kőből. A többieknél egyszerübb módhoz folyamodtak. Vagy mészszel összeragasztva, hálószerű alakban emelték szabálytalan kövekből a falakat – opus reticulatum – vagy pedig kitünően égetett téglából építették és márványnyal burkolták be, opus lateritium. Így emeltek egyszerű munkásokkal és egyszerű anyagból merész boltozatokat, melyek századok pusztító erejével daczoltak. Az építkezés főleg a köztársaság vége felé öltött nagy arányokat, melyek a császárság korában még inkább fokozódtak. Mesés gyorsasággal emelkedtek nemcsak Rómában, hanem a birodalomban mindenfelé templomok és monumentális sírok, az egészség előmozdítására vízvezetékek, kutak és fürdők, a kereskedelem fejlesztésére basilikák, a nép mulattatására színházak, amphitheatrumok és circusok, a harczi dicsőség jutalmául diadalkapuk és emlékoszlopok.

 

A «négyszögű ház.» Gaius és Lucius (Augustus unokáinak) temploma Nimesben.

 

Ókori római szinház Orangeban.

(Képzeleti helyreállítás)

 

A veronai amphitheatrum.

A római templom sokáig megőrizte az etruszk beosztást (l. a 119. lapon), a majdnem négyszögű épületek négy oszlopon nyugvó mély előcsarnokát és a cella három hajóját. Később a hosszúkás görög templom alakjához közeledett, de mindvégig megtartotta a mély előcsarnokot. Így támadt a római prostylos (elől oszlopos) templom, melynek külső falait oldalt féloszlopok tagolták. Ilyen például a galliai Nemaususban (Nîmes) épített templom, a «négyszögű ház» (maison carré). A legrégibb római templomokat, főleg Vesta istennőét köralakban is építették. A fokozódó fényüzéssel a görög alakú templomokat olykor kettős oszlopsorral (dipteros) vették körül. A vallásos építkezés pompáját kiegészítették a nagyszabású sírok, melyeknek a köztársaság korából két érdekes emléke maradt fönn. Az egyik a via Ostiensis mellett a 37 méter magas pyramis, melyet Gaius Cestius praetor emeltetett sírja számára travertin-kőből és fehér márványnyal burkoltatott be; a másik a via Appia mentén Crassus triumvir menyének, Caecilia Metellának hatalmas köralakú síremléke, mely a középkorban várerődül szolgált.

 

A pompeiibeli fürdő egyik terme.

A vízvezetékeken szállított víztömeg nagy részét a Rómában mindinkább szaporodó nyilvános fürdők fogyasztották el. Ezeket rendkívüli kényelemmel, nagy fényüzéssel építették, s e szokást csakhamar a provinciai városok is utánozták. A fürdőépületben voltak úszómedenczék, izzasztó kamrák, oszlopcsarnokok, tornázó és labdázó helyiségek; a komolyabbak számára könyvtártermet is rendeztek be. Főleg ezeken az épületeken érvényesült a boltozatos építkezés.

A basilikának neve elárulja, hogy görög eredetű, s valószinüleg a keleti görög királyi udvarok (Ptolemaiosok, Attalosok stb.) körében épültek először ilyen tágas, hosszúkás, négyszögű épületek. Rómában a kereskedelem és a törvénykezés czéljából alakultak, s a belső részt két vagy négy oszlopsor három, illetőleg öt hajóra osztotta. A kereskedelmi érintkezésre szolgáló középhajó sokkal szélesebb, mint a többi, s a végén a fal félkörben kidomborodik. Ez volt az apsis, hol a praetor és a birák igazságot szolgáltattak. A középső hajó mennyezete sokkal magasabb volt, mint az oldalhajóké, melyek fölött a falakba épített ablakokon át világosság áradt a nagy terembe; az oldalhajók oszlopain pedig karzat volt a törvényszéki tárgyalást hallgató közönség számára.

 

C. Cestius pyramisa Rómában.

 

Caecilia Metella síremléke Rómában.

A római színház beosztása majdnem olyan, mint a görögé, csak a részletekben van eltérés. A színi előadásban ugyanis a római nép tisztán szórakozást látott, nem dionysosi szertartást, az orchestrában tehát nem állott oltár, hanem az aristokratikus társadalmi rendnek megfelelőleg több széksor senatorok és előkelő emberek számára. Az előadásokat megszakító durva látványosságok miatt, melyek Horatiusnak oly keserű fájdalmat okoztak, a színpad szélesebb és mélyebb volt. Minthogy végre a római építész nem hegyoldalba építette a színházat, boltozatos alépítményen emelkedett a színpaddal szemben a félköralakú nézőtér, s a padsorok még az orchestra bejárata fölé is nyultak. A színházat magas fal zárta körül, melyet ívek és oszlopok tagoltak. Eredetileg csak fából hevenyésztek ünnepek alkalmával ily színházakat, bár azért rendkívüli fényűzéssel diszítették. Marcus Aemilius Scaurus, a Kr. e. 58. év (u. c. 696) aedilise 80.000 ember számára emelt ily faszínházat, melyet 360 oszlop és 3000 bronzszobor tarkított három emeletén. Három év mulva Pompeius építette az első kőszínházat (l. a 304. lapot); Octavianus is alapított egyet s első vejéről, Marcellusról nevezte el. A kiásott vagy fönmaradt romok a bizonyságai, hogy minden provinciában kedvelte a nép a színházi élvezeteket. Aránylag legépebb állapotban az orangei színház maradt meg korunkig. Az amphitheatrum a gladiatori játékoknak színhelye volt, később vadállatokkal is viaskodtak benne; némelyiknek a szerkezete pedig naumachiák (vízi viadalok) tartására is módot nyujtott. Az első ily középületet Statilius Taurus építtette Kr. e. 30-ban (u. c. 724), később tizenkettőre szaporodott Rómában a számuk, s a játékok rendezéséről nagy népszerűségüknél fogva maga az állam gondoskodott. Az épület elliptikus alakú volt; a küzdőtér körül a padsorok körben lépcsőzetesen emelkedtek. Felül oszlopcsarnok tetőzte a nézőtért, s itt már csak fapadok voltak. Több concentrikus öv bizonyos távolságban szélesebb tért adott, hogy a közönség az ajtókon (vomitoria) át a külső folyosókra juthasson. Az üléseket boltozatok tartották, s a külső falat épúgy ívek és oszlopok tagolták, mint a színháznál. A népünnepélyek helye, a circus, sokáig (még Rómában is) egyszerűen volt berendezve; a nép a Palatinus és az Aventinus dombjáról nézte a látványosságokat, melyek közt legizgatóbb a kocsiverseny volt. Caesar korában már padsorokon 150.000 ember fért el a circus maximusban, később ezen a helyen is nagy fény áradt szét (l. a 176. lapot). Esetleges veszedelmek elkerülése végett már az első sor emeletes magasságban volt. A versenytér hosszúkás négyszöge egyik keskeny oldalán félkörbe kanyarodott, másik oldalán voltak az istállók (carceres); középen a tért alacsony fal (spina) metszette, s körülötte robogtak a kocsik.

 

Bestiariusok küzdelme vadállatokkal.

Ókori dombormű; a háttérben Marcellus szinháza.

 

Róma istennő ókori mellszobra.

A római nép déli vérmérsékletének megfelelőleg kitörő lelkesedéssel üdvözölte diadalmasan visszatérő hadvezéreit. Sokáig csak mulékony díszt öltött ilyenkor a város, de már Kr. e a második századtól kezdve tartós tropaeumok is hirdették a hősök érdemeit. Ez a szokás teremtette meg a diadalkapukat és emlékoszlopokat, melyekhez hasonló alkotásokat az ókorban másutt nem találhatni. Caesar korától fogva a birodalom sok helyén büszkélkedtek a római nagyság e jelképei. Rendszerint egynyilású hatalmas ívboltozat és pillérek elé helyezett oszlopok tartották a merészen kiszökellő párkányzatot, melyen a tagozott attika büszke felirata hirdette az illető hadvezér tetteit. Később háromnyilású diadalkapukat is építettek, s minden kor a maga ízlése szerint diszítette föl őket szobrászati művekkel. Hasonlókép diadalok jelképei voltak az emlékoszlopok; az elsőt Duilius tiszteletére állították föl (l. a 119. lapot); az actiumi csata dicsőségét is hirdette ily oszlop. Számuk a századok folyamán nagyon fölszaporodott; a legnagyobb szabású Traianus oszlopa volt, melyet Dacia meghódításának emlékére emelt.

A sok kép, de főleg a rengeteg sok szobor, melyeket a hódító vezérek Etruriából, Siciliából, Görögországból és Kis-Ázsiából Rómába szállíttattak, fejlesztette ugyan a rómaiak műérzékét, de a mesteri alkotásokat a világ fővárosa nem annyira a lángész művei gyanánt becsülte, mint inkább palotáinak és köztereinek alkalmas díszeiként. Még a legműveltebbek, így Cicero is, csak mellékesen foglalkoztak művészi dolgokkal; nem is szült Róma nagy szobrászokat, sem nagy festőket. De a görög művészek nem kereshettek többé kenyeret elszegényedett hazájukban, a gazdagság Rómába csalogatta őket, s Hellas művészetének ezentúl Róma adott otthont. A szobrászat meg is óvta egy ideig görög jellegét;24 a római nagyurak elárasztották megrendeléseikkel a szobrászokat, a hires régi mesterműveket legalább másolatban akarták bírni, s ezek a másolatok adnak bővebb felvilágosítást sok kiváló görög mester elveszett remekéről. Polykleitos, Myron és Lysippos egyaránt realisztikus, de egymástól eltérő irányát például e másolatok nélkül nem ismernők. A fényüzés továbbá a pergamoni és a rhodosi iskola egynéhány eredeti művét is megmentette az utókor számára, így magát a fenséges Laokoon-csoportozatot és a Haldokló gallust.

A római jellem azonban a szobrászat fejlődésére is rá tudta sütni bélyegét. Sajátos irányzatot adott neki részben azzal, hogy sok elvont fogalomnak (Virtus, Fides, Pudicitia, Fortuna, Róma) formát adott, szintúgy testileg megérzékített allegoriai szobrokban országokat, városokat és folyókat. E tekintetben görögöktől tört ösvényen halad ugyan, de önállóbb már a valószerű ábrázolás terén, mert a görög szobrászatban a képmásra kevesebb gondot fordítottak, azt is csak Alexandros kora óta. A római szoborképek két csoportra oszthatók. Vagy egészen valószerűen ábrázolják az embert (simulacra iconica), akár békés togában, akár harczi vérttel; vagy pedig herosként majdnem meztelenül (statuae Achilleae) faragták ki. A szobrászat egyik kiváló remeke Augustus császár szobra, melyen mind a két irány érvényesült; mert a harczi vértben beszédet intéző császárt mezítlen lábbal ábrázolja s így jelzi apotheosisát. A művészek a római szellemnek megfelelően nem eszményítették az arczot, inkább hűségre törekedtek s az arczvonásokat erélyesen fejezték ki. Főleg a császárok szobrai válnak ki mint műalkotások, de még a középszerű képmásokat is gondos valószerűség jellemzi.

 

Dombormű a pompeiibeli u. n. Scaurus-sír falán.

E gladiatori csoportozat felső sorában baloldalt két eques küzd egymás ellen. A következő két gladiator közül az egyik sebet kapott a mellén, s pajzsát lebocsátva föltartott ujjal kegyelmet kér a közönségtől, míg társa a küzdelem folytatását várja. A harmadik pár küzdelme már eldőlt; az egyik mély sebében térdre rogy, s kegyelmet esdve emeli föl bal kezét; ellenfele pedig a kegyelemdöfésre készül. Sokkal elevenebb a következő csoport; a közönség nem szánta meg a legyőzöttet, a ki könyörögve fordul legyőzőjéhez; de ez jobb kezével leszorítja és kardjával átszúrja. E közben a küzdelmek felügyelője a legyőzött lábára hág, hogy talán meggátolja a védekezésben, s már most ragadja meg ruháját, hogy a porta libitinensis-en keresztül a halotti kamrába hurczolja. – Az utolsó sor «thrák» és «samnit» gladiatorok küzdelmét ábrázolja.

A hűségre való törekvés teremtette meg az egykorú eseményeket megörökítő történeti szobrászatot. Történeti tárgyú domborművek a görög művészetben csak gyér számban fordulnak elő, s e nemű plasztikai alkotások szűk korlátait kitágítva, a rómaiak a festészeti eljárásnak megfelelőleg a térnek a mélységbe való terjedését is utánozták. Tehát nemcsak egy sorban vésték ki az alakokat, hanem egymás mögött is; a háttérben pedig épületeket, hegyi tájakat és folyókat is feltüntettek. Már épitészetükben is versenyezve megörökítették azon győzelmek emlékét, melyek föntartották vagy terjesztették Róma uralmát; természetszerűleg illettek a diadalkapukhoz és emlékoszlopokhoz a szobrászati díszek, melyek a harczi diadalok egy-egy jelenetét, olykor egész történetét előadták. Koporsókon is faragtak ki ily jeleneteket a halott életéből, vagy a mythosi világból vették a tárgyat. A szobrok és domború művek rengeteg száma bizonyítja, hogy kevés nép használt el annyi márványt, mint a római. A műalkotások nagyobbrészt közepesek, a későbbi korban pedig rendkívül fogyatékosak; a hatalmas birodalom szaporította a szobrok számát, de a nagy arányú termékenység a minőség rovására ment.

 

Az ókori és a mai Róma összehasonlító térképe.

A római festészetre vonatkozólag l. a XXX. fejezetet.[VISSZA]

 

IV. RÉSZ.

 

A RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETÉTŐL MARCUS AURELIUS HALÁLÁIG.

XXVI. FEJEZET.

Augustus uralma.

Egyiptom birtokbavétele után Octavianus nem tért mindjárt vissza Rómába. Meglátogatta a keleti provinciákat, a hol ellenségeit megbüntette, s hű embereit bízta meg a közigazgatással. A telet Samosban töltötte, s a parthusokkal folytatott tárgyalásai egyelőre biztosították a békét a birodalom keleti határain. Távolléte alatt a senatus a legnagyobb kitüntetésekkel halmozta el győzelmeiért, míg Antonius emlékét átokkal sújtotta. Az actiumi győzelem emlékére a csatatér közelében egy új várost alapítottak, melyet Nikopolisnak neveztek el; s midőn Octavianus Kr. e. 29. (u. c. 725) nyarán Korinthoson át visszatért Rómába, a nép kitörő lelkesedéssel fogadta. A senatus az illyricumi, actiumi és alexandriai győzelemért hármas diadalmenetet szavazott meg neki, melyet augusztus 13-15-én rendkívüli fénynyel tartottak meg. Octavianusnak most dönteni kellett a fölött, vajjon a köztársaság polgára vagy ura gyanánt rendezze-e be életét. Az alkotmány keretei még sértetlenűl fönnálltak; a senatus még kezében tartotta a birodalom kormányzatát, s a nép is gyakorolta választó-jogait. Octavianus elismerte legfőbb tekintélyüket s eddig csak törvényes hatalmat fogadott el. Triumviri tisztéről már előbb leköszönt; mint consul vezette hadát Actiumnál. Egyiptom ereje ellen, s mint consul igázta le Kleopatra birodalmát. Ázsiai és görögországi rendelkezései még a senatus megerősítésére vártak; mérséklete és a törvények iránt mutatott hűsége a legnagyobb népszerűséggel övezték.

A triumphusok elmultával az imperator csak tizennyolcz legiót bocsátott el, pedig a törvény értelmében a hadvezérnek az egész hadsereget föl kellett volna oszlatnia, mert a triumphussal az imperium is véget ért. Most azonban e kényszerűség megszünt. Az alázatos és hízelgő senatus ép úgy megszavazta Octavianusnak az «imperator» czímet, mint Julius Caesarnak; ennek alapján az állandó hadsereg urává lett, s minden katonatiszt köteles volt esküjénél fogva teljesíteni parancsait. Ezelőtt a hadvezér méltósága megszünt, ha átlépte a pomoerium határait; a város kapui előtt levetette a katonai sagumot és a polgári togát öltötte föl, s csak a triumphus napján viselhette kardját és hadvezéri köpönyegét a városban, bár ő e kiváltsággal sohasem élt, s utódai híven követték példáját. Rendszerint az imperator nevet sem használták; ő maga az állam első polgárának szerette magát nevezni, ki a köztársaság hatalmát kezében tartja.25

A hadseregnek mint a hatalom leglényegesebb föltételének birtokában Octavianus azzal igyekezett takargatni monarchikus uralmát, hogy a senatusnak mint a nemzeti akarat képviseletének tekintélyét emelte. Habár nem kérte, mégis fölruházták a censura jogával. Átvizsgálta a senatorok névsorát s kitörölte, kiket akár alacsony származásuknál, akár csekély vagyonuknál fogva e rangra méltatlanoknak tartott. Julius Caesar nagyon alászállította e testület tekintélyét, midőn idegen és alacsony eredetű embereket nevezett ki senatorokká. A triumvirek híveikkel és clienseikkel pótolták a polgárháborúk és proscriptiók következtében támadt hézagokat. E vegyes testület alázatosságán sokan megbotránkoztak a városban, s Octavianus készséggel másította meg régi álláspontját. A senatorok számát, melyet Antonius ezerre emelt, hatszázban állapította meg, s három censusa (Kr. e. 28, 14, és Kr. u. 14) alkalmával mindig kizárta azokat, kik a minősítés föltételeinek nem feleltek meg. Megállapította a lovagok censusát is; sok családot patricius rangra emelt, s az általa alkotott nagy hivatali szervezetben gondoskodott az előkelők jövedelmeiről.

A senatus tekintélyét azzal is növelte, hogy mint princeps vezette tárgyalásait. E köztársasági méltóság nem volt ugyan hatalommal egybekötve, mégis a legmagasabb polgári kitüntetés volt; s mivel régebben élethossziglan adományozták, Octavianus is haláláig viselte e czímet. Ezért kapta monarchikus kormányformája a principatus nevet. Polgárias érzületét azzal is fitogtatta, hogy le akart köszönni hadvezéri méltóságáról, s csak hosszas erőltetés után fogadta el tíz évre; de azután mindig megengedte, hogy imperiumában megerősítsék. A consuli méltóságot több évig viselte (tizenegyedszer Kr. e. 23-ban, u. c. 731), de azután másokat nevezett ki, maga pedig megtartotta hatalmát. A potestas consularis birtokában ő volt Róma leghatalmasabb embere és az állam elismert feje, kinek a törvényhozói és végrehajtói intézkedésekben, valamint a külügyi politikában döntő szava volt. A rómaiak a consult tényleg uralkodónak szokták volt tekinteni, a kit két alkotmányos korlát fékezett: tiszttársa és rövid ideig tartó hatalma. Octavianust azonban a névleges consulok semmiben sem korlátolták, s az élethossziglan megszavazott consuli hatalom a köztársasági formák mellett is királylyá avatta. Régebben a consul, ha városi uralmának ideje lejárt, a provinciákban kapott kormányzói állást, de Octavianus a consuli hatalommal egyidejüleg proconsuli hatalmat is szavaztatott magának. A provinciákon a senatussal megosztozott; mint imperator azokat a tartományokat kormányoztatta a maga nevében, melyekben a veszedelmes szomszédok vagy a zavargó lakosság miatt legióknak kellett állomásozniok, tehát Syriát, Galliát és az innenső Hispaniát. Proconsuli tekintélye az egész birodalomra kiterjedt, s habár a békés provinciák kormányzóit a senatus nevezte ki, a legfőbb tekintély mindenütt Octavianus akarata volt. A czímeket és jogokat kiegészítette a néptribunusi méltóság, melyet ugyan szintén örökösnek jelentettek ki (Kr. e. 23, u. c. 731), de azért minden évben választással erősítettek meg. Ezért számították Octavianus és utódai sokáig tribunatusuktól uralkodásuk éveit. E méltóság értéke nevének népszerűségében rejlett. Róma lakossága még mindig a tribunatusban kereste törvényes jogainak védelmét; s midőn látta, hogy új ura kezeskedik kiváltságaiért, nem tudta elhinni, hogy szolgaságba sülyedt. Midőn pedig Lepidus halála után (Kr. e. 12, u. c. 742) Octavianus vette át a pontifex maximus méltóságát, a nép nem aggódott, hogy politikai eszközként fogja fölhasználni papi hatalmát a népjogok gyakorlásának megakadályozására. A nemzet félelem nélkűl juttatta egy ember kezébe azt a két hatalmat, melyek közűl az egyik a patriciusi zsarnokságnak, a másik a plebeius függetlenségnek volt eszköze.

Octavianus így egymásután hatalmába kerítette a különböző méltóságok jogkörét, de finoman visszautasított minden czímet, mely souverain állását kifejezte volna. Antonius eltörölte a dictaturát, ő nem elevenítette föl; Octavianust sohasem üdvözölte a nép «király» gyanánt. De mégis szerette a megkülönböztető czímeket. Egynéhány tanácsosa azt ajánlotta, hogy vegye föl a Quirinus vagy a Romulus nevet; de az egyik istent jelölt, a másik királyt, a kit zsarnok gyanánt eltettek láb alól. Már az «Augustus» (= fenséges) jelző ellen nem lehetett hasonló kifogást tenni. Ezt a nevet még senki sem viselte, s Octavianus nem szorult történeti név támogatására. A szó maga eddig isteni fogalmak diszítésére szolgált. Jelezte az isteneket, a szertartásokat, a templomokat; hamis nyelvtudományi alapon kapcsolatba hozták az auguriumokkal, melyek az istenek akaratát közvetítették. A senatus Kr. e. 27 (u. c. 727) januárius 16-án tüntette ki Octavianust e névvel, s az udvari költők helyesebb nyelvérzékkel alkalmazták a szójátékot, midőn azért imádkoztak, vajha Róma ura «növekednék» (auget = növel) években és «növekednék» hatalomban. Octavianus isteni tisztelete már terjedőben volt a provinciákban; s bár tilos volt Rómában és Itáliában isteni tisztelettel adózni neki, a hizelgő szónokok és költők előre sejtették apotheosisát. Életében a nép inkább a köztársaság első polgára, a haza atyja, az állam végső megalapítója vagy a rend helyreállitója gyanánt szokta volt üdvözölni.

Bármily hiányos adatok jutottak reánk Julius Caesar politikájának rendszeréről, kétségtelen, hogy monarchikus kormányzati elvet akart Rómában megvalósítani, s ha fényes pályája nem szakad meg hirtelen, ennek megfelelőleg iparkodott volna átalakítani a birodalmat. Nyilt autokratia tekintélyével Róma alattvalóit egy néppé akarta összeolvasztani. A görög világ már századok óta szolgáltatott példákat, miként váltja föl a köztársasági intézményt a királyság, s igen sok gondolkodó ember természetesnek találta, hogy minden műveltebb társadalomban ismétlődjék ezen átalakulás. Caesar bizonyára nem félt személyét illetőleg azon forradalomtól, melyet Rómában az államcsiny előidézni készűlt; legfölebb a pillanat kiszemelésében ingadozott. Azonkívül fölülemelkedett honfitársainak nemzeti büszkeségével járó előitéletein. Semmiféle tekintet sem tartóztatta volna vissza attól, hogy ne folytassa a provinciák fölszabadításában a megkezdett utat, mely a birodalom alattvalóit az egész római világban egyenlő polgári jogokkal ruházta volna föl. Ez a politika avatta Gallia Transpadana, több gallus és más község lakosait római polgárokká. A nagy dictator sasszeme és vaskeze nem riadt volna vissza azon nagy eszmétől, hogy a birodalom összes nemzetiségeit egyesítse, hogy a kelet és nyugat, az észak és dél erkölcseit és törvényeit egy rendszerbe foglalja össze. De a birodalom szervezése közben kicsinyes feladathoz fogott, midőn vissza akart szerezni a parthusoktól néhány elhódított zászlót, habár ezzel a vállalatával is nagy hódító tervek voltak egybefűzve. Julius Caesar politikájának fővonásai talán akkor domborodnak ki legjobban, ha utódjának kormányzati elveivel hasonlítjuk össze. Augustus majdnem mindenben az ellenkező utat választotta, mint a melyen nagybátyja haladt. Minden személyes kitüntetést és hatalmi kört a köztársaság nevében és törvényei szerint viselt. Augustus korlátozta a római polgárjog osztogatását; csak veteranusokat tüntetett ki vele, s bármily más jogczímen kérték idegen nemzetiségüek, ő következetesen megtagadta. Hangzatos kifejezésekkel ápolta a rómaiaknak, «a togás nemzetnek, a világ urainak» nemzeti büszkeségét, midőn távol tartotta tőlük a többi népeket. Pedig a fajok egyesítése e korban a kosmopolita irányú gondolkodók természetes kivánsága volt; Nagy Alexandros kora óta a philosophusok elmélkedései mind népszerűbbé tették. Kivánta ezt az összes népek és osztályok mindennapi szükséglete is; közös törvényekről és közös jogokról mint az emberi társadalom legégetőbb kérdéseiről vitatkoztak.

 

Római ezüstpénz Augustus képével.

De Augustus mindig tartott egy, a Brutuséhoz hasonló merénylettől; bizonyára úgy gondolkozott, hogy Brutus tettét főleg a senatus és a nép nemzeti féltékenysége érlelte meg. Reactiót kívánt indítani mindazon eszmék ellen, melyeket Caesar időszerütlenül terjeszteni iparkodott. Az ő rendszere hadat izent a mariusi és caesari nemzedék törekvéseinek. Névleg a demokrata párt híve volt, kormányzati rendszere azonban csakhamar határozott alakot öltött, midőn Antoniusnak idegen csapataival szemben a senatus, a nép és a római istenek nevében az egész nemzet védőjeként lépett föl, s egy osztály vagy párt sem foglalt vele szemben ellenséges állást. Caesar s e korszak műveltjeinek legnagyobb része erkölcsi kérdésekben Epikuros hívei voltak; Cato, Brutus és kevés számú előkelő gondolkodó stoikusoknak vallották magukat. Még kisebb csoportnak volt a vezére Cicero, ki a két iskola között a középúton járt. Augustusról kiemelik az irók, hogy nem volt barátja a philosophiai elmélkedésnek és kinevette a bölcselkedőket. Pedig a bölcselkedés nagy reformoknak egyengette útját. Az összes philosophiai iskolák megegyeztek abban, a mit már az athéni köztársaság legnagyobb bölcse hirdetett, hogy természettől minden ember egyenlő, közös az eredetük, közösek vágyaik és egyenlő jogok illetik valamennyit. E nagy gondolat Alexandros hódításai után a görög nyelvvel együtt messze elterjedt a világon; a művelt emberek lassanként hozzászoktak, hogy kis hazájuk és érdekeik körén túl egyetemes emberi eszmékkel is foglalkozzanak. Az összetartás érzetét az is fokozta, hogy a latin nyelv a római birodalom összes provinciáiban elterjedt; a kormányrendeleteket latin nyelven adták ki, s csak mellékletkép fűzték hozzájuk görög és provinciabeli nyelvű fordításaikat. A kormányzók mindenütt a római törvények alapján itélkeztek, de számolniok kellett a népszokásokkal, melyek így viszonhatással voltak a római jog kifejlődésére. A római connubium és a quirinusi tulajdonjog ősi elvei lassanként elenyésztek idegen intézmények befolyása következtében; mert ezek jobban simultak a haladó műveltséghez és a kor humanus eszméihez. A római nép majdnem összes régi vallásos fogalmai meginogtak a környező világ babonáinak betódulása miatt. Hiába küzdöttek két századon át azon irány ellen, mely isteneiket és vallásos szokásaikat alattvalóik vallásos fogalmaival összeegyeztetni iparkodott. Görögök és egyiptomiak, Syria és Judaea lakói egyaránt elvárták, hogy hitüket és vallási szertartásaikat elismerjék. A világ fővárosa minden vallás és caerimonia közös otthona lőn.

 

Victoria megkoszorúzza Juppitert.

(Pompeii festmény)

Julius Caesar codificálni akarta Róma régi municipalis törvényeit, össze kivánván egyúttal egyeztetni azokat a korszellemmel. Hirtelen halála miatt az előmunkálatokat sem indíthatta meg; Augustus pedig visszariadt e nagy mű végrehajtásától, sőt úgy látszik, az ily irányú törekvést is elnyomni igyekezett. Róma nagyságának igazi forrásaként magasztalta a jogi hagyományokat, s a római jogászok liberalis és conservativ iskolái között határozottan az utóbbi felé hajolt. Ép ily ellentét választotta el Caesartól a vallás dolgában is. Juliusnak nem volt hite, s bár számtalan babona hatása alatt állott, elő kívánta mozdítani a régi vallás hanyatlását. Augustus összes erejéből ápolta a régi nemzeti hagyományokat, s Róma vallását mindenképen fölujítani igyekezett. A roskatag templomokat kijavíttatta, új templomok építésével emelte a várost; a papságot ellátta javadalmakkal s a köztársaság legrégibb ünnepeit fölujította. Politikájának hatása alatt keletkezett Ovidius Fasti czímű műve, mely a szertartások naptárát kívánta költői mezbe öltöztetni. E politikai jelentőségű költemény jelezte a rómaiaknak, hogy új uruk, a ki a hazát és az isteneket megvédte, a birodalmat az égi hatalmak oltalma alá helyezte. Augustus tehát minden tekintetben reactionarius politikus volt. Irányát kezdetben talán a félelem sugallta, mely őt is Caesar végzetével rémitette, de mérsékelte egyszersmind éles gyakorlati érzéke, melylyel kitalálta, hogy mi vihető keresztűl. Szenvedély nem térítette le az utról, melyet tapasztalatai alapján követett. Nem lehet kételkednünk, hogy a viszonyok döntő erejét is kellőleg tudta mérlegelni. Nem igen bízhatott abban, hogy az eszmék haladását meggátolhatja; megelégedett azzal, ha elodázta vagy mérsékelte hatásukat. Lehet, hogy egy vitézebb és még nagyobb eszű ember az ő helyében nagyobb tettekre egyesítette volna a forrongó erőket, melyeket ő csak fékezni iparkodott; de el kell ismernünk, hogy vérmérsékletéhez és jellemvonásaihoz képest rendkívüli sikereket ért el. A római császárság megalapítása, a pápaságtól eltekintve, a legnagyobb politikai mű volt, melyet valaha emberi elme teremtett. Alexandros, Caesar, Nagy Károly, Napoleon vagy Bismarck alkotását nem lehet hozzá hasonlítani.

A császárságot föntartó ez általános elvekhez még pár szót kell fűznünk. Julius Caesar neve volt a jelszó, mely alatt a veteranusok Augustus háborúiban harczoltak; a polgárok is lelkesen emlegették a dictatort, de az augustusi kor legkiválóbb irói, kik inkább az udvar, mint a nép kegyében állottak, nem osztozkodnak e közérzületben. Vergilius és Horatius nem dicsőítik Caesart. Pedig Augustus bátran eltűrhette volna nagybátyja magasztalását; az ő dicsősége azért nem homályosult volna el. De politikája kivánta, hogy a pharsalosi heros dicsőségét ne emlegessék. Antonius halála után lelke átalakult, a triumvir helyébe a princeps, a senatus feje lép, s Augustus most az aristokratákhoz közeledik, kik ellen hajdan irtó háborút viselt. A diadalmas demokratia összes hatalmával támogatja érdekeit. Ily nemes hódítóval szemben az aristokraták nem táplálhattak sokáig ellenséges indulatot, s nem tagadhatták meg támogatásukat, midőn a legyilkolt Cicero fiát és Lucius Sextiust, Brutus barátját is consuli méltóságra emelte. Bámulattal hallgatták ajkairól a conservativ álláspont és a reactio dicséretét, a melylyel egyedűl hirdette föntarthatónak a dicső római köztársaságot.

E rendszer egyrészt okosan ápolta az előkelők érdekeit, másrészt csillapította a nép vágyait. Az előbbieket elárasztotta senatori és lovagrendű hivatalokkal, miáltal elfojtotta lázadó hajlamaikat; a népnek pedig munka helyett mulatságokat, katonai szolgálat helyett látványosságokat és gabonát nyujtott. Valamint Caesar, úgy Augustus is megállapította azon polgárok számát, kik naponként élelemben részesültek; ő 200.000 polgárnak adott ingyen mindennapi kenyeret. A nemesek előtt azzal büszkélkedhetett, hogy többször mondott le az imperatori rangról, melyet azután mindig ráerőszakoltak. A népet biztosíthatta, hogy Róma uralma biztos alapokon nyugszik. Végre összes honfitársai előtt kijelentette, hogy intézményeiket az istenek kegyeletével tette állandókká. A ledöntött oltárokat helyre állította, tiszteletüket fölujította s jámborsággal töltötte el a nemzet szívét.

Bizonyára még ily ügyes politika mellett is úgy tünik föl a dolog, hogy a római nép könnyedén nyugodott bele e rendszerbe, mely csak fölületesen takargatta a kényúri hatalmat. De a száz évig tartó polgári villongások kimerítették a nemzetet, melynek aristokrata családjai a vérontásokban nagyon megfogytak, s így a köztársaság régi elveit a korcs polgárok nemzedéke nem tarthatta fönn. Az eredeti római faj a hosszú harczokban majdnem teljesen kipusztult, s Róma vegyes lakossága nem láthatott a monarchikus kormányformában hanyatlást. A makedonok Philippos alatt hódították meg Görögországot, Alexandros alatt igázták le Ázsiát; Spárta királyi uralom alatt virágzott, s a római mondák is hirdették Romulus, Numa és Tullus dicsőségét. Nem állíthatták tehát, hogy a haza nagyságának hanyatlani kell monarchikus kormány alatt. Az állam életét nem annyira a szabad cselekvés jogának és a szólásszabadságnak biztosításában látták, mint inkább a társadalmi szervezet állandóságában. A közvélemény hatalma és a szabad sajtó helyett az osztályok megállapított rendje, az ősi szokások és a vallásos hagyományok nyugtatták meg a népet. A törvénynek az ókori népek általános fölfogása szerint bizonyos isteni és állandó jellege van, mert örök szükségességnek felel meg. Ezért hittek rendületlenül még a fényűzési törvényekben is, abban a kisérletben, hogy tekintet nélkül a változó életviszonyokra visszaidézhetik a régi egyszerűséget a polgári életben. Innen eredt Augustusnak vagy legalább kortársainak hite, hogy a régi hagyományok felújításával új fény fog áradni Rómára.

Személyes érintkezésben Augustus gondosan megkülönböztette az imperator és princeps jellegét. A katonákkal szemben tartózkodott a bizalmas hangtól. Caesar bajtársaiként szóllította veteranusait; Augustus csak úgy beszélt róluk, mint katonáiról. De a pompa és fény közepett, melyre a nemeseket buzdította, a maga életszokásait feltünő egyszerűség jellemzi. Palatinusi háza nem vált ki sem nagyságával, sem berendezésével. A városban olyan ruhában járt, mint a többi senatorok, s nem titkolta, hogy a szövet Livia lakosztályában készült. Kisérete az utczán a nemesi kiséretet tevő cliensekből és szolgákból állott; ismerőseit szivesen megszólította, kezet fogott velük, sőt pereikben is tanuskodott és meglátogatta őket. Ha suttogtak is ledér kalandjairól, ezek vagy ifjabb éveire vonatkoztak, vagy kevés hitelre találtak. Asztalnál mértékletes és finom modorú volt; rendszerint utoljára ült le és legkorábban hagyta oda a társaságot. Kevés vendéget látott magánál s csak előkelő állású és kiváló szellemű embereket. Főként az irókat és költőket gyűjtötte maga köré, s nagy szerencséje volt, hogy uralma alatt éltek a római irodalom legkiválóbb alakjai. Horatius arra buzdította korát, hogy bizvást és büszkén nyugodjék meg az új uralomban, mert Augustus akár Herculesnek vagy Bacchusnak is méltó versenytársa volna; Vergilius a legendás őskornak fényét árasztotta a plebeius Octavius fiára. Az Aeneis elterjesztette a hitet, hogy Caesar családja Venus istennőt vallhatja ősanyjának; s e két kiváló költővel együtt a többiek is buzdították a népet, hogy foglalja imájába a rend helyreállítóját és az egyetemes jólét megteremtőjét. A polgárok megszokták, hogy az istenek neveivel együtt a trójai herosokat, Anchisest és Aeneast is fölsorolják, kiket a gens Julia védőistenei gyanánt tisztelt. Az esti libatiónál Augustusért is imádkoztak, mint a haza atyjáért. A római polgár e legnagyobb czímével már régen megtisztelte uralkodóját a lakosság, midőn a senatus is megszavazta neki (Kr. e. 2, u. c. 752). Nem indítvány útján mondták ki; illőbbnek tartották, ha a lelkesedés közvetlenül nyilatkozik. Valerius Messala, a senatus egyik legkiválóbb tagja, ajánlta föl e czímet a senatus és a nép nevében. «Atyák és Összeirtak», – felelt könnyek közt a császár – «összes vágyaim teljesülése után mi mást kérhetnék még a halhatatlan istenektől, mint hogy tetszésteket életem végéig megtarthassam?» Említettük már, hogy a birodalom különböző tartományainak kormányzatát a császár és senatus megosztották egymással. Ezért nevezi Mommsen Augustus uralmát dyarchiának. Itália, a birodalom középpontja, tizenegy kerületre oszlott s a római praetor közvetlen hatásköre alá került. Császári provinciák voltak: Hispania Tarraconensis és Lusitania, Gallia (mely négy részre oszlott: Narbonensis, Aquitania, Lugdunensis és Belgica) a Rajna vidékével, Makedonia, Coelesyria, Syria, Phoenicia, Kilikia, Kypros és Egyiptom. Később Germania és Pannonia is császári tisztviselők és legiók felügyelete alatt állott. A senatus hatáskörébe tartoztak: Hispania Baetica, Numidia, Africa, Kyrene, a nagy szigetek, Achaia és KisÁzsia. Kezdetben Dalmatia és Illyricum is a senatus provinciái voltak, de később a császári tartományokhoz csatolták, s a senatus Narbonensist és Kyprost kapta cserébe. Herodes halála után Augustusnak egy időre Palaestinát is sikerült békés úton a birodalomhoz kapcsolnia, mely így Mauretania kivételével a Földközi-tenger medenczéjét és összes szigeteit magában foglalta, azonkívül mélyen behatolt az európai szárazföldbe, hol kemény civilisáló munkát kellett végeznie, mert a Földközi-tengertől beljebb eső vidékek teljesen barbár állapotban voltak. A nagyobb városok, a kereskedelem és ipar központjai, nagyrészt a tengerparton és a hajózható folyók mentén alakultak; Augustus uralma alatt a régibb coloniák rendkívül felvirultak az uj telepítések következtében, de igen sok új gyarmat is alakult. Magában Itáliában huszonnyolcz coloniát szervezett a császár a veteranusok elhelyezése végett; a provinciai városok közűl sok új lakost kaptak: Panormos és Thermae Siciliában, Carthago Africában, Augusta Emerita (Merida) és Caesar Augusta (Zaragoza) Hispaniában, Aquae Sextiae és Lugdunum (Lyon) Galliában, Dyrrachion Epirusban, Philippi Makedoniában, Patrai Achaiában, Berytos Syriában, Tergeste (Triest) és Pola Istriában, s az utóbbi jelentékeny kikötő várossá fejlődött a dalmatiai Salonae (Spalato) versenytársaképen.

 

Római templom Polában.

 

Praetorianus katonák. Ókori dombormű.

(Paris, Louvre)

A belföldi tenger teljes partvidékének birtoka roppant megkönnyítette az egymástól távol eső provinciák közlekedését. A tengerjáratok biztonsága előmozdította az egyes vidékek erejének kifejlését, s mind szorosabb kötelékek fűzték össze a különböző vidékek lakosait. Soha birodalom nem volt oly kedvező helyzetben, mint most a római; jóléte emelkedett, s a Földközi-tenger partvidékének valamennyi provinciája annyira kivánta a békét, hogy Augustus majdnem az összes katonai őrséget kivonta belőlük. Magában Itáliában és Rómában alig tartózkodtak rendes legiók. Augustus a tizennégy kerületre osztott Rómában nem tartott katonákat, hanem inkább rendőri és tűzoltó szolgálatra betanított hét csapatot (cohortes vigilum) szervezett (Kr. u. 6); ezenkívül a városban testőrcsapatot, úgynevezett praetorianus tábort alapított, a melynek tagjai csak utódai alatt jutottak nagy befolyásra. Az állandó hadsereg legióit a birodalom határainál vagy távoleső és zavargó provinciákban helyezte el. Három ily hadosztály Hispaniában tartotta fönn a rendet, nyolcz legio a Rajna partjainál; kettő állomásozott Africában, kettő Egyiptomban; négy legio védte az Euphrates mentén a keleti határokat; Pannonia meghódítása után négy legio tartózkodott a Száva mellett, s végre kettőnek Dalmatiában volt az állomása, mert innen gyorsan vihették Rómába. E huszonöt legio egyenként 5300 gyalogosból és 120 lovasból állott, s három századon át alig változott egy ily legio állománya. A praetorianusok kezdetben kizárólag itáliaiak voltak; a rendes hadsereg katonáit Itálián kívül toborozták, a provinciák római eredetű vagy polgárjoggal felruházott lakosai közűl; később ezeket a korlátokat is ledöntötték. Az alattvaló harczias népek tovább is segédcsapatokat szolgáltattak, melyeket a legiók mellé osztottak be. Számuk nagyon ingadozott, de átlag akkora volt, mint a rendes legióké, úgy hogy a birodalom teljes hadereje a főváros csapatait nem számítva, 254.000 emberből állott. Augustus szervezett először, kétségkívül Agrippa tanácsára, állandó tengeri haderőt. A hajóhad Misenumban, Ravennában és a galliai Forum Julii-ban (Fréjus) táborozott. Volt kisebb hajócsapat Trapezusban és a Niluson is. E hajók nem vettek részt háborúban, de rendet tartottak a tengeren, elijesztették a kalózokat a szövetkezéstől, biztosították a rendszeres gabonaszállítást Rómába, s kisérték a hajókat, melyek pénzbeli adót szállítottak a keleti és nyugati provinciákból.

 

Ijászok a segédcsapatokban. Domborműrészlet Traianus emlékoszlopán.

A közjövedelmek sokféle és gazdag forrásból buzogtak. Az állami földeket, melyek régebben a hódító jogán a köztársaság birtokába mentek át, most a polgárok között osztották szét vagy meghagyták az alattvalók kezében. Földadót Makedonia meghódítása óta az itáliai birtokosok nem fizettek, a provincia lakói pénzben vagy természetben szolgáltatták be; fejadót a birodalom minden lakosa fizetett. Bányákat, sótárnákat és halászatot az állam adott bérbe; minden városban és minden országúton jövedelmezett a vám, s a legtöbb ingatlan és ingó vagyonra, még a rabszolgákra is adót vetettek ki. Augustus a nagyobb örökségeket is ötszázalékos adóval terhelte, de ez az adó elégedetlenséget keltett. A gazdag gabonatermő vidékek, Egyiptom és Africa, megállapított gabonaszállítmányokkal látták el Rómát és Itáliát; e kortól kezdve a gabona-és pénzkiosztás állandó és rendszeres lett. A császárság pénzügyi politikája még nagyobb hibát követett el, midőn a provinciák iparából is jövedelmet húzott, csakhogy a római lakosság henye gőgjének kedvezhessen.

 

Augustus aranypénze.

(Eredetije Berlinben.)

Midőn Augustus biztosította uralmát a Rajna, Duna, Euphrates és az Atlas között, a birodalom majdnem elérte azon kiterjedését, mely később is állandó birtoka maradt. E nagy terület lakossága hozzávetőleges számítással majdnem száz millióra tehető, s a császárság alatt e szám bizonyára szaporodott. Magának Rómának lakosait illetőleg sem adnak biztos számokat forrásaink. A város területének nagyságából, a házak számából (mely adat ugyan későbbi korból maradt fönn), továbbá az ingyen gabonát élvező polgárok tömege alapján a tudósok nagy része 625.000-re teszi a polgárok számát. E szám később szaporodott, de aligha lépte túl az egy milliót. Augustus odaadó gonddal szépítette a fővárost, sőt provinciai városokat is. A templomokon kívül emelt egyéb középületeket is, buzdítva a gazdag nemeseket, hogy kövessék példáját. Nemcsak ebben, de más tekintetben is egyik legkiválóbb munkatársa volt barátja, Agrippa, a ki hőstetteivel, alkotásaival, közigazgatási érdemeivel fényessé tette nevét; de azért változatlan hűséggel szolgálta urát; beérte azzal, hogy a császár után a leghatalmasabb emberként tiszteljék. Midőn Augustus Kr. e. 23-ban (u. c. 731) nagyfokú lázba esett, s fölépüléséhez alig volt remény, pecsétgyűrűjét Agrippának adta át; általánosan az volt a vélemény, hogy ezzel őt jelölte utódjának. Fölgyógyulása után oly hatalommal ruházta föl a keleti provinciákban, mely majdnem fölért a magáéval, sőt Kr. e. 18-ban (u. c. 736) a tribunusi méltóságot is megosztotta vele. Másik kiváló munkatársa Kr. e. 8-ig (u. c. 746) a tapintatos és nagyeszű Gaius Cilnius Maecenas volt, az Antoniussal vívott küzdelmek alatt Rómában és Itáliában Augustus helyettese s haláláig tanácsadó ministere. A rómaiak neki tulajdonították azon kormányzati elveknek legalább vázlatos megállapítását, melyeken a császári uralom alapult. A népies hagyomány azt hiresztelte, hogy midőn Augustus vissza akarta adni a senatusnak a rábízott hatalmat, tanácskozott Agrippával és Maecenassal; amaz a köztársaság helyreállítását ajánlotta, emez a monarchia mellett kardoskodott. Magánélete ép úgy támogatta Augustust czéljaiban, mint politikai tanácsai. E finom epikureus lovag, a ki sohasem vágyott a senatori rangra, korának legjobb embereit, legtehetségesebb politikusait, költőit és gondolkodóit gyűjtötte maga köré, s gondoskodott arról, hogy az új kormányrendszert az irodalom is népszerűvé tegye. Asztalának vendégei voltak a politikusokon kívül Vergilius és Horatius, Varius és Asinius Pollio, a kik mind Maecenas pártfogoltjai s gyakran Augustus jelenlétében vitatták meg szellemesen a politika és philosophia ellentétes elveit. Sohasem övezett államcsinyt oly fénynyel költők és historikusok hízelgése, mint Augustusét.

 

Augustus kapuja a galliai Nemaususban

(Nimes).

 

Augustus császár ókori szobra.

(Róma, Vatican)

 

Maecenas képmása. Amethyst-gemma.

(Paris, Cabinet de France.)

E negyvenhárom évig (Kr. e. 29-Kr. u. 14) tartó uralom külső eseményei nem oly jelentősek, mint belső intézményei. Augustus hármas diadalmenetével (Kr. e. 29, u. c. 725) a polgárháború utolsó jelenete is véget ért. Huszonegy éve múlt el, hogy Caesar átlépett a Rubicón, azóta most élvezte először a római birodalom a békét. A római történetirók a város megalapításától kezdve csak kétszer jegyezték föl eddig a Janus-kapu bezárását, ép azért lelkes örömmel magasztalják. De bármily békés hajlamú volt is Augustus, csakhamar foglalkoztatnia kellett haderejét. Az iberiai hegyilakók lázongása őt magát is Hispaniába szóllította; betegsége miatt azonban odahagyta a tábort és vezéreire bízta a cantaberek leigázását, melynek sikerét imperiuma egyik legkiválóbb diadalaként emlegették. Ekkor (Kr. e. 25, u. c. 729) újra bezáratta Janus templomát, s uralma alatt még harmadszor is, de forrásaink nem jegyezték föl pontos idejét. Az a büszkén hangoztatott «római béke» nem uralkodott a nélkül, hogy kisebb-nagyobb harczi zaj meg ne zavarta volna. A birodalom határait az alsó Dunánál a geták és a bastarnák, a Rajnánál a germán törzsek, az Euphratesnél a parthusok folytonosan háborgatták; a provinciákban sem volt mindenütt béke, s a rómaiak hódító vágya sem aludt ki végkép. Kr. e. 24-ben (u. c. 730) azt hitték, hogy a császár sereget visz át Britanniába, s a költők már képzeletükben látták, miként hurczolják a lánczokba vert szigetlakókat a Sacra-vián keresztűl a Capitoliumra. De ha volt is ily szándéka Augustusnak, okos mérsékletével halasztotta. Caesar sem tudott Britanniában igazi sikert aratni; megelégedett tehát a külső hódolattal, melylyel a britanniai fejedelmek neki és a capitoliumi Juppiternek adóztak. Ugyanekkor egy hadsereget csak azért indított Arabia déli vidékére, hogy a nemzet hódításvágyának és zsákmányszomjának eleget tegyen. Gaius Aelius Gallus, Egyiptom praefectusa, hajóhaddal nyomult az arab öbölbe és 10.000 embert szállított partra Leuké Komé (valószinüleg a mai el-Haura) mellett. A sereg kanyargós útakon haladt dél felé a fűszeres vidéken, de a remélt szövetségesek elmaradtak. A katonák sokat szenvedtek a talaj és az éghajlat miatt, s bár Mariaba városáig (a mai Mekkától kissé délre) hatoltak, üres kézzel és nagy veszteséggel vissza kellett vonulniok. Az első kudarcz nagyon elkedvetlenítette Augustust, s csak némileg vigasztalta meg Gaius Petronius sikere Egyiptom déli határainál, a hol Aethiopia királynőjét, Kandakét évi adóra kényszerítette (Kr. e. 21, u. c. 733). Augustus legatusai Kyrene szomszéd népeivel, a marmaridákkal és garamantokkal is hadakoztak a határok biztosítása végett. Numidiát Kr. e. 30-ban Juba király hasonnevű fia kapta birtokul, de 25-ben (u. c. 729) e tartományt az africai provinciához csatolták, s Jubát Mauretaniával elégítették ki. Azonban a birodalom déli határait folyton nyugtalanították a gaetulusok, s csak hosszas küzdelemmel lehetett e tájon véglegesen helyreállítani a rendet.

A Murena-féle ügyetlen összeesküvés elfojtása után Augustus Kr. e. 21-ben (u. c. 733) elég erősnek érezte magát, hogy a birodalom keleti részének rendezése végett hosszabb időre távozzék Rómából. Siciliában megállapodva, coloniát alapított Syrakusaiban és a sziget több városában. Görögországban különös kegyével halmozta el Spártát, míg Athént több municipalis jövedelmétől megfosztotta. A telet Samosban töltötte, s tavaszszal Kis-Ázsiában végleg rendezte a fejedelmek és a provinciák viszonyait. Syriába is átkelt, hol Tyrost és Sidont megfenyítette békétlenségükért, s talán személyesen talákozott Herodessel, a kinek jelentékeny területet engedett át. Ez utazás főczélja azonban Crassus zászlóinak visszaszerzése volt. Mostoha fiát, Tiberius Claudius Nerót, egy hadsereggel küldte a parthusok ellen, s midőn a rómaiak már benyomultak Armeniába, Phraates király a belső trónviszály miatt nem akart harczot kezdeni. Ha hihetünk a császári pénzeknek, Phraates meghódolt a császár képviselőjének s elfogadta kezéből a koronát. Tiberius a régi zászlókat visszahozta atyjának, a ki azokat Róma üdvrivalgása között függesztette föl Mars Ultor templomában (Kr. e. 20, u. c. 734).

Midőn a senatus Kr. e. 18-ban (u. c. 736) megujította Augustus imperiumát, a monarchia végleg megállapítottnak volt tekinthető, bár a császár most is hangoztatta lemondási szándékát. E jelentős eseményt méltó díszszel örökítette meg a saecularis játékok ünnepe, melyet ugyan nem nagy pontossággal, de minden századik vagy száztizedik évben megtartottak. Augustus nagy pompával akarta jelezni az állami rend helyreállítását; engedelmes hívei fölütötték a Sibylla-könyveket, s a jóslatok megszentelték tervét. A szertartás formáit régiségtudósok segítségével a császár unokáinak nevelője, a nagy tudományú Verrius Flaccus úgy állapította meg, hogy három napig és három éjen át tartsanak, s hogy hirdetők gyűjtsék össze a lakosokat a látványosságra, «melyet közülük még senkisem látott és senkisem fog ismét látni.» Az áldozatok egyszerűek voltak; a papok engesztelő szerekül ként, szurkot és fáklyákat, az áldozathoz pedig buzát, babot és árpát osztottak ki a népnek, melynek nagy gyönyört nyujtottak a rendezett színjátékok és körmenetek. Az ünnepet egy nagy choralis hymnus fejezte be, hálát adva az isteneknek áldásaikért. Ez alkalommal a költeménynek (Carmen saeculare) a szerzője Horatius volt (Kr. e. 17, u. c. 737).

A következő évben Agrippa nagyobb imperiummal keletre ment, főleg a bosporusi vidék rendezése végett; maga Augustus is elhagyta Rómát, hogy Gallia fővárosából, Lugdunumból, helyreállítsa a rendet az északi határoknál. De nemcsak a hegyi népek ragadtak fegyvert; az Alpeseken túl Noricum és Pannonia kelta eredetű lakói betörtek az istriai félszigetre, mely már most Itáliához tartozott; Dalmatia nyiltan föllázadt; Makedoniát a moesiaiak, Thrakiát a sarmaták árasztották el. A gallusok nem igen tudtak beletörődni a római uralomba, s gyakran hívták szövetségül a germán szomszédokat. Ez volt a sok germán háborúnak az oka Kr. e. 16-ban (u. c. 738) a sugamberek és szövetségeseik megverték Marcus Lolliust, s főleg ez a hír, meg a Licinius procurator zsarolásai miatt kitört forrongás szólította Augustust e vidékre. Ekkor osztotta négy részre Galliát; Aquitania, Lugdunensis és Belgica egy kormányzó alá tartoztak, Lugdunumban a 64 kerületnek közös tanácsa székelt, s itt volt azon úthálózat központja, melyet még Agrippa alapított. Galliát erős lakossága és termékei csakhamar a birodalom legfontosabb provinciájává emelték; ezért látogatta meg Augustus még egyszer (Kr. e. 8, u. c. 746), s később legközelebbi rokonait, Drusust, Tiberiust és Germanicust állította az idevaló legiók élére. Az északi határok viszonyai tényleg erélyes módosulásra szorultak; Germania és Vindelicia (a felső Duna völgye) veszedelmes szomszédai voltak Galliának, honnan semmivéle út sem vezetett az illyricumi birtokokhoz, mert a keleti Alpesek hágói a barbárok kezében voltak. A gazdag Póvidék gyakran lecsalta a szomszéd törzseket, úgy hogy Itália biztonsága teljes leigázásukat követelte. A salassusok és a többi nyugati törzsek már kipusztultak vagy másfelé költöztek, s vidékükön Augusta Praetoria (Aosta) tartotta fönn a rendet. Raetiát Kr. e. 15-ben (u. c. 739) Augustus ifjabb mostoha fia, a huszonhárom éves Drusus Claudius Nero megtámadta a tridenti Alpesekben, s a breunusokat a genaunusokkal együtt a felső Inn vidékén megverte. Ugyanekkor Tiberius is elérte Galliából jövet a bodeni tavat, hol mindenfelé diadalmaskodott. A keleti Alpesek (Noricum és Raetia) végleg a birodalomhoz csatoltattak; a vindeliciaiak és raetiaiak letünnek a történet szinteréről, melyen csak rövid ideig szerepeltek. A római politika ezentúl gyarmatosokat telepít le a bodeni tó és a felső-dunai völgy között, hogy a helvetiusokat a szabad Germaniától elvágja.