XX. FEJEZET.

A Catilina-féle összeesküvés. Pompeius hazatérése.

Míg Pompeius Ázsiában harczolt, a senatori párt legbüszkébb része a nagy imperator távollétét föl akarta használni hatalma gyarapítására s olyan vezéreket keresett, a kik régi családfára és őseik érdemeire hivatkozhattak. De a párt kiválóbb tagjai, mint Catulus, Lucullus, Publius Servilius, Cornelius Lentulus, Marcus Claudius Marcellus, hijával voltak a szükséges erélynek és vezető képességnek. Catulus általános tiszteletben részesűlt ugyan, de nem volt szilárd akarata. Lucullus, úgy látszik, kitért a nemesek sürgető kérései elől. A gazdag oligarchák az élet gyönyöreibe merültek s nem törődtek a közügyekkel; legkiválóbb szónokukat, Hortensiust, mindinkább háttérbe szorította Cicero. Csak egy plebeius származású férfiú volt soraik között, a kiben bátran bízhattak rendületlen erélye és bátorsága miatt, habár tisztességét és őszinte hazafiságát csak kevesen méltányolták pártbeliei közül. Az igaz, hogy kevés emberismerete és tapintata volt, de ezeket a tulajdonságokat a nemesek nem becsülték sokra, és sem ő, sem pártja nem érezte hiányukat.

Ez a híres Cato Censorius dédunokája, Marcus Porcius Cato volt. Ősének tisztes neve a becsületesség és egyszerűség eszménye gyanánt élt a hagyományban, s az ő elveit követve az ifjabb Cato abban a meggyőződésben volt, hogy valamint a római köztársaságnak fensőbb hivatása uralkodni a világon, úgy Rómában a kiválóbb osztályt, szerinte a nemeseket, illeti meg a föltétlen uralom, ép úgy, mint a férjet neje, a szülőt gyermeke, az urat szolgája fölött. Csakhogy ez erőszakos elveket most olyan ember vallotta, a kinek természete irtózott az erőszaktól, s a ki elvont gondolkodás és önfegyelmezés útján a gyöngédebb érzéseket ki akarta írtani lelkéből. Kr. e. 95-ben (u. c. 695) született, látta a szövetséges háború végét, s már mint gyermek haragudott, hogy az itáliai népek polgári jogokhoz jutnak. Lelke föllázadt Sulla kegyetlenségein, a nemesek pártjából egyedül ő fájlalta győzelmeit. Veleszületett igénytelenségénél és egyszerűségénél fogva kiemelkedett rangbelijei közül, s tartózkodott a rablástól és zsarolástól. Apollo papi testületébe lépett, s isteni hivatást érzett magában, hogy testét megtartóztassa. Lelkébe szívta a stoikus philosophia elveit, a melyek merevsége lelke ösztöneinek leginkább megfelelt. Büszke volt érdemeire, vakon bízott itéletében, emberszeretét elnyomta, epésen itélt mások fölött, vakon tisztelte a formákat és rabja volt előitéleteinek. Ha csupa Catókból állott volna a senatus pártja, csakhamar elvesztette volna minden hatalmát az ellenfél fondorlataival szemben, s midőn az önző és léha nemesek tőlük ily elütő jellemet választottak vezérükké, a szövetség természetellenesnek, az ügy reménytelennek bizonyult.

Velök szemben Pompeius, Crassus és Caesar ugyanegy czélra, a régi uralkodó párt megalázására törekedtek, habár még nem jutottak megegyezésre egymás közt, s hármuk közűl a leghatalmasabbat elvonta Rómától a kalózok és a Mithridates ellen viselt háború. Erélyes segítséget nyujtott nekik Cicero is, a ki most még az ő ügyüket támogatta, mert előmenetelét az ő táboruk szavazataitól várta. Caesar már nagy hírre vergődött, s nagy reményekkel töltötte el a demokrata pártot, midőn Kr. e. 68-ban (u. c. 686) Hispaniából visszatérve, nyiltan daczolt Sulla törvényeivel s Marius diadaljelvényeit újra fölállíttatta a Capitoliumon. A száműzött Marius feleségét, a maga nagynénjét, Juliát, halotti beszéddel tisztelte meg. Amnestiát eszközölt ki Cornelius Cinnának s Marius pártja egyéb száműzötteinek is. Quaesturája után három évvel (Kr. e. 65, u. c. 689) aedilis lett s ünnepélyekkel gyönyörködtette a népet. A költségeket e czélra hivataltársa, Calpurnius Bibulus szolgáltatta, mert neki vagyona már nem volt, sőt adóssága 1300 talentumra gyült. Cicero támogatta a Manilius javaslatát, hogy Pompeius barátságát megnyerje. Ugyancsak ő vállalta el Gaius Cornelius néptribunus védelmét, a ki, bizonyára Caesar vagy Crassus ösztönzésére, hevesen megtámadta az optimaták kiváltságait, s ellenségei azon vád alapján hurczolták a birák elé, hogy tiszttársának veto-szavát nem vette figyelembe.

A nemesek elvesztették e perüket, de a kölcsönt visszaadták Caesarnak. Ez még aedilisi évében azt óhajtotta, hogy Egyiptomot a meggyilkolt Ptolemaios Alexandros király végakarata értelmében provinciává alakítsák, s hogy e feladattal őt bízzák meg. Rómában ennek az országnak mesés híre volt gazdagsága miatt, s így a köztársaság képviselője rengeteg kincset szerezhetett magának kormányzósága alatt. A könnyű zsákmány megszerzésében Caesarnak versenytársa akadt, mert Crassus is vágyott a kiküldetésre; a senatus pedig minden erejét összeszedte, hogy mindkettőjüket elüsse czéljától. Híveik megoszoltak, s így a nemesek akarata jutott érvényre. Papius tribunus a senatorok kérelmére elrendelte, hogy minden idegennek távoznia kell a városból. Caesar cliensei, a transpadan gallusok, kénytelenek voltak Rómát odahagyni, s a forum megtisztult híveinek erőszakosságra hajló részétől. Az egyiptomi kérdés lekerült a napirendről; a senatus nagy ajándékokért megengedte, hogy Ptolemaios Auletes üljön Egyiptom trónján; Caesar pedig annak a törvényszéknek elnöke lett, mely gyilkossági perekben itélt. Rögtön meg is bélyegezte Sulla dictaturáját, a mennyiben két jelentéktelen hívét törvény elé idézte, s a proscriptiók alkalmával elkövetett gyilkosságaikért elitélte. Két év mulva (Kr. e. 63, u. c. 691) a senatorok bosszantása végett rábeszélt egy tribunust, hogy vádolja be az öreg Rabirius senatort, mintha ő ölte volna meg harminczhat év előtt a hirhedt Saturninust. E perben maga Cicero védte a vádlottat, de nem tudta a birákat meggyőzni. Rabirius fölebbezett a néphez, s ismét Cicero emelt szót érdekében; a nemesek mindent elkövettek a lakosság részvétének fölkeltésére. Valóban köztudomású volt, hogy nem Rabirius ölte meg Saturninust; a tényleges gyilkost nyilvános felmentése után megjutalmazták, a mellett oly rég elkövetett bűn rendes körülmények közt elévült. De az izgatás megtette munkáját; a nép minden jogot lábbal tiport volna, hogy e bűnperből politikai hasznot húzzon, ha Metellus Celer, a praetor, a tribusok gyűlése alatt hirtelen be nem vonatja a zászlót a Janiculum ormáról. Régente a zászló bevonása vészjel volt, hogy az etruszkok közelednek ilyenkor; a népgyűlés föloszlott, s a polgárok a falak védelmére siettek. E szokás most is élt, a csel a tömeg dühét lecsillapította, s az beleegyezett a tárgyalás elnapolásába. Caesar elérte czélját: megfélemlítette és megalázta a senatust, nem is törődött hát tovább a dologgal.

De Caesar még többet is elért. A demokrata párt vezérei nagy reményekre jogosító társukat pontifex maximus-szá választották. Caesar mint az államvallás főpapja nagy politikai hatalmat tartott a kezében, személye pedig szinte sérthetetlenné vált. Sem könnyelmű életmódja, sem őszinte vallomása, hogy nem hisz az államvallás tanaiban, nem gátolták abban, hogy az első papi méltóságot elfogadja. Az új állás annál nagyobb diadala volt Caesarnak, mert versenytársa Catulus volt, a ki nagy összeget ajánlott föl neki, ha a jelöltségtől visszalép. De neki tartania kellett az optimatáktól, a kik egy összeesküvés bűnrészességének vádjával fenyegették; mint pontifex maximus vértezve volt támadásaik ellen. A választás napján e szavakkal búcsúzott el anyjától, midőn lakását odahagyta: «E napon fiad pontifex maximus lesz, vagy száműzött».

A bűn, melylyel a nemesek Caesart valószínüleg alaptalanul gyanusították, a legvakmerőbb és leggonoszabb összeesküvés szálaival áll kapcsolatban. Róma társadalmi viszonyai e válságos korszakban mások voltak, mint azon nemzedék idejében, mely a Gracchusok nyomába lépett. A nemes elvek cultusa végkép megszűnt; a kelet meghódításával rengeteg kincs özönlött Rómába, s a gazdagság az önző érdekek melegágya lett. De a fényűzés és a kicsapongó életmód egyszersmind igen sok nemes családot koldúsbotra juttatott, s néhány ravasz uzsorás a maga kincstárába gyűjtötte össze a tékozló tisztviselők zsákmányait. A politikai és magánéletben uralkodó nagyzás előkelő származású és magas állású embereket szűkölködő kalandorokká aljasított, a kik egyrészt az államra váltak veszedelmesekké összeköttetéseiknél fogva, másrészt egyénekre is bátor fellépésük és csábító modoruk következtében.

E banditák között egy sem volt oly ügyes, mint Lucius Sergius Catilina. Róma egyik legrégibb családjának sarja volt; egyik őse a második pún háborúban nagy hírt szerzett rendületlen bátorságával és kitartásával; ő maga is kitüntette magát Sulla háborúiban. De féktelen durvasága beszennyezte nevét. Már említettük, hogy testvére meggyilkolásával és vagyonának elkobzásával vádolták. Egész Róma látta, mint tűzte dárdája hegyére a meggyilkolt Gratidianus fejét; azt is beszélték, hogy a gazdag, de elveteműlt Orestilla kezének megnyerése végett saját fiát nem átallotta eltenni láb alól. E gyalázatos híre mellett is megválasztották praetornak, azután Africa kormányzója lett, majd consuljelöltként akart föllépni a Kr. e. 65. évre (u. c. 689). Azonban Publius Clodius bevádolta zsarolásai miatt, s nemcsak ő nem érhette el czélját, hanem a megválasztott consulokat, Publius Autronius Paetust és Publius Cornelius Sullát is elitélték hivatalba lépésük előtt, miáltal elvesztették méltóságukat és másokat választottak helyükbe. Hír szerint ekkor Catilina, Autronius, Calpurnius Piso és több tönkre jutott nemes összeesküdtek, hogy a consulokat januárius 1-én leölik és magukhoz ragadják a kormányt. A szóbeszéd Caesar és Crassus nevét is belekeverte e társaságba, s hogy az egyik dictatorrá lett volna a merénylet sikerűltével, a másik pedig magister equitum-má. Katonai segítségről Piso akart gondoskodni, a ki Hispania kormányzójaként katonákat toborzott a vidéken, hogy legióival ellensúlyozza Pompeius erejét. De a terv idő előtt kitudódott, Pisót provinciájában megölték; némelyek Pompeius kezét gyanították a dologban. A többi bűnösöket nem üldözték tovább, mert egy tribunus közbenjárására megszüntették a vizsgálatot. Ezt az összeesküvést örök homály borítja.

Catilinát a kudarcz és a bűnvádi perek nem riasztották vissza attól, hogy a következő években újra ne kérje a consuli méltóságot. Mindenesetre különös, hogy gazságai nem riasztották el tőle a kiválóbb férfiakat. Maga Cicero is kész volt őt védeni Clodius vádjaival szemben. Főleg azonban a megromlott patricius ifjúságra tett Catilina ellenállhatatlan hatást. Barátjuk, vezérük és bálványuk volt. Magasztalták erejét és bátorságát, bámulták testi ügyességét, dicsőitették kitartását harczi fáradalmakban és vad mulatozásokban; ő lett a nagyravágyó ifjak mintája divatos fényűzéseikben.

Csak erkölcstelen viszonyok között szerezhetett ily ember nagy befolyást. Ha a római polgár a háborúk után rövid pihenőre hazatért, kevés tárgyat láthatott maga körül otthon, melyek fölizgatott képzeletének hevét csillapították. A diadalok, a hadi foglyok tömege, a kirablott paloták kincsei csak növelték nagyravágyását. A veszedelmek és rablások rövid szünetei között kevés embernek volt kedve a művészet és irodalom műveiben gyönyörködni. Rómának kevés irója és költője volt, s ezek is csak kis közönségre hatottak. A polgári élet szokásai sem tudták szelidíteni a tábori élet durvaságait. A rómaiak először osztályok, később pártok szerint érintkeztek; még a nyilvános tereken is keveset közlekedtek a különböző rangbeliek; otthon pedig korlátlan urak voltak. A felsőbb osztály gondosan neveltette ugyan gyermekeit, de a tanítók rabszolgák voltak, a kik inkább megmérgezték tanítványaik lelkét, mint fejlesztették eszüket. Midőn pedig a fiatal emberek családot alapítottak, nem gondoltak arra, s nem is volt tehetségük hozzá, hogy még hanyagabbul nevelt feleségeiket fölemeljék. A nők sohasem vettek részt a férfiak munkájában, mulatságaikban is ritkán, melyek ezért nagyon elvadultak. A római matronát majdnem erény gyanánt díszítette a tudatlanság. Görögül beszélni, latin könyveket olvasni, énekelni, tánczolni, elmésen társalogni, a történetiró Sallustius szerint, csak szabad személyekhez illett. A törvények nagyon könnyűvé tették a válást s így nem ápolták a házas élet érdekeit; viszont az adoptálás elterjedt szokása elárulja, hogy a szülők nem nagyon szerették gyermekeiket.

A komor és gőgös római tehát elszigetelve élt családjában és a környező társadalomban; erkölcsét a vallás sem emelte. Alig egy századja, hogy Polybios magasztalta a rómaiakat őszinte vallásosságukért, melynek érezték is erkölcsi áldásait. Akkor isteneikben a bűn megbosszulóit és az erények pártfogóit látták, de sohasem gondoltak arra, hogy bennök az isteni jóságot imádják. Vallási szertartásaik nem voltak erkölcsi cselekedetek, csak varázserejű formulák, melyekről azt hitték, hogy megóvják őket a fölöttük álló hatalmak haragjától. Ez alacsony babonától még a legnagyobb szellemek sem tudtak szabadulni, s míg a hit a művelt osztályban rohamosan hanyatlott, a tudatlan tömeg istenfogalma még mélyebbre sűlyedt, s készséggel fogadta be az egyiptomi isteneknek, különösen Isisnek és Serapisnak tiszteletét. Kezdetben a senatus lerontotta oltáraikat, s csak titkon áldozhattak nekik a hívők, de már Kr. e. 43-ban (u. c. 711) nyilvános templomot építettek számukra. Más keleti babonák és varázslatok is kész hivőkre találtak Rómában.

 

M. Tullius Cicero ókori mellszobra.

(Róma, Capitolium)

Ily társadalom már a feloszlás lejtőjére lépett, s gondolkodó emberek elrémültek az erők láttára, melyek a fönálló rendet felforgatni törekedtek. Catilina az első kudarcz után nem állott el terveitől. Mint adósságokba merűlt embernek egy provincia kizsákmányolása volt utolsó reménye; propraetori zsarolásait fölemésztették a pörök, melyektől csak vesztegetések árán menekűlhetett meg. De ép fölmentése bizonyította, hogy sokkal előkelőbb vádlott volt, semhogy könnyen lehetett volna elitélni. Csak keveseknek tárta föl terveit, s a város legkiválóbb családjaiból származó férfiak pártfogását nyerte meg. A tékozló nemes ifjak «új törvénytáblákat» követeltek, vagyis az adósságok eltörlését; de főtörekvésük mégis a forradalom volt, hogy egymás közt oszthassák föl az állami hivatalokat. E kétségbeesett összeesküvők közt volt Sulla két unokaöcscse, Lentulus és Cethegus, a Cornelius család tagjai, Lucius Calpurnius Bestia néptribunus, Publius Autronius, a volt consuljelölt, Lucius Cassius, Lucius Vargunteius, Quintus Curius, Marcus Porcius Laeca és más senatori rangú férfiak, szintúgy több lovag. Gaius Antonius is, ki a 63. évre Catilinával együtt a consuli méltóságra pályázott, a hír szerint szintén be volt avatva a gonoszok terveibe. Számítottak mindazok támogatására, a kiket Sulla megfosztott vagyonuktól, s remélték, hogy a nép salakját a rablás reménye táborukba fogja hajtani. Az elbocsátott veteranusok fegyveres segítségére is vártak, mert azok már elpazarolták vagyonukat. Némelyek azt indítványozták, hogy föl kell szítani az itáliaiak lappangó gyűlöletét Róma ellen, s hatalmukba kell keríteni Capuában a gladiatori iskolákat; némelyek még a rabszolgákat és a börtönök lakóit is föl akarták fegyverezni. Catilina csak ezt az utolsó javaslatot tartotta elfogadhatatlannak.

Az optimaták közül többen titkos elégtétellel figyelték meg a fenyegető vihart. Érezték, hogy túlságos hatalommal ruházták föl Pompeiust, s lestek az alkalomra, hogy távollétében visszavívják a senatus régi jogait. A consuli és a legfőbb papi méltóságot nem az ő jelöltjeik kapták meg; de ha most egy politikai kalandort megfoghatnak saját hálójában, értésére adhatják Pompeiusnak, hogy az ő segitsége nélkül is megmenthetik és igazgathatják a hazát. Választásuk ezért egy folyton népszerűbb lovagra, Ciceróra esett. Úgy számítottak, hogy a kiváló szónok az ő érdekeik szószólója lesz, ha segítségükkel eléri a consuli méltóságot, s buzgóságával és ügyességével visszavívhatják régi befolyásukat. A legfőbb hivatal jelöltjei kívüle Catilina és Gaius Antonius voltak; az utóbbinak jelentéktelensége miatt az összes pártok az arpinumi származású «új ember»-től várták a fenyegető veszedelem elhárítását. Cicero Kr. e. 63. (u. c. 691) januárius 1-én foglalta el hivatalát; consuli éve alatt a forum heves politikai küzdelmek színhelye volt. Cicero teljesen a senatus politikájának szolgálatába szegődött, s hevesen izgatott Servilius Rullus tribunus agrarius javaslatai ellen, melyek értelmében egy tíz tagú bizottság öt éven át összeírta volna az összes itáliai és külföldi állambirtokokat s a jövedelmeket, hogy ezek alapján a szegény nép között földet lehessen kiosztani. A javaslat első sorban valószínüleg Pompeius veteranusaira czélzott, s Caesar melegen szólalt föl mellette. Cicero azonban több nagy beszédben ellenezte a dolgot, s ebben a kérdésben a senatorok győztek. Az év másik felét választási izgalmak foglalták le, mert Catilina végső erőfeszítéssel újra pályázott a consulatusért. Október végén Catilina a választáson ujból megbukott; tovább már nem halaszthatta államfelforgató terveinek végrehajtását. Csakhogy az összeesküvés egyik tagja, Curius, a titkot elárulta Fulvia nevű szeretőjének, a ki a dologról Cicerót értesítette, s a gondos consul minden részletről pontos tudomást szerzett. A senatus borzalommal hallotta, hogy az elveteműltek terve Rómát lángba borítani, a consult az aristokratia legkiválóbb tagjaival együtt megölni s egy Itáliában gyűjtendő sereg segítségével a hatalmat magukhoz ragadni. A senatus természetesen «decretum ultimum»-ot hozott, csakhogy a consul részéről minden lépés nagy koczkázattal járt. Az összeesküvés tagjai előkelő emberek voltak, s elmult már az a kor, midőn a consul kardot rántva fölszólíthatta a polgárokat, hogy rohanják meg a gonoszokat, kiket a senatus ellenségeinek nyilvánított. Elvet is sértett ily eljárás, mert főbenjáró bűnnel vádolt polgárnak joga volt fölebbezni a tribusi gyűléshez, s erről a jogról a nép nem volt hajlandó lemondani. De a veszedelem is közel volt; az összeesküvők megtettek minden előkészületet és gyűjtötték fegyvereiket. Már kitűzték a lázadás napját s mindenkinek kijelölték helyét és teendőjét. Remélték, hogy a hajóhad Ostia mellett hozzájuk pártol, s csapatokat vártak Hispaniából és Africából. A legiók Pompeiussal együtt keleten vagy a provinciákban voltak elfoglalva, Róma falait tehát könnyen meg lehetett vívni. A polgárokat mind be lehetett ugyan sorozni katonáknak, de csak idegen ellenséggel szemben; otthon pártok szerint oszlottak meg. Több helyről egyszerre kellett a lázadóknak Róma ellen vonulni, s a bűntársak otthon száz helyen akarták felgyujtani a várost.

Szerencsére két proconsul, Marcius Rex és Metellus Creticus, ép ekkor érkezett meg keletről csapataival, s a kapuk előtt megállva, diadalmenetet kértek a senatustól. Marciust rögtön Etruriába küldötték, a hol Gaius Manlius, Catilina legatusa, már sereget toborzott Faesulae mellett; Metellus pedig az apuliai fölkelők ellen vezette katonáit. Picenumba is indítottak csapatot a lázongó lakosok ellen. A gladiatorokat Capuából elvezették és kis csoportokra osztva a szomszéd városokban helyezték el. Cicero magára vállalta Róma őrizetét; a polgárokból őrséget alakított, őrjáratok ügyeltek az utczák biztonságára, s a lakosság a láthatatlan ellenség ellen védekezett.

Mind a két fél elkészűlt az összecsapásra, midőn a consul november 8-án Juppiter Stator palatinusi templomába gyűlésre hívta a senatust. Catilina is megjelent, bár mindenki sejtette szándékát, s a senatorok, a kik közt helyet foglalt, megbotránkozva hagyták oda üléseiket és más padokra ültek. Ekkor dörögte el Cicero híres négy catilinarius beszéde közül az elsőt. A szónok helyzete nagyon különös; ismeri az összeesküvés minden szálát s határozottan szemére veti a főösszeesküvőnek bűneit, de mégsem meri az igazságszolgáltatás elé hurczolni. Catilinának magának a senatusban sok a barátja; a félénkek óvakodnak itélni kézzelfogható bizonyítékok nélkűl; mások viszont azzal vádolhatták volna a consult, hogy zsarnok módra bánik a polgárokkal. Cicero czélja most az volt, hogy Catilina megfélemlítve hagyja el Rómát, s szabad utat engedett neki. Ha a városon kívül gyülekező barátai közé vonul, a polgároknak az összeesküvőket a haza ellenségeinek kell tekinteni. Rámutatott a templom lépcsőzetén tolongó lovagokra, a kik türelmetlenül várják a senatus határozatát, s csak egy szót kell szólnia, hogy Catilinára rohanjanak s darabokra tépjék.

A bűnös elfojtott dühvel hallgatta a vádakat, de bízott hatalmas barátaiban és a hallgatóság kétkedő hangulatában. A fenyegetések hallatára fölugrott, akadozva mondott néhány mondatot. Hivatkozott születésére, rangjára, aristokrata érzéseire, melyek alacsony származású vádlójának minden állítását megczáfolják. A senatorok azonban a fegyveres hívek jelenlététől fölbátorítva, hangosan hazaárulónak nyilvánították. Catilina erre vad fenyegetések között odahagyta a tanácsot.

Éjjel akadály nélkül elhagyta a várost s etruriai híveinek táborába sietett. Szövetségeseinek a városban utasításokat hagyott, hogy ne távozzanak helyükről; ha lehet, öljék meg a consult s készüljenek a döntő pillanatra, a mikor megtámadja Rómát. Hívei valóban elhatározták, hogy a Saturnalia ünnep első napján, deczember 17-én, fölgyujtják a várost. Cicero ezalatt ujongott örömében, hogy Catilina távozása által nyiltan a haza ellenségének vallotta magát, habár egynéhány befolyásos senatorhoz írt levelében mentegetőzött. A consul teendője most az volt, hogy az otthon maradt összeesküvőkről lerántsa a leplet. Kémei minden lépésüket ellenőrizték, de írott bizonyítékok nélkűl nem tehetett ellenük semmit. Végre az összeesküvők vigyázatlansága ilyeneket is szolgáltatott kezébe. Követek érkeztek az allobrogoktól, hogy panaszt tegyenek a római tisztviselők zsarnoksága miatt, de alig értek el valamit s bosszúsan készülődtek haza. Az összeesküvők ügyvivője ekkor fölkereste őket s kicsalta igéretüket, hogy honfitársaik hathatós támogatást fognak nyujtani a tervezett lázadásban. De csakhamar megbánták szavukat, s biztosabbnak látván a törvényes kormány szövetségét, a dolgot elárulták Cicerónak, ki az alkudozás látszólagos folytatására bíztatta őket, hogy írott szerződést kaphassanak az összeesküvőktől. Így azután Lentulus, Cethegus, Statilius és mások aláirásai okmányokkal és levelekkel együtt Cicero kezébe kerűltek. Az összeesküvés fejei gyanutlanúl megjelentek a consul idéző szavára, de a lictorok a senatus elé vezették a bűnösöket. A bizonyítékok fölolvasása után nem védhették magukat; kitünt, hogy leveleztek Róma ellenségeivel, hogy a várost a gallusoknak és Etruria lakóinak zsákmányul odadobják. Róma könnyebben vehetett lélekzetet: az árulók börtönbe kerültek vagy száműzetésbe menekűltek.

Az összeesküvés kapzsiságnak és nagyravágyásnak a műve volt, de a nemesek pártja bele akarta keverni politikai ellenfeleit. Már Catilina első kisérlete alkalmával bűnrészességgel gyanusították Crassust és Caesart, most is hévvel rájuk akarták sütni a bélyeget, s különösen Catulus unszolta Cicerót, hogy szerezzen bizonyítékokat Caesar ellen. De a consul kijelentette, hogy meg van győződve ártatlanságáról. Sokkal nehezebb kérdést kellett most megoldania: kilencz összeesküvőnek jött a nyomára, s közülök öten fogságban várták büntetésüket. A törvény értelmében a senatus «végső határozata» élet és halál urává tette ugyan a consult, de ily jogbővítés ellen a nép mindig tiltakozott, mert ellenkezett a köztársasági intézmények szellemével. Cicero ennélfogva nem mert a néphez fölebbezni, de a nemesi párt puszta biztatására sem vállalhatta el a felelősséget. Egész eljárásában szorosan ragaszkodott a törvényes formákhoz. Az összeesküvőket nem fogatta el házaikban, nehogy megsértse az otthon jogát. Négyüket a lictorok vezették a senatorok elé, Lentulust maga Cicero, mert a praetort csak a consul tartóztathatta le. A bűnösöket hazaárulóknak (perduelles) nyilvánította, hogy büntetésük előtt megfoszsza őket polgári jogaiktól. Ekkor ismét a senatus itélete alá bocsátotta az ügyet. Deczember 5-én, a rá nézve oly végzetes Nonae napján, Concordia templomába hívta össze az apákat, s minden óvó intézkedést megtett egy esetleges forrongás elnyomására. Decius Junius Silanus, a következő évre megválasztott consul, szólalt föl először s a bűnösök halálára szavazott. Mindenki azt hitte, hogy a gyűlés egyértelmű határozatot fog hozni, mert Crassus nem jelent meg, Caesarról pedig azt hitték, hogy szívesen föláldozza a bűnösöket, csak hogy szövetségük gyanujától megszabaduljon. De Caesar megvetett ily fogásokat. Ő az örökös fogságra szavazott, mely szerinte előkelő emberekre sokkal megalázóbb büntetés a halálnál; utána sokan az ő indítványára szavaztak, melyben nézetük szerint bizonyos kegyelem nyílvánult. Cicero megpróbálta ellensulyozni e véleményt, kifejtve, hogy a senatus és az ő eddigi intézkedéseinek csak a halálbüntetés lehet természetes következménye. De a consul csak a forumon volt a szónoklat mestere, itt a senatus ministere volt, s ez nem az ő óhajtása szerint határoz, ha föl nem kel Cato, hogy az összeesküvők kivégzését követelje. A hallgatóság az ő szigorú álláspontját fogadta el s kimondta a halálbüntetést. Cicero gondoskodott, hogy a határozat rögtön végrehajtassék; a bűnösöket kihallgatás és fölebbezés nélkül egyszerre akarta megöletni. Maga ment föl a Palatinusra és maga vezette ki Lentulust a házból, a hol el volt zárva; a praetorok pedig a többieket vitték le a Tullianum nevű állami börtönbe. A törvényszolgák először Lentulust fojtották meg, azután sorban Cethegust, Gabiniust, Statiliust és Cepariust. Midőn Cicero, ki a kivégzés végéig a börtönben maradt, a forumon keresztül haza tért, s az útjából kitérő tömegnek oda kiáltotta: «vixerunt» (= meghaltak), az emberek borzongva és csendben oszlottak el.

A consul a városban, a senatus megbizottai Itália minden vidékén helyreállították a békés állapotokat. Csak Etruria fejtett ki komoly és makacs ellenállást. Cicero azzal vásárolta meg tiszttársának, Antoniusnak közreműködését, hogy hivatali évük után provinciául neki engedte át Makedoniát. Antonius eddig az összeesküvők ügyét segítette ingadozásával, de most maga indult Catilina ellen. Míg Rómát ez a sereg védte, Metellus egy másikkal Gallia Cisalpinában foglalt állást, s így elvágta az összeköttetést Catilina és transalpin szövetségesei között. Az összeesküvők táborában 20.000 ember gyűlt össze, de csak egy részük volt ellátva fegyverrel. Catilina már meg akarta Antoniust vesztegetni, midőn a római czinkostársak kivégzésének híre hozzá jutott. Átlátta, hogy a senatusnál többé nem számíthat kiméletre, s hogy Antonius megnyerése csak rövid időre késlelteti romlását. Emberei tömegesen elhagyták, csak 4.000 maradt hű hozzá. Át akart kelni az Apennineken, hogy Metellus figyelmét kikerűlve az Alpesekig jusson és lázadást szítson a provinciában. De a szorosokat megszállva találta s így ismét Antonius ellen vonult. A consul betegnek mondotta magát s legióit Petreius legatusra bízta. A két sereg Pistoria (Pistoja) mellett, Firenzétől északra találkozott, s a kétségbeesett küzdelem hamar véget ért. Catilina holttestét az első csatasorban elesett rómaiak között találták meg; fejét a kormány megnyugtatására Rómába küldötték (Kr. e. 62, u. c. 692. év elején).

Az optimaták komor elégtétellel néztek művükre, mely bebizonyította, hogy Pompeius nélkül is megvédhetik magukat. Cicero bátorította a nemeseket s biztos vezérséget remélt az általa megmentett párton. De azok nem éreztek hálát fáradozásai iránt, s készek voltak őt feláldozni, ha hasznot húzhattak belőle. Lehet, hogy Rómában túlbecsülték az összeesküvés erejét; mindazáltal Cicero jelentékeny szolgálatot tett a közügynek. Ennyiben igaza van, midőn műveiben magasztalja consuli érdemeit, de tévedett, midőn azt hitte, hogy a közügyekre nagy befolyással volt. Túlbecsülte helyzetét a senatori pártban, mely őt csak eszközül használta föl. Csakhamar felhők tornyosultak feje fölött. A következő 62. évre (u. c. 692) Caesart választották praetorrá, a kinek az optimaták ellen hű szövetségese lett Quintus Caecilius Metellus Nepos néptribunus. A nemesek ugyan kivitték, hogy a capitoliumi templom átépítésével megbízott Lutatius Catulus neve a templom falán megörökíttessék, de az összeesküvők kivégzését a demokraták bűnös gyilkosság gyanánt tüntették föl. Midőn Cicerónak az év végén hivatalát le kellett tenni, nagy beszédben akart beszámolni a népnek működéséről. Azt hitte, életének egyik legszebb napján válik meg fasceseitől. Metellus azonban közbevágott, hogy nincs joga szólni. «Az az ember, ki polgártársainkat kihallgatás nélkül elitélte, ne várja, hogy meghallgassák.» Csak a szokásos esküre szorította, hogy megtartotta a törvényeket. «Esküszöm, – kiáltott Cicero, – hogy megmentettem a köztársaságot!» A nemesek tapsoltak, Cato, a másik néptribunus, a «haza atyjá»-nak nevezte, s a nép üdvrivalgással kísérte haza. De Metellus fenyegetőzött, hogy Pompeiust visszahívja, nem annyira az akkor még élő Catilina ellen, hanem hogy véget vessen a szabad alkotmánynak. Cato erre fogadalmat tett, hogy az ő életében a népgyűlés ilyen javaslatot nem fog elfogadni, s a zavargásban erőszakoskodott. Tiszttársa, Metellus, fölkiáltva, hogy Cato őt személye sérthetetlenségében meggyalázta, pártfogójának táborába menekült. A senatus ezért megfosztotta hivatalától, mert a tribunusnak a törvény szerint nem volt szabad elhagyni a várost; ugyanekkor Caesart is fölfüggesztette praetori hivatalától.

A zavargások a városban nem szüntek meg. Caesar kijelentette, hogy csak erőszaknak enged; lictorait szétbocsátva méltósággal vonúlt vissza főpapi palotájába, a regiába. A nép Caesart magasztalva, követelte a consuloktól, hogy ültessék vissza hivatalába. Cicero is kijózanodott mámorából. Pompeius tartózkodása pártja iránt nagyon bántotta; Crassus is gyanusította, sőt rágalmazta; mások vád alá helyezéssel fenyegették. Cicero iparkodott kiengesztelni az ellene forduló hangulatot. Kedvében járt Crassusnak, magasztalta Caesar buzgóságát, mint a ki először figyelmeztette őt Catilina üzelmeire, s a ki csak nemrég hirdette, hogy a fegyveresek hódoljanak meg a polgári togának, most leborúlt Pompeius dicsősége előtt s nagyobbnak hírdette Scipiónál. Még az összeesküvők bűntársai közt is keresett szövetségeseket; elvállalta Publius Sulla védelmét, a ki nyilván híve volt a hazaárulóknak. Cicero politikai eszméje az volt, hogy a senatorokat és a lovagokat közös pártban kell egyesíteni a köztársasági alkotmány fentartása végett, s azt hitte, hogy ezt Concordia templomában megvalósította. De midőn az optimaták e szövetséget visszautasították, s Pompeius bosszantására Cato vezetése alatt támogatták az ázsiai adóbérlőket, a kik egy meggondolatlanul kötött szerződés alól fölmentésért könyörögtek: a legokosabbnak hitte teljesen az aristokratákhoz csatlakozni, a kik tehetségéből hasznot húztak, de személyét megvetették. Cicero nem tudta megszerezni Pompeius, Crassus és Caesar őszinte barátságát; Catilina életben levő barátai pedig bosszút esküdtek ellene.

Caesar üldöztetésének hatása az volt, hogy pártja még jobban ragaszkodott hozzá; de egy esemény majdnem viszályt szított közöttük. Publius Clodius, Catilina egykori bevádlója, a ki adósságai és kalandjai révén hirhedt nevet, demokrata érzületével népszerűséget szerzett magának, Bona Dea ünnepén asszonyi ruhában Caesar házába osont, a hol e napon férfinak nem volt szabad mutatkozni. Egy szolgáló fölismerte és lármát csapott, az összegyűlt matronák haza rohantak és elbeszélték férjeiknek a gyalázatot. A nemesek nagy fölháborodást mutattak; a pontifexek tanácsra gyűltek. Caesar sem zárkózhatott el az általános fölháborodás elől; de a bűnös eddig politikájának ügyes eszköze volt, viszont a szentségtörés családi becsületét, állását és befolyását szennyezte be. A kérdést úgy oldotta meg, hogy nejét eltaszította, nem mintha Clodius bűntársa lett volna, hanem mert «Caesar nejére nem szabad gyanúnak esni.» A senatus és a consulok izgatásait azonban nem támogatta Clodius ellen, ki talán az ő közbenjárására kapott kölcsönt Crassustól, hogy biráit megvesztegethesse. Ellene maga Cicero lépett föl tanúul, a ki Clodius állítását, hogy az ünnep napján Interamnában volt, megczáfolta azzal a kijelentéssel, hogy az nap nála is megfordult. Clodiust mégis fölmentették. A nemesek bosszankodtak kudarczukon, de legalább gúnyosan utaltak a lovagok romlottságára. A két rend féltékenyebb és viszálykodóbb volt, mint valaha.

A per hónapokig tartott. Ezalatt Pompeius visszatért Ázsiából és a 61. év (u. c. 693) januárius havában Róma kapui alá érve, diadalmenetet kért. Seregét még Brundisiumban szétbocsátotta s veteranusainak földosztást igért. Az optimaták azonban eljárását a gyöngeség jelének vették s azzal áltatták magukat, hogy a vezér meghajol nagyságuk előtt. Pompeius nem léphette át mint imperator a város falait; azért a senatust és a népet a campusra hívta, hogy saját ajkáról hallják meg ezután követendő politikáját. A maga tetteiről nagy magasztalással beszélt, a polgári ügyekről mérsékelten és engesztelékenyen. A senatus iránt nagy tiszteletet mutatott, de egy szóval sem emlékezett meg legujabb intézkedéseiről. Cicero megragadva az alkalmat, nagy vonásokkal festette le a veszedelmet, melyből a köztársaságot megmentette; de Pompeius ajka sem dicséretet, sem szeretetet nem hangoztatott irányában.

Caesar tervei csak most kezdtek kialakulni. Mint Marius, Sulla és Pompeius, ő is katonai érdemeket akart szerezni, s erre legjobb alkalmat a provinciában kinálkozó szolgálat nyujtott. Mint propraetornak a tulsó Hispaniát ajánlották föl, de két dolog akadályozta állása elfoglalásában: rengeteg módon fölszaporodott adóssága és egy nemrég hozott határozat, hogy a clodiusi per eldőltéig egy tisztviselőnek sem szabad eltávozni. Caesarnak magánvagyona már nem volt, s e válságos pillanatban bevallotta, hogy 3400 talentum az adóssága, s most legalább a negyedére (körülbelül négy millió 800.000 korona) volna szüksége. Crassus kisegítette zavarából, mert remélte, hogy a hispaniai kormányzó támogatásával leszállítja Pompeius tekintélyét. Caesar jövedelmét lefoglalta, s ennek fejében rendelkezésére bocsátotta a sürgős pénzösszeget; a többi akadálylyal Caesar nem sokat törődött. Tudta, hogy ellenségei nem fogják visszahívni, ha fegyveres erő áll háta mögött. Hirtelen ott hagyta a várost, s az optimaták bosszúságára provinciájába távozott.

A római civilisatio emlékei Galliában.

 

Dionysos oltára márványból a lyoni múzeumban.

Az eredeti 94 centiméter magas; a Rhône balpartján találták a régi Lugdunum (Lyon) közelében. Valószinűleg késői görög munka, melyet ide szállítottak.

 

Victoria kis bronzszobra a lyoni múzeumban.

22 cm magas, belül üres. A Saôneban találták Lyon közelében. Valószinűleg vexillum-nak volt kiegészítő része. Fölemelt jobb kezében talán koszorút tartott. (V. ö. «Domborművek Traianus római diadaloszlopáról» czimű mellékleten a harmadik zászlóvivő vexillumát.)

 

Antik bronz-doboz ezüsttel kiverve, az eredetinek 3/4 nagyságában (Vaisonból.)

A doboznak kifejtett hengerén középütt Venus ülő alakja látható; három galamb és két Gratia (egyikük napernyőt tart) van körülötte. Tőle balra a csoport végén egy stélához támaszkodik a taeniáról felismerhető Adonis, mellette Amorka-alakok s ezek felé nyújtja Venus hivogatólag bal kezét. Az alakok mezítelen részei ezüstből vannak kiverve. – A hengertől jobbra van a doboz alsó lapja, balra a fedője, melynek közepe kiesett.

A senatus azzal könnyített haragján, hogy Pompeiust megalázta. Sem ázsiai intézkedéseit nem akarta szentesíteni, sem katonáit nem elégítette ki. Diadalmenetet szavazott meg Lucullusnak, kivel a vezérnek viszálya volt, szintúgy Metellus Creticusnak, a ki a kalózháborúban éles összeütközésbe kerűlt Pompeiussal. Hogy most Mithridates legyőzője is kérte jutalmát, bosszantólag halogatta a kitüntetést, s Pompeius csak kilencz hónap mulva, szeptember 28-án vonulhatott be diadalszekéren Rómába. E közben minden követ megmozdított, hogy egyik hívét, Lucius Afraniust juttassa a 60. évre (u. c. 694) a consuli székbe; tiszttársául úgyis ellenfelét, Metellus Celert választották meg. De végre gyönyörködhetett triumphusában; két napon át kápráztathatta a nép szemét diadaljeleinek és zsákmányainak olyan fényével és változatosságával, a minőt Róma még sohasem látott. Pompeius büszkén emlegette, hogy huszonegy királyt győzött le, birtokába kerített 800 hajót, 1000 várat és 900 várost; ő maga harminczkilencz várost alapított vagy népesített be ujra; az államkincstárt 20.000 talentummal (100 millió korona) gazdagította, s majdnem megkétszerezte a köztársaság jövedelmét. Legfőbb dicsőségét abban látta, hogy három triumphusa közül mindegyik más világrészre vonatkozott; az elsőt libyai győzelmeért, a másodikat hispaniai diadalaiért kapta, a harmadik az egész világot betöltötte hírével. De most mégis egyedűl érezte magát a városban, hol régebben a hízelgők és bámulók tömege fogadta. Lucullus, a kit Pompeius hazatérése kihozott nyugalmából, minden intézkedését megtámadta a senatusban, kijelentve, hogy sikereit mások munkájának köszönheti. A senatorok fagyosan vagy ellenségesen viselkedtek, Cicero mérsékelte hizelgéseit, Afranius nem tudta ellensúlyozni Metellus Celer befolyását. Hiába terjesztetett elő Flavius tribunus által egy javaslatot, mely földet kért veteranusainak: a Cato által indítványozott gabonatörvény (Kr. e. 60, u. c. 694) a népet elvonta Pompeiustól. E bánásmód elkeserítette a hódolathoz szoktatott imperatort; sajnálta, hogy elbocsátotta katonáit, s bántotta, hogy a demokraták nem fogadták el vezérökül. A nép szívébe már Caesar fészkelte be magát, s mellette más nem válhatott egykönnyen bálványává.

 

XXI. FEJEZET.

Az első triumviratus, Gallia meghódítása. Crassus halála.

Az oligarchákat Catilina elpusztulása, Pompeius megalázása és Caesar távolléte vak önbizalommal töltötte el, s hajlandók voltak a végletekig követni Catónak megalkuvást nem ismerő politikáját. Cicerót sértette, hogy többre becsülik a szűkkörű erényhőst, mint őt, a ki magát mélyen gondolkodó államférfiúnak hitte. A megbántott hiúság szólt belőle, de igaza volt, midőn azt mondta, hogy Cato legjobb szándéka mellett is tönkreteszi a pártot, mert úgy beszél, mintha Platon köztársaságában és nem Romulus söpredéke közt élne. Ezért Pompeiushoz közeledett, a ki nemrég nagyon kiemelte a senatusban consulatusának érdemeit. Szavai szerint hiába vitte volna véghez hőstetteit, ha Cicero nem menti meg a várost. Cicero érezte, hogy nem következetes, midőn Servilius Rullus javaslatainak ellenzése után Flavius hasonló indítványait támogatta; de eljárását a nemesek oktalanságával igazolta, a kiknek vezérük nem lehetett, eszközük meg nem akart lenni. Megjósolta nekik, hogy nem sokáig lesznek palotáik lakói és halas tavaik gondozói.

Nemcsak az uralkodó párt volt gyönge; Caesar távollétében a lovagok és demokraták sem tudtak összeférni. Caesarnak Hispaniában mindjárt megérkezése után alkalma nyílt tisztjeinek és katonáinak szeretetét megnyerni, s hadvezéri tehetségének is tudatára ébredt. Győzelmesen harczolt a lusitanusok ellen, s a zsákmány nemcsak őt magát segítette ki pénzzavarából, hanem katonáinak kincsvágyát is kielégítette (Kr. e. 60, u. c. 694). Mivel azonban a consuli méltóságra vágyott, junius havában visszatért Rómába és diadalmenetet kért, egyúttal jelöltségét is bejelentette. A senatus azonban már azért is halogatta triumphusát, hogy mint imperator ne léphesse át a város kapuit; már pedig a consuljelöltnek háromszor kellett a törvény értelmében jelentkezni a forumon. Caesar tehát az ünnepélyes bevonulásról lemondott, nehogy a választástól elessék; egyúttal közelebb hozta Pompeiust Crassushoz, s mindkettőjükkel szövetséget kötött, hogy szavukkal és tettükkel csak oly czélokért küzdenek, melyek mindhármuk érdekeinek megfelelnek. Pompeius dicsősége, Crassus gazdagsága és Caesar népszerűsége oly erős szövetséget alkotott, melynek a közügyekre döntő hatása volt. Ez a triumviratus (vagyis: három embernek az állam kormányzására vállalkozó szövetkezete) teljesen magánjellegű volt, de a szerződő felek nem voltak őszinte szövetségesek. Mindegyik az első helyet akarta elfoglalni a köztársaságban. Pompeius érdemeinek méltó jutalma gyanánt várta a legfőbb hatalmat; Crassus olyan méltóságnak hitte, melyet alkalmas pillanatban meg lehet vásárolni; Caesar azt a helyet kereste, hol lángeszének állandó alkalma volna nagyokat alkotni. A szövetségből legelőször Caesar húzott hasznot, mert társai összes erejükből támogatták jelöltségét.

Caesart a másik consuljelölt, Lucius Lucceius gazdagsága is támogatta, ki nagyobbrészt fedezte a választás költségeit. A nemesek erőfeszítése csak annyit vihetett ki, hogy Caesar consultársa a senatus jelöltje, Marcus Calpurnius Bibulus lett. Maga Cato is beleegyezett, hogy az ellenzék vesztegetésével szemben hasonló eszközt alkalmazzanak; érezte, hogy a triumviratus az első rázkódás, mely a szabad köztársaság bukását jelzi. Mert a consuli székből a római világ igazgatására vezetett a lépcső, s Caesar mindenkép kedvezett a népnek, hogy hosszú proconsuli imperiumot kapjon tőle jutalmul. Hivatali évét agrarius javaslata teszi nevezetessé, a mely földbirtokot jelölt ki Pompeius veteranusainak, s a szegény polgárok számára is kívánt földet vásárolni Campaniában az ázsiai zsákmányból. A nemesek ép úgy ellenezték az indítványt, mint ezelőtt; Cicero egy párthoz sem akart szegődni s mezei lakába vonult, Cato pedig esztelen makacssággal látta el pártvezéri tisztét. Midőn szavazásra kerűlt a dolog, Pompeius fegyveres hívei nagy számmal tolultak a forumra; de a nemesek sem vesztették el bátorságukat. Calpurnius Bibulus föl akarta oszlatni a gyűlést, mert szavai szerint rossz égi jeleket látott. A nép dühösen rárohant, ledobta Castor templomának lépcsőjéről; két tribunus megsebesűlt, s Lucullus alig menthette meg életét. Catót kétszer is lerántották a szószékről, s az ellenzék elkergetése után a javaslat törvénynyé vált. (Kr. e. 59, u. c. 695.) Ezzel a demokrata párt ragadta magához a hatalmat. A nemesek a szenvedett gyalázattól megriadva, minden politikai küzdelemtől visszavonultak. Bibulus consuli évének hátralevő nyolcz hónapja alatt nem hagyta el házát, s tehetetlenségében iustitiumot (közügyekben szünetet) hirdetett ki. Annál erélyesebb munkát végzett Caesar. A senatus és a nép gyűléseiről jegyzőkönyveket (acta senatus et populi Romani) vétetett föl, melyek közzététetvén, a mai hírlapoknak feleltek meg. Megerősítette Pompeius ázsiai intézkedéseit; szabályozta az igazságszolgáltatást, korlátozta a provinciai kormányzók hatalmát (lex Julia de repetundis), s egyengette az utat, hogy a provinciák lakosai is részesüljenek a római polgárok jogaiban. Cicerót fölháborította Caesar politikája, melynek nagyszabású elveit nem tudta megérteni. A forumi élettől visszavonulva, tusculumi és formiaei villáiban rhetorikai és philosophiai tanulmányokkal foglalkozott, de azért éber figyelemmel kísérte a politikai élet küzdelmeit. Nagy lett volna öröme, ha a triumvirek közelednek hozzá; s mivel ez elmaradt, folyton hangoztatta aggodalmát, hogy szövetségükbe akarják csábítani. De igazi gondot okozott neki Clodius, a ki Caesar közvetítésével egy plebeiussal adoptáltatta magát, hogy a nép tribunussá választhassa. Jól sejtette, hogy a kalandor bosszút akar rajta állani, s maga nem igen bízhatott többé népszerűségében. A vezérférfiak viszálykodását legjobban föltünteti egy nem sikerűlt merénylet titokzatos története. Egy Vettius nevű embert elfogtak tőrrel a kezében; azt vallotta, hogy Cato és más aristokraták bérelték föl Caesar és Pompeius meggyilkolására. A nemesek viszont azt híresztelték, hogy a merényletet Caesar eszelte ki Pompeius ellen. A bűnös börtönbe került, de pár nap mulva halva találták ágyában. Nem volt politikus, a kit ne gyanusítottak volna e dologban; de a vizsgálat eredménytelen maradt, s csak gyanakodás és aggodalom járt a nyomában.

Caesar tekintélye consuli évének lejártával minden versenytársáénál nagyobb volt. De őt a hatalom nem vezette félre. A senatus ügyefogyottsága és a nép romlottsága elárulták neki, hogy a szabad köztársaság napjai meg vannak számlálva. Pompeius példája megtanította, hogy a birodalom kormányára nem szabad várni, hanem meg kell ragadni. Elhatározta, hogy elhagyja Rómát, a provinciák csatamezőin gyűjt erőt és pártot, hogy alkalmas időben legiói élén követelje jutalmát. Alapjában nemes jellemű volt, ki azzal a meggyőződéssel szánta el magát a vakmerő lépésre, hogy Rómára s az egész birodalomra nagy áldás lesz egy széles látókörű uralkodó kormánya. Alexandros példája lebegett előtte; mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy Alexandros az egész világon elterjesztette a boldogságot, melyet előtte csak Görögország élvezett. A sok látványosság és bőkezűség révén lekötelezett nép mellőzte a senatus határozatát, mely a két lelépő consulra az itáliai erdők és utak gondozását bízta, s elfogadta Vatinius tribunus indítványát, mely Caesarnak provinciául öt évre Gallia Cisalpinát és Illyricumot jelölte ki, s három legiót rendelt alája. A senatus megerősítette a népgyűlés akaratát, sőt Pompeius indítványára egy negyedik legióval együtt Gallia Transalpinát is Caesarnak juttatta, mert a nép magától is megszavazta volna neki e provinciát. Az Alpeseken túlról ugyanis forrongások híre jött. Az allobrogok lázadását ugyan leverte Pomptinus, a proconsul; de a helvetiusokat germán törzsek kiszorították lakhelyeikből, s bevándorlásuk a provinciát nagy veszélylyel fenyegette. Ezért erős kezekre kellett bízni a vidéket. A senatus Cato intelmei ellenére belenyugodott, hogy a veszedelem elhárítását Caesarra bízzák, a ki Julia nevű leányát Pompeiushoz adta nőül. A galliai proconsulatus jelentősége fölért azon rendkívüli megbízással, a melylyel Pompeiust a kelet meghódítása végett felruházták.

Caesar nem ment mindjárt az 58. év (u. c. 696) elején Galliába. Néhány hétig katonaszedés ürügye alatt Róma közelében tartózkodott, hogy a forumi mozgalmakat figyelemmel kísérhesse. A consulok közül Aulus Gabinius Pompeius híve volt, viszont Lucius Calpurnius Piso Caesar pártjához tartozott. Ugyancsak Caesarnak köszönhette Publius Clodius tribunusi méltóságát. Pompeius is támogatta őt, mint a senatus megalázására alkalmas eszközt. A consulok eladósodott és kapzsi emberek voltak, kiket a fiatal tribunus a maga részére nyert azzal az igéretével, hogy jövedelmező provinciákat szavaztat meg nekik. Befolyását népszerű javaslatai még öregbítették. Kieszközölte, hogy a szegény nép ezentúl ingyen jusson gabonához; indítványára eltöröltetett a lex Aelia Fufia, mely szerint a consul kedvezőtlen égi jelek ürügye alatt bármely gyűlést feloszlathatott; megszüntette a Kr. e. 68. évben (u. c. 686) hozott senatusi határozatot, mely a kereskedői czéheket megszüntette, s így újra alakulhattak szövetkezetek pártpolitikai czélokra; végre megvonta a censoroktól a jogot, hogy saját belátásuk és önkényük szerint foszthassák meg a lovagokat és a senatorokat rangjuktól. Törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy számkivetéssel lakoljon, a ki fölebbezés nélkűl végeztet ki római polgárt. A bűnöst nem említette, de mindenki tudta, hogy Ciceróra czéloz. Caesar szivesen megmentette volna a szónokot a veszedelemtől, s hivatalt kínált neki provinciájában, de az mogorván utasította vissza ajánlatát, s gyászruhában jelent meg a forumon, hogy részvétre indítsa a népet. Sok lovag csatlakozott hozzá gyászruhában, midőn bejárta a polgárok házait. A senatorok is támogatni akarták, de a consulok eltiltották a tüntetést; a tribunus összecsődítette az utczát s Cicerót gyászos kíséretével együtt megkergette. Az üldözött végre Pompeiushoz folyamodott pártfogásért, de a triumvir elutasította. Erre abban a reményben, hogy önkéntes számkivetésbe vonulva kikerüli a nyilvános megbélyegzést, elhagyta a várost. De Clodius összehívta a tribusokat, melyek Cicerót névszerint elitélték és 400 mérföldre kiutasították Rómából; sőt bűnösnek nyilvánították azt is, a ki visszahívására indítványt tenne. A kegyetlen határozat következtében Cicerót bárki büntetlenűl megölhette volna, de Brundisiumig kiméletes bánásban részesűlt. Innen átkelt Thessalonikébe (Saloniki). Clodius elkobozta vagyonát, a consulok kincsvágyának odadobta tusculumi villáját, földig lerombolta házát a Palatinuson, s hogy sohase építhessék föl ujra, szomszédságában Libertas istennőnek szentelte a helyet.

A triumvirek titokban helyeselték a határozatot, mely Ciceróban a senatust alázta meg. A nemeseket még nagyobb csapás érte, midőn Catónak is el kellett távozni a városból. Ellenfelei gondoskodtak róla, hogy oly megbízással hagyja el Rómát, melynek hitványsága árnyékot vessen az egész senatori pártra. Clodius rábirta a népet, hogy a legtisztább lelkű rómaira bízza Ptolemaios kyprosi király elűzését a trónról. E szerencsétlen fejedelem testvére volt az egyiptomi királynak, s a római nép minden alapos ok nélkül megfosztotta trónjától; a szigetet Kilikiához csatolta s kincseire rátette kezét. Cato vakon engedelmeskedett a nép határozatának, s talán észre sem vette, hogy nagy igazságtalanságot teszen. De ha Clodius azt remélte, hogy Catót a nagy kincsek kezelése eltántorítja a becsület útjáról, nagyon csalódott; midőn Cato két év mulva visszatért Rómába, a demagóg már elvesztette népszerűségét. Clodius, miután a consuloknak gazdag provinciákat szavaztatott meg, Caesar és Pompeius ellen fondorkodott. Az előbbinek néhány törvényét meg akarta dönteni, Pompeius ázsiai rendelkezéseit megtámadta, híveit megrohanta az utczán s a közbelépő triumvirt megvető sarcasmussal illette. Pompeius már attól tartott, hogy gyilkosságot tervez ellene, s nem hagyta el házát. Csak az 57. évre (u. c. 697) szóló consulválasztások nyugtatták meg, melyek különben Cicero jóakaróit, Publius Cornelius Lentulust és Quintus Caecilius Metellus Nepost juttatták a köztársaság élére.

Az új consulok mindjárt az év elején indítványozták a szónok visszahívását. Kijelentették, hogy Clodius törvénytelenűl lépett át a plebeius rendbe s így minden intézkedése jogtalan volt. Clodius e támadásokkal szemben erőszakhoz fordúlt. De a nemesek is szerveztek egy bandita csapatot Titus Annius Milo vezérlete alatt s Pompeiushoz közeledtek. A forum csaknem naponként véres verekedések szinhelye volt, s a forrongás hét hónapig tartott, mert Pompeius nem tudta magát elszánni, hogy közbelépésével véget vessen a zavaroknak. Minthogy azonban rendkívüli megbízásra vágyott s Ciceróra szüksége volt, végre maga is támogatta a nemeseket. Augusztusban Milo csapatai győztek a forumi küzdelmekben, a tribusokat össze lehetett hívni, s egyhangú határozattal véget vetettek Cicero száműzetésének. Visszatérése diadalmenethez hasonlított. Brundisiumtól Rómáig, saját szavai szerint, egész Itália sietett, hogy kezet szoríthasson vele. De tizenhét hónapos száműzetése alatt sem látta be, hogy a nemesek és Pompeius önző czéljaikra akarják fölhasználni, hogy a különböző osztályok egyesítése hiú álom, s hogy a köztársasági alkotmány teljesen megérett a bukásra.

Mióta a köztársaság Gallia Narbonensis birtokába jutott, azóta a rómaiak a szabad gallus törzsekre is befolyással voltak; több néppel, így a belgákkal is szerződésre léptek. Róma legrégibb barátai (a mint őket nevezték: testvérei), az aeduusok, ellenségeskedésben éltek a hatalmas sequanusokkal. Egész Gallia két pártra oszlott a szerint, a mint az aeduusokhoz vagy a sequanusokhoz szított. E pártoskodás az egyes törzsek kebelében is dúlt a hatalom birtokáért. Ebben a korban a germán suebusok kiszorították hazájukból a helvetiusokat, a kik a Rajna és Jura hegység között telepedtek le; a sequanusok erre a suebusokat segítségűl hívták az aeduusok ellen, s a germánok Ariovistus vezérlete alatt a Rajnán átkelvén, az aeduusokat hosszú küzdelem után legyőzték (talán Kr. e. 60-ban, u. c. 694). Ariovistus maga a sequanusok területének egy részén, a mai Elsaszban telepedett le; a rómaiak cserben hagyták az aeduusokat és 59-ben (u. c. 695) Ariovistus a köztársaság szövetségese (socius et amicus) lett. Magában a provinciában nemcsak az allobrogok lázadtak föl, hanem a helvetiusok is át akartak költözni Gallia nyugotibb részeire, különösen midőn a getáktól elkergetett boiusok hozzájuk csatlakoztak.

 

Sírokban talált gallus sisakok.

Caesarnak tehát tág tere nyílt hadvezéri tehetségét a provincia határain túl is kifejteni, s öt év alatt a gallus törzseket a Rhônetól a Szajnáig, valamint a Rajnától az Atlanti-óczeánig meghódította. Megtiltotta a nyugtalan helvetiusoknak, hogy a római provinciába bevándoroljanak. Ezek azonban nem akarták határvonalul elfogadni a Rhône folyót, s más irányban az aeduusok és a sequanusok felé költözködtek. Caesar nyomon követte őket; az aeduusok között a római pártot segítette uralomra és segítő csapataikkal utolérte a helvetiusokat. Egyik törzsüket, a tigurinusokat, Caesar legatusa, Titus Labienus, az Arar folyó (Saône) gázlójánál szétverte; a többiek Bibractéig (Mont Beuvray) hatolva megtámadták Caesar táborát, de kemény vereség után visszavonultak hazájukba, a boiusok pedig az aeduusok között telepedtek le. A gallus törzsek óhajára Caesar ezután Ariovistus ellen fordult, s a sequanusok is hozzá csatlakoztak. Tisztjeit és katonáit azonban félelem fogta el az edzett germánok ellenében, s csak midőn kijelentette, hogy szükség esetén hű tizedik legiójával is ellenük vonul, szállotta meg a többi legiókat is a bátorság. Minthogy a germán fejedelem nem akarta föltételeit elfogadni, a mai Mühlhausen közelében megverte és átkergette a Rajnán. A gallus népeket így megszabadítván a betörőktől, némelyikkel szövetséget kötött, mások között viszályt szított, hogy valamennyinek meghódítására egyengesse az útat. Az aeduusok és sequanusok Gallia közepén, a remusok (Rheims körűl) északkeleten szűkkörű önzésükkel megkönnyítették a római vezér munkáját, ki a germánokkal szemben a protector szerepét játszotta. A következő 57. év tavaszán (u. c. 697) Caesar két új legiót toborzott Felső-Itáliában, s a remusok védelmére az Axonáig (Aisne) vonult, a hol a belga népek egyesűlt seregét szétverte, s a suessionokat, ambianusokat és nerviusokat egymásután meghódította. Ugyanekkor legatusai is sikerrel hódítottak Galliában. Publius Crassus, a triumvir fia, Aquitaniát (Guyenne) hajtotta római uralom alá, s a gallus tengerpart is meghódolt. De a venetusok és az aremoricusok az északnyugati határon 56-ban (u. c. 698) a britannusokkal szövetkezve, nagy hajóhadat gyűjtöttek össze, s csak akkor hódoltak meg, midőn Caesar maga is hajóhadat szervezve, a Loire torkolata táján diadalt aratott fölöttük. Gallia most nagyjából meg volt hódítva, de a legiókat folytonosan foglalkoztatni kellett, hogy sohase fogyjanak ki a zsákmányból. Caesar 55-ben (u. c. 699) óriási provinciáján átvonulva, hidat ütött a Rajnán s rövid ideig a germán erdőségekben kalandozott. Ugyanez év őszén egy gyorsan toborzott sereggel átkelt Britanniába, s tizennégy nap alatt könnyű győzelmet aratott a sziget déli részén, de a viharok sok kárt tettek hajóiban, s téli tartózkodásra visszatért Galliába. A következő nyáron újra megtámadta a szigetet, London fölött átkelt a Themzén, s a legvitézebb déli törzset, a trinobantokat legyőzte. Sikerei mégsem bátorították föl, hogy őrséget hagyjon hátra a szigeten vagy állandó coloniákat alapítson. Megelégedett csekély adó kikötésével, melyet talán sohasem fizettek meg. Czélját így is elérte: foglalkoztatta katonáit, sok kincset küldött Rómába, hol a nép gyönyörködve hallgatta mesés győzelmének hírét. Hívei azalatt otthon gondoskodtak róla, hogy a köztársaságot fenyegető válság mielőbb megérjen.

 

Ezüst denarius hátsó lapjának képe.

(Gallus fegyverekből összeállított tropaeum; alul Caesar nevének nyoma. Eredetije Berlinben.)

Táborozásai alatt ugyanis mindig figyelemmel kísérte a római eseményeket. Tél idején, midőn a háború munkája szünetelt, rendesen megjelent Lucca fürdőben, Gallia Cisalpina déli részén; mert a törvények nem engedték, hogy a proconsul Itália talajára tegye lábát, míg imperiumát le nem teszi. Itt vitatta meg hozzásiető barátaival a javaslatokat, melyeket a maga és az ő érdekeik javára kieszelt. A triumvirek viszonya távolléte alatt meglazult. Pompeius és Crassus sajátlagos eszközökkel iparkodtak az állam élére jutni; Cicero Pompeiushoz csatlakozott, s a beállott gabonaszükség miatt közreműködött, hogy Pompeiust az eleség előteremtése végett öt évre rendkívüli hatalommal ruházzák föl. A consulok beleegyeztek, s Pompeius harmad ízben került a törvények fölé (Kr. e. 57, u. c. 697). De az egész eljárás puszta ürügy volt, hogy a kelet meghódítója az állam élére kerüljön, miután pár évvel előbb elmulasztotta megragadni a kedvező alkalmat.

Pompeius most sem tudta kiaknázni helyzetét. A nemesek bátran fondorkodtak, s a tömeg is erőszakoskodott ellene. Különösen kitünt ez az egyiptomi kérdésnél, melyet a triumvirek a maguk érdekében akartak rendezni. A római senatus Pompeius és Caesar befolyása alatt Kr. e. 59-ben Ptolemaios Auletest ismerte el Egyiptom királyának. De az alexandriaiak elkergették, s leányát, Berenikét, ültették a trónra. A király Pompeius támogatásával remélte visszaszerezni az országot, az alexandriaiak azonban ennek megakadályozására követeket küldöttek Rómába, s Ptolemaios csak nagy vesztegetések útján és Pompeius pártfogásával tudott kedvező határozatot kicsikarni. Pompeius így sem ültethette vissza trónjára, mert a Sibylla-könyvek egy jóslatát a tömeg kiaknázta és nem akart hadsereget megszavazni. Hiába pártolták az ügyet a tribunusok, a demagógok izgatásai miatt nem lehetett határozatot hozni. A nemesek is megragadták az alkalmat, s Milo banditái ismét megjelentek a forumon. Juppiter szobrába az albai hegyen beleütött a villám, s már forradalomról beszéltek. Az egyiptomi kérdés ezért a napirendről lekerűlt ugyan Rómában, de Ptolemaios Auletes kérelmére Pompeius megbízta Syria helytartóját, Aulus Gabiniust, hogy alkalmas ürügygyel törjön be Egyiptomba. A proconsul az ifjú Marcus Antonius társaságában, a ki ekkor alapította meg katonai hírnevét, 55-ben (u. c. 669) berontott a Nilus völgyébe, az egyiptomiakat több csatában megverte. Berenike férje, Archelaos is elesett. Ptolemaios véres bosszút állott alattvalóin, leányát kivégeztette és siettette nyomorult uralmával a Lagidák csúfos bukását. – Otthon a győztes optimaták fölháborodva, Caesar ellen izgattak, a kinek befolyása Galliából mindinkább érezhetővé vált. Visszahívásával fenyegetőztek, hogy mint magán embert bevádolhassák consuli erőszakoskodásaiért és számkivetéssel vagy halállal sujtsák.

Az 56. év (u. c. 698) telének közeledtével Caesar Ravennában találkozott Crassussal, Luccában híveivel, s a következő évre Pompeius és Crassus consulságában állapodott meg velük. Pompeius is ott volt a tanácskozáson, s vele együtt sok consularis és minden rangú hivatalt viselő ember gyűlt oda Rómából. Néha 120 lictor állott Caesar lakása előtt, s közel 200 senator tisztelgett fogadásán. A senatorok és lovagok a proconsul szeretetreméltóságától és bőkezűségétől elbájolva tértek vissza Rómába. Érezték, hogy a köztársasági alkotmány haldoklik, s a végzetes válság majdnem most fenyegette a szabadságot. Consulok és tribunusok, senatus és népgyűlés kölcsönösen akadályozták egymást működésükben s lehetetlenné tették a kormányzást. A következő évi consulok megválasztása nem mehetett végbe; a consulok kedvezőtlen égi jelek ürügye alatt betiltották a népgyűlést. Ők maguk nem végezték hivatalos teendőiket, hanem gyászruhába öltöztek; tartózkodtak minden nyilvános ünneptől, mint olyan férfiak, kiket a lakosság megakadályozott hivatalos hatalmuk gyakorlásában. Midőn consuli évük lejárt, a türelmetlen jelöltek nem akarták interregnummal halogatni a választást; törvény ellenére követelték a tribunusoktól, hogy hívják össze a népet. Mialatt a nemesek jelöltjük, Lucius Domitius Ahenobarbus érdekében vesztegettek, az ifjú Crassus is megérkezett Caesar veteranusainak egy csapatával és minden ellenállást letiport. Az erőszak útján megválasztott Pompeius és Crassus gondoskodtak, hogy a többi hivatalokba is híveik kerüljenek. Catót nemcsak az a gyalázat érte, hogy mint praetorjelölt megbukott, hanem az is, hogy a triumvirektől támogatott hitvány Vatinius neve kerűlt ki győztesen az urnából.

Caesar csak látszólag békült ki triumvir-társaival Luccában; mindazáltal megbízta Trebonius néptribunust, hogy a consulok közül Pompeiusnak a két Hispaniát, Crassusnak Syriát szavaztassa meg provinciául, még pedig rendkívüli imperiummal öt évre. Viszont a consulok kieszközölték, hogy Caesar ujabb öt évre kapta meg Gallia kormányzását. Javaslatukat azzal indokolták, hogy a provincia csak félig van meghódítva. Caesar tovább is arra törekedett, hogy legióit magához lánczolja; előre látta, hogy újabb megbízásának leteltéig versenytársainak tekintélye mindinkább sülyedni fog, s számította az időt, hogy mikor teheti rá kezét a birodalomra. Az optimaták inkább daczosan, mint elszántan ellenezték proconsulatusának meghosszabbítását. Heves és hosszú beszédekkel támadták az indítványt, de erőfeszítésük csak egy napig késleltette a határozatot. A tribunusok utczai verekedések között elzárták a gyüléshez vezető utczákat és becsukták az állami épületeket; Cato embereinek vállain szónokolva akart a gyűlés helyére jutni, s azzal akarta megakadályozni a tanácskozást, hogy az auspiciumok kedvezőtlenek voltak. A nép botok suhogtatásával és kőzáporral felelt; a küzdelemben tőrök és kardok villantak föl, s az optimaták hívei sebektől borítva menekűltek a forumról. Egy ily küzdelemben Pompeius togájára is hullott pár csöpp vér, s midőn neje, Julia, észrevette, annyira megrémült, hogy idő előtt nyílt meg a méhe, s pár nap mulva meghalt.

 

Caesar képmása.

(Imhoof-Blumer szerint.)

Caesar mint proconsul az első évben megszabadította Galliát a helvetiusok és a suebusok betöréseitől, s az ország közepén lakó népeket Róma alattvalóivá tette. A második évben meghódította a legvadabb északi törzseket; a harmadikban leigázta a nyugatot és a délvidéket. A negyedik és ötödik évben saját földjükön megfélemlítette a germánokat és a britannusokat, s így a provincia határait biztosította külső támadások ellen. Galli most belsejében meghódolt, határai is meg voltak védve. A proconsul azt hitte, hogy újabb megbízatásának ideje alatt jövendő czéljaira gyűjtheti a szükséges eszközöket. Nevét otthon mindennap magasztalta a nép; Cicero lelkesedésében hexameterekben akarta megénekelni a britanniai háborút. Caesar, otthon a demokraták vezére, Galliában a nemeseket támogatta, hasznot húzva a közéjük széthintett viszályokból. Ha némely helyütt népies kormányforma élt, ott római pártot alakított, mely megbuktatta a kormányt. Róma érdekében üléseket tartott a törzsek megbízottjaival; az egyiktől beszedett adóval megvásárolta a másiknak hűségét; valamennyit egyformán részesítette a római civilisatio áldásaiban, s megnyitotta előttük az utat, hogy a római polgárjogokhoz jussanak. Nem is tudott Gallia egyetemes lázadást szervezni Róma ellen. Eddig az egyes törzsek külön harczoltak, s egyik a másik után hódolt meg. Az első forradalom a római uralom ellen a belga törzsek között tört ki, a kik a trevirek közé csoportosultak. Ezek között voltak a nerviusok, az eburonok és délkeletre a lingonok; a remusok azonban hívek maradtak Rómához, s a Szajna-menti senonok meggátolták, hogy a lázadás áthatoljon a folyón. A Szajna és Saône között az aeduusok is támogatták Caesart, hogy föntartsa a közlekedést Itáliával. Az 54. évben (u. c. 700) a nerviusok közrefogták Quintus Cicerónak, a szónok öcscsének táborát, s bizonyára elvész, ha a Cisalpinában vonuló Caesar hirtelen vissza nem tér, s kemény küzdelem után meg nem szabadítja legatusát. A következő 53. évben (u. c. 701) sikerűlt elfojtania az északi lázadást, s a hűséges gallusokkal együtt állott bosszút hűtlen honfitársaikon, kiket a haza ellenségeinek nyilvánított. Erre a gallusok valamennyien megtértek, csak az eburonokat konczolták föl.

 

Epadnactus, arvernus vezér ezüstpénze meghódolása előtt.

 

Ugyanezen vezér ezüstpénze meghódolása után.

 

Gallus rézpénz.

(Egyik lapon ló, a másikon vadkan, gallus pénzek gyakori jelképe.)

 

Vercingetorix aranypénze.

Másodszor volt béke egész Galliában, s a proconsul ismét átmehetett az Alpeseken, hogy figyelemmel kísérje a fővárosi fondorlatokat. De ezalatt ujabb összeesküvés szövődött, s ezuttal a Szajna és Garonne között lakó törzsek közt tört ki a forrongás, mely csakhamar mindenfelé elterjedt. A lázadás fáklyáját a druida papok gyújtották meg, a kik a carnutok törzsében nagyon hatalmasak voltak, s kiket szoros kapocs fűzött a nemzeti aristokratiához. A Loire-menti Cenabumban (Orléans) már igen sok római kereskedő telepedett le; a nép ezeket megtámadta és fölkonczolta. A messzeterjedő forradalom élére az arvernusok egyik főnöke, Vercingetorix állott, az egyedüli gallus, a ki e háborúban nevet szerzett magának. Rendkívüli tulajdonságai lehettek, mert Caesar is meghódol nemes emléke előtt commentariusaiban. Vezérlete alatt a gallusok érzékeny vereséget okoztak Caesarnak, midőn Gergovia városát megtámadta; kardját is kiütötték kezéből és elvágták előle az Itáliába vezető utat. A gallusok elől meghátrálva, Caesar otthoni ellenségeinek dobta volna magát kezébe, s így csak a győzelem vagy a halál között választhatott. Még tekintélyes serege volt a Szajnától északra, hol Labienus legatusa föltartotta és leverte a lázongó népeket, úgy hogy a proconsul ujra egyesíthette legióit, germán lovasokat fogadott zsoldjába és merészen vonult a háta mögött föllázadó törzsek ellen. A második összecsapásnál már Caesar diadalmaskodott, s Vercingetorix a mai Dijon közelében, az eleséggel bőven ellátott Alesiába (Alise Ste. Reine) vonult 80.000 katonájával, a kik sánczot emeltek a helység körűl (Kr. e. 52, u. c. 702). Caesar nyomon követte s a rómaiak szokott ügyességével maga is olyan ostromsánczokkal vette körűl a várost, melyek külső és belső támadásnak egyaránt ellenálltak. Még ennek befejezése előtt Vercingetorix követeinek felhivására a gallus törzsek majdnem valamennyien egyesítették hadaikat, s állítólag 250.000 gyalogosból és 8.000 lovasból álló hadseregük biztos győzelemmel kecsegtette őket. A római tábor is érezte a küzdelem fontosságát. Caesar sánczai mögött Labienus csapatai megakadályozták Vercingetorix hadseregének és a segítségül siető gallusoknak egyesülését, bár ezek egyszerre támadtak. Egy ízben a rómaiak legszélsőbb vonalát nagy zavarba hozta Vercassivelaunus, az egyesült gallusok vezére. A sánczokat védő római csapatokat elkergette, s Labienus nagy veszedelemben forgott, mert vereség esetén Vercingetorix is rárohant volna a rómaiakra. Ekkor Caesar lovasságát a külső ellenség háta mögé küldte, pihent gyalogságával pedig a legveszedelmesebb ponton személyesen állította helyre a csatarendet. Erre a gallusok a sánczoktól visszavonultak, s Vercingetorix is visszavezette csapatait Alesiába. Caesar a külső sereget megverte, mire a hosszú ostrom következtében Vercingetorixot az éhség megadásra kényszerítette. A hős vezér felajánlotta katonáiért életét; Caesar meg is kegyelmezett nekik, de a vezért fogolyként hurczolta magával, hogy majdan lánczok közt kövesse diadalszekerét s oly kegyetlen halált szenvedjen, mint egykor Pontius és Persus. A nagy földterület az Alpesek, Pyrenaeusok, a Rajna és az óczeán között véglegesen Róma birtoka lett Caesar proconsulatusának nyolczadik évében (Kr. e. 51, u. c. 703). Plutarchos szerint nyolcz hadjárata alatt bevett több mint 800 várost, legyőzött 300 népet, a kik összesen három millió katonát állítottak vele szembe; ezek közűl egy millió elesett, egy millió fogságba kerűlt.

Caesar politikája nagyon különbözött a többi római kormányzók eljárásától. Eddig az Alpesek mindkét oldalán katonai őrségeket és coloniákat telepítettek le; sok földet osztottak szét a polgárok között, kik hajlandók voltak életük koczkáztatásával ily birtokot elfogadni. Caesar nem akarta a provinciákba telepíteni Rómát; inkább a gallusokat volt czélja Rómába vezetni. Polgári jogaik elérésére azzal egyengette az utat, hogy nem alapított közöttük katonai coloniákat, melyek a római hódoltság bélyege gyanánt szerepeltek. Meghagyta földbirtokaikat, törvényeiket és vallásukat; megtartották tisztviselőiket és tanácsukat is, melynek talán egy római megbízott állott az élén. Fizettek ugyan adót, de katonai járulék czímén. A fejedelmeket és városokat elhalmozta tiszteletekkel és kiváltságokkal. Főleg Caesar nagylelkűsége hódította meg a szíveket. Midőn az arvernusok közt járva, egy templomban megpillantotta elvesztett kardját, nem követelte vissza, hanem kegyes mosolylyal megjegyezte, hogy a fogadalmi ajándékok szentek.

Széles provinciájának határai között azonban nehezen tudott megbírkózni a római senatus befolyásával, melylyel mind nagyobb ellentétbe jutott. A mióta Pompeius ezen a vidéken átvezette legióit Sertorius ellen, s maga előtt kergette a Marius-pártiak maradványait, azóta Gallia déli része a senatori párt híveivel telt meg, s ezek gazdagsága öregbítette érzésüket. Pompeius olyan proconsulok által kormányoztatta Caesar idejöveteléig a vidéket, a kik a senatus érdekeit tartották szem előtt. Az új kormányzó más utat követett. A massiliaiakat több jótéteménynyel halmozta el, mint Pompeius. Birtokaik határait kiterjesztette, s megalapította Forum Juliit (Frejus), melynek talán még ő csináltatta kikötőjét. Római és gallus hívei közt hivatalokat, földet és ajándékokat osztogatott. Legiói szivesen maradtak szolgálatában; a vitéz gallus ifjúság túdult seregébe, s Galliát Caesar tényleg leginkább gallus harczosokkal hódította meg. A köztársaság nem küldött neki legiókat, s a Pompeiustól kölcsönzött sereget visszaküldte, midőn féltékeny vetélytársa visszakérte. Caesar a cisalpin területen találta a hetedik, nyolczadik és kilenczedik számú legiót, melyet valószínüleg még Metellus toborzott, hogy Catilina elől elvágja az Alpesekhez vezető utat. A tizediket transalpin területen Pomptinus szervezte az allobrogok lázadásának elfojtására. A tizenegyedik és a tizenkettedik legiót maga Caesar első táborozásakor sietve gyűjtötte össze provinciájában. A tizenharmadik és a tizennegyedik szintén Galliában alakult a belga törzsek ellen; az utóbbi az eburonok kardcsapásai alatt pusztult el, s helyébe a tizenötödik és tizenhatodik legiót később ismét gallusok között írták össze. E katonáknak tehát csak nagyon kis részében folyt római vagy itáliai vér; kétségkívül azon községek fiai voltak, a melyeket Caesar latin joggal ruházott föl. A legiókat határozatlan számú vitéz segédcsapatok kísérték. Caesar attól sem riadt vissza, hogy egy legiót teljesen gallusokból állítson ki. E katonák sisakjait pacsirta-tollak különböztették meg, s ezért kapta e legió az alauda nevet. A gallusok nagyon kedvelték ezt az élénk dalos madarat, s örömmel harczoltak ily omen alatt. Egy vezér sem tudta úgy megnyerni katonáinak szivét, s mégis félelmes tisztelettel tekintettek reá. Kortársai bámulattal jegyezték meg, hogy egész galliai hadjárata alatt nem lázadtak föl katonái, míg Pompeius és Lucullus ellen mindig akadtak lázadók a hadsorokban. Galliát Caesar vezérlete alatt gallusok hódították meg, s most gallusok készültek számára megszerezni Róma uralmát.

 

Régi gallus pénz.

(Hátsó lapján ló és madár van kiverve.)

A rómaiak nagy érdeklődéssel kisérték a proconsul pályáját. Égő kiváncsisággal hallgatták sikereit, melyeket a senatus ünnepélyes határozatokban tétetett közzé. A nép megbámulta diadaljelvényeivel borított épületeit, melyeket a város díszitésére emelt, s gyönyörködött lánglelkű szónokának dicséretein, melyekkel Caesart az összes régi hadvezérek fölé emelte. «Marius – kiáltott föl Cicero – megállította a gallusok beözönlését Itáliába, de sohasem hatolt be házaikba s nem foglalta el városaikat. Caesar nemcsak visszakergette a gallusokat, hanem meg is hódította őket. Az Alpesek hajdan bástyául szolgáltak Itália és a barbárok között; az istenek azért helyezték azokat oda, hogy megvédjék Rómát gyönge ifjúságában. De most akár elsülyedhetnek; az Alpesek és az óczeán között nincs mit félni ellenségtől!» Ellenségei abban bíztak, hogy gyönge teste összeroskad egy hosszú háború fáradalmai alatt. S ime, egyik hadmenet a másikat éri, s honfitársai ámulattal hallják, hogy az egykori divathős gyalog megmászsza a hegyeket, tömlőkön átúszsza a folyókat, nyereg nélkül üli meg lovát, s a zord észak erdős és mocsaras tájain piheni ki éjjel fáradalmait. Ha gyaloghintón vitette magát, csak azért történt, hogy valamely eszme fölött gondolkozzék. Sokféle magas problemákról olvasott és írt; hivatalos jelentésein kívül óriás levelezési köre volt, s egyszerre több titkárnak mondott tollba.

Imperiumának ujabb öt évre való meghosszabbítása az állami élet fordulatát jelezte. A nép zálogát látta benne annak, hogy vezére majdan a legfőbb hatalom birtokába jut; a senatus keserű haraggal tűrte, s csak abban bizott, hogy a táborozás közben végre mégis elpusztul. Cato kész volt őt kiszolgáltatni az ellenségnek, mert egyszer állítólag megsértette a nemzeti becsületet. Pompeius és Crassus azonban készséggel támogatták törekvéseiben, mert mindketten hasznot akartak húzni e példából. Pompeius mint Hispania proconsula (Kr. e. 54, u. c. 700) ismét legiók élén állott, de megengedték neki, hogy legatusai kormányozzanak a nevében, s ő maga Itáliában maradt. De ezzel a régi szokást erőszakosan megsértette. Közeledés volt ez a monarchiához, átlátta mindenki, s e pillanatban Pompeius magasabban állott triumvir-társainál. Consuli évének utolsó hónapjaiban törvényeket hozott a fényűzés ellen, hogy Catónak és a senatus stoikusainak kifakadásait csillapítsa. A népet is meg akarta nyerni, de nem tudta. Hiába építette a campus Martiuson az első kőszinházat, mely aranytól, márványtól és drágakövektől csillogott, s melyben 40,000 ember férhetett el. Hogy ily túlságos pompa ne csupán fényűzésre pazaroltnak lássék, Venus Victrix templomát úgy építtette hozzá, hogy a szinház padsorai lépcsőül szolgáltak a templom ajtajához. A fölavatás ünnepét látványosságok és gladiatori játékok kísérték. Ötszáz oroszlánt öltek le az arenán s tizennyolcz elefántot kínoztak halálra begyakorlott gladiatorok.

 

Vadállatok fogdosása a venatio számára.

(Ókori falfestmény.)

Crassus nem várva be consuli évének végét, provinciájába sietett. Tizenhat év óta nem állott hadsereg élén, s ez idő alatt versenytársai nagy diadalokat vívtak ki. De ő most még nagyobb vállalatba fogott. Gallia kormányzója átkelt a Rajnán és a britt csatornán, de még egy római sem hatolt az Indusig és a Perzsa-öbölig. Caesar biztatta, Pompeius sem beszélte le; de a féltékeny nemesek vissza akarták tartani, s a tribunusokat rávették, hogy tiltakozzanak a parthusok megtámadása ellen, a kik mit sem vétettek a rómaiaknak. Midőn Crassus elhagyta Rómát, Ateius tribunus borzasztó átkot mondott reá, mely polgárokra és katonákra egyaránt mély hatást tett. De a proconsul e rossz előjelet ellensúlyozta gazdagságával, s két legio élén merész vállalatára indult.

A parthus a leghatalmasabb népe volt a keletnek; Kyros és Dareios egykori birtokán, a Kaspi-tengertől a Perzsa-öbölig lakott, s azon skytha vagy tatár törzsektől származott, melyek az Ochus folyó partjain tanyáztak. Kétszáz évvel Alexandros halála után véget vetettek Seleukiában a makedon uralomnak, s Syria is csak úgy menekűlt meg tőlük, hogy elfogadta a római fönhatóságot. Midőn a rómaiak és a parthusok utoljára találkoztak az Euphrates partjainál, a keleti hódítás terjesztésének reménye teljesen kialudt. A római birodalom hivatása több századon át az volt, hogy határai védő bástyáúl szolgáljanak a műveltségnek, melyet a görögök oly messze elterjesztettek, de megvédeni nem volt erejük. Ebben az időben már a parthusok is eltanulták a hellén városok gyönyöreit. A hősies szellem, mely nagy fejedelmüket, Arsakest kitüntette, megszünt, bár hanyatlásukat inkább fejedelmeik visszavonása idézte elő, mint a nemzet romlottsága. Mert még mindig híresek voltak harczi bátorságukról, ijászaik ügyességéről, a kik pánczélingben, fürge kis lovaikon ép oly félelmesek voltak, ha támadtak, mint mikor cselből visszavonultak.18

Midőn az új proconsul tartományába érkezett, csakhamar az Euphrateshez vezette seregét. Orodes, a parthusok királya, nem gátolta meg az átkelésben, s Crassus Osroëne területébe hatolt. Több várost elfoglalva, katonai őrségeket helyezett el bennük, s csekély jeletőségű siker után téli szállásra visszament Syriába, hogy nagyobb hódításra tegyen előkészületeket. A nagy és hosszú hadmenet költségeit úgy szerezte be, hogy adót követelt Róma alattvalóitól és szövetségeseitől, s a templomok kincseit, így Jeruzsálemét is lefoglalta. A parthusok megkérdezték, vajjon a köztársaság nevében szervezi-e támadásait, mely esetben ezt hadüzenetnek vennék, vagy a maga felelősségére intézkedik-e; s midőn Crassus büszkén odaszólt, hogy majd fővárosukban ad feleletet, Vagises, a követ, elmosolyodott, s tenyerét odanyujtva kijelentette, hogy hamarabb nő rajta haj, mint a rómaiak Seleukiát megpillantják. Önbizalma nagy hatást tett a római katonákra, a kik aggodalommal hallották, hogy nem Armenia és Kappadokia népeivel van dolguk, melyeket Lucullus megkergetett, hanem szívósabb fajjal, a melylyel még sohasem mérkőztek össze. Aggodalmukat növelték a gonosz omenek is, melyekre Crassus mit sem adott. Segítő társul megnyerte Artavasdest, Armenia királyát, a ki Tigranes fia volt. Tanácsát azonban, hogy az ő termékeny tartományán át hatoljon a Tigris folyóhoz, nem fogadta el, s a syriai sivatagon át egyenesen Seleukia és Ktesiphon ellen vonult (Kr. e. 53, u. c. 701). Azt hitte, egyesülhet előre küldött csapatával, s szemet húnyt a fenyegető veszedelem elől. Midőn egy vihar Zeugma városa mellett leszakította az Euphrates hídját, a melyen seregével átkelt, mosolyogva jegyezte meg, hogy nincs rá többé szüksége. Az események igazolták szavait. Egy hűtlen vezető, az arab Abgaros, elcsalta keletre, az Edessa felé terülő kopár pusztaságba. Az út eleinte könnyű volt, de aztán mély homokon, fa és víz nélkül szűkölködő sivatagon kellett haladniok. A katonákat a fáradtság és a szomj elcsigázta, s a kietlen vidék láttára elvesztették bátorságukat. Midőn végre a római tisztek, a kalauz árulását gyanítva, szemrehányást tettek neki az út fáradalmaiért, nyugodtan azt kérdezte tőlük, hogy talán olyan szép vidékre számítottak, a minő Campania, forrásokkal és erdőkkel, fürdőkkel és vendéglőkkel? Csakhamar azonban ürügyet talált, hogy cserbenhagyja őket, s a parthusokhoz csatlakozott.

Néhány napig keleti irányban haladva, Crassus végre a Balissos (Belik) folyóhoz ért, hol ellenséges sereggel találkozott. Orodes ugyanis Surenas vezérét előre küldte, hogy a proconsult megállítsa útjában. A római katonák, a kiket azzal hitegettek, hogy az ellenség menekül előlük, a haderő láttára zavarba jöttek. Gaius Cassius, Crassus quaestora, azt tanácsolta, hogy a hadsort szélesítsék ki, mert különben a parthus lovasság közrefogja őket. De Crassus makacsul ragaszkodott a tömör négyszöghöz. A szoros római csatarend nem vált be a parthusok könnyű lovasságával szemben, a mely folytonosan röpítette nyilait. Crassus megparancsolta fiának, a ki nemrég Caesar alatt harczolt s ezer gallus lovassal növelte atyja táborát, hogy támadja meg és kergesse szét a parthusokat. Az ifjú hévvel látott feladatához, de csakhamar az ellenség kezébe került. A győzők lándzsára szúrták a fejét és a rómaiak hadsorainak mutogatták. Crassus egy ideig azt hitte, hogy az ő katonái győztek, s csalódása után csak gyönge kísérletet tett a legiók megritkult sorainak fölbátorítására. Midőn napnyugtával az ellenség visszavonult, a rómaiak ki voltak merülve, s Crassust kétségbeesése tanácstalanná tette. Cassius és a legatusok jelt adtak a visszavonulásra, s a megfogyott tábor a sötétben Carrhae felé tartott; itt volt utolsó őrállomásuk. A parthus lovasság nyomon követte őket, de Crassus a carrhaei csapatok segítségével a városba menekülhetett. Minthogy a helyet nem lehetett megvédeni, a római csapatok különböző irányban iparkodtak elmenekülni. Cassius, Coponius s más tisztek vissza is tértek Syriába, de az északi irányban menekülő Crassust a parthusok hátul és oldalt erősen szorították. Pár óra alatt már elérte volna a dombokat, de Surenas megállította útjában. A parthus vezér ugyanis több római foglyot szabadon bocsátott, s elhitette velük, hogy Orodes királynak végtelenül jó és kegyelmes a szíve. Ugyanekkor fölszólította Crassust, hogy hódoljon meg és értekezzék vele. A megszabadult foglyok visszatértek a római táborba s magasztalva szóltak az ellenség mérsékletéről. Crassus nem adott nekik hitelt, de a sereg háborogni kezdett, s ő engedni kényszerült. A parthusok mindent megigérve, értekezletre hívták, mint tisztes, habár legyőzött ellenfélt. Az imperator tisztjei kíséretében gyalog és könnyű fegyverzetben jelent meg. Surenas tisztelettel fogadta s fényes kantárzatú lovat bocsátott rendelkezésére. A gyönge öreget nyeregbe ültették, s a parthus szolgák a lovat az ő táborhelyük felé kezdték hajtani. A rómaiak beavatkozása folytán veszekedés támadt, többen sebet kaptak, s már mindkét részről voltak áldozatok, midőn Crassus is halálos sebet kapott, tisztjeit pedig fölkonczolták. A seregnek csak kis része menekült a dombok közé. E szerencsétlen vállalatban 20,000 római esett el, 10,000 fogságba került. De ezekkel legalább jól bántak; úgy látszik, letelepedtek a vidéken és elfeledték őseik hazáját.

A győztesek Crassus fejét és kezét Orodesnek küldték, a ki katonáit azzal mulattatta, hogy torzított római triumphust rendezett. A proconsult egy női ruhába öltöztetett fogoly ábrázolta, a kit gúnyból imperatorként üdvözöltek. Orodes ekkor szövetséget kötött az armeniai Artavasdessel, s ennek húgával fiát, Pakorost összeházasította. A lakodalmat görög fejedelmek módjára nagy fénynyel ünnepelték meg. Orodes jártas volt a görög nyelvben és irodalomban, Artavasdes pedig az attikai mesterek stilusában még tragédiákat és történelmi tanulmányokat is írt. Midőn Crassus fejét a palota csarnokába hozták, egy trallesi görög színész a helyzethez illő verseket szavalt Euripides Bacchansnőiből, s a véres főt kezébe fogva adta elő Agaue őrjöngését és Pentheus szétmarczangolását. A hagyomány szerint olvasztott aranyat is öntöttek a kapzsi római torkába, a mi illett ugyan e jelenethez, de a hagyományban oly gyakran ismétlődik, hogy aligha van történeti alapja.

Mesopotámiát a parthusok visszafoglalták, de az Euphratesen át már nem mehettek, mert a határokat Cassius megvédte és Syriában is helyreállította a nyugalmat. Azonban a keleti népek szüntelen forrongtak, s remélték, hogy a római szolgaságtól a parthusok révén meg fognak szabadulni. De Orodes csapatai csak 51-ben (u. c. 703) keltek át az Euphratesen, s bár Cassius őket Antiochia mellett megverte, mégis Syriában maradtak. Rómában már arról volt szó, hogy Pompeiust vagy Caesart küldik ellenük, de ez a belviszály kitörése miatt elmaradt. Különben is magától elmúlt a veszedelem, mert a parthusokat 50-ben (u. c. 704) a belső villongások – a trónörökös viszálya apjával – visszaszólították hazájukba.

A parthusok jellemvonásait Pompeius Trogus, egy Augustus-korabeli iró jegyezte föl, s művét másfél századdal később Justinus kivonatolta. Minthogy az ősmagyarok szokásait forrásaink éppen Justinus nyomán ismertetik, érdemes közölni, mint nyilatkozik a parthusokról. Szerinte (41. k. 2-3. fej.) a makedon uralom bukása után a népet királyok igazgatták; a felsőbb rendből származtak a vezérek és a főtisztviselők. Nyelvük a skytha és méd keveréke; ruházatuk hajdan eredeti volt, később meggazdagodva méd módra öltözködtek. Ősi fegyvereiket azonban megtartották és skythák módjára használják. Hadseregük nem szabad emberekből áll, hanem rabszolgákból, kiket nem szabadítanak föl, de ép oly gonddal tanítanak lovagolni és nyilazni, mint saját gyermekeiket. Minél gazdagabb valaki, annál több lovast vezet a király zászlaja alá. Közelről rendes csatasorban harczolni vagy erős várakat megvívni nem tudnak; lovas rohamuk után hirtelen megfordulnak, gyakran futást színlelnek. Nem tudnak kitartóan harczolni; bizonyára senki sem birna velük, ha olyan szívósak volnának, mint a mily erővel támadnak. Pikkelyes pánczél védi testüket, szintúgy a lovakat. Aranyat és ezüstöt csak fegyverzetükön használnak. – Többnejűségben élnek, s minden bűnnél szigorúbban büntetik a házasságtörést. Ezért a nők a lakomákban nem vesznek részt, sőt még látni sem szabad őket idegen férfinak. A szükséges húst vadászaton szerzik meg. Mindig lovon járnak; így mennek háborúba és lakomára, így végzik állami és magánügyeiket. Szabad ember és rabszolga között az a különbség, hogy az előbbiek lovagolnak, az utóbbiak gyalog járnak. A halottak húsát rendszerint kutyák és madarak eszik meg, csak azután temetik el a csontokat. Isteneiket buzgón imádják; de azért a nép indulatos, lázongásra hajló, fondorkodó, szilaj. Az erőszakosságot férfias tulajdonságnak tartják, a szelidséget nőiesnek. Állami és magánéletük ezért mindig nyugtalan, bár természettől fogva hallgatagok. Inkább tettre, mint szónoklásra hajlók. Fejedelmeiktől félnek ugyan, de nem alázattal tisztelik. Kicsapongásra hajlanak, de nem sokat esznek. Szavukat nem tartják meg, ha nem látják hasznát.[VISSZA]

 

XXII. FEJEZET.

Pompeius állásfoglalása Caesar ellen.

Crassusnak és legióinak elpusztulása nem tett nagy hatást a rómaiakra, pedig a cimberek győzelme óta ez volt a legnagyobb csapás, mely a római fegyvereket érte; annál lényegesebb befolyással volt azonban az életben maradt két triumvir viszonyára, mely Julia halála után elhidegült. Crassus eltávozása óta a forumi élet egyre durvult. A jobb érzelműek kétségbeestek a köztársaság alkotmánya fölött, s a rend helyreállítása végett mindinkább szükségesnek látták a dictaturát. Az optimaták nem engedtek Clodius izgatásainak, a ki ismét Pompeius szolgálatában állott, s maguk is szerveztek egy bandita csapatot Milo vezetése alatt. A consuljelöltek szemérmetlen vesztegetése arra bírta továbbá a senatust és a tisztesebb tribunusokat, hogy az 54. évben (u. c. 700) nem engedtek választógyülést egybehívni. Az 53. évben több mint hat hónapig consulok nélkül volt a város, csak a tribunusok végezték tisztüket. A válságos viszonyok Catót is arra bírták, hogy Pompeiushoz forduljon egy tisztes választás előmozdítására. Ez megszabadulván a Caesar sógorságától s értesülvén Crassus haláláról, szívesen közeledett ahhoz a párthoz, melytől mások idegenítették el. Midőn tehát ő is támogatta Gnaeus Domitius Calvinus és Marcus Valerius Messala megválasztását, az optimaták újra érdekeik védőjeként üdvözölték.

De a nyugalom nem sokáig tartott. A következő évre megint lehetetlen volt választó gyülést tartani, s ezúttal Pompeiust gyanusították az államgépezet kerekeinek megakasztásával. Az 52. év (u. c. 702) interregnummal kezdődött. A consuljelöltek, Publius Plautius Hypsaeus, Quintus Caecilius Metellus Scipio és Titus Annius Milo, fegyveres csapatokkal várták a választást. Mindennap zavargás és verekedés történt, melynek több véres áldozata volt. De a vad erőszak e korszakában egy gaztett mégis nagyobb felháborodást keltett, s érte a nép szigorúbb megtorlást követelt. Januárius 13-án Milo az Appius-úton kocsizott nejével és bandita csapatával. Bovillae közelében, Rómától alig húsz kilométerre, találkozott a néhány kisérője élén lovagoló Clodiussal. Veszekedés támadt köztük, s a megsebesült Clodius egy útszéli korcsmában keresett menedéket. Milo dühében megostromolta a házat, s hívei Clodiust agyonütötték. A holttest ott hevert az úton, míg Clodius arra járó barátai fölvették és Rómába vivén, közszemlére állították. A népet fölháborította a gonosztett; csődület támadt, a tömeg padokat, könyveket és egyéb gyúlékony anyagot hozott ki a tanácsházból, a holttestet máglyára tette, melynek tüzétől nemcsak a curia, hanem a forumot környező házak egy része is leégett. A zavargók ezután megtámadták több nemesnek a házát, különösen a Milóét; de ő el volt készülve s a tömeget nagy vérontással elkergette. A senatorok és lovagok is fegyvert ragadtak, s néhány napi véres verekedés után a nyugalom helyreállott.

Milo számkivetésbe menekűlt a büntetés elől. Békeszerető emberek, mint Cicero, elhagyták a várost, a hol már nem volt sem populus, sem senatus, s a hol a törvény szavára senki sem hallgatott. Régebben a pártok különböző osztályok érdekeinek voltak képviselői, most hatalomra vagy zsákmányra vágyó személyek köré csoportosultak. Csak kevés tisztes ember látogatta a forumot; a senatusban is megunták a hazafiak a fondorlatokat, s maga Cato is kétségbeesett a köztársaság alapelvei fölött. Érezte, hogy a szabadságot két veszedelem – belül anarchia, kivül erőszak – fenyegeti; védőt sem látott sehol, mert még azok között is, a kiket Cicero a «jó emberek» (boni homines = hazafiak) pártjának nevezett, oly sok volt a gyáva és önző, hogy végre egy férfiút akart fölkérni a törvények védelmére, a mit az államtól már nem várhatott. «Jobb lesz – mondá, – ha mi választunk urat, mint ha megvárjuk a zsarnokot, kit az anarchia ültet nyakunkra.» Róma pedig csak egy embernek borulhatott a lábaihoz. Calpurnius Bibulus indítványozta, hogy nevezzék ki Pompeiust egyedüli consulnak, s Cato támogatta javaslatát. A consul neve nem hangzott oly félelmesen, mint a dictatoré, s remélték, hogy Pompeius mérsékelten fogja használni hatalmát, helyreállítja a városban a rendet, s talál rá módot, hogy Caesar visszatérjen Galliából és szétoszlassa legióit.

Az egyedüli consul a februárius és márczius közé betoldott intercalaris hónap vége felé (ante diem V. Kal. Martias) lépett hivatalába. A Caesarral való szövetségnek látszatát is kerülte, s teljesen az optimaták pártjához csatlakozott; érezte, hogy csak oligarchia élén maradhat az állam első embere. De nem érte be a consuli állással, mely az év végével lejárt; proconsuli állását öt évre szavaztatta meg, s igérte, hogy Caesart megfosztja kormányzóságától. Szigoru törvényeket hozott az erőszakoskodás, a választási visszaélések és a vesztegetés ellen; a biróságot megtisztította hitvány tagjaitól s fegyveres védelme alatt megindította Milo ellen a bűnvádi eljárást. A bűnöst nyolczvanegy esküdt előtt Cicero védelmezte; beszédében üdvözölni akarta a népet, hogy önvédelmére fegyvert ragadott s ellenállott a gazembernek, a ki minden isteni és emberi törvényt lábbal taposott. De midőn fölállt, a nép dühös kifakadásokkal rátámadt, s a szónokot megfélemlitette a fegyveres tömeg, melyet a consul felállított a forumon. Zavarában csak röviden adhatta elő védelmét; a biróság Milót elmarasztalta, de megengedte, hogy számkivetésbe vonuljon, s ő Massiliát választotta tartózkodási helyéül. Cicerót bántotta, hogy védői tisztét csak félig láthatta el, s elküldte neki kidolgozott beszédét. Milo elolvasta s sarkastikusan megjegyezte, hogy kár lett volna e meggyőző beszédet elmondani, mert különben nem ehetnék oly jóízű tengeri halakat.

Clodius halála és Milo eltávolítása után nem zavarták többé fölbérelt banditák a várost. Sulla tanítványától, a Marius-pártiak legyőzőjétől féltek a közbéke ellenségei. De Pompeiusnak nem voltak magasabb elvei, melyek tudatosan irányították volna lépteit. Hiába hozott a romlottság ellen törvényeket, a maga személyére nem tartotta azokat kötelezőknek. Megtiltotta, hogy a vádlottat hatalmas barátai dicsérő beszéddel támogassák a törvényszék előtt, de midőn Quintus Caecilius Metellus Scipio, a kinek leányát nemrég nőül vette, került vád alá, maga lépett föl védőül s kierőszakolta fölmentését. Kieszközölte, hogy a consul ezentúl csak hivataloskodása után öt év múlva kaphat provinciát, de ő még consulsága alatt megszavaztatta magának további öt évre Hispániát. Szintúgy törvény mondotta ki, hogy senki sem pályázhat a consulságra, ha nincsen személyesen a városban, s Caesarra vonatkozólag kivételt tett, mert érdekében állott, hogy elvonja tőle galliai legióit. Pedig tudnia kellett, hogy Caesart a consuli méltóság ismét hatalomhoz fogja juttatni, s így el fogja ismertetni galliai intézkedéseit.

Mi bírhatta rá mégis, hogy a proconsul második consulságához egyengesse az utat? Hiszen láthatta, hogy Gallia meghódítójának fényes sikerei mély hatást tettek a polgárokra, a kik az északi barbárok nevét még mindig hagyományos félelemmel emlegették. Caesar győzelmeinek különben látható eredményei is voltak a városban. A legutolsó forrongásban a curia Hostilia leégett, s helyére most nagyobb és fényesebb palotát építettek. A basilica Aemilia és átellenében a basilica Julia emelkedtek ki most a római forumon, s jelölték északon és délen eredeti határait. Keletkezőben volt egy másik nyilvános tér, a forum Julium. A senatus vezéreit mélyen bántotta, hogy Caesar a távolból is befolyt a választásokra, s kevés jelölt érhette el czélját támogatása nélkül. Midőn most híveivel bejelenttette óhaját, hogy a 48. évre (u. c. 706) consul akar lenni, bátran követelte, hogy a törvény betűjét ne olvassák reá. Határozott föllépése csikarta ki Pompeiustól az engedményt, s ennek előzékenysége csak kényszerűség parancsolta udvariasság volt.

Caesar nem csupán nagyravágyásból kivánta a legfőbb polgári méltóságot. Rá nézve életkérdés volt, hogy sérthetetlen személyiség gyanánt térjen vissza Rómába. A consuli hatalom nélkül ki volt szolgáltatva ellenségeinek, a kik állítólagos visszaélései miatt törvény elé akarták állítani. Ha rossz hír jött róla a városba, hogy a provincia lakosai föllázadtak ellene, hogy legióit körülfogták, hogy kifogyott a pénzből vagy katonái háborognak: viselkedésük elárulta, mennyire óhajtják e rossz hirek valóságát, s mennyire örülnének, ha Gallia meghódítója Crassus sorsára jutna. Caesar nem térhetett vissza mint magánember Rómába. Olyan állást vivott ki magának, a honnan nem lehetett leszállania. Szüksége volt a consulságra, hogy ismét proconsul lehessen, s mint katonai autokrata, legiói élén osztogathasson parancsokat. Vajjon tudatosan teremtett ily helyzetet, vagy ellenségei kergették bele: e kérdésre alig felelhetni határozottan, mert ok és okozat kibonyolíthatatlanul összekeveredett. De rá kellett mutatni a proconsul körülményeire, mert ez volt a válságos helyzet, mely a császárság megalapitására vezetett.

Pompeius csak félévig maradt egyedül consul, azután apósát, Metellus Scipiót vette társul maga mellé. Mielőtt hivatalát átadta, gondja volt rá, hogy ne Catót válaszszák consullá; inkább Servius Sulpicius Rufus és Marcus Claudius Marcellus jelöltségét támogatta. Caesar ép akkor tette tönkre Vercingetorix erejét, s a nép a senatustól kierőszakolta, hogy győzelméért huszonnégy napi supplicatiót rendeljen el. Marcellus visszahivatását követelte s az igazságot is lábbal tiporta pártdühében. Caesar patronusa volt a transpadán gallusoknak s Novum Comumban (Como) coloniát alapított. A transpadánoknak már Pompeius Strabo kieszközölte a latin jogot, mely ebben az időben már majdnem olyan kiváltságokkal járt, mint a római polgárság. A consul most Caesar bosszantására egy comumi polgárt megvesszőztetett. Az illető nem volt római, hivatalt sem viselt otthon, minek alapján elérhette volna a római polgár sérthetetlenségét, s így Marcellus nem sértette a törvény betűjét. De még latin polgárt is méltatlanság volt megszégyeníteni. Caesar fölháborodott e vakmerőségen, mely tulajdonkép csak őt akarta bosszantani.

Úgy látszik, Pompeius is belátta, hogy olyan erőszakos szellemet engedett lábra kapni, melynek maga sem ura. Elhalasztotta utazását provinciájába; mint minden válságos pillanatban, most is tétovázott és ingadozott. Meglátogatta villáit, elzárkózott pártja főembereitől. Cato fölhasználta távollétét, hogy Gallia proconsula ellen mennydörögjön, az oligarchák pedig legjózanabb barátjukat, Cicerót proconsulnak küldték Kilikiába. Kedve ellen hagyta el a forumot, bár nem szünt meg remélni, hogy végre az összes pártok őt fogják fölkérni közvetítőül. Az 51. év (u. c. 703) tavaszán Kilikiába érve, előkészületeket tett a parthusok ellen, a kik a provincia határait fenyegették. De már Syriában föltartóztatta őket az ügyes Cassius, s az új proconsulnak nem volt más dolga, mint a kilikiai hegyi lakók garázdálkodásait megbüntetni. E kisszerű sikereiért imperator nevet kapott, mely őt a triumphus reményével biztatta. Polgári igazgatását ritka igazságossága és mérséklete élesen megkülönböztette más kormányzók zsarnokságával szemben.

A következő évre szóló választások még több reménynyel biztatták a senatori pártot, a mely nagyon megunta Pompeius tétovázását. Consulokká Gaius Claudius Marcellust, Marcus testvérét, és Lucius Aemilius Paullust választották. Amaz elszánt pártember volt, emettől is hű támogatást reméltek a nemesek, mert most még nem gyanították, hogy a nevét viselő fényes basilikát Caesar pénzén építtette. Azt sem tudták még, hogy az egyik tribunus gallus aranynyal fizette ki adósságait. Gaius Scribonius Curio előkelő senatornak volt a fia. Kicsapongásai ugyan rossz hírbe hozták, de tehetsége és szeretetreméltósága népszerűvé tette. Szivesen látta körében Cicero is, a ki kortársain kétségbeesve, az ifjabb nemzedékbe vetette reményét. Caesar hívei azonban megmentették Curiót hitelezőitől, a proconsul fényes pályával biztatta s így könnyen csábította magához.

A senatus határozott lépésre igyekezett birni Pompeiust. Minthogy két legiót kellett küldeni a syrus határra, s a nemzeti hadsereg Pompeius és Caesar alatt szolgált, mindegyiktől visszakértek egyet. Pompeius azt válaszolta, hogy ő egy legiót kölcsön adott Caesarnak, ezt tehát visszaköveteli. Caesar rögtön teljesítette kérését, s a saját provinciájában hozta helyre a hiányt; a senatusnak is visszaadott egy legiót, s egy gallus legiót toborzott helyébe. A senatus a két legiót Róma esetleges védelmére Capuában tartotta. Midőn erre a consulok ismét indítványozták Caesar visszahivását, Pompeius újra habozott; odahagyta Rómát s egészsége helyreállítása végett Dél-Itáliába ment. Búcsújakor nyomatékosan megjegyezte, hogy mindenki engedelmeskedni tartozik a senatusnak. Az uralkodó párt ezután saját czéljai szerint járt el. A senatust többször összehívták, s többször megvitatták Caesar visszahivását. De sokan távollétükkel tüntettek, mások halasztást indítványoztak vagy ingadoztak. Végre szeptember 30-án a kérdés megvitatását a következő év márczius elsejére tűzték ki.

Caesar ezt az időt műve megkoronázására, Gallia szervezésére használta föl, a honnan hű támogatásra számított. De a senatus is nagy haderő fölött rendelkezett. Pompeiusnak hét legiója volt Hispaniában, melyeket hajókon is át lehetett hozni, ha Galliát elzárták volna előlük. A consulok Capuában két legiót tartottak készen. Számítottak arra, hogy Caesar veteranusai el vannak keseredve s ő kifogyott a pénzből. Ateius most hajtotta be rajta ötven talentumnyi adósságát, de Pompeius hiába követelte a meghalt Juliával igért hozományt. De azért most sem nyilatkozott határozottan Caesar ellen. Az 50. év elején (u. c. 704) a senatori párt Gaius Marcellus consul vezetése alatt kíméletlenül izgatott ellene. Proconsulatusa a 49. év végén járt le, Marcellus azonban már a legközelebbi novemberre követelte visszahívását. A demokrata párt ügyét nagyon jól védelmezte Curio; azt indítványozta, hogy ne csak Caesart hívják vissza, hanem Pompeiustól is vegyék el Hispaniát. A senatus többsége pártolta is ez eszmét, mert békét óhajtott és nem rajongott Pompeiusért. Természetesen így nem hozhattak határozatot, s Curiót a nemesek mindenféle fenyegetésekkel ijesztgették. E közben Pompeius Nápolyban aggasztólag megbetegedett, s ápolói már majdnem föladták a gyógyulás reményét. A veszedelem híre egész Itáliát fölizgatta. A templomokban fogadalmakat tettek, áldozatokat mutattak be, s mindenki sietett üdvözlésére, midőn fölgyógyultan Rómába utazott. De Pompeius ép oly rövidlátó volt, mint bámulói. Most már nem kételkedett hatalmában és nevének varázsában. Senki sem volt, a ki besúgta volna neki, hogy e tüntetések üresek, senki, a ki figyelmeztette volna, hogy Itália ép oly rivalgással üdvözölné Gallia meghódítóját. Csak Cicero kételkedett annak a pártnak jövőjében, a melynek vezére évenkint legalább egyszer komolyan megbetegszik.

A mily ingatagnak mutatkozott Pompeius eddig, annyira bizott most ügyében. Midőn Marcellus sürgette, hogy hozza át hispaniai legióit, dicsekedve felelé: «Csak lábammal kell dobbantanom, és legiók teremnek Itáliában!» A senatus e szavakra nagy többséggel elhatározta, hogy Caesart vissza kell hívni, de azért Pompeius tartsa meg provinciáját. Curio hevesen tiltakozott, a nép háborogni kezdett, s az ingadozó gyülekezet ép oly tekintélyes többséggel mondotta ki, hogy a két proconsulnak egyszerre kell lemondania méltóságáról. Caesar összevonta legióit és lassankint az Alpesekhez szállította, maga pedig Gallia Cisalpina déli szélén, Ravennában foglalt állást. Marcellus megsejtette a háborút, s fölkeresvén Pompeiust albai villájában, kardot adott kezébe és felszólította, hogy álljon az összes itáliai csapatok élére. Caesar még nem szegte meg a törvényt, de Pompeiust a consul és hívei törvénytelen lépésre szorították. Curio megsejtette, hogy tribunusi hivatala sem védi meg többé életét; tiltakozott a hadi készülődés ellen, s kijelentvén, hogy a törvény uralma megszünt, hirtelen elhagyta a várost és Caesar táborába sietett.

A szorongatott proconsulnak elég mentsége volt, legalább a nép szemében, a polgárháború zászlajának kitűzésére, s Curio gyors támadásra biztatta. De ő még egyszer föl akarta tárni a nép előtt ellenfeleinek erőszakosságát, mi csak az ő ügyének vált javára. Bevárta a 49. év (u. c. 705) elejét, a mikor két föltétlen híve, Quintus Cassius és Marcus Antonius, lépett tribunusi hivatalába, s követeket küldött a városba jogos kérelmének tolmácsolására. Fölhatalmazta Curiót, hogy ajánlja föl a transalpin vidéket az ott állomásozó legiókkal együtt; ő beéri Gallia Cisalpinával és Illyricummal, s csak két legiót tart meg magának. Ha ezt az ajánlatot, mint előre sejtette, visszautasítják, késznek nyilatkozik összes hatalmáról lemondani, ha Pompeius is hasonlóképen cselekszik; de ha ezt a föltételt sem fogadják el, akkor levonul Rómába s bosszút áll a maga és hazája sérelmeiért. Curiót azonban az új consulok, Gaius Marcellus, az előbbinek unokatestvére, és Lucius Cornelius Lentulus, szóhoz sem engedték; kijelentésükre, hogy a haza veszedelemben van, a senatus elhatározta, hogy Caesar tegye le fegyvereit, különben ellenségnek fogja nyilvánítani. Antonius és Cassius élénken tiltakoztak; hangsúlyozták, hogy a nép állapította meg Caesar kormányzóságának az idejét, a senatusnak nincs joga a határidőt megrövidíteni. De a senatus túltette magát a törvényen; ujra kijelentette, hogy veszélyben a haza, s fölszólította a népet, hogy öltsön gyászruhát. Pompeius néhány csapatot küldött a városba, ő maga a kapuk előtt táborozott; a consulok tehát önkényesen járhattak el. Összehívták a senatust, hogy itélje el a makacskodó tribunusokat. Midőn ezek megtudták, hogy számüzetés vár reájuk, úgy tüntették föl helyzetüket a nép előtt, mintha félteniök kellene életüket, s Curióval együtt odahagyván a várost, lemondtak megútált hivatalukról; mint tribunusoknak ugyanis nem lett volna szabad hivatalos évük alatt elhagyni Rómát. Tudták, hogy mint megsértett tisztviselőket szivesen fogadják a proconsul táborában, s úgy szerepeltek a legionariusok előtt, mint a jogos polgárháborút felidéző sérelem eleven áldozatai.

Caesar igazolni akarta a forradalmat, melyet Róma ellen szervezett, s a merev jogi fölfogás mellette szólt. A törvénysértés bélyegét ellenfeleire iparkodott rásütni; csakhogy e viszonyok közt a törvényes kormány nem tarthatta meg a törvényt, s e viszonyokat Caesar hatalmi vágya idézte elő. De a nagy polgárháború indítékait mélyebben kell keresni, mint egyesek személyes cselekedeteiben. Nyilvánvaló tény, hogy Rómában régtől fogva minden a monarchia szellemében fejlődött, s hogy az utolsó nyolczvan évben a régi eszmék hanyatlása s az állami rend feloszlása kikerülhetetlenné tette az átalakulást. Az ifjabb Gracchus tribunatusa, Marius és Cinna consulatusa, Pompeius és Caesar hosszú imperatori hatalma tényleg nem volt más, mint ideiglenes autokratia. A nemesek nem bánták, ha pártvezéreik rendkívüli megbizás alapján tartják fönn az állami rendet; a köznép sem bánta, ha a magistratusok jogait olyan kiváló ember ragadja magához, a ki az ő érdekeit védi. A gondolkodó emberek, a kik nem kis számban voltak Rómában, mindinkább visszavonultak a politikától. Cicero barátja, Titus Pomponius Atticus, a híres könyvkedvelő, a ki büszkén fitogtatta éles eszét, nyiltan semlegesnek vallotta magát a politikában, s három nemzedék minden árnyalatú politikusával jó barátságban élt. Cato és követője, Marcus Junius Brutus, a kiket magas philosophiai elvek irányítottak politikai pályájukon, bizonyságai annak, hogy a római köztársaság légkörében becsülettel és erénynyel nem lehetett boldogulni. Az a respublica, melyért Cicero rajongott, a régi kor alkotmánya volt, vagy talán inkább a Scipiók politikai eszménye, a mely sohasem létezett; néha ő maga is megengedi, hogy a szabadság akkor is virulhat, ha egy felvilágosult uralkodónak hódol az állam. Csakhogy kevesen voltak oly óvatosak, mint Cicero. A merész és őszinte férfiak nyíltan hirdették Curióval, hogy a köztársaság üres chimaera; vagy Caesarral együtt olyan kormányformának nevezték, a mely minden realis alap nélkül szűkölködik.

A középosztály, a kereskedők és az iparosok, végtelenül megunhatták az uralkodó oligarchák önzését és romlottságát, s kétségtelenül biztatták Caesart, hogy vessen véget a rendetlenségnek. A nemesek vér és forradalom útján szerezték hatalmukat, s előre lehetett látni, hogy ugyanily eszközökkel fogják fönn is tartani. Caesar jövendőbeli uralmáról mint a béke és biztonság korszakáról beszéltek, míg az oligarchák kormányától nem vártak egyebet, mint mészárlást és proscriptiókat. Most is híre kelt, hogy a kormány negyven senator és több alsóbbrendű ember névsorát állította össze, a kiket halálra szánt. Szintúgy nagy erőt kölcsönzött Caesar ügyének Róma külföldi alattvalóinak bizalma, a kik tőle várták a polgári jogok kiterjesztését. Sejtették, hogy a beálló forradalom a monarchiát fogja megalapítani, s ők szivesen járultak hozzá. Nekik a monarchia tetszetősebb kormányforma volt, mint a köztársaság, melyet aligha értettek meg, s gyakorlatilag kiismerni sem volt joguk. Caesart azok a népek is szerették, a melyek soha sem látták. Marius unokaöcscse tovább terjesztette pártja hagyományait, mint bármelyik elődje. Ő nem érte be az itáliaiak befogadásával, a cispadanokat is polgárokká tette, s így föltolta Itália határait a Pó folyóig. A gallusok a Pótól, sőt az Alpesektől északra ép oly kedvezményekre számítottak. Görögországban is több városnak adott Caesar önálló szervezetet, lekötelezett továbbá egynéhány kisázsiai fejedelmet; keleten és nyugaton egyaránt óriási összegeket költött provinciai városok díszitésére. Idegen népek bízvást képzelhették, hogy Caesar az egész világot egyenlő törvények alapján kormányzott hatalmas monarchiává akarja alakítani. Sok királynak és hódítónak volt Alexandros az eszménye; azt hitték, Caesarban újra megtestesül a nagy király alakja.

Antonius és Cassius januárius 6-ának éjjelén hagyták oda a várost. Erre a consulok is Pompeius táborába siettek, miáltal tényleg kezébe szolgáltatták a hatalmat (Kr. e. 49, u. c. 705). Rögtön új katonaszedést tartottak, hogy a hispaniai legiók hátul szorongassák majd Caesart. A nemesi párt fejei közt kiosztották a legfőbb hivatalokat, a nélkül, hogy a törvényes formákat tekintetbe vették volna. Erőszakosan gyüjtöttek pénzt és katonákat, s az itáliai városok templomait megfosztották kincseiktől. Caesar már 7-én este értesült forradalmi műveleteikről, s ezért gyors tettre szánta el magát. Alea iacta est. Egy legiója vele táborozott Ravennában. Föltárta előtte aggodalmait s értésére adta, hogy föl fogja használni erejét. Januárius 15-én már átküldte csapatait a provinciát Itáliától elválasztó kis Rubico folyón,19 s este követte őket kiséretével. Ariminumból rendeletet küldött, hogy seregei jöjjenek utána; egy legiója két hét mulva, egy másik egy hónap mulva érte utol. Három legiót Narbóba rendelt a hispaniai hadsereg ellenőrzésére, egyéb csapatait pedig Gallia déli részén vonta össze, hogy a szükséghez képest akár jobbra, akár balra irányíthassa őket. Kezdetben alig volt 6000-nél több katonája, ellenfelei háromszor akkora sereget tartottak a város alatt; erélyes támadás tehát az ő kezükbe szolgáltatta volna a diadalt. De mihelyt Rómába ért a hír, hogy Caesar átkelt a Rubico folyón, Pompeius és hívei annyira elvesztették fejüket, hogy még az állami kincstárt is Rómában hagyván, januárius 17-én a déli kapun kivonultak s minden jó polgárt követésre szólítottak föl. Néhány óra mulva tarka tömeg tolongott a via Appián, s talán nem annyira Caesarra haragudtak, a ki elől menekültek, mint inkább azokra, a kik nem gondoskodtak védelmükről, s Rómát képzeletükben a barbár gallusok garázdálkodásainak szolgáltatták ki.

Caesar még mindig nem szünt meg ellenfeleivel alkudozni; de Pompeiust elkapatta Caesar legjobb legatusának, Labienusnak hirtelen árulása, s föltétlenül fegyverletételt követelt; mire Caesar ép oly határozottan kijelentette, hogy csak akkor mond le az imperiumról, ha versenytársa példát ad reá. Előnyomulásában Arretium, Iguvium (Gubbio) és Auximum (Osimo) kitárták kapuikat, s az út Rómáig nyitva állt előtte. De midőn meghallotta, hogy ellenfelei Capuától a keleti partvidékre vonúlnak, balra fordúlt, s Picenumon áthaladva, elfoglalta Cingulumot (Cingoli) és Asculumot, majd rávetette magát Corfiniumra, hol Pompeius egy sereget hagyott hátra. Lucius Domitius Ahenobarbus ugyanis, a nemesi párt egyik legbátrabb tagja, követelte, hogy legalább ezt a helyet ne hagyja védtelenül, s nyomban követet küldött a menekülő Pompeius után, hogy jöjjön egész erejével segítségére, de a fővezér visszautasító választ adott. Hiába szánta rá magát Domitius az ellenállásra, Caesar megérkeztekor a senatus katonái a várossal együtt vezérüket is kezébe szolgáltatták. Caesar jól sejtette a politikai hasznot, melyet kegyelmezéséből húzhat. Domitiust szabadon bocsátotta, – s ez talán a római polgárháborúk történetében a nagylelkűség első példája. Caesar a gallusokkal és Róma egyéb külellenségeivel szemben ép oly vérengző volt, mint bármely honfitársa; de polgártársai iránt mindig mérsékletet tanusított.

A Corfiniumban elfogott tisztek vonakodtak ugyan Caesar zászlója alá állani, de a 30,000 közlegény hozzá pártolt, s gyönge hadereje rohamosan félelmes sereggé növekedett. Kitünt, mennyire vele érez az ország; Pompeius kiáltványa pedig, hogy még a semlegeseket is ellenségeinek fogja tekinteni, csak félelmet és visszatetszést keltett. Cicerót mélyen bántotta, hogy a nemesség oly könnyelműen odahagyta Rómát, s méltatlankodással fakadt ki a tapintatlan fenyegetések ellen. Pompeius meghagyta neki, hogy a Capuában rábízott csapattal jöjjön hozzá Apuliába, de az út már el volt zárva. Pompeius bevárta a corfiniumi ostrom eredményét, s Luceriából a consulokkal és a tisztviselőkkel a brundisiumi kikötőbe sietett. Már készen várták a hajók, s ő a sereg egy részét nyomban átszállittatta Epirusba; csak annyiban teljesítette hadvezéri tisztét, hogy bevárta, míg utolsó katonáját is hajóra lépteti. Caesar sietve jött ide Corfiniumból, de hajói nem voltak, s így Pompeius akadály nélkül rakta meg a visszatérő hajókat katonáival. Elzárta sánczokkal a kikötőt, s Caesar nem akadályozhatta meg, hogy a második szállitmánynyal Dyrrhachionba ne vitorlázzék márczius 17-én.

Caesar minden lépése meglepte ellenfeleit, s mégis biztosra jövendölték közeli kudarczát. Pompeius megkövetelte híveitől, hogy gyorsan kövessék visszavonulásában, s nem hallgatott azokra, a kik rögtön ellenfelük ellen akartak vonulni. Nem lehetett lebeszélni tervéről, melyet nem volt hajlandó velük közölni. Ez volt az oka, hogy midőn Brundisiumban hajóra szállott, sokan visszatértek Rómába. Gyűlölték gőgösségeért, s hogy többször csak a vállát rázva e szavakkal felelt: «Sulla tehetett így, miért ne tehetnék én is?» Otthagyták tehát az eladósodott pazarlókkal és a vakmerő kalandorokkal, a kik Pompejustól várták az adósságok eltörlését, s hogy majd diadalmas visszatérésük alkalmával az elkobzott jószágokba urak gyanánt ülnek bele. Tényleg nem annyira Caesartól féltek most az itáliai birtokosok, mint inkább ellenfelétől.

Pompeius bizonyára nem csak félelemből hagyta oda a félszigetet. Nem akarta az oligarchák vezéreivel megosztani a győzelem dicsőségét, s ép oly jelentős volt titkolózása, mint terve, hogy a régi szabadság nyomait végleg kipusztítja. Fölszólíthatta a kelet meghódított népeit, hogy verjék le uraikat, a kik szabad polgárok. Egynéhány nemes, így Cato, azért maradt Pompeius táborában, hogy fékezzék terveit; de társaik már megbarátkoztak a forradalom gondolatával. «Háborút Itália ellen», «háborút Róma ellen!» hangzott a vakmerők szájából. Pompeius pedig így nyilatkozott: «Meg fogjuk alázni a várost, s az egész országban egy cserepet sem hagyunk a tetőkön.» Ilyen beszédek hangzottak a senatori táborban, midő Epirusban kikötöttek, s a szembenlevő partot ellenséges vidéknek tekintették. A consulok némán hallgatták e nyilatkozatokat, melyeket a vezér mondott vagy eltűrt. «Elhagyta a várost», mondja Cicero, «pedig megvédhette volna, el Itáliát, pedig nem kergették ki. De neki már kezdettől fogva az volt a terve, hogy mozgásba hoz minden földet és tengert, fegyverre szólítja a barbár királyokat, s a vad népeket nem foglyok, hanem hódítók gyanánt vezeti Itáliába. El van szánva, hogy úgy uralkodjék, mint Sulla, mint alattvalói fölött a király. És sokan vannak, a kik e borzasztó tervét megtapsolják.» Itália és Róma birtokában Caesar most nyugodtan dönthetett, hogy mely oldalon gyűjtse össze haderejét. Minden szükséges anyagi és erkölcsi erő rendelkezésére állott. Ciceróval Campaniában találkozott, de nem tudta maga részére nyerni, s aggodalmai iránt tisztelettel viseltetett. Róma polgárait előre biztosította, hogy bár a consulok odahagyták a várost, nem kell félniök gyilkolástól és fosztogatástól. Majd váratlanul megjelenvén, megigérte, hogy minden katonája 2000, minden polgár 300 sestertiust fog kapni, s ennek fejében nem követel tőlük semmit, csak hogy a Saturnus templomában őrzött kincset engedjék át. A néphit az itt fölhalmozott aranyat annak a váltságdíjnak tartotta, melyet Brennusnak fizettek, de melyet Camillus visszahozott. Átok is volt mondva a szentségtörő kézre, mely azt más czélra használná, mint gallus betörés visszanyomására. Metellus tribunus tiltakozott is, hogy hozzányuljanak a kincshez, de Caesar félrelökte, kiáltva: «A gallus betörés félelmének egyszer s mindenkorra vége; én legyőztem a gallusokat!» A hagyomány szerint 15.000 aranyrúd került így kezébe.

A iustitium, mely a tisztviselők futásával beállott, csakhamar megszünt, s egynéhány tisztviselő megkezdte működését. Caesarnak legfőbb gondja most az volt, hogy a nép gabonához jusson; mert egy heti szükség is nagy zavart idézett volna elő. Ámde a város magtárai, Sardinia, Sicilia és Africa, Pompeius legatusainak hódoltak. Először tehát ezeket kellett elfoglalni. A Sardiniába küldött legiót a lakosok tárt karokkal fogadták. Cato minden ellenállás nélkül átengedte Siciliát Asinius Polliónak, de Africában nehéz küzdelem várt Curióra. Pompeius csapatai ugyanis egyesültek Mauretania királyának, Jubának hadaival; Curio sikertelenül ostromolta Uticát, s midőn visszavonult, az ellenség megölte. Csapatai sietve visszatértek Itáliába, s Africa Pompeius-párti maradt.

Caesar csak pár napot töltött Rómában; a közigazgatást Marcus Aemilius Lepidus praetorra, a későbbi triumvirre, az itáliai hadvezérletet Antoniusra bízta; maga pedig elment Hispaniába. «Elmegyek» mondá, «hogy megverjek egy sereget, melynek nincs vezére; s visszatérve meg fogok támadni egy vezért, a kinek nincs hadserege.» A hispaniai legiók élén Lucius Afranius, Marcus Terentius Varro és Marcus Petreius állottak. Az első gyönge és hitvány katona volt, a második inkább tudományokkal szeretett foglalkozni, csak a harmadik volt bátor veteranus, de hadvezéri képességek nélkül. Nem is tudtak egyöntetűen eljárni. De Caesarnak meggyűlt utjában a baja Massiliával, mely a nemes származásu proconsulok hosszú kormányzásának hatása alatt Pompeiushoz szított, s most az ide menekült Domitius izgatása és védelme alatt megtagadta támogatását. Caesar három legiót megbízott a város ostromával, maga pedig három legióval Hispaniába tört. Afranius és Petreius Ilerdánál (Lerida), a Sicoris (Segre) folyó mellett öt legiót állítottak szembe vele. Caesar nem tudta seregét élelemmel ellátni, s a folyó is kiáradt. Afranius már azt hitte, hogy diadalt arat; de Caesar gyorsan átszállította seregét a folyón s szorítani kezdte az ellent. A legatusok erre át akartak kelni az Ebrón. Caesar elébük került, s Pompeius katonái rövid alkudozás után augusztus 2-án átpártoltak táborába. Ily varázsa volt nevének a legionariusok között.

Hispania negyven nap alatt Caesar hatalmába került. Ezután gyorsan visszasietett Massiliába, melynek lakossága két tengeri vereség után a falak közé zárva a legnagyobb szükségben szenvedett. A város csakhamar meghódolt; átadta fegyvereit, hajóit, kincseit, hogy Caesar ne vonja meg tőle kegyelmét. Domitius újra visszanyerve szabadságát, epirusi társaihoz csatlakozott. Massilia is megtartotta szabadságát, de nem maradt többé a nyugati kereskedelem góczpontja, s római őrség vonult falai közé.

Caesar még Massiliában értesült arról, hagy a római nép dictatorrá nevezte ki. A kijelölés törvényellenes volt, de nem sokat törődtek vele, hogy nem consul, hanem praetor ajánlotta Caesart dictatornak, s hogy nem a senatus, hanem a nép erősítette meg. A nép szerette új urát, de feledte, hogy Caesart nem ő, hanem hadserege tette hatalmassá. Caesar maga nem feledte ezt el, katonái sem. A kilenczedik legió Placentiában föllázadt, s követelte a Brundisiumnál tett igéretek beváltását. Caesar a forrongást erélyes szigorúsággal megfékezte és hatalma csorbítatlan maradt.

A városi lakosság főleg a vagyoni viszonyok rendezése miatt kivánta a dictaturát. Midőn a város alapításától számítva a hetedik század közepén az uzsoratörvényeket elhanyagolták, egy consul az összes adósságokat egy negyedre szállította le. A bankárok, kik néha negyven százalékra adtak kölcsönt, tiltakoztak e jogfosztás ellen; de ily rengeteg kamatok mellett lehetetlen volt föntartani az állami rendet, ha olykor nem alkalmaztak önkényes intézkedéseket. A tőkepénzesek ezután is nagy kamatra kölcsönöztek, s üzletük a fényűzés meg a város fejlődésével járó vállalkozási kedv következtében nagyon felvirágzott. Egész társadalmi osztályok tönkre jutottak kötelezettségeik nagy terhe alatt; a Catilina-féle összeesküvést nagyrészt az elszegényedett adósok támogatták. Az elszegényedett birtokosság Pompeiustól várta sorsa javulását, Caesar nagyszabású terveihez pedig egy osztály sem fűzte annyira érdekeit, mint a tönkrejutott vagy pénzüket féltő lovagok és polgárok. Régi összeköttetései a demokrata párttal, állitólagos barátsága Catilinával, saját pénzzavarai és laza erkölcsi elvei úgy tüntették föl, mint egy nagy birtokkobzás jövendő végrehajtóját. De a dictator visszautasította a tolakodók kivánságait. Becslőket küldött ki az adósok vagyonának megállapítására s birtokaik eladását követelte; a hitelezőktől pedig csak azt kivánta, hogy ezúttal mondjanak le a kamatokról. Lehetséges, hogy a tönkrejutottakat a tribunusok régi eljárása szerint állami földek szétosztásával mentette meg a végszükségtől, s így megszabadította az államot egy elszegényedett aristokratia veszedelmeitől.

A köznépet bőséges gabonakiosztással elégítette ki; a transpadán gallusokat, a kik legvitézebb katonáinak bizonyultak, polgárjoggal ruházta föl, szintúgy Gades (Cadiz) lakosait is. Mindenki hozzá fordúlt, a ki az utolsó kormánytól méltánytalanul szenvedett; a Pompeiustól száműzöttek felajánlották szolgálataikat és visszatérésért könyörögtek. Ezek közül csak Milo és Cicero egykori consultársa, Antonius, nem kapott kegyelmet. Mindezt Caesar tizenegy napig tartó dictaturája alatt intézte el, mialatt lovasvezért sem nevezett ki maga mellé. Ezután népgyűlést tartott, s Publius Seuvilius Isauricussal együtt consullá választatta magát a 48. évre (u. c. 706). A többi hivatalokat is a törvényes formák között híveivel töltötte be, s mielőtt Brundisiumba távozott legióihoz, a latin «feriae» ünnepén az albai hegyen háborút üzent a haza ellenségeinek, a kik idegen hatalmakkal szövetkeztek Róma ellen. Rendes kormányzatához most már mi sem hiányzott, sem senatusi határozatok, – a mennyiben a testület nagyobb felét összegyűjtötte Rómában, – sem a népgyűlések, sem az auspiciumok, melyeket a vallásos szokások szerint helyben figyelt meg. Midőn mint proconsul odahagyta provinciáját, lázadó volt; de mihelyt törvényesen consullá lőn, a jog a nép szemében az ő részén állott, ellenségei pedig hazaárulóknak látszottak. S az epirusi tábor ezt bizonyos tekintetben érezte is. Mert bár kétszáznál több senator volt együtt, nem mertek törvényt hozni, választást tartani vagy imperiumot osztogatni. A demokraták lettek a szokások és a közrend gondozói; az oligarchák a tábor zajongó elemeitől nyerték önkényes hatalmukat.

Nem egészen bizonyos, melyik kis folyó viselte e nevet. Némelyek a Pisatellóval, mások a Rugonéval azonosítják. Mindkettő Riminitől északra folyik a tengerbe.[VISSZA]

 

XXIII. FEJEZET.

Caesar győzelmei, uralma és halála.

A keleti fejedelmek, a kik Pompeiusban a világ legelső hadvezérét és államférfiát tisztelték, nagy erővel támogatták a senatus táborát. Pompeius Thessalonikét jelölte ki gyülőhelyül, s ide jöttek a többi között Deiotarus Galatiából, Rhaskuporis és Sadales Thrakiából, Tarkondimotos Kilikiából, Ariobarzanes Kappadokiából, Antiochos Kommagenéből, s velök lovasok, ijászok, parittyások s a kelet egyéb katonasága. Ezek alkották a segédhadakat; a főhad az Itáliából áthozott öt legióból s a keleti provinciákból ide rendelt négy legióból állott. Metellus Scipiót is két legióval várták vissza Syriából. Kilencz teljes legióban körülbelül 45.000 katona volt, mely számot a lovasok és a segédhadak 100.000-re növelték, nem számítva a szövetségesek seregét, a melynek nagyságáról nincsenek adataink. De ez a sereg nagyobb volt, hogysem együtt lehetett volna tartani; a legionariusok meg ujonczok voltak. Még inkább zavarta Pompeiust terveiben római és barbár tisztjeinek nagyravágyása, s különösen a senatus vezérei. A Marcellusok és Lentulusok, a Domitiusok és Metellusok, az átpártolt Labienus, a Hispaniában legyőzött Afranius, szintúgy Cato s a nemrég ide érkezett Cicero hadi tanácsot alkottak, mely nem sikertelenűl korlátolta Pompeius akaratát és ellenőrizte intézkedéseit. Itáliából átkelve, nem is tett mást kilencz hónapon át, mint hogy Epirusba gyűjtötte hadát, edzette katonáit és előkészületei közben megvitatta terveit.

Caesar haderejét nem támogatta oly sok nép és király. Táborában a gallus és hispaniai legiókon kívül egynéhány germán lovas csapat volt, melyeknek bátorsága már többször csodákat művelt. Legionariusai valamennyien veteranusok voltak; velök együtt a tisztek is rajongtak vezérükért. Caesar a 49. év (u. c. 705) végén jött Brundisiumba, s először hat legiót készűlt átszállítani a hajókon, melyeket távolléte alatt gyűjtöttek össze. Pompeius 500 hajóval uralkodott a tengeren, de Bibulus, a hajósvezér, a téli viharok idején pihenőt tartott, s Caesar 48 (u. c. 706) januárius 4-én átszállította táborának egy részét Orikosba; hajóit azonban, melyeket a hátramaradt legiókért visszaküldött, útközben közrekerítették és többet elsülyesztettek. Caesar megszállotta Apolloniát és Dyrrhachion ellen vonult, de Pompeius megelőzte s a város előtt ütötte föl táborát. Itt táborozott télen át egymással szemben a két hadsereg. Ezalatt Marcus Antonius átvitte legióit a keleti partra. Mondják, hogy Caesar zúgó viharban szintén át akart kelni Itáliába, s a remegő kormányosnak odaszólt: «Ne félj, Caesart viszed és szerencséjét!» De azért vissza kellett térnie a partra.

Antoniust katonáival a szelek északra vitték egészen Lissos partjáig, s így a középütt táborozó Pompeius könnyen legyőzhette volna mindkettőjüket. De ő rendkívül lassu volt, s Caesar egyesülvén legatusának legióival, gyorsan folytatta támadó menetét. Sikerült Dyrrhachionnál Pompeius tábora és az éléstárak közé hatolnia, s így ezt a Petra hegyfokon ütött táborába szoritotta, a hol jó hajóállomás volt. A tengeri haderő bőségesen gondoskodott élelemről, s Pompeius zavartalanul edzette új katonáit, mialatt ellenfele sánczokat emelt körülötte. Katonai szempontból e munkálat mitsem ért, de Caesar az erkölcsi hatásra számított, melyet a világra merész mozdulatai tettek. A nagy Pompeius ostromlásának látványa ezen a vidéken is megalapította Caesar hírnevét. Görögországi és makedoniai hívei számban és bizalomban gyarapodtak; biztosították támogatásukról, s szükség esetén már arra a helyre is áttehette a küzdelem szinterét, melyet Pompeius választott. A petrai ostromzár nem volt fontos művelet, s mégis elszántan folytatta művét. Az ideömlő folyókat elvágva, nagy vízhiányt idézett elő az ellenség táborában. De Pompeius még most sem akart döntő csatára kelni ostromlóival, hanem hajókon partra szállított legiói hátul kerültek Caesarnak, a ki e cselre nagy zavarba jött és sietve visszavonult. A két hadsereg első találkozója alkalmával az idősb vezér ügyesebbnek bizonyúlt az ifjabbiknál.

Caesar veresége egy hónappal előbb végzetes csapás lett volna, mert akkor még nem voltak barátai, a kik fedezzék visszavonulását. De most a tengerparttól Makedoniába és Thessaliába mehetett, összegyűjthette csapatait s nyilt mezőt kereshetett a döntő csatára. Ezalatt Afranius és mások unszolták Pompeiust, hogy keljen át Itáliába és foglalja el Rómát. E mozdulat sikere rendkívűl emelte volna a senatori párt tekintélyét, s nagy hiba volt, hogy Pompeius e tanácsot el nem fogadta. De Scipio az ázsiai legiókkal keleten volt, s Pompeius következetesen innen várt segitséget. Ezért Makedoniába vezette hadait, de Caesart már nem érhette utól, a ki Thessaliába hatolt és a Peneios széles völgyét foglalta el, majd délre az Enipeus (Farsiliti) partjainál állapodott meg.

A senatori tábor, a melyet immár Metellus Scipio is növelt a két syrus legióval, a győzelem biztos reményében a zsákmány és hivatalok felosztásán veszekedett. Catót annyira bántották e torzsalkodások, hogy csapatvezérül Epirus partjainál maradt. Cicero megbetegedett s szintén elmaradt a tábortól. Pompeius vérmes híveinek nógatására végre Larisától délre vezette legióit a caesari tábor kutatására, mely Pharsalos közelében várta az ellent. A két hadsereget hét kilométernyi távolság választotta el egymástól, s Pompeius még sem akart jelt adni az ütközetre; tisztjei sem tudták rábeszélni, míg Caesar oldaltámadással nem fenyegetőzött, mely elzárta volna előlük a közlekedést. A senatori hadseregnek 40.000 legionariusa, 7000 lovasa és sok idegen segédcsapata volt, míg Caesar csak 22.000 gyalogost, 1000 lovast és kevés tartalékcsapatot vezetett a csatába.

Augusztus 9-én (a Julianus-naptár szerint junius 6-án) Pompeius serege az Enipeus jobb partján állt föl. Caesar gyorsan ellene vezette hadát. Lovasságát a jobb szárnyon hosszában állította föl, hogy fedezze a gyalogosokat, a kiket baloldalt a folyó védett. Pompeius bevárta a támadást, hogy a roham alatt az ellenfél kimerűljön, de a caesari sereg csak akkor tört ki hevesen, mikor már az ellenség közelében volt. Ezalatt Pompeius lovassága is támadt; a germán lovasok bátran fogadták a rohamot, s csak egy kissé hátráltak, hogy tért engedjenek a segítségökre rendelt hat csapat gyalogságnak. Pompeius lovas senatorai és lovagjai teljes fegyverzetben harczoltak; a caesari katonaság azonban nem a sisakokra és pánczélokra ütött, hanem az arczon igyekezett sebet ejteni. A heves támadásra a lovasok sorai gyorsan visszavonultak a sereg mögött elterülő nyilt mezőre. Caesar reggel még csak rómaiak ellen vezette hadát, s nem sokat törődött a szövetségesekkel, a kiknek lemészárlása még nem döntötte volna el a csatát. De most rendeletet adott, hogy kiméljék a honfitársakat és az idegeneket öldössék, a kiknek erőtlen csapatai közt nagy mészárlás folyt. Pompeius ekkor már elhagyta a csatatért és táborába vonult. Védelmi intézkedéseit azonban meghiusították a megriasztott lovas csapatok, melyek ott hagyták a gyalogosokkal, úgy hogy majdnem utoljára kapott lóra, s a tábor hátsó kapuján át Larisa irányában elvágtatott.20 A pompeiusi sereg maradványai különböző irányban széledtek el; nem gondoskodtak a csatasíkon védelmi helyről, sem nem állapították meg, hogy vereség esetén hová gyülekezzenek. A hajóhad messze volt s különböző kisebb vállalatokban használták, mindazáltal még teljes kudarcz mellett is sokfélekép lehetett volna segíteni a seregen, melyet csak megszalasztottak, de vesztesége aránylag nem is volt nagy. Pompeius minden bátorságát és higgadtságát elvesztette. Larisa falaiban nem bízott s a Tempe szorosán át a thessaliai tengerparthoz hatolt. Itt egynéhány tisztjével kereskedő hajóra szállott s Lesbosba ment, a hol nejét, Corneliát, és egyik fiát bevárta. Aztán Ázsia partja mentén vonult végig; néhol hozzá csatlakoztak hívei, a kikkel tanácsot tartott biztonsága és jövője érdekében. A hagyomány szerint menhelyet akart kérni a parthusok között, de tervéről lebeszélték. Tanácsadói Egyiptomot ajánlották figyelmébe, hol az 51-ben (u. c. 703) meghalt Ptolemaios Auletes trónját kiskorú fia, Ptolemaios Dionysios örökölte; ez hálára volt lekötelezve a római senatus iránt, s itt nem kellett félni a hajóhad nélkűl szűkölködő Caesartól. Rábeszélték, hogy gyűjtse oda híveit s készűljön új csatára.

Pompeius körülbelül 2000 ember kiséretében kelt át Syriából Pelusionba. Egyiptomban a meghalt király végakarata értelmében az akkor még gyermek Ptolemaios Kleopatra nénjét vette feleségül, hogy együtt uralkodjanak egy királyi tanács gyámkodása alatt. De Kleopatrát valami udvari cselszövény elűzte Alexandriából, s az országot az ifjú király nevében Potheinos kamarás, Achillas hadvezér és a király nevelője, Theodotos kormányozták. Az elűzött királynő támadással fenyegette az országot, az ifjú király serege tehát a keleti határra vonult ellene. Pompeius kisérete így bármelyik fél javára dönthette el a csatát. A királyi tanács Pompeius kívánságait megvitatta, de veszedelmesnek találta szövetségét. Mindazáltal meg kellett akadályozni, hogy támogatását Kleopatrának ajánlja föl. Kedvezőtlen határozatukat eltitkolták, s hajót küldtek érte, hogy egyedül hozza a király elé. Pompeius vakon rohant a halóba. Midőn az egyiptomi hajó a parthoz ért, először egy katonai tribunusa, Lucius Septimius, szúrta hátába kardját, aztán maga Achillas végzett vele. Levágott fejét kidobták a partra, testét a tengerbe vetették, melyet a hullámok kimostak a fövényre. A legyilkolt hadvezérnek Philippos nevű szabadosa köpenyébe burkolta a megcsonkított testet, s egy széttört halászbárka roncsaiból készített máglyán elégette. Azután eltemette a homokba, s a ráfektetett kőre kormos fával ráírta «Magnus» nevét. Így pusztult el a köztársaság utolsó nagy vezére ötvennyolcz éves korában, ki az ókor mind a három világrésze fölött aratott diadalt, háromszor volt consul, harmadízben egyedül, keleten és nyugaton fölváltva gyakorolta a proconsuli hatalmat, s nagyobb politikai tehetséggel megalapíthatta volna a monarchiát.

A pharsalosi győztes mindig gyorsan és erélyesen aknázta ki diadalait. A csata után az ellenséges legiók közül négyet zászlaja alá sorozott; egy hadosztályt Cato illyriai táborának megfigyelésére nyugat felé küldött, egy másikat pedig ellenfeleinek kiűzésére Görögországban hagyott. Maga egyetlen legio és egy lovas csapat kiséretében Pompeius üldözésére indult, s minthogy tengerre hajók hiányában nem szállhatott, a Hellespontoson, Kis-Ázsián és Syrián keresztűl hatolt előre, mindenütt erélyesen intézkedve. Cassius talán elfoghatta volna, de Caesar személyisége megfélemlítette vagy elvarázsolta, s így meghódolt előtte. Így történt, hogy Pompeius halála után egynéhány nap mulva Caesar harminczöt hajón a syrus tengerpartról átszállította 4000 emberét Alexandriába. Midőn partra lépett, elébe hozták Pompeius levágott fejét. Borzalommal ismerte föl egykori szövetségesének, leánya férjének vonásait. Caesar harczolt ugyan Pompeius ellen, de sohasem gyűlölte, s megsiratva halálát, Nemesis alexandriai templomában temettette el fejét és maradványait.

A gyermek Ptolemaios tanácsadóit végtelenül bántotta Caesar megérkezése. Midőn consuli jelvényeivel Alexandrián végigvonult, a város lakossága lázongani kezdett, s a király hadserege, egy görögökből, itáliai és ázsiai zsoldosokból összeállított katonaság, összeütközött a consuli sereggel. Caesarnak sok pénzre volt szüksége s követelte a Rómának járó régi adósságot. Potheinos halogatta a fizetést; időt akart nyerni, hogy a követelőzővel elbánhassék. De Caesar hatalmába kerítette a királyt és saját palotájában fogságban tartotta. Egyúttal megengedte Kleopatrának, hogy személyesen követelhesse vissza jogait. A királynő éjjel tért vissza palotájába s szerelmével megnyerte Caesar pártfogását. Ez nyiltan a királynő lovagjának vallotta magát; Ptolemaiostól azt követelte, hogy oszsza meg nejével hatalmát; a király testvéreit, Arsinoëet és az ifjabb Ptolemaiost pedig Kypros birtokával elégítette ki. De a király tanácsosai gyűlöletesek voltak Kleopatra szemében s reszkettek életükért. Potheinos csakhamar áldozatul is esett, mire Achillas a katonákat fegyverre szólította. Alexandria lakossága föllázadt, s Caesart a város azon negyedébe szorította, hol a csatornák elzárása után nem volt iható vize. Caesar a tengerhez vezető utat szabadon tartva, hogy esetleg elmenekülhessen, fölgyújtotta az egyiptomi hajótábort; a tűzvész a partot is lángba borította, s a múzeummal együtt odaégett a híres alexandriai könyvtár. Hagyomány szerint 400.000 kötet veszett a lángokba. Caesar helyzete napról-napra veszedelmesebb lett a lázongó városban. Kénytelen volt azt a sós vizet használni, melyet a tengeri homokba vont csatornákból kapott; kitartásában támogatta a remény, hogy Syriából segédcsapatok jönnek. Az a kisérlete, hogy az alexandriai kikötőn uralkodó Pharos szigetét hatalmába kerítse, nem sikerűlt, s a hagyomány szerint egyik kezében commentariusaival csak úszva menthette meg életét. Hogy a küzdelemnek végét szakítsa s Egyiptom ügyeit rendezhesse, a gyermek-királyt szabadon bocsátotta; csakhamar azonban megérkezett Pelusionba a várva várt sereg, melyet a pergamoni Mithridates Kilikiából és Syriából hozott. A király és az egyiptomi hadsereg ellene vonúlt; de Caesar még idejében egyesült Mithridatessel s Ptolemaiost a Nilusnál megverte. Maga a király is a folyóba fulladt, Alexandria pedig Caesar hatalmába kerűlt. A meghódolt lakosság elismerte Kleopatrát uralkodójának, a kit Caesar ifjabb öcscséhez adott nőül s Kyprost is átengedte nekik; a lázongást szító Arsinoët pedig foglyul küldötte Rómába (Kr. e. 47, u. c. 707).

Caesar most az egyiptomi gazdag kincstárt iparkodott kézre keríteni, hogy véget vessen pénzügyi zavarainak. S főleg ennek, nem Kleopatra bűbájának tulajdoníthatni, hogy még három hónapig ezen a vidéken tartózkodott. Ezalatt jól megvetette lábát a világ leggazdagabb királyságában. Míg a Pompeius-pártiak elszéledten kutattak pénzforrások után, ő keveset vesztett azzal, hogy elhalasztotta az ellenük indítandó háborút. A mellett időt talált arra, hogy sereget vezessen Pharnakes, VI. Mithridates fia ellen, ki már a polgárháborúk alatt elfoglalta apja birodalmának egy részét, az alexandriai küzdelmek idején megszállotta Kis-Armeniát, Deiotarust és Ariobarzenest pedig megtámadta. A fejedelmek Caesar legatusától, Quintus Domitius Calvinustól kértek segítséget, s bár a pharsalosi csatában Pompeiust támogatták, Caesar utasította híveit, hogy a köztársaság szolgálatra kész szövetségeseit támogassa. Calvinus azonban a kis-armeniai Nikopolis mellett vereséget szenvedett, s mivel Pharnakes egész Kis-Ázsiát fenyegette, Caesar személyesen ment ellene. Útközben rendezte Syria viszonyait; Jeruzsálemben Hyrkanost megerősítette uralkodói és főpapi méltóságában, s julius közepén már Antiochiában volt. Pharnakes alkudozni szeretett volna, de Caesar gyors menetben átvonult Kilikián és Kappadokián, s már augusztus 2-án keményen megverte Zela mellett, közel a Fekete-tengerhez. Pharnakes, a ki Sinopébe visszavonult, csakhamar áldozatul esett Asandros nevű versenytársának, s Caesar öt nap alatt befejezte a háborút. «Jöttem, láttam, győztem» (veni, vidi, vici) volt a jelentés szövege, melyet a senatusnak küldött. KisÁzsia viszonyait nem bolygatta meg, csak a pergamoni Mithridatest jutalmazta meg azzal, hogy Galatia egy részén kívűl Kis-Armeniát és Bosporust is kormányzóságára bizta.

Semmisem bizonyítja jobban Caesar bizalmát római intézkedéseinek biztosságában, mint hogy oly sokáig volt távol a fővárostól. Rómában voltak ugyan kisebb pártviszályok, Milo is szított lázadást Campaniában a gladiatorok és a száműzöttek között, de a római polgárság híven ragaszkodott Caesarhoz. Izgatottan lesték az epirusi táborozás híreit. A jó hírt követte a másik, hogy a győztes tovább hatolt keletre, ellenségei pedig újra gyűjtik az erőt. Mindazáltal hívei eltávolították a forumról Pompeius és Sulla szobrait, Caesar ellenségeit kémekkel vették körűl, s kényszerítették őket, hogy részt vegyenek a nyilvános örömben. Mindig szaporodott a hízelgők száma, a kik vetélkedtek az új tiszteletek indítványozásában. A határozatok Caesart a legyőzöttek élete és vagyona fölött korlátlan hatalommal ruházták föl, fölhatalmazták azon köztársasági hadsereg elnyomására is, mely Africában gyülekezett. Kr. e. 48. (u. c. 706) október havában Caesar másodízben választatott dictatorrá, s élethossziglan megszavazták neki a tribunusi méltóságot. Caesar Marcus Antoniust nevezte ki lovas vezérré és rábízta Róma közigazgatását. Az Alexandriából jövő kedvezőtlen híreket megelőzőleg Marcus Caelius Rufus praetor javaslatot tett, hogy az adósok hat évig ne legyenek kötelesek megfizetni adósságaikat, s ebben a szellemben mondott itéleteket, míg Servilius Isauricus consul meg nem fosztotta hivatalos hatalmától. Caelius ekkor Milo csapataihoz szökött, melyek élén mindketten elvesztek. Még nagyobb volt a zavar 47-ben (u. c. 707), midőn a tribunusokon kívül más tisztviselők nem működtek, s a választásokat Caesar hazajöveteléig elhalasztották. Ekkor Cicero veje, a teljesen eladósodott Publius Cornelius Dolabella néptribunus Caelius-féle indítványokat terjesztett elő, s mivel tiszttársa, Lucius Trebellius, tiltakozott ellenük, mindketten erőszakhoz folyamodtak. Antonius egy ideig nem avatkozott a viszályba, de nejének viszonya Dolabellával fölkeltette haragját. A zavargó tömeget katonáival megtámadta s vérrel áztatta a várost. A dictator ép a legválságosabb helyzetben találta Rómát, midőn szeptemberben visszatért.

Megjöttét nem követték proscriptiók, csak azoknak vagyonát kobozta el, a kik fegyvert fogtak ellene, így Pompeiusét is, a kinek fiai, Gnaeus és Sextus, az ellenséges táborban voltak. Caesar három hónapig maradt Rómában; ezalatt híveit megszilárdította hűségükben s a kormányzati rend helyreállításán fáradozott. Az év utolsó három hónapjára consulokat választatott, a következő 46. évre (u. c. 708) pedig Marcus Aemilius Lepidussal együtt magát neveztette ki, de azért dictatori hatalmát megtartotta. Párthíveit katonai és polgári tisztségekkel tüntette ki, a népet pedig kielégítette bőkezűségével. A katonák is követelték igéreteinek beváltását; legkedvesebb legiója, a tizedik, nyiltan föllázadt és Campaniából Rómába vonúlt követeléseit kicsikarni. Caesar kiséret nélkűl tartott szemlét fölöttük a Mars-mezőn, s felhívta katonáit, hogy adják elő kivánságaikat. Félelmes vezérük láttára elnémúlt a szó ajkukon s csak elbocsátásukat tudták kérni. «Elbocsátlak benneteket, polgárok (Quirites)!» – felelt az imperator, s azok megszégyenűlve könyörögtek hozzá, hogy tovább is szolgálatában maradhassanak. Ez a kis esemény magyarázza a kor történetét. A «polgár» megszólítás hatása föltünteti, mennyire katonai volt Caesar hatalmának alapja, s hogy ezt ő nagyon jól tudta.

A dictator Itáliában elfojtott minden lázadást, aztán Africába kelt át. A levert köztársaságiak ugyanis a pharsalosi csata után szétszórt csapatokban Dyrrhachionba gyűltek össze. Cato, kinek a fővezérletet fölajánlották, lemondott a rangban idősebb Cicero javára; de Cicero nem akart tovább résztvenni a reménytelen küzdelemben s visszatért Itáliába. Ekkor Quintus Caecilius Metellus Scipio állott a főhadtest élére, s Africába vitte legióit, a hol Uticát választotta ki főhadiszállásúl. Cato egy másik csapat élén Görögország és Ázsia partjai mentében kereste Pompeius nyomát, s összetoborozta a legyőzött ügy szétszórt híveit. De midőn vezérük haláláról értesült, átkelt Libyába és Kyrenében kért szabad kikötést. Innen a kis Syrtisig a part mentében vonult nyugat felé, azután kis táborával a sivatagba hatolt. A római írók borzalmas képet festenek hét napi útjáról, melyet a hőség és a kigyók veszedelmessé tettek.

A köztársaságiak táborában Pompeius idősb fia, Gnaeus is megjelent, s a 47. év (u. c. 707) folyamán az egész pharsalosi tábor egybegyűlt. Tíz teljes legiónak volt Metellus Scipio az imperatora, s Juba, Numidia királya is megigérte támogatását 120 elefántjával és megszámlálhatatlan könnyű lovasságával. De a nagy hadsereget valószínűleg az eleségés a pénzhiány pusztán védelemre szorította, s helyben várta Caesar legióit. A vezérek féltékenyek voltak egymásra; főleg Scipio és Aulus Varus vitatkoztak a fővezérlet miatt. Az előbbi előkelőbb rangja, a másik proconsuli méltósága révén követelte az imperiumot; Juba pedig hathatós támogatása érzetében mindkettőnek parancsolni akart. Csak Cato maradt következetes egyszerűségéhez és önfeláldozó hazafiságához. Önző társai úgy távolították el hadi tanácsukból, hogy megbízták Utica védelmével, maguk pedig Hadrumetumba tették át hadi szállásukat. A 46. év (u. c. 708) elején az ellenséges hadsereg is megjelent a tengerparton, s fölszólította a köztársasági tábort, hogy hódoljon meg «imperator Caesar»-nak. «Itt csak egy imperator van, s ez Scipio», volt a válasz, s a követet szökevény gyanánt halálra itélték. Erre Caesar gyorsan partra szállott Leptisben, s öt legiójával mindaddig védelmi állásban maradt Ruspina mellett, mig szövetséget nem kötött Boguddal, Mauretania királyával, miáltal Numidia erejének egy része le volt kötve. Hozzácsatlakozott továbbá Publius Sittius, egy régi catilinarius, a ki még 62-ben menekült ide s nem jelentéktelen hatalomra tett szert. Scipio Jubának segítségét csak a legnagyobb megalázással tudta biztosítani, de azután folyton szorongatta Caesart, a ki délre vonulva megtámadta Thapsus városát, melynek megvédésére Scipio egész hadseregével odasietett. Április 6-án állott szembe a két hadsereg. Caesar legióinak harcziassága, különösen a tizediké, az ellenfél minden intézkedéseivel szemben diadalmaskodott; midőn jeladás nélkűl az ellenségre rohantak, Caesar a «felicitas» (= jó szerencse) jelszó hangoztatásával állott élükre. A küzdelemnek hamar vége szakadt. A numidiai elefántok azokat a csapatokat gázolták le, a melyeket védeniök kellett volna; a bennszülött lovasság futásnak eredt, Scipio legiói sem tudtak sokáig ellenállni. Vezérük hajón akart menekülni, de elfogták és megölték. Juba és Petreius kétségbeesésükben párbajt vívtak, s midőn az egyik elesett, a másik saját kardjába dőlt.

Cato összehívta az uticai őrség tisztjeit, s föltárva előttük a védelem erejét, szabad választást engedett nekik ellenállás, futás és meghódolás között. A lovagok és a senatorok védekezni akartak, a lakosok meghódolni. Caesar közeledtének hírére Cato minden kaput elzáratott, csak a tengerre nyilót hagyta nyitva és siettette övéit, hogy szálljanak hajókra. Minden társát elbocsátotta, de nem titkolta, hogy ő nem hagyja el helyét. Fiával s egynéhány hű barátjával az utolsó éjjel élénken vitatkozott a legmagasabb philosophiai kérdésekről, különösen hangsúlyozva, hogy csak a jó ember szabad, a hitványak valamennyien rabszolgák. A hajóraszállás alatt visszavonúlt szobájába és Platon Phaedonját olvasgatta. De észrevette, hogy aggódó társai elrejtették kardját. Fölindúlásában erőszakos lett, mint a rómaiak rendszerint, s olyat ütött szolgájára, hogy a maga kezét is megsértette. Barátaira pedig rákiáltott, hogy ha öngyilkos akar lenni, nincs szüksége a kardjára, mert fejével is neki rohanhat a falnak, vagy visszatarthatja lélekzetét. Visszaadták a kardját és újra egyedűl hagyták szobájában. Éjfélkor elküldte egy emberét a partra, hogy nézze meg, hajóra szálltak-e már mindnyájan; midőn jelentették, hogy az utolsó hajó is elhagyta a partot, ágyába feküdt, mintha pihenni akart volna. Midőn minden elcsendesedett, magába döfte kardját. Sebe nem ölte meg, s ő hörögve fetrengett kínjában. A zaj fölébresztette híveit és gyorsan gyógyító szerekkel foglalatoskodtak körülötte; de ő magához térve, kiutasította kétségbeesett társait, és azzal az elszántsággal, mely egész életét jellemezte, fölszakította sebeit és kilehelte lelkét. Pár évvel előbb még úgy gondolkozott, hogy a zsarnokság beálltával visszavonúl s philosophiai tanulmányainak fog élni; a köztársaság bukása után arra a meggyőződésre jutott, hogy a szabadság bukásával az ő életének czélja is megszünt. Úgy érezte, hogy pályája idő előtt megszakadt, s hogy kötelessége egy czéltévesztett életnek véget vetni. Midőn Caesar értesült öngyilkosságáról, sajnálta, hogy megfosztotta a kegyelem gyönyörétől. Mégis különös, hogy Cicero vagy Brutus dicsőítő életrajzán fölboszankodva, nemsokára egy Anticatones czímű röpiratot tett közzé, melyben kinevette a bölcsnek tehetetlen vágyait, s mendemondákat gyűjtött össze jó hírének megdöntésére.

 

Julius Caesar babérkoszorúval.

(Ezüstpénz; eredetije Berlinben.)

Azok a tiszteletek, melyekkel a senatus most Caesart elhalmozta, többet ártottak neki az utókor szemében, mint használtak kortársai előtt. Midőn Kr. e. 46 (u. c. 708) julius végén Rómában megjelent, már negyven napi supplicatiót tartottak győzelmeiért. Szobrát a Capitoliumon úgy tisztelték, mint egy félistenét. A hatalom isteni voltának eszméjét a pharaóktól a makedon dynastia vette át; Rómába Caesar nyitott neki útat. Ezentúl aranyos széken ült a senatusban; képét az ünnepi körmenetekben az istenekével együtt vitték át a városon, s a lectisterniumon az ő képének is ajánlottak ételeket. Az év hetedik (a régi római naptár szerint ötödik) hónapját ő róla nevezték el júliusnak, s ma is él neve a calendariumban. Templomokat ajánlottak föl Caesar «kegyelmességének» (clementia), s ez elvont fogalom csakhamar személyes istentiszteletére adott alkalmat. Tíz évre szavazták meg neki a dictatori hatalmat, s nemsokára ezt is meghosszabbították. Mint az erények őre (praefectus morum) három évig egymaga volt censor. A curulis tisztviselők felét, a consulok kivételével, ő nevezte ki, szintúgy azokat a tisztviselőket is, a kik nem proconsuli, hanem propraetori provinciába mentek; a nép így félig elesett választói, a senatus pedig kormányzói jogától. Caesar a senatusban a két consul között ült, s ő nyilvánította először véleményét; tehát külsőleg is elismerték, hogy állása és befolyása az államban az első. Ha nem szavazták is meg neki a királyi czímet és koronát, megengedték, hogy mindig babérkoszorúval, a harczi diadal jelvényével övezze kopasz homlokát, s hogy neve elé az imperator czimet függeszthesse. «A haza atyja» nevét is fölvette, melyet néphatározat juttatott Camillusnak s föllelkesedés Cicerónak. Egyszerre négy diadalmenetet tartott: Gallia, Egyiptom, Pharnakes és Juba fölött nyert győzelmei emlékére; a pharsalosi diadalt természetesen nem ünnepelte Rómában. A dictator először katonáit halmozta el bő ajándékokkal, azután a népet ragadta el nagyszerű mulatságok rendezésével. A lakosságot fényesen megvendégelte, s a 22.000 asztal mellett a rendes római érkezés szerint valószinűleg kilenczenként hevertek. A circusi és színházi előadások, a vadállati meg a gladiatori küzdelmek minden régibb látványosságot fölülmúltak. Caesar engedelmével lovagi rangúak is megjelentek az arénán; a circusra sütő nap sugarait selyemfüggöny fogta föl, a kelet egyik legritkább és legbecsesebb kézi munkája. Megnyilt az új forum is, hol Caesar családja védő istenének, Venus Genetrix-nek (= az ősanya) fényes templom épült, a kinek britanniai gyöngyökkel átszőtt mellvértet ajánlott fel, s a kinek neve többször szerepelt jelszó gyanánt véres háborúiban.

A szeptemberben tartott ünnepélyek után Caesar eltávozott Rómából, hogy a legyőzött köztársaságiak utolsó forradalmát Hispaniában elfojtsa. Még eldöntetlen volt az africai háború, midőn Gnaeus Pompeius megjelent a nyugati provinciában, hol atyja neve nagy tiszteletben állott, s kitűzte a lázadás zászlaját a pietas (= fiúi kegyelet) jelszava alatt. A megvert seregek maradványa mind köréje csoportosult. Caesar előbb legatusaira bízta, hogy a száműzöttekkel elbánjanak; de azután maga volt kénytelen ellenük vezetni legióit. A küzdelem az egész télen át tartott, színhelye leginkább az ellenséghez pártolt Corduba (Cordova) és a szomszéd városok voltak. Végre Caesar Munda mellett nyílt csatára szorította ellenfeleit (Kr. e. 45, u. c. 709 márczius 17-én). Nyolcz legiója véres pusztítást vitt véghez a pompeiusi tizenhárom legióban; 30.000 ember volt a legyőzöttek vesztesége, s a legkiválóbb vezérek, Titus Labienus és Attius Varus, itt lelték halálukat; Gnaeust menekülése közben ölték meg. A köztársasági nagy katonák közűl még csak Sextus Pompeius, Magnus ifjabb fia, és az ifjabb Labienus tartotta fönn kisebb hispaniai csapatokat, a melyekkel az északi hegyek között tartózkodtak, míg nyiltan fölléphettek a központi hatalom ellen.

Caesarnak pár hónapig kellett Hispaniában maradnia a provincia ügyeinek rendezése miatt, s csak szeptemberben tartotta meg diadalmenetét az iberiaiak fölött. A száműzötteket, a kik Gnaeus körűl csoportosúltak, idegenekkel és ellenséges népekkel azonosították. A triumphust szokás szerint játékok és ünnepélyek követték. Több nyelven adtak elő darabokat, hogy a Rómában lakó különböző nemzetiségek egyaránt szórakozzanak. A birodalom alattvalói Caesar engedelmével Rómába költöztek, s a fővárost vérszerinti kapocs fűzte össze a provinciákkal. Királyok és népek elküldték követeiket. Mórok és numidiaiak, gallusok és iberiaiak, britannusok és armeniaiak, germánok és skythák voltak Rómában láthatók. A zsidók, kiket Pompeius lealázott és Crassus kifosztott, szívesen hódoltak a hősnek, ki barátságos hangon beszélt velük. Kleopatra, Egyiptom királynője, koronájával kezében jelent meg Rómában, s kincseivel együtt bájait is odadobta Caesarnak, a ki pártfogója és kedvese volt. Caesar polgártársai közűl senkit sem sújtott. Alig vehetni számba azt a gyalázatot, hogy a lovag Labeiusnak föl kellett lépnie mimus-darabjában, mi miatt elvesztette rangját, melyet Caesar később visszaadott. Caesar feledte Mariusnak és pártjának sérelmeit, elengedte Sulla proscriptióiért a bosszút, s a catilinarius Cethegusok és Lentulusok védője nem szomjazott vérre. Pedig e korszak legemberségesebb alakja, Cicero sem tudta elképzelni Caesar uralmát vérengzés nélkül. A győztes nem helyeselte hízelgőinek buzgalmát, kik Sulla és Pompeius szobrait ledöntötték, s visszaállíttatta azokat a rostra előtt a szabad köztársaság nagy férfiainak képmásai közé. A köztársaság régi intézményeit tiszteletben tartotta, s bár a kényúr hatalmát gyakorolta, külsőleg föntartotta a szabadság biztosítékait: a senatust, a népgyűlést és a hivatalokat. De a senatus tagjait majdnem kétharmad részben ő nevezte ki. A tagok számát kilenczszázra emelte, s így bizonyára csökkentette tekintélyüket, annál inkább, minthogy nemcsak rómaiakat, hanem a provinciák kiváló embereit és vitéz katonáit is senatori rangra emelte. A rómaiak keserű gúnyt űztek ez új urakból, kik a nyilvános terek oszloperdejében eltévednek, s hirdetményekben figyelmeztették a hazafiakat, hogy ne mutassák meg nekik a tanácsházat. E senatus szolgája volt a dictatornak, a ki némely hízelgő határozatukat vissza is utasította. De mint a nép barátja elfogadta a tribunusi méltóságot, mely személyét sérthetetlenné tette. Hatalmát más jelek is hirdették. Caesarnak a senatus az imperiumot, vagyis a katonai hatalmat és a legfőbb papi méltóságot úgy szavazta meg, hogy átruházhatta gyermekeire. Ha nem volt is törvényes fia, jogában állott bárkit örökbe fogadni; megadták neki a jogot, hogy feleségén kívül bármely nővel élhet, csakhogy utódja legyen.

 

Imperator Julius Caesar ókori szobra.

(Nápolyi múzeum.)

Mint élethossziglan kinevezett dictator és öt évre megválasztott consul rendelkezett az állam kincstára fölött és kezében tartotta a végrehajtó hatalmat; mint imperator a katonák legfőbb hadura volt; mint tribunus megbuktathatott veto-szavával minden nem tetsző törvényjavaslatot; mint a senatus feje (princeps) vezette az állami tanács vitáit; mint az erkölcsök őre saját tetszése szerint alkotta össze e testületet; mint pontifex maximus az államvallás feje volt s belátása szerint hirdetett omeneket és madárjóslatokat. Tényleg tehát a római köztársaság ura volt, de nem vett föl olyan czímet, mely a régi alkotmány elveivel ellenkezett.

Bármily gondosan és tapintatosan vetette is meg Caesar a monarchia alapjait, nem lehet azzal vádolni, hogy pusztán önző nagyravágyás vezette. Nagyon jól tudta, hogy a világbirodalom oly sok népének átalakulása egy nagy, egységes nemzetté csak lassú fejlődés eredménye lehet, s nem igyekezett azt erőszakos rendelkezésekkel siettetni. De megadta hozzá az első hathatós lökést. Kiváló idegeneket fölvett személyes környezetébe; hasznos foglalkozást űző osztályokat polgárjoggal ruházott föl, így az orvosokat és a rhetori iskolák tanítóit, kik nagyobbrészt görögök voltak. Nagy coloniákat alapított Carthagóban és a száz év előtt elpusztult Korinthosban; több mint 80.000 proletariust telepített ki Rómából, a kik mindenfelé terjesztették a latin nyelvet, s úgy látszik, már ő egyengette az útját, hogy Sicilia, a legközelebbi provincia lakói polgárjogot nyerjenek. Nem kényeztette veteranusait; nem adott nekik földeket, melyeket nem tudtak megmívelni. Bőkezűen fizette szolgálataikat s nagyobbrészt zászlói alatt tartotta őket, mert tovább is hódító tervei voltak. Nagy földrajzi munkát tervezett, mely egy bizottságnak több évig adott volna munkát. Egységes codexben akarta összegyűjteni a római törvények töredékeit, praetori edictumokat, jogtudósok véleményeit, pontifexek határozatait, patricius családok hagyományait, melyek föltüntették volna a haladást a kis római municipium régi törvényeitől a századokon át fejlődő egyetemes jogtudományig. Ily hatalmas műre már a humanista és bölcselkedő Cicero is gondolt, de kivihetetlennek tartotta; Caesar belátta, hogy ez a mű nemcsak szükséges, hanem meg is lehet csinálni, s ha tíz vagy húsz évvel tovább él, hat századdal megelőzi Justinianus dicsőségét.

Kisebb jelentőségű, de szintén egyetemes haszonnal járó művet sikerült azonban befejeznie a naptár reformjában, melyet a világ Julius nevével kapcsolt össze. A római év Caesar előtt is átlag 365 napra és 6 órára terjedő időt jelölt, mert a csillagászok pontosan megfigyelték a rendes égi változásokat. Az esztendőt azonban csak 354 napra osztották föl, s minden második évben fölváltva 22 vagy 23 napnyi intercalaris hónappal toldották meg. A rendes 354 naphoz még egy napot toldottak, hogy a számot szerencséssé tegyék, s e beszúrás ellensúlyozására az intercalatiók számát egy nagyon bonyolódott módszerrel arányosan apasztották. Idő folytán a pontifexek – mert a naptár vezetésével ők voltak megbízva – titokzatos fátyollal vonták be tudományukat s az évet politikai vagy magán érdekeik szerint osztották be. Akkor hirdettek intercalaris hónapot, midőn valamely párthívük hivatalos évét meg akarták hosszabbítani; vagy nem rendeltek el ilyen hónapot, mikor például egy patricius származásu proconsul már nagy vagyont szerzett provinciájában és haza sietett.

A feldúlt politikai viszonyok miatt Kr. e. 52-től (u. c. 702) kezdve nem hirdettek ki intercalaris hónapokat, s így a polgári naptár egynéhány héttel megelőzte a tényleges időt. Innen kezdve 355 napot számítottak egy évnek, s a csillagászati aequinoctiumot 80 nappal előbb jelezte a naptár. A consulok, a kik a naptár szerint 46 januárius 1-én léptek hivatalukba, tényleg már 47 október 13-án kezdték meg működésüket. Könnyen elképzelhetni a rendkívüli zavart. Az évszakokat időszerű ünnepek jelezték. Aratáskor és szüretkor áldozatokat mutattak be a termésből, melyet most be sem lehetett az ünnepre szerezni. A gazda nem törődött már a naptárral, hanem a maga égi megfigyelései szerint osztotta be munkáját.

Caesar mint pontifex maximus már hivatalánál fogva is teljesen elsajátította a csillagászat tudományát, s értekezése De astris sokáig nagy becsben állott. Sosigenes csillagász támogatásával új naptárfelosztást csinált, a melynek csekély tévedése a századok folyamán jelentékeny különbségre nőtt fel, úgy hogy XIII. Gergely pápa 1582-ben ujolag kijavította a naptárt, de a görög-keletiek ma is Caesaréhoz ragaszkodnak. Ő abból indult ki, hogy Róma alapításának 709. éve (Kr. e. 45) a legrövidebb napra következő újholdra essék, s ezért a jelzett évet 90 nappal úgy toldotta meg, hogy februárius 23-a és 24-e közé egy huszonhárom napnyi hónapot toldott be, november végéhez pedig két harmincz napból álló hónapot és azonkívül még egy hetet számított. Ez volt a híres zavaros év, mely azonban véget vetett a zavarnak.

Mint Rómának majdnem minden nagy fia, Caesar is szenvedélyes építő és tervező volt. De a megkezdett művekből csak keveset fejezhetett be, sok tervébe bele sem foghatott, s építkezéseinek ma alig láthatni nyomát. Basilikájának alapjai a római forumon és a róla nevezett forum körvonalai még megszerkeszthetők; de a város pomoeriumának kiterjesztése már csak utóda alatt ment végbe, a Tiberis medrének kiigazítását pedig, melylyel a campus Martiust sokkal szélesebbé lehetett volna tenni, senki sem kisérlette meg. A pomptinus mocsarakat jóval később szárították ki, s csak Claudius császár épített kikötőt Ostiában. A korinthosi csatornát pedig, melynek fontosságát Caesar hangoztatta először, Türr István tábornok vállalkozó szelleme teremtette meg Kr. e. 1893-ban.

Ernyedetlen munkája közben is talált időt arra, hogy kora legmíveltebb férfiaival baráti viszonyt ápoljon, s a római életben nincs vonás, mely kellemesebb hatással volna a modern emberre, mint e korszak politikusainak érintkezésében nyilvánuló nemes hang. Leginkább az epikureus iskola hatása alatt fejlődött ez ki. Maga Caesar és sok benső barátja ennek a philosophiának volt híve. Legbensőbb köréhez tartoztak: Cornelius Balbus, egy éles eszű kereskedő, Asinius Pollio, a tudós történetíró, Aulus Hirtius, ki jó katona, író és szónok volt, Gaius Oppius és Gaius Matius. Ezek közt Caesar fesztelenűl merűlt a társasélet örömeibe. Szerelmei folyton foglalkoztatták a római köröket, legtöbbször botrányos jellegöknél fogva. De még inkább megbotránkoztak az idegen Kleopatrával folytatott viszonyán. A Tiberis jobb partján rendezett be számára kertjében és palotájában lakást. Itt fogadta a szellemes asszony a római nagy urakat. Maga Cicero is tisztelgett nála, s Kleopatra alexandriai görög könyveket igért neki, melyek a nagy tűzvész után még értékesebbek valának. A nép izgatottan tárgyalta a hírt, hogy Caesar a királynőt feleségül fogja venni. Neje ugyan a nemes származású Calpurnius Pisónak volt a leánya, de Rómában könnyen váltak az emberek. Maga Cicero öreg korában vált el Terentiától tűrhetetlen természete miatt, s fiatal nőt vett feleségül. Caesar azonban nem gondolt új házasságra, bár Kleopatra fiút szült tőle, kinek Caesario nevet adott. Vallás szempontjából az epikureusok kételkedők voltak s nem hittek a túlvilági életben. Caesar nyíltan kigúnyolta a papok által hirdetett omeneket. De bármily szabad gondolkodó volt is, nem vonhatta ki magát teljesen a babona nyomása alól. Térdein kúszott föl Venus templomának lépcsőin, hogy a Nemesis ne sújtsa bosszújával. A pharsalosi csata előtt imádkozott az istenekhez, kiket a senatusban letagadott és barátai társaságában kigúnyolt. Maga figyelte meg az omeneket, mielőtt a Rubicón átkelt; s midőn Africába hajózott, egy jelentéktelen embert csak azért vitt magával, mert Cornelius volt a neve: jó omennek tekintette, midőn azon a csatatéren harczolt, hol Scipio Africanus és Sulla vívták ki diadalaikat.

A hatalom csúcsán azonban nem tudta sokáig tűrni a köztársasági béklyókat; szeszélyessé és gőgössé vált. Egyszer, midőn a senatus testületileg tisztelgett előtte, hogy tudomására hozza a személyét kitüntető határozatokat, föl sem állott fogadásukra. A hagyomány szerint benső barátja, Balbus tartotta vissza togájánál fogva, hadd érezzék a senatorok, hogy urok elé jöttek. Állítólag Sullát is bolondnak nevezte, a miért lemondott dictatori hatalmáról. Nem könnyen találta bele magát az «első polgár» szerepébe, a kinek még nevezte magát. Legióinak élén óhajtott ismét állani, ott tényleges uralkodó gyanánt oszthatta parancsait. A carrhaei vereség elég ürügyet nyujtott egy újabb parthus háborúra, s megemlékezhetett Mithridatesről is, ki a rómaiakkal szemben oly könnyen tudott befolyást szerezni az Adriai-és a Kaspi-tenger között lakó népeknél. Caesar óriási tervet szőtt agyában: meg akarta támadni a parthusokat, hogy azután a Tanais és Borysthenes vidékén át visszatérve, legyőzze a getákat és a többi északi törzseket, végre keletről megtámadja a germánokat. A 45. év (u. c. 709) végén elrendelte, hogy katonái keljenek át az Adrián s Illyriában várják be. Hosszú útra gondolt, mert két évre állapította meg a főbb tisztviselők sorrendjét. A 44. év (u. c. 710) januárius 1-én ötödször lépett consuli hivatalába, s ezúttal Marcus Antonius volt consultársa.

Caesar hatalmának jövendő örököse ekkor Apolloniában volt a római táborban, s a legügyesebb mesterek vezetése alatt fejlesztette irodalmi és katonai ismereteit. E tizenkilencz éves fiatal ember Caesar unokahugának, Atiának volt a fia. Gaius Octaviusnak hívták; s bár gyönge testi szervezete aggodalomra adott okot, tehetségei a legfényesebb pályát nyitották meg előtte. Caesar rendkívül szerette az ifjút, kiben e kitüntetés annyira növelte a becsvágyat, hogy a dictator lovas vezére akart lenni. Caesar egyelőre csak patricius rangra emelte, s nem titkolta szándékát, hogy fiává akarja fogadni, miáltal vagyonán kívül mindazon kitüntetéseknek, melyeket a senatus törvényes utódainak is megszavazott, Octavius lőn várományosa. A rómaiak még idegenkedtek a hatalom átöröklésének eszméjétől, de könnyen elgondolhatták, hogy hősük keresi a czímet, a melynek alapján dynastiáját megalapíthatja. Az egész várost bejárta a hír, hogy Caesar szereti, ha «király»-ként üdvözlik. Hizelgői terjesztették, ellenségei elhitték, mert ez alapon remélték népszerűségének bukását. Egy reggelen babérágakkal övezett koronát találtak forumi szobrán. A tribunusok fölháborodással tépték le, a nép helyeselte viselkedésüket és új Brutusok gyanánt üdvözölte őket. Caesar maga is tapsolt nekik. Nemsokára újabb kísérlet történt. Midőn a dictator januárius 26-án visszatért az albai hegyen tartott latin ünnepről, fölbérelt emberek király üdvkiáltással fogadták; de elnyomott mormogás jelezte a nép kedvezőtlen hangulatát, s a hős gyorsan odakiáltott: «Én nem vagyok király, hanem Caesar.» Barátai azonban nem tudtak belenyugodni, hogy el ne érjék czéljukat. Februárius 15-én, a Lupercalia ünnep napján, Caesar aranyos széken ült a rostra előtt s a népszerű ünnepen elnökölt; Antonius consul pedig a szertartásbeli teendők első papjaként föl s alá szaladt a tömegben s kecskebőr-korbácscsal verte az asszonyokat. A római babona azt hitte, hogy így megszabadulnak a meddőségtől. Midőn a dictator székéhez közeledett, koronát vett elő övéből s mint a nép ajándékát ajánlotta föl neki. Hallatszott ugyan gyönge taps, de Caesar eltolta magától a koronát, s erre igazi tapsvihar tört ki. Antonius ujra megkinálta vele, Caesar azonban fölszólalt: «Én nem vagyok király, a rómaiaknak csak Juppiter a királyuk.» Azután elrendelte, hogy a koronát vigyék a Capitoliumra és függeszszék föl a templomban.

Caesar viselkedése megakadályozta, hogy a nép érzülete ellene forduljon, de a nemesekben halálos gyűlölet érlelődött ellene. A nagy urak nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy állandóan egy ember legyen az urok. Összeesküvést szőttek ellene, melynek körülbelül hatvan senator volt a tagja. A legtöbben nagy hálára voltak iránta lekötelezve, de talán ép a lekötelezettség kellemetlen érzete szította a vágyat, hogy megszabaduljanak tőle. Decimus Brutus a következő évre consulnak volt kijelölve, s Gallia Cisalpina kormányzását kapta Caesartól; Gaius Trebonius Ázsiába készült menni proconsulnak; Tillius Cimber, Publius Casca, valamint mások különböző módon élvezték kegyét, s ezek törtek most életére. A legtevékenyebb az összeesküvők között, talán a terv kieszelője, Gaius Cassius Longinus, a nemrég kinevezett praetor peregrinus volt. Egykor Pompeiust támogatta, s néhány ránk maradt töredékes mondatában metsző itéletű realista lélek nyilatkozik. Keserű utálattal figyelte meg, mennyire hanyatlik a köztársaság; s bármennyire tudott olykor hízelegni urának, Caesar észrevette a sovány és sáppadt ember veszedelmes eszejárását, s többször hangoztatta, hogy leginkább kövér emberek körében érzi jól magát.

 

M. Junius Brutus állítólagos bronzszobra.

(Róma, Capitolium)

Az összeesküvőknek szükségük volt egy népszerű emberre, ki a zsarnokgyilkosságot nevével szentesítse; s e czélból Cato unokaöcscsét, Marcus Junius Brutust választották ki, a ki családfáját a köztársaság megalapítójának harmadik fiára vezette vissza. Anyja, Servilia a híres Ahalától származott, a ki Spurius Maeliust megölte. Csakhogy Brutusban nem volt meg az őseit jellemző erély. A pharsalosi csata után egyik legbuzgóbb híve és barátja lett a dictatornak, a ki most praetor urbanusnak nevezte ki. Brutus nem pirult, hogy akkor igazgatta Gallia Cisalpinát, mikor nagybátyja Caesar ellen küzdött Uticában. Azt hitte, lerótta tartozását a merev következetességű bölcs iránt, midőn halála után dicsőítő iratban örökítette meg emlékét s ünnepélyesen hívének és tanítványának vallotta magát. Claudia nevű első nejétől elválván, Cato leányát, Porciát vette feleségül, a ki férfiasabb lelkű volt, mint ő maga. Tudósként foglalkozott a görög philosophusokkal, de az állami életben is szerepelt, hogy gyarapítsa vagyonát. Pénzvágya nem egyszer sodorta igazságtalan üzelmekbe. Caesar kegye elvakította, így az a nyilatkozata, mely azonban csak gúnyos értelemben vehető, hogy a rómaiak közül egyedül ő méltó arra, hogy hatalmának örököse legyen. Gyönge jellemét bizonyítják az eszközök is, melyekkel az összeesküvő senatorok rá hatni iparkodtak. A hozzá juttatott intelmek, mint «Brutus, te alszol», vagy «Te nem vagy igazi Brutus», teljesen megrázták tétovázó lelkét. Cassius befolyása alatt, a ki sógora volt, az összeesküvők élére állott, s társai úgy viselkedtek, mintha az ő tanácsai szerint járnának el. Híres neve hatalomnak bizonyult, s a terv teljesen megérett. Míg Caesar Rómában tartózkodott, mindig bátran jelent meg a nyilvánosság előtt s szétoszlatta megszavazott testőrségét. Barátainak intelmeire azzal felelt, hogy veszedelem esetén jobb egyszerre meghalni, mint folyton félelemben élni. A táborban katonáinak hűsége megóvta minden veszedelemtől; s nem volt alaptalan a félelem, hogy ha még egyszer legiói élére áll, nem polgár gyanánt tér vissza Rómába. Szálló hírek keringtek, hogy újra fölépíti Iliont, Aeneas és Romulus népének bölcsőjét, s ide helyezi át trónját, melyet a büszke rómaiak nem tűrnek el a Capitoliumon; vagy pedig, ha Kleopatra bájainak még hatalma van fölötte, Alexandriába teszi székhelyét s a birodalom központját.

Az összeesküvők nemcsak e hírek miatt nem halaszthatták tervük végrehajtását, hanem azért sem, mert az imperator úti előkészületei befejezésükhöz közeledtek. A senatus márczius Idusára, a hónap 15. napjára volt egybehíva, s elhatározták, hogy mihelyt Caesar a gyűlésterembe lép, megölik. A jóslat előre jelezte, hogy e nap rá nézve végzetes lesz, de ő nem tett óvó intézkedést. Felesége, Calpurnia, rémes álmot látott, s az áldozati állatokból rossz omeneket hirdettek a papok. Caesar az utolsó pillanatban ingadozott s ki akarta menteni távolmaradását; de Decimus Brutus kinevette aggodalmát. Viszont Junius Brutust bátorította Porcia, a ki előtt férje nem tudta eltitkolni az összeesküvést. Midőn Caesar a gyülés helyéül kijelölt Pompeius-szinház felé közeledett, többen figyelmeztették a veszedelemre, sőt egy ember írást adott át neki s kérve-kérte, hogy olvassa el. De ő felbontatlanul hagyta. Spurinna augurnak odaszólt: «Martius Idusa elérkezett». «Igen, – felelt a pap, – de még nem múlt el.» A mint a csarnokba lépett, ellenségei közrefogták. Treboniusra bízták a nehéz feladatot, hogy Antoniust tartsa vissza az ajtóban. A mint Caesar helyet foglalt aranyos székén, Tillius Cimber könyörögve lépett eléje, hogy kegyelmezzen meg száműzött testvérének. Togáját mindkét kezével erősen húzta, mialatt Casca csapást mért Caesar nyakára, de a tőr lecsúszott, s csak mellén karczolt jelentéktelen sebet. Caesar, úgy látszik, azt hitte, hogy a kettőt személyes gyűlölet ingerli ellene, s hogy megvédelmezheti magát. Kirántotta Cimber kezéből togáját s Casca ellen fordult; minthogy pedig más fegyver nem volt a kezében, író-stilusával védekezett. E pillanatban mély szúrás érte oldalát s több sebet kapott. Körültekintett mindenfelé, fogait csikorgatta és hörgött, mint az arenán megsebzett vadállat. Az egész rendkívül gyorsan történt, s az általa kinevezett senatorok közül senki sem sietett segítségére. Megtámadói között észrevette Marcus Junius Brutust is, s fölkiáltva: «Te is fiam, Brutus?», togáját arczára húzta s többé nem védte magát. A gyilkosok többször szúrtak még testébe, s a nagy dictator halva rogyott Pompeius szobrának lábaihoz.

Midőn az összeesküvők munkájukat elvégezték, a terem kiürült. A senatorok sietve menekültek, úgy hogy Brutus elmondandó beszédének nem voltak hallgatói. Antonius a tömegbe vegyült, s egy cliensének vagy szolgájának ruhájában észrevétlenül osont a Carinae városrészben levő házába. A polgárokat remegés fogta el; senki sem tudta, melyik párt kezdi meg a lázongást és öldöklést. Mert mindkettőnek voltak a városban csapatai. Decimus Brutus gladiatorokat vezetett Pompeius szinházába barátainak védelmére, a város pedig tele volt Caesar veteranusaival, s Lepidus, a lovas vezér, egy legio élén állott falai előtt.

A gyilkosok a forumra siettek; jobbjukban rázták véres tőrüket, togájukat balkezükre csavarták, hogy hirtelen támadás ellen védekezzenek. Kiáltásaikra, hogy királyt és zsarnokot öltek, az izgatott tömeg mit sem válaszolt. E közöny elnémította a «szabadítókat», a mint magukat nevezték, s a capitoliumi Juppiter templomába menekültek. Decimus már ide vezette embereit, s védelmük alatt bezárták a vár kapuit. Este egynéhány előkelő köztársasági kereste föl őket, közöttük Cicero is, a ki nem volt ugyan beavatva az összeesküvésbe, de a siker az alkotmány megmentésének reményét keltette föl benne s a senatus összehívását tanácsolta. Brutusnak kevés bizalma volt a törvényes tanács tekintélyében s a nép megindítására más eszközhöz folyamodott. Reggel lement a forumra. Beszédét a nép tisztelettel hallgatta végig; de midőn Cinna és Dolabella intézték hozzá szavukat, erőszakoskodni kezdett, s a megzavarodott hazafiakat visszakergette védő állásukba. Antonius titkon fölkereste Calpurniát, a ki átadta neki férje magánvagyonát és végrendeletét. Két testvére segítségével, kik közül az egyik praetor, a másik tribunus volt, fölnyitotta mint consul Ops templomának kincstárát, kivett belőle két millió sestertiust, s ezzel a pénzzel megnyerte Lepidust, a ki megigérte támogatását.

A városban sokan tartották Antoniust Caesar természetes utódjának. Eddig csak bátorságával és kicsapongásaival szerzett nevet, de most a fondorlatok ügyes mesterének bizonyult. Cicero óvta tőle a szabadítókat, de ezek hittek szavának, hogy ő is hű köztársasági. Megegyeztek, hogy márczius 17-én összehívják a senatust, s Antonius Tellus templomát jelölte ki gyülekező helyül a forum közelében, melyet katonákkal töltött meg. A gyilkosok azonban nem merték elhagyni a Capitoliumot, s így tettöket távollétükben vitatták meg. A többség Caesart zsarnoknak akarta nyilvánítani, de midőn Antonius kifejtette, hogy ezzel rendelkezéseit és kinevezéseit is megsemmisítik, Dolabella és érdektársai összes erejükkel tiltakoztak ellene. Antonius még tanácskozás közben a forumra ment, hol a nép üdvrivalgással fogadta és kérte, hogy vigyázzon életére. Cicero ezalatt a senatus előtt rámutatott az egyetlen útra, mely tisztességesen vezet ki a zavarból. Bűnbocsátó feledést indítványozott, hogy mindenki tartsa meg szerzett jogait, az összeesküvők tettét pedig bízzák az utókor itéletére. Magánbeszélgetésben a zsarnokgyilkosságot melegen védte, de a nyilvános politikában a város békéje és a senatus hatalmának megmentése végett szükségesnek tartotta az egyességet. Az amnestiát ki is hirdették, s a következő napon Cicero megnyugtatta a népet. Fölszólították az összeesküvőket, hogy jöjjenek elő; Antonius és Lepidus gyermekeiket küldték kezesekül, s az egyik Brutust, a másik Cassiust vendégelte meg házában. Másnap a pártok ismét összegyültek a curiában s megerősítették Caesar provinciai rendelkezéseit. Trebonius elment Kis-Ázsiába, Cimber Bithyniába, Decimus a cisalpin Galliába, Brutusnak és Cassiusnak pedig hivataluk lejárta után Makedonia és Syria jutott.

Bármily hatalom maradt a köztársaságiak kezében, mégis Antonius volt a helyzet ura. Minthogy Caesar rendelkezéseit törvényeseknek ismerték el, el kellett ismerni végrendeletét is, s ünnepélyes temetést szavaztak meg neki. Antonius fölolvasta a népnek e végrendeletet, mely az ifjú Octaviust fiává fogadja, Tiberis-parti kertjeit a római népre hagyja, azonkívül minden egyes polgárnak 300 sesteriust adományoz. A halotti máglyát a campus Martiuson állították föl, de a dicsőítő beszédet a forumon kellett előbb a holttest fölött elmondani. Aranytól csillogó oltárt emeltek a szószék előtt, melyen a halott bíboros ágyon nyugodott. Fejénél trophaeum gyanánt csüngött a gyilkosok tőrétől átszurdalt toga. Az eléktelenített testet viaszfigurával helyettesítették, melyen a huszonhárom sebhely híven volt utánozva. A nép izgatottságát mesterségesen fokozták a Pacuvius és Accius drámáiból vett hatásos részletek, melyek Agamamnon és Aiax sorsát, a rokonok és jó barátok álnokságát juttatták a közönség eszébe.

A lelkileg megrázott és felbőszített polgárokhoz csak ezután beszélt Antonius mint consul, hogy a nagy halott érdemeit kidomborítsa. Fölolvasta a határozatokat, melyek Caesart tiszteletekkel halmozták el, személyét sérthetetlenné tették s a «haza atyja» nevével tüntették ki. Majd rámutatott a véres holttestre; végre a Capitolium felé fordulva fölkiáltott, hogy legalább ő fogja megtartani fogadalmát s bosszút áll a halottért, a kit meg nem menthetett. A nép szenvedélye egyre növekedett; megtiltotta, hogy a holttestet kivigyék a város falai közül, s magán a forumon kívánta elégetni. Székeket, padokat, asztalokat hoztak elő a közeli épületekből, máglyát hevenyésztek a pontifex forumi háza előtt s rátették a holttestet. A máglya közel állott Castor és Pollux templomához, azon a helyen, hol a két heros megjelentette a regillusi diadalt; s most ismét közeledett a máglyához két gyönyörű külsejű, karddal és dárdával fölfegyverzett ifjú, hogy fáklyatűzzel fölgyujtsa a máglyát. A szokatlan temetés így mintegy isteni szentesítésben részesült. A veteranusok fegyvereiket, az asszonyok ékességeiket, a gyermekek játékszereit is beledobták a tűzbe. A rómaiak rajongtak Caesarért, de ép úgy szerették őt az idegenek is. Gallusok, iberiaiak, afrikaiak és ázsiaiak egyaránt a máglya köré tolongtak s hangosan sírtak a birodalom közös vesztesége fölött. Antonius teljes sikert aratott: a nép döhöngeni kezdett, égő fáklyákkal járta be az utczákat s az összeesküvők házait lángba akarta borítani. Brutus és társai vagy elmenekültek, vagy pedig elrejtőztek. Antonius azonban nem engedte elharapózni a forrongást, s a senatust is igyekezett kiengesztelni, mert még szüksége volt támogatására. A senatus kihirdette, hogy megbocsát a bűnösöknek, s Antonius azt indítványozta, hogy a Pompeius-pártiak utolsó számüzöttjét, Sextus Pompeiust is hívják vissza. Örökre eltöröltette a dictatori méltóságot. Fölfegyverezte katonáit s elfojtotta az újabb lázadást. Szintúgy tovább ámítgatta a szabadítókat is. Fölkereste Brutust és Cassiust; biztosította őket, hogy nem lesz Rómában bántódásuk. De a praetorok, a kiknek tíz napnál tovább tilos volt távozni a városból, nem merték elfogadni ajánlatát; ő tehát a gabona előteremtése végett oly megbízást adott nekik, hogy igazolni lehetett távollétüket. Minde szolgálatokért Antonius csak egy kegyet kívánt; panaszára, hogy az ő életét is veszélyeztetik titkos fondorlatok, a senatus meggondolatlanul testőrséget szavazott meg neki. A consul pedig rögtön hatezerre szaporította katonaságát.

Miután a senatus Caesar intézkedéseit megerősítette, Antonius e határozatot azokra az intézkedésekre is kiterjesztette, melyeket Caesar csak tervbe vett. Birtokába kerítette iratait, s megnyervén volt titkárát, Faberiust, kénye-kedve szerint bármit Caesar akaratának nyilváníthatott. Korlátlanul rendelkezett a törvények, az állampénztár, a hivatalok és az állami ügyek fölött. A mit Caesar meg nem mert volna tenni, Antonius az ő nevében elrendelte. Eladott hivatalokat, sőt provinciákat is; gyorsan visszaszerezte eltékozolt vagyonát s megvásárolta a senatorokat, a katonai és polgári előkelőségeket. Megvesztegette új consultársát, Dolabellát, s nagy ellenségeskedést szított közte és azon párt közöt, melynek magát lekötelezte. Attól sem irtózott, hogy Caesar rendelkezéseit megdöntse. A provinciákat önkényesen ujra fölosztotta, s a szabadítókkal kötött egyezséget megszegvén, Brutust és Cassiust megfosztotta megigért provinciájuktól. Syriát Dolabellának jelölte ki, Makedoniát pedig Caesarnak Apolloniában összegyűlt seregével együtt magának itélte. «A zsarnok meghalt», – mormogta gondba borultan Cicero, – «de a zsarnokság még él.» Az összeesküvők végzetes tévedése és politikai tehetetlensége hamar bebizonyult. A Caesar meggyilkolását követő héten már ismét kényúr ült a birodalom nyakán, a ki ép oly hatalmas volt, de erőszakosabb, s talán nem is oly titkolózó, mint amaz. Csakhogy az uralomért egy harmadik is síkra szállott, ki a hatalmat jobban tudta kiaknázni, mint Caesar vagy Antonius, s kit ravaszsága és szerencséje is támogatott, hogy végleg megalapíthassa a római monarchiát.

A római történet e legjelentősebb csatáját maga Julius Caesar irta le commentariusaiban; különös azonban, hogy sem az ő műve, sem egyéb források alapján nem állapíthatni meg pontosan a csata helyét. Caesar egyáltalán nem említi Pharsalost, s aligha lehet az Enipeustól délre eső síkot jelölni csatatérnek, a hol a falu fekszik. Pompeius Larisából jött s oda menekült vissza; valószínű tehát, hogy a két tábor Pharsalostól északra állott, Pompeiusé az Enipeus jobb partján, Caesaré a balon. A síkon Pharsalos volt a legkiválóbb pont, s talán ezért kapta e csata tőle a nevét.[VISSZA]

 

XXIV. FEJEZET.

A második triumviratus.

Az ifjú Octavius több hónapot töltött Apolloniában a legiók között, s éles eszével és ügyességével nagy népszerűséget szerzett. Katonai gyakorlatai között érte Caesar meggyilkolásának a híre, s anyjának Rómából hozzá intézett levele arra bírta, hogy visszatérjen a városba. Barátai igyekeztek lebeszélni tervéről, de a legiók megigérték támogatásukat, s ő elszántan Kr. e. 44 (u. c. 710) április havában kevés kísérettel kikötött Calabria partjain. Itt kapta meg Caesar végrendeletének és a senatus határozatainak másolatait, melyek alapján fölvette a Gaius Julius Caesar Octavianus nevet, s Brundisiumban a nagy imperator fogadott fiaként mutatta be magát a katonáknak.21 A dictator hívei lelkesedéssel fogadták, csakhamar nagy sereg gyűlt körülötte, s a coloniákban lakó veteranusok fölajánlották szolgálatukat Caesar megbosszúlására. De az ifjú óvatos volt, nem akart mindjárt katonai erőt alkalmazni. A senatushoz szelid és mérsékelt hangú levelet írt, melyben mint magán polgár kérte elhúnyt atyjának örökségét. Cumaeban értesült, hogy Cicero közeli villájában tartózkodik, s meglátogatván a csüggedt szónokot, meggyőzte alkotmányos és mérsékelt álláspontjáról. Midőn április végén Rómába ért, Antonius ép távol volt; bejárta az egész félszigetet, hogy régi szövetségeseihez újakat szerezzen.

A nagyratörő ifjú csak tizenkilenczedik évében volt (született Kr. e. 63, u. c. 691 szept. 22-én). Hiába óvta anyja, Atia, és mostoha atyja, Philippus, hogy ne érvényesítse az örökségre jogait, ő a praetor előtt a dictator fiának vallotta magát; a forumi szószéken beszédet intézett a néphez s megigérte, hogy szétosztja atyjától a lakosságnak hagyományozott kincseket. A consul május közepéig elhalasztotta visszatérését; de az események rohamosan fejlődtek, s mielőtt Octavianus a consullal találkozott, sokakat nyert meg barátaiul és sok ellenségét kiengesztelte. Antoniushoz is barátságosan közeledett; de azért szemére hányta, hogy a gyilkosokat szabadon bocsátotta, s a dictator kincseit követelte. Antonius azt felelte, hogy mindent elköltött, különben is a pénz nem Caesar, hanem az állam tulajdona volt, s az ő közbenjárása nélkül a senatus Caesar végrendeletét és intézkedéseit megsemmisítette volna. Octavianus nem esett kétségbe. Eddigi föllépésének sikereire támaszkodva, eladta Caesar ingóságait, szintúgy a magáéit; kölcsönt vett föl barátaitól; rokonai, Quintus Paedius és Pinarius, lemondtak javára az örökség rájuk eső részéről, s így elég pénzt gyűjtött, hogy elvállalt kötelezettségeinek megfeleljen. A népet az ajándékok megnyerték, még inkább az áldozat, melyet értük hozott. Antoniust megdöbbentette az ifjú határozottsága, s elrémítették sikerei. Érzte, hogy nem szabad kicsinyleni versenytársát, s ravaszsággal, sőt erőszakkal küzdött ellene. De már elkésett: Octavianus nagy bizalmat keltett maga iránt a népben, melynek kegyét a consul nem tudta megszerezni.

 

Az ifjú Octavianus mellszobra.

(Róma, Vatican)

A köztársasági párt e válságos pillanatban határozatlan volt. Hiába bátorította őket Cicero, s lelkesítette az erélyes Porcia és Sempronia, Brutus neje és anyja. Az egész pártban csak Decimus Brutus tanusított erélyt s a cisalpin Galliába sietett legióihoz. De akár azért, hogy ezeket foglalkoztassa, akár, hogy a diadalmenet dicsőségében részesüljön, betört az Alpesek völgyeibe; ezalatt ellenségei a szabad alkotmányt ásták alá. Antonius megszavaztatta magának Makedoniát és legióit, Dolabellának Syriát; Brutust és Cassiust pedig Krétával és Kyrenével elégítette ki. Mivel azonban Gallia Cisalpina kormányzója kezében tartotta a szomszéd Itália sorsát, a senatussal Decimus visszahívása végett alkudozott. Ebben Octavianus is támogatta, de a senatus visszautasította indítványukat; érezte, hogy a két versenytárs féltékenysége az ő hatalmát gyarapítja. A legiók tisztjei ki akarták békíteni a hatalomra vágyókat, s fölvezették őket a Capitoliumba, hogy állandó szövetséget kössenek; de a béke hamar megszakadt, s bár a veteranusok látszólag egy zászló alá gyültek, Antonius és Octavianus érdekeit nem lehetett összeegyeztetni. Ezalatt a köztársasági párt is mozgolódott, mert új reményt öntött belé Sextus Pompeius hatalmas hajóhada Gallia partjainál; a syriai legiók hivogatták Cassiust, hogy jöjjön táborukba. Cicero is nógatta a kedvező alkalom megragadására. «Légy te magad a magad senatusa», volt tanácsa, mert félt, hogy Cassiust megfosztják imperiumától. Brutus is beleegyezett távozásába, de ő maga lassan mozgolódott. Campania tengerpartján időzve küldötte Rómába praetori rendeleteit; maga nem mert megjelenni a városban. Hiába támadta meg Calpurnius Piso Antoniust a senatusban, ennek tagjai a katonai erő láttára nem merték nyiltan helyeselni szavait. Már Cicero is távozni akart Itáliából, de még néhány napig a part mentében maradt; midőn a vihar Rhegium mellett kikötni kényszerítette, nem szállott többé tengerre, hanem gyászos sejtelemmel visszatért Rómába. Brutus követte Cassius példáját, s görög és makedon területen gyűjtötte zászlaja alá a hazafiakat.