VII. FEJEZET.

Gallus pusztítások. A Lex Licinia. A latin háború.

A rómaiak hosszas háborúja az aequusokkal, volscusokkal és különösen az etruszkokkal létért való küzdelem volt, bár ezt a nagy hódítók később büszkén letagadták. De már a gallusokkal vívott harczokról maguk is bevallották, hogy nemzeti létüket fenyegette. A gallusok tényleg hatalmas népek csoportja voltak; nevük a kelta faj azon nagy tömegét jelzi, mely iber, sőt teuton vérrel keveredve, a Rajnától az Atlanti-óczeánig egész Nyugat-Európát elárasztotta. A germán törzsek, s ezek mögött a sarmata föld nomád népei, folyton szorították őket keletről. A gallus népek rugalmas ereje olykor-olykor sikerrel ellenállott e nyomásnak, de a népáradást keletről nyugatra nem lehetett föltartani.

Forrásaink szerint Kr. e. 521-ben (u. c. 233) Galliából nagy népáradat indult ki délre, mely rövid idő alatt birtokába kerítette Itáliát az Umbriát és Picenumot elválasztó Aesis (Esino) partjáig. E kis folyó egynéhány kilométerrel Ancona fölött szakad az Adriai-tengerbe, s ez a végső határ, a meddig a gallus hódítás terjedt. A betörők az egész Pó völgyét elárasztották telepeikkel, s utolsó nyomait is eltüntették az etruszk uralomnak, mely régibb időben Észak-Itáliát az Alpesekig magáénak mondhatta. A fáradhatatlan gallus harczosok, kik inkább rabszolgákért, marhákért és aranyért viseltek háborút, mint művelhető földért, megtámadták az etruszkokat az Apenninektől nyugatra és délre, hol a hegység kevés védelmet nyujthatott nekik. Brennus (e szó értelme: a király) a senoni gallusokat Clusium ellen vezette. A rómaiak követeket küldöttek hozzájuk, hogy alkudozásokkal lassítsák előnyomulásukat; a gallusok azonban nem hallgattak rájuk, hanem siettették a támadást. Erre a római követek, a Fabius-család három kiváló tagja, az etruszkok mellé álltak és ezeket támogatták. A gallusok a hadi jogra hivatkoztak s az árulók megbüntetését követelték. Akadtak is Rómában, kik a Fabiusokat bűnösöknek tartották, a fetialisok pedig kiadatásukra szavaztak. De a római büszkeség sértőnek találta ez áldozatot; elhatározták, hogy daczolnak a gallusokkal, kik már a város felé közeledtek, s hadsereget küldöttek eléjük. Az Allia folyó partjainál találkoztak. Ezen a helyen, Rómától tizenöt kilométernyire, a Tiberis bal partján, történt az a híres csata, melyben a rómaiak teljes kudarczot vallottak, s a legiók csekély töredéke hanyatthomlok menekült vissza a városba (Kr. e. 390, u. c. 364 julius 16-án). Az ellenség előnyomulását most már semmisem gátolta, s a város falainak védelmét a rómaiak meg sem kisérelték. Menekülve tolongtak föl a capitoliumi várba, csak annyit vivén magukkal értékes holmijaikból, a mennyit ily tolongó zürzavarban összakapkodhattak. A gallusok talán már másnap, vagy legkésőbb julius 18-án, bevonultak Rómába. A vereség, a futás, a félelem, – mindez szégyenletes való; de a rómaiak később azt a büszke hagyományt költötték, hogy a senatorok bevárták a támadókat a forumon hivatalos székeikben; csak mikor egy szemtelen gallus az agg Papirius fehér szakállába markolt, s a senator elefántcsont-nyelű botjával leütötte, rohantak rájuk a kegyetlen barbárok s konczolták föl az egész fenséges testületet.

A város az ellenség zsákmánya lett, s a tűzvész teljesen tönkre tette; de a Capitolium még állott. Az őrség visszaverte a gallusok első dühös támadását, s ezek nem voltak fölszerelve a rendszeres ostromhoz szükséges hadigépekkel. Abban a reményben zárták körül a várat, hogy kitartásuk és az éhség kezükbe fogja szolgáltatni. De a rómaiak hite szerint az istenek most átpártoltak eddig átoksújtott városukhoz. A Fabiusok juttatták veszedelembe a várost, de ugyane család egyik tagja vakmerőn leszállt a várból, átmászott a dombháton, mely még akkor a Capitoliumot összekötötte a Quirinalissal, s itt, az ellenség szeme láttára, végezte azt az engesztelő áldozatot, melyet a kétségbeejtő helyzet megkövetelt. A szertartás után sértetlenűl tért vissza, s e pillanattól Róma meg volt mentve.

Egy merész plebeius, Pontius Cominius, emberi segedelemhez fordult. Gyorsan lemászott a tarpeius szikla meredek lejtőjén, s Ardeába érve, átadta Camillusnak a bűnbánó rómaiak meghivását, hogy térjen vissza dictatoruk gyanánt és szabadítsa meg a várost. A gallusok azonban megfigyelték lábnyomát a falszakadékon, s ezen a nyomon iparkodtak éjjel behatolni a várba. A rómaiak ezen az oldalon a hely természetes védelmében bízva, nem emeltek a szikla tetején bástyát, sőt őrséget sem állítottak e pontra. A támadók már-már bejutottak a várba, ember nem vette észre jöttüket; de az éber ludak, melyeket Juno templomában tápláltak, megadták a vészjelt. A rómaiak fegyvert ragadtak és a gallusokat letaszították. Marcus Manlius, egy patricius, szerzett legtöbb érdemet az ellenség elkergetésében, s mint a szent vár megmentője Capitolinus nevet kapott. Rendkivül érdekes e legendában, hogy a legkiválóbb szolgálatokat egyaránt juttatja patriciusnak és plebeiusnak, s hogy a patriciust mindig isteni segítség támogatja, a plebeius csak emberi segítségben bízik.

S ez az emberi segítség meg is érkezett; Camillus elfogadta honfitársai meghivását. Összegyűjtötte az alliai legiók maradékát és a városból menekült férfiakat, hogy a legnagyobb gyorsasággal siessen a város megszabadítására, mely ezalatt legnagyobb szorultságában a meghódolás föltételeiről alkudozott. A gallusokat a malária kínozta; e miatt bizonyos súlyú (a hagyomány szerint 1000 font) aranyért már hajlandók voltak visszavonulni. Ép a kívánt mennyiség fölmérésével foglalkoztak, s Brennus a győztes gőgjével kardját is a mérlegre dobta, a méltatlankodó rómaiakra pedig büszkén rákiáltott: «Jaj a legyőzötteknek!» (Vae victis!) – midőn Camillus hirtelen megjelent katonáival és semmisnek nyilvánította az alkut, mert a nép a dictator beleegyezése nélkül érvényes szerződést nem köthet. A gallusok visszavonultak, de Camillus üldözőbe vette és szétszórta őket. Ez volt a legenda szerint a gallus ostrom vége. De a rómaiak maguk sem hittek e hagyományban; csak költőknek és szónokoknak szolgált hálás tárgyul. Viszont történetírók és államférfiak kénytelenek voltak elismerni, hogy a város egy ideig, talán félévnél tovább is, tényleg a gallusok járma alatt nyögött, s hogy a győztesek – valószinűleg arra a hírre, hogy a venetusok birtokaikba törtek – gazdag zsákmánynyal vonultak vissza. Mért maradt volna a kalandos, vállalkozó szellemű nép tovább is abban a városban, melyet elpusztított és minden vagyonából kifosztott? Ezután megritkul a gallusok betörésének híre Latiumba, a mi azt sejteti, hogy a benszülött hegyi lakók támadásaikat fokozatosan visszanyomták és megszüntették.

A hagyomány azt is mesélte, hogy Camillus a Capitolium boltozataiban szent letétül helyezte el azt az aranymennyiséget, melyet a rómaiak a maguk megváltására szántak. Ilyen kincset kétségkívül Caesar koráig őriztek egy templomban, hogy a gallusok valamely jövő támadását visszaverhessék, s ez is jelentős tanúságtétel a gallus pusztítás történeti hitelessége mellett. Maga az a rendszertelenség, a mint a leégett város újraépült, hogy az új utczák gyakran keresztezték a régi csatornákat, tanúskodott később, főleg Augustus városrendező korszakában, a régi pusztulásról. Az a feltünő hiány is rámutat e tényre, hogy majdnem minden régibb történeti okirat vagy emlék elpusztult. Ilyen katastropha nem is érte Rómát, míg az északi népek újra föl nem dúlták. E korszaktól kezdve Róma történetirásának új szaka kezdődik; évkönyvei szakadatlanul közlik az eseményeket.

Camillust méltán nevezik a város második megalapítójának. Ő volt az, ki visszatartotta a népet, hogy kétségbe ne essék városa romjai fölött, s át ne vándoroljon egy tömegben új birtokába, Veiibe. Ő volt az, ki a vezérlete alatt elfoglalt Veiit leromboltatta, hogy kövei a vele versengő Rómának fölépítésére szolgáljanak. A város romjai közül előkerült Romulus augurpálczája, a tizenkét-táblás törvény, a régibb törvények és szerződések egynéhány töredéke. Ennyi maradt meg a régi római alkotmányból, ezek alapján kellett a köztársaságot újra szervezni. Még nagyobb fontosságú volt magában a lakosságban beállott hiány. Camillus bölcseségét mutatja, hogy polgárjoggal ruházta fel Veii, Capena és Falerii lakosait, kiket négy új tribusba sorozott. Az ő hatása alatt fejlődött ki lassanként, főleg a sabell hegyi lakókkal vívott hosszú harczok alatt, a római hadsereg új harczmódja és módosult fegyverzete.

 

Római pilum.

E reform lényege abban állott, hogy a sereget több részre tagolták, a különböző hadtestek mozgékonyságát fokozták, s a régi phalanx-szerű hadállás helyébe olyan rendszer lépett, mely erős tartalékcsapatok kiválasztásával lehetővé tette, hogy a hadsereg különböző részei egymásután érvényesüljenek, s így a hadsereg jósága az egyes katonák gyakorlottságától és bátorságától függött. A 4200 katonából álló legióban 1200 könnyű fegyverzetű gyalogos (velites) volt; a többi 3000 harmincz manipulus nehéz gyalogságra oszlott. Csatában a legio három hadvonalra vált szét, melyek a katonák kora és fegyverzete szerint különböztek. Legfiatalabbak voltak az első hadvonalban álló hastatusok (10 manipulus, egy manipulusban 120 ember), s manipulusaikat egymástól széles közök választották el. Rettenetes támadó fegyverük volt a pilum9 (kopja), melyet 10-12 lépés távolságból dobtak az ellenségre, hogy azután erős, rövid, kétélű, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas karddal folytassák a vérengző munkát. Ez első hadvonal mögött némi távolságban sorakoztak a hasonló fegyverzettel ellátott principes (10 manipulus, egy manipulusban 120 ember), még pedig úgy, hogy az első hadvonal térközeit töltötték ki, s a csatában az első sort támogatták vagy felváltották. Tartalékúl valának a második hadvonal térközeit hátulról kitöltő triariusok, a legöregebb katonák (10 manipulus, egy manipulusban 60 ember), kik érczpánczélban hosszú lándzsákkal harczoltak. A legiók e csatarendjét a rómaiak quincunxnak nevezték. Szokássá vált továbbá azt a helyet, hol legalább egy éjszakát töltött a sereg, rendszeres sánczczal venni körül, hogy vereség esetén e mögött találjanak védelmet. – Ily tudatos erőkifejtés képesítette Rómát, hogy régi ellenségeit sikerrel verje vissza határaitól. Mert a hagyomány szerint az aequusok, volscusok, etruszkok és latinok ezután is megtámadták időről-időre, együtt vagy külön-külön; ismét hosszú és kétségbeesett harczokat kellett vívnia életéért, melyet oly bátran védett meg a gallusokkal szemben. Még a coloniák is szövetkeztek Róma ellen, azonban Camillus, Cossus és Quinctius könnyű szerrel legyőzték Antiumot, Velitraet, Circeiit, Lanuviumot és Praenestét. Etruriában két új colonia alakult: Sutrium (Sutri) és Nepete (Nepi); újra meg újra választottak dictatorokat háború idején, kik mindig diadalmaskodtak idegen ellenség fölött.

Kr. e. 385-ben (u. c. 369) belső egyenetlenség elfojtására választották dictatorrá Aulus Cornelius Cossust. A két rend viszálykodása meg-megújult időnként. Az alsóbb osztályok elszegényedtek, s a gazdag nagybirtokosok az adósokkal kíméletlenül bántak. Az ergastulumok (börtönök) hemzsegtek foglyaiktól. Maga Camillus is szigorúan behajtotta követeléseit. Ekkor a hagyomány szerint legnagyobb irigye, Marcus Manlius Capitolinus, az elnyomottak védelmére kelt és 400 adóst szabadított meg fogságából. A patriciusok Cossust teljhatalommal ruházták fel, hogy elfojtsa a lázadást, melynek szításával Manliust vádolták. Cossus lánczokba verte, de ismét szabadon bocsátotta, s csak akkor merte ellene megindítani a büntető eljárást, midőn a gazdagok pártja két tribunust nyert meg az árulás vádjának emelésére. Midőn kihirdették, hogy az a férfiú, ki nem rég megmentette a köztársaságot, összeesküvést szőtt megbuktatására és a királyi hatalom megalapítására, a nép elhagyta Manliust, ki az árulók büntetésével lakolt: ledobták a tarpeius szikláról (Kr. e. 384, u. c. 370). Capitoliumi házát, melyet az állam ajándékozott neki, földig lerombolták, s a Manlius-család elhatározta, hogy ezentúl egy tagjának sem szabad a Marcus nevet viselni.

Bármily alapja van is e népies hagyománynak, teljesen magában áll, nem is volt semmi következménye. Egészen más hatása volt Gaius Licinius Stolo és Lucius Sextius Lateranus izgatásának, kiket a nép Kr. e. 377-ben (u. c. 377) választott tribunusaivá, s tíz éven át tartott meg méltóságukban, míg bátorságuk és szívós állhatatosságuk fényes diadalt nem aratott.

Az esemény lényege igaz; de Livius olyan történettel vezeti be, mely nem állja meg a kritikát, a legtöbb tudós el is vetette. Mindazáltal érdemes közölni, mert Livius kétségkívül régi krónikákból vette, s igen jellemző a régi római történetírás módszerére. Marcus Fabius Ambustus, előkelő és hírneves senator, nőül adta két leányát; az egyiknek patricius lett a férje, Servius Sulpicius, a másiknak a plebeius eredetű néptribunus, Licinius. Mindkettő egyaránt boldogíthatta feleségét vagyonnal, ranggal és hírnévvel, de a társadalmi különbség mégis bánthatta a plebeius nejét. Történt, hogy Licinius neje egy napon meglátogatta nővérét, s midőn egy lictor ünnepélyesen megkopogtatta Sulpicius kapuját, ki abban az évben consuli hatalommal felruházott katonai tribunus volt, meglepetve kérdezősködött a szertartásra vonatkozólag, melyet mint plebeius felesége nem ismert. A patricius házastársa gőgösen nevetett testvére tudatlanságán, ki azután zokogva panaszkodott férjének és atyjának s szövetkezésre birta őket, hogy olyan reformokat vigyenek keresztül, mely őt gőgös vetélytársával egy rangra emeli. Ez volt állítólag titkos eredete a küzdelemnek, mely végre a jelentőséges Lex Licinia meghozatalával végződött s teljesen egyenlő rangra emelte a plebeiusokat a patriciusokkal. Ily fontos állami reform kétségkívül nem kicsinyes családi perpatvarnak az eredménye, s nem ok nélkül keltett gyanút a hagyomány.

A tribunusok három határozati javaslatot akartak a város alkotmányjogi törvényei közé iktatni. Az első az általános panaszt akarta csillapítani, midőn azt kívánta, hogy a magánadósságok terhe legalább a kamatok elengedésével könnyítendő. Bizonyára erőszakos mód volt ez, de megfelelt a kornak és a viszonyoknak. Másodszor azt követelték, hogy a régóta sürgetett agrarius törvények elve végre érvényesüljön, azaz: egy polgár se vegyen birtokba 500 iugerumnál (körülbelül 125.9 hektár) nagyobb állami földet, senki se legeltethessen az állami legelőkön 100 nagyobb és 500 kisebb jószágnál többet, s hogy minden szegény polgár hét iugerum földet kapjon. Ilyen kivánságok már többször hangzottak s időnként talán kielégítést is nyertek; most ujra felszínre kerültek, bár csekély eredménynyel. A harmadik javaslat, hogy a két consul közül az egyik mindig plebeius eredetű legyen, igazi politikai forradalomnak a magvát hintette szét. A senatorok és patriciusok összes erejükkel küzdöttek e javaslat ellen. Ismét Camillushoz folyamodtak; kérve kérték a dictatura elvállalására, hogy a kiváltságaik ellen intézett támadást visszaverje. De a tribunusok vetót mondottak a dictatori önkény ellen, s Camillus kénytelen volt hivataláról lemondani. A tribusok gyűlése elfogadta Licinius javaslatait, s a centuriák a plebeius származású Lucius Sextiust választották consullá. A curiák gyülekezete azzal állt bosszút, hogy nem szavazta meg neki az imperiumot, a mi vallásos szertartások végzésére jogosított. Már-már polgárháború ütött ki, midőn Camillus nyolczvan éves korának és hatvan éves szolgálatainak tekintélyét vetette latba. Az ő kérelmére végül a senatus is engedett (Kr. e. 367, u. c. 387). Állítólag egy gallus sereg diadalmas visszaűzéséből tért haza, s plebeius katonáinak vitézsége nyerte meg Licinius reformjának. Sextius választását megerősítették, s Camillus, ki most harmadízben mentette meg az államot, azzal vetett véget a belviszályok korszakának, hogy Concordiának templomot emelt a forumon.

 

A Concordia-templom romjai a római forumon.

A Kr. e. 366. év (u. c. 388), midőn az első plebeius consul, Lucius Sextius, hivatalába lépett, arról is nevezetes, hogy ekkor alakult meg a praetori méltóság s az aedilis curulis hivatalának intézménye. A praetor szó régibb keletű; eredetileg vezért, vezetőt (v. ö. praeit) jelent, s régebben a köztársaság első tisztviselőjét, a consult, nevezték praetornak. Most azt hívták így, ki a városban akkor volt hivatva betölteni az első helyet, midőn a consulok a külháborúk vezetésével voltak elfoglalva. Ő magyarázta a törvényt, ő adott ki jogrendet szabályozó edictumokat s ő elnökölt a biróságban. Őt is lictorok kisérték; nem tizenkettő, hanem a városban kettő, idegen földön hat. A praetor eleintén patricius volt, s úgy látszik, ezzel az intézménynyel kárpótolták az első rendet az egyik consulságért. Később két praetort választottak; a praetor urbanus római polgárok peres ügyeiben itélt; hivataltársa, a praetor peregrinus, idegen emberek ügyeiben biráskodott, akár egymás közt viselték a pert, akár római polgárokkal.

Ugyanebben az évben (Kr. e. 366, u. c. 388) választottak először curulis aediliseket is, a mely méltóság szintén a patriciusoknak tett engedmény volt. Eddig két aedilist választottak, mindkettőt a plebeiusok közül, kik a város rendőri igazgatását vezették és a középületekre ügyeltek föl; az ő személyük ép oly sérthetetlen volt, mint a tribunusoké. Ezentúl négy aedilist választottak, kettőt a patriciusok közül, kik curulis székeken ültek a senatusban, hímzett togát viseltek és joguk volt őseik szobrait házaikban fölállítani. A curulis aedilisek rendezték ezentúl Róma főünnepét (ludi Romani vagy maximi, szept. 15-én), a plebeius aedilisek a nép ünnepét (ludi plebei, nov. 15-én). Később a plebeiusok is elérhették az aedilis curulis méltóságát, sőt a Gracchusok koráig rendszerint a két rendből fölváltva töltötték be a hivatalt, s így a plebeiusok is felhasználhatták az alkalmat, hogy a város lakossága között szép játékok rendezése révén népszerűekké váljanak és magasabb méltósághoz jussanak. E játékok közül a legrégibbet, a «római»-t, a capitoliumi Juppiter tiszteletére a Palatinus és Aventinus között elterülő völgyben, a circus maximusban tartották. Ünnepi menetben jöttek le a polgárok a Capitoliumról a játék színhelyére, hol a városi lakosság a harcz legrégibb módjait szemlélhette: kocsiversenyt, lóversenyt, melyeket futó, öklöző és birkózó versenyek váltottak fel. A plebeius játékokat csak később tartották meg rendszeresen minden évben, s helyéűl a Kr. e. 220-ban (u. c. 534) alapított circus Flaminius szolgált. Mint minden ünnep, úgy ezek a játékok is később nem egy, hanem több napig tartottak.

A következő évben (Kr. e. 365, u. c. 389) a haza megmentője, a Concordia templom dedicatora, a nagy dictator, a római történet nagy herosai között Julius Caesar koráig a legkiválóbb, meghalt. Camillust késő vénségében érte a halál, s mégis pestis fosztotta meg életétől. A város évkönyvei a regifugiumtól kezdve 365-ig (u. c. 389) hat pestisről emlékeznek meg. Róma akkor is egészségtelen város volt; a nyári hőség és az ártalmas őszi párák mindig széthintették a betegség csiráit. A rómaiak babonás aggodalommal figyelték meg állandó bajuk szokatlan pusztításait, s a járványos éveket Apollo, Febris, Mephitis oltárának felavatása, vagy valamely különös ünnep alapítása jelezte. Néha az összes istenek kegyelméért fohászkodtak a lectisternium nevű szertartáson, midőn az istenszobrokat körmenetben vitték át a városon, s a Capitoliumon szent áldozatokkal megrakott asztalok mellett párnákra fektették. A 365. évben kitört járvány azért is nevezetes, mert ekkor látott Róma először színpadi előadást. A papok azt tanácsolták, hogy hívjanak Etruriából histriókat, szinészeket, s tartsanak velök ünnepi mulatságokat, melyek a régi görög drámához hasonló vonásokat tüntettek föl, de eredetileg szorosan összefüggek az etruszkok vallásos szertartásaival.

E népies engesztelő áldozatoknak jogosan tulajdonítanak történeti hitelt. Méltán kelt azonban kételkedést Mettius Curtius önfeláldozásának igen regényes története, mely egy vagy két évvel későbbi keletű. Valószinűleg árvíz, vihar vagy földrengés következtében mély tó vagy szakadék keletkezett a forumon, s a nép képzelete szerint ezt az isteni erő teremtette örvényt emberi hatalommal nem lehetett betömni. A haragvó istenek a legkiválóbb áldozatot követelték. Hiába dobtak bele aranyat, ékszert és értékes tárgyakat. Végre egy nemes ifjú teljes fegyverzetben lovastúl beleugrott a tátongó nyilásba, s az istenek megengesztelődtek. Mert mi jobbat áldozhatott fel az állam, mint legnemesebb és legvitézebb fiának életét?

 

A római circus maximus.

Képzeleti helyreállítás.

A lex Licinia határkő volt Róma történetében, bár nem egyszerre és nem megújuló viszály nélkül osztotta meg az egyik rend a másikkal kiváltságait. 356-ban Kr. e. (u. c. 398) a plebeius Gaius Marcius Rutilus már a dictatori méltóságot is elnyerte, s midőn az etruszk háborúból győztesen tért vissza, a plebs rendeletére tartotta meg diadalmenetét, melyet a curiák vonakodtak neki megszavazni. Öt évvel később a fényes censori méltóságot is megkapta, mely eddig hatalmas eszköz volt a patriciusok kezében, de e korszaktól kezdve a két rendnek közös birtoka lett. A plebsnek azért egynéhány év mulva secessióval kellett fenyegetőznie az adósság és uzsora régi bajai miatt, de a lázadást csakhamar elfojtotta a népszerű Marcus Valerius Corvus dictaturája (Kr. e. 342, u. c. 412).

Egészben véve egy korszakban sem vált oly gyakran szükségessé a dictatura, mint ebben. Kr. e. 365 és 342 között tizennégyszer került dictator a kormány élére, hat izben azért, hogy külföldi ellenség ellen védje meg a várost. Háromszor (360, 359 és 357) a gallus betörés miatt nyultak e rendkívüli eszközhöz; 361-ben a hernicusokat verte vissza a dictator, 356-ban az etruszkokat, tizenegy évvel később (345-ben) az auruncusokat.

A régi ellenségek nem pihentek. A gallusok visszavonulásuk után is zavarták betöréseikkel a köztársaságot, sőt Róma határain túl, messze Campaniába és Apuliába is elkalandoztak. Heves rohammal támadtak, de szövetségesek s összpontosított erő nélkül, s a rómaiak szívóssága jó vezérlet alatt rendesen visszaverte őket. Mindazáltal rettenetes hírük csorbítatlanúl élt Rómában; nagy termetük és erejük, sokaságuk és harczi bátorságuk miatt félelmes ellenséget láttak bennük a rómaiak. Ha betörésüknek híre jött, a hatóság nem «háború»-t hirdetett, mi rendszeres katonaszedéssel járt, hanem gallus «tumultus»-t, midőn minden egyes polgárt fegyverre szólítottak, s az egész nemzet védelemre kelt. Betöréseikhez új mondák füződtek. Az egyik azt beszéli, hogy Titus Manlius az Anio partjánál párviadalra kelt egy gallus óriással, s ezt megölve, arany lánczát birtokába kerítette. Ezóta őt és utódait a Torquatus cognomen tüntette ki. Marcus Valerius sisakjára meg holló szállott, mely vadul csapkodott csőrével és karmaival, s megrémítette az ellenséget. (Kr. e. 347, u. c. 407.) Innen ered a Corvusok és a Corvinusok neve, kiket a költő Lucanus a Torquatusokkal, Lepidusokkal és a Metellusokkal együtt fennen magasztal fenséges gyászdalában, melyet a köztársaság hanyatló dicsőségére szerzett.

Főleg a volscusok hegyszorosaiban tartózkodtak a gallusok; innen vonultak több izben Róma ellen, s egy alkalommal a porta Collinának közelébe is férkőztek. Sikerült megbontaniok a latin városok szövetségét, melyet Róma tartott össze. Valószinüleg támogatták őket a köztársaság régi ellenségei is, a hernicusok és auruncusok, kik ellen e korszakban többször szállottak hadba a consulok. Különösen Privernum (Piperno) népe tűnt ki Róma támadói között, de súlyos vereséget szenvedett. Etruria városai közül a legközelebb eső Caere és Tarquinii voltak Róma legelkeseredettebb ellenségei. Ádáz küzdelemmel folyt a háború, egy ízben kemény vereséget is szenvedtek a rómaiak, de azért az egyik várost száz, a másikat negyven éves fegyverszünetre kényszerítették. E csaták bizonyítják, hogy a köztársaság hatalma nem tudott megizmosodni; kétszáz éven át sem birta megtörni e kis népeket, melyek folyton háborgatták határait. S ha tekintetbe veszszük, mily nagy harczi gyakorlottság és politikai eszesség jellemzi Róma fiait, csak arra az eredményre kell jutnunk, hogy e gyöngeség a falai közt uralkodó egyenetlenség gyümölcse volt. Még a lex Licinia után is ez a végzetes versengés izgatta a lelkeket. Róma csak egy kézzel vívhatta kétségbeesett védelmét, másik kezét a belső viszály tartotta lekötve.

Hódító végzete csakhamar további küzdelmekbe hajtotta Rómát. A campaniaiak Kr. e. 343-ban (u. c. 411) segítséget kértek tőle a samnitok betörései ellen. Így kezdődött az első a Samniummal vívott három nagy háború közül, melyek folyamán Róma többször a legnagyobb válságba sodródott s a legborzasztóbb gyalázatot volt kénytelen elszenvedni. A küzdelem teljes hetven évig tartott, de a siker, mely munkáját követte, avatta Rómát Itáliában első hatalommá és tette képessé arra, hogy Pyrrhos és Hannibal támadásának sikeresen ellenálljon. Az első háború (Kr. e. 343-341, u. c. 411-413) szerencsésen kezdődött. Marcus Valerius Corvus, a consul, nehéz küzdelem után győzelmet aratott a Gaurus hegye (Monte Barbaro) mellett, Cumae közelében. Érdekes, hogy Carthago követei szerencsét kivántak Rómának e hadi sikerhez. De a győzelmet hamar megzavarta a Capuában telelő legiók lázadása. A katonák zajongva vonultak Róma felé s Bovillae mellett elégedetlen római polgárokkal egyesültek. E válságos helyzetben a senatus és a nép egyrészt olyan törvényt hozott (lex sacrata militaris), mely megtiltotta, hogy ezentúl táborba vonuló polgárt akarata ellenére haza küldjenek, s hogy katonai tribunus centurióvá fokoztassék le; másrészt elengedték a szegény plebs adósságának egy részét. Még fontosabb eredményt vívott ki Lucius Genucius néptribunus: hogy tíz éven belül senki se viselhesse kétszer ugyanazt a méltóságot, s hogy mind a két consult lehessen a plebeius-rendből választani. A köztársaságnak új erőre volt szüksége, s a kibékülést csakhamar a samnitokkal megkötött, bár csak rövid ideig tartó béke követte (Kr. e. 341, u. c. 413), melynek értelmében Campania a rómaiak fenhatósága alá került. Ily viszonyok között a régi aristokratia legbölcsebb tagjai belátták, hogy nagy engedményeket kell tenniök. A plebeiusok ebben az időben nagy vagyonuk és befolyásuk következtében tényleg a legmagasabb fokra jutottak; a politikai különbség fenmaradása tehát sem okos, sem üdvös nem volt. A 399. évben (u. c. 415) Quintus Publilius Philo, a plebeius eredetű consul, véglegesen kibékítette a két rendet, mely már tényleg egyenlő politikai jogokat élvezett. A régi alkotmányt azzal a határozattal döntötte meg végkép, hogy a senatus vetóját eltörülte, s a plebiscitumokat, vagyis a tribusgyűlések határozatait az egész államra kötelező törvényekké emelte. Kétségtelenül állítható, hogy ez az utóbbi vivmány egy régibb határozat megújítása, s hogy az előbbit ellensúlyozta az a bölcs eljárás, mely szerint a senatus előleges beleegyezése nélkül a centuriai gyűlések semmiféle határozatot sem hozhattak. E korszak törvényhozását némi homály borítja; maguk a rómaiak Livius tanusága szerint a reformokban az újabb aristokratia végleges diadalát látták a régibb fölött.

De ha a belső egyenetlenséget elsimították is, az engedékenység szelleme nem hatotta át a köztársaságot idegen szövetségeseivel szemben. A patriciusok és plebeiusok közt dúló viszály, mely az ő kifejezésük szerint két versengő faj küzdelme volt, nagyobb körre szállt át; egyrészről az állampolgárok, a polgárokká vált plebeiusok, a római határ birtokosai, másrészről a legközelebbi szomszéd népek érdekei ütköztek össze. A latinok Rómával szemben kétes helyzetben voltak: félig szövetségesek, félig alattvalók. A latin confoederatio Róma fenhatósága alatt még fönállott, s az egyes városok kötelesek voltak a köztársaságot háborúiban támogatni. Az engedmények, melyeket a római zsoldos sereg az imént kivívott, nem vonatkoztak a latin bajtársakra; a fegyveres polgárok, kik Capuától Róma ellen vonultak, féltékenyen őrizték ujonnan nyert jogaikat. A politikai egyenetlenkedés egynéhány nemzedéken át nagy társadalmi harczczá fejlődött, melynek végével Róma kénytelen volt összes kiváltságait megosztani itáliai szövetségeseivel s később a provinciák lakosaival is.

Mikor a senatus meghódolt a tribusok gyülése előtt, abban az évben lázadtak fel a latin segédcsapatok a római legiók ellen. A latinok az alkotmányban egyenrangúak akartak lenni a rómaiakkal, a kiknek oldalán oly sokszor és oly hősies bátorsággal harczoltak az etruszkok, volscusok s legutóbb a samnitok ellen. Nemcsak a hadi zsákmányban, hanem a hivatali méltóságokban is részesedni akartak. Forrásaink szerint azt kivánták, hogy a rómaiakkal egy néppé egyesüljenek, s az egyik consul és a senatus fele latin legyen. A rómaiak megvetőleg utasították vissza e kivánságokat, melyek őket nem csupán becsvágyukban, hanem anyagi érdekeikben is érintették. Erre a latinok nemcsak szövetségi secessióval feleltek a régi plebeiusok módjára, hanem fegyveres ellenállással akarták lerázni a rájuk súlyosodó igát. Kijelentették, hogy souverain jogaikat csorbítatlanúl akarják élvezni, mert azok közös örökség gyümölcsei; ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a vér foly ereikben; ugyanazokat a hagyományokat ápolják legnagyobbrészt, s ugyanaz a latin Juppiter egyenlő kegyelemmel tekint mindkettőjükre az albai hegyen épült templomából.

Az úgynevezett latin háború (Kr. e. 341–338, u. c. 413–416) részleteit a római történetírók nagyon kiszínezték. Legjelentősebb mozzanatai a Vesuvius mellett vívott csata, melyben a latinokat campaniaiak is támogatták, s a Trifanum városánál vívott ütközet. Utoljára is a rómaiak győztek; sikerüket valószinüleg az ostromlásban elért gyakorlatuknak meg kitartásuknak köszönhették, hogy a legionariusok télen át is zászlójuknál maradtak. A latinok egymásután elvesztették erősségeiket. Antium meghódítása nevezetes diadala lőn a rómaiaknak; az ellenséges hajók pánczélos orrait levágták s a római forumon a szószékhez erősítették. Ezóta jelölte a szónoki emelvényt a rostra (= hajóorr) szó, mely oly elterjedtté és híressé vált. Hogy a rómaiak mindazáltal nagyon válságosnak tartották a latin háborút, azt leginkább a katonai önfeláldozásnak két esete mutatja, melyek előadják, mint ítélte halálra Titus Manlius Torquatus, a patricius consul, győztes fiát, mert nem vette figyelembe a hadvezéri parancsot, s miként áldozta fel magát hazájáért a Vesuvius mellett Publius Decius Mus, a plebeius consul, egyedül rohanva az ellenséges seregre, midőn jóslat alapján meggyőződött, hogy így nagy csapástól menti meg katonáit és nagy diadalt szerez Rómának.

A latin háború eredménye rövidesen a következő. Latium confoederatiója teljesen feloszlott. A szövetség, mely Róma és Latium között legalább névleg fönnállott, a legyőzött fél teljes függésévé alakult át. Egynéhány latin város, mint Tibur (Tivoli) és Praeneste (Palestrina), megtartott bizonyos autonomiát; ezeket önválasztotta tisztviselők saját törvényeik szerint igazgatták. Más városokba római őrség vonult be, s az ilyenek colonia nevet kaptak. Egynéhány város középhelyet foglalt el ezek közt, a mennyiben saját szokásaik szerint éltek és művelték földjüket egy római praefectus ellenőrzése mellett; Latium lakossága legnagyobbrészt módosult római polgárjogot kapott, szavazati joga ugyan nem volt (civitas sine suffragio), de meg volt a ius commercii et connubii, azzal a megszorítással, hogy érvényes házassági és kereskedelmi szerződést a latin városok csak rómaiakkal köthettek, egymással nem. Ez volt «Latium» vagy «ius Latii» vagy a latin polgárság eredete, melyet később más meghódított területekre is kiterjesztettek, s a melyért egy későbbi nemzedéket sok keserű harag és heves viszály kínozott meg. Mindazáltal az a körülmény, hogy a latinok majdnem oly viszonyba jutottak Rómával, mint a minő régente a plebeiusok és patriciusok között volt, minden formális néphatározatnál hathatósabban csillapította a város versengő polgárai közt uralkodó ellenségeskedést; szorosabban kapcsolta össze őket a kiváltságok megőrzésére, melyeket most közösen védelmeztek idegenek és alattvalók vágyaival szemben.

Körülbelül 5 kg. Súlyú, dobásra és szúrásra egyaránt alkalmas fegyver; hossza 6' 4"; nyele kerek vagy négyélű erős fából, a fegyver maga vasból készült, mely három-vagy négyélű aczélozott hegyben végződött. Másik vége villaszerűleg elágazott; így húzták rá a nyélre, hol azután szegekkel megerősítették.[VISSZA]

 

VIII. FEJEZET.

A samnitok és a délitáliai görög városok. Pyrrhos legyőzése.

Ebben a korszakban jutottak a rómaiak sűrűbb érintkezésbe DélItália görög városaival. Míg a rómaiak a Liris és Volturnus vidékén harczoltak, addig a félsziget déli részén más küzdelmek folytak. A gazdag Tarentumot (görög neve Taras) mindjobban szorongatták a lucaniaiak és a samnitok, a kik ellen a görögök honfitársaik segítségéhez folyamodtak. Archidamos, a spártai Agesilaos király fia, kétszer jött Tarentum segítségére; második hadmenetében ép azon a napon esett el a lucaniaiak és messapiusok ellenében, a melyen Philippos Chaironeiánál diadalt aratott (Kr. e. 338, u. c. 416). Csakhamar ezután Alexandros, Epirus királya, a makedon nagy Alexandros nagybátyja, tűzte ki czélul, hogy ép úgy vezeti seregét nyugat felé, mint a hogy unokaöcscse kelet felé vitte győzelmes hadait. Saját állítása szerint a terantumiak meghivására, Paestum közelében szállott ki seregével DélItália partjain s megtámadta a samnitokat és lucaniaiakat, a kik a görög gyarmatok hanyatlásának tudatában urai akartak lenni e vidéknek. A rómaiak ekkor békében éltek a samnitokkal, hogy a latinokkal zavartalanul számolhassanak le; de midőn e czéljukat elérték, szívesen látták, hogy új ellenség kezdi szorongatni e veszedelmes népet, s Alexandrossal szövetséget kötöttek a samnitok ellen. Mert ezek tényleg elszánt küzdelemre készültek Közép-Itália legkiválóbb hatalmassága ellen. Kétségkivül tovább akartak hatolni hódításaikkal a volscus és etruszk domboknál, melyek eddig visszatartották őket portyázásaikban. A hagyomány szerint szövetkeztek a gallusokkal, valószinüleg azzal a töredékkel, mely még Latiumtól délre, Samnium és Campania határain tartózkodott. Alexandros diadalmasan hatolt előre; több várost el is foglalt, de a tarentumiakkal összezördült, s tervét, hogy Dél-Itáliában új birodalmat alapítson, meghiusította váratlan halála, melyet Pandosia közelében egy lucaniai száműzött dárdája okozott. (Kr. e. 332, u. c. 422). A rómaiak tehát az ő támogatása nélkül fogtak a munkához. A Liris mentén segítségére siettek minden városnak, melyet a samnitok megtámadtak; ha pedig valamely helységet elfoglalták, a hódítók szokott jogát gyakorolták. Privernum népével azonban kivételt tettek; bátor elszántsága nagy hatást tett rájuk, s hogy szövetségükbe vonják, római polgárjogot adományoztak nekik. A római terület határai a Volturnusig értek, a samnitok tehát viszonzáskép szövetséget kerestek a campaniai görög városok között, melyeket nem rég maguk pusztítottak. DélItália népei, görögök és benszülöttek, egyaránt könnyedén pártoltak át egyik oldalról a másikra. Palaeopolisnak, egy Neapolissal szomszéd görög városnak, volt bátorsága a római csapatoknak ellenállni, de könnyű szerrel meghódolásra kényszerítették; szintúgy a lucaniaiak is szövetkeztek Tarentummal Róma ellen, s a samnitok ügyéhez csatlakoztak. Viszont Neapolis és a campaniai tengerpart Róma szövetségét vagy inkább fenhatóságát fogadta el; Apulia is hű maradt hozzá s szította Samnium ellen az ellenségeskedést.

E küzdelmeket homály borítja, nem is voltak jelentősek; csak Palaeopolis ostromának volt maradandó eredménye (Kr. e. 326, u. c. 428). A római consulnak ugyanis tovább kellett falai alatt tartózkodnia, mint hivatalos hatalma tartott; már pedig egy új törvény megtiltotta, hogy bárki is kétszer elnyerhessen valamely nagyobb méltóságot tíz éven belül. Quintus Publilius Philót azonban a jelen körülmények között nem lehetett megfosztani a hadvezérségtől; úgy kerülték hát meg a törvényt, hogy proconsulnak nevezték ki s meghagyták állásában. Ez volt az eredete annak a hivatalnak, mely a későbbi időben vezéreket adott a római seregeknek, ha több éven át tartózkodtak távoli provinciákban vagy hódító vállalatokra indultak. Szükségszerű következménye volt ez annak, hogy a legionariusokat állandóan zászlóik alatt tartották. Nem tagadhatni azonban, hogy ez ellenkezett a szabad köztársaság szellemével, mely megkövetelte, hogy a hatalom csak egy évig maradjon egy kézben. Ez eljárás Sulla, Pompeius, Caesar katonai autokratiájának egyengette útját, míg végre az imperator személyében urat teremtett consuloknak és köztársaságnak egyaránt.

A második samnit háború igen sokáig tartott (Kr. e. 326–304, u. c. 428–450). Ismét érvényesült a rómaiak közmondásos érzéke a fegyelem iránt, mely egy régibb katonás eseményre emlékeztet. Lucius Papirius Cursor, a dictator, halálra itélte bátor lovas vezérét, Quintus Fabius Rullianust, mert ez parancsa ellenére támadott meg és vert le egy samnit hadsereget (Kr. e. 325, u. c. 429). A bűnös szerencsére elkerülte az itéletet; Rómába menekült, hogy a polgárokhoz fölebbezzen a katonai hatalom ellen. A tribunusok is közbenjártak érdekében, de nem merték sürgetni a dictator önkényes itéletének megsemmisítését. Végre az egész nép kérelmére maga Papirius is megkegyelmezett, s a fenyítés elmaradt. Róma nem kivánta vissza az alkuvást nem ismerő szigorúság korszakát.

 

Samnit katonák.

(Antik edényrajz).

 

Samnit harczos.

(Antik edényrajz).

Ezalatt a nagy háború Közép-Itália birtokáért tovább folyt. Időről-időre kötöttek ugyan a rómaiak és samnitok fegyverszünetet vagy csalfa békét, melyet kölcsönös kimerültségük tett kivánatossá, de a megszűnt ellenségeskedés csakhamar ujra kitört. Egy ízben a samnitok a békét megszegték, s megveretvén, kiengesztelés végett vezérüknek, Papiusnak holttestét ajánlották föl, ki a fogságot öngyilkosságával kerülte ki. A rómaiak megvető visszautasítása miatt azonban kétségbeesésükben ismét fegyvert fogtak; úgy érezték, hogy az igazság részükön van, s az istenek is kegyelmesek voltak irántuk. Hős vezérüknek, a telesiai Gavius Pontiusnak, sikerült a két consult, Titus Veturius Calvinust és Spurius Postumius Albinust Kr. e. 321-ben (u. c. 433) négy legióval Caudium mellett egy szűk helyre, az emlékezetes caudiumi szorosba csalni (a mai Arpaia és Montesarchio között) és megadásra kényszeríteni. «Állj bosszút rajtuk» – mondá Hortensius fiának, a samnitok vezérének, – «s öld meg valamennyit; de azután végtelen háborúra készülhetsz Róma ellen, mert az sohasem fog megbocsátani, sem feledni. Vagy bocsásd őket szabadon fegyvereikkel és zászlóikkal, s a rómaiak békét fognak kötni, melyet talán meg is tartanak ily nagylelkű ellenséggel szemben.» Pontiusnak sem az egyik, sem a másik mód nem tetszett; az ellenséget a legnagyobb gyalázattal akarta illetni. Megkegyelmezett ugyan foglyai életének, de «járom» alatt léptette keresztül az egész római hadsereget, a két consult, négy legatust, két quaestort és 12 katonai tribunust. Azután hatszáz lovagot visszatartott kezesül a béke biztosítására, melyet a consulok a város nevében kötöttek.

De a város nem járult hozzá e szerződéshez, mely Fregellae és Cales átengedését kötötte ki. Mindenki érezte, hogy ily gyalázatot nem lehet elviselni. A consulok nem merték használni hivatali jelvényeiket. Kétszer jelöltek ki dictatort a veszedelem elhárítására, de az auguriumok mindkétszer eltiltották megválasztásukat. A kormány kereke teljesen megakadt; végre az interrex, Valerius Corvus, két igen jeles polgárt, Papirius Cursort és Publilius Philót jelölte ki consulokul. A meggyalázott Postumius volt az első, ki a béke visszautasítását ajánlotta, melyet kényszer alatt maga kötött. Hozzátette azonban, hogy a római becsület megóvására szükségesnek tartja kiadni a hadsereg vezéreit, kiket a samnitok szabadon bocsátottak. Föl is kereste a fetialis-papok kiséretében Pontius táborát, a hol így szólt: «Nem vagyok többé római, hanem samnit ember, mint ti magatok.» Azután egy fetialist megütve: «Lássátok, rómaiak,» – kiáltott fel – «megsértettem a ti követeteknek szent személyét! Rajtatok áll most, hogy elégtételt vegyetek érte.» Így adott okot honfitársainak a háborúra, s a rómaiak lelkiismerete könnyedén megvigasztalódott.

A consulok megnyugtatott lélekkel törtek be Samniumba, annál is inkább, mert a samnitok megrohanták Fregellaet, s e latin coloniát elfoglalván, a védő őrséget a meghódítás föltételei ellenére fölkonczolták. Kezdetben ismét a samnitoknak kedvezett a hadi szerencse, de a legiók áttörvén Apuliába, hátulról is pusztíthatták Samniumot; s ugyanazok a katonák, kik a caudiumi járom alatt átmentek, most döntő ütközetre szorították az ellenséget és fényes diadalt arattak. A Pontiusnál visszatartott kezeseket megszabadították, az utolsó vereség alkalmával elvesztett fegyvereket és zászlókat visszaszerezték, s viszonzásul 7000 samnit katonát hajtottak át vezérükkel együtt a járom alatt. Róma kiköszörülte a becsületén ejtett csorbát, visszanyerte bátorságát és önbizalmát, s az nagyobb értékű volt most, mikor hódító pályája megnyilt, mint utolsó győzelmének tényleges gyümölcse; bár ez sem volt csekély, mert a samnitok két évi fegyverszünetért könyörögtek, Apulia pedig szövetségét ajánlotta fel s biztosítékul egynéhány megerősített városát engedte át a rómaiaknak (Kr. e. 318, u. c. 436). Apulia és Lucania legkiválóbb helységeinek uraként most már könnyen elzárhatta Róma Dél-Itáliát a samnitok elől, a kiket másrészről erősen szorongatott azon a nagy területen, melyet Latiumban és Campania sabell népei között szerzett.

A megállapított idő lejártával a samnitok az így megvont szűkebb határok között is szerencsét próbáltak fegyvereikkel. Campania és Latium népei ellen heves támadásokat intéztek vagy elpártolásra igyekeztek őket birni. Sok helyet vesztettek így el a rómaiak, de ismét visszaszerezték. A latinok hivek maradtak a köztársasághoz, de az auruncusok meggondolatlanul föllázadtak ellene; oly szigorúan lakoltak, hogy nevük ezentúl eltűnik a történetből. Quintus Fabius dictator a samnitok és a fellázadt campaniai, főleg capuai katonákkal szemben Lautulaenál, Tarracina közelében, érzékeny vereséget szenvedett, de az ellenség nem mérkőzhetett a római kitartással és elszántsággal. Fabius halálos csapást mért rájuk a római gyalázat színhelye, Caudium közelében, s a csatatéren 30,000 samnit harczos vesztette életét (Kr. e. 314, u. c. 440). A capuai lázadás fejei kardjaikba dőltek, annyira kétségbeejtő volt Campania függetlenségének ügye. A samnitok ismét a középső Apenninek területére szorultak; teljesen el voltak zárva Itália tengerpartjától, melynek szövetsége oly becses lett volna rájuk nézve a jelen körülmények között. Viszont a rómaiak most már a tengeren is gondoskodtak, ezúttal először, hatalmi eszközökről, s hajóhadat szerveztek két hajósvezér (duoviri navales) felügyelete alatt (Kr. e. 311, u. c. 443).

Ily viszonyok között a küzdelem más irányba tért és nagyobb arányokat öltött. Róma sikerei a samnitokkal szemben aggodalommal töltötték el összes szomszédait. Mindannyian sejteni kezdték, hogy a végzetet, mely egész Itália egyesítésére irányul, aligha kerülhetik el. Az etruszkok s a gallusok is féltek, hogy ha a nagy hódításra készülő népet le nem verik, portyázásuk határai nagyon szűk területre szorulnak. E csatákról a római évkönyvek tanúságát nem tarthatjuk teljesen megbízhatóknak, mert minden évet valamely diadallal jeleznek, melyet Róma e három nép valamelyike vagy egyesült hadaik fölött aratott. A győzelmek sora szakadatlanul folyik, s nem képzelhetjük el, mikép állhattak ki Róma ellenségei annyi súlyos csapást. A római vezérek ugyanazok, kik eddig is kitüntették magukat a samnit háborúkban: egy Fabius, egy Papirius, egy Valerius. De más nemes családok, a Juniusok, Fulviusok, Curiusok és Semproniusok fiai is kitünnek a csatákban.

Etruriát Quintus Fabius Rullianus hódította meg, ki a manipulusok kiképzésében nagy érdemeket szerzett. Caere és Tarquinii, a legközelebbi két etruszk város, Veii és Falerii elpusztulása után folyton nyugtalanította a köztársaság határait. Ujra meg ujra veszedelemben forgott a Janiculum, ép úgy, mint Porsenna idejében. De a római fegyverek győzelmesen nyomultak előre s messze maguk mögött hagyták e két várost. Fabius egyik legkiválóbb hőstette a Ciminius erdő (M. Cimino) áttörése volt, melynek áthatatlanságáról borzalmas meséket gondolt ki a népi képzelet. Mély szorosai és sűrű bozótjai eddig tényleg bástyául szolgáltak minden délről jövő támadás ellen. Fabius álruhába öltöztetett kémekkel átvizsgáltatta a vidéket, s a mellett sikerült Etruria keleti szomszédait, Umbria népeit szövetségre birnia. Erre merészen az erdő mélyébe nyomult és elfoglalta az etruszkok legkiválóbb erősségeit. Alig fejezhette volna be győzelmi tettét, ha utóléri a megrendült senatus követe, ki tiltó szavával vissza akarta tartani ily kétségbeesett kaland koczkázatától. A római fegyverek most akadálytalanul hatoltak előre; Cortona, Perusia (Perugia) és Arretium (Arezzo) első ízben lépnek föl történetünk táguló körében, s a köztársaság szövetségét keresik (Kr. e. 310, u. c. 444). A Vadimonius tó (Laghetto di Bassano) mellett is fényesen villogtatta Fabius a római fegyvereket az etruszkokkal szemben, s a rómaiak e csatát a legfényesebb győzelmek közé sorozták.

A katonai hőstettek során kívül emlékezetre méltó Appius Claudius censorsága (Kr. e. 312, u. c. 422). E férfiú a hires decemvir ivadéka volt; patricius gőg és hevesség ép úgy jellemvonásai voltak, mint ősének. Hivatalos idejének lejárta után vonakodott hatalmát visszaadni, s bár hivataltársa, Gaius Plautius, törvényszerűen leköszönt méltóságáról, Appius a következő évben is megmaradt censori hivatalában. Publius Sempronius néptribunus bevádolta, sőt azzal fenyegette, hogy elfogatja. Hat tribunustársa támogatta erélyes föllépésében, de hárman a jogbitorló pártjára állottak, kit hamar utólért az istenek sujtó keze. Midőn ugyanis szilaj gőgjében megengedte, hogy a Potitiusok, kiknek családja köteles volt Hercules tiszteletét ápolni, e szolgálatot clienseikkel is végeztethessék, hirtelen az egész család kihalt, Appius pedig elvesztette szeme világát. Innen eredt Caecus neve, mely őt családja tagjaitól megkülönbözteti, ha ugyan nem megfordítva, mint némely modern tudós hiszi, ép sajátos jelzője adott okot e legenda keletkezésére.

Quintus Fabius Rullianus censorsága (Kr. e. 304, u. c. 450) sokkal fontosabb eseményről nevezetes. Livius felfogása szerint a belső béke tömegével szemben az előkelőbbek érdekeinek megóvására Fabius olyan reformot vitt keresztül, hogy a kisiparosok és általán a legalsóbb rendű nép, mely nagyobbrészt felszabadult rabszolgaivadék volt s csak egy nemzedék óta római polgár, a négy városi tribusba sorozandók. Így megszüntette a nyomást, melyet a puszta szám a néphatározatokra gyakorolt. Legalább ez a lényege Fabius reformjának, mely vagy az előkelő osztály növekedő hatalmát vagy az alsóbb nép szokatlan mérsékletét bizonyítja. Ezért s nem diadalaiért kapta Fabius a Maximus jelzőt. De ép ez időben, midőn a patriciusok látszat szerint régi befolyásuk egy részét a népgyülésben visszanyerték, vesztették el hatalmuk egy sajátságos elemét, melyet eddig zavartalanul élveztek. Gnaeus Flavius, Appius censornak volt titkára (scriba), egy fölszabadult rabszolga fia, a patricius jelölttel szemben curulis aedilissé választatott. Egy, a piaczra kifüggesztett táblán merészen közzétette a naptárt és a törvénykezési szokásokat (vádeljárást stb.), melyeket eddigelé csak a patriciusok ismertek s hatalmuk egyik hathatós eszköze gyanánt titokban tartottak; de Flavius eltanulta azokat Appius oldala mellett. Ezentúl nem volt többé szükséges a plebeiusnak látogatást tenni patronusánál s tőle a peres eljárásokban tanácsot kérnie. A törvényszék mindenki előtt megnyilt, s a hagyományos jogszokásokat szabad és pontosan följegyzett utasítás tette közkincscsé. Kr. e. 300-ban (u. c. 454) Gnaeus Ogulnius tribunus javaslata vált törvénynyé, melynek értelmében a papi hivatalok is megnyiltak mindenki számára.

 

Régi római sírkamra Perugiában.

(Az etruriai Perusiában.)

Ez események jelentőséges és biztos tényeknek tekinthetők e korszak történetében. A legközelebbi években újra felszinre kerülnek az adósságterhek, osztályok közt megujult viszályok s a plebs secessiója, habár csak a Janiculumra is. Több évnyi időközt kellett az évkönyvszerkesztőknek a samnit háborúkban kifejtett, többé-kevésbbé túlzott vagy koholt hőstettekkel kitölteni, s könnyen fölmerül a gyanú, hogy ezek a belső egyenetlenségek bizonyos mértékben szintén költöttek. Sem a csatákat, sem a polgári mozgalmak eseményeit nem igazolja történeti hitelesség, s e nélkül érdekességüket is elveszítik.

A küzdelem, melyet Róma Semniummal vívott, hetven évnél tovább tartott. Időleges fegyverszünetek és névleges békekötések megszakították ugyan, de csak annyi időre, míg mind a két fél összeszedhette erejét. Az ütközetek sorát, melyek a második samnit háborút alkották, a Kr. e. 304. (u. c. 450) évi szerződés szakítja meg; a harmadik háború Kr. e. 298-ban (u. c. 456) kezdődött és kilencz évig tartott. A samnitok, gallusok és etruszkok ismét szövetkeztek Róma ellen; a legiók ismét kivonultak északra, keletre és délre, hol mindenütt várta őket ellenség; az évkönyvek ismét nagy részletességgel irnak le hadi hőstetteket, közlik az ellenfelek vezéreinek nevét s a leölt sokaság számát. Pár év eltelt a nélkül, hogy Róma nevezetes diadalt aratott volna egyik vagy másik népen. Végre Umbriában, Sentinum (Sentino) mellett, nyilt mezőn kaphatták a gallusokat és rajtuk – majdnem azt lehetne mondani: első izben – fényes győzelmet arattak Kr. e. 295-ben (u. c. 459). E csatában ismét Quintus Fabius Maximus volt a vezér consultársával, Publius Decius Mussal együtt, de a győzelmet főleg Decius szerezte meg, ki a küzdelem válságában megemlékezve atyjának önfeláldozásáról a Vesuvius mellett vívott csatában, nagylelkűen az ellenség sorai közé rohant, s nemes életmegvetésével visszaidézte a régi hősiség fényét. Ismét egy plebeius mentette meg a hazát. A régiek fölfogása szerint «az alvilági istenek s az anyaföld befogadták a legionariusok, a szövetségesek és az egész köztársaság életének váltságáúl». A sentinumi csatát tekintették a józan római történetírók az itáliai gallusok fölött kivívott utolsó diadalnak, bár a hagyomány még egy győzelemről beszél, tizenkét évvel később.

 

Lucius Cornelius Scipio Barbatus sarkophagja.

(Róma, Vatican)

A római történet e részében a részletek megbízhatatlanok. Mellőzve a sentinumi csata festői leirását, melylyel Livius képzeletünket gyönyörködteti, az is gyanús, hogy a gallusok sarlós szekereiről beszél. Caesar commentariusai elvitathatatlan hitelességgel bizonyítják, hogy sokkal később az Alpeseken túl az északi gallus népek tényleg szokták használni e hadi gépeket, melyek nagyon sokszor megzavarták a rómaiak hadsorait. De semmi nyoma sincs annak, hogy az itáliai gallusok vagy Gallia Transalpina délibb törzsei ekkor éltek volna e sarlós szekerekkel. Valószinűnek látszik, hogy Livius azt, a mit Caesar hadjárataiban e szekerekről hallott, merészen átviszi azon harczokra is, melyek egynéhány századdal előbb az Apenninek szorosaiban folytak.

Még nagyobb gyanút kelt történetünk forrásaival szemben az a legrégibb feliratos emlék, mely Róma e korszakából való. Ez Lucius Cornelius Scipio Barbatus sírjának felirata, ki Kr. e. 288-ban (u. c. 466) consuli méltóságot viselt. A dór stilusú szép sarkophagon ősrégi saturnius versekben számol be a felirat a consul érdemeiről, hogy ez a «Cornelius Lucius Scipio Barbatus, Gnaeusnak fia, ép oly okos, mint bátor férfiú, kinek termete méltó kifejezője volt erényeinek, consuli, censori és aedilisi hivatalokat viselt; Samniumban elfoglalta Taurasiát, Cisaunát, legyőzte Lucaniát, honnan kezeseket hozott.» A Scipiók családja Róma későbbi történetében rendkivül nevezetes szerepet játszott, de már ebben a korban is nagy tekintélyre tett szert, a mennyiben Kr. e. 306-ban (u. c. 488) dictatort adott a köztársaságnak. E családnak az a tagja, a kit a sírfelirat magasztal, Livius lapjain a legnagyobb tiszteletben részesül, mint a ki a samnitok és etruszkok ellen sok jelentőséges csatában győzelmet aratott. A felirat pedig, az egykorú tanú, csak olyan tetteket említ, melyekről a történetiró mint mellékes eseményekről emlékezik meg, ha egyáltalán fölemlíti őket; viszont azon tettekről, melyeket ő különösen kiemel, a sírfelirat hallgat.

A harmadik samnit háborút Samnium végleges leveretése fejezte be Bovianum (Bojano) elfoglalásával Kr. e. 290-ben (u. c. 464), midőn adataink szerint a hős Pontius Telesinust fogolyként hurczolták Rómába, s azon gyalázat megbosszulására, melylyel régebben a római legiókat illette, kegyetlen halállal végezték ki. A békét Manius Curius Dentatus consul kötötte meg, s Samnium népe ezentúl Róma szövetségese (socius) gyanánt szerepel.

Történetünk ismét belső viszályokról beszél, melyeket a lex Hortensia elfogadása tesz nevezetessé. Quintus Hortensius a hagyomány szerint Kr. e. 287-ben (u. c. 467) dictatorrá választatott, hogy a versengő rendek egyenetlenségét megszüntesse, s visszahozza a köznépet a Janiculumról, hova ujból secessiót vezetett. A lex Hortensia Publilius Philo rég elfogadott javaslatát ismételte, hogy t. i. a plebiscitumok, vagyis a tribusi gyülésekben hozott határozatok törvényerővel birnak, melyeket nem kell felsőbb testületnek szentesítenie. Némelyek azt hiszik, hogy ez a szentesítés a senatus jogkörébe tartozott, mások a curiák gyülésére gondolnak. De a curiák gyülekezete e korban alig játszhatott szerepet, s ha van valami igaz az egészben, csak annyi lehet, hogy a lex Hortensia fölelevenített egy törvényt, melyet a senatus kikerült vagy elnyomott. Általában a római politika ebben a korszakban az etruszk és a többi városokban a tömeggel szemben a nemesek pártját támogatta, a köztársaságban pedig a belső mozgalmak szelleme következetesen ellentétes irányú volt. Róma külpolitikáját még mindig a senatus igazgatta, s kész támogatókra talált a külföldi királyokban és nemesekben.

Latium, Campania, Samnium és a sabin vidék most már teljesen Róma fenhatósága alatt állott. De északon az etruszkok még mindig ellenségek voltak, s a sentinumi csata után nemsokára a gallusok is visszanyerték bátorságukat. Szintúgy a tengerparti görögök, Lucania és Bruttium lakosai, a félsziget végén szökevény rabszolgákból és banditák tömegéből összeverődött nép, állandóan arra leselkedtek, hogy a hódítók hatalmát gyöngitsék, s ebben kész szövetségesük volt a samnitok meg nem fékezett maradéka. Tarentum kereskedő lakossága féltékeny szemmel nézte a római hajók szaporodó tengerjáratait. Ez a város volt a feje ennek a laza szövetségnek, mely ugyan folyton dolgot adott Róma katonáinak, de komoly aggodalmakat nem okozott. Az Apenninek lábánál Arretium a nemes Cilnius család befolyása alatt hive maradt a köztársaságnak, de ép ezért megtámadták a többi etruszk városok, melyeket a még mindig nyugtalan gallusok is támogattak. Valamint hajdan a senoni ág támadta meg először Clusiumot s vonult azután Róma ellen, úgy most is a senonok népe látta el fegyverrel az utolsó vállalatot, mely az Apennineken áthatolt. Egy római hadtest sietve indult hű szövetségesének felszabadítására, de Lucius Caecilius Metellus praetor, hét tribunus és 13,000 legionarius vesztette életét, s midőn a senatus e miatt panaszt emelt, követeit is felkonczolták. Erre Publius Cornelius Dolabella ujabb hadtesttel titkon áthatolt Picenum vidékén és a senonokat hátulról megkerülvén, hazájukat elpusztította, falvaikat fölégette, a foglyokat rabszolgalánczra füzte, a nőket és gyermekeket kardélre hányta. Ugyanekkor a másik consul, Gnaeus Domitius Calvinus, szembe támadta az etruszkokat és gallus szövetségeseiket, s a Vadimonius tó mellett, hol már előbb is győztek a római fegyverek, teljesen megsemmisítette az ellenfél erejét (Kr. e. 283, u. c. 471). Ekkor végre a gallusok is békéért könyörögtek, Etruria pedig csak rövid ideig tudott még ellenállni: Tiberius Coruncanius győzelme Volsinii mellett véget vetett a hosszú és borzasztó küzdelemnek.

Ezalatt délen csekély jelentőségű összeütközések történtek. Thurii, görög város, a köztársaság segítségét kérte Lucania banditái ellen. Róma első támogatása nem járt eredménynyel, másodszor azonban már Gaius Fabricius Luscinus consul állott a sereg élén. A fenyegetett várost megszabadította ostromlóitól s római őrséget hagyott hátra (Kr. e. 282, u. c. 472). Ez volt Róma első háborúja, mely nagy kincset juttatott neki; bár nehéz elképzelni, honnan kaphatott 4000 talentum jutalmat, hacsak a többi görög város is nem járult hozzá, úgy hogy Thurii könnyen megfizethette szabadulásának díját. De nemcsak a közkincstár gazdagodott, hanem a legionariusok egyenként is szereztek vagyont e háborúban. Ekkor ébredt fel a végzetes kincsvágy, mely Róma seregeit csakhamar rendszeres zsákmányolásra ösztönözte. DélItália görög városait félelem szállta meg, s Tarentum, Nagy-Görögország első városállama, leggazdagabb, legfényűzőbb s szerencsétlenségére legkevésbbé harczias községe, volt kénytelen a partvidék védelmének élére állni, vagy inkább biztonságát idegen segítségre bízni.

 

Pyrrhos ókori szobra.

(Róma, Capitolium)

Az a hős, a kinek védő szárnya alá vonultak a tarentumiak, Pyrrhos, Epirus királya volt. Országa Makedoniával szövetségben állott, maga pedig mint Philippos nejének, Olympiasnak unokaöcscse, rokona volt Görögország és Perzsia meghódítójának, Alexandrosnak. Szintúgy unokaöcscse volt az epirusi Alexandrosnak, kinek harmincz év előtti átkeléséről Itáliába már megemlékeztünk. Nagy Sándor keleti birtokainak felosztása után a nagyravágyó görög fejedelmek, kik nem részesültek a zsákmányban, abban kerestek kárpótlást, hogy nagy mintaképük példáját utánozva, a nyugaton, Itália és Sicilia görög városai és a szomszédos országok fölött katonai nagyhatalmat akartak alapítani. Itáliában a görög városokon (Kroton, Tarentum, Thurii stb.) túl voltak a római és etruszk területek; Siciliában Syrakusai, Himera és Katana területén túl Carthago gazdag birtokai. Etruria a maga hagyományos gazdagságával, tudományával és művészetével a nyugat Egyiptomaként szerepelt; viszont Carthago kereskedelmének jövedelmével Tyrus tevékenységére és fényére emlékeztetett. Csak Róma, melyet a görögök kevésbbé ismertek és becsültek amazoknál, fejtett ki rendületlen állhatatosságot és vitézséget, a minővel maga Alexandros nem találkozott sehol sem. S bármilyen lett volna Etruria vagy Carthago végzete, ha a görögökkel vagy Makedoniával összeütközik, – az csakhamar bebizonyult, hogy Róma hivatása nem az volt, hogy alattvalójuk, hanem az, hogy uruk legyen.

A tarentumiak fényes igéretekkel biztatták Pyrrhost, de azok nagyon túlzottaknak bizonyultak. Azzal hitegették, hogy ha elvállalja Róma ellenében DélItália védelmét, 370,000 katonából álló hadsereget bocsátanak rendelkezésére a szövetségesek, a kiknek földjét a rómaiak elpusztították és fönhatóságuk alá vetették. Pyrrhos aránylag kis hadsereget hozhatott át az Adriai-tengeren; de egy bátor, ügyes, pénzzel rendelkező hadvezér 20,000 edzett veteranus gyalogossal, megfelelő számú lovassággal, mely mögött husz félelmes elefánt járt, könnyű győzelemre számíthatott a görög taktika kipróbált rendszerét nem ismerő ellenséggel szemben. A makedon phalanx a legtökéletesebb csatarend volt, melyet eddig a világ látott, s a római legiók még sohasem kerültek vele összeütközésbe.

Valószínüleg ez idegen védelem biztos reményében merték a tarentumiak a köztársaság egynéhány hajóját elfogni és elpusztítani; midőn pedig eljött hozzájuk Postumius és elégtételt követelt, egy gunyolódó besározta köpenyegét. A római követ a tarentumiak otromba tréfájára ünnepélyesen kijelentette, hogy a foltot vérökkel fogják lemosni, s Rómába visszatérvén, megmutatta a tanácsnak meggyalázott ruháját. Mindazáltal az atyák nem akartak hirtelen határozni; északon még nem volt minden rendben, s azt is tudták, hogy ezt a háborút nem Tarentummal vagy Nagy-Görögországgal, hanem egy mögöttük álló nagyobb ellenséggel kell viselniök. Néhány napig vitatkoztak a háború vagy az alkudozás kérdése fölött, közvetítő indítványok is hangzottak. Tarentum nemesei el is fogadtak volna bizonyos föltételeket, de a nép ellenállott, s így Rómának nem volt mást mit tennie, mint az ismeretlen és rendkívül gazdag ellenfél ellen háborúra készülni (Kr. e. 281, u. c. 473).

De a szerencse Róma felé fordúlt. Midőn Pyrrhos Tarentumba érkezett, rögtön úrként viselkedett a lusta és fegyelmezetlen tömeggel szemben, mely védelme alá menekült. A tarentumiak hamar megunták parancsait, s a szövetségesek nem igen siettek megjelenni csapataikkal. Ezalatt a rómaiak Publius Valerius Laevinus vezérlete alatt gyorsan előre hatoltak s merészen harczra hivták az ellenséget, de Pyrrhos alkudozásokkal iparkodott elodázni az összecsapást. Róma a föltételeket kereken visszautasította, s a két hadsereg a Siris partjainál, Herakleia és Pandosia között, nyilt mezőn találkozott (Kr. e. 280, u. c. 474). A csata Pyrrhos győzelmével végződött; de inkább az elefántok okozta rémület, mint a magasztalt phalanx-rendszer hozta zavarba a rómaiakat. A köztársaság 15,000 embert veszített, köztük 7000 halottat; de a győztes hadseregből is 4000 ember maradt a csatatéren, s a győztes fél e kisebb veszteséget, a legkiválóbb veteranusokat, jobban fájlalta, mint ellenfele a nagyobbat, mert nagyszámú tartalék fölött rendelkezett. «Még egy ily győzelem – mondá Pyrrhos – rosszabb volna a bukásnál.» Azonban még most azt hitte, hogy előnyösebb helyzetben van, s hogy alkuföltételeit a rómaiak nem fogják visszautasítani. Nem kivánt többet, mint itáliai szövetségeseinek biztonságát; maga részéről megigérte, hogy a tangeren visszatér hazájába. Föltételeit kedves tanácsadója, Kineas hozta Rómába, ki a hagyomány szerint többet használt urának ékesszólásával, mint kardjával. Tehetségét a senatoroknak és feleségeiknek hozott ajándékok is támogatták. A kincseket senki sem fogadta el, mégis voltak sokan, kik a maguk érdekében kivánták a békét. Erre a vak Appius Claudius is elvezettette magát a tanácsházba, hogy felszólaljon a béke ellen. Kijelentette, hogy «Róma sohasem fog alkudozni fegyverben álló ellenséggel.» Kineast meghatotta a római nép egyszerű fensége s azt mondta, hogy a senatus királyok gyülekezete. Követsége kudarczczal végződött, s midőn Pyrrhosnak a látottakról és hallottakról jelentést tett, ez nagyon elbátortalanodott.

A rómaiak kiváló büszkeséggel emlegették a pyrrhosi háború eseményeit, melyben szerintök fajuk ereje, állhatatossága és hazafias nagylelkűsége elragadta az erkölcsi győzelmet a hatalmas és művelt ellenség elől. Bizonyára kiszínezték és nagyították a dolgot, de eredménye az volt, hogy Róma nevét olyan hír vette körül, mely soha sem szünt meg többé. Így Manius Curius Dentatus komoly egyszerűsége közmondásossá lett. Midőn Gaius Fabricius Luscinus tárgyalni kezdett a támadóval, s ez megalázó föltételekkel igyekezett őt megfélemlíteni, nyugodtsága, mely Pyrrhos borzasztó elefántjaival szemben sem hagyta el arczát, bámulatot keltett az ellenségben. Ép úgy kudarczot vallott vele szemben Pyrrhos vesztegetési kísérlete, s a királyt a bátorság és becsület e fenköltsége annyira meghatotta, hogy nem tagadta meg Fabricius kérelmét s a foglyokat a Saturnalia ünnepére hazabocsátotta. A hagyomány hozzáfűzi, hogy a foglyok szavukhoz híven valamennyien visszatértek Pyrrhos táborába. A király kegyelmét a senatus egy másik anekdota szerint nemeslelkűséggel viszonozta, a mennyiben közölte vele, hogy orvosa ajánlatot tett a rómaiaknak az ő megmérgezésére. Egy második csatában Ausculum (Ascoli) mellett ismét Pyrrhos lett ugyan a győztes, de a győzelem oly borzasztó volt, mint egy vereség, mert a győztes tábort a küzdelem folyamán saját szövetségesei fosztották ki. Helyzete utoljára tarthatatlanná vált; keresett és talált is ürügyet Itália odahagyására, s kevés őrséget hagyván Tarentum várában, Siciliába kelt át, hogy a szigetlakó görögöket támogassa a carthagóiak ellen.

A Róma és Carthago között fönálló barátságos viszony és a 348-ban (u. c. 406) kötött kereskedelmi szerződés természetes következménye volt, hogy a két fél közös ellensége ellen szövetkezett. Carthago e szövetség révén azt remélte, hogy Pyrrhos visszatér Itáliába, s így bátran vonulhat Sicilia ellen; viszont Róma csak a pún hajóhad segítségével vághatta el Pyrrhost Epirustól, mely így nem támogathatta urát, s Tarentum védtelenül állott a köztársasággal szemben. Mig Pyrrhos Siciliában vereséget szenvedett, azalatt a római legiók gyorsan visszaszorították szövetségeseit a köztársaság fönhatósága alá. Lucania és Bruttium lakosai, a sallentinusok, sőt a tarentumiak is kénytelenek voltak vele egyességre lépni; Samniumot is ujból végig pusztította a túlerő. De Pyrrhos még egyszer összeszedte erejét és DélItália birtokaiért összecsapott a rómaiakkal Maluentum (később Beneventum, a mai Benevento) mellett, de a legionariusok Manius Curius Dentatus vezérlete alatt már ellesték a titkot, mint uszíthatják égő fáklyákkal az elefántokat saját uraik ellen; s ez az áruló csorda – Lucania bikái, a mint a rómaiak most gunyolódva nevezték, – a fejedelem utolsó támadását csúfosan visszakergette. Pyrrhos serege roncsaival 274-ben (u. c. 480) hazájába tért, s nemsokára (Kr. e. 272) egy csatában, melyet Argosban honfitársaival vívott, elesett.

 

Etruszk sírkő Bolognában.

A római hadaknak még egynéhány évig akadt dolguk Itália déli részén. Addig nem tekintették befejezettnek a félsziget meghódítását, míg a görög őrség Tarentumból Kr. e. 272-ben (u. c. 482) ki nem vonult, a várbástyákat le nem rombolták és a hajóhadat le nem foglalták. Sőt még ezután sem pihentek. A következő évben a fellázadt Campania egy legiója elfoglalta Rhegiumot, azt vissza kellett szerezni; a sereg maradványát azután Rómába hurczolták, hol hóhérbárd vetett véget lázadó kedvének. Északon a már meghódított Volsinii kérte Róma segítségét a fellázadt rabszolgák ellen, s Itália községei között ez hódolt meg utoljára a győzelmes köztársaságnak. Érdemes fölemlíteni, hogy Volsiniiből egyéb zsákmányon kívül 2000 szobrot hoztak Rómába. Ez az első eset, hogy a rómaiak idegen népek művészeti és emléktárgyait elhurczolták.

 

IX. FEJEZET.

Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság első két századában.

Társadalmi intézmények ép oly törvények alatt állanak, mint a természet jelenségei; erejük és életrevalóságuk rendszerint annál nagyobb, minél több időt kivánt fejlődésük és megérésük. A görögöknek Alexandros vezérlete alatt tíz év elég volt a kelet meghódítására; a rómaiak százhúsz év alatt fejezték be Itália meghódítását. De a görögök diadalát nem koszorúzta állandó siker; bármily nagy területet hódítottak is meg, legnagyobb részén rövid idő alatt nevük is feledésbe merült; Egyiptom és Syria benszülött lakosságát sohasem tudták hellenizálni. Egészen más volt Róma hódítása, melyben még sokkal nagyobb hódítások csirája rejlett. Róma Itáliát teljesen rómaivá tette, nyelvben, műveltségben, politikai intézményekben egyaránt, s hódításának hatása ma sem szünt meg. Ép ily eredményt ért el távolabbi provinciáiban is, melyeknek később lett ura. Valamennyiükben mély nyomokat hagyott nemzeti jelleme, s történeti fejlődésükre minden időkön át nagy hatást gyakorolt. Időszerű lesz tehát lassan és nagy fáradsággal alakult intézményein végig tekinteni, melyek oly csodálatos kiterjedésre és tartósságra voltak hivatva.

Kezdetben csak a patriciusok voltak polgárok, a plebeiusok pedig állami alattvalók. Ez a különbség a hosszú küzdelmek után majdnem teljesen elenyészett. A rendek küzdelme helyébe most a rómaiak és itáliaiak versengése lép, kik a hosszas ellenségeskedés és lassú egybeolvadás ép oly folyamatán mennek keresztül. A rómaiak most már többé-kevésbbé tudatosan alkalmazzák azon elvet, mely régibb forradalmaikat irányította. Úgy látszik, korán kezdték a meghódított Itália népeit fokozatosan a polgári egyenlőség közös jogaiban részeltetni. Elhatározták, hogy a souverain nép mindig a forum népe leend, s hogy polgári jogait csak magának a városnak szentelt határai között gyakorolhatja. E czélból féltékenyen ragaszkodtak azon terület vallásos jellegéhez, melyen belül auspiciumok és egyéb szertartások tarthatók valának; ezek nélkül a legkiválóbb polgári jogokat, mint például a tanácskozást és választást, törvényesen nem lehetett gyakorolni. De a polgárok körébe lassanként és egymásután alattvalóikat is befogadták, ha függésük és szolgálataik hosszú próbája alatt méltóknak mutatkoztak e politikai kitüntetésre. A keret tágítása így is sérthette ugyan a régi polgárok büszkeségét s érinthette a zsákmányból meggazdagodott hódítók anyagi érdekeit, de a hódítás és gazdagodás szellemének ápolása ujabb erőkre szorult, s minél nagyobb lett a birodalom, annál nagyobb szám vala szükséges föntartására. Kr. e. 384 és 264 között (u. c. 370–490) tizenkét új tribust szerveztek az idegen tömeg elhelyezésére, melyet polgári jogokban részesítettek, s az ager Romanus, Róma területe, az Etruria közepén elterülő Ciminius erdőtől Campania közepéig terjeszkedett ki. A fegyvert viselő polgárok számát a censor minden öt évben megállapította, s több ily népszámlálás eredményét megőrizte a hagyomány. A számok azonban, legalább a régibb korbeliek, aligha hitelesek. Ne is menjünk tovább, mint a Kr. e. 293. évre (u. c. 451), a mikor adataink szerint 262,322 volt a polgárok száma. Innentől kezdve 252-ig (u. c. 502) a lakosság szaporodik, s ekkor 297,797 polgárt számláltak meg Rómában. E kortól kezdve a város népessége általában fogy, s csak száz év mulva éri el ismét régi sűrűségét. Elég lesz megjegyeznünk, hogy az eddig tárgyalt korszakban a köztársaság fegyveres ereje körülbelül 280,000 polgárból állott, s így Róma teljes lélekszáma 1.400,000-re tehető. Ily nagy volt Itália központi hadereje; de a köztársaság sokkal nagyobb sereg fölött rendelkezett, mert Róma csak azon feltétel alatt kötött szerződést más néppel, ha az segítő csapatokat szolgáltatott.

A legenda szerint Servius király sorozta a régi népet harmincz tribusba. A Regillus tó melléki csata után Kr. e. 496-ban (u. c. 258) a tribusok száma több hitelt érdemlő adat szerint huszonegyre sülyedt. A külünbség oka, ha ugyan megérdemli a vizsgálódást, onnan eredhetett, hogy a rómaiak az etruszk háborúban nagy területet vesztettek el. A huszonegy tribus történeti ténynek tekinthető; tagjai mint régibb polgárok politikai túlsulylyal birtak a tömeg fölött, mely azóta hódítás vagy egyesség alapján olvadt a nemzetbe. Mert mindezeket az ujabb polgárokat tizenkét új tribusba sorozták, melyek szavazata nem igen jött számításba. E tribusok tagjai ugyanis etruszk, latin, aequus, volscus vagy más szomszéd népek területén laktak. Valamivel később, Kr. e. 241-ben (u. c. 513), még két tribust alkottak a sabinok számára. Mind e népek gyönge kisebbségben voltak az egész nép gyülekezetével szemben; különben is akadályul szolgált megjelenésükben a távolság. Róma érdeke pedig nem engedte meg, hogy a tribusok képviseleti rendszer alapján érvényesüljenek. Az újkor ezen intézményét a rómaiak nem ismerték; nem is tűrte volna meg hagyományos uralkodó szellemük.

Róma politikájára tehát nagyon csekély hatással voltak az új polgárok. Ezek a befogadott tribusok, bár a város szomszédságában terültek el, nem töltötték be az egész környező vidéket. Az ager Romanust már a kapuktól nem messze megszakították olyan földterületek, melyek a szövetségesek birtokában maradtak s ager peregrinus nevet viseltek. Latium több városa, mint Tibur és Praeneste, latin község maradt; megtartotta municipalis intézményeit, s úgy csatolták a köztársasághoz, hogy csak később részesült a római polgárok kiváltságaiban. Ilyen, latin jogokat élvező város polgárai, ha saját hazájukban előkelő hivatalokban működtek, Rómában is élvezték a polgári jogokat; ők töltötték ki a hiányt, melyet a római nemesek soraiban a folytonos hadviselés okozott. Az alsóbbrendü nép pusztulását pedig időről-időre egész községek befogadása ellensúlyozta.

A város kiváltságai vagy jogai, melyek után Róma alattvalói annyira áhitoztak, a következők voltak: 1. szavazati jog a tribusi gyűléseken; 2. bárminemű hivatalra és méltóságra való megválasztatás joga; 3. korlátlan hatalom otthon feleség, gyermekek, rabszolgák és vagyon fölött; 4. személyes szabadság, testi büntetéstől vagy kinzástól mentesség, főbenjáró itélet esetén fölebbezési jog a néphez, kivéve táborban, hol a hadvezér hatalma korlátlan; 5. meghódított állami földbirtok használati joga; 6. az állam alattvalóira kivethető adókkal szemben teljes mentesség. Ez volt Rómában a teljes polgárjog, a ius civitatis optimo iure. A harminczöt tribus kerületein túl lakó lakosság ezekben a jogokban több vagy kevesebb mértékben részesülhetett; némelyiknek a senatus megadta Rómával a kereskedés jogát (ius commercii), másoknak rómaiakkal való összeházasodás kiváltságát (ius connubii). A meghódított népek városai tehát különböző csoportokra oszlottak. Volt 1. municipium optimo iure; ily város lakosai, ha Rómába jöttek, a legteljesebb mértékben gyakorolhatták a polgári jogokat; 2. municipiumok, melyek kiváltságok nélkül kapták e nevet; polgáraik részesedtek a terhekben, különösen a legio-szolgálatban, de természetesen az ezzel járó zsákmányosztalékban is; azonban nem volt szavazati joguk és nem lehettek a köztársaság tisztviselői; 3. olyan városok, melyek saját törvényeiket és régi szokásaikat Róma törvényeivel és intézményeivel fölcserélték, de polgáraikat még nem nevezték rómaiaknak. Ezen municipiumoknál hátrább állottak a praefecturák; e városokat római tisztviselők (praefectus) római törvények szerint kormányozták. Ily alacsony rangba büntetésből soroztak valamely várost, vagy ha lakosainak viselkedése óvatosságra intette a senatust. Így járt Capua, mely lefokozását polgárai oktalan lázadásának köszönhette. Mindig a meghódolás alkalmával megszabott föltételek állapították meg, hogy melyik csoportba kerüljön a város. Az ú. n. dediticii azok voltak, a kik a háborúban föltétlenül meghódoltak. Ezek fegyvereikkel együtt kezeseket is adtak át, bástyáik leromboltattak, vagy római őrség vonult beléjük, adót fizettek s azonkívül csapatokat szolgáltattak a köztársaság seregének kiegészítésére.

A római állam szövetségesei, a sociusok, más csoportot alkottak. Függtek ugyan Rómától, de névszerint mégsem voltak alattvalói. A senatus hízelgett büszkeségüknek, s e segítő társaitól sokkal nagyobb szolgálatot nyert, mint ha nyugtalan vagy méltatlankodó jobbágyok lettek volna. Tarentum névleg megmaradt szabad államnak, bár meghódítója lerombolta falait és őrséget telepített fellegvárába. Róma joggal gyanakodott Tarentum megbizhatlanságára; féltékeny is volt páratlan helyzetére, mely a Görögországgal való közlekedés központjává avatta. Neapolis is szabad államként szerepelt, de hajókat volt köteles szolgáltatni Róma hajóhadához és hozzájárulni a hajósok zsoldjának fedezéséhez. Camerinum Umbriában és Herakleia Lucaniában kölcsönös szövetség alapján Rómával egyrangú városok maradtak. Hasonló rangban voltak Tibur és Praeneste Latiumban, valamint a legtöbb etruszk város. De ezekben a rómaiak mindig az aristokrata pártot részesítették támogatásban, melyet így maguk iránt leköteleztek, hogy nyomást gyakorolhassanak a városok politikájára, s ha a körülmények megkivánják, ürügyük legyen belső ügyeikbe avatkozni.

Ez volt a senatus politikája meghódított ellenségeivel szemben. Nem tett kisérletet, hogy alattvalóinak tömegét egységes birodalmi néppé alakítsa. Ellenkezőleg, Róma politikai elve a «divide et impera» volt. Fentartotta, sőt fejlesztette a nemzeti jellem, szokások és viszonyok tényleges változatait; gátolta, gyakran megtiltotta, hogy a nagy confoederatio tagjai között élénkebb kapcsolat létesűljön. Kereskedelmi, sőt házasodási tekintetben minden város külön egységet alkotott; Róma valamennyitől külön állott, vagy mindegyikkel külön szerződést kötött. Mindazáltal a mint hatalma terjedt és központi hatalmának súlya növekedett, féltékenységével alábbhagyott. Így keletkezett a háromféle jog, melyek egyike vagy másika a félsziget valamennyi városára ráruháztatott. Az első és legkiválóbb a ius civitatis, a polgári kiváltságok joga, mely Róma központi souverenitásának egy részét a jog birtokosának juttatta. A második a ius Latii, a latin szabadság joga, mely a vele felruházott város főtisztviselőit római polgári jogokhoz juttatta; a harmadik a ius Italicum, az itáliai szabadság joga, melynek inkább terhei voltak, mint kiváltságai. Ez utóbbi jogról nem szólhatunk teljes pontossággal. Kétséges ugyanis, vajjon e korszakban pontosan meg volt-e már állapítva, s midőn a későbbi időkben többször említik forrásaink, kétséges, vajjon testületekre vagy azok egyes tagjaira vonatkozott-e, s vajjon tényleg helyi vagy csak egyéni megkülönböztetéssel járt-e.

Rómának, mint Itália urának, nem volt elég hadereje, hogy egyedül szálljon szembe ellenségeivel, a kik állandóan támadták vagy fenyegették. Harczias politikája miatt segítő csapatok védelmére szorult, melyeket saját rendszere szerint igazgatott. A római colonia sajátlagos intézmény volt. Mi e névvel rendszerint a fölös számú lakosságtól elvált csapatot nevezzük, minőt a görögországi városok időről-időre elküldtek szülőföldjükről. Ily coloniát társadalmi és vallási kötelékek csatoltak ahhoz az államhoz, melyből kiindult, de politikai kapocs nem fűzte régi hazájához. A rómaiak azonban, mint a modern államok, különösen Anglia, határozott czéllal alapították gyarmataikat, s e czél politikai erejük nagyobbítása volt. Ebből a szempontból választották ki az ujonnan elfoglalt területen a legalkalmasabb helyeket, a természetes védelmüknél vagy földrajzi viszonyaiknál fogva legerősebb városokat. A lakosságot innen teljesen vagy részben elkergették s római polgárok tömegével pótolták. Ellátták őket fegyverrel és egyéb eszközökkel, hogy állandó katonai állomásul telepedjenek le. Az elfoglalt földből jókora területet osztottak ki közöttük; megengedték vagy megkövetelték, hogy vigyék magukkal családjukat, szolgáikat és clienseiket, hogy Róma mintájára helyi kormányzatot rendezzenek be a metropolis társadalmi és vallásos szokásai szerint. A távoli vidékre telepített colonus nem szünt meg római lenni; nem vesztette el szavazati, kereskedelmi és házassági jogait, bár az elsőt ritkán gyakorolhatta, a többieket talán sohasem. Mindazáltal e képzelt kiváltságok reményében kötelezte magát, hogy résztvesz Rómának és érdekeinek védelmében, hogy katonának tekinti magát, kit a határon őrségül állítottak. Minden colonia egy kisebb hadviselő Rómaként szerepelt idegen földön. A főváros mintájára alakult szervezetének élén két főtisztviselő állott, kik duumviri hivatalukban consulokként viselkedtek. Voltak decuriói, a kik senatusát alkották, egyéb polgárai és katonai hivatalai, s fegyveres polgárokból álló külön hadereje. Beneventumban, hol a Campaniába és Apuliába vezető útak szétváltak, a hagyomány szerint hat ezer polgár telepedett le. Luceriát (Lucera), Apulia, Lucani és Samnium érintkező pontját, 14.000 colonus foglalta el. Forrásaink olyan coloniákat is említenek (például Venusiát), hová 20.000 polgár vándorolt. Róma hetven év alatt nem kevesebb, mint husz coloniát alapított Itáliában. Ha már most tekintetbe veszszük, hogy ez időszakon át a római lakosságot a legvérengzőbb csaták hosszú sora nagyon megfogyasztotta, s hogy a polgárok száma a pyrrhosi háború végén nem érte el a 290.000-et, akkor nehéz elfogadnunk olyan számadatokat, melyek szerint a gyarmatosítás következtében majdnem felére apadt volna le a fővárosnak és környékének lakossága. Valószínű tehát, hogy a többi coloniákba sokkal kevesebb polgár ment, mint a föntemlített fontos várhelyekre.

Rómának e coloniái fontos szerepet töltöttek be Itália fékentartásában; eszmékkel gazdagították lakosságát, terjesztették a hódító faj szokásait, sőt vérét is. Északon Sutrium és Nepete tartották kezökben a Ciminius erdő bejáratait, ezek a gyarmatok biztosították Etruria hódoltságát. A rutulusokat, Róma közel szomszéd népét és egyik legrégibb ellenségét, Ardea és Satricum tartották féken. A volscusok területét a tengerparton Antium, a dombok közt Norba, Velitrae és Setia (Sezze) ellenőrizték; hozzájuk számíthatók Fregellae, Sora és Interamna. Campaniában Cales (Calvi), Suessa Aurunca (Sessa) és Sinuessa voltak a coloniák; a hegyek között voltak elszórva Atina, Aquinum (Aquino) és Casinum (Casino). Központi állomásul szerepelt az aequusok közt Aefula és Carsioli, továbbá Narnia (Narni), mely az Umbriából Rómába vezető úton őrködött, s gyakran látta leszállani a gallusokat az Apenninekről. A távolabb eső Picenum földjén terültek el Adria (Atri), Firmum (Fermo) és Castrum, az Adriai-tenger partján Sena Gallica (Sinigaglia) és Ariminum; Brundisium (Brindisi) kikötőjéből indultak ki a hajók Calabriából Epirusba; viszont Tarentum, Locri és Rhegium (Reggio) katonai állomáshelyek maradtak, hol a köztársaság állandó zsoldosokat tartott. Ezek a várak és egyéb erősségek kettős, sőt hármas védelmi vonalban fedezték Rómát; ezek szolgáltak egyszersmind előörsül, ha bármely irányban támadó háborúra készült.

 

A via Appia egy részlete.

E coloniák egymással és a fővárossal, mint közös kiinduló ponttal, való összekapcsolására Róma nagyszerű úti hálózatot teremtett. A samnit háborúk véres csatái idejében Kr. e. 312-ben (u. c. 442) építette Appius Claudius censori évében a róla nevezett utat, mely a város déli kapujától egyenes irányban vezetett Capuába. A régibb via Latina ugyanis Anagnia és Fregellae érintésével nagyobb kerülőt okozott a Campaniába igyekvő csapatoknak. Appius a pomptinus mocsarakon hatalmas töltéseket emeltetett és kitünő alapépítményen rakatta le a vastag köveket. Az út oly széles volt, hogy két megrakott társzekér kényelmesen kitérhetett egymásnak. A via Appia majdnem elpusztíthatatlan volt s méltán kapta a «regina viarum» nevet. Justinianus korában, tehát 800 éves fennállása után, sem keréknyomok, sem mélyedések nem voltak rajta, s még mai nap is jó szolgálatot tesznek a via Appia maradványai, nem csak az alépítmény, hanem sok helyen a felső kövezet is. Ez volt az első ily gonddal épített műút, melynek mintájára később a hatalmas római birodalom több ezer mérföldnyi úthálózatot alkotott minden irányban. Több hatalmas államférfi abban látta büszkeségét, ha egy ilyen utnak nevet adhatott. Ötven év alatt felépült a via Valeria, mely a paelignusok földjére, Corfiniumba (Pentima) vezetett, a via Aurelia, Etruria tengerpartján, a via Flaminia, az Apennineken át Ariminumig, s a via Aemilia, mely ezt a vonalat Placentiáig (Piacenza) vezette, s mely után nevezik mai napig a Bologna és Piacenza közt elterülő tartományt. Mindez utak a legrövidebb idő alatt vitték a legiókat Rómából a távoleső coloniákhoz. Keresztutakat, melyek ily katonai telepeket kötöttek össze egymással, már kisebb számban és kevesebb gonddal építettek. Róma mindig vigyázott, hogy független összeköttetések ne igen alakulhassanak birodalmának különböző városai között.

 

A via Appia egy részlete.

 

A via Appia Aricia mellett.

 

A via Appia kövezete.

Maga Róma a Kr. e. negyedik század végén igen nagy város volt; polgárain kívül sok rabszolga élt falai között, kiket a meghódított népek szolgáltattak. E rabszolgák házimunkát végeztek; az ujabb nemesség különösen a hódított birtokok megmunkálására használta őket. Derekabbak néha már uruk életében, gyakrabban végrendelet alapján szabadultak fel, s a humanismus e téren mindinkább terjedt. Számítóbb polgárok iparműhelyeket és szatócsboltokat rendeztek be rabszolgáik számára, vagy felszabadítva őket, tőkét adtak nekik e czélra, mely így jó kamatokat hozott. E rendszer következtében az ipar és kereskedelem mindinkább a fölszabadult szolgák és ivadékaik kezébe jutott, s a nagy hivatalok segédszemélyzete is ebből az osztályból került ki. Így fejlődött Rómában egy ujabb clientela, mely a pusztulóban levő régi helyébe lépett s később nagy politikai zavarok okozója lett; egyelőre azonban a Fabius Maximus censorsága alatt létesült beosztás következtében nem játszott nagyobb szerepet.

A római polgár magánélete otthon nagyon egyszerű volt. Az előkelőbbek is személyesen kezelték birtokaikat. Életmódjuk és szokásaik azonossága nem csekély mértékben növelte az összetartást, mely őket idegenekkel szemben oly erősen jellemzi. De a rómaiak nem szorítkoztak csupán a földmívelésre, mint a samnitok. Városi szervezetük nemcsak hatalmukat, hanem a művelődés fejlődését is előmozdította. ha a pyrrhosi háború koráig zsindelylyel voltak fedve alacsony házaik, Appius Claudius censori éve (Kr. e. 312) forduló pont a város fejlődésében. Ő mutatott nagyobbszabású példát először, miként áldozhat a közjóért a gazdag nagyúr, s miként használható fel a nép érdekében az állami vagyon. Nemcsak a róla nevezett országút örökítette meg nevét, hanem az aqua Appia is, az a vízvezeték, mely a jó kutak nélkül szűkölködő, egészségtelen városnak Praeneste vidékéről szállította a forrásvizet. Manius Curius Dentatus 272-ben (u. c. 482) épitette a pyrrhosi háború zsákmányából a második vizvezetéket, az u. n. Anio vetus-t, mely a jóval távolabbi Anio folyó vizét juttatta Rómába. E két legrégibb vízvezeték csövei a föld alatt voltak letéve; a későbbieket már a föld fölött épített ivek tartották. Ugyanez a Manius Curius a sabin földön a Velinus tó vizét a Nar folyó völgyébe vezette le, s a mocsaras tájat termékeny talajjá változtatva, egyuttal a ma is megbámult vizesést teremtette. Ily utak, hidak és átjárók fejlesztették ki a boltozatos építkezést, mely később díszépületeknél is érvényesült, s lényegesen fejlesztette az etruszkoktól és görögöktől átvett építő művészetet.

 

A capitoliumi farkas.

(Róma, Capitolium)

A képzőművészet egyéb ágaiban, a szobrászatban és festészetben Róma sokáig a műveltebb itáliai népek, az etruszkok és görögök hatása alatt állott, s e téren önállóbb fejlődésre sohasem volt hivatva. E korban csak ébredezni kezdett érzéke a műtárgyak iránt, midőn Etruria és DélItália elfoglalt városainak zsákmányával díszítette a várost, s maga is kezdte foglalkoztatni az idegen eredetű művészeket. A forumon és a Capitoliumon már feltünedeztek a királyok, legendabeli hősök, papok szobrai, oszlopok kiváló államférfiak emlékére. Műemlékek dicsérték a követeket, kiket az elleség megölt, a gazdag nőket, kik vagyonukat az államnak ajánlották fel. Az elfoglalt diadalmi jelvények nyilvános tereken hirdették a rómaiak hősiségét. Róma nagy várossá fejlődött, a mint a római állam is nagyhatalommá vált. A műemlékek közül különösen magasztalták a régiek Juppiter nagy érczszobrát a Capitoliumon, melyet Kr. e. 293-ban (u. c. 461) Spurius Carvilius consul öntetett az Aquilonia mellett legyőzött samnitok fegyverzetéből. A capitoliumi múzeumban levő híres bronz-farkast Gnaeus és Quintus Ogulnius, a 296. év (u. c. 458) aedilisei, állították fel a Palatinuson az uzsorásokra rótt pénzbüntetések jövedelméből; a szobor az etruszk művészet nyomait mutatja. Viszont a festő alkotások főleg görög mesterek művei voltak. Már Kr. e. 493-ban (u. c. 261) görög festők díszítették Ceres templomát; a rómaiak közül csak Gaius Fabius Pictor tünt ki e téren, ki 302-ben (u. c. 452) Salus templomát festette ki. Az a nézet, hogy a művész elismerése nyilatkozik meg jelzőjében, valószínüleg téves; a józan és tettrevágyó római társadalom alkalmasint csúfnév gyanánt alkalmazta.

 

Római ezüstpénzek eredeti nagyságban.10

Ez a szellem akadályozta meg, hogy e korban a római irodalom kifejlődése megkezdődjék. A római nem volt az a nemzet, melynek képzeletét nagyon gyönyörködtették volna a szép formák és gondolatok; bármennyire különösen hangzik, akkor volt a római nép a legderekabb, midőn még nem hatott rá mélyebben a görög műveltség, s nem volt irodalma. Vallási énekeiket a papok korán följegyezték, de a ritualis imák mintájára ezek is határozott formulákra és felkiáltásokra szorítkoztak. Arató és lakodalmi ünnepeken vidám dalok (versus Fescennini) és dévaj történetkék (saturae) szájról-szájra szálltak. A görögöknél ezekből fejlődött ki a vígjáték; Rómában a szigorú állami tekintély súlya alatt népszerű irodalom nem keletkezett. Már említettük, hogy Kr. e. 364-ben (u. c. 390) etruszk szinészek léptek föl római ünnepeken s mindennapi tárgyú komikus előadásokat, úgynevezett mimusokat rendeztek. Később rómaiak is utánozták őket, de foglalkozásukat a társadalom lenézte. Római polgár nem tartotta magához méltónak nyilvánosan énekelni vagy tánczolni; csak a Campaniából átvett Atellana nevű bohózatokban léptek föl álarcz alatt szabad polgárok is. Ezeket a darabokat nem őrízte meg irásbeli hagyomány, s ép úgy elvesztek, mint a családi ősök dicsőségére énekelt hősi dalok.

DélItália meghódításával a görög műveltség hatása alá jutott a római szellem. Első sorban a görög istenek és görög szertartások átvételében mutatkozik e hatás. Tiszteletben részesült már e korban Apollon; 295-ben (u. c. 429) átvették Aphroditét, a kit Venussal azonosítottak; a gyógyító Asklepios tiszteletét egy pestis alkalmából Kr. e. 291-ben (u. c. 463) hozták el Epidaurosban járt római követek. Szintúgy görög szokás utánzása volt, hogy a halottak érdemeit sírfeliratok hirdették. A görög nyelvet is ápolni kezdték az előkelőbb családok. A görögök hatása azonban a gyakorlati életre különösen abban nyilatkozott, hogy a pénzügyekben a rézértéket az ezüstérték váltotta fel. Megkövetelte különben e reformot a római hatalom növekedése is. Dél-Itáliában és a többi görög államokban, melyekkel Róma most sűrűbb érintkezésbe jutott, ez a pénzláb volt az uralkodó. A rézpénz verése természetesen ezentúl is sokáig tartott, s Kr. e. 217-ig (u. c. 537) a réz-és ezüstérték egyaránt megvolt, de az előbbi folyton hanyatlott. Az új ezüstpénzeket 268-ban (u. c. 486) kezdték verni a római Juno-Moneta-templomban. Pénzegységül a denarius (= 10 as) szolgált, mely rézben 31/2 római fontot, ezüstben 1/72 fontot nyomott, tehát valamivel többet, mint az attikai drachma. Egy denarius a mi pénzünk szerint körülbelül 90 fillér; fél denariusnak quinarius, negyednek sestertius volt a neve. Az ezüstpénzek egyik oldalán sisakos női fej (Róma-istennő) volt, a másik oldalon a Dioskurosok ültek lovon, kezükben lándzsa, vállukon lobogó köpeny. Fejüket kerek hajós-sapka födte; e fölött látszott jelvényük, a reggeli és esthajnali csillag.

Az egyik denarius a többitől eltérőleg Numa király fejét mutatja, mert Gnaeus Calpurnius Piso, Pompeius Magnus proconsul proquaestora, verette, a ki tőle vezette le családfáját. E pénzt a kalózháború idején verték; erre mutat a hajóorr, mely a nagy hadvezér tengeri hatalmát jelzi.[VISSZA]

 

II. RÉSZ.

 

RÓMA HÓDÍTÁSAI A FÖLDKÖZI TENGER KÖRÜL.

X. FEJEZET.

Az első pún háború.

A nyugati világ birtokáért több mint száz évig tartó küzdelem tört ki a rómaiak és a carthagóiak között. Carthago idáig kevés akadályra talált, hogy hatalmát nyugatra mindinkább kiterjeszsze; a népek szinte ellenállhatatlannak tekintették. Az emberi faj leggazdagabb, legmíveltebb és erkölcsileg legfejlettebb népeinek jövendő sorsa függött azon küzdelem végétől, mely most kitörőben volt, mely tehát ebből a szempontból, valamint lefolyásának több részleténél fogva, az emberiség történetének egyik legérdekesebb része.

Carthago a kelet nagy kereskedelmi emporiumának, Tyrusnak gyermeke; phoeniciai gyarmatosok alapították, kik kétségkívül ép oly politikai és vallási hagyományokat ápoltak, mint a syrus faj, a melyből eredtek. Alapítása nagyon régi korba esik. Dido történetét Vergilius költészete megható keretbe foglalja, s aligha követett el anachronismust, midőn háromszáz évvel régebbre teszi a város eredetét Rómáénál, mert Carthago sokkal régibb város, mint Róma. A kapcsolat közte és anyavárosa között sohasem volt benső s később minden politikai jelentőségét elvesztette. A hagyomány szerint ugyanis Xerxes a tyrusi hajókhoz Carthagótól is kivánt támogatást, de a carthagóiak nem sokat törődtek parancsával. Különben az északafrikai partvidéket végig szegélyező tyrusi gyarmatok közül Carthago csak egy telep volt, a legifjabb, s ezek közül egy sem látta szükségesnek, hogy versengve fogjanak fegyvert anyavárosukkal, melyről már majdnem megfeledkeztek.

Carthago ennélfogva teljesen független állam gyanánt szerepelt, melyet nem fűzött semmiféle kapocs a kelethez. Teljesen önálló hatalmat alapított, melynek mindentől elütő jelleme volt. Politikai tehetségével sikerült a Kr. e. ötödik században jobbról és balról, a görög Kyrenétől az Atlanti-óczeánig, nagy földterületet közvetlen fönhatósága alá vonnia, szintúgy befelé Afrikában is, a mennyire a föld megmunkálásra alkalmasnak látszott. De gazdagságának főforrása kereskedelmi szelleme volt, mely őt a Földközi-tenger partjának majdnem minden kereskedő helyével összeköttetésbe hozta. Politikája arra irányult, hogy egy néppel se jusson összeütközésbe; a görögökhöz, phoeniciaiakhoz, egyiptomiakhoz őt tisztán kereskedelmi viszony fűzte; a rómaiakkal kötött kereskedelmi szerződései a politikai benemavatkozás elvén alapultak. Most Sicilia partjainak gazdagsága és gyengesége csábította, hogy idegen területet csatoljon birodalmához.

 

Carthago kikötője.

A carthagóiak Afrika északi partjain, Hispania, Sardinia és Corsica tengermellékén kereskedelmi emporiumokat alapítottak. Sűrű összeköttetésben állottak Massilia (Marseille) phokaiai lakosságával és Gallia Transalpina népeivel. Ők művelték Ilva (Elba) szigetének vasbányáit, a Baleari szigetek ezüstbányáit, Hispania aranybányáit. Hajóik Britanniába mentek ónért, a frizek és cimberek vidékéről hoztak borostyánt. A hol szükséges volt, ott várakat alapítottak és őrséggel látták el. Katonáikat afrikai mórokból és libyaiakból, Hispaniából, Galliából, Hellasból, sőt itáliai népekből is toborozták. Minden sereget saját aristokratiájából választott tisztek gyakoroltak be. A katonát felesége és gyermekei is követték állomása helyére; ha pedig idegen földre vonult, Carhago mindig kezesekül tekintette családját. A carthagói köztársaság erős szervezetében is nagy erő rejlett. Az állam alkotmánya erős hagyományokon alapult s kevés módosításon ment keresztül. Régi oligarchia tartotta kezében a hatalmat, melynek alapjai századokon át rendületleneknek bizonyultak.

Róma és Carthago már rég féltékeny szemmel néztek egymásra. Pyrrhos támadása Róma ellen fölbátorította a carthagóiakat. De midőn Siciliát szorongatni kezdték, Pyrrhos ebben jó ürügyet látott, hogy a szárazföldről a szigetre szállítsa hadait s a siciliaiak védőjéül lépjen föl a carthagóiak ellen. A küzdelemben azonban kudarczot vallott s a görög városok védelmét abbanhagyta. De Carthago nagyravágyása nyilvánvaló lett, s Róma, régi politikájához hiven, védelmébe vette Carthago ellenségeit.

E korszaktól kezdve már hitelt érdemlő történetírók adják elő az eseményeket. A legfőbb tekintély, Polybios, a háború kitörése után hatvan évvel (Kr. e. 204) született, s mint Aemilius Paullus meg az ifjabb Scipio barátjának bő alkalma volt a főbb szereplőkkel személyesen érintkezni. Azonkívül művelt görög iró volt, ki a történetírás módszerét ismerte, hozzászokott kikeresni és megbírálni az adatokat, melyeken elbeszélése alapul. Ha kevéssé lát is a vázolt jellemek lelkébe, s nem érti is át egészen az idők szellemét, legalább őszinte és elfogulatlan, s a mit saját élményeiből közöl, azt ténynek fogadhatjuk el.

Róma régibb történetét először görög emberek irták meg, mint a peparethosi Diokles, Timaios és Hieronymos. Már Aristoteleshez is eljutott a fejlődő köztársaság híre, s ő megjegyezte Rómának a gallusoktól szenvedett pusztulását. Többen akkor kezdenek iránta érdeklődni, midőn közvetlen érintkezésbe jut Epirus fejedelmeivel, Alexandrossal és Pyrrhossal. Az első görög írók természetesen Nagy-Görögország gyarmataihoz fordultak felvilágosításért, ezek pedig csak szállongó hagyományokat közölhettek, melyek az előbbi században terjedtek el Neapolisig és Tarentumig, inkább felczifrázva a szóbeszéd, mint igazolva azon gyér bizonyítékok által, melyek még Rómában meglehettek. Ezek az első történetírók nagy súlyt fektettek azon mondákra, melyek Rómát Görögországgal kapcsolatba hozták. Ilyenek Evander és Aeneas története, Delphoi jóslatai és az athéni alkotmány fontos szerepe, melyeknek a következő kutatók kelleténél nagyobb hitelt adtak. Valószinűleg ez idegen írók művei keltették föl a versengés kedvét az első római krónikásokban, mint Quintus Fabius Pictorban és Cincius Alimentusban, kik Róma fenállásának hatodik századában kezdték szerkeszteni, szintén görög nyelven, a város történetét. Minden jel arra vall, hogy a történeti irodalomnak sem Rómában, sem más nyugati nemzet körében nincs önálló fejlődése, még a nagy műveltségű etruszkoknál sem, kik, úgy látszik, teljesen elhanyagolták történetüket. De midőn a rómaiak utánzó szelleme a történetirásig hatolt, más forrásokhoz is férhettek, mint előttük a görögök, s összevegyíthették rosszúl értesült előzőik koholmányait s a maguk hagyományait azokkal a sovány krónikákkal és töredékes emlékekkel, melyek még fönmaradtak. A római papok már nagyon régi kortól fogva följegyezték az eseményeket, melyekben hivatásszerűleg maguk is szerepeltek, akár omenek, akár más, vallásos jelentőséggel biró természeti tünemények megfigyelésével. Lajstromaikban (fasti) régtől fogva föl voltak jegyezve a főtisztviselők nevei, s föltehetjük, hogy imitt-amott politikai eseményeket is megemlítettek ez évkönyvekben. Azonkívül bizonyos, hogy a nagy családok külön is följegyezték kiváló tagjaik hőstetteit, s őseiket időről-időre házi ünnepekkel és dicsőitő halotti beszédekkel tisztelték meg. Legrégibb történetükben sok a költői és regényes vonás; több népies hagyományuk talán költői alakban is élt ajkukon. De Niebuhr felfogása, melyet kritikai iskolája oly gyorsan elfogadott, hogy ezek a régi történetek elveszett balladákon és epikus dalokon alapulnak, már elavultnak tekinthető. Több ily hagyománynak kétségkívül igaz a magva, csakhogy a képzelet nagyította s egyiket patricius, másikat plebeius szinezettel látta el. Viszont sok mondának valószinűleg az volt szülő oka, hogy velök törvények és alkotmányos intézkedések eredetét magyarázzák. A régi eseményeket föntartó szájhagyomány ingadozó, s az irott történet csekély emlékeit a gallus pusztítás alkalmával a tűzvész tette tönkre. A rómaiak ugyan azt állították, hogy a város elfoglalásakor legalább a Capitolium sértetlen maradt, de jogunk van hinni, hogy a várossal együtt a vár is a támadók kezére került. A régebbi feljegyzések közül nagyon kevés maradt fönn, s kétes, vajjon az a két vagy három emlék, melyeket Polybios és Plinius a maguk korában hiteleseknek tartottak, valóban eredetiek voltak-e. Nagyon hihető, hogy e korszaktól kezdve rendszeresen gyártották a régibb időkre vonatkozó történeti emlékezéseket, s ezekből a hagyományokon alapuló gyártmányokból meríthették Róma első krónikásai – görögök és rómaiak egyaránt – adataik nagy részét. Az első krónikásoknak bizonyára voltak adataik, csak nem tudták helyesen földolgozni; legalább Pyrrhos koráig számos nyilvánvaló hamisítás történt. A hatodik század kezdetétől (Kr. e. 254) azonban feltehetjük, hogy a történetírók friss emlékezettel jegyezték föl az eseményeket s nem követtek el nagyobb tárgyi hibákat.

Már Pyrrhos észrevette a Róma és Carthago közt meginduló küzdelmet, s midőn Sicilia partjait odahagyta, hogy utolsó csatáját vívja Itáliában, környezetéhez fordulva felkiáltott: «Milyen csatateret hagyok itt a rómaiak és carthagóiak számára!» Siciliát, melynek keleti partja elárulja, hogy hatalmas természeti erő – a régiek szerint Poseidon szigonya – szakította el Itáliától, sohasem sikerült huzamosabb ideig politikailag elválasztani a félszigettől, melylyel eredetileg összefüggött. DélItália és Sicilia nagy városainak uralkodó lakossága egy népfajból származott, nem vonzódhattak tehát két teljesen elütő jellemű hatalomhoz; Róma pedig más okból sem tűrhette, hogy a púnok szilárdan megvessék lábukat Siciliában. Carthago hajóhada uralkodott a Földközi-tenger nyugati medenczéjén, sőt DélItália partjain is, melyre féltékenyen vigyáztak a rómaiak; legújabb hódításukat sem tekinthették végleges birtokuknak mindaddig, míg a carthagóiak könnyen megtámadhatták azt siciliai telepeikről. Két hatalmas nép érdeke ütközött tehát össze Pyrrhos távozása után; mindkettő birtokába akarta keríteni a háromszögalakú szigetet. Azonban magán a szigeten is lakott két erős nép, mely nem védelmezhetvén meg függetlenségét, most választás előtt állott, hogy kit fogadjon el urának. Maguk a benszülött siciliaiak, kik a sokféle népfaj között a lakosság utolsó rétegét alkották, nem jöttek számításba. De századokon át a görögök hatalma volt Siciliában az uralkodó, s bár régi erejében nagyon megfogyatkozott, még mindig föntartotta uralmát a legnagyobb városokban és a három tengerpart kikötő állomásain. Messana (Messina), Katana (Catania), Syrakusai, Egesta a legvirágzóbb görög gyarmatok voltak. Egymás mellett függetlenül éltek ugyan, de szülőföldjük városainak mintájára laza szövetségben állottak egymással, mely elégséges volt ugyan belső zavarok elnyomására, de gyöngének bizonyult szervezett lázadás vagy külső támadás ellen. A carthagóiak régóta aláaknázták a görögök hatalmát; midőn pedig ezek Pyrrhos segítségéhez folyamodtak, a rómaiak is alapot találtak a beavatkozásra.

A görögökön kívül itáliaiak is voltak Siciliában. Kalandorcsapatok, melyek a félsziget hosszú háborúiban állandóan viaskodó nagy zsoldos hadtestektől elváltak, megtámadták Sicilia tengerpartjának erős várait, s régi birtokosait kiüzéssel vagy szolgasággal fenyegették. Így a Marsnak oszk nyelvű alakja után elnevezett mamertinusok, Bruttium vidékéről, ostrom alá vették Messanát, Sicilia egyik jelentékenyebb városát, mely a Calabriával való kereskedelemnek kikötő telepe volt. A rómaiak nemrég vertek le és pusztítottak el egy ilyen kalandorcsapatot, mely az átellenes oldalon Rhegiumot akarta hatalmába keríteni; most a mamertinusok kértek segítséget, minthogy Hieron szorította őket. Hivatkoztak itáliai közös eredetükre és, mint szárazföldi lakosok, közös érdekeikre. De a senatus nem helyeselhetett egyszerre oly feltünő következetlen politikát, s a kérdést a népgyűlés elé terelte. A tribunusok nem léptek közbe. A tribusok új clienseik kivánságaihoz hajoltak, s a senatus, talán nem akarata ellenére, engedett. Róma nagyon jól tudta, hogy Messana a sziget legalkalmasabb pontja, hova seregét a szárazföldről átszállítva, megtámadhatja s esetleg elfoglalhatja egész Siciliát. A Kr. e. 264. év (u. c. 490) consulai, Appius Claudius Caudex és Marcus Fulvius Flaccus, buzgó vezetői voltak a vállalatnak, s a senatus határozata szerint gyorsan át kellett szállítani egy sereget a tengerszoroson a mamertinusok támogatására, kiket Hieron, Syrakusai királya, a carthagói csapatokkal egyesülten elűzni készült.

Gaius Claudius, katonai tribunus, éjjel átkelt a szigetre, s biztosította az ostromló hadat Róma támogatásáról. De Syrakusai vagy a carthagóiak hajóhada nagyobb sereg előtt elzárta az átkelést. A rómaiak elmulasztottak tengeri haderőt szervezni, s az ellenség hajóival szemben nem volt erejük a katonák átszállítására. Dél-Itáliában görög alattvalóiktól összegyüjtöttek egynéhány hajót; de első kisérletük nem sikerült s veszteséget is szenvedtek. Hanno, a carthagóiak vezére, kegyesen elbocsátotta az elfogott rómaiakat és tárgyalni akart vezéreikkel; midőn azonban követét visszautasították, megfogadta, hogy «annyira sem engedi őket a tengerbe, a mennyire kézmosáshoz szükséges». De a kedvező tengeráram a rómaiakat átvitte Siciliába. Viszont a mamertinusok egy részének árulása révén Messana vára Hanno hatalmába került, ki leszállott a várból, hogy a tribunussal az egyesség pontjairól alkudozzék. Az értekezlet alatt Claudius merészen fogságba ejtette, s Hanno kénytelen volt szabadságáért a várat átszolgáltatni. A városba római katonaság vonult be, s ez időtől fogva Messana Róma birtoka lett. A carthagóiak azonban fellázadtak vezérük ellen, s őt keresztre feszítvén, Hieronnal együtt ostrom alá fogták a várost. Bosszúból leölték a táborukban szolgáló mamertinus és más itáliai zsoldosokat, hogy ne legyenek újra árulóik; de nem tudták megakadályozni, hogy nagyobb római hadsereg ne jőjjön a város megvédésére, s így Róma olyan kikötőt szerzett magának, hová mindig átszállíthatta legióit. Ez időtől fogva a köztársaságot kitartásán kívül rendes hadi szerencséje is támogatta, s végre az egész sziget urául küzdötte föl magát.

Az ostromlók egyesült seregét a rómaiak két csatában megverték. Hieron Syrakusaiba vonult vissza, a carthagóiak pedig Afrika partjain kerestek menedéket. A consulok 35.000 katonával a következő évben is Siciliában maradtak, a hol nagyon sok kisebb-nagyobb várost hódítottak meg. Hieron rendkívüli sikerük láttára elveszté bátorságát, elbocsátotta foglyait és felajánlotta szövetségét. A rómaiak elismerték Syrakusai és a szomszéd helységek királyának, s ezért évi 100 talentumnyi adót kaptak tőle. Hieron így birtokának hosszú békét biztosított, melyet udvari költője, Theokritos, csinos versekben magasztalt. A rómaiak elkerülve a sziget e szerencsés zugolyát, mely nyugalmát ily könnyen megvásárolta, tovább folytatták a háborút Carthago ellen. Egyik legtekintélyesebb birtokát, Agrigentumot (görög neve Akragas, ma Girgenti) vették ostrom alá (Kr. e. 262, u. c. 492), s hosszadalmas megvívásának ideje alatt Syrakusai ura híven teljesítette szövetséges kötelességeit. A carthagóiakat a pénzhiány nagy zavarba hozta, nehezen tudták fizetni zsoldosaikat, kik hangosan követelték bérüket. Egy alkalommal el is vezettek 4000 gallust egy leshelyhez, hol az ő biztatásukra várták őket a rómaiak, s még örültek, hogy megszabadultak e katonáktól, kiket sem komoly küzdelembe vezetni, sem fegyvereiktől megfosztani nem mertek. A rómaiak büszkén emlegették, hogy bár a legionariusok zsoldjával ők is hátralékban voltak, de katonáik hazájukért harczoltak – bizonyára a bőséges zsákmány reményében is – és mindig hívek maradtak zászlóikhoz. A háború harmadik évében Carthagónak már csak egynéhány tengeri állomása maradt a szigeten; viszont a tengeren ő volt az úr s kegyetlenül pusztította Itália partjait; módjában volt a római hadsereget elvágni hazájától és minden szállítmányt elfogni.

De némi homály van itt. A rómaiak állítása szerint a köztársaság már húsz vagy harmincz évvel ezelőtt szükségesnek látta rendszeres tengeri hajóhad szervezését, s most az adatok szerint nemcsak nem voltak ily hajóik kikötőikben, hanem még építésükhöz sem értettek. A fenhatóságuk alatt álló görög városok nem voltak hadihajók építésében járatosak. Csak midőn a tenger egy carthagói ötsorevezőst (quinqueremis) vetett ki Latium partjaira, kaptak a rómaiak mintát, mely szerint dolgozhattak. S ekkor valóban csoda történt; az erélyes köztársaság rövid két hónap alatt levágott erdőket, fölépített és vízre bocsátott száz rendkívül nagy és szilárd hadi gályát. Sőt mi több, a hajók építése alatt gyorsan katonákat toboroztak az itáliai városokban, fölfegyverezték Róma proletariatusát, a legszegényebb néposztályt; a katonák a szárazföldön ültek a padokra, úgy tanulták meg az evezőt forgatni. De e gyorsan összeszedett csapatok nem igen boldogulhattak Carthago edzett tengerészeivel szemben. Nem is arra tanították hát őket, hogy rendszeres tengeri küzdelem módjára bekerítsék és a hajóorrokkal támadják meg az ellent, hanem hogy várják be rohamát s igyekezzenek oldalt kerülni, vessenek erős gerendákat fedélzetükre s ezeket hidakul használva rohanjanak rájuk. Így történt, hogy midőn Mylae mellett első nagy tengeri csatájukat vívták Kr. e. 260-ban (u. c. 494), a carthagóiak zavarba jöttek és vereséget szenvedtek. Hajóhaduk egyik fele Sardiniába menekült, a másik sok katonával együtt elpusztult, sokan fogságba kerültek. A vezéreket a szárazon saját zsoldosaik keresztre feszítették, így álltak bosszút személyes bántalmaikért.

E diadal bizalmat öntött a római nép lelkébe s azon sejtelmet keltette bennök, hogy a jövőben e téren is elsők lehetnek. Ezentúl sohasem irtóztak attól, hogy a carthagóiakkal tengeren összeütközzenek. De azért nem mindig győztek; sikereikért talán ép annyi vereséget is szenvedtek. A hadi szerencse a tengeren majdnem teljes egyensúlyt tartott közöttük. De most a rómaiak öröme nem ismert határt. Gaius Duiliusnak, a vezérnek, triumphust szavaztak, tiszteletére hajóorrokkal diszített márványoszlopot (columna rostrata) emeltek a forumon,11 s szolgákat bocsátottak rendelkezésére, kik fáklyát vigyenek előtte, ha éjjel megy keresztül a városon. E pillanatban teljes volt a győzelem, a rómaiak még arra is elég erősnek tartották hadseregüket, hogy kétfelé oszszák. Az egyik rész hajókon üldözőbe vette a carthagóiakat, hogy tengeri erejüket megsemmisítse és megkezdje Sardinia és Corsica meghódítását, a másik pedig partra szállott Siciliában s ott folytatta a háborút. Ezeket az ellenség egy hegyszorosban bekerítette; menekülésüket Calpurnius Flamma tribunus a maga és háromszáz vitéz katona elszánt halálán váltotta meg.

 

A columna rostrata császárkori utánzatának maradványa.

A háború Siciliában változó szerencsével folyt. A rómaiaknak sikerült Egestát az ostrom alól fölszabadítani; több más várost elfoglaltak, majd ismét elvesztettek. A carthagóiakat mindenütt elűzték az Itáliához közelebb eső helységekből; úgy hogy ezek a sziget nyugati részére vonultak, s erős őrséggel látták el Drepanumot (Trapani) és Lilybaeumot (Marsala), melyekkel legkönnyebben tarthatták fönn a közlekedést. Ezalatt a rómaiak megkezdték a nagy munkát, hogy uraivá legyenek a tengernek. A hagyomány szerint csodálatos haderőt szereltek föl, mely esetleg Carthago megtámadására is merészkedhetett. A hajóhad, mely Kr. e. 256-ban (u. c. 498) Marcus Atilius Regulus és Lucius Manlius Vulso consulok vezérlete alatt elhagyta Itália partjait, 330 hajóból állott, s 100.000 evezős meg 40.000 legionarius volt rajta. Ez óriási hadsereg Eknomos hegyfokánál, Agrigentum közelében, Sicilia déli partján találkozott egy még nagyobb és még jobban fölszerelt carthagói hajóhaddal. Ismét az afrikaiak vesztettek csatát, s majdnem száz hajójuk veszett oda; a többi visszamenekült hazájába, nyomában a rómaiakkal, kik szintén kiszállottak Afrikában. De nem vonultak rögtön Carthago ellen, hanem Clupeában (Kalîbia) ütöttek tábort. Egynéhány hónap alatt több tengerparti várost elfoglaltak, s biztosították maguknak a támogatás és a visszavonulás lehetőségét. A rómaiakat, úgy látszik, már maga a puszta gondolat is izgatta, hogy mesés szörnyekkel teli vidékre tették lábukat. Afrika képzeletükben sokáig borzalmas lényekkel elárasztott földterület volt. Regulus csak nehezen és a szigorú római fegyelemnek még tisztjeivel szemben is rideg alkalmazásával szoríthatta engedelmességre katonáit. A népies hagyomány mesélte azt is, hogy a betörő hadsereget a Bagradas (Medjerda) folyó partjánál nem a carthagóiak ereje tartotta föl, hanem egy száznegyven láb hosszú óriáskígyónak mérges lehellete.

A rómaiak mindamellett több ütközetben győztek, sok hadi fogoly és gazdag zsákmány került kezükbe. A senatus elbizakodva Regulus jelentéseitől, hogy a carthagóiak városuk falai közé vannak szorítva, megengedte, hogy Manlius a hadsereg felével visszatérjen. Másik részével sikerült Regulusnak elfoglalnia Tunest (Tunis), hol több ezer ellenséget megölt vagy fogságba ejtett, s így Carthago több szövetségesét elpártolásra birta. Diadala után kedvező békét köthetett volna az ellenséggel, de oly lealázó föltételeket szabott, hogy a púnok újra megpróbálták a hadi szerencsét. Carthago kétségbeesésében borzasztó emberáldozatokat mutatott be isteneinek, majd segítségül hívta a spártai Xanthippost, az ügyes és bátor hadvezért. A rómaiak legalább Xanthippos katonai lángeszének tulajdonították, hogy a csatában vereséget szenvedtek. Akármint történt is, Carthago meg volt mentve; az ellenséges hadsereg teljesen tönkre ment; csak 2000 római menekült vissza Clupeába, Regulus maga katonái nagy részével fogságba került (Kr. e. 255, u. c. 499). Xanthippos fényes jutalommal tért haza; de a rómaiak hitelt adtak a hírnek, hogy a carthagóiak féltékenységből, nehogy másoknak is hasonló szolgálatot tehessen, lyukas hajón küldték haza, mely az úton elmerült.

Más hírt is terjesztettek, melyet szívesen fogadott a római közvélemény, s melyet Horatius is megörökített egyik fenséges ódájában. E szerint a fogoly Regulust elküldték a carthagóiak Rómába, hogy alkudozásba bocsátkozzék a hadifoglyok kölcsönös kicserélése végett. De ő maga beszélte le honfitársait az ajánlat elfogadásáról, s szavához híven visszatért Carthagóba, bár jól tudta, hogy a kegyetlen púnok halálra fogják kínozni. E hagyománynak az alkudozások hiteles történetírójánál nem találni nyomára; másrészt a római írók is említenek a maguk részéről carthagói foglyokkal elkövetett hasonló embertelen tetteket, s nagy okunk van hinni, hogy Regulus legendája csak ellensúlyozni kívánja a római barbárság bizonyítékait.

Regulus kudarcza nagyon megrendítette a rómaiakat. Habár a nagy vereséget enyhítette később egynéhány diadalmas ütközet, s egy carthagói hajóhad is elpusztult Clupea vára előtt, mégis elhatározták, hogy odahagyják Afrika partjait. Visszavonulás közben kétszázhetven hajójuk tört darabokra Sicilia partjain Kamarina mellett, s a carthagóiak kiaknázták e baleset okozta előnyt. Szigorúan megbüntették alattvalóikat, kik saját földjükön merészkedtek ellenük föllázadni, s hozzáláttak, hogy ismét Siciliába tegyék át a háború színhelyét. Mielőtt a rómaiak új veszteségük gyalázatát kiheverték volna, a carthagóiak új hajóhadat építettek, melyben erős hadsereget és száznegyven elefántot helyeztek el. E haderővel megtámadták s csakhamar visszahódították Agrigentumot. De a senatus sem pihent; a rómaiak három hónap alatt kétszázhúsz hadi gályát építettek, s a consulok ismét átszállították legióikat Siciliába, hol Panormos (Palermo) kikötőjében foglaltak állást. A következő évben átkeltek Afrika partjaira, bár csupán rablás és ijesztés czéljából; a vihar azonban ismét sok hajójukat elpusztította. A senatust újra csüggedés fogta el s elhatározta, hogy Róma hajóhada csak saját partjainak védelmére szorítkozzék. A Siciliában állomásozó legiók elhagyatottaknak érezték magukat; vezéreik nem akartak az ellenséggel nyilt mezőn összeütközni s váraikban vesztegeltek, hol a katonai fegyelmet nagyon nehezen tarthatták fönn. Egy ízben négyszáz lovagot kellett lefokozni, máskor egy tribunust végzett ki a lictorok bárdja. Hasdrubal, a carthagóiak vezére, e hírekre felbátorodott s megtámadta Panormosnál a hadsereget; de a rómaiak élén a kiváló Lucius Caecilius Metellus állott, ki az ellenséget a falakig engedvén, az elefántokat égő nyilaival felbőszítette, s midőn ezek zavarba hozták a carthagóiak hadsorait, teljes erejével oldalt támadta őket s fényes győzelmet aratott (Kr. e. 250, u. c. 504). A nagy zsákmány között száz elefánt volt, melyeket Metellus Rómába küldött, hol a nép a circusban rendezett vadászaton lenyilazta őket s így rájött, hogy Afrika szörnyei nem legyőzhetetlen ellenfelek.

A Panormosnál szenvedett nagy vereség arra ösztönözte a carthagóiakat, hogy békeajánlatot tegyenek, s ekkor küldték el Regulust, hogy a foglyok kicserélése érdekében alkudozzék. De Róma sorsukra bizta elfogott polgárait, mert a csere útján a carthagóiak ifjabb és használhatóbb katonákat kaptak volna vissza. Mindazáltal egyik fél sem volt elég erős a háború erélyes folytatására, s a carthagóiak Sicilia nyugati partján vonultak meg váraikban. A 250. év őszén a rómaiak Lilybaeumot szárazon és vizen bekerítették, de nem tudták megakadályozni, hogy az Afrikából jövő segítség a városba ne hatoljon. Himilco, a carthagóiak vezére, nagyon kitüntette magát a szárazföld védelmében, pedig zsoldosai árulást követtek el; ez a veszedelem mindig fenyegette hazáját. Minthogy a carthagói hajóhad a szomszéd drepanumi kikötőben vesztegelt, Publius Claudius Pulcher, a consul, meg akarta támadni. Megfigyelték az omeneket, de a szent tyúkok vonakodtak enni. «Itassátok meg!» kiáltott fel a consul, s a tengerbe fullasztva őket indult vállalatára. Honfitársai vallástalanságának büntetését látták a drepanumi csatában (Kr. e. 249, u. c. 505), melyben a római haderő szárazon és vizen keményen meglakolt. Ugyanekkor a másik consul, Lucius Junius Pullus vezérlete alatt álló hajóhadat a vihar tette tönkre Kamarina mellett. A senatus ismét lemondott a tengeri háborúról s visszahívta a consulokat, kik öngyilkossággal kerülték ki a bűnvizsgálatot.

A carthagóiak részéről Lilybaeum hős védője, Himilco mellett nevezetes szerepet játszott egy Hannibal, bár nem lett oly híres, mint nagy névrokona. Drepanumnál Adherbal volt a győztes, Carthalo pedig DélItália tengerpartját pusztította. Mindezeknél nagyobb történeti alak azonban Hamilcar, ki honfitársai a «Barcas» (= villám) névvel tiszteltek meg. Nagyon jól értette, miként kell zsoldosai hűségét biztosítani; gazdag zsákmányt juttatott nekik Bruttium partjain (Kr. e. 246, u. c. 508), s rablóvágyukat kielégítvén, legalább egy időre biztosan számíthatott állhatatosságukra. Sikerült Panormos közelében, a Heirkte hegye (Monte Pellegrino) mellett állomást szerveznie, honnan biztonságban tudta ellenőrizni a rómaiak minden mozdulatát. A carthagóiak mindenütt erősebben megvetették lábukat, semhogy el lehetett volna őket kergetni, s hat éven át mind a két fél folyton szorította egymást, a nélkül, hogy nyilt csatára került volna a dolog. A rómaiak visszavonultak a tengertől; midőn tehát a carthagóiak látták, hogy hajóik szabadon czirkálhatnak a Földközi-tengeren, hadseregüket támogatás nélkül hagyták Siciliában, s ismét kereskedői vállalatokkal szaporították vagyonukat vagy kisebb hódításokkal növelték hatalmukat. Ekkor a senatus újra megsejtette az alkalmas időt; sietve kiadta a parancsot újabb hajóhad építésére. A kincstár üres volt, de a nép önkéntes adakozással előteremtette a szükséges összeget. A kétszáz gályából álló tengeri hadsereget gyorsan fölszerelték, s Gaius Lutatius Catulus consul a Kr. e. 242. év (u. c. 512) végén hamarább vezette Drepanumhoz, semmint a carthagóiak odaérhettek volna hajóikkal. A rómaiak elfoglalták a kikötőt és körülkerítették a várost, bár a carthagóiaknak idesiető száz hajója ezt megakadályozni iparkodott; azután nagy győzelmet arattak e hajóhadon 241 (u. c. 513) márcz. 10-én az Aegati szigeteknél, s így teljesen elzárhatták a közlekedést. Bármily erős várban volt is a körülkerített Hamilcar, élelemhiány miatt nem állta ki sokáig az ostromot. A carthagóiak elcsüggedve és kimerűlve a hosszú háborútól, mely a kereskedő népet minden pénzforrástól megfosztotta, újra békeajánlatot tettek. Hamilcarnak, a ki büszkeségében vonakodott meghódolni, Lutatius Catulus megengedte, hogy fegyveres katonáival és zászlóival vonulhasson ki a várból; viszont Hamilcar kénytelen volt hazája nevében beleegyezni, hogy Carthago elismeri Hieron és a görögök függetlenségét, átadja Rómának az irigyelt Siciliában összes telepeit és birtokait, szabadon bocsátja a foglyokat és hadi kárpótlásul húsz év alatt 2200 attikai talentumot (körülbelül 12 millió koronát) fizet. A római népet nem elégítették ki Lutatius békeföltételei és tíz megbizottat küldött Siciliába, kik még 1000 talentumot csikartak ki Carthagótól, s azt is kieszközölték, hogy a púnok az Itália és Sicilia között elterülő szigeteket Rómának engedték át.

Így végződött huszonnégy évi küzdelem után (Kr. e. 241, u. c. 513) az első pún háború, mely Polybios állítása szerint a vesztes félnek 500, a győztes félnek 700 gályájába került, s ezek nem voltak háromevezősorosak, a minők a görög szabadságharczokban és a peloponnesosi háborúban szerepeltek, hanem a későbbi kornak sokkal nagyobb és drágább quinqueremisei. A köztársaság megfeszítette összes erejét, de sikerült végre megalapítania szárazon és vizen hatalmát. Megpróbáltatásokban megedzett bátorsága és ügyessége már most kijelölte arra, hogy meghódítsa a világot.

Tiberius császár korában készítették ennek az oszlopnak utánzatát, melynek maradványai ma is megvannak.[VISSZA]

 

XI. FEJEZET.

Róma és Carthago terjeszkedése a második pún háború előtt.

Feltünő, hogy a hosszú pún háború válságos küzdelmei alatt a Rómának csak nemrég alávetett itáliai népek meg sem kisérlették egykori ellenségük zavarát a maguk javára fölhasználni és függetlenségüket visszavívni. Ez eset később is többször ismétlődik; bizonyára inkább okos politikája, mint jó szerencséje védte meg Rómát oly pillanatokban, mikor más nép alig kerülte volna ki a veszélyt. Azonban e hosszú élethalál-harcz után nyomban háborúja volt Rómának a faliscusokkal, mely kis nép egyik legrégibb versenytársa vala Romulus idejében. Ámde alig mozdult meg Róma, Falerii rögtön meghódolt. Ugyanekkor Carthago kétségbeesett küzdelmet vívott saját zsoldos seregeivel és az ezekkel szövetkezett libyai és libyphoeniciai alattvalókkal, politikájának végzetes hibája miatt, mely most három éven át állandó háborúba keverte, s a melyből csak véres harczok és kegyetlen vérontások után került ki végre győztesen Hamilcar vezérlete alatt (Kr. e. 238). A rómaiak mindjárt kezdetben társaikul fogadták alattvalóikat, hadi vállalataikban egyenrangú szövetségeseknek tekintették őket; nem pusztán kikötött zsoldot fizettek nekik, hanem egyenlőn osztozkodtak a zsákmány örömében vagy reményében is. Azért e szövetségesek megtartották nemzeti jellegüket, törvényeiket és szokásaikat, s látszólag függetlenségöket is. A rómaiakkal együtt küzdő katonák a köztársaság jó barátai voltak; viszont a kik a carthagóiakkal vagy inkább helyettök harczoltak, azokat uraik zsoldosoknak, sőt bérszolgáknak tekintették. Bármi volt is hát a faliscusok fölkelésének oka, gyorsan elfojtották és semmi nyoma nem maradt. De a seb, mely Carthagót seregének föllázadása és legvitézebb katonáinak lemészárlása miatt érte, sokáig nem hegedt be. Nemcsak magában véve volt ez veszteség, hanem a belső viszályok szítására is hatott, melyekben a harczias és demokrata párt vezéréül Hamilcar küzdötte föl magát, az aristokratia és a száztagú tanács féltékenységének főképviselője pedig Hanno volt. Több mint egy nemzedéken át áskálódott e két párt egymás ellen, mialatt a vezérszerep közöttük ingadozott.

Róma és Carthago első küzdelme huszonnégy évig tartott, s majdnem ép annyi idő telt el, míg ismét összeütköztek érdekeik. Tisztelni és félni tanulták egymást, de egyikök sem remegett az uralomért való küzdelem kikerülhetetlen megujulásától, mire mindkettő serényen készült. A szünetet mind a két köztársaság nagy hódításokra használta fel. A rómaiak megszilárdították uralmukat Siciliában, első provinciájukban, – ezzel a szóval jelölték Itália határain túl szerzett birtokaikat, – s oly szoros kapocscsal fűzték hazájukhoz, hogy az összetartozás érzete sohasem hanyatlott. A köztársaság mindazáltal elismerte Hieront a maga területén királyul, ki ezentúl is hű szövetséges maradt s talán ezentúl is adót fizetett; továbbá néhány siciliai városnak, melyek – mint például Messana – különös szolgálatot teljesítettek, meghagyták önkormányzatát. A többi község különböző feltételek alatt élt a maga területén, de a provincia római igazgatás alá került, élén egy praetorral; területének nagy részét köteles volt a rómaiaknak átengedni, adóul gabonájának és egyéb termésének évi tizedét fizette. Okos politikai előrelátással el volt tiltva, hogy a különböző községbeli polgárok egymás közt eladhassanak vagy vehessenek földbirtokot; csak római polgár vehetett ilyent tőlük, s kétségtelen, hogy a háború miatt eladósodott szigetlakók között sokan kinálták földjüket. Ily módon Sicilia jó része korán került a hódító nép birtokába, s a Földközi-tenger legnagyobb és legtermékenyebb szigete Róma alattvalója lett. Sardinia és Corsica szigetét egynéhány csata szintén a köztársaság hatalma alá hajtotta Kr. e. 237-ben (u. c. 517). Az itt állomásozó carthagói zsoldosok átadták a szigeteket a rómaiaknak; midőn pedig a carthagóiak vissza akarták foglalni, a háború megújításával fenyegették őket, s csak úgy mentették meg a békét, hogy a szigetekről lemondva, még 1200 talentumot fizettek Rómának. Sardinia és Corsica benszülötteitől vitték ezentúl áruikat a rabszolgakereskedők az itáliai piaczokra. E két szigetből szintén alkottak egy provinciát, s Kr. e. 227-től (u. c. 527) kezdve évenként eljött Rómából a közigazgatás vezetésére egy praetor, a negyedik tisztviselő, kit a római nép e czímen választott.

Róma nem félt többé, hogy elveszti tengeri uralmát és birtokait, melyeket a tengeren szerzett; sőt inkább arra készült, hogy más irányban terjeszsze hatalmát a vizeken. Az adriai partvidék biztonsága megkövetelte, hogy a kalóztelepeket az átellenes illyriai partokon leigázza. E kalózfészkek kiirtásának kisérlete Rómát némely szárazföldi hatalommal, főleg Makedoniával, az aitolokkal és achaiaiakkal szövetségi viszonyba hozta. E vidékekért folytatott alkudozások több részletét elég hiteles történetíró (Appianos) őrizte meg számunkra, de kevés érdekes vonás található bennük. A rómaiak viselkedését itt is hagyományos politikájuk irányította; felajánlották támogatásukat a pharosi Demetriosnak, Illyria hatalmas királynője, Teuta alattvalójának, a ki így úrnője hatalmának Corcyra (Corfu) szigetén véget vetett. A sziget a köztársaság birtoka lett, meghódolt továbbá Apollonia és Epidamnos (másik neve Dyrrhachion, ma Durazzo) is, melyek névleg szabad alkotmány alatt éltek. Rómát e törekvései Görögország nyugati városaival is összeköttetésbe hozták, mert ezek ép úgy szenvedtek az adriai kalózok erőszakosságától, mint Itália partvidékei, s így örömmel üdvözölték az erőtől duzzadó köztársaságot, mely e törvénytelen állapotoknak véget vetni igyekezett. Rómát Görögország Kr. e. 228-ban (u. c. 526) szövetségeseként és bizonyos tekintetben rokonaként köszöntötte, mire Korinthos meghívta, hogy vegyen részt a isthmosi nagy hellén nemzeti játékokon. Athén lelkesedésében saját városi kiváltságaival ruházta fel Rómát, a hősök hazáját, s polgárait az eleusisi mysteriumokhoz bocsátotta.

E terjeszkedés azonban csak közvetve növelte Róma erejét; fontosabb az a hódító hadjárata, melylyel Galliától végleg elszakította az Alpesek és a saját északi határai közt elterülő vidéket. A legszélsőbb pontok, a meddig e területen hatalmát megszilárdíthatta, Ariminum az adriai tengerparton és Luca (Lucca) a Tyrrheni-tenger mellett. Az egész Pó-völgye és az északi Apenninek lánczolata még mindig a gallusokat uralta, a kik gyakran harczoltak diadalmasan a rómaiak ellen, most is ellenséges viszonyban voltak velök, s néha pusztítottak vidékein. De a gallusok egymás közt is viszálykodtak; a boiusokat és senonokat, Etruria és Umbria legközelebbi szomszédait, folyton fosztogatták a cenomanusok, insuberek, ligurok és más északi rabló népek. Az alpesi szorosokban lakó szegény gallus népek állandóan fenyegették a cispadan tájak termékeny rónáit. Róma szerencséje volt, hogy legkonokabb ellenségeit saját otthonuk védelme abban az időben foglalkoztatta, midőn maga is kétségbeesetten viaskodott Carthagóval hosszú éveken át. De most ezek a gallusok is összeszedték erejüket, hogy újból megtámadják a gazdag déli tájakat; támogatták őket testvéreik az Alpeseken túlról is, különösen a gaesaták. Ujra kitört a vágy a régi betörések megújítására, s a transalpin gallusok nagy tömege sorakozott a senonok és boiusok csapataihoz, melyeknek toborzása és fölszerelése már évek óta folyt, s ezúttal nem kalandos betörés czéljából, mint a régebbi időkben, hanem végleges hódítás végett. Legalább a rómaiak hite szerint ez volt az új támadás czélja. A régi félelem megújult, s a régi babona újra elfogta a lelkeket. A Capitoliumba beütött a villám, s ezt a nép prodigiumnak magyarázta. Felütötték a Sibylla-könyveket, melyek ily jóslatot adtak: «Ha villám éri a Capitoliumot, óvakodjatok a gallusoktól!» Még egy jóslat terjedt a nép között, mely szerint a görögök és a gallusok egy napon elfoglalják a római forumot. A papok kijelentették, hogy az omen elhárítható, s a jóslatnak is elég van téve, ha két görögöt és két gallust, mindkét népből egy férfit és egy asszonyt, a város közepén elevenen eltemetnek. S e borzasztó áldozatra megkönnyebbült a nép lelke (Kr. e. 226, u. c. 528).

A rómaiak kihirdették a gallus «tumultus»-t s összes népeiket fegyverre szólították. Minden városnak meghagyták, hogy védelmi intézkedéseket tegyen s lássa el magát élelemmel. Legfőbb törekvésük volt azonban, hogy segítő társakat szerezzenek, kik az ellenséget hátulról nyugtalanítsák. Fölbérelték a cenomanusokat és a venetusokat, hogy törjenek be a cisalpin vidékre, ha a gallus seregek előrenyomulnának. A támadók ereje így már kezdetben meggyöngült; kénytelenek voltak katonáik egy részét otthon hagyni, s római területre csak 50.000 gyalogos és 20.000 lovas törhetett be; ezzel a számmal pedig a rómaiak bátran szembe szállhattak. Mert akár Umbria felől választják az utat a gallusok Közép-Itáliába, akár Etrurián át mászszák meg a hegyeket, mindkét irányban kellő számú római és szövetséges várta az ellenséget. Rómának ugyanis itáliai birtokain 700.000, magában Rómában pedig több mint 350.000 fegyverfogható embere volt, köztük 23.000 lovas.

De a gallusokat a túlerő nem rettentette vissza vállalatuktól. A jobbról és balról felvonuló római seregek között ügyesen átkeltek Kr. e. 225-ben (u. c. 529) az Apennineken, a Clusium felé vezető régi nyomon, s az Arno völgyébe szállottak le. Az egyik római sereg itt összeütközött velük, de vereséget szenvedett, s végleges pusztulásától csak a másik sereg megjelenése mentette meg. A gallusok győzelmükkel és gazdag zsákmányukkal megelégedve, hajlandók voltak ideiglenesen visszavonulni, s az egyesült ellenséges csapatok folytonos üldözése közt a tyrrheni tengerpart mentén igyekeztek haza felé, midőn Telamon (Talamone) városánál váratlanul egy ujabb római hadseregre bukkantak, mely a fellázadt Sardinia megfékezése után Pisaeben (Pisa) szállott partra és Rómába igyekezett. A két tűz között a gallusok gyalogsága teljesen elpusztult, s csak a lovasság menekülhetett meg. De a rómaiak közül is sokan elestek, így az egyik consul, Gaius Atilius Regulus. A másik consul, Lucius Aemilius Papus, mindazáltal a menekülők nyomában betört a gallusok területére, s gazdag zsákmánynyal Rómába térve, diadalmenetet szavaztatott meg magának.

A rómaiak most gallus területre tették át a háború szinhelyét, de a gallusokat saját határaikon belül nehezen lehetett megfékezni. Három éven át folyt a küzdelem, melyet különösen a római vezérek hősisége és nemes jelleme tett nevezetessé. Egyikük, Gaius Flaminius, vezére volt a demokrata pártnak, mely mind élesebb ellentétbe jutott a főváros hatalmas uraival. Őt különösen néptribunátusa (Kr. e. 233, u. c. 521) tette népszerűvé, midőn Ariminum szomszédságában a 285-ben (u. c. 469) meghódított picenumi és gallus területet a szegények között kiosztatta, s ezek szavazata juttatta őt 223-ban (u. c. 531) a consuli méltósághoz. A nemesek érdekeivel szemben heves ellenzékiségét bátorsága is mutatja, melylyel a háború folyamán egy augurium korlátait elvetette. Midőn ugyanis a féltékeny senatus levelet küldött hozzá, melyben kész eszközei, az augurok omen-megfigyelései alapján megtiltotta, hogy döntő csatába bocsátkozzék: mindaddig vonakodott azt elolvasni, míg meg nem ütközött és alvezéreinek támogatásával diadalt nem aratott. Ekkor szertartásszerűleg felnyitotta katonái előtt a levelet s kijelentette, hogy most már nem teljesítheti a parancsot. Háborúját folytatva, legyőzte az insubereket, s gazdag zsákmánynyal tetézett harczi sikerei után triumphust kért jutalmul. A senatus felháborodott vakmerőségén s megtagadta kivánságát, de a nép a tribunusok ösztönzésére teljes tiszteletet szavazott meg neki. Még tartósabb dicsőséget szerzett nevének a nagy via Flaminia tervezése. Ez az út Rómától az Apennineken át egyenesen a gallusok határáig, Ariminumig vezetett, s századokon át erre vonultak a legiók a fővárosból az északi provinciákba. Ezóta a cisalpin vidék szoros kapcsolatba jutott a köztársaság központjával, s Flaminius útja teljes kiépülése után minden pillanatban védőkar gyanánt szerepelt Róma halálos ellenségével szemben.

E dicső korszak másik herosa Marcus Claudius Marcellus, a 222. év (u. c. 532) consulja volt. A plebeius Marcellusok családját már száz év óta emlegették magasztalólag a város évkönyvei, később is kitünteti magát a köztársaság és a császárság történetében, de egy tagja sem lett olyan híres, mint a legiók vezére a gallus háború utolsó évében, midőn Gallia Cisalpina területe római provinciává lett. A csapatok ismét az insuberek ellen vonultak, kiket a transalpin vidékről toborzott gaesaták 30,000 katonája támogatott, úgy hogy mind a két consulnak akadt itt dolga. De Gnaeus Cornelius Scipio Calvus dicsőségét teljesen elhomályosította consultársa, ki Clastidiumnál (Casteggio) fényes győzelmet aratott. A két consul egyesült csapatai Mediolanumot (Milano), a transpadan terület legfontosabb pontját is meghódították, mely végleg Róma hatalma alá került. A hagyomány szerint Marcellus Clastidium mellett a gallusok vezérét, Virdumarust személyes párviadalban megölte, s így Romulus meg Cossus után ő a harmadik és Róma egész történetében az utolsó, ki spolia opima-t ajánlhatott fel Juppiter Feretrius templomában. Marcellus ötször nyerte el a consuli méltóságot (utoljára 208-ban), s rendkívüli szolgálatot tett hazájának ezután is, de midőn Vergilius nemzeti eposzában felsorolja Róma nagy fiainak hőstetteit, Marcellust ezért a diadaláért árasztja el dicséretével. A cisalpin terület meghódítását egy katonai út kiépítése biztosította, mely Ariminumtól az Alpesekig vezetett. Katonai gyarmatok alakultak a Pó mellett Cremonában és Placentiában, melyek az insubereket tartották féken, Mutina (Modena) pedig a boiusok területén képviselte Róma fenhatóságát. A következő évben a legiók Istria félszigetéig hatoltak, s szárazföldi utat törtek az Adriai-tengeren túl eső vidékre. A római birodalom óriás léptekkel haladt előre, de a senatus szeme még tovább hatolt. A hagyomány legalább úgy szól, hogy szövetséget és segítő csapatokat ajánlott Egyiptom királyának, hogy bátrabban indítson hadat versenytársa, Syria királya ellen.

Róma az első pún háború befejezése után bezáratta Janus templomát, kijelentve, hogy most békében él az egész világgal. De valójában a béke megkötését követő két évtizedben alig mult el év harcz nélkül. Küzdelmei Sardiniában és Illyriában csak apró csatározások voltak, de végzete nemsokára ismét szembe állította Carthagóval, habár ujabb területen.

 

M. Claudius Marcellus.

(Ókori szoborfő)

A carthagóiak fellázadt zsoldosaik megbüntetése után megkisérlették ugyan Sardinia visszaszerzését, de midőn látták, hogy Róma nem tűr beavatkozást, visszavonultak. Uj munkatér kinálkozott nekik. Az öreg Hamilcar, kinek terveit otthon az aristokrata párt Hanno vezérlete alatt mindig ellenezte s fékezte, Hispaniában talált magának alkalmas munkatért; elhatározta, hogy Carthago hatalma alá hajtja. Hispania, más néven Iberia, megérdemelte, hogy a hatalmas nép fáradjon birtokáért. Területén sok aranybánya rejlett, míg Európa és Ázsia aranytelepeit a geologiai ismeretek hiánya miatt nem tudták kiaknázni. Még gazdagabb volt Hispania emberekben. Szegény és elszórt népessége legnagyobb részt erős hegyi lakókból állott, kik alkalmasak voltak s készséggel ajánlkoztak zsoldért katonáknak. Egymás közt folyton hadakozva, foglyaik életét megkimélték, s nem annyira szolgáknak, mint zsoldosoknak adták el őket. Iberia birtoka szerencsés meghódítójának rendkívül sok értékes érczet, nagy kereskedelmi piaczokat, erős és fürge katonákat szolgáltathatott, kikkel folyton fölfrissíthette hadseregét.

A féltékenység, melylyel Carthago senatusa legügyesebb hadvezére iránt viseltetett, igen természetes. A gazdag kereskedő állam, mely háborús vállalatok utján nagy haszonra tett szert, de melyet hosszabb küzdelmek nagy veszedelembe sodorhattak, csak gyanúval fogadhatta nagy fiának tetszetős terveit. Mihelyt azonban Hamilcar kicsikarhatta a tanács beleegyezését a hispaniai háború megkoczkáztatására, többé nem szorúlt rá, hogy hazája anyagilag támogassa. A háború önmaga látta el magát a szükséges költségekkel. Hamilcar beleavatkozott a benszülöttek ügyeibe, támogatta az egyik népet vagy főnököt a másik ellen, s így lépésről-lépésre csakhamar a félsziget jókora területét meghódította. Az így szerzett zsákmányt jórészt arra használta, hogy ellenfeleit otthon megvesztegesse. A demokrata Barkas-párt az ügyek vezetésére döntő hatást gyakorolt, s midőn Hamilcar kilencz évi sikeres hadviselés után Lusitania erdőségében ellenséges támadás közben elesett (valószinűleg Kr. e. 229-ben, u. c. 525), a nép vejét, Hasdrubalt bizta meg tervének végrehajtásával.

A vitéz katona helyét most államférfi foglalta el; Hasdrubal politikája biztosítani törekedett Hamilcar hódításait. Carthago uralma alatt békés együttélésre akarta birni a meghódított törzseket. Az új hadvezért megkedvelték a hispaniaiak; főnökeik buzgón keresték barátságát s kérelmére fölhagytak belső viszályaikkal. Hasdrubal Carthago fenhatósága alatt erős és egységes confoederatiót kezdett létesíteni közöttük, s az ország termékeinek értékesítésére alkalmas központot teremtett Új-Carthagóban (Carthagena), mely a Földközi-tenger egyik legjobb kikötője volt s nagyon közel feküdt a púnok fővárosához. A rómaiak felriadtak s utját akarták vágni törekvéseinek. Kijelentették, hogy háborút indítanak Carthago ellen, ha nem köt velök olyan egyességet, mely szerint a pún hadsereg nem terjeszkedik túl az Ebrón. Róma talán már most akart összeköttetésbe jutni a Pyrenaeusokon túl lakó népekkel, de nyiltan csak a massiliaiak érdekében szólalt fel, a kikkel szövetségre lépett a transalpin gallusok ellenőrzése végett. Egy néppel az Ebrótól délre is megegyezett: a saguntumiak, kik a tengerparttól nem messze a Pallantias folyó mellett laktak, pártfogását kérték. Ily elővigyázatos intézkedések után a két versengő köztársaság kötelezte magát, hogy egyik sem bántja a másiknak szövetségeseit, s megujult bizalommal várták a jövendő eseményeket.

Kr. e. 221-ben (u. c. 533) Hasdrubalt egy rabszolga bosszúból, mert urát megfosztotta életétől, megölte. Carthago hadcsapatai az iberiai félszigeten a vitéz Hamilcar fiát, Hannibalt kiáltották ki vezérökül, s a főváros pártjai nem ellenkeztek a katonasággal. Hannibal még csak huszonhat éves volt. Gyermekkorától fogva kisérte a Hispaniában előrenyomuló tábort, atyja volt mestere a katonai gyakorlatokban, sógorától tanulta a hadvezetést. Midőn Carthago kénytelen volt Róma fenyegetései elől meghátrálni és lemondott Sardiniáról, Hamilcar más vidéken kivánta foglalkoztatni hazája haderejét, s terve sikeréért nagy áldozatot mutatott be az égi hatalmaknak. A szertartás végén maga mellé szólította az akkor kilencz éves Hannibalt, s megkérdezte, volna-e kedve őt követni. A fiú lelkes arczczal vállalkozott, s Hamilcar buzditotta, szentelje életét hazájának és esküdjék meg oltárra tett kézzel, hogy sohasem lesz barátja Rómának. Hannibal kötelezettségének mély érzetében serdült föl, s az iberiai táborozások összes válságai között ápolta szándékát, hogy bosszút áll Rómán Carthago gyalázatáért. A rómaiak mindjárt kezdetben észrevették, hogy az ifjú hadvezért bátorsága, képzettsége és szenvedélye veszedelmes ellenségükké avatja. Ekkor ép Illyriának végleges meghódításával voltak elfoglalva, mert a pharosi Demetrios, a közel kitörő carthagói bonyodalmakat látva, Rómával szakított és Kr. e. 220-ban (u. c. 534) Makedoniához csatlakozva megtámadta az illyriai partvidéket. De a viszonyok Róma javára alakultak. Makedonia királya, Antigonos, még 220-ban meghalt, s utóda, Philippos, a Demetrios fia, Hellasban a szövetséges háborúba bonyolódott. Így Lucius Aemilius Paullus consul gyorsan és szerencsésen legyőzte Demetriost, ki fiához menekült; Pharos (Lesina) szigetét és a szárazföldön Dimalét elfoglalta, az illyriai városok élére pedig Makedoniával ellenséges fejedelmeket állított. Ugyanekkor Saguntum is védelemért folyamodott Hannibal támadásaival szemben. A rómaiak követeket küldöttek táborába, hogy emlékeztessék a szerződés pontjaira; szigorúan megtiltották, hogy szövetségeseik ügyeibe avatkozzék, s még inkább, hogy tovább vezesse katonáit az Ebrónál. Már kétszer tartóztatták fel Róma fenyegetései Carthagót; most is kardjának félelmes erejét emlegette, de a varázs ezúttal megszünt. Az ifjú hős, a kivel most tárgyaltak, nem törődött azzal, hogy Carthago senatusa elé fölebbezték az ügyet; el volt tökélve, hogy saját belátása szerint szolgálja hazáját, mely érdekeit egyszer s mindenkorra ő rá bizta. Mialatt tehát a 219. év (u. c. 535) consulai, Marcus Livius Salinator és Lucius Aemilius Paullus, politikájuk sikerében bízva, Illyriába eveztek hadseregükkel, Hannibal a hispaniai népek ellen már két ízben győzelmes táborát Saguntum ellen indította; ez volt az Ebrótól délre az utolsó erősség, mely még nem tartozott Carthago fenhatósága alá. Saguntum nyolcz hónapig makacsul védelmezte magát, s Róma történetírói dicsőséggel árasztották el lakosait kitartásukért; de maga a köztársaság nem nyujthatott segítséget, s a kimerült nép kétségbeesésében felgyujtotta a várost és önmaga pusztította el magát (Kr. e. 219, u. c. 535).

A carthagói köztársaság, mely jóval öregebb volt Rómánál, politikai kifejlettségében jó egy századdal megelőzte versenytársát. Alkotmányában a demokrata elem rendkívüli hatalomra jutott, s megtörte a végrehajtó hatalom erejét az aristokratiával együtt, mely oly sokáig és oly erélyesen vezette az állam ügyeit. Az első pún háborút követő hosszú béke alatt és a zsoldos katonai lázadás végleges leverése után Carthago remélhette, hogy a demokrata Barcas-párt uralma alatt hosszú fáradozását kipiheni és friss erőre kap. De ez a felvirulás csalóka volt. Nem történt más, mint hogy az államhatalom a hadsereg vezéreinek kezébe került. A respublica kormánya a városból a táborba költözött. Midőn a senatus Hannibalt vezérségében megerősítette, maga adta kezébe a hatalom kulcsát és önként elfogadta uralmát. Végzete ugyanaz volt, mint száz évvel később a római senatusé, midőn a régóta uralkodó aristokratia a fegyveres demokratia nyomása alatt kényszerült olyan politikát követni, melyet a provinciákban táborozó legiók hadvezérei előírtak. Csakhogy Rómának számos legiója, sok provinciája s ennek megfelelőleg sok hadvezére volt; e kényurak egyikét a másikkal szemben fölhasználhatta, s elhitethette magával, hogy föntarthatja köztük az egyensúlyt. Ily politikának azonban okvetlenül polgárháború a gyümölcse, a polgárháborúban pedig a legerősebb ragadja magához a hatalmat, s Róma ép úgy kényszerült háborúkat viselni, melyeket egy Sulla vagy egy Caesar parancsolt reá, mint most Carthago kénytelen volt engedelmeskedni Hannibal határozatainak. A rómaiak bizonyára sejtették az alkotmányt fenyegető veszedelmet, s úgy akartak tőle szabadulni, hogy consuljaikat és a consuli seregek vezéreit csak egy évre választották. De még Itália határain belűl és Rómától csak pár napnyi távolságra sem volt tanácsos a legiók vezérletét minden évben más hadvezérre bízni. Ha pedig a csapatok a tengeren túl állomásoztak, ez az eljárás kivihetetlen volt. A proconsulok provincialis imperiumát kénytelenek voltak három évre megszavazni, de a hadvezérek ez idő alatt is képesek voltak a legiókat a maguk kedvére átidomítani. Midőn e hároméves imperiumot alkalomadtán meghosszabbították, mint például Caesarét, vagy több provinciára kiterjesztették, mint Pompeiusét, a fenyegető forradalom rögtön kitört. Csak az alkalom hiányzott, de ez sem késhetett soká, hogy a római köztársaság monarchiává alakuljon át.

Róma alkotmánya és belpolitikája nyiltan demokratikus volt. Különös szerencséje azonban, – miben alig egy-két más alkotmány részesült, s azok sem ily mértékben, – hogy az aristokratia szelleme demokratikus formák alatt is tovább élt benne. A kormány nagyjában most is az optimaták kezében volt, s ez az osztály gazdag, előkelő, régi nemes férfiakból állott. Otthon a főtisztviselők, künn a hadvezérek majdnem mindig nobilis emberekből kerűltek ki; a rómaiak ugyanis azokat a férfiakat jelölték nobilis jelzővel, a kiknek elődei főméltóságot viseltek. A jó szerencsét csak tetézte, hogy a hivatalok betöltésénél nem uralkodott mindig a nemesek monopoliuma. «Új ember» (homo novus) is bejuthatott a tanácsba; e kifejezéssel azokat illették, a kik jelentéktelen apáktól származtak ugyan, mégis nyilvános méltóságokra törekedtek. Ilyeneket minden nemzedék szolgáltatott a köznépből; tehetségük vagy jó szerencséjük a nemesség hivatalaihoz juttatta őket, s új nemes házat alapítottak gyermekeik számára.

Az alkotmány e szerencsés egyensúlya azonban nem volt állandó. Azt az időszakot jelölte, mely legbecsesebb a nemzet életében, midőn a demokratia már törvényben érvényesül, de még az aristokratikus érzület uralkodik. Erkölcsi érzék volt az állami élet alapja; mindenki ismerte az önbirálat kötelességét, mi csak kevés államnak jut osztályrészül, s egy sem őrzi meg aránylag rövid időn túl. E nemes életfelfogás már Rómában is hanyatlani kezdett, minek külső jelei feltünően mutatkoztak.

A római erkölcsiség egyik sarkalatos alapja a matróna-élet tisztasága volt. A családi élet hűségen és becsületességen alapult. A házassági jogviszonyokat irányzó törvények között nem fordultak elő válásra vonatkozó szakaszok. El sem tudták képzelni, hogy előfordulhatnak bűnesetek, melyek a tisztes házassági kötelékeket szétszakíthatják; vagy talán megelégedtek azzal, ha e tekintetben is a családapa intézkedik, ki korlátlan hatalmat gyakorolt felesége, gyermekei, szolgái és barmai fölött. De beállt az idő, midőn külön törvény vált szükségessé, habár az okot nem bűn, hanem baj szolgáltatta. Spurius Carviliusnak meddő felesége volt, már pedig a nemes házat gyermekei teszik szerencséssé; Carvilius olyan törvényt erőszakolt ki Kr. e. 234-ben (u. c. 520), melynek alapján nejétől elválhatott. Ez rossz például szolgált; a válás lehetőségét mindinkább kiterjesztették és mind gyakrabban folyamodtak hozzá. Semmi sem ásta alá mélyebben a rómaiak erkölcseit, mint a lazaság, melyet a legszentebb és legfinomabb emberi intézménybe belevittek.

 

Kybele (Bona Dea) kis bronzszobra.

(Paris, Cabinet de France)

A családdal együtt a vallás is elveszté varázsát s merev formalismussá csontosodott, a mi veszedelmes hanyatlás csiráját hordotta magában. Az itáliai és etruszk népek régi szokásai változatlanul megmaradtak; de ha egykor benső meggyőződés teremtette őket, most alig volt tartalom a külső kéreg alatt. A pontifexek, haruspexek és augurok babonás formuláiban és szertartásaiban nem volt hittudomány, sem erkölcsi tanítás; összes törekvésük arra irányult, hogy elhárítsanak valami bajt vagy fölismerjenek valamely hasznot. Minthogy hitük szerint a gondviselés nem más, mint érzéketlen és megmásíthatatlan végzet, minden szertartásuk ösztönszerű törekvés volt meghajlítani, a mi hajlíthatatlan, s meghatni azt, a mi egyáltalán nem tud érezni. A természetes hitet ily vonás kétkedővé teszi, s a kétkedés a hitetlenség anyja. Ezért bízta a nemes Potitius-család Hercules tiszteletét a szolgáira; ezért dobatta tengerbe Claudius consul a szent tyúkokat, midőn a kívánt jó omeneket megtagadták. Ilyesmit többen követtek el, de egyszerre fölébredt a nép lelkiismerete. A nép külföldi vallás szertartásaiban keresett megnyugvást, mit elavult babonái nem adhattak. Megkönnyebbülésére szolgált, ha átültette Rómába Hellas és Ázsia isteneinek üres tiszteletét. Követek mentek el Epidaurosba Aesculapius szobráért, mely isten legalább gyakorlati jótékonyságot gyakorolt; s nem sokkal később – Kr. e. 204-ben, u. c. 550 – új vallásos izgalom, szinte újjáéledés támadt, midőn a phrygiai Kybele, vagy római nevén: Bona Dea lármás és érzékies tiszteletét behozták Itáliába.

 

Római gladiatorok. Mozaik.

(Az alsó képen a sisakkal, pajzszsal és karddal fölfegyverzett “secutor” egy retiariussal küzd, a ki hálóját ellenfelére dobta. Mögöttük áll a lanista.)

A tény az erkölcsök megváltozását jelenti, épen úgy, mint a Floralia nevű, népies látványosságokkal egybekapcsolt ünnep átalakulása. Eredetileg a tavasz első gyümölcseinek felajánlására szolgált, s ez az eszméjében egyszerű és ártatlan ünnep majdnem minden nép körében megalakult társadalmi életének első korszakában. De a rómaiaknál erkölcsiségük válságos pillanatában érzékies szórakozássá, vad orgiává fajult, s társadalmi hanyatlásuk hosszú korszakán át az elkorcsosodás egyik leghirhedtebb iskolája lőn. Négy évvel ez intézmény megalakulása után (Kr. e. 234, u. c. 220) született Marcus Porcius Cato, a világhirű komor censor, kiről föl van jegyezve, hogy midőn egyszer vigyázatlanságból a Floralia látványosságainak helyére vetődött, kénytelen volt hátat fordítani és a mulatság undokságai elől elmenekülni.

Floralia ünnepét pár évvel megelőzte a gladiatori játékok intézménye. Az első pún háború első évében (Kr. e. 264, u. c. 490) történt, hogy két nemes római, Marcus és Decimus Brutus, apjuk temetése alkalmával etruszk szokás szerint nyilt versenyt rendezett betanított harczosok között. Példájuk gyorsan szokássá vált, s az ily «nemes versenyek», a temetési szertartások e járulékai, csakhamar népies látványosságokká váltak, melyek nyilvános szinházak küzdőhomokján folytak le s ünnepi alkalmakkor nagy gyönyörűségére szolgáltak a köznépnek. E szokás csakhamar formát és rendszert fejlesztett ki. Dúsgazdag polgárok rendes rabszolga-csapatokat gyakoroltattak be a gladiatori iskolákban, hogy alkalomadtán szinpadra parancsolhassák őket. Ily vérengző előadások rendezése a legbiztosabb eszközül szolgált a nagy hivatalok jelöltjeinek, hogy a népet mulattassák s ez által megvesztegessék. Később olcsóbbnak találták, ha e drága szolgákat a börtön salakjával helyettesítik; midőn pedig a nép politikai szavazata elvesztette értékét, akadtak vállalkozók, kik egyenesen neveltek ily áldozatokat mulattatására. A rómaiak azt hitték, hogy az ügyesség és bátorság e kegyetlen látványai bennük a férfias büszkeséget és a halálmegvetést fejlesztik; egész irodalmukban alig hallatszik hang, mely e látványokat megróná vagy ki merné mondani, hogy neki nem tetszenek. Úgy látszik, a jobb szellemek a szelidebb műveltség hatása alatt némán visszavonultak az amphitheatrumoktól; az emberi természet legbehatóbb vizsgálója sem tagadhatja, hogy e játékok hatásának tulajdonítandó az a keményszivűség és durvaság, mely a római nép nagy tömegét jellemzi.

 

XII. FEJEZET.

A második pún háború.

Midőn a római követek Saguntum elfoglalása után Carthagóba érkeztek, hogy a fenhéjázó Hannibal ellen támadásai miatt panaszt tegyenek, s ha őt ki nem adnák, háborút izenjenek: a púnok a lutatiusi és a hasdrubali békepontokra támaszkodva, védelmükbe vették Hannibalt s bizonyítani akarták a saguntumi ostrom jogosultságát. A szóvita nem vezetett czélhoz. Minthogy Carthago nem akarta rosszalni Hannibal eljárását, a követek elő sem adták föltételeiket, melyek megtagadása hadizenetet vont maga után. Ekkor történt az a jelenet, melyet Liviusból mindenki ismer. A követség feje, Quintus Fabius Maximus, hosszú togája szegélyét fölemelte: «Itt hozzuk – úgymond – a békét és a háborút; válaszszátok, a melyik tetszik.» A pún senatus rábizta a döntést, mire ő togáját lebocsátva, kimondta a háborút. A carthagóiak kénytelenek voltak a kihivást elfogadni és következményeit szenvedni.

Míg Róma a szigeteken, Illyriában és a cisalpin vidéken volt elfoglalva, Carthago megfogyott haderejét érdekeinek megvédése végett Hispaniába küldötte, remélve, hogy ez nem lesz közvetlen sérelmi ok. Kétséges, vajjon senatusa átértette-e Hannibal mélyreható terveit, melyekhez Saguntum megtámadása csak az első lépés volt. Carthago hadvezérei eddig csak Siciliában és Sardiniában hadakoztak Róma ellen, meg akkor, midőn a legiók Afrika partjaira léptek; de egynéhány délitáliai rablótámadást és zsákmányolást nem tekintve, visszariadtak a gondolattól, hogy Rómát saját területén támadják meg. E nagy czél lebegett most Hannibal előtt, ennek szentelte lángeszét. Tudta, hogy Samnium, Etruria és Lucania népei elfelejtették volna hosszú, kínos és kudarczczal végződő küzdelmeiket. Tudta, hogy Róma ereje nemcsak legióin alapul, hanem ép oly mértékben alattvalóinak és szövetségeseinek erején; valószinüleg csak annyira becsülte a római polgár önfeláldozó szolgálatát, mint a zsoldosokét. Mindenekfölött számított arra az engesztelhetetlen gyűlöletre, mely a rómaiak ellen a cisalpin gallusokban égett, kik annyi véres küzdelem után meghódolni voltak kénytelenek, de a kik számítása szerint új szövetségesek érkeztével felbátorodnának s újból megkisérlenék függetlenségük visszavívását. Hannibalnak sikerült ugyan Róma egynéhány szövetségesét a maga részére nyerni, de nem tudta kellően mérlegelni a rómaiak és a latin népek önfeláldozó hazaszeretetét. Ebben rosszul számított, s így ereje, ügyessége, elszántsága nem hozott hasznot hazájának. Hogy e tévedése mennyiben érinti államférfiúi jellemét, nehéz eldönteni. A politikáját irányító tények bizonyára olyanok voltak, hogy azokat kellőleg mérlegelni nem állott hatalmában. Itáliai hadjáratát olyan reményekkel indította meg, melyek jórészt hamisaknak bizonyultak, s vak hitében rápazarolta a háborúra hazája összes kincseit, melyeket atyja oly lassan és oly takarékosan gyűjtött.

Felhasználva az előnyös pillanatot, mikor Róma legiói szétszórtan voltak elfoglalva, az ifjú hadvezér a Kr. e. 218. év nyarának elején (u. c. 536) 90.000 gyalogos és 12.000 lovas sereggel átkelt az Ebrón; táborát harminczhét elefánt kisérte. Hannibalnak a Pyrenaeusokon és az Alpeseken át több mint ezer kilometer nehéz utat kellett hadával megtennie, így a nagy vállalat kezdete nyár elején kissé elkésettnek látszik. Az Ebrótól a Pyrenaeusokig gyanakodó és ellenséges törzsek között vezetett az út, s ha ezek nem gátolhatták is Hannibalt haladásában, bizonyára késleltették támadásaikkal, melyekben 20.000 emberét vesztette el. Hannibal a Pyrenaeusok lábánál hátrahagyta testvérét, Hasdrubalt 10.000 emberrel, hogy féken tartsa mögöttük a területet, vagy talán inkább, hogy ne okozzon oly nagy gondot a sereg ellátása; azonfelül hazabocsátott 10.000 hispaniai katonát, kiket az itáliai hadmenetre alkalmatlanoknak talált. Midőn tehát a Pyrenaeusokon a Földközi-tenger partja mentén átkelt, tábora 50.000 gyalogosból és 9.000 lovasból állott. A Rhôneig lakó gallus törzsek szívesen kalauzolták és támogatták; de midőn a folyóhoz ért, a benszülöttek útját állták. Hannibal a folyótól fölfelé küldött egy csapatot, hogy könnyebb átkelést találva, oldalt vagy hátul megtámadja az ellenséget, s így az ötödik napon, valószinüleg Roquemaure mellett, átszállíthatta seregét. De már ekkor beállt az ősz.

Hannibal a Pyrenaeusokon a tengerpart közelében kelt át, s valószinüleg ugyanilyen irányban kivánt átjutni az Alpeseken is, keresve azt a tengermelléki utat, melyet később a rómaiak is elfogadtak, midőn Itáliából egyenes katonai utat építettek Hispaniába. Ha pár héttel előbb ér a Rhônehoz s akadály nélkül haladhat tovább, bizonyára előbb csapott volna a római előörsökre, semmint várták, s nem fogadták volna Itáliában rendes legiók. De ez a pár heti késedelem megzavarta számításait.

A rómaiakat bizonyára nagyon meglepte a hadi vállalat, melylyel Hannibal ellenük készült. Nem is gondolták, hogy saját földjüket is meg kell védeniök egy vakmerő betöréssel szemben. Azt hitték, az ő dolguk lesz eldönteni, hol és mikor ütközzenek meg először. Még Saguntum eleste után sem gyűjtöttek erélyesen katonákat, csak a következő 218. év (u. c. 536) nyarán szerelték föl a szokásos két consuli sereget, s úgy intézkedtek, hogy az egyik Publius Cornelius Scipio alatt Hannibal ellen fog vonulni Hispaniába, a másikat pedig Tiberius Sempronius Longus Siciliába vezeti, hol kellő számú hajót gyűjtve, Afrikába evez s ott támadja meg a carthagóiakat. Midőn a hír eljutott Rómába, hogy Hannibal átkelt az Ebrón, s a Pyrenaeusokat megmászva, gyors menetben Itália határaihoz közeledik, e terveket rögtön meg kellett változtatni. A második hadsereg már útban volt, de Scipio katonái még nem szálltak hajóra; most tehát a gallus partokhoz Massiliába eveztek, a köztársaság hű szövetségeséhez, hogy innen vágják el Hannibal útját. Scipio partra szállva már elkésett attól, hogy megakadályozza Hannibal átkelését a Rhôneon; e rossz hírt egy kémcsapata hozta meg, mely egy szintén kémlelő numidiai lovas csapattal összeütközött. Hannibalnak alig lehetett szándéka a rómaiakkal bárhol, mindjárt az első találkozásnál megütközni; bármennyire megfogyott is serege, elég erős volt, hogy bátran szembeszálljon a két consuli legióval. Nem akart csatát koczkáztatni, míg Italia földjére nem lépett. Nem akarta előbb hadsorba állítani a rómaiak ellen hispaniai és numidiai katonáit, míg diadalmasan be nem járták a gallusok, etruszkok, samnitok, görögök és campaniaiak földjét. Hannibal nagy vállalata nehéz problemákat vet föl a történetiró előtt; egyik ily nehézség számot adni arról, miért kerülte ki a csatát Scipióval, s választott inkább kanyargó utat a Rhône partja mentén fölfelé, miért hatolt át a Rhône és Isère folyók alkotta félszigeten, – a régi történetirók szigetnek nevezik, – miért mászott meg az Alpesek között egy magas hágót, valószinüleg a Kis Szent-Bernát hegyét,12 holott az üldöző consulon aratott diadal egyszerre megnyitotta volna előtte az utat a Földközi-tenger partja mentén.

A boiusok a cisalpin vidékről követeket küldöttek Hannibalhoz; ezek biztatták, hogy az Alpeseken át szálljon le Itáliába, hol mindjárt az ő területükre jut, s a honnan ők szívesen kalauzolják tovább. A Rhône és Isère között az allobrogok királya ellátta élelemmel és ruhával, s egészen a hegy lábáig elkisérte. Scipio serege nem merte Hannibalt követni; egy része Scipio öcscsének, Gnaeusnak vezérlete alatt átevezett Hispaniába; maga a consul pedig visszasietett Itáliába, hogy a Pó völgyében fogadja a közeledő ellenséget. De már ekkor október volt; a veszedelmes utakat elborította a hó, s a sereg nagyon kevés élelemre és fedélre talált a hegység egyik lábától a másikig. A barátságtalan tájak lakosai ellenségesen viselkedtek, s a csapatoknak szabad ég alatt kellett tanyázniok.

Sem a katonák, sem az afrikai elefántok nem voltak úgy megedzve, hogy ily veszedelmes utat sikerrel megtegyenek. Emberek és állatok nagy számban pusztultak el. De Hannibal lankadatlan szivóssággal hatolt előre. Egész életét erre a koczkára tette, s lelket öntött belé az a meggyőződés, hogy ha egyszer Itália földjére lép, összes fáradsága jutalmát megnyeri, mert Itália legyőzött népei valamennyien zászlója alá sorakoznak. A hegyszorosok közt legyőzte a kelta törzsek támadásait, s tovább törte az utat jég-és hómezőkön át a hágón keresztül. A rómaiak csodálatos dolgokat mesélnek, mint repesztett meg sziklákat tűzzel és eczettel. Azt is beszélték a carthagóiakról, hogy egyik kezökben karddal, a másikban ásóval törtek utat az Alpeseken. De midőn a salassusok területén át végre leszállottak a mosolygó cisalpin völgyekbe, a hatalmas sereg 20.000 gyalogos és 6000 lovas katonára olvadt le, s nyomában csak hét elefánt kullogott.

Hannibal tehát legyőzte az út nehézségeit, de most kezdődtek csalódásai. A boiusok igéretei hamisaknak bizonyultak; nem jöttek eléje szövetségesek, a meggyöngült sereghez nem csatlakoztak segítő csapatok. Csak úgy szerezhetett vezetőket és élelmet, hogy pártját fogta az insubereknek ellenséges szomszédaikkal, a taurinusokkal szemben. A rómaiak összegyűjtötték erejüket a Pó partjainál; de a gallusok, szenvedett csapásaikon okulva, egyik részhez sem csatlakoztak, s be akarták várni az első összecsapás eredményét. A rómaiak csak most vették észre a veszedelem nagyságát és szokott gyorsasággal láttak a munkához. Mialatt Scipio a transalpin vidékről visszavezette katonáit, Sempronius is; a ki Hieron támogatásával elfoglalta volt Maltát, megkapta a senatus rendeletét, hogy ne Afrikába, hanem vissza vezesse legióit. Scipio seregének kisebb részével (a nagyobbat Gnaeus öcscsével Hispaniába küldte), kikötött Pisaeben, s a praetortól toborzott új hadsereggel egyesült. A carthagóiak már kipihenték fáradtságukat, s harczvágytól égve a Pó balparti mellékfolyójáig, a Ticinusig hatoltak előre, hol végre a római sereg előörseivel találkoztak.

Ily viszonyok között a vakmerő támadónak égető szüksége volt a győzelemre. E nélkül nem kaphatott szövetségeseket, szövetségesek nélkül pedig el volt veszve. A hagyomány érdekes vonásokkal beszéli el, mily eszközöket használt Hannibal, hogy katonáinak lelkét feltüzelje. Eléjük vezetett egy csapat kelta foglyot, rongyosan, lánczokba verve és éhségtől elkinozva, s egy halom fegyverre, ékszerre és ruhára mutatva, rájuk parancsolt, hogy vivjanak egymással a zsákmányért. A szegény nyomorultak őrjöngve rohantak egymásra. Mire Hannibal elmondta katonáinak, hogy ép ilyen az ő sorsuk is; ők is a legnagyobb szorultságban vannak, de ott lenn gazdag jutalom vár; mutassanak olyan bátorságot, a minőt e nyomorult barbárok, s szerezzék meg a kincseket, melyeket a szerencse feléjök nyújt. A ticinusi csata csak kis ütközet volt, de a betörő ellenség határozott győzelmével végződött, s midőn Scipio a Pó mögé kényszerült vonulni, Hannibal meg lehetett elégedve az eredménynyel: kétezer gallus rögtön átszökött hozzá a római táborból, s a siker mintegy igazolta merész vállalatát.

Scipio a Ticinus fölött lebontotta a hidat, s nagy bajjal az új coloniába, Placentiába vonta vissza táborát. Hannibal, mivel utól nem érhette, a Pó mentén egy darabig visszafelé ment, míg alkalmas helyet talált, hol átkelhetett. A gallusok most szívesen fogadták, s a csata után másodnapra a pún tábor ismét szemben állott a római sereggel. De ez biztos helyzetében nem mozdult; utjai jó karban voltak, elesége bőven; be akarták tehát várni Semproniust, ki a téli viharok miatt nem hajókon tért vissza, hanem Lilybaeumtól Messanáig s ismét Rhegiumtól a Póig szárazon tette meg az utat. Megérkeztére a rómaiak visszanyerték bátorságukat; sánczaikból kivonulva a Trebia bal partján helyezkedtek el; viszont Hannibal, ki gallus segédcsapatokkal növelte erejét, de már eleségfogytán volt, közöttük és Placentia között a jobb parton foglalt állást. Mindkét részen körülbelül 40.000 ember volt a táborban. Hannibal örült a mérkőzésnek, de Scipiót sebe visszatartotta; csak Sempronius hevessége siettette az ütközetet, ki gyorsan áthajtotta seregét a folyón. A csatát Hannibal ügyes taktikája döntötte el; Mago testvérét válogatott csapattal lesbe állította, s váratlan hátba-támadással nagy zavarba hozta a rómaiakat. Főhadtestük Placentiába vonult vissza, de sokan lelték halálukat a Trebia mellett. Ez a Kr. e. 218. év deczemberének második felében történt.

A legiók két irányban menekültek; Scipio hadteste az adriai tengerparton Ariminumba vonult, Semproniusé az Apennineken át Etruriába. A cisalpin terület (Placentia és Cremona kivételével) s a ligurok vidéke az ellenség kezébe került. De a carthagóiak ellátása a lakosságra nagy terhet rótt, s a gallusok boszús szemmel nézték vendégeiket, sőt Hannibal élete ellen is törtek. A hagyomány szerint a vezér gyakran álruhába öltözött, részint orgyilkos kéz kikerülése végett, részint azért, hogy a katonák és a nép hangulatát megismerje.

Ily körülmények közt Hannibal nem maradt sokáig gallus területen, s a 217. év (u. c. 537) elején seregét az Apennineken át az alsó Arno völgyébe vezette. A katonák sokat szenvedtek a nedves talajtól; magát Hannibalt a betegség fél szeme világától fosztotta meg. Ezalatt a rómaiak is összeszedték erejüket s egyrészt állandóan nagy haderőt tartottak Hispania északi részén, másrészt két sereget toboroztak a két consul számára, kik közül az egyik Ariminumban, a másik Arretiumban vonult a sánczok mögé, s nem mert az ellenséggel nyilt csatára kelni. Az egyik a nemesek kedveltje, Gnaeus Servilius Geminus volt, nem nagy katona; a másik a vitéz Gaius Flaminius, kiben a nép föltétlenűl bizott, de a kire a nemesek nagyon haragudtak. Nem rég vitte keresztül, hogy a senatorok csak meghatározott könnyű teher szállítására tarthatnak egy-egy hajót, a mi kereskedelmi jövedelmüket nagyban korlátozta. Baljóslatú omeneket koholtak, hogy ne mehessen legióihoz, de ő távozott a nélkül, hogy fölvette volna hadvezéri köpenyét a Capitoliumban s bemutatta volna áldozatát az albai hegyen. Ellenségei természetesen rosszat jósoltak a vezérség ily szabálytalan átvételéből, s ezuttal eltalálták a jövőt. Hannibal többször csatára csábította Serviliust és Flaminiust, de hiába; végre elhatározta, hogy táborukat mellőzve, merészen Itália szívébe hatol, a hol a Közép-Tiberis gazdag vidékén bőséges élelmet szerezhet nyugtalan katonáinak. Kérlelhetetlen vadsággal nyomult előre, mintha az utolsó betűig teljesíteni akarta volna fogadalmát, hogy egyetlen rómainak sem kegyelmez.

Flaminius végre elhatározta, hogy nyomon követi, s a Trasimenus tó mellett utól is érte a vérengző rablókat. Római történetirók szerint a döntő pillanatban a köd okozta vesztét, de bizonyára Hannibal lángesze, mely a talajviszonyokat ügyesen tudta felhasználni, vivta ki a diadalt. A csatát Livius gondosan leirja, de az állítólagos köd nemcsak a consult, hanem a történetirót is megtévesztette, mert leirásából nem állapíthatni meg a csata szinhelyét. A rómaiak egy hegyszakadékba szorultak, honnan borzasztó veszteséggel menekültek a közeli falvakba. A sereg java elpusztult, maga a consul is a csatatéren maradt, s Hannibal a foglyokat kimélet nélkül leölette. A menekülők is erre a sorsra jutottak, de a segédcsapatok hazatérhettek, hogy terjeszszék hirét szabadítójuk nagylelkűségének és vitézségének. A csata a kijavított naptár szerint áprilisban történt. Pár nappal később Servilius consul 4000 portyázó lovasát, kik Gaius Centenius praetor vezetése alatt előörsi szolgálatot végeztek, megverte Maharbal, a numidiai lovasság vezére.

E borzasztó csapás után a római senatus, mely a ticinusi és trebiai vereséggel nem sokat gondolt, nem titkolhatta tovább a veszedelmet. Az egyik consul elesett, a másik a bátorságát vesztett sereggel messze Rómától Ariminum falai közé kuporodott, a traimenusi győző pedig közeledett lelkes katonáival. Pomponius praetor összehivta a népet s tudtára adta a csatavesztést. A város, a történetiró szavai szerint, úgy háborgott, mint a tenger. A senatus dictatorrá választotta Quintus Fabius Maximust, a nemesek pártjának fejét, s megengedte neki, hogy lovasvezérévé a népszerű Minucius Rufust nevezze ki. Imák és áldozatok kérlelték az isteneket; «ver sacrum»-ot (fiatal barmok föláldozását a jövő tavaszszal) hirdették s lectisterniumokkal hódoltak az égi lakóknak. Ezalatt gyorsan négy legiót toboroztak, melyekkel Fabius Hannibal keresésére indult. Mert ez a helyett, hogy a gallusok módjára egyenesen Róma ellen vonult volna, a samnitok területére vezette katonáit, sőt Apulia görög gyarmataiban kalandozott. A merész hispaniai gyalogság és a könnyű numidiai lovasság híjával volt azon hadi gépeknek, melyek olyan erősen védett városnak, a minő Róma volt, sikeres ostromlására szükségesek. A mellett Hannibal az etruszkok támogatásában ép úgy csalódott, mint a gallusokéban; s új szövetségesei csak azt óhajtották, hogy megszabaduljanak éhes és fosztogató védelmezőiktől. A samnitokba vetett reménye is nagyrészt csalóka volt, s most DélItália görög lakosságát igyekezett elpártolásra birni. De hiába járt kedvükben. A görögök inkább vonzódtak a rómaiakhoz, állítólagos rokonaikhoz, kikben szintén «pelasg» vér kering, mint az idegen carthagóiakhoz. Ők is áldozatokat mutattak be Róma győzelméért; Neapolis és Paestrum lakossága a templomok összes kincseit a római senatus rendelkezésére bocsátotta. Hieron is hű maradt s tehetségéhez képest támogatta Rómát, melynek erős hajóhada nem engedte, hogy a carthagóiak a tengeren segítő csapatokat szállítsanak Hannibalnak, ki Etruriából Dél-Itáliába majdnem oly veszedelmes utat tett meg, mint az Alpeseken át, s új táborhelyén ismét rettenetesen csalódott számításaiban.

Fabius mindezt tudta s a szerint cselekedett. A halasztásba vetette reményét s ezért kapta a hires Cunctator nevet. Taktikája abból állott, hogy katonáit erős helységekben helyezte el, az élelmezést mindenütt elvágta, a hol az ellenség tábort ütött, folyton üldözte és támadta előörseit, de nyilt csatába nem ereszkedett. Hannibal pusztításait nehéz volt tűrni, s a dictator állhatatosságának és józan okosságának kemény próbát kellett kiállnia. Midőn végre Hannibal a Volturnus völgyébe, Campania legszebb kertjébe hatolt, Fabius összevonta körülötte katonáit, s úgy látszott, hogy kelepczébe kerítette. Hannibal csellel szabadult veszedelmes helyzetéből. Éjjel a dombok közt nagy marhacsordát hajtatott el, s a szarvaikon égő fáklyák más irányba csalták a rómaiakat. A carthagói sereg megmenekülése forrongásba hozta a tábort és a római népet; hangosan zugolódtak a dictator halogató eljárása ellen, mikor elég ereje volna nyilt csatában megverni az ellenséget, s egymagában álló példa ugyan, de a források állítják, hogy midőn Manucius Rufus, Fabius távollétében, némi előnyt vivott ki Hannibal fölött, szintén dictatori hatalmat kapott. Fabius becsületességére és határozottságára vall, hogy nem tett óvást; csak arról gondoskodott, hogy ne váltakozva álljanak a tábor élén, a mint Minucius kivánta, hanem átengedett neki egy sereget, hogy azzal saját felelősségére rendelkezzék. Minucius azonban csakhamar vereséget szenvedett s csak Fabius segítségével szabadult meg. Így bizonyult helyesnek a dictator taktikája a gyakorlottabb carthagói sereggel szemben.

 

Római legionarius.

(Reconstructio a saint-germaini múzeumban levő szobor után.)

A rómaiak bátorságát ápolták a jó hirek, melyek messze vidékekről érkeztek hozzájuk. Hispaniában több néptörzs és város hozzájuk pártolt; Carthago maga szinte megfeledkezett vezéréről, s azt az egynéhány hajót, melyet olykor-olykor hozzá küldött, rendszerint visszakergették a gyorsabb és nagyobb számú római hajók. Távoli szövetségesek csapatokat küldöttek Róma segítségére, sőt Caecilius praetor még Afrikába is át mert kelni támadó hajóival. Róma mindenütt körüljártatta szemeit, csak Itália szívében nem tudott sikert felmutatni.

A dictatura nem tarthatott tovább hat hónapnál, s Fabius Cunctatort ismét két consul váltotta fel. Lucius Aemilius Paullus, a senatori párt embere, a hadvezérletben a nagy dictator nyomába akart lépni. De a másik consul, Gaius Terentius Varro, ki plebeius családból származott, s így maga is a nép vad türelmetlenségének képviselője volt, arra használta hatalmát, hogy döntő csatára szálljon. A két consul hadseregében a köztársaság legjobb ereje szolgált; a 80.000 gyalogos és 6.000 lovas vezérlete naponként felváltva szállott egyikről a másikra. De a vezérek féltékenysége oly végzetes eredményt sohasem idézett elő, mint ekkor. A hadvezérek viszálykodtak, s egyik ellensúlyozta a másiknak intézkedéseit. Varro mindig csatát akart kezdeni, mit Aemilius megakadályozott; így jutottak el a síkra, melyet Hannibal magának Apulia szélén, Cannae mellett kiválasztott. A csatatér kedvezett a könnyű numidiai lovasságnak, mely a rómait messze fölűlmulta. A púnok északra néztek, s nem vakította őket a napfény, míg az erős déli szél a száraz port az ellenség szemébe fujta. A vezérlet ép Varro kezében volt, a ki magában is, seregében is bizott, mert kétszer akkora volt, mint az ellen. Mély oszlopokban állította fel a sereget s elmulasztotta a vonal kiszélesítésével az ellenfél kisebb erejét körülkeríteni. Hannibal viszont széles arczvonalban állította fel katonáit, s nem bánta, ha Varro a sorok közepébe hatol, mert lovasaival és könnyű fegyverzetű gyalogságával csakhamar bekerítette a rómaiak összeszorult és megzavart sorait. A csata, mely Kr. e. 216-ban (u. c. 538) – a régi naptár szerint augusztus 2-án, a kiigazított szerint junius havában – történt, a rómaiak teljes vereségével végződött. A római krónikások 45.000 római és szövetséges halálát jegyezték föl, egyebek közt Aemilius Paullus consulét, Minucius volt lovas vezérét, huszonegy tribunusét, nyolczvan senatorét és számtalan lovagét. Polybios szerint 70.000 embert veszítettek a rómaiak.

Hannibal érezte, hogy szövetségesei nem lelkesednek az ügyért, mely nem az övék, s bár egyik tisztje sürgetésére megigérte, hogy öt nap alatt Róma kapui elé vezeti a sereget, nagyon jól tudta, hogy ez több időbe kerül s nagyon veszedelmes vállalat, mert nagy ügygyel-bajjal szerzett szövetségesei az úton tűzzel-vassal pusztítanának és rabolnának. Cannae különben is 300 kilometernél messzebb esett Rómától; hegyek és folyók szakították meg az utat, melyre több colonia és őrség vigyázott. S mit használt volna, ha eljut a falakig? Az erős várost nem lehetett meglepetéssel bevenni, mint Brennus idejében. Bármily kevés sikerrel biztatták is tapasztalatai, nem volt mit tennie, mint fölkelteni a görögök, campaniaiak s egyéb délitáliai népek elégületlenségét, bevárni Carthago segítségét; csak így megnövelve erejét, veheti majd ostrom alá a héthalmú várost.

Már azok az adatok, melyek Róma hűtlen alattvalóinak elpártolását túlozva felsorolják, jelzik a cannaei vereség okozta ijedelmet. Livius hosszú névsorában vannak a capuaiak, az atellaiak, hirpinusok, az apuliaiak egy része, az összes samnitok, a bruttiumiak, a lucaniai görög városok majdnem kivétel nélkül. De sok város hű maradt urához. Így Nola és Campania tengerparti városai: Neapolis, Rhegium és Tarentum. Valószinű, hogy Hannibal sok élelmet és még több igéretet kapott, a merre átvonult, de csak kevés város (Casilinum, Kroton, Locri, Petelium) nyitotta meg előtte kapuit, s több éven át munkát adott, hogy ellenállásukat megtörje és kivivott sikerét biztosítsa. Rómát nagyon meglepte, hogy megszabadult a veszedelemtől, mely közvetlenül fenyegette. Fabius és Marcellus sürgetésére új legiokat toboroztak, s nemcsak a proletariusokat vették be katonáknak, a kik eddig csak a hajóhadban szolgáltak, hanem az adósokat és rabokat is, sőt megvásároltak 8000 rabszolgát, biztosítva őket, hogy ha vitézül harczolnak, szabadon bocsátják. Minden vagyonos polgárt közadakozásra szólítottak fel, s a legiók összeírása ép folyamatban volt, midőn Terentius Varro, a vereség okozója, csüggedten visszatért a városba. A rómaiak nem gyalázták a vereség miatt, sőt a senatus testületileg elébe ment és köszönetet szavazott neki, a mért nem esett kétségbe a haza sorsán. Marcus Junius dictaturája alatt ujra elszántan kereste föl Terentius egy sereg élén gyalázatának színhelyét.

 

A cannaei csatatér.

Hannibal pénzre szorulva, megengedte foglyainak, hogy egy tízes bizottságot küldjenek Carthalo vezetése alatt Rómába és alkudozzanak az összes foglyok megváltása ügyében. De a senatus meg sem hallgatta őket s kijelentette, hogy Róma nem érez szánalmat fiai iránt, kik elevenen jutottak az ellenség kezébe. A carthagóiak erre foglyaikat eladták rabszolgákul, vagy a római hagyomány szerint kényszerítették őket, hogy egymás ellen küzdve hulljanak el. A rómaiak egyáltalán gyalázatos színben tűntetik fel, a ki őket oly csufosan megverte; viszont vitéz, de szerencsétlen honfitársaikról azt beszélték, hogy a kegyetlen kinzások sem birták rá őket Hannibal parancsának teljesítésére.

Róma és Carthago nagy küzdelme valóságos világháborúvá fejlődött; nemcsak a háboru középpontja, Itália szenvedett miatta, hanem sok más vidék is. A rómaiak merész politikával szétosztották erejüket. Több felől támadták meg az ellenséget, hogy ne küldhessen segítséget vakmerő vezérének. Bizonyára sejtették, hogy Carthagóban a politikai pártok sokat czivódnak egymással; Hanno pártja és a senatus még mindig féltékeny volt a demokrata Barcas-pártra, s nem akart áldozatot hozni Hamilcar fiának támogatására. A gazdag kalmárok inkább kereskedelmi érdekeik megvédésére fordították figyelmüket a Földközi-tenger partjain, semhogy vért és pénzt pazaroljanak egy meggondolatlan kalandra. Carthago szelleme nem tudott versenyezni Róma szellemével. A római legiók, melyek látszólag haszontalanul vesztegeltek Hispania partjain, tényleg nagyon hasznosan szolgálták lesujtott hazájuk ügyét. Carthago többet törődött iberiai aranybányáival, mint a meddő győzelmek sorával Itáliában. A római fegyverek a Scipio-testvérek vezérlete alatt sikeresen harczoltak. Gnaeus már Kr. e. 217-ben (u. c. 537) megnyerte az Ebrótól északra eső vidéket; még ugyanebben az évben átkelt Publiussal az Ebrón, s a carthagóiak sok hispaniai kezesét kerítette fogságba. De Hasdrubal csapatai itt erősebbek voltak, s csak akkor hatoltak a Scipiók győzelmesen dél felé, midőn Hasdrubal Syphax numidiai király lázadása miatt Afrikába evezett. Ekkor sok hispaniai nép csatlakozott a rómaiakhoz, kik 214-ben (u. c. 540) Saguntumot is elfoglalták. A következő három évben mindkét fél nagy erőfeszítéssel küzdött a vidék birtokáért, mely oly gazdag volt aranyban és emberekben, de a lázadás elfojtása után visszatérő Hasdrubal tulnyomó ereje a Scipiókat seregük megosztására kényszerítette, s előbb (212-ben) Publius, majd 211-ben (u. c. 543) Gnaeus is elesett. Erre a rómaiak a csak 24 éves Publius Cornelius Scipiot, Publius fiát, küldték Hispaniába az elvesztett vidékek visszaszerzése végett. Öt évi küzdelem után sikerűlt neki ezen a félszigeten Carthago haderejét megtörni.

Ép ily szerencsével harczolt Róma Siciliában. A hű Hieron a cannaei csata után nemsokára meghalt; fia, Gelon, Syrakusait már életében a carthagóiak szövetségesévé akarta tenni; de bár terve nem sikerült, s ő is csakhamar meghalt, fia, Hieronymos megszakította szövetségét Rómával, s két, Hannibaltól küldött syrakusaibeli száműzött, Hippokrates és Epikydes, rábeszélésére szerződést kötött Carthagóval, mely neki nagyobb földterületet biztosított. A carthagóiak abban a reményben, hogy Syrakusai példája sok követőre talál, egy sereget Mago vezérlete alatt nem Hannibal segítségére, hanem Sardinia elfoglalására küldöttek. Ugyanekkor V. Philippos, Makedonia királya is megigérte, hogy nagy hajóhaddal és sereggel fogja támogatni Hannibalt Itáliában. De mind e törekvések és fenyegető hírek nem valósultak meg. Titus Manlius Torquatus praetor a Sardinia partjain kiszálló carthagói sereget megsemmisítette. Philippos nagyon lassan készülődött, követeit útközben elfogták és Rómába hurczolták; mielőtt pedig átszállíthatta volna haderejét, maguk a rómaiak támadták meg tengerpartján s meghiusították szándékát. Ezalatt Siciliában Hieronymost meggyilkolták, s római támogatással az aristokrata párt ragadta magához Syrakusai kormányát. De a fordulat hamar beállott: a syrakusai sereg egy része Hippokrates és Epikydes vezetése alatt föllázadva, elfoglalta Leontinoit, melyet Marcus Claudius Marcellus, a harmadízben megválasztott consul, csakhamar visszavívott és keményen megbüntetett. De a többi syrakusai csapatok, melyek szintén Leontinoi ellen vonultak, útközben Hippokrateshez csatlakozva visszatértek a városba, a köznép támogatásával elkergették a kormányt és ismét Carthagóval szövetkeztek (Kr. e. 214, u. c. 540). Erre Marcellus a várost szárazon és vizen ostrom alá fogta. De Syrakusai bőven el volt látva védelmi eszközökkel, s Archimedes, a nagy mathematikus hadi gépeinek pusztításai arra kényszerítették Marcellust, hogy nyolcz havi ostrom után visszavonuljon.

 

Római pénz Marcellus képével.

Végre 212-ben (u. c. 542) egy ünnep alkalmával sikerült meglepnie a várost, mely részben árulás következtében elesett. Syrakusai mint meghódított város kemény elbánásban részesült. Töméntelen kincs és műtárgy került a zsákmányoló katonák kezébe, a kik pusztítás közben Archimedest is megölték. A carthagóiak Agrigentumból tovább folytatták a küzdelmet, s az elesett Hippokratest a Hannibaltól küldött libyphoeniciai Muttines váltotta föl, de Hannótól, a carthagói sereg fővezérétől megsértve, Kr. e. 210-ben (u. c. 544) a rómaiakhoz pártolt, s Agrigentumot átadta Marcellus utódának, Marcus Valerius Laevinus consulnak. Erre a carthagóiak odahagyták a szigetet, melyet Laevinus teljesen meghódított.

A mellett tovább folyt az itáliai háború. Fabius taktikája következtében Hannibal nem tudta lábát Campania síkján megvetni, de cannaei diadala után nem talált ellenállásra, s téli táborául Capuát választotta, mely önként tárta föl előtte kapuit. Kemény veteranusai itt végre áttörték a szigorú fegyelem lánczait s fényűző mulatozásba merültek, a minőt eddig sem Róma, sem Carthago fiai nem ismertek. Talán maga Hannibal sem állt ellen az élvezetek csábításainak; nem kellett félnie, hogy a rómaiak megtámadják, s bízott abban, hogy testvére, Mago, segítségt hoz Carthagóból, vagy Hasdrubal Hispaniából; biztosan számított Nagy-Görögország csatlakozására is. Minthogy azonban segítség nem érkezett, s a görög városok sem csatlakoztak hozzá oly tömegesen, a mint várta, végzetes pihenését megszakítva, hozzáfogott azon megerősített helyek elfoglalásához, melyek közvetlen szomszédságában kitartottak s most nagy veszedelmek közt várták támadását. De vállalkozását nem mindig követte siker. Kudarczot vallott Cumae előtt, melyet Tiberius Sempronius Gracchus védett, a híres történeti név első képviselője. Kétszer hátrált meg Nola előtt, s egy csatában ötezer embert vesztett megfogyott seregéből. Ugyanekkor Fabius átkelt a Volturnuson és támadó menettel három helységet foglalt el Capua közelében. Sempronius Longus Grumentum mellett győzelmet aratott a carthagóiak egyik tisztje, Hanno fölött, s hadosztályát Lucaniából Bruttiumba kergette. Valerius visszahódította a hirpinusok hűtlen városait, s Marcellus Nolából kitörve, végleg megfékezte az ellenség samniumi szövetségeseit (Kr. e. 214, u. c. 540). E sikerek hatása alatt Hannibaltól egy nagy hispaniai gyalog és egy numidiai lovas sereg is elpártolt, melyeket talán a capuai dőzsölő élet rontott meg.

Honfitársaitól elhagyatva, barátainak hitegető szavában csalódva, Hannibal csodaszerűen föntartotta magát abban a helyzetben, melyet tudatosan választott ki magának. Ha érzékeny csapás volt is Syrakusai elvesztése Kr. e. 212-ben, még ebben az évben elfoglalta helyette Tarentumot. Innen ismét észak felé vonult, s mivel Róma seregének zöme Capuát ostromolta, azzal a cselfogással akarta ezt a várost megmenteni, hogy az ellenséget merészen oldalt megkerülve, Róma falainak közelében mutatkozott. A polgárok bezárták a kapukat és erélyes védelemre készültek, tudva, hogy nagy sereg siet védelmükre. De Hannibal megjelenése Róma előtt csak nagyzó fenyegetés volt; ily erős és nagy város ostromához nem volt felkészülve, s visszavonulása balszerencséjének előjeléül szolgált. Capua Kr. e. 211-ben (u. c. 543) engedni volt kénytelen az ostromló sereg erős rohamainak, s a proconsulok, Appius Claudius Pulcher és Quintus Fulvius Flaccus, hidegvérrel borzasztó büntetést mértek e városra, mely egy izben elfoglalva, megkímélve, sőt elkényeztetve, hűtlen mert lenni a köztársasághoz. Capua, DélItália legnagyobb városa, azt képzelte, hogy versenytársa Rómának. Falainak kerülete körülbelül nyolcz kilometer hosszú volt, s e korszakban olyannyira kivált, mint régebben Sybaris vagy Kroton. Görögország finom műveltsége és fényűzése itt otthonra talált abban az időben, midőn a görög művészetek bája szebben sugárzott a gyarmatokban, mint magában Hellasban. De Capua lakosaiban nem voltak olyan tulajdonságok, melyek őket Itália ura ellen daczos ellenállásra jogosíthatták volna; s midőn Hannibal serege rövid időre másfelé kalandozott, nem fejthetett ki sikeres ellenállást azon dühös támadással szemben, melyet viselkedése okozott. A híres várost rettenetes büntetés sujtotta. Hetven senatorát lictorok végezték ki, 300 előkelő polgárát lánczokba verve hurczolták tova, s az iparosok kivételével a többi nép rabszolgaárúvá lett. A város és földbirtoka római állambirtokká vált, s ez volt az a campaniai föld, mely később oly sok viszály kútfeje lőn. A várost később római veteranusokkal telepítették be, csak «haragvó isteneit» hagyták meg Capuának.

Capua meghódítását még Kr. e. 211-ben (u. c. 543) egyéb sikerek követték. Ekkor kötötte meg Valerius Laevinus praetor a szerződést az aitoliai Skopassal, mely honfitársait biztosította a makedon Philippos támadása ellen, s jó alapul szolgált, hogy Róma nemsokára az Adriai-tenger keleti oldalán is hódítson. Ugyanebben az évben tartott Marcellus diadalmenetet az albai hegyen és árasztotta el Rómát Syrakusai műkincseivel. A következő évben hódította meg Laevinus, most már mint consul, Agrigentumot, az ifjú Scipio pedig Uj-Carthagót.

A köztársaság szövetséget kötött a Numidia nyugati határában lakó messaesylusok fejedelmével, Syphax-szal, a ki régóta ellenséges viszonyban élt Carthagóval. Kr. e. 209-ben (u. c. 545) megujította barátságát az egyiptomi Ptolemaiossal, kinek támogatására a jövőben nagyon számított; ugyanebben az évben visszafoglalta Tarentumot, s hűtlensége miatt lakosai közül 30.000 embert adott el rabszolgául. Az itt szerzett zsákmány talán még nagyobb volt, mint a syrakusai, de a templomok istenszobrait nem hurczolták el helyükről.

Ezalatt Hannibal minden eszközt felhasznált, hogy megvédje itáliai szövetségeseit. De hiába volt minden igyekezete, ha Hispaniában Carthago hatalma mindinkább összeszorult, s Makedoniával kötött szövetsége sem nyujtott hathatós támogatást. Érzékeny csapást mért Rómára, mikor Marcellust Apuliában egy leshelyen meglepte és megölte (Kr. e. 208, u. c. 546); de azért ereje napról-napra fogyott. Megszabadítására az utolsó kisérlet az volt, midőn testvére, Hasdrubal, elhatározta, hogy Hispaniát sorsára bízza s átkel Itáliába. De Scipio a felső Baetis völgyében győzelmet aratott fölötte, s ettől fogva Hasdrubal hosszú, kanyargós útakon vezette katonáit, melyek megvédték az üldözéstől és feltartóztatástól. A legiók a tengerparti útat őrizték, mely az Ebrótól Galliába vezetett, ő meg a nyugati dombos területen haladt előre, átkelt a Bidassoán és Adouron, s a Cevennek hágóin keresztül a Rhône folyóig ért. A Saône és Rhône összefolyásánál, a későbbi Lugdunum (Lyon) táján az Alpesek felé fordult, s valószinűleg testvére nyomán a KisSzent-Bernát hegyét mászta meg. Az útat kétségkivűl kora nyáron tette meg, mert a tavaszi consulválasztáson csak híre járt még, hogy az Alpesekhez közeledik, s épen ez magyarázza, hogy oly könnyen járhatta meg a nehéz utat. Támogatták az arvernus gallusok, s a benszülött népek is békén látták maguk között. Hatalmas sereggel szállott le Itáliába, s a római legiók kénytelenek voltak kitérni előle, midőn a Pó völgyén áthaladva, Umbriában, az Adriai-tenger mellett igyekezett Hanniballal találkozni és vele együtt Róma ellen vonulni.

 

Scipio Africanus mellszobra.

(Róma, Capitolium)

A rómaiak megfeszített erővel 23 legiót toborzottak s a legvitézebb embereket akarták consulokká választani. De Marcellus már nem élt, Fabiust és Fulviust az évek súlya nyomta, Laevinusra pedig a senatusban uralkodó párt haragudott. Így a patricius jelöltek közül Gaius Claudius Neróra, a plebeiusok közül Marcus Livius Salinatorra esett a választás (Kr. e. 207, u. c. 547). Előbbire várt a feladat, hogy Hannibalt Bruttiumban visszatartsa, Liviusnak pedig Hasdrubalt kellett előnyomulásában megállítani. De ez nem sikerült. Hasdrubal akadálytalanul haladt el Placentia mellett, Ariminumot könnyű szerrel elfoglalta, átkelt a Metaurus folyón, s csak akkor pihent meg, midőn Sena Gallica falai előtt Livius táborával találkozott. Innen lovasokat küldött Hannibalhoz, hogy megérkezéséről tudósítsák s megjelöljék az útat, melyet az Adriai-tenger mentén választott. A követeket Apuliában Nero katonái elfogták, kikkel Hannibal időközben több jelentéktelen csatát vivott, mialatt egynéhány ezer emberét elvesztette. A levelek elárulták a tervet, melyet a római consul ép úgy nem tudott, mint Hannibal. E fontos hírek birtokában Hannibalt rá akarta szedni; táborát seregének egy részével régi helyén hagyta, s maga Livius táborával egyesülten, sürgette társát, hogy rögtön fuvasson csatajelt, mert félt, hogy Hannibal nyomon követi. De Hasdrubal éles szeme észrevette, hogy az ellenséges tábor megnövekedett, s azonnal vissza vonult a Metaurusig. A túlnyomó erő itt is kelepczébe szorította, s midőn Nero lovasai váratlanul oldalt támadtak reá, hadserege egészen odaveszett. Maga Hasdrubal restelt megfutni s a csatában vesztette életét. Nero most ép oly gyorsan hatolt délre, mint előbb északnak, s Hasdrubal halála hírét levágott fejével együtt küldte meg Hannibalnak. A carthagóiaknak érezniök kellett, hogy tovább nem tarthatják fönn magukat Itáliában; Hannibal mindazáltal makacsul a félsziget szélén maradt, s bár nem koczkáztatott csatát, a következő év consulait is foglalkoztatta. A metaurusi csata győztes vezéreit Rómába hívta a nép, mely átértve az elhárított veszedelem nagyságát, megszabadulása fölött féktelen örömben tört ki s diadalmenetet szavazott meg nekik. Régebben gyakran volt Róma ily ünnepély szemtanúja, de az utóbbi években nem kivánta látni, míg borzasztó ellensége Itália talaján tartózkodik.

A következő év (Kr. e. 206, u. c. 548) consulai, Quintus Caecilius Metellus és Lucius Veturius Philo, a régi fabiusi taktikát követték s nem ingerelték csatára az elcsüggedt hőst. A szerencse úgy is Rómának kedvezett. Mióta a carthagói sereg odahagyta Hispaniát, a púnok hatalma e vidéken mindinkább hanyatlott. Oly hadvezér harczolt ellenük, ki ritkítja párját Róma történetében. Az iberiaiak megint az erősebb rómaiakhoz szegődtek. A pún sereg teljesen kivonult Hispaniából, csak Mago, Hannibal testvére, maradt egy kis csapat élén Gades (Cadiz) falai között. Erre Scipio nyomban megtette előkészületeit, hogy átkeljen Afrikába, szövetséget kötött Syphax-szal s barátságos viszonyba lépett Mauretania fejedelmével, Massinissával. A római senatust azonban nehéz volt arra a merész politikára csábítani, hogy míg Hannibal Itáliában tartózkodik, Afrikát megtámadja, s bár akaratával nyerte el Scipio Kr. e. 205-ben (u. c. 549) a consuli méltóságot, működése teréűl mégis Siciliát jelölte ki. Macedoniával is békés egyezségre lépett, mielőtt a merész vállalkozásba beleegyezett volna.

Scipio nagy híre különös fényben ragyog forrásainkban, melyeket kellőleg mérlegelni alig vagyunk képesek. Liviusnál dicső tetteit oly költői szinezet ragyogja be, hogy szinte a római nagy urakat környező magasztalók hatása látszik meg rajtuk. Scipio maga a legelsők közt hódolt meg a görög művelt szokásoknak, s környezetében sok görög hizelgő tartózkodott. Finom társalgó módja és szokásai élesen megkülönböztették durvább honfitársaitól. Nagy szelleme a gondolkodónak és az ihletett embernek különös összeolvadását mutatja. A rómaiak azt hitték, az istenekkel társalog, kik álmában közlik vele akaratukat. Polybios inkább vallásos, Livius inkább nemzeti jellemvonásait emeli ki. Első sorban nagy katona volt; Rómában úgy szerették, mint hajdan Camillust; az itáliai népek pártfogójuknak tekintették. Midőn a senatus nem szavazta meg neki a pénzt és hadat afrikai háborújára, az itáliai városok toborzották össze seregét; valamennyien hozzájárultak a fölszereléshez, s kérték, hagyja cserben a fabiusi politikát, mely leginkább megfelelt ugyan Róma érdekeinek, de mely miatt sokáig nyomorban sínlett az egész félsziget. Nagy sikerei közben önmérséklete annyira meghatotta a hispaniai fejedelmeket, hogy királyuk üdvözölték. Scipio ügyet sem vetett rájuk, míg a carthagóiaktól hozzá pártolt nép is királynak nem kiáltotta ki. Ekkor kijelentette az összegyült seregnek, hogy királyi jellemként akar viselkedni, de benne ne királyt, hanem imperatort lássanak. Joggal kérdezi Ranke: nem itt rejlik-e a római császárság értelmi eredete? Julius Caesaron kívül egy római sem foglalkoztatta ennyire a nép képzeletét.

A senatus e válságos helyzetben nagy pénzkiadástól és aggodalomtól szabadult meg Makedonia és Görögország békés viselkedése révén. Néhány szóval szükséges jelezni a viszonyokat, melyek keleten Hannibal betörésének korszaka alatt uralkodtak. Róma beavatkozása Illyria ügyeibe nagyon érdekébe vágott e tartomány keleti szomszédjának, Makedoniának. A pharosi Demetrios, kit Róma nyugat-illyriai birtokairól elűzött, Philippos udvarába menekült s őt Róma ellen izgatta. Ebben az időben Philippos északról és az achaiai liga délről az úgynevezett szövetségi háborúban egyesültek az aitoliaiak ellen. A trasimenusi csata után, a nemeai játékok ideje alatt uralkodó fegyverszünet idejében, Hannibal követei Philippos elé járultak, s Demetriosnak sikerült a királyt rávenni, hogy szerződésre lépjen a carthagóiakkal s hogy elvállalja Görögország védelmét a rómaiak ellen. A köztársaság e szorult helyzetben diplomata ravaszsággal járt el, mi ép oly jellemző vonása volt, mint harczias bátorsága. Először szerződést kötött az aitoliaiakkal, a melyben elismerte e féktelen rabló nép birtokjogát minden görög város fölött, a melyet meghódíthat; maga részére a zsákmányból rabszolgákat, pénzt és egyéb rablott jószágot kötött ki.

Így ellátta magát hadi szükségletekkel, mialatt érdektársai viselték a vállalatok minden koczkázatát. Ugyanekkor távolabbi keleti népekkel is szövetséget kötött, s Philippos erejét folytonosan lekötötték a háborúk a pergamoni (I.) Attalossal Kis-Ázsiában, Antiochossal Syriában és birodalma északi határán Illyria és Dardania barbár népeivel. Így a Hannibalnak megigért támogató csapatok évről-évre elmaradtak s tényleg sohasem léptek Itália partjaira. Végre a metaurusi csata után Philippos is szakított a carthagóiakkal s a győzelmes köztársasággal lépett baráti frigyre (Kr. e. 205, u. c. 549).

Bármily erős volt is Róma, Scipio csak úgy törhette meg a senatus ellenállását, hogy a néphez való fölebbezéssel fenyegetőzött, ha nem egyezik bele az afrikai háborúba. E nagy czél érdekében a diadalmenetről is lemonott, melyet a pártféltékenység megtagadott tőle. De a sikert Afrikában pillanatra meggátolta, hogy a hűtlen Syphax, nejének, a carthagói előkelő származású Sophonibének rábeszélésére a púnokhoz pártolt. A női befolyást a szigorú köztársaság méltatlankodással fogadta; bár előrelátható volt, hogy a Massinissa hű marad Rómához, féltékeny szomszédja nem harczol vele egy táborban. Hosszú küzdelem várt még a rómaiakra, s Scipio elszántan szentelte magát feladatának. Valószinűleg maga engedte meg, hogy Mago odahagyja Gadest s Hannibal segítségére siessen. Mago Hispania kereskedelmi központjában mindent összegyűjtött, hogy kellő pénzbeli fedezete legyen, s a liguriai partokon szállott ki, hogy csapatokat gyűjtsön az insuberek és egyéb gallus népek közt. De négy római legió állott útjába s talán meg is verte; megsebesülése miatt sem vonulhatott tovább. A carthagói senatus sürgősen visszahívta, s Hannibalhoz is parancsot küldött, hogy tüstént térjen haza Carthago megszabadítására.

Scipio ugyanis 204-ben (u. c. 550) kikötött Afrikában s ostrom alá fogta Uticát. Az afrikai népek s a zsoldos katonák nem hagyták el a púnokat. Scipio Massinissa kivételével nem talált szövetségesre; ez is csak egynéhány száz lovassal menekült hozzá, miután Syphax kikergette birtokából. Mindazáltal nép-és talajismeretével jó szolgálatokat tett a rómaiaknak, s midőn a carthagóiak Syphax-szal együtt Utica közelében megtámadták őket, talán az ő tanácsára gyujtotta fel Scipio egy éjjel a numidiaiak és a carthagóiak gyulékony sátrait. A zavarban a rómaiak borzasztó mészárlást vittek véghez. Massanissa azzal tetézte e csapást, hogy a hazájába menekülő Syphaxot Cirta városában fogságba ejtette, s így Numidia szövetsége Carthagóra nézve elvesztette értékét.13 Viszont Scipiót is érzékenyen sujtotta hajóhadának elpusztulása; az uticaiak állhatatos védelme miatt egyelőre az ostrommal is fölhagyott. Carthago mégis békét kért, s Scipio azon föltétel alatt, hogy Mago és Hannibal végleg odahagyják Itáliát, a béke megkötéséig ideiglenes fegyverszünetet engedett. Carthago teljesítette Scipio kivánságát, s az alkudozások megkezdődtek. Bármennyire szigorúak voltak is Scipio békepontjai, nem semmisítették meg az ellenség életföltételeit. Kikötései ezek voltak: minden katonaszedés megszüntetése Liguriában; a pún tengeri erő nem lehet nagyobb harmincz hajónál; Carthagónak csak Afrikában maradnak meg birtokai; Massinissát nemcsak régi birtokában ismeri el törvényes fejedelemnek, hanem Numidia azon részében is, a melyet Syphax tartományából elfoglalhat; végre Rómának 1600 talentum hadisarczot fizet. Carthago e pontokat nem utasította vissza végkép; a római senatus sem tiltakozott a béke ellen, s ha már előbb a háború befejezéséig meghosszabbította Scipio imperiumát, most is őt bizta meg az alku megkötésével. Hannibal ezalatt visszatért Afrikába. Kroton városa mellett, a Lacinius hegyfokon Hera templomának falára ércztáblákat szegeztetett, melyek görög és pún nyelven felsorolták hadi tetteit. E feliratokat Polybios látta, s bizonyos mértékben kijavíthatta a rómaiak dicsekedéseit.

 

Scipio Africanus mellszobra.

Antik bronzszobor Nápolyban.

Krotonból Kr. e. 203 (u. c. 551) őszén szállt tengerre Hannibal, s a fegyverszünet védelme alatt sértetlenül ért Afrikába. De nem Carthagóban, hanem Leptisben kötött ki s a telet Hadrumetumban töltötte. Megérkezése, nagy serege, melyben a szerződésszegő Philipposnak is voltak katonái, a harczias demokrata pártot juttatta uralomra Carthagóban, mely még a római követeket is megtámadta. Erre Scipio ismét betört Carthago területére. Az összecsapás előtt megkereste őt Hannibal, bizonyára a békeföltételek enyhítését kérve, de sikertelenül. A csata Záma városától nem messze 202 (u. c. 552) október 19-én történhetett; küzdelem közben ugyanis a carthagóiakat nagyon megrémítette a napfogyatkozás, melyet rossz omennek tekintettek. Scipio a szokástól eltérőleg állította fel kisebb haderejét (hastati, triarii, principes mind egy sorban), s Massinissa lovascsapatai is fényesen beváltak. A győzelmet bizonyára a legiók rendületlen ereje vívta ki, nem pedig az egyik vezér kiválósága a másik fölött. Nem Hannibalon, hanem katonáin mult a vereség. Hannibalnak menekülnie kellett, s a két versengő hatalom hosszú küzdelme véget ért. Scipio elérte katonai dicsőségének legmagasabb fokát: legyőzte a trasimenusi és cannaei győzőt.

Még nagyobb dicsőségére válik, hogy diadalában is megőrizte mérsékletét. Carthago végre Róma lábainál hevert, s meghódolt volna azon győzelem nélkül is, melyet Scipio serege Syphax fia fölött aratott néhány nappal később. Nagy vita fejlődött ki Rómában s a diadalmas legiók vezérei közt, mikép büntessék a még mindig veszedelmes ellenséget. Sokan Carthago teljes lerombolását követelték Veii módjára, mások azt az enyhébb eljárást, melylyel Capuát és Tarentumot büntették. De Scipio a senatus küldötteit megnyerve, ellenállott honfitársai lármájának, részben emberiességből, részben talán azon liberalis politikai szempont alapján, hogy Róma ne maradjon versenytárs nélkül, tanulja meg alávetni magát a nemzetközi jognak s ne hódoljon féktelen nagyravágyásnak. Elállott attól a követeléstől, hogy Hannibalt kiadják; Carthagónak meghagyta függetlenségét, törvényeit és afrikai birtokait. De mégis szigorúbb békeföltételeket szabott, mint előbb: Carthago tengeri hadereje csak tíz hajóból állhat; az összes elefántok és egyéb hadi szerelvények átadandók Rómának; a római köztársaság szövetségeseit, főleg Massinissát nem támadhatja meg; Afrikában sem indíthat háborút Róma engedelme nélkül; végre hadi sarcz fejében ötven év alatt 10.000 talentumot (körülbelül 50 millió korona) fizet.

Maga Hannibal is rábeszélte honfitársait e béke elfogadására, melyet azután Róma is szentesitett (Kr. e. 201, u. c. 553). Scipio Massinissát Róma hatalmas szövetségeseként hagyta Carthago szomszédságában, mikor Itáliába visszahajózott. A fővárosig mindenütt üdvrivalgással fogadta a nép, mely oly sokszor volt tanúja Hannibal győzelmeinek. Rómába a legfényesebb diadalmenetben vonult be. A katonák és a polgárok az Africanus névvel tüntették ki, s Coriolanus legendai alakját mellőzve, ő az első római, kit legyőzött népről, meghódított földterületről neveztek el. Szobrát diadalmi ruhában, babérkoszorúsan Juppiter templomában állították föl, s nem hiányoztak hangok, melyek az istenek egyenes ivadékának magasztalták. A nép örökös consulsággal akarta megtisztelni, s a hangulat, mely a nagy hőst isteni és emberi tiszteletekkel halmozta el, már majdnem a császári korra emlékeztet. Ha tényleg történt ily ajánlat, azt Scipio veleszületett mérsékletével bizonyára visszautasította. De a római politika e forduló pontján nem lett volna lehetetlenség, hogy egy jó hazafi elfoglalja az alkotmányos uralkodó helyét, mi bizonyára útját állotta volna a politikai élet rohamos hanyatlásának. Később, midőn a bonyodalmak ily okos és mérsékelt megoldási módjának lehetősége már elmúlt, Cicero melancholikus gyönyörrel mutatja be egy művében az idősb Africanus nevének örökösét, Scipio Africanus Minort, mint a ki a korlátolt monarchiát igen jó kormányformának tünteti fel.

Livius adatai szerint a cotti Alpesekben a Mont-Genevre volt ez a hegy, honnan Hannibal a taurinusokhoz szállt le (Neumann és mások ezt az utat fogadják el); Polybios leirása a Graii Alpesek sz. Bernát-hágójára illik, mert a púnok az allobrogok területén át jutottak a hegyhez, utjok közben és leszállásuk után is mindig kelta törzsekkel találkoztak; s minthogy Livius az út leirásában Polybiost csak önkényesen átdolgozta, az utóbbinak adatai hitelesebbek (elfogadta De Luc, Wickham és Cramer, ujabban Niebuhr, Mommsen). Más vélemény, melyet Ukert (Geographie v. Griech. u. Römer) hangoztatott, s egynéhányan elfogadtak, a Mont-Cenisen keresi Hannibal útját.[VISSZA]

A szép és büszke Sophonibe a hazáért lelkesülő előkelő nők egyik leghiresebb typusa. Ő izgatta Syphaxot Róma ellen, s midőn Cirta városával együtt ő maga is az érte régóta lángoló Massinissa hatalmába került, bizonyára azért lett gyorsan a győztes numidiai felesége, hogy őt is a púnok ügyének nyerje meg. Scipio tartott e bajtól s Laelius által fölszólíttatta Massinissát, hogy a rómaiaknak járó zsákmányrészszel együtt Sophonibét is szolgáltassa ki. Massinissa Sophonibéhez sietett s kénytelenségből mérget adott neki, nehogy Scipio diadalmenetében legyen kénytelen résztvenni; s Sophonibe készséggel itta ki a mérget.[VISSZA]

 

XIII. FEJEZET.

Rómaiak és görögök egymással szemben. Makedoniai háború. Hellas felszabadítása.

Minden harczias nép hisz a közmondásos hadi szerencsében, mert többször éri olyan válság, midőn kicsiny és látszólag véletlen fordulat legnagyobb sikereit értéktelenekké teszi és hatalmát összetöri. A rómaiak vakon hittek a szerencsében; isteni hierarchiájukban Fortunához fohászkodtak leggyakrabban, s különös kedvezésének tulajdonították, hogy a nép és a birodalom annyiszor megszabadult a fenyegető végpusztulástól. Sohasem fáradtak bele emlegetni a szerencsés véletlent, a mint ők nevezték, mely elhárította róluk a halálos csapást, midőn az etruszkok Porsenna alatt, a volscusok saját honfitársuk, Gnaeus Marcius, a gallusok Brennus, a samnitok Pontius, a görögök Pyrrhos és a carthagóiak Hannibal alatt támadtak rájuk. A rómaiak sikereinek kétségkívül erkölcsi alapja volt. Inkább saját érdemük juttatta diadalaikhoz, mint ellenfeleik hibái és tévedései. E felsőbbséget első sorban erős és határozott jellemüknek tulajdoníthatni, mely bizalmat öntött beléjök. Ép úgy tudtak önmaguknak, mint másoknak parancsolni; összetartozásuk érzetét nagyra növesztették az együtt kiállott veszedelmek és az együtt szerzett diadalok; a mellett tudatában voltak hatalomra termettségüknek. Fennen magasztalt hazafiságuk az egymástól való függés és a másoktól való függetlenség érzetén alapult; ez érlelte meg bennük azt a hitet, hogy városuk a világ központja. Igazi római sohasem hagyta el Rómát fájdalom nélkül pár hónapra sem; a száműzetést pedig ép oly főbenjáró büntetésnek nézték, mint a halált.

Ellenfeleik nem tüntek ki ez erkölcsi tulajdonságokkal. A gallusokban nem volt politikai ösztön és közös érzés; az etruszkoknál az elernyedt és hitvány aristokratia rabszolgákat hajtott a csatatérre; a carthagóiak kereskedők és vállalkozók voltak, kik a közérdeket alárendelték egyéni érdekeiknek. Egyikük sem tudta ellesni Róma sikereinek titkát, mi abból állott, hogy beolvasztotta a meghódított népfajokat s az alattvalók nagy tömegét belevonta nemzeti életébe. A tengerparton vagy Itália belsejében alapított római colonia kezdettől római volt; buzgón utánozta a főváros szokásait és büszke volt rá, hogy onnan kölcsönzi nemzeti életének alapjait. Minden latin colonia, s utánuk csakhamar minden itáliai colonia fokozatosan megkapta az összes kiváltságokat, s így magát azon faj tagjának kezdte tekinteni, mely az egész félszigeten uralkodik. Nem vak véletlen védte meg Rómát Pyrrhostól vagy Hannibaltól, hanem az assimilatio elve; ez döntötte meg mind a két támadó számításait, s ez tette az itáliai szövetségest ép oly határozott ellenfelükké, mint magát a rómait.

 

Fortuna istennő ókori szobra.

(Róma, Vatican)

Világosan látni, mint szaporította ez az elv Róma haderejét s mint öntött belé kimeríthetetlen erőt. A mióta a legiókat nem évenként toborozták össze pár hónapra, hanem állandósították és a mindig terjeszkedő birodalom bármelyik határához parancsolhatták: a gallusok, etruszkok és a többi itáliai népek csapatosan tódultak a római zászlók alá. A római katonát és segitő társát egyaránt lelkesítette a zsákmány és a rangemelkedés reménye. A hadi költséget szivesen fedezték az itáliai gyarmatok és városok. Róma egy szavára csak úgy ömlött a pénz és ember, akár azért, hogy rátegye kezét Capua vagy Tarentum gazdagságára, akár pedig, hogy rabszolgákat fogjon össze Illyriában vagy Hispaniában. A nagyobb katonai rangnak is vonzó hatása volt, mert a sikeres háborúval járó tiszteletek legbiztosabban vezettek polgári kitűntetésekhez. Erre különösen azok számíthattak, kik hivatva voltak a szavazó polgárok között kiosztani a zsákmányt. Míg a derekabb polgárokat távol tartották katonai kötelezettségeik, a választások jogát a hitványabb néposztály gyakorolta, melyet nem méltattak arra, hogy hazáját fegyverrel szolgálja. Ezek a tribusok és centuriák gyülésein szinte nyiltan árulták az állami hivatalokat. A consuli és praetori méltóságok e tényleges osztogatóinak kegyét különösen látványosságokkal és mulatságokkal lehetett megnyerni. E korszaktól kezdődik a csábító művészetek általános alkalmazása, melyek révén a római nagyurak nagy hivatalaikat elnyerték és megtartották. Ily eszközök voltak a gladiatori játékok is, melyek mind nagyobb túlságba csaptak, meg a rendszeres gabona kiosztás mindazon polgáok közt, a kik a kiosztásnál jelentkeztek.

A rómaiak visszavonulása a mezei munkától egész Itáliában megváltoztatta a földmívelés módját. Régebben a kisbirtokosok családjaikkal mívelték a földet, most majdnem az egész félsziget egynéhány nagyúr birtokába került, kik rabszolgákkal dolgoztattak bérelt felügyelők ellenőrzése alatt. E gyökeres rendszerváltozás talán három nemzedék alatt ment végbe, Pyrrhos betörésétől Hannibal visszavonulásáig. Hiába fejlődött Róma alkotmánya demokratikus irányban, a társadalmi viszonyok lassanként az elletétes utat készítették elő.

Róma mindinkább egynéhány gazdag nagybirtokos tényleges befolyása alá került, kik részint vesztegetés, részint erőszak utján a köztársaság uraivá emelkedtek. A senatus és a forum nagyurai, a kik így lefoglalták és megosztották családjaik közt az állam hivatalait és méltóságait, egész külön osztályt alkottak a nemesség neve alatt. Egészben véve még erkölcsös aristokratiát alkottak; de másfél század alatt a római társadalom erkölcsileg teljesen elzüllött, a legborzasztóbb szenvedésekkel sújtva a hatalma alá kerülő világot, Gadestől az Euphratesig, Britannia partjaitól a nilusi kataraktákig. Harmincz év óta nézett Róma farkasszeme Hellasra, a római kapzsiság és nagyravágyás a görög ravaszságra és finomságra. De mig Carthago hatalma fönnállt, addig a római birodalom egyik oldalról védtelen volt. Csak a mióta a púnok kivonultak Itáliából, s Hannibal maga is tétlenségre volt kárhoztatva, gondolhattak a zámai és metaurusi győzők komolyan a hellén műveltségű világ meghódítására.

Ha Itália lakossága, mint forrásaink állítják, a második pún háború következtében megfogyott is,14 még akkor sem apadt le nagyon a köztársaság hadereje. A rómaiak veszteségét pótolta az alattvaló népek gyors befogadása. Róma a polgároktól fölvett kölcsönt földek kiosztásával fizette vissza; lakosaiból mindig juttatott ujonnan alapított coloniáknak. Saját kikötőibe vitte át Carthago kereskedelmét s azon államokét, melyekkel Carthagó kereskedett.

A görögök nagy aggodalommal figyeltek a két fél küzdelmére; nagyon jól tudták, hogy egyiknek hatalmi vágyát sem fogja kielégíteni Hispania és a szigetek birtoka, melyekért a harcz egyelőre folyt. Róma Carthagót nemcsak megalázta, hanem olyan ellenséget állított oldala mellé Mauretania és Numidia királyaiban, akik mindig leköthették és gyöngíthették. Viszont a kelet el volt borítva Alexandros birodalmának romjaival. Ázsiában több állam alakult azon provinciákból, melyeket először a Seleukidák foglaltak el. Thrakiában a benszülött népek lerázták a makedon igát és saját vérükbeli fejedelmeket uraltak. Egyiptom külön királyság maradt, melyen a Ptolemaiosok görög zsoldos seregre támaszkodva uralkodtak. De Kyrene termékeny vidéke elvált tőle s szintén egy görög udvarnak hódolt. A görög szárazföld és a szigetek általában visszanyerték függetlenségüket, s majdnem eredeti politikai állapotukra tértek vissza, arra a sok helyi kényuraságra vagy köztársaságra, melyek alkalomadtán szűkebb körű szövetséget kötöttek. E sok független államocska között Spárta volt a legerősebb. Az achaiai liga, vagyis a korinthosi öböl két oldalán elterülő kis államok szövetsége, politikai tekintetben kivált a többi vidékek fölött. Athén, Thebai és az ókor többi hires városa régi fényének csak árnyéka volt. Makedoniától alig függtek ugyan, de hazájuk viszonyainak alakulására csak lényegtelenűl folyhattak be. Egynéhány sziget, különösen Rhodos, kereskedelmileg jelentékeny kikötőt teremtett, de az európai szárazföldön nem vágyott birtokra. V. Philippos, Makedonia királya, még nagy katonai hatalmat tartott fönn, de minden tervét zavarta a féltékeny Attalos, Pergamon királya, és Ptolemaios, ki alexandriai trónjáról igazgatott néhány görög várost Makedonia és Thrakia tengerpartján. E messzefekvő birtokok megvédésére Egyiptom királya már barátságot kötött a római köztársasággal. A rabló aitoliai népség pedig, most már Róma szövetségese, folyton háborgatta szomszédait.

A régi görög városok gyöngesége részben azon hanyatlásból eredt, melyet a túlzó fényűzés idézett elő, részben a legtehetségesebb polgárok kivándorlásából, kiket Antiochia, Alexandria, Kyrene és Pergamon fényes udvarainak társasága vonzott. Athénben és Thebaiban egyáltalán megszünt minden politikai élet; a boiotiaiak a hagyomány szerint meg is tiltották a polgároknak, hogy a politikába avatkozzanak. Spartában a forradalmak egész sora követte egymást, melyekben a tisztviselőket gyakran legyilkolták. Korinthos városát makedon őrség tartotta megszállva, fellegvárát achaiai katonák foglalták el. A népesség mind e helyeken rendkívül megfogyott. A nemes spártaiak száma 9000-ről 700-ra olvadt le, s Athén tengeri hadereje három hajóból állott. Görögország földje sohasem tudott nagy népességet eltartani; Athén és sok más tengerparti város csak nagy kereskedelmének jövedelméből táplálta lakosságát. Szabadságuk hanyatlásával társadalmi tevékenységük is megapadt; az ősök fölhalmozott kincseiből éltek s ezeknek fogytán ők is elpusztultak.

Makedonia ereje szívósabb, szelleme elevenebb volt. A makedonok még büszkén emlegették nagy győzelmeiket, s fejedelmeik folyton egy Philippos ügyességével és Alexandros seregeivel szerzendő második világbirodalomról álmodoztak. De a nemzet szegény volt s csak rabló háborúra vállalkozhatott. A phalanx, melylyel a görögök sorait megtörte és a perzsákat szétszórta, nem versenyezhetett sokáig a római legiók vonalaival. Támadásának ereje megtört a cohorsok és manipulusok szervezetén, mely megnyilt és bezáródott, jobbra és balra fordult, harczolt elől és hátul. Makedonia bizonyára jobban kifejthette volna erejét, ha birtokai kisebb területen vannak. Saját földjén kívül sok helyen tartott őrséget Görögország területén, Thessaliában, Euboiában, Opusban, Lokrisban, Phokisban, Elateiában, Korinthosban és Arkadia zugaiban. Uralmához tartozott a szigetek közül Andros, Paros, Kythnos és Thasos, több város Kariában és KisÁzsia egyéb partvidékén. Megerősített várai Thrakiában, a Propontison és Bosporuson, melyek a két világrész közlekedését tartották kezükben, Ázsia fejedelmeinek gyűlöletét keltették föl ellene; a szabad görög államok ép oly féltékenyek voltak rá. Minden oldalról támadástól félhetett; egyszerre sok helyen kellett hadsereget tartania; nem birt egységes terv szerint eljárni, s katonáit kimerítették a végtelen hosszú menetek. Ily birodalom nem gátolhatta a római hatalmat állandó haladásában, mely most az aitoliaiak közvetítésével ellentétbe jutott vele.

 

III. Antiochos képmása.

A római senatus tíz évvel a második pún háború befejezése előtt üzente meg először a háborút Makedonia királyának; a hat évig tartó küzdelem azonban Itália és Afrika halálos viaskodásával szemben csak másodrangú szerepet játszott, s Philippos a békekötés után is mert 4000 makedon katonát küldeni Zámához Carthago segítségére. De már előbb is ellentétbe jutott Rómával Makedonia thrákiai és illyriai hódításai miatt. Ugyanis Egyiptom királya, IV. Ptolemaios Philopator Kr. e. 205-ben (u. c. 549) meghalt, s kiskorú fia mellett az alexandriai kormány tehetetlen emberek kezére jutott. Philippos az alkalmat megragadva, Syria hatalmas fejedelmével, III. Antiochossal megegyezett az egyiptomi birodalom megosztására nézve. Mialatt Antiochos Coelesyriát lassanként meghódította (201-198. Kr. e.), Philippos Egyiptomnak az Aegaei-tenger mellett fekvő városait és szövetségeseit támadta meg, s Kr. e. 203-tól kezdve elfoglalta Lysimachiát, Chalkedont és a Hellespontos egynéhány más városát. Erre Rhodos, mely a szabad görög városok pártfogója volt s különben sem akarta tűrni, hogy a fontos tengeri út Philippos hatalmába kerüljön, szövetséget kötött Attalossal, Pergamon királyával, a ki különben Philippos sógorának, a Bithyniában uralkodó Prusiasnak is nagy ellensége volt, és háborút üzent Philipposnak. De ez folytatta hódításait; elfoglalta Samost, s bár az egyesült haderő Chios mellett leverte, Lade mellett viszont ő győzött a rhodosiak fölött, s Karia egy részét is meghódította (Kr. e. 201). Ezután a thrák tengerparti városokat kerítette hatalmába, utoljára Abydost, mely kétségbeesetten védte magát (Kr. e. 200). Végre Rhodos, Egyiptom és a Philippost gyűlölő Athén Róma segítségeért folyamodtak, s a győztes köztársaság legnagyobb versenytársának leverése után teljes erővel léphetett föl érdekükben. A római követek Abydosban felszólították Philippost, hogy a görög városokat hagyja békén, Egyiptom birtokait adja vissza, Rhodossal és Attalossal való pörét pedig bízza egy választott biróságra. Midőn a király követeléseiket visszautasította, a senatus rögtön elhatározta, hogy másodszor is hadat üzen Makedoniának. De a római köznép nem akart áldozatokat hozni, kimerültségről panaszkodott; féltékeny volt a nemesekre, mert a győzelmekből csak ezek húztak hasznot. A senatus erélyesen hajtotta végre intézkedéseit. Kr. e. 200-ban (u. c. 554) Publius Sulpicius Galba és Gaius Aurelius Cotta lettek a consulok, s az előbbi nyomban sereggyűjtéshez fogott. Talán a nép ellenkezését akarta megtörni egy decemviratus választása, mely samniumi és apuliai földek szétosztásával volt megbízva. A curulis aedilis szokatlan fénynyel rendezte ez évben a «római» játékokat s egy nappal meg is toldotta az ünnepet. A polgárok közt sok gabonát osztottak szét, melyet Scipio küldött Afrikából. A nép megbámulta a látványosságot, örült a bőkezü ajándéknak, de élénken tiltakozott új háború indítása ellen, s a senatus javaslatát majdnem az összes centuriák leszavazták. Baebius Tamphilus néptribunus elődeinek hősies ellenállását utánozva, vádat emelt a senatus ellen; de méltóságának fénye már nem volt meg. Az atyák a curiában legyalázták, az ügyet ujra gyűlés elé vitték, hol a consul felvilágosító beszédére a centuriák ujabb szavazata megerősítette a köztársaság tényleges urainak határozatát. E tárgyalás híven feltünteti, hogy az utolsó század katonai uralma alatt Róma aristokratiája egészen magához ragadta a kormányt.

A rómaiak a kelet meghódításának útjára léptek s nem álltak meg, míg a Kaspi-tengerig és a Perzsa-öbölig nem hatoltak. A nemeseket főleg az a czél vezette, hogy a köztársaságot biztosítsák a makedon uralkodók terjeszkedő hatalma ellen. Még inkább lelkesítette őket a harczvágy, a zsákmány, a tiszteletek és az ezzel járó hatalom; s ha a nép ellenkezett is, az izgalmak és a zsákmány reményében szívesen követte vezéreit. E közvetlen indítékokon kívül a terjeszkedés vágya is közreműködött, mely a civilisált világ minden vezérlő államában fölébred. A kis köztársaságok és laza szövetségek ideje elmult.