NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
III. KÖTET
A RÓMAIAK TÖRTÉNETE
A LEGUJABB KUTATÁSOK NYOMÁN
írta
GERÉB JÓZSEF
Kiadják
FRANKLIN-TÁRSULAT
Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda RÉVAI TESTVÉREK
Irodalmi Intézet Részvénytársaság
Budapesten
–– I. Bevezetés. Róma helyzete
Előszó
Az ó-kor két classikus népe idealis fénykörrel vonta be történetét, melyet az európai népek sokáig minden részletében igaznak vettek. Csak a történeti kritika fölébredésével és a módszeres kutatások alapján oszlott el lassanként a bűvös kör, a nélkül, hogy az igazság kiderítése levont volna valamit a nagy érdemekből, melyeket a görög és római nép az emberiség fejlődésében szerzett. De nem hiába volt a római a gyakorlatibb gondolkodású faj; az ő hagyományaival szemben ébredt föl előbb a skepsis. Már 1685-ben rámutatott a hollandi Perizonius az ó-kori történetírók ellenmondásaira; még inkább megtörte Livius tekintélyét Louis de Beaufort 1738-ban megjelent művével, kimutatva a római történet első öt századának bizonytalan hagyományait. A modern történeti kutatásnak azonban Niebuhr volt a megalapítója. Éles kritikai elméjét politikai tapasztalatai, philologiai és történeti ismeretei művelték ki, s kutatásaival a római történet terén epochalis eredményt ért el. De ép oly jelentős és eredeti felfogás nyilatkozik Mommsen műveiben. Mély hatással volt nemcsak a római közjog kifejtése s a források, főleg a feliratok összegyűjtése, hanem azon éles viták révén is, melyeket alapos, de merész fejtegetései keltettek. A római történet terén ma az ő iskolája uralkodik; kutatásain kívül főleg Merivale munkáit forgattam haszonnal; mellette Duruy nagy műve csak szép előadásával és ügyes összefoglalásaival jöhet számba.
A rengeteg gazdag irodalmat és a források összeállítását a bővebben kutatni akaró a következő két munkában találhatja meg: B. Niese: Grundriss der römischen Geschichte nebst Quellenkunde (II. kiad. München, 1897, Beck) és H. Peter: Die geschichtliche Litteratur über die römische Kaiserzeit bis Theodosius I. und ihre Quellen (Lipcse, 1897, Teubner). Ki kell emelnem továbbá Schwarcz Gyula, budapesti egyetemi tanár könyvét: Die römische Massenherrschaft (Lipcse, 1899, Friedrich), mely a köztársaság korát, főleg állampolitikai szempontból, tudós apparatussal tárgyalja. Haszonnal olvastam a császári korszak magyar vonatkozásait illetőleg Kuzsinszky Bálint munkáját: Pannonia és Dacia (Magyar Nemzet Története, szerk. Szilágyi Sándor I. köt. LVII-CCLII. lap).
A kutatás Róma történetének első öt századára vonatkozólag csak negativ eredményt ért el. Összegyűjtötte és összehasonlította a mesés hagyományokat; kimutatta az ellenmondásokat és következetlenségeket; elemezte és birálta a történeti nyomokat s megvitatta a fölmerülő problemákat. Tényleges épületet emelni azonban nem tudott. A hódító népnek a samnit háborúkig ma is csak mondai története van. Ámde intézményei túlélték e kort, tehát történeti az alapjuk, s így joggal van helye történeti munkában a hozzájuk fűződő mondáknak. Nemcsak azért közlöm ezeket, mert közműveltségünk elemeivé váltak; Ranke világtörténete tanított meg arra, miként értékesíthetők ezek történeti szempontból is. E hagyományok már azért sem mellőzhetők, mert a rómaiak igazán hittek bennök, jellemük ezek által formálódott, s nem egyszer ezek irányították tetteiket. Beszívták lelkükbe, költőik belőlük merítettek ihletet, s így e mondákban a római faj geniusa nyilatkozik. Nélkülök nem érthetjük meg Róma szellemét; hiba volna tehát nagy közönségnek szóló munkában a hagyományt félredobni, bár történeti hitelességüket minden alkalommal kellő értékükre szállítom alá.
Legbővebben az a korszak van e kötetben tárgyalva, melyben a köztársaság bukása, a világtörténet e nagy tragédiája folyt le. Nincs más kor, mely oly gazdagon tárná föl az emberi lelket. Tiberius Gracchustól Augustusig, sőt a császári korban egész Marcus Aureliusig a föllépő történeti alakok majdnem oly jelentékeny hatással voltak egyéniségüknél fogva az emberiség sorsára, mint a világot mozgató nagy eszmék. Ezeknek csodaszerű hatalma főleg a feloszló római társadalomban nyilatkozott. A római jog és közigazgatás bámulatos rendszere ekkor alakul meg; a történet színpadán a nagy férfiakat vallási és erkölcsi elvek küzdelme váltja föl. Nagy kár, hogy a történeti források e korra vonatkozólag rendkívül hézagosak, s olyanok írták, kik a történeti eseményekkel nem álltak közvetlen kapcsolatban. E körülmény az oka, hogy az ötödik részre csak oly kevés helyet szánhattam, mint a mondai korszak eseményeire.
Fölhívom az olvasó figyelmét a kötet végén található időmutató táblázatra, mely először közli irodalmunkban a köztársasági korszak consulainak névsorát. Pontosan igyekeztem összeállítani a hatalmas családokat; feltűnő kis számuk mindennél jobban magyarázza a városállam oligarchikus szervezetének szükségszerű bukását. Végül ki kell emelnem az áldozatra kész kiadók érdemét, hogy a könyv gazdag illustrálásában sem fáradsággal, sem költséggel nem takarékoskodtak.
BudaPest, 1899 november havában.
Dr. Geréb József.
–– I. Bevezetés. Róma helyzete
RÓMA KELETKEZÉSÉTŐL ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSÁIG.
Róma helyzete és a római birodalom fokozatos kiterjedése.
A legrégibb mondák. Róma hét királya.
Róma alkotmánya a királyok alatt és Servius reformjai.
A néptribunatus. A volscusokkal és aequusokkal vívott harczok.
A decemviratus. – Veii elfoglalása.
Gallus pusztítások. A Lex Licinia. A latin háború.
A samnitok és a délitáliai görög városok. Pyrrhos legyőzése.
Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság első két századában.
RÓMA HÓDÍTÁSAI A FÖLDKÖZI TENGER KÖRÜL.
Róma és Carthago terjeszkedése a második pún háború előtt.
Rómaiak és görögök egymással szemben. Makedoniai háború. Hellas felszabadítása.
Róma hatalmának kiterjedése a Földközi-tenger környékén.
Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság harmadik és negyedik századában.
FORRADALMAK ÉS POLGÁRHÁBORÚK. A CSÁSZÁRSÁG MEGALAPÍTÁSA.
A Gracchus testvérek reformjai.
Jugurtha. A cimberek és teutonok. Az itáliaiak forradalma.
Háború Mithridatessel és Sulla dictaturája.
A provinciák állapota. Pompeius Magnus.
A Catilina-féle összeesküvés. Pompeius hazatérése.
Az első triumviratus, Gallia meghódítása. Crassus halála.
Pompeius állásfoglalása Caesar ellen.
Caesar győzelmei, uralma és halála.
Irodalom és művészet a köztársaság utolsó századában.
A RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETÉTŐL MARCUS AURELIUS HALÁLÁIG.
A «négy-császárév». Róma ujabb hódításai. A zsidó háború.
A Flaviusok, Nerva, Traianus és Hadrianus uralma.
COMMODUS URALMÁTÓL A RÓMAI BIRODALOM KETTÉOSZLÁSÁIG.
Commodus uralmától Diocletianus trónraléptéig.
Diocletianus és Nagy Constantinus kora.
A Constantinus és Valentinianus család. Nagy Theodosius uralma.
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó
i. rész
Róma keletkezésétől Itália meghódításáig
bevezetés. i. fejezet. Róma helyzete és a római birodalom fokozatos kiterjedése.
Róma dombjai és geológiai alakulata. A Palatinus. Itália helyzete. A Földközi-tenger medenczéje. A nagy római birodalom.
ii. fejezet. Néprajzi viszonyok.
Róma ősi istenei. A vidék legrégibb népeiről szóló hagyományok. Siculusok. Ligurok. Pelasgok. Illyr népek. Itáliai törzsek: latinok, sabinok, umber-sabell népcsoport, samnitok. Etruszkok. Culturájuk, vallásuk, művészetük. A latin és sabin népek vallása. A római nép intézményeinek forrásai. Római családok eredete.
i. szakasz
Róma a királyok alatt
iii. fejezet. A legrégibb mondák. Róma hét királya.
Hercules és Cacus. Evander. Aeneas mondája. Albai királyok. Romulus és Remus. Róma alapítása. Remus halála. A római királyok: Romulus, Numa pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius, Tarquinius Superbus. A regifugium.
iv. fejezet. Róma alkotmánya a királyok alatt és Servius reformjai.
A «populus» felosztása. Patronusok és cliensek. Comitia curiata. Senatus. Plebeiusok. Servius alkotmánya. A centuriák. A római határ. Consulok. Dictator.
ii. szakasz
A patriciusok és plebeiusok osztályharcza
v. fejezet. A néptribunatus. A volscusokkal és aequusokkal vívott harczok.
Az első consulok. Etruszk háború. Az első plebeius secessio. A néptribunatus jelentősége. Földbirtokviszonyok. Spurius Cassius. A Fabius-család legendája. A cremerai csata. Lex Publilia. Háború a szomszéd népekkel. Coriolanus története. Cincinnatus. Az etruszk hatalom hanyatlása.
vi. fejezet. A decemviratus. Veii elfoglalása.
Terentilius Harsa izgatásai. Patricius és plebeius erőszakoskodások. Lex Icilia. Siccius Dentatus halála. Görög törvények tanulmányozása. Decemvirek uralma. Verginia halála. A decemviratus bukása. Lex XII tabularum. Valerius törvényei. Lex Canuleia. Tribuni militum consulari potestate. A censori méltóság. Spurius Maelius megbüntetése. Róma győzelmei szomszédain. Katonai coloniák. Veii ostroma. Camillus diadala és számkivetése.
vii. fejezet. Gallus pusztítások. A lex licinia. A latin háború.
Gallusok Itáliában. Előnyomulásuk dél felé. Róma bevétele. Camillus visszaveri a gallusokat. Camillus katonai reformjai. A quincunx. Manlius Capitolinus halála. A lex Licinia. A praetori és aedilisi méltóság. Ünnepi játékok. Pestisjárványok. Mettius Curtius önfeléldozása. Gallus támadások. Az első samnit háború. Campania elfoglalása. A latin háború. Jus Latii.
iii. szakasz
Itália egyesítése Róma fenhatósága alatt
viii. fejezet. A samnitok és a délitáliai görög városok. Pyrrhos legyőzése.
Epirusi Alexandros betör Itáliába. A rómaiak szövetséget szerveznek a samnitok ellen. A proconsuli méltóság. A második samnit háború. A caudiumi vereség. Qu. Fabius győzelme a samnitokon. Campania meghódítása. Hajóhad szervezése. Etruria meghódítása. Csata a Vadimonius-tó mellett. Appius Claudius és Qu. Fabius Maximus censorsága. Lex Ogulnia. A harmadik samnit háború. A sentinumi csata. Pontius Telesinus bukása. Lex Hortensia. A gallusok megfékezése. Délitáliai görög városok. Pyrrhos kudarczai. Róma és Carthago szövetsége. Tarentum bevétele.
ix. fejezet. Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság első két századában.
Róma polgársága. A tribusok száma. Civitas optimo iure. Községek, sociusok, gyarmatosok. Jus Latinum et Italicum. Róma coloniái. Utak építése. Közgazdasági viszonyok. Vízvezeték. Művészetek. Görög istenek átvétele. Pénzverés.
ii. rész
Róma hódításai a Földközi tenger körül
i. szakasz
A pún háborúk kora a zámai csatáig
x. fejezet. Az első pún háború.
Carthago eredete és fejlődése. Róma történeti forrásai, első történetírói. Sicilia viszonyai. Hieron király. Messena bevétele. Hajóhad szervezése. Duilius győzelme Mylae mellett. Regulus kiköt Afrikában; veresége. Metellus győzelme. Lutatius győzelme és békéje.
xi. fejezet. Róma és Carthago terjeszkedése a második pún háború előtt.
Carthago zsoldos háborúja. Sicilia mint Róma első provinciája. Háború Illyriával. Gallia Cisalpina meghódítása. Gaius Flaminius és M. Claudius Marcellus hadi tettei. Hamilcar, Hasdrubal és Hannibal terjeszkedése Hispaniában. Carthago politikai viszonyai. A római erkölcsök hanyatlásának kezdete: család, vallás. Floralia. Gladiatori játékok.
xii. fejezet. A második pún háború.
A rómaiak hadüzenete. Hannibal tervei. Útja az Alpeseken át. A gallusok viselkedése. A ticinusi és trebiai csata. A trasimenusi csata. Fabius Cunctator. A cannaei csata. A Scipiók sikerei Hispaniában, Marcellusé Siciliában. Hannibal Dél-Italiában. Capua bevétele. A metaurusi csata. Róma keleti politikája. Scipio Africanus Maior átkel Afrikába. Hannibal odahagyja Itáliát. A zámai csata. A békekötés pontjai.
ii. szakasz
Zámától Numantiáig
xiii. fejezet. Rómaiak és görögök egymással szemben. Makedoniai háború. Hellas felszabadítása.
A római nagyság alapja. Gazdasági viszonyok Itáliában. A görög népek állapota. Makedonia, Egyiptom és Syria versengése. Róma háborúja V. Philippos ellen. Flaminius sikerei. Csata Kynoskephalai mellett. Hellas függetlenítése.
xiv. fejezet. Róma hatalmának kiterjedése a Földközi-tenger környékén.
Róma háborúja III. Antiochossal. Magnesiai csata. KisÁzsia rendezése. Hispaniai és gallus zavargások. Hannibal, Scipio Africanus és Philopoimen halála. Háború Perseussal. Hellas meghódítása. A harmadik pún háború. Carthago lerombolása. Scipio Aemilianus megfékezi Hispaniát. A pergamoni királyság és KisÁzsia. Syria és a Kakkabaeusok.
xv. fejezet. Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság harmadik és negyedik századában.
A római provinciák közigazgatása. Centuriai és tribusi gyűlések. A nemesek. A senatus. A választások romlottsága. Biráskodás. A görög szellem hatása vallásra és nevelésre. A római irodalom. Eposz. Dráma. A próza kezdetei. Társadalmi viszonyok. Cato Censorius.
iii. rész
Forradalmak és polgárháborúk.
A császárság megalapítása
i. szakasz
Tiberius Gracchustól Sulla haláláig
xvi. fejezet. A Gracchus-testvérek reformjai.
Gazdasági viszonyok. Az itáliai lakosság hanyatlása. A rabszolgamunka. Siciliai rabszolgalázadás. Tiberius Gracchus néptribunusa. Scipio Aemilianus mint a senatus vezére. Gaius Gracchus néptribunatusa és törvényei. Az italiai népek politikai törekvései. Gaius Gracchus halála.
xvii. fejezet. Jugurtha. A cimberek és teutonok. Az itáliaiak forradalma.
Nemesi reactio. A cimberek betörése Galliába. Micipsa és családja. Háború Jugurtha ellen. Marius pályája. Jugurtha legyőzése és halála. Marius győzelmei a cimberek és teutonok fölött. Rabszolgalázadások. Aurum Tolosanum. A demokrata párt felülkerekedése. Saturninus bukása. Livius Drusus politikai törekvéseinek kudarcza. A szövetséges itáliai népek háborúja Róma ellen. A polgárjogok terjesztése.
xviii. fejezet. Háború Mithridatessel és Sulla dictaturája.
Sulla jelleme. Mithridates előnyomulása. Marius menekülése Rómából. Itáliai zavarok. Marius és Cinna vérengző uralma. Mithridates Európában. Sulla sikerei a keleten; itáliai ellenfeleinek legyőzése. Vérengző uralma Rómában és a provinciákban. Oligarhikus politikája. Alkotmányreformja és halála.
ii. szakasz
Sulla halálától az első triumviratusig
xix. fejezet. A provinciák állapota. Pompeius Magnus.
A provinciai kormányzat szelleme. Verres üzelmei. A politikai viszonyok Rómában. Pompeius jelleme. Sertorius Hispaniában. Spartacus lázadása. Pompeius sikerei Hispaniában. Crassus és Caesar jelleme. Kalózháború. Lucullus sikerei Mithridatessel szemben. A lex Manilia. Pompeius győzelmei keleten. Mithridates halála.
xx. fejezet. A Catilina-féle összeesküvés. Pompeius hazatérése.
A nemesek pártviszonyai. Julius Caesar politikai sikerei. Catilina és a romlott római társadalom. Cicero consulatusa. Az összeeskücés elnyomulása. Catilinának és társainak halála. Cicero politikai szempontjai. A Clodius-féle pör. Caesar Hispaniában. Pompeius diadalmenete és csalódása.
xxi. fejezet. Az első triumviratus, Gallia meghódítása. Crassus halála.
Julius Caesar consulatusa. Galliai zavargások. Clodius néptribunatusa. Cicero számkivetése és visszatérése. Caesar mint proconsul Galliában és Britanniában. Egyiptomi viszonyok. Forumi zavargások. Caesar küzdelmei Galliában. Vercingetorix bukása. Caesar olitikája és népszerűsége Galliában. Pompeius második consulatusa. A parthusok. Crassus parthus hadjárata. A carrhaei csata. Keleti forrongások.
iii. szakasz
A katonai monarchia megalapítása
xxii. fejezet. Pompeius állásfoglalása Caesar ellen.
Az oligarchák szövetsége Pompeiussal. Clodius halála. Pompeius harmadik consulatusa. Julius Caesar válságos helyzete. Pompeius ingadozó politikája. A polgárháború okai. Caesar átkel a Rubicón. Sikerei Itáliában. Pompeius átkel Epirusba. Caesar győzelmei Hispaniában és Massiliában. Gazdasági viszonyok. Caesar másodszor lesz consullá.
xxiii. fejezet. Caesar győzelmei, uralma és halála.
Pompeius és Caesar hadereje. Caesar átkel Epirusba. A pharsalosi csata. Pompeius menekülése és halála. Caesar Alexandriában. Rendet teremt a keleti provinciákban. Római zavargások. A thapsusi csata. Cato Uticában. Caesar dictaturája. A mundai csata. Caesar politikája és tervei. Naptár-reformja és építkezései. Baráti köre. Monarchikus törekvések. A nemesek összeesküvése. M. Junius Brutus jelleme. Martius Idusa. Antonius és az összeesküvők. Caesar temetése. Antonius erőszakos üzelmei.
xxiv. fejezet. A második triumviratus.
Az ifjú Octavianus föllépése. A köztársasági párt ingadozása. Antonius és Cicero Philippikái. Róma haderejének megoszlása. A mutinai csata. A triumvirek vérengzése. Cicero halála. Brutus és Cassius keleten. Két csata Philippi mellett. Antonius és Kleopatra szövetkezése. Itáliai zavarok. Sextus Pompeius tengeri hadereje. A misenumi szövetség. Agrippa győzelmei a tengeren. Octavianus mérséklete. Antonius kudarcza a parthusokkal szemben. Mulatozásai Alexandriában. Octavianus pannoniai sikerei. Róma hadat üzen Egyiptomnak. Az actiumi csata. Octavianus elfoglalja Egyiptomot. Antonius és Kleopatra halála.
xxv. fejezet. Irodalom és művészet a köztársaság utolsó századában.
A római szatíra. Lucretius és Catullus. Színi előadások. A latin próza és Cicero művei. A történetírás. M. Terentius Varro. Róma és a művészetek. Építészet és szobrászat.
iv. rész
A római császárság kezdetétől
Marcus Aurelius haláláig
i. szakasz
A Julius-Claudius családból származó császárok
xxvi. fejezet. Augustus uralma.
Octavianus visszatérése Rómába. Viszonya a katonasághoz és a senatushoz. Hivatalai és czímei. Fölveszi az «Augustus» nevet. Reactionarius politikája. Conservativ irányának sikerei. A monarchikus eszme. Augustus népszerűsége. Provonciák és coloniák. Hadügy. Közjövedelmek. Róma város fejlődése. Agrippa és Maecenas. A «római béke». Afrikai és parthus expeditio. Saecularis ünnep. Gallia, Raetia, Noricum és Vindelicia megfékezése. A császári család. Drusus Germaniában, Tiberius Pannoniában. Családi viszály. Tiberius Germaniában. Pannoniai lázadás. A teutoburgi csata. Augustus utolsó évei. A császár építkezései. A római irodalom aranykora.
xxvii. fejezet. Tiberius és Gaius uralma.
Augustus apotheosisa. A rajnai és pannoniai legiók. Germanicus hadmenetei Germaniában és a keleten. Calpurnius Piso halála. Tiberius és a nemesek. A lex maiestatis. A delatorok. Seianus befolyása. Tiberius Capreaebe vonul. Viszonya rokonaihoz. Seianus üzelmei és halála. Tiberius utolsó évei. Jelleme és uralkodásának sikerei. Gaius jelleme, féktelenkedései és családi viszonya. Építkezései, szeszélye a politikában. Britanniai hadjárata és halála.
xxviii. fejezet. Claudius és Nero uralma.
A praetorianusok Claudiust császárrá teszik. Jelleme és kormányzati sikerei. Herodes Agrippa. A zsidók Rómában. Messalina üzelmei. A császárkori források jelleme. Agrippina megöleti Claudiust és Nerót teszi meg császárrá. Agrippina hatalmi törekvései. Seneca és Burrus. Agrippina halála. Nero kedvtelései. Tűzvész Rómában. Keresztyének martyriuma. Nemesi összeesküvés. Seneca és Lucanus halála. Nero Görögországban. Az «arany ház». Galba és Vindex lázadása. Nero halála.
ii. szakasz
A császári hatalom fénykora
xxix. fejezet. A «négy-császárév». Róma ujabb hódításai. A zsidó háború.
Galba jelleme. Uralkodó társat vesz maga mellé. Otho föllépése. A római közigazgatás. Vitellius lázadása. A bedriacumi csata. Vespasianus föllépése. Nevében Antonius Primus beveszi Rómát. Britannia megfékezése. Claudius Civilis galliai lázadása. A zsidók lázadása. Vespasianus sikerei Judaeában. A zsidók belviszálya. Jeruzsálem bevétele.
xxx. fejezet. A Flaviusok, Nerva, Traianus és Hadrianus uralma.
A Flavius-család eredete. Vespasianus építkezései és kormányzati szelleme. Titus rövid uralma. A római tűzvész. Herculaneum és Pompeii elpusztulása. Pompeii romjai. A római festészet, mozaik és műipar. Domitianus jelleme. Hadmenete Decebalus ellen. Agricola sikerei Britanniában. Róma erkölcsei e korban. Nerva uralma. Traianus pályája. Az első daciai háború. Traianus építkezései. A dumai tartományok. Dacia szervezése. Parthus hadjárat. A kelet forrongása. A keresztyénség terjedése és üldöztetése. Hadrianus jelleme és mérséklete. Lusius Quietus összesküvése. Hadrianus utazásai és philhellenismusa. Zsidók lázadása. Hadrianus Athénben és Egyiptomban. Építkezései. Antoniust fiává fogadja.
xxxi. fejezet. Az Antoninusok uralma.
A császárság aranykora. Antonius Pius jelleme, kormányzati sikerei, philosophiája. Marcus Aurelius Verust társává fogadja. Háború az északi és keleti határokon. Pestis és keresztyénüldözés. Háború a markomannok és quadok ellen. Avidius cassius lázadása. Aurelius és Commodus hadjárata a sarmaták ellen. Marcus Aurelius jelleme és iratai. A stoa és a keresztyénség. A császárság politikája. A római jog kifejlődése. A Mithras-mysterium. A keresztyénség terjedése.
v. rész
Commodus uralmától
a római birodalom kettéoszlásáig
i. szakasz
A birodalom hanyatlása és helyreállítása
xxxii. fejezet. Commodus uralmától Diocletianus trónraléptéig.
Commodus kegyetlenségei és kedvtelései. Pertinax és Didius Julianus rövid uralma. Septimius Severus legyőzi versenytársait, Pescennius Nigert és Clodius Albinust. Septinius Severus keleti és britanniai hadmenete. Caracalla megöli Getát. A római jog kiterjesztése. Caracalla háborúi. Marcinus trónkövetelő bukása. Elagabalus rövid uralma. Alexander Severeus szelíd uralma. A perzsa hatalom megújulása. A germánok szövetkezése: frankok, alamannok és gótok. Maximinus és a Gordianusok uralma. Philippus Arabs. Decius. Gallus. Aemilianus. Valerianus. Gallineus. Odenathus és Zenobia. II. Claudius. Aurelianus. Tacitus. Probus. Carus. Carinus. Diocletianus pályája.
xxxiii. fejezet. Diocletianus és Nagy Constantinus kora.
A despotismus kifejlődése. A provinciák. A római senatus. Diocletianus és Maximianus. Galerius és Constantius Chlorus. Diocletianus és Maximianus lemondása. A bagaudák lázadása Galliában. A keresztyének üldözése. A birodalmi kormányzat és a keresztyének. Flavius Constantinus pályája. Maxentius császár. Constantinus elfoglalja Itáliát és szövetkezik Liciniussal. Constantinus valláspolitikája. Licinius bukása. Constantinus családi viszonyai. A nicaeai zsinat. Constantinus végrendelete. Keleti viszonyok. Konstantinápoly alapítása. Constantinus halála.
ii. szakasz
A nyugatrómai birodalom hanyatlása
xxxiv. fejezet. A Constantinus és Valentinianus család. Nagy Theodosius uralma.
II. Constantinus és Constans uralma. Constantius ismét egyesíti a birodalmat. Róma város állapota e korban. Keresztyén felekezetek. A pápaság hatalmának megalapulása. Arianusok és Athanasius. Julianus pályája. Constantius bukása. Julianus rövid uralma. Vallási elvei és humanismusa. Jovianus. I. Valentinianus és Gratianus. A keresztyénség térfoglalása. A gótok betörése. II. Valentinianus. Maximus lázadása. Eugenius és a pogányság rövid uralma. Nagy Theodosius jelleme.
Időmutató a rómaiak történetéhez Róma alapításától a római birodalom kettéoszlásáig.
I. RÉSZ.
RÓMA KELETKEZÉSÉTŐL ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSÁIG.
Róma helyzete és a római birodalom fokozatos kiterjedése.
Az ókor két legműveltebb államának, Görögországnak és Rómának történetéről beszélve, rendesen nem veszszük tekintetbe, hogy az előbbi már a szó eredeti értelménél fogva egy országnak, a földfelület nagy és változatos részének története; viszont a másik tulajdonkép egy városnak, tehát kis földterületnek fejlődését adja elő, s bár ez a város egy nép hazája, sőt birodalmi központ, magában véve kis terület, melyet egy szempillantással áttekinthetünk. Ilyen ellentét nem csupán Görögország és Róma története között van; Egyiptom, Assyria, a régi Perzsia, Angolország, Magyarország, ujabb időben Németország történetét méltán tekintheti az illető egész nép történetének. De Róma azon egynéhány kiváló város közé tartozik, – minők például Tyrus, Carthago, Velencze, – melyeket történeti hagyományaink nemcsak helyek, hanem birodalmak nevének fogadtak el.
Itália az ókorban
A római birodalom eredeti központjából tizenegy századon át igazgatta ügyeit, s folytatólag ismét tizenegy századig tartott élete Konstantinápolyba áttett székhelyén. Az eszmék nem kis száma, melyeket maga alkotott vagy átvett, továbbá nyelve, törvényei, társadalmi és polgári szokásai ma is élnek a terület nagy részén, melyen régente uralkodott. Róma talaja az őskorban alakult, olyan geologiai korszakokban, melyek az emberi elme látkörén túl esnek; mindazáltal utalhatunk rájuk hosszú időn át, s feltárhatjuk, mikép halmozódtak fel a rétegek korszakról korszakra, míg végre létesült az a föld, melyen a történeti «örök város» épült.
A régi város területe csekély emelkedések lánczolatából áll, melyet a Tiberis kanyargó folyama szel át. E hegyek, vagy inkább dombok, majdnem, egymagasságúak, s alig emelkedtek vagy emelkednek jelenleg 45 méterre a folyam színe fölé. Anyaguk nagyrészt tuffa, a mi vulcanikus eredetre mutat; ebből az anyagból épült a régi és modern Rómának legnagyobb része. De a Tiberis jobb oldalán a Vaticanus lejtőjét agyagos réteg borítja; ez szolgáltatta az anyagot azon hatalmas téglaépületekhez, melyeket főleg a császárok idejében nagy számban alkottak az építőmesterek. Mert ha a téglát jól kiégették s kellő arányú belföldi homok-és mészkeverékkel összeragasztották, a kőnél is tartósabbnak bizonyult. Bátran állíthatják a tudósok, hogy Róma domborulatait a tengerből vulcanikus erő emelte ki, mely egyrészt régen kialudt, másrészt most is nyilvánul kéngőzökben és meleg kénesforrásokban. Hogy e halmok a tenger ágyából emelkedtek ki, bizonyítják a tengeri anyagok, melyek bennök ma is találhatók. Osztrigahéjakat leltek a Monte Mario csúcsa közelében, mely magaslat közvetlenül Róma északi határában 146 méterre emelkedik a tenger színe fölé. Viszont az édesvízi lerakódások nyomai azt bizonyítják, hogy a folyam, mely most szűk mederbe szorult, hajdan nemcsak lábát, hanem lejtőjét is mosta a halmoknak, melyeken át magának utat tört. Okvetlenül volt egy korszak, mikor a magaslatoktól alkotott völgy nem volt sem paloták amphitheatruma, sem vásárhely emberi tömegek számára, sem barmok legelője, sem vadkacsák és kócsagok tanyája, hanem halmoktól körülzárt tó, mely vizének feleslegét szűk kifolyáson át eresztette le. A vidék általános képe tehát az ősrégi korszak óta nagyon megváltozott, s a szomszédos helyek mai általános viszonyaiból azt gyaníthatni, hogy a tó medenczéje, melyet az Apenninek vizeit a tengerhez szállító folyam töltött meg, bizonyos belső rázkódás következtében szétszakadt, s ekkor keletkeztek azok a halmok, melyek a folyam két partját Ostia fölött szegélyezik.
Az ókori város legnagyobbrészt a folyam bal partján terült el. Ezen az oldalon Róma dombjai nagy körszeletet alkotnak; nagyobbára észrevétlenül emelkednek ki a síkságból, de gyorsabban ereszkednek le a belső völgybe, s délen és északon egyaránt meredeken szállnak le a folyam medréhez. A jobbparti halmok szabálytalanul terjeszkednek a folyam mentén; egy ponton (a Janiculuson) nagyobb magaslat szökken elő, melyet a Monte Mario még nagyobb halma halad túl.
Róma dombjai és völgyei.
(Duruy után)
A domblánczolatoktól alkotott völgyben a bal parton egy különálló dombocska van; teteje lapos, oldalai fél kilométernyiek. Körülbelül 300 méter távolság választja el a folyamparttól, s minthogy a környező dombláncz csúcsai elfedik a távol szemlélő elől, legvédettebb pontja volt a vidéknek. De a város történetének első korszakában még hathatósabb védelmére voltak a völgyet elborító sűrű bokrok. E halmot, mint később nevezték: a Palatinust, idegen szem alig vehette észre a völgyhatáron túl; nyugaton a bozótok közt törtető Tiberist alig fékezhette evező vagy vitorla, s a hajókat, melyek a város fénykorában nagy tömegekben szállították kincseiket Róma rakodó partjaihoz, kötelekkel vontatták az ár ellenében. Vergilius szerint a gondviselés kegye lassította meg a folyamot, hogy a kegyes Aeneas hajójának feljövetelét elősegítse. Ily fekvés, ily rejtett és nehezen hozzáférhető hely természetesen nagyon csábította Közép-Itália kóbor rablóit, hogy állandóan ide telepedjenek. Bár az itáliaiak későbbi szokásaiban lelhetni nyomokat, melyek nomád származásukra utalnak, mindazáltal már történetük hajnalán megkülönböztetik őket az állandó tartózkodás általános vonásai. A város és a municipalis intézmények eszméje Itáliában ép oly erősen ki volt fejlődve, mint Görögországban; a két félsziget legrégibb lakói e tekintetben egyaránt elütnek a gallusoktól, germánoktól és más ókori népektől. Az itáliaiak és görögök merész emelkedések csúcsaira építették váraikat; e magaslatok vagy nagyobb lánczolatok alkotó részei voltak, vagy elszigetelten állottak a síkon; a kis területek művelőit e várfalak védték támadások elől. De egy régi legenda szerint a Palatinuson épített vár uralmát hasonló várak lakóinak elszánt hatalomvágya korlátozta majdnem minden szomszédos magaslaton. Északra, a Tiberis mentén, a Tarpeius vagy Capitolinus volt Saturnia város helye; szemben, a folyam jobb partján, a Janiculuson terült el egy város; a Tarpeius keleti szomszédságában a Quirinalist a sabinok telepe lakta, míg a törzs maga észak-keletre az Apenninekig terjeszkedett; a latinoknak, kik a mai Campagna széles síkján harmincz város szövetségét szervezték, az Aventinus volt Diana tiszteletére találkozó helyük; a Tiberis jobbparti vidéke egy még hatalmasabb nép, az etruszkok birtoka volt. Róma legrégibb legendái szerint a Palatinust eredetileg egy ősrégi görög népfaj, arkádiai gyarmattelep foglalta el, de azután ismét latin törzs hódította meg, s a környék féktelen rablói ellen erősséggé alakította át.
Ez a rejtett és különálló halom bizonyára nyujtott védelmet ősi elfoglalóinak, élelemmel azonban nem láthatta el őket; a rómaiakat a szükség kényszerítette a harczra, hogy meglegyen mindennapi kenyerök. Ha egy nemzet háborúval tartja fönn életét, biztonsága érdekében szövetségesek után kell látnia. A rómaiak is kerestek szövetségeseket. Már a legrégibb korszakban az volt Róma nemzeti történetének legkiemelkedőbb ténye, hogy jó viszonyban élt szövetségeseivel és a meghódított tartományokkal, hogy idegen vért ömlesztett át testébe, s körülötte az összes népek politikai elemeit magába tudta olvasztani.1 Ez volt Róma jó szerencséje, mely sorsát kezdettől fogva irányította. Hét halmát eredetileg alacsony fal övezte falvak és városok, vidékek és tartományok, országok és földrészek kapcsolódtak azután hozzá a századok folyamán. A kormányzás jogait és terheit az egymást követő válságok alatt később idegenek gondjaira is bizták, kik a közjó érdekében gyakorolták a hatalmat. S ezalatt Róma, a teremtés legszebb munkája, mint őt gyermekei nevezni szerették, világbirodalom lett, s összes alattvalói megkapták a «római polgár» kitüntető nevet.
A Palatinus dombja vulcanikus erő következtében emelkedett ki. Bizonyára volt oly korszak, mikor a Campagna vidéke hosszú és szelid görbületű tengeröböl volt, s a lábát mosta annak a hegyláncznak, mely most Itália főhegysége. Ez a síkság (Latium) volt a római hódítás első öve, mely ezután átnyúlt délen egy hasonló geologiai alakulatra, arra az alacsony vidékre, mely most Circeii és Surrentum (Sorrento) között a hegyek és a tenger közepett terűl el. Ez az ókori Campania valamikor kétségtelenül víz alatt állott, s egy másik, szintén az Apenninek lábáig érő öblöt alkotott.
Maga Itália, e nagy félsziget, a földkéreg régibb és általánosabb kiemelkedésének köszöni létét. A római hódítás e második övének földrajzi viszonyai csak részben azonosak a Balkán félszigetéivel. Mindkettőt szigetek környezik, de míg Görögország központi hegyrendszeréhez sokfélekép tagozódó, számtalan öböltől megszakított partvidék csatlakozik, addig a hosszas és meglehetős keskeny itáliai félszigeten kevés a jó kikötő. Amott hegy és völgy váltakozik, itt a párhuzamosan húzódó egyszerű hegyláncz a félsziget irányát követi. Görögország keleti és nyugati részén kisebb-nagyobb szigetek csoportosulnak, itt délen egy majdnem szárazföldi jellegű sziget (Sicilia) csatlakozik az anyaországhoz, míg a nyugati két sziget (Sardinia és Corsica) alig vesz részt történeti életében. Görögországot a szigetek szoros viszonyba hozzák a kelettel, Itália inkább nyugatra tekint. Csak a Pó völgye, mely az ókorban inkább a continenshez tartozott, s melyet Róma fennállásának csak nyolczadik századában csatoltak Itáliához, nyílik kelet felé. Az Apenninek nagyon közel nyomúlnak az Adriai-tengerhez, melybe csak magas hegyhátaktól elválasztott, rövid, fejletlen folyóvölgyek szakadnak. Délkeletre az Apenninekhez csatlakozó apuliai félsziget köves és teljesen tagozatlan fensík; változatosabb a legdélibb rész, hol a mészhegyek és még lejebb a bruttiumi granitmagaslatok erdőkkel borítvák, melyeket keskeny, de termékeny partvidék vesz körül. Itáliának földrajzi helyzete és jellege az oka, hogy nincs Európában ország, mely jobban ki volna téve ellenséges támadásoknak. Még az Alpesek sem bizonyúltak igazi népválasztó hegyláncznak; sohasem nyujtottak tartós védelmet északi betörések ellen. Itália keskeny teste hosszú partvonalaival és nagyrészt a tenger mellett húzódó utaival alig verhet vissza tengeri támadást. Rendszerint sikerült is ott az ellenségnek egy időre megvetni a lábát; ebben rejlik Itália egész történetének kulcsa. Róma világuralmi hatalmát ókori gondolkodó magyarázhatta ugyan centrális helyzetéből, de az is igaz, hogy sohasem biztosíthatta volna állandó uralmát, ha nem tette volna szomszédait ártalmatlanokká. Nincs a világon föld, mely annyi urat szolgált volna, mint Itália: kelták és görögök, gótok és byzancziak, longobardok és arabok, németek és normannok, magyarok, francziák és spanyolok hódítottak benne, s az olasz államnak még ma is az a legnagyobb gondja, hogy Itália védelmét biztosítsa.
Az Apennineken és az itáliai félszigeten túl másik, valószinüleg még régibb geologiai forradalom vetette föl azokat a hegyoszlopokat, melyek a Földközi-tenger medenczéjét kerítik be. Az Alpesek és az Atlasz, Hispania és Palaestina hegyei, mind egy rendszerben egyesülnek, s úgy választják el a belföldi vizeket, hogy ezek közlekedési utakat alkotnak óriás terjedelmű vidékek és végtelenül különböző népek között. A római hódítás e harmadik övének népeit törvények, nyelv, kereskedés és más társadalmi kapcsolatok egy nemzetté forrasztották. A földfelület e változatos része, e különböző népfajok alkották a római birodalmat virágzása tetőpontján. Az Alpeseken túl terül el még Gallia, Germania és Britannia; Görögország és Illyricum hegyein túl fekszenek Pannonia, Moesia és Dacia térségei; a Tauruson és Libanuson túl terjed ki Pontus, Armenia, Perzsia és Arabia birodalma. Mindezek engedelmeskedni tartoztak – némelyik századokon át, másik csak egynéhány évig – annak a hatalomnak, mely a Palatinuson trónolt.
Érdekes, hogy Sz. István királyunk is ebben látja Róma nagyságának forrását. L. Corpus iuris I. cap. 6.[VISSZA]
Néprajzi viszonyok.
Bármily homályos is a kép, melyet egy nép mythologiája a nemzeti jellemről és gondolkodásról nyujt, mégis feltárja némi tekintetben ősi létének viszonyait. Róma és Latium ősmythologiája azon nagy társadalmi forradalmakkal függ össze, melyeket a földmívelés behatolása idéz elő a nép között. Saturnus, a legrégibb itáliai isten, a vetés istene; már neve is jelzi, hogy a nép a vadászélettől a gazdasághoz fordúlt, hogy a kóbor nomád életmóddal felhagyva, állandóan letelepedett és polgári szervezetben egyesült. Saturnus kora az aranykorszak. Megszüntette a folytonos háborúkat és megteremtette a békés polgári életet. Felesége, Ops, a kivel örökre egybekelt, a gazdagság képviselője. A sarló, melyet a későbbi mythosok Saturnusnak, mint az Idő istenének, kezébe adnak, tulajdonkép inkább az a szerszám, a melylyel megtanítja az embereket fát nyesni, réteket kaszálni s a termést összegyűjteni. Saturnus kora az ártatlanság és egyszerűség, a szerénység és tisztes munka korszaka, olyan tulajdonságoké, melyek leginkább jellemzik a mezei és pásztoréletet. A falusi egyenlőség korszaka ez, melyben kiki magáért dolgozik, s élelmét keze munkájával, nem pedig alattvalóinak és rabszolgáinak verejtékével teremti elő. A Saturnalia ünnepe, mikor később a rabszolgák egynéhány napon át a független polgárok összes szabadságait élvezték, emlékeztette a rómaiakat a közös jogok és a régi egyenlőség boldog korszakára.
Saturnus ókori szobra.
De nemcsak Saturnus, hanem a tőle származó istenek is pártfogói vagy képviselői a művelődés munkájának. Saturnus oktatta Janust, mikép használja a sarlót és termeszsze a szőlővesszőt. Szintúgy Vertumnusnak is a sarló a jelvénye; ő jelzi az évszakok változását, különösen a vidám tavaszt. Faunus, Saturnus fia, a trágyázás föltalálója; Pilumnus, a földmívelés istenének másik fia, a molnárok pártfogója; mert mielőtt a malmot feltalálták, ő tanította meg az embereket, hogyan törjék lisztté a gabonát. A mezei munka beálltát az egész félszigeten ünnepelték, mely így szemlátomást megbecsülte az ebből származó áldást, s Itália Saturnia tellus (Saturnus földje) gyanánt lőn ismeretes. Magának a mons Capitolinus első telepének, a történeti korszakot megelőző mythikus várnak Saturnia volt a neve.
A gyermekes hagyomány kérge alatt így lelni föl a nemzeti történet vékony és száraz rétegét. De szólnak még nevek, sőt talán a puszta névnél valamivel többet jelölők, legalább négy külön népről, melyek Róma talaján fölváltották egymást. Az arany korszakot a vér és vas korszaka követte, legalább a nyomok erre vallanak. A legrégibb valódi név Róma területén a siculusoké. Dionysiosnak, a római régiségekre vonatkozó leghitelesebb adatok compilatorának szavai szerint «a várost, mely az összes országokon és tengereken uralkodik, s most a rómaiak birtoka, a siculusok telepítették be, egy a talajból fakadt népfaj.» A hagyomány szerint több várost alapítottak Róma szomszédságában, például Antemnaet, s bár kevés nyomot hagytak magok után, mégis azt hiszik róluk, hogy időről-időre Itália minden vidéke nyujtott nekik hazát. Erősebb népek fegyverei elhajtották őket a félsziget egyik végétől a másikig, míg végre Sicilia szigetén találtak állandó otthonra. Ők adtak e földnek nevet, mely túlélte a carthagóiak, rómaiak, arabok és normannok hódításait, s lehetséges, hogy a siculusok vére még ma is alapja e sziget lakosságának.
A siculusok után jöttek a ligurok. Valószinűleg rokonságban állottak az iberekkel, s ennyiben ők is tagjai az európai ismert népcsaládoknak. Kimutatták, hogy e baszk nyelvű népnek némi nyomai maradtak a helynevekben. A ligurokról nem mondhatni, mint a siculusokról, hogy kikergették volna őket a félszigetről. Inkább meghódoltak; eltűrték, hogy parancsokat osztogassanak nekik; végre az ország egyik szögletébe vonúltak, s Liguria arra a szűk földszalagra szorult össze, mely az Alpesek lába és a Földközi-tenger között terül el. E határok között a nép erősen kidomborodó jellemvonásai ma is fölismerhetők. Már az ókorban úgy emlékeztek meg e vidék lakosairól, mint kistermetű, eleven, izmos, harczias, de megbízhatatlan népről.
Saturnus templomának romjai a római forumon.
Nem lehetetlen, hogy a liguroknak a régi Róma területén tett hódításaira vezethetők vissza a Subura, Esquilinus és Carinae városrész-nevek, melyek talán a baszk nyelv szótárába sorozhatók. Igen régi hagyomány említi a Septimontiumot, tehát hét halom politikai egyesítését; de ezek a halmok nem azonosak azon dombokkal, melyek oly classikus hírre jutottak. E régi Septimontium a későbbi Róma területéből csak a belső részeket foglalta magában: a Palatinust és Cermalust, – e kettőt később összezavarták egymással, az utóbbi az előbbinek csak nyugati lejtője, – az Oppiust és Cespiust, az Esquilinus két dombját, végül a Fagutalt, Carinaet és a Suburát, melyek a Palatinussal szemben a forum Romanum völgye felé ereszkednek. Ez a Septimontium alkotta a ligurok városát, s úgy látszik, innen szorította ki őket a népvándorlás következő hulláma, a pelasg nép. Ezekről csak annyit tudunk, hogy a hellének előtt ők voltak Görögország lakosai, talán maguk is a görög törzshöz tartoztak, s széltében-hosszában elterjedtek Európa déli részén. Pelasg befolyásnak tulajdoníthatni sok nyelvi és mythologiai vonást, mely titokzatos lánczczal fűzi össze a görögöket és itáliaiakat. E kapcsolat hozhatta át Herakles legendáit Itália talajára; talán pelasg hagyományok homályos emléke szól abból a római mondából, hogy az arkádiai Evander görög várost alapított a Palatinuson. De a pelasg nép szövetségeseként egy még homályosabb eredetű népet is emlegetnek a hagyományok s ennek Aborigines (olyanok, kik innen származtak) nevet adnak. A szó jelentésénél fogva azt hitték róluk, hogy az itáliai földnek legrégibb vagy eredeti lakosai. Némelyek azt gyanítják, hogy nevüket a források elferdítették, s inkább az Aberrigines név illik rájuk; úgy tekintik tehát, mint idegeneket, kik valamely ismeretlen korszakban vándoroltak a félszigetre. A hagyomány szerint azonban a pelasgok és az Aborigines nevű nép egyesülése buktatta meg Itáliában a siculusok és ligurok hatalmát. Az új birtokosok azután erős várakat építettek a hegyeken, s ezek közül nem egynek talán háromezer éves romja hirdeti az új hódítók erős kezét.
Poseidon templomának romjai Paestumban, a Kr. e. VI. században alapított délitáliai görög városban.
A pelasgok néphulláma után ismét különböző eredetű népek foglalták el a félszigetet. A keleti partvidék északon és délen illyr törzsek birtokába jutott; délen, Calabriában és Apuliában az iapyxok, messapiusok és más kisebb népek, a Pó torkolati vidékén pedig a venetusok lettek az urak. Az Apenninek belsejében és a nyugati lapályokon viszont a görögökkel ethnographiailag rokon népek, az itáliai törzsek telepedtek le.2 Ezek az Adriai-tenger mentén, szárazföldi úton hatoltak be a félszigetre; lassanként elváltak egymástól s a legyőzött népek egy részét bizonyára magukba olvasztván, a történeti korszakban két fő-ágra oszoltak. A nyugati ágnak a legkiválóbb néptörzs után latin volt a neve, – mert a szoros értelemben vett latinoknak csak Latium a hazájok, hol lassanként magokba olvasztották a sabin eredetű volscusokat, aequusokat, hernicusokat; – központjuk a mons Albanus, hol Juppiter Latiarisnak közös áldozatot mutattak be. A délibb latin népek (Campaniában az auruncusok, lejebb az oenotrusok stb.) korán kerültek a görög gyarmatosok hatása alá, mert a chalkisiak már a Kr. e. nyolczadik század elején megalapították Cumaet a nápolyi öböl bejárata fölött; utánuk csakhamar görög telepek árasztották el Itália déli partvidékét, hol a latin népek a nagy görög culturától elpuhítva, a dél felé hatoló keleti törzsrokonoknak hódoltak meg, a kik őket magukba olvasztották. E keleti ág az umber-sabell népcsoport. Az umber eredetileg hatalmas nép volt, de a fajilag és nyelvileg idegen etruszk nép kiszorította birtokaiból, melyek a Pó völgyében, a félsziget közepén és az Adria partjai mellett terültek el; úgy hogy a nép végül csak arra a hegyvidékre szorúlt, melyet a Tiberis és Nar (Nera) folyók meg az adriai tengerpart Ariminumtól (Rimini) Anconáig határolnak. Umbriától délre, a mai Abruzzókban, lakott a sabell népek törzse, a paraszt foglalkozást űző sabin nép, mely a királyok korszaka után több ágra szakadt; elárasztotta a délibb vidékeket, s gyarmatosító szokását a ver sacrum vallásos intézménye is támogatta.3 Leghatalmasabbak lettek idővel a római uralmat leginkább fenyegető samnitok (nevük a sabin szó törzséből alakult: Sabnites = Samnites), a kik benépesítették Lucania és Bruttium területét, elfoglalták a tengerparti és belföldi görög városokat, Róma alapítása után 316-ban (Kr. e. 438) Capuát is, hol őket opicusoknak (Opici = Opsci = Osci) nevezték. Campaniában fejlődött ki leginkább műveltségük, s ezért nevezik a samnitok nyelvét oscus nyelvnek, mely különben a latinnak csak egyik, bár igen eltérő dialectusa. Ez itáliai népek azonban nem tartották egymást rokonoknak, nemzeti összetartozásuk érzete teljesen kihalt. Míg a görög törzsek közt a rokonság tudatát történeti hagyományaik és epikus dalaik folyton ápolták, a latin-umber-sabell törzsek nyelvjárásai nagyon elkülönültek, egységes irodalom nem fejlődhetett ki közöttük, egymást teljesen idegeneknek tartották. Ez volt az oka, hogy a legvitézebb ágat, a samnitokét, Róma nem olvaszthatta magába, hanem kétségbeesett küzdelem után végleg meg kellett semmisítenie.
Etruszk íjász.
Etruszk harczos.
(Egy caerei sírkamra falfestményéről.)
Egy etruszk sír falfestményei. Különböző versenyek: birkózás, lóverseny. A falakon koszorúk vannak fölaggatva. (Róma, Vatican) Az előbb említett etruszkok – vagy mint önmagukat nevezték: a rasennák – eredetéről nem adnak pontos felvilágosítást a kutatások. Az alacsony, zömök népfaj nyelvének természetét a fönmaradt sok ezer felirat tanulmányozása sem tudta eddig megfejteni. A régiek részint Lydiából származtatták, részint pelasgoknak tekintették őket, kik Thessaliából vándoroltak volna be. Mikor a görögök velük kereskedni kezdtek, Itália északi felében ők voltak a leghatalmasabbak. A Tiberistől északra egyrészt Nizzáig, másrészt a rhaetiai Alpesekig terjed a nyomuk; a Pó völgye és torkolata hatalmuk alá került, úgy hogy két tenger ölelte át birtokaikat. Az Adriai-tenger mentén több várost alapítottak, így Ravennát, Adriát; a tyrrheni tengerparton Caere (carthagói és görög neve Agylla) volt főhelyük. Főleg görög hatás fejlesztette ki műveltségöket; hajós vállalataikkal és kalóz portyázásaikkal nagy gazdagságra tettek szert; kitünő fegyvereik voltak, rendes hadsereget tartottak, s fényűző életmódjuk később hirhedtté vált. A carthagóiak szövetsége Corsica birtokához juttatta őket, s egy ideig Campaniában is ők voltak az urak, de a siciliai kényurak hatalmával itt nem tudtak versenyezni.
Egy etruszk sír falfestményei.
Különböző versenyek: bírkózás, futás, lóverseny. A falakon koszorúk vannak fölaggatva. (Róma, Vatican.)
Etruszk házaspár caerei síremléke.
Három tekintélyes nép birtoka érintkezett tehát a római halmok közelében. A Tiberis, mely majdnem egyenesen déli irányban száll le az Apenninektől a Földközi-tengerbe, elválasztotta az etruszkokat a sabinoktól és latinoktól; a sabinok és latinok között viszont határvonalat alkotott az Anio (Teverone), mely a félsziget hegyeinek központjából nyugat felé tart és kevéssel Róma fölött önti vizét a Tiberisbe. Mind a három népnél a bástyákkal megerősített város volt a politikai szervezet magva, a mint ezt Közép-Itáliában a pelasg korszak meghonosította. A várszervezet azonban rendszerint annak a jele, hogy a föld jövevény faj birtokában van, mely az őslakosokat leigázta és hódítás jogán uralkodik a vidéken. Akárhol telepedett le valamely néptörzs előtte el nem foglalt, uratlan területen, rendszerint kényelmesen oszlott szét a folyópartokon és termékeny mezőkön; csapásról-csapásra irtotta az erdőt és gondosan kijelölt helyen, hová a sors vagy egyesség vezette, alapított egy-egy csoport falut vagy várost. Galliának és Germaniának tudomásuk szerint első lakosai nem találtak a kiválasztott területen régi birtokosokat, nem kellett tehát várakkal és fegyveresekkel őrizni szerzeményöket. Itáliában ellenben a hagyomány és az ősrégi ethnologikus nyomok egyaránt azt bizonyítják, hogy sem az etruszkok, sem a sabinok, sem a latinok nem voltak a félsziget első lakosai, hanem előbb élt gyengébb népfajok területeire nyomultak be. A sabinok és latinok leigázták őket és sokáig uralkodtak az elfoglalt várakban, melyeket tovább gyarapítottak. Írott történet nem szól hódításaikról, de városi intézményeik bizonyítják, hogy porba tiporták az ellenálló népet.
Etruszk falfestmény. Három ember egy fuvolás nyomában ünnepi tánczot lejt.
(Róma, Vatican)
Etruszk falfestmény. Két szolga egy edényekkel teli asztalhoz járul.
(Róma, Vatican)
Az etruszkok területén e hódítás még nagyobb pusztítást vitt véghez, a meghódított nép nyelve itt teljesen kihalt. De az etruszkok megtartották és állhatatosan fejlesztették az elfoglalt várakat; szorgalmuk és erejük bizonyítja, hogy méltó örökösei voltak a vidék régi urainak. Munkás életüknek tulajdonítható, hogy bár aránylag kevesen olvadtak bele Róma lakosságába, műveltségükkel és szokásaikkal nagy hatást tettek reá. Az etruszkok vagy tuscusok városai különösen az Arno folyó vidékén, Etruriában fejlődtek gazdag és művelt központokká, leginkább a délitáliai görögökkel fentartott élénk közlekedés következtében. A VI. és V. században Kr. e. már Korinthossal és Athénnel is kereskedtek, s innen magyarázható, hogy az etruszk ipar és művészet a görögök hatása alatt fejlődött. Görög láb alapján verték aranyés ezüstpénzeiket; átvették az ó-görög betűket; eltanulták az agyagedények és érczművek gyártását. Képirásuk és plastikájuk szintén görög hatásból indult ki (díszedényeiken phoeniciai motivumok is mutatkoznak), de azután nem haladnak tovább; alkotásaikat bizonyos merev, megcsontosodott, iparszerű vonás jellemzi. Képirásukat leginkább a Tarquiniiben talált sírkamrák diszítményei mutatják be. A képeken nagyobb a színharmonia, mint a természetesség, a mint egyáltalán hiányzik műveikben a görögök finom szépérzéke és idealis vonása. A díszedények festményei leggyakrabban a korinthosi vázák keleti jellegét utánozzák, de előfordulnak mythologiai és közéletből vett képek is. A szobrászatban főleg az agyagot használták s vagy istenszobrokat készítettek, vagy nagyobb domborműveket templomi oromfalak kitöltésére. Ilyeneket különben sírok diszítésénél is használtak, mint a nagyszámú leletek igazolják. Kőből – alkalmas anyag hiányában – nem faragtak szobrokat; a carrarai márványbányákat csak később fedezték föl. Agyagiparukból fejlődött ki az érczöntés, melyben eredetiségük is nyilatkozott, mert az etruszkok találták föl az ércztükröt és egyéb dísztárgyakat. Kiviteli czikkeik leginkább ércztárgyak voltak.
Etruszk kapu Volaterraeben.
Legjellemzőbben az építészet fejlődött ki az etruszkoknál. Minthogy etruriai és póvidéki birtokaikon vízbőség miatt nagy területek hevertek parlagon, a természet kényszerítette őket a vízépítészet fejlesztésére. A nivelláláson és csatornázáson kívül ők voltak mesterei a boltozatos épületeknek, azon építésmódnak, mely a görögöknél kevésbbé fejlődött ki. Úgy látszik, ők találták fel az ékalakban kifaragott kövekből összerakott boltozatot, melyet csatornák, kapuk és sírok építésénél alkalmaztak. Városaikat hatalmas falakkal kerítették be, melyeket négy-, gyakran sokszögű kövekből emeltek, ép úgy, mint Mykenében, minden ragaszték nélkül s néha, mint Volaterraeben, kilencz méter magasságban és körülbelül öt méter vastagságban. Az etruszk civilisatio legérdekesebb maradványai a sírkamrák. Némelyik a durva sírbolt alakjából kúpalakú toronynyá, néha pyramissá fejlődött; másnak architektonikus homlokzata van, melyhez sziklafalakat véstek ki; végül van földalatti, tuffasziklába vájt sír is. Az etruszk templom a faszerkezetnek nehézkes átvitele kőépületre. Alaprajza elüt a görögtől; majdnem négyzetalakú (szélessége öthatoda a hosszúságának) és széltében két részre oszlik: a délre nyiló előcsarnokra és a templomhajóra, melyben rendesen három cella volt három különböző istenség számára.
Etruszk templom alaprajza.
Ha az etruszkok, sabinok és latinok hasonlítnak is egymáshoz városi szervezetük fővonásaiban, más fontos tekintetben nagyon elütnek. Bármilyen volt is a vándorlás útja, mely az etruszkokat végső letelepedési helyükre, Közép-Itáliába vezette, intézményeik jellege a kelettel való régi kapcsolat tanuja. Vallásuk mystikus és szövevényes volt, mint az egyiptomi és más keleti vallás, s egyes családok féltékenyen őrizték a szertartások titkait. Papjaik nem alkottak külön kasztot; az etruszk főnemesek (Lucumones) voltak a papok, mint a görög királyok, s ők voltak a hadvezérek is. Így tartották fönn hatalmukat, habár a nép között hatalmas kereskedő-szellemet fejlesztett ki egynéhány tengerparti városuk, melyek a Földközi-tenger legfontosabb kereskedelmi pontjaivá lettek. De az etruszk hatalom a Kr. e. hatodik század vége felé nagyon hanyatlott; a Pó völgye már rég nem volt az etruszk nép birtoka, most pedig Latiumban és Campaniában fekvő telepeivel (például Tusculummal és Capuával) is megszakadt az összeköttetés. Csak a szűkebb Etruria tizenkét városa alkotott kissé laza politikai testületet, mely azonban így is legerősebb és legfontosabb szövetsége volt az itáliai községeknek.
Az etruszkok vallása rendszeres, száraz és formalistikus theologián alapult. A legfőbb lény, melyet Gondviselésnek vagy Végzetnek tartottak, inkább a világ lelke, mint kívüle létező szellem; a kisebb istenségek e lénynek egyes tulajdonságait érzékítik meg. Maga a világ korszakos változásokon ment át; az embereknek és dolgoknak is megvan határozottam kijelölt pályájuk, s a túlvilágon büntetés vagy jutalom vár a halandókra. Mint más ó-kori népek, az etruszkok is azt hitték, hogy az istenség akarata és a jövendő események sora bizonyos előjelek megfigyeléséből megtudható. Jóspapjaik jövendőt mondtak a madarak repüléséből, s hirdették, hogy értik a jeleket, melyek az áldozati állatok beleiben és az égi tüneményekben tudtul adják az istenség akaratát.
Etruszk falfestmény. Egy halottat ravatalra tesznek.
(Róma, Vatican)
Etruszk műipari emlékek.
A sabinok és latinok vallási fogalmai sokkal egyszerűbbek s nem is ily titokzatosak. Itália eredeti istentisztelete nagyon összefüggött az emberek közönséges és mindennapi szükségleteivel. A földmívelő hitt az időjárás és szelek szellemeiben, a pásztor azon hatalmakban, melyek nyáját vadállatoktól és dögvésztől védték; a harczos olyan istent tisztelt, a ki dicsőséget ad és ügyes hadi cselt sugall. A vallásnak ezenkívül benső családi bélyege is volt: az istenek őrzik a vagyont, védelmezik a családi jogokat és érzelmeket, gondoskodnak az elhaltak szellemének további életéről. A kizárólag földmívelést űző sabinok ezen eszméket tisztábban és egyszerűbben őrizték meg; a latinok, kik a tengerpart mentén is laktak, tehát korábban érintkeztek a délitáliai görögökkel, paraszt szomszédjaiknál hamarább ismertek meg magasabb erkölcsi fogalmakat, s eltanulták a bölcseség, hatalom és szépség tiszteletét. De mind a két nép egyaránt sok istent imádott. Minden városnak megvolt a maga védő szelleme, minden fának és folyónak a maga nymphája vagy faunusa; minden család külön áldozatot mutatott be patronusának, a legrégibb ős istenített geniusának. E családi vallás fentartása legszentebb kötelessége volt a vagyon örökösének, s ha fiutód nem volt, az örökbefogadott volt hivatva e vallásos kötelességeket teljesíteni. A Lares és Penates tisztelete különben, némely szertartásos különbséget nem tekintve, egyaránt jellemzi az etruszkok, sabinok és latinok vallásos életét.
A sabinok és latinok vallása egyszerűbb és bensőbb, az etruszkoké bölcselkedő és merev formákhoz ragaszkodó. Az előbbieké alázattal hajolt meg az égi hatalmak előtt, az utóbbi kutatta természetüket és fürkészte akaratukat. De bármily különbségeket állapítunk is meg közöttük, mind a két jellemvonást megtaláljuk a római nép cultusában. Mert Róma azon a ponton épült, hol ez eszmék először érintkezhettek egymással, a mint hogy politikai intézményeiben is egyesültek a három nép szokásai. Etruriai eredetű a nép felosztása tribusokba, curiákba és centuriákba; innen vették át a magistratusi jelvényeket, a széles szegélyű togát, a sella curulist, a lictorokat, a papi süveget (apex), a katonai rendeket, a diadalmeneteket, a nyilvános játékokat, a gladiatorokat, a calendariumot, a mértékeket, a birtok szentségét, az államvallást. Latiumból való a praetor, consul és dictator neve, a fetialisok (katonai követek) intézménye, a földmíves szokások és a földmívelés tisztelete, s főleg maga Róma nyelve. A sabinoktól eredtek a fegyverek nevei, s úgy látszik, az imperator is a sabin embratur latin formája. A patriciatus, patronatus és clientela többé-kevésbbé az összes Rómát környező népek intézménye volt, szintúgy a város és a municipalis közigazgatás rendszere. Valamennyien gensekre, nemzetségekre oszlottak; mindenütt ki volt fejlődve az apai hatalom és a férj tekintélye.
A római polgárság alakulásának e különböző rétegeit a mondák is visszatükröztetik, midőn azt regélik, hogy az első és harmadik király latin vérből, a második és negyedik sabin vérből eredt, a három utolsó meg etruszk származású volt. Annak azonban már van bizonyos történeti alapja, hogy a nagy római családok egyik vagy másik népből vezették le őseiket. Érdekes megfigyelni, hogy a Juliusok, Tulliusok, Serviliusok, Geganiusok, Quinctiusok, Curiatiusok és Cloeliusok Alba Longát vallották eredeti hazájuknak; a Furiusok és Hostiliusok Medulliából, a Coruncaniusok és Sulpiciusok Cameriából, a Porciusok és Mamiliusok Tusculumból, tehát valamennyien Latiumból származtak. Az Appiusok, Postumiusok, Valeriusok, Marciusok, Fabiusok, Claudiusok és Calpurniusok sabinok voltak. Viszont a Cilniusok és Liciniusok hazája Arretium, a Caecináké Volaterra, a Vettiusoké Clusium, a Pomponiusoké, Papiusoké és Coponiusoké Etruriának egyéb helységei. Róma története az aristokratikus emlékek nagy tömegéből fakadt, s kezdettől fogva ajánlatos figyelemmel kisérni e kiváló családokat, mert sorsukon és munkájukon alapult az állam dicsősége.
Itália neve eredetileg a félsziget legdélibb részét, a bruttiumi cenotrusoktól délre eső vidéket jelölte; minél tovább hatolt később észak felé a görög nép földrajzi ismerete, annál nagyobb területet jelölt a név, mely így a művelődés haladásának irányát is jelzi.[VISSZA]
A sabell törzsek ugyanis azon ifjaktól származtatták magukat, akiket nagy csapások idején az isteneknek ajánlottak föl. Ekkor a következő tavasz szülötteit Mars istennek szentelték; a borjúkat és bárányokat feláldozták, a gyermekek pedig húsz év múlva kivándoroltak hazájukból és Mars isten védelme alatt új otthont alapítottak. Ilyenek a marsusok, marrucinusok, picenumiak stb.[VISSZA]
A legrégibb mondák. Róma hét királya.
Köztudomású, hogy Hercules, e nagy culturális heros, különböző nevek alatt minden ó-kori nép mythologiájában előfordul; Rómához a rabló Cacussal vivott küzdelme fűzi. Geryon marháit hajtotta Gades vidékéről Eurystheushoz, s itáliai útjában elcsente a szörnyeteg, ki az Aventinus alatt egy barlangban lakott. A szájából kiömlő lángok talán a kéngőzöket jelzik, melyek a vulcanikus képződésű dombból előfakadtak. Ebben az időben volt egy palatinusi helység királya Evander, ki a monda szerint pár századdal Róma alapítása előtt a birodalom jövendő fővárosának központi dombján várat épített; mindazáltal semmiféle mythikus hagyomány sem jelzi, mikor pusztult el ez az arkádiai telep, hogy helyet adjon a Romulus alapította új városnak. Evander mondájára nyomban következik Aeneas legendája, mely kétségtelenül régóta élt a rómaiak között, mielőtt Vergilius költészete halhatatlanságot biztosított neki. A nép már oly korban regélt róla, melyről hiteles történeti adataink nincsenek. Nem görögöktől átvett mythos, a pelasg hagyományok emlékei közé sem sorolhatjuk; valószinűbb az a felfogás, hogy a trójai háború messzeterjedő híre teremtette, mely ép oly csábítólag hatott pár száz évvel a mi időszámításunk előtt a római képzeletre, mint később a középkorira, midőn spanyolok, francziák és angolok versengtek egymással, melyik származtathatja magát több joggal a híres trójai menekülőktől.
Aeneas mondája lett Róma nagy történeti legendája. A különböző és bizonytalan eredetü változatok nagy száma közül különösen egy vált ki a római nép hősi hagyománya gyanánt. Quintus Fabius Pictor, egy régi történetíró, hozta forgalomba, de örök időkre Livius nagy műve biztosította életét. Ez így hangzik: Aeneast trójai csapatával Juno gyűlölete sok tengeri veszedelmen át kergeti, de a felsőbb hatalom és Róma örök végzete megvédi, s a hős Latium partjaihoz ér. Ellenségeit legyőzi s nőül vevén Latinus laurentumi király leányát, a vidék ura lesz, mig végre a kis Numicius (Rio Torto) folyó habjaiban leli halálát. Fia, Ascanius vagy Julus, alapította Alba Longát egy dombháton a mons Albanus alatt; a trójai heros utódai háromszáz évig uralkodnak e helyen, mikor nagy meghasonlás támad Proca fiai, Numitor és Amulius között. Az ifjabb megfosztja bátyját a tróntól; ennek fiát vadászaton megöli, leányát pedig, Rea Silviát, Vesta papnőjévé teszi, s így meddőségre kárhoztatja. De Mars isten a leányhoz férkőzik s ikerfiúkat nemz vele, a kiket kegyetlen nagybátyjuk kitétet. A Tiberis kiáradó vize a Palatinus lábához viszi a kisdedeket, a hol egy nőstény farkas táplálja őket emlőivel, míg végre Faustulus, a királyi nyájak pásztora, megtalálja őket és feleségének, Acca Larentiának gondjaira bízza. A fiúk Romulus és Remus nevet kapnak, szép, erős és bátor ifjakká fejlődnek, s két csapat, a Quinctiliusok és Fabiusok, főnöküknek tekinti őket. Remust azonban egy viszálykodás alkalmával Numitor pásztorai elfogják és nagyatyja elé viszik; ekkor Faustulus Romulust is ide hozza és fölfedi származásuk titkát. Az ifjak most fölbátorodva, megtámadják a zsarnok Amuliust és megölik. A trónjára visszahelyezett Numitor nekik ajándékozza a Tiberis mellett azt a földet, a hol őket kitették. A testvérpár ekkor versengeni kezd, vajjon kit illet meg a város alapítása, melyet közösen kormányoznának; végül auguriumra bizzák a döntést. Romulus a Palatinuson foglal állást, Remus szemben az Aventinuson; bár az utóbbi lát előbb hat keselyüt, Romulus nyomban rá tizenkettőt pillant meg, úgy hogy a nép őt ismeri el győztesnek. A madarak megfigyelése etruszk szokás volt; szintúgy etruszk szokás szerint fogott érczcsoroszlyás ekébe Romulus két hibátlan marhát, egy bikát és egy tehenet, – amazt kivülről, hogy jelezze az idegenekkel szemben az erőt, az utóbbit, mint a termékenység képviselőjét, belülről, – s így von velök a Palatinus tetején barázdát. E négyszögű vonal – Roma quadrata – volt a pomoerium helye, az a határszalag, melynek az építendő fal mögött üresen kellett maradnia, hogy elkülönítse az eredeti polgárok lakhelyét a cliensektől és idegenektől. Majd építeni kezdte a falakat, de mielőtt embermagasságig vitte volna, Remus gúnyolódva átugrotta, a miért Celer, Romulus barátja, vagy talán maga Romulus, haragjában agyonütötte. A rómaiak sokkal később, a polgárháborúk iszonyai között gyakran emlegették, hogy Róma épülő falait testvérgyilkosság szennyezte be.
A kerek vesta templom Rómában.
Régi falmaradványok a Palatinuson.
Remus gyilkosa büszkén felkiáltott: «Így pusztuljon el, a ki át meri ugrani falaimat!» S e szavakat jó omennek vehették. Mindazáltal a nép és feje érezte a szégyent, s félt, hogy veszedelem fenyegeti a várost. A megölt Remus árnya megjelent a testvérgyilkos előtt és azt követelte, hogy tiszteletére ünnepet alapítson. A hagyomány így magyarázza a Lemuria ünnep intézményét. A város alapításának évfordulóját az április 21-én tartott Palilia nevű pásztorünnep jelezte, mely a jó oment megerősítette s a rosszat elhárította. Ez első példája a formákhoz ragaszkodó vallásos érzés aggodalmasságának, mely a rómaiak egész történetén átvonul, szoros kapcsolatban rabló és erőszakos tetteikkel.
Maga Romulus, a mythos szerint, latin királyok véréből származott, minthogy ősanyja, Lavinia, a trójai Aeneas neje lőn. De a tömeg, mely kezdetben köréje gyülekezett, keverék nép volt, különböző, részben ismeretlen eredetű. Ő ugyanis a Capitolium két csúcsa között, hol egy természettől védett helyen Veiovis (a gonosz Juppiter) szent berke volt, asylumot, menedékhelyet nyitott. Ide hívta a környékbeli elégedetlen és üldözött embereket, hogy polgárokat szerezzen új városának. Mihelyt elég erősnek érezte magát, hogy független uralmat alapítson, a szomszéd városokból asszonyokat kéretett új népe számára. Ámde az ajánlatot megvetéssel visszautasították. Romulus eltitkolta lelki fájdalmát és követeivel ünnepi játékot hirdetett Consus isten tiszteletére a Palatinus mellett. A sabinok és latinok nagy számban jelentek meg az ünnepen, s magukkal hozták feleségeiket és leányaikat is. A római ifjak az érdekes látványosság folyamán rájuk rohantak s a hajadonokat a városba hurczolták. Ez a sabin nők elrablásának mondája, mely a következő háborúk oka volt. De míg Caenina, Crustumerium és Antemnae latin népe rögtön fegyvert ragadott és Romulus hadseregét könnyen szerzett diadalokhoz juttatta, a sabinok bevárták az alkalmas időt és nagyobb haderőt gyűjtve, behatoltak a római várba. Tarpeiát, a várnagy leányát, megvesztegette az ellenség balkarján viselt karcsattok csillogása, s kész volt a balkar díszeiért felnyitni a kapukat. A sabinok így benyomultak a falak közé, de az árulót agyonsujtották balkarjukon viselt pajzsaikkal.
A sabinok most a mons Capitolinus urai lettek, de a Palatinus még a rómaiaké volt, s így a két nép a dombok közt elterülő völgyben összecsapott. Már a sabinok fölülkerekedtek s üldözőbe vették a menekülő rómaiakat. Romulus azonban templomot igért Juppiternek, s az isten bátorságot öntött a legyőzöttek lelkébe. A rómaiak hevesen megújították a csatát, s a sabinokat leszorították a völgybe. Az elrablott sabin nők ekkor lejöttek a város falai közül, s a harczolók közé vetvén magukat, könyörgéseikkel békére birták őket; a két nép barátsága és szövetsége egy községben egyesítette az ipákat és vőket. A templom a fogadalom szerint fölépült, s Juppiter Statornak szentelték. Időről-időre kijavítva és átépítve, folyton jelezte a helyet, hol a monda szerint Romulus katonái visszafordultak; s a világos helyrajzi jegyzetek alapján még ma is pontosan megállapíthatjuk a templom régi körvonalait.
Az egyesülés után a rómaiak tovább is a Palatinuson laktak, míg a sabinok a Quirinalis dombját választották lakhelyül. Ezóta Róma népét a Romani et Quirites név jelölte. A hagyomány az utóbbit a sabin Cures város nevéből származtatja, a tudósok a lándzsa sabin nevével (curis, quiris) hozzák rokonságba; még valószinűbb, hogy a szó a curites (a curiák tagjai) változata, mert a polgárok egyetemességét («populus Romanus Quiritium») jelölte. A két király, Romulus és Titus Tatius, együtt uralkodott; közös ügyeinek tárgyalására a két nép a dombjuk között elterülő völgyben, a későbbi forumon jött össze.
Öt év mulva a laurentumiak hirtelen betörtek a római határba és Titus Tatiust megölték, mert vonakodott elégtételt adni azon sérelmekért, melyeket rokonaitól el kellett szenvedniök. Ez időtől fogva Romulus egyedül uralkodott Róma két népén. A bátor és harczias fejedelem győzelmes háborút viselt Fidenae és Veii etruszk lakosságával. A hagyomány szerint ő rakta le a római alkotmány első alapjait, s harminczhét éves dicső uralkodás után hirtelen eltünt a földről. Midőn katonai szemlét akart tartani alattvalói fölött a «kecskemocsárnál», a campus Martiuson, a nap egyszerre elsötétült, s a tömeget egy rettenetes vihar szétűzte. Mikor ismét összegyültek, a király nem volt sehol; atyjának, Marsnak kocsiján az égbe röpült. A nép nem tudott királyának boldog haláláról, s gyásza csak akkor enyhült, midőn Proculus Julius senator másnap előadta, hogy az albai úton megjelent előtte a hős árnya s megigérte, hogy mint Quirinus isten pártfogójok lesz a rómaiaknak. E legendát, mint Róma történetének legtöbb csodás mondáját, a későbbi kétkedő kor magában Rómában természetesen igyekezett megmagyarázni, s többen úgy vélekedtek, hogy a «kényurat» a fellázadó senatorok ölték meg és temették el titokban.
A két nép községe nem tudott az utódválasztásban megegyezni. Egy évig (u. c. 38, Kr. e. 716) felváltva öt-öt napon át senatorok uralkodtak, s időközi király (interrex) volt a nevük. Végre abban állapodtak meg, hogy a rómaiak választanak ugyan, de sabin származású embert. Ekkor egyhangúlag Numa Pompiliust kiáltották ki, s lakhelyéből, Curesből, Rómába hívták, hogy vegye kezébe az uralmat. Numa a legbölcsebb és legigazságosabb ember hirében állott; a hagyomány a chronologia mellőzésével Pythagoras tanítványának mondja, kitől a korabeli összes ismereteket elsajátította. Az istenek is kedvelték, s Egeria nympha utasítására, a kinek berkét a Caelius hegy lábánál gyakran látogatta, állapította meg a római ünnepeket és szertartásokat. Numa jelölte ki a pontifexek, flamenek, augurok és fetialisok teendőit; neki tulajdonították a Vestaszűzek rendjének megalapítását. Ezeket a legelőkelőbb családok gyermekeiből válogatták ki; ők ápolták szentélyükben az állami tűzhelyet, őrizték a város Palladiumát és az állami Penateseket. Numa alapította meg a Saliusok papi testületét is; ezek őrizték az égből esett ancile-t vagyis pajzsot, s nevüknek megfelelőleg (salit = tánczol) patronusuk, Mars isten tiszteletére ünnepi tánczot lejtettek. Numa eltiltotta az emberáldozatokat, ép úgy a kőből, fából és érczből készült istenszobrok imádását; csak százhetven évvel a város alapítása után alakult át a rómaiak egyszerű vallása bálványimádássá. Ő hozta be népe közé a földmivelést, mely ép oly erős oszlopa volt a római nép nagyságának, mint a fegyverek. Földet osztott szét a polgárok között, a határok tiszteletét alkalmas ünnepekkel biztosította, oltárt alapított Fides istennőnek, s fölépítette Janus templomát, a kapukat, melyek háborúban nyitva, békében zárva valának. Negyvenhárom éves boldog uralkodása alatt Janus kapuit állandóan bezárva tartotta. Ily aranykorszak bizonyára nem virradt többé Rómára.
Vesta-szüzek. Ókori dombormű.
Tullus Hostilius, Róma harmadik királya, minden tekintetben ellentéte volt a másodiknak; a sabinok választották a rómaiak közül (u. c. 81, Kr. e. 673). Egész uralkodása alatt harczi vállalatokban lelte kedvét, mi által a város hatalmát biztosította és növelte. Először az albaiak ellen indította hadát, kikkel a római nép nem tartott jó szomszédságot; mindazonáltal elfogadta az ellenség vezérének ajánlatát, hogy kerüljék a kölcsönös mészárlást, mely a győztes félt is könnyű zsákmányává tenné közös ellenségüknek, az etruszkoknak. Elhatározták, hogy mindkét oldalról három harczos döntse el a csatát. Három ikertestvér, a Horatiusok, küzdöttek Rómáért, szintúgy három ikertestvér, a Curiatiusok, Albáért. Két Horatius mindjárt az első összecsapáskor elesett, de a három Curiatius is elgyengült a kapott sebektől, s így a sértetlen római kardja egymásután kioltotta életüket. A Horatiusok huga jegyese volt az egyik Curiatiusnak, s midőn bátyja diadallal tért vissza Rómába, hazájáról megfeledkezve, vőlegényét siratta. Horatius fölháborodásában hugát is megölte. A király vonakodott itéletet mondani, s a duumvirekre bízta az ügyet; ezek azután megvesszőzésre és halálra itélték. Horatius a király biztatására a népgyüléshez föllebbezett; atyja könyörgött a néphez, mely meghatva a vádlott érdemeitől, fölmentette. Ez a néphez való föllebbezés hagyományos eredete, melynek segélyével római polgárok megszabadulhattak, ha a rendes törvényszék halálbüntetést mért rájuk. Egy másik legenda elbeszéli e királyról, miként büntette meg Mettius Fuffetiust, az albaiak vezérét. Ez ugyanis felbiztatta Fidenae városát, hogy Veiivel szövetségben támadja meg a rómaiakat, s mikor az albaiaknak Róma szövetségében részt kellett volna venni a csatában, vezérük visszatartotta őket, hogy várják be a csata végét, s a győzteshez csatlakozzanak. Csakhogy Tullus értesült a kétszinűségről, s győzelme után kemény bosszút állott az árulón: két szekérhez köttette és úgy szakíttatta szét testét. De a maga életét is villám oltotta ki, mikor bánatot érezve Alba elpusztítása miatt, Juppiter Elicius (a Villámló) kiengesztelésére Numa rendelkezései szerint alkalmas szertartást akart tartani.
Ekkor a rómaiak ismét sabin embert választottak királylyá (u. c. 114, Kr. e. 640). Ancus Marciusnak, Róma negyedik királyának mondája nem egyéb, mint Numáénak halvány másolata. A békés uralkodó fejlesztette a földmivelést, helyreállította az elhanyagolt istentiszteletet, s az állam békés kormányzását fejlesztő törvényeket hozott. De a végzet nem engedte meg, hogy Janus kapuit bezárhassa. Latin és etruszk népek háborgatták Róma területét, s kényszerítették a királyt, hogy fegyverrel és erődítményekkel védelmezze városát. Ancusnak tulajdonították a pons sublicius (czölöphíd) verését a Tiberisen, a Tullianum nevű börtön építését a capitoliumi domb lábánál; ő építette a Tiberis torkolatánál Ostia kikötőjét is. A rómaiak ez adat szerint az ő uralkodása alatt kezdtek nagyobb kereskedést űzni. Huszonnégy évi királysága alatt a szerencse sohasem fordult el tőle; békés és gazdag államot hagyott hátra.
Róma legendájában első négy királyának uralma alatt bizonyos fokozat mutatkozik. Romulus maga istennek a fia, Numa is szoros kapcsolatban áll az égi hatalmakkal; Tullus és Ancus már egyszerű halandók. Valamennyiök közös vonása azonban, hogy a teljes populus akaratából ülnek a trónon. A többi három király már nem alkotmányos uralkodó, többé-kevésbbé önkényesen jutnak uralomra, az utolsó pedig teljesen a zsarnok typusa. Az idősebb Tarquiniussal kezdődik úgyszólván Róma helyi története; Servius szervezi az alkotmányt, s a második Tarquinius korától kezdődik a nép tényleges szerepe az alkotmányos életben.
Ancus uralma idejében egy idegen férfiú telepedett le Rómában. Atyja, a korinthosi Demaratos, szülővárosából menekülni volt kénytelen, s Etruriában, Tarquinii városában, alapított otthont. Fia már az előkelő származású Tanaquilt vette nőül, ki jártas volt az auguriumokban és az előjelek megfigyelésében; mivel pedig a madarak repüléséből férjének nagy jövőt jósolt, s különben is nagyravágyó asszony volt, biztatására Rómába költöztek. Az idegennek etruszk neve Lucumo volt, de Rómában a Lucius Tarquinius nevet vette föl (halála után a második Tarquiniustól megkülönböztetendő, a Priscus [= régi] jelzőt is nevéhez csatolták). Csakhamar kegyébe jutott Ancusnak, ki fiainak nevelését is rá bízta; de még jobban megkedvelte a nép s a király halála után beleegyezett az államcsinybe, hogy Tarquinius gyámfiainak érdekét kijátszva, maga lépjen a trónra (u. c. 138, Kr. e. 616). Az igazságtalanul szerzett hatalmat mérséklettel és bölcseséggel gyakorolta. Uralma idejéből maradtak ránk a nagy építkezések legrégibb adatai. Etruria hatása először az idősebb Tarquinius mondájában tükröződik. Ő szárította ki a forum völgyét; ő épített a környező lejtők alján csarnokokat; kőfalakkal vette körül a dombokat; lerakta a capitoliumi templom alapfalait; megteremtette a Palatinus és Aventinus között a circus maximust látványosságok és játékok számára. Szintúgy ennek a nagy építőnek tulajdonítják a cloaca maximát, az óriás csatornát, mely még ma is sokkal jobban bizonyítja Róma régi népének hatalmát és nagyságát, mint hagyományos története. Tarquiniusról a nép mint harczias fejedelemről és ügyes kormányzóról emlékezett meg. A hagyomány szerint Rómában ő tartott először diadalünnepet, ő vette át az etruszkoktól az aranynyal diszített köpenyt és a négy fehér lótól vont diadalkocsit, melyen később sok hadvezérük vonult föl a capitoliumi dombra. Kétségkívül etruszk szokások átvétele nyilatkozik egyéb külsőségekben is; ilyenek a harczi öltözetek, a tisztviselők széles biborszegélyű köpenye (praetexta), talán maga a polgári toga is. Etruriából került a sella curulis, a lictorok, a vesszőcsomók (fasces).
A Tiberisbe torkolló cloaca maxima. Fölötte az ú. n. kerek Vesta-templom.
Servius falának maradványai.
Tarquinius Priscust hosszú, majdnem negyven évi uralkodása után Ancus fiai megölették (u. c. 176, Kr. e. 578), de bosszúállásuknak nem látták hasznát. Tanaquil bezáratta a királyi palota kapuit s kihirdette a népnek, hogy a király nem halt meg, csak megsebesült. Mikor pedig a gyilkosságot tovább nem titkolhatta, vejét, Servius Tulliust, mint a senatus választottját ültette a trónra, a nélkül, hogy népgyűlést hívott volna össze. A római legenda Serviusról nevének megfelelőleg (servus = szolga), azt mesélte, hogy rabszolgának a fia volt, a feje körül lebegő tűz csodaszerűsége tette a király neveltjévé, később pedig jelleme és tehetsége a királyi ház tagjává emelte. Etruszk hagyományok azonban a magukénak követelik Serviust, s azt regélik, hogy egy etruriai népcsoport Caeles Vibenna vezérlete alatt Róma szövetségese gyanánt Rómába költözött, a vezérről nevezett Caelius hegyen telepedett le, s legkiválóbb társukat, Mastarnát, ez időtől fogva Serviusnak hívták. Neve a római történetben főleg a politikai alkotmányhoz fűződik, melyet a hagyomány neki tulajdonít (l. a következő fejezetet); de mint nagy építő is élt a nép emlékezetében. Servius annyira kiterjesztette a város határait, hogy azok a köztársaság egész ideje alatt elég nagyoknak bizonyultak. Nyolcz kilometer hosszú fallal vette körül a hét halom erődítményeit és különálló épületcsoportjait; igy egyesítette a Palatinust, Aventinust, Capitolinust, Caeliust, valamint a dombláncz keleti részét, a Quirinalist, Viminalist és Esquilinust. Az így megnagyobbított várost négy negyedre (Palatina, Suburana, Collina, Esquilina), s a városi lakosságot is megfelelő négy tribusra osztotta föl. A római szántóföld más huszonhat tribus-területet foglalt el. A lakosokat azután vagyonbecslés alapján osztályokba és centuriákba sorozta, miáltal a város szervezete aristokratikus és katonai lett. Servius nagyobbrészt békésen uralkodott; ha háborút indított és földet foglalt, ezt többnyire a szegényebb osztályok között osztotta föl. Ezzel azonban a patriciusokat maga ellen ingerelte s összeesküvés áldozata lett, melyet azok titokban támogattak.
Castor templomának romjai a római Forumon.
Alapíttatott 485-ben Kr. e. építtette Tiberius császár.
Servius falának maradványai.
A meseszálak összezavarodnak, midőn azt regélik, hogy Servius Tarquiniusnak fiaihoz vagy unokáihoz adta nőül két leányát. A nagyravágyó Tullia a szelid Arunsnak lett felesége, viszont szerény nőtestvére a büszke és kegyetlen Luciushoz ment nőül. Tullia azonban férjét és nőtestvérét eltette láb alól, hogy rokonlelkű sógorának lehessen a felesége. Servius aggodalmában le akart mondani a trónról s a nép kezébe akarta letenni a hatalmat. Lucius azonban fellázította a gazdag nemeseket; majd a tanácsházban az öreg királyra rohant s ledobta a lépcsőkön; a forumon kocsikázó Tullia pedig áthajtotta lovait atyja testén. A senatus belenyugodott a történtekbe, s így a gyilkos ragadta magához a királyi hatalmat. De a nép meggyászolta pártfogójának halálát, s e borzasztó nappal kezdődik a küzdelmek hosszú sora a versengő pártok között. Az útnak, mely Tullia gyalázatos tettének színhelye volt, ez időtől fogva Vicus Sceleratus (= bűnös utcza) nevet adtak; de a népfelség meggyilkolásáért csak akkor lakolt méltán a senatus, mikor Julius Caesar Pharsalosnál végleg összetiporta hatalmát s korlátlanabb ura lett, mint egy király.
Servius falának romja az Aventinuson.
A római legenda köre tágulni kezd. Ha Serviust alaptalanul tekintették kényúrnak, az ifjabb Tarquiniusban valódi zsarnok jutott a trónra (u. c. 220, Kr. e. 534). A valódi zsarnokság minden vonása megvan benne: fondorkodása pártokra szakítja a senatust, s az egyiknek támogatásával uralkodik a másikon; a római családokat megveti s tekintélyét idegen kényurakkal kötött rokonság útján biztosítja; erejében elbizakodva, alattvalóinak tetteit rangkülönbség nélkül szigorúan vizsgálgatja, s királyi szeszélye szerint bünteti, öldösi vagy elüldözi őket. Ép oly hatalmas fosztogató volt künn, mint otthon. Róma eddig csak egyenrangú tagja volt negyvenhét latin város szövetségének, mely Jupiter Latiaris közös ünnepére összegyült az albai hegyen; az ő uralma alatt Róma valamennyinek feje és ura lett. Győzelmesen forgatta fegyverét a hernicusok és volscusok között, a kiket területük egy részétől megfosztott, s közöttük katonai őrállomásokat helyezett el. Circeii és Signia (Segni), hová római és latin polgárokat telepített át otthonukból, voltak a gyarmatosított községek hosszú sorának első példái, melyekkel Róma biztosította hódításait és gazdagította népét.
Az ifjabb Tarquinius is nagy építő volt; Etruriából hozatott mestereket, munkásokat pedig a volscus és latin háborúk foglyai szolgáltattak. Befejezte a cloaca maximát és a capitoliumi templomot. E hatalmas épület pinczéjében tartották zár alatt a jóskönyveket, melyeket a cumaei Sibylla ajánlott fel Róma királyának. Az ihletett jósnő szavai szerint a városnak, sőt talán a világnak sorsa volt bennök megírva, s a kilencz könyvért értéköknek megfelelő összeget követelt. Tarquinius sokallta az árt; Sibylla eltávozott, s három könyvet tűzbe dobván, a megmaradt hatot ismét ugyanezért az árért kinálta. A király természetesen drágállotta, mire a Sibylla ujra elégetett három könyvet, s az utolsó három könyvért is annyit kért, mint előbb. Ekkor végre Tarquinius megadta az összeget, s a háromszoros árú könyveket ezentúl a római állam legszentebb kincsei gyanánt őrizték. A legnagyobb válságok között időről-időre ünnepiesen fölnyitották; a nagy tisztviselő, a kire őrizetük bízva volt, jóslatot kért belőlük, s többször vált így a papok és nemesek kezében a kormányzás fontos eszközévé. E Sibylla-könyvek jelzik a görög szellem hatásának kezdetét Rómára.
Tarquinius Superbus mondája mindinkább regeszerűvé válik. Rossz előjelek és csodák megfélemlítik, s ezért fiait jóslatért Delphoiba küldi, hogy tudakolják ki családja sorsát. Kiséretükben volt a király unokaöcscse, Lucius Junius Brutus is, ki kegyetlen nagybátyjának gyanus terveit kijátszandó, butának tettette magát. «Ki lesz közülük – kérdék Delphoiban a királyfiak – a hatalom örököse?» S a jóslat azt felelé: «A ki legelőször csókolja meg anyját». Haza érkezvén, versengve hatoltak a nők lakosztályába; de Brutus, mintha véletlenül történt volna, megbotlott, s az emberiség közös anyját, a földet csókolta meg.
Tarquinius ezután Ardeát, a rutulusok fővárosát vette ostrom alá. Az erős falak sokáig ellenálltak a római haderőnek, s a királyi családbeli ifjak tétlenül vesztegeltek a táborban. Idejüket szórakozva és mulatozva töltötték, s egy ilyen mulatság közben a fölött vitatkoztak, kinek van közülük a legjobb felesége. Bortól fölhevülve lóra ültek s éjjel fölkeresték otthonukat, hogy személyesen győződjenek meg, mivel töltik a nők az időt. S ime, az úri nők ép úgy szórakoztak és mulatoztak, mint uraik. Csak Lucretiát, Tarquinius Collatinus nejét, valamennyiök között a legszebb és legokosabb asszonyt, találták szolgálói között, a mint velök font. Az elismerés jutalmát neki itélték, s az ifjak gyorsan visszalovagoltak őrállomásaikhoz. De Sextus, a király fia, nem sokára visszaosont; az erényes úrnőnél a férj rokonsága és barátsága alapján szives vendéglátásban részesült, s éjjel Lucretia hálószobájába hatolt. A megrémült asszonyt azzal fenyegette, hogy kikürtöli becstelenségét, s állításának bebizonyítására egy megölt rabszolgának holttestét fekteti mellé, ha nem tűri el ölelését. Sextus távoztával Lucretia kétségbeesésében férjéért, Collatinusért, s atyjáért, Lucretiusért küldött. Mikor ezek Brutus és Volumnius társaságában megjöttek, bevallotta kényszerű gyalázatát s szemük láttára szivébe szúrta tőrét. A gyászba borult férfiak megesküdtek, hogy bosszút állnak a bűnösön s gyűlölt rokonságán; Brutus pedig ledobván a butaság mezét, élükre állott. Lucretia holttestét a római forumra vitték, s Brutus a véres tőrrel kezében megeskette a népet, hogy fellázad a zsarnok ellen. Nyomban elhatározták, hogy a királyi családot megfosztják a tróntól és száműzik a városból (u. c. 245, Kr. e. 509). Midőn Tarquinius e hírre seregével Ardeából Rómába sietett, a kapukat zárva találta, s Etruriába kényszerült vonulni, a hol Caereben (Cerveteri) talált menedéket.
Római lictorok. Marcus Aurelius római diadalívének dombormű-részlete.
A hagyomány szerint ekkor Etruria és Róma közt nagy ellenségeskedés fejlődött ki a Tarquiniusok bukása miatt. Veii és az ősi fészek, Tarquinii, segítséget igértek a száműzött királynak. Követek jelentek meg Rómában, hogy visszatérése vagy legalább vagyonának kiadása érdekében alkudozzanak. Midőn törekvésük kudarczot vallott, néhány fiatal patriciussal összeesküvést szőttek Tarquinius visszahelyezése végett. Tervüket egy Vindicius nevű rabszolga elárulta, s a bűnösök névsorában magának Brutusnak két fia is előfordult. A népszabadító birói székében törvényt lát fölöttük; itélete szerint a lictor bárdja vágja le fejüket. Kérlelhetetlen határozatát személyes jelenlétében hajtatja végre, a zsarnok birtokát pedig szétosztatja. De a mezőt, mely a város északnyugati határában a Tiberis mellett terült el, Marsnak szentelték, s ez lett a rómaiak hires gyülekező helye (campus Martius) a hadgyakorlatok számára. Az ép fejledező vetést learatták és a folyóba dobták; halmaza fölött a folyó iszapja lassanként meggyült, s a később Aesculapius istennek szentelt szigetté alakult. E közben az ellenség a városhoz közeledett, de Róma legiói eléje mentek. Brutus és Tarquinius egyik fia, Aruns, egymás ellen rohantak s egymás kezétől estek el. A vezérek példáját követték katonáik is; ember ember ellen küzdött, s a háború koczkája nem dőlt el e napon. De mikor a két haderő éjszakára visszavonult, szózat hallatszott Arsia erdejéből, mely tudtul adta, hogy «Róma egy katonával kevesebbet vesztett, mint Etruria». S ez elég volt arra, hogy az etruszkok megrémülve visszavonuljanak. Valerius a győztes hadsereg élén visszatért Rómába s ő tartotta a hős Brutus fölött a halotti beszédet. Róma asszonyai egy évig gyászolták megszabadítójukat, a nép pedig szobrot emelt neki a Capitoliumon.
Hogy a regifugiumnak, vagyis a királyok számüzetésének mondáját befejezzük, megemlékezünk az etruszkok szívós törekvéséről, hogy rokonukat trónjára visszahelyezzék. Kisérleteik azonban csak Róma dicsőségét emelték, s az önfeláldozás példái magasztossá tették a római szabadság ügyét. Hiába hatolt Porsenna, Clusium (Chiusi) királya, a Tiberis hídjáig, győzelmét meghiusította Horatius Cocles hősi bátorsága. Egymaga állott ellen a királynak, míg a rómaiak lebonthatták háta mögött a hidat, azután teljes fegyverzetben ugrott a Tiberisbe s ő is hozzájuk csatlakozott. Másik tervét a hősszellemű Cloelia hiusította meg, ki kezesként tartózkodott táborában, s megszökve lóháton uszott át a ragadó folyón. Nagyon megdöbbentette végül háromszáz római ifjú összeesküvése, kik közül először Mucius Scaevola hatolt be táborába, hogy megölje. Mikor fogságba került s Porsenna elé vezették, balkezét a tűzbe tartotta, megmutatandó, hogy semmiféle kínzás sem csikarhat ki belőle vallomást. Mindazáltal a végeredményre vonatkozólag ingatag a hagyomány. Egyik alakja azt beszéli, hogy a rómaiak a betörő hadsereget diadalmasan visszaverték; a másik, melynek a legkiválóbb római irók is hitelt adnak, megengedi, hogy Porsenna elfoglalta a várost, de megcsodálva védőinek hősiségét, visszavonult.
Tarquinius azonban még akkor sem nyugodott, mikor leghatalmasabb pártfogója cserben hagyta. Latiumi szövetségesek élén megujította támadását (u. c. 258, Kr. e. 496). Alba közelében, a Regillus tó mellett vívták a döntő csatát, s a válságos pillanatban Valerius templomot igért Castornak és Polluxnak. Erre a római hadsereg élén két kiváló szépségű és hatalmas termetű ifjú jelent meg fehér lovon, s megszalasztotta az ellenséget. Míg a győzők az ellenség üldözésével voltak elfoglalva, ugyanezek az isteni hősök hirtelen megjelentek a római forumon, megmosták a Juturna forrásában fegyverzetüket, s a győzelmet hirül adván, egyszerre eltüntek. Emléküket őrizte a forumon Castor temploma. A két hadsereg vezérei összemérték egymással kardjukat; a rómaiak közül elesett Valerius, Herminius és Aebutius, az ellennél Mamilius, Alba dictatora, s Titus, Tarquiniusnak utolsó fia (mert Sextus már előbb erőszakos halált szenvedett). Tarquinius Superbus megmenekült ugyan utolsó csatájából, de minden támogatás híján nyomorult öregségben halt meg a cumaei zsarnok, Aristodemos udvarában; családja pedig Caerébe költözött, hol a nemzetség sírboltja mai napig fenmaradt (az u. n. Tarchna-család sírkamrája).
Etruszk sírkamra Caerében.
Caerei sírkamra.
A római királyok történetének e híres hagyománya, melynél Ranke szavai szerint magasztosabb és tartalmasabb monda nem fordul elő a népek történetében, annyira tele van mesés és költői vonásokkal, hogy lehetetlen belőlük a történeti igazságot kiválasztani. Az is kétségtelen, hogy a római intézmények eredetének kitüntetése végett sok szálat később szőttek bele. Romulusnak tulajdonították a senatus, a curiák és a hadsereg megalapítását, Numának a vallás és istentisztelet rendezését. Mindkettő inkább isteni, mint emberi alak; Tullus Hostilius és Ancus Marcius pedig az első két király halvány mása gyanánt tünik fel a hagyományban. Sokkal inkább jellemzik történeti vonások az etruszk eredetű királyokat, s rájuk vonatkozólag a tudósok merész hypothesiseket koczkáztattak. Sokan azt hiszik, hogy a Tarquiniusok és Servius uralma nem jelez mást, mint hogy az etruszkok lettek Róma urai, s hogy a nép a hódítók elűzésével együtt a királyi uralomtól is megszabadult.
Róma alkotmánya a királyok alatt és Servius reformjai.
Olyan jelenségek, mint a Tarquiniusok elűzetése Rómából, a Peisistratidáké Athénből és más bitorló családoké, mindig a nép öntudatos erejét bizonyítják, mely fegyvert ragad a zsarnoki uralom ellen. A nép uralmának története Rómában a király nevének és méltóságának eltörlésével s a köztársaság formaszerű megalkotásával kezdődik. A városi lakosság zömének küzdelme az aristokratia ellen még csirájában van. A senatus, hogy politikailag erősítse hatalmát, azt állította, hogy jogai a Servius nevéhez fűződő alkotmányon alapulnak. A hagyományok azonban a Serviusénál még régibb alkotmányról is megemlékeznek, melyet Romulusnak tulajdonítanak. Erről kell tehát először szólanunk, bár megjegyezzük, hogy a részletekben a régi irók nagyon gyakran eltérnek, körvonalai tehát igen homályosak.
A római népet vagy populust a város alapítója három tribusra osztotta; nevük: Ramnenses (Romulus társai), Titienses (Tatius sabin alattvalói) és Luceres, kiknek eredete a hagyomány szerint egy Lucumo nevű etruszk emberhez fűződik. Az ő kisérete gyanánt telepedtek le Rómában, s társai lettek a rómaiaknak és a sabinoknak. E harmadik tribust kisebb rangúnak tekintették. A tribus feloszlott 10 curiára, egy curia 10 decuriára, s mindegyiknek volt megfelelő előljárója: tribunus, curio és decurio. Azonfelül minden tribus több házat vagy nemzetséget (gens) fűzött össze, melyek nemcsak rokonvérű emberekből állottak, hanem olyanokból is, a kiket kölcsönös kötelezettség kapcsolt egymáshoz, így egy közös herosnak, az ősnek cultusa, vagy a kölcsönös örökösödés jogai. Több család alkothatott egy genset, 10 gens egy curiát, 100 gens egy tribust. Egy gens tagjai, úgy látszik, ismét feloszoltak patronusokra és cliensekre. Az előbbiek alkották a patriciusok előkelő osztályát, s büszke önérzettel hivatkoztak arra, hogy az alapító családok egyenes ivadékai. Öröklő aristokratiát alkottak, melyet külső jelek (széles toga, senatori saru stb.) is megkülönböztettek. A cliensek eredetileg idegenek, kik Rómában hatalmas polgárok védelme alatt telepedtek le, vagy olyanok, kik előkelő és gazdag mult után tönkre jutva, szivesen föláldozták függetlenségüket azon előnyökért, melyeket mint nagyurak hűséges kisérői élveztek. E védelem alatt a cliens nagy politikai és társadalmi jogokat gyakorolt; büszkén vallhatta magát római polgárnak, s talán ép úgy dobhatta szavazatát az urnába, mint patronusa, kit a nagyvilág a szerint becsült, a mily nagyszámú és a mily hűséges cliensei voltak.
Római matróna stolában.
Ókori szobor a nápolyi múzeumban.
A patriciusok nagygyűlése a comitia curiata volt, melyen mindenki a saját curiájában szavazott. Ezeken a gyűléseken választották a politikai és papi méltóságokat, itt döntöttek a béke vagy háboru dolgában. De ilyen gyűléseket csak nagy ritkán tartottak. Az állami folyó ügyeket a curiáknak – hogy úgy nevezzük – bizottsága vezette, melynek senatus volt hires neve. Tagjainak számát Romulus százban, a sabinok letelepedése után kétszázban állapította meg; később Tarquinius Priscus még százat nevezett ki, s ettől fogva a tagokat «patres (et) conscripti» (= atyák és összeirtak) névvel szólították meg. A senatus volt a király tanácsa; halála után ez ajánlott jelöltet a curiáknak választás végett, kit a hadsereg vezetésével, a pontifex maximus és a legfőbb biró tisztével biztak meg. A lovagok (equites), kiknek Romulus korában celeres volt a nevük, eredetileg 300-an voltak; Tarquinius vagy Servius már 18 centuriára szaporította őket, mint az államfő testőrségét. A hadsereg tribunusa, a későbbi magister equitum, rangban és hatalomban a második méltóságot töltötte be.
Római férfi togában.
Ókori szobor a nápolyi múzeumban.
A legrégibb időben tehát a curiák, vagyis a senatus és a patriciusok alkották Róma városát. Bennök központosult az állam minden törvényhozó és végrehajtó functiója. A király maga is tagja e testületnek s választásnak van alávetve. Ez volt a populus, a római állam politikai népe, mely azonban csak felsőbb rétegét alkotta a lakosságnak. Kezdettől fogva fejlődött alatta egy sokkal nagyobb számú osztály, mely a nemességhez nem tartozott, cliense vagy alattvalója nem volt; nem osztozott amannak politikai és vallási jogaiban; talán leginkább a pomoeriumon, vagyis az eredeti város megszentelt határain túl, a völgyekben és a Palatiumot környező lejtőkön lakott. A régi Róma e plebeiusai vagy hódítások révén jutottak ide, vagy kereskedelmi és ipari érdekek hozták őket e vidékre. Mint letelepült idegenek több nemzedéken át éltek saját szokásaik szerint. Magánjogilag semmikép sem függtek a patriciusoktól. Nem volt szükségük patronusra, a törvény előtt képviselőre. Szerezhettek vagyont, s a «jus commercii» (a kereskedés joga) rájuk is vonatkozott. Politikailag azonban nem voltak jogaik, csak kötelességeik az állam iránt. Nem kérhettek az állam birtokaiból, nem vehettek részt az állami szertartásokban, nem lehettek sem tisztviselők, sem papok; végre nem vonatkozott rájuk a «jus connubii», azaz nem házasodhattak össze patricius családokkal. Egyenesen a király hatalmának voltak alávetve, a ki háboru idején felszólította őket, hogy gyűljenek zászlója alá és védjék személyes vagyonukat, melyet a törvények szerint szerezni joguk volt. Róma város eredeti határát csak a patriciusok között osztották föl, s törvényeiknek uralkodó elve alapján, hogy minden hódított földbirtok az állam tulajdona, ez az osztály a maga tagjai részére biztosította azt a kiváltságot, hogy az ujonnan szerzett ily területeket maguk munkálják, mint a földnek névleg bérlői, de tényleg tulajdonosai. Róma első korszakában a kereskedésnek nem volt nagy becsülete, s a földbirtok alkotta a község vagyonát. A patriciusok voltak tehát egynéhány nemzedéken át nemcsak a születés és rang, hanem a vagyon aristokratiája is. De a plebeiusokat a kereskedelem fejlődésével nem lehetett többé szegénységbe és számot nem tevő állásba szorítani. Fölépült az ostiai kikötő; a Tarquiniusok uralma után Carthagóval mint tengeri hatalommal szerződést kötöttek. Róma köznépe azonfelül takarékos faj volt; nemcsak kiskereskedéssel, hanem uzsorakölcsönökkel is szerzett pénzt, s kétségkívül birtokába került lassanként a római földterület egy része. Tarquinius Priscus kiszélesítette az eredeti alkotmány kereteit, a régi patriciusokat kisebb nemzetségű apákkal (patres minorum gentium) szaporította, kik a kormányzás terhében és jogaiban azokkal osztoztak. Servius reformjai is szemlátomást oda irányultak, hogy a populust és plebset egy néppé olvaszszák. Ez az idegen származású és talán kétes születésű uralkodó nem kedvelte az eredeti rómaiak zárkozottságát, de ismerte a városi lakosság tehetségét. Uralma alatt rendkívüli arányokban fejlődött a város, s ő elhatározta, hogy egy homogen nemzet központjává teszi.
Suovetaurilia.
A római forumon talált dombormű.
Servius megváltoztatta a nép régi felosztását. Harmincz tribust szervezett; négyet a városban, huszonhatot a szomszéd területen. E kerületek mindegyikében külön polgári és katonai hivatalok, külön vallási szertartások voltak. Mindegyiknek volt községi autonomiája, de az egyetemes kormányzásba nem szólhattak bele. A tribusokban a szám döntött, bár a szavazatokat rendszerint a rang és gazdaság közvetlen befolyása irányította; magukat a tribusokat is patricius családokról nevezték el. Viszont a centuria-felosztás nem tett különbséget populus és plebs között, mert a vagyont vette számítási alapul. Serviusnak tulajdonítják a census intézményét is, mely szerint a római lakosság fölött ötévenként szám és vagyon szempontjából szemlét tartottak. Minden ily szemle vagy lustrum nagy ünnepi áldozattal (suovetaurilia) kezdődött, mely után a polgárokat vagyonuk szerint hat osztályba (classis), ezeket ismét 193 centuriába osztották. Az első s egyszersmind leggazdagabb osztályban (tagjainak vagyona legalább 20,000 as) volt a legtöbb (98) centuria. A második, harmadik és negyedik osztályban (15,000, 11,000, illetve 5000 as vagyonnal) 20-20 centuria, az ötödik osztályban (2000 as vagyonnal) 30 centuria volt; ezek közt oszlott meg 4 centuria fegyverkovács és hadi kürtös. Végre a legutolsó osztálynak egyetlen centuriájában gyültek össze a vagyontalan proletariusok, az úgynevezett capite censi, számszerint a legnagyobb, de politikai befolyásánál fogva a legjelentéktelenebb osztály.4 A leggazdagabbak, tekintet nélkül származásukra, az első osztály 98 szavazatával absolut többségben voltak a többi osztályokkal szemben. Midőn tehát a comitia centuriata a béke és háboru dolgában, vagy polgári és katonai tisztviselők választására összegyült, az első osztály, melyet először hivtak az urnához (innen a neve: classis praerogativa), az összes centuriákkal szemben érvényesíthette akaratát, ha egyetértés uralkodott benne. A ki megnyerte maga számára a classis praerogativát, az biztosan számíthatott a győzelemre.
Római augur.
Az állami főhatalom így, tekintet nélkül rangra vagy születésre, a vagyonosok kezébe került. A centuriák szervezete lényegében katonai jellegű volt, mert a régi Rómában, mint később nálunk magyaroknál is, a gazdagokra, a földbirtokosokra hárult a haza védelme. Fegyver viselése ugyanis nemcsak rendkívüli teherrel, hanem rendkívüli jogokkal is járt. A római állam ép úgy, mint a magyar király, csak katonai szolgálat fejében adományozott földet. A római nagyurak, akár csak a gazdag magyar nemesek, háborúban lovon, teljes fegyverzettel jelentek meg; clienseik szabadabb rendben szolgáltak mellettük s könnyebb fegyvereket viseltek a csatában. Ha a centuriák valamennyien egyformán adtak katonaságot, az első, vagyis a leggazdagabb osztály része okvetlenül felülmulta a többiét összesen. A legio nagyságát kezdetben 3000 gyalogosra (= 10 cohors = 30 manipulus) és 300 lovasra (= 10 turma) teszik. A comitia centuriata katonai jellegét nevén kívül már gyülőhelye is elárulta. A város falain kívül, a campus Martiuson úgy sorakozott a római polgárság, mintha ellenségre készülne. Gyűlés idején, sőt már egy hónappal előbb, vörös zászlót tüztek ki a Janiculum tornyán, mely őrállomásul szolgált Etruriával szemben, s akár csak háboru idején, mindig állandó tábor tartózkodott rajta.
Róma területének, az ager Romanusnak, nagyságát a Tarquiniusok korában két adatból megállapíthatjuk. A Kr. e. második században élt görög történetiró, Polybios, fölemlíti az eredeti szerződés szavait, melyet a rómaiak a köztársaság első évében Carthagóval kötöttek. E szerződésben több latiumi tengerparti város, mint Ardea, Antium (Porto d'Anzio), Circeii, Laurentum és Tarracina, Róma szövetségese gyanánt szerepel. A hagyomány továbbá harmincz tribus közül tiznek a helyét a Tiberis jobb oldalára teszi; ezek tehát Etruriától elfoglalt területen voltak. Valószinű az is, hogy a sabin föld alsóbb része a Tiberis és Anio között szintén az ager Romanus egy részét alkotta.
Mindazáltal ily szűk határok közt elterülő állam aligha volt képes oly hatalmas művek megteremtésére, minőket a Tarquiniusoknak tulajdonítanak. A capitoliumi vár és Juppiter temploma, a cloaca maxima erős boltozata nagy hatalom alkotásai voltak; a templom méreteit a történetirók adataiból pontosan meghatározhatjuk, a nagy csatorna pedig mai napig fenmaradt.
A királyság eltörlése után a legfőbb hatalom teljes mértékben a két consulra, vagy, a mint eredetileg nevezték, a két praetorra szállott. E méltóságokat a centuriák gyülekezete, vagyis az egész nép töltötte be, osztályok szerint adva le szavazatát. De a comitia centuriata választása megerősítés végett a curiák gyűlése elé került. Azonkívül a patriciusok, kik a comitia curiata-ban maguk közt tárgyaltak, egy másik és sokkal fontosabb korlátozó hatalmat tartottak kezükben a polgárok egyesült testületének határozataival szemben, az államvallást, melynek papi tisztségei kizárólag az ő kezükben maradtak. Midőn Servius a népjogokat kiterjesztette, elmulasztotta bevonni a plebeiusokat az állami szertartások végzésébe és az auspiciumok megfigyelésébe. A tisztviselőkön kivül a papok és augurok is mind patriciusok voltak, s ezek annyira uralkodtak a nép babonás érzületén, hogy a centuriák nem is tarthattak gyűlést, vagy a gyűlésnek föl kellett oszolni, ha a papok kedvezőtlen jeleket láttak. A patriciusok a vallás védelmének ürügye alatt a centuriák fegyveres sorait is megfoszthatták volna erejüktől; de erre, úgy látszik, nem volt szükség. Mert a Tarquiniusokat támogató etruszkok leverése után a római köznépet valószinüleg lefegyverezték. A római írók elvétve (így Tacitus Hist. 3,72; Plinius 34,139) utalnak arra a szégyenletes tényre, hogy Porsenna nemcsak diadalmasan vonult be Rómába, hanem azt is elrendelte, hogy a legyőzött nép a közönséges gazdasági eszközökön kívül minden fegyvert és vaseszközt beszolgáltatni tartozik.5 Ha e tény igaz, akkor a centuriák katonai szervezete nagyon megbénult, s a patriciusoknak alkalmuk volt, hogy átengedett jogaik nagy részét visszaszerezzék.
Mikor a comitia centuriata megválasztotta és a comitia curiata megerősítette a consulokat, az előbbi gyűlésnek még egy másik, külön szavazatától függött, vajjon megkapják-e az imperiumot, vagyis a legiók vezérletét. Maguk a curiák is féltékeny szemmel néztek az ujonnan teremtett nagy hatalomra, ha patricius kezekben volt is. Megkövetelték, hogy az egyik consul hatásköre csak a város területére szorítkozzék, a másik pedig a falakon kívül parancsoljon a legióknak. Azonkívül nagy veszedelem idején joguk volt a consuli méltóságot fél évre megszüntetni, s dictatort választottak. Ennek kezében összpontosult minden állami hatalom; vele szemben minden személyes vagy osztálybeli kiváltság megszünt. E féléven belül a dictator korlátlan államfő volt (más neve: magister populi), ki a maga támogatására egy lovas vezért (magister equitum) nevezett ki. Tetteit csak e szokásos határozat irányította: «Vigyázzon, hogy semmi baj ne érje a hazát.»
A hagyomány Servius Tullius érdemének tulajdonítja a Rómában dívó cserekereskedés helyett az Itáliában szokásos rézrudak behozatalát, melyeket állami jegygyel látott el. Valószinűleg csak a decemvirek korában vertek először pénzeket a város czímerével és értékjegyekkel. E régi «nehéz» pénz, as libralis, névleg egy fontot nyomott, tényleg azonban 1/12, sőt gyakrabban 1/6 súlyérték hiányzott belőle, s így tényleg körülbelül 10 római unciát (= 273 gr.) nyomott. Értéke mai pénzben 56 fillérnek felel meg, s 1000 nehéz as 560 koronát ért. Midőn közvetlenül az első pún háború előtt Rómában az ezüstérték honosodott meg, az as-pénzeket jóval kisebb súlyban verték; de mivel e súlycsökkenés az érték csökkenésével járt, azért később a census alapjául szolgáló as-mennyiség sokkal nagyobb volt. E szerint pl. 20,000 as vagyon trientalis vagy sextantarius láb szerint sokkal kisebb volt, mint ugyanannyi nehéz as; így később az első classis censusát 110,000 asban, az ötödikét 11,000 asban állapították meg.[VISSZA]
V. ö. A philisteusok és zsidók viszonyát. Nagy Képes Világtörténet. I. kötet. 302. 1.[VISSZA]
A néptribunatus. A volscusokkal és aequusokkal vívott harczok.
A rómaiak királyuk elűzése után nyomban Lucius Junius Brutust és Lucius Tarquinius Collatinust választották consulokká (u. c. 245, Kr. e. 509)6 A nép magasztalólag emlegette érdemüket, hogy a plebeiusoknak kedvező serviusi intézményeket felujították, visszaadták nekik saját rendjükből választott biráikat, s így ép úgy fölebbezhettek tribusaikhoz, mint a patriciusok a curiákhoz. A consulok a királyi birtokok egy részét a népnek adományozták, s száz lovagot kineveztek a senatusba, melynek sok tagja szenvedett halált a zsarnok Tarquinius önkénye miatt. Midőn Brutus még consulsága évében elesett, hivataltársa, az új kormányforma igazi megalapítója, úgy gondoskodott az államrend föntartásáról, hogy új consultársat vett maga mellé. De Publius Valeriust, az új consult, midőn a Palatinusból kinyúló Velia csúcsán épített magának házat, azzal gyanúsították, hogy a királyságot akarja visszaállítani. Alig vette hírét a polgárok elégületlenségének, rögtön leromboltatta épülő lakát, s a domb lejtőjén egyszerübb házat építtetett. Azonfelül nyilvános határozattá emelte, hogy a királyi hatalom örökre el van törölve Rómában. Valerius nemes hazafiságát több ily tény igazolta, s ezért tisztelte meg a nép a Poplicola (= néptisztelő) névvel, melyet utána egy római sem kapott; a nép felfogása szerint ugyanis senki sem mentette meg Róma szabadságát oly veszedelmes válságból.
Az etruszk Porsennával vívott háború három éven át mindig megujult, s különböző források szerint Róma Kr. e. 507-ben (u. c. 247) vagy megnyitotta ellensége előtt kapuit, vagy végleg kikergette határaiból. Régi történetiróink adatai ezután is csak úgy szólnak, hogy Róma folytonosan külháborukat vívott, s állandó ellenségeskedésben élt a sabin és latin városokkal; hogy pedig kormánya nagyobb erőt fejthessen ki, 501-ben (u. c. 253) először állított dictatort a hadsereg élére. Róma első dictatorát Titus Lartiusnak hivták. Öt év mulva, 496-ban (u. c. 258) másodszor választottak dictatort Aulus Postumius személyében. Ez vívta a Regillus tó mellett a nagy csatát a számüzött Tarquinius családdal, mely ezután nem tudott többé hadsereget toborozni Róma ellen.
Eddig tehát a kívülről fenyegető veszély, ha ugyan nem az osztályok kölcsönös egyensúlya, tartotta fönn a városban a versengő rendek között a békét. De bármily nagy kiméletet tanusított is szemlátomást először Servius, majd Brutus és Valerius a plebeiusok iránt, csakhamar kitünt, hogy ezek jogai nagyon ingadozó alapon állanak s nem nyujtanak védelmet igazságtalanság és kegyetlenség ellen. Földmívelésből élő nép közt a forgalmat csereáruk tartják fönn; forgó pénz a kereskedelem és közlekedés terméke; Róma kisbirtokosai pedig mindig szükében voltak a könnyű forgalmú ércznek, melyet gazdaságuk javítása, bérleteik és közadóik fizetése megkövetelt. Így kénytelenek voltak gazdagabb szomszédjaikhoz, a patriciusokhoz fordulni. A törvények codexe mindig a hitelezőnek kedvezett; feljogosította, hogy a kölcsönkért összeg utolsó filléréért is megtámadhassa adósának vagyonát, hogy a vagyonbukottat fogságba vethesse vagy családjával együtt rabszolgául (nexus) eladhassa; sőt talán fölhatalmazta a hitelezőket, hogy az adóst, ha nem tudta követelésüket kielégíteni, darabokra vágják s testét egymás közt feloszszák. A plebeiusok leginkább a szegény osztályhoz tartoztak; így könnyen áldozatul estek e szigorú rendszabályoknak és börtönbe kerültek.
A római hadseregnek egy vitéz centuriója megszökött ily börtönéből s fölizgatta honfitársait panaszával, midőn a volscusok betörését jelentették Rómában. A 495. év (u. c. 259) consulai, a gőgös Appius Claudius – a büszkeségéről és kegyetlenségéről számos nemzedéken át oly hires családnak első szereplő tagja, ki 504-ben (u. c. 250) rengeteg nagy cliens-kisérettel vándorolt sabin földről Rómába – és a népszerű Publius Servilius fegyverre szólították a népet. De a plebs vonakodott katonának állni s daczolt az államrenddel. A consulok a szorongó helyzetben engedtek; megigérték a bajok orvoslását, a fenyegető forrongást elnyomták, s a legiókat talpra állítva, megverték az ellenséget. De a senatus vonakodott beváltani az igéretet; fenyegetőzött, hogy dictatorrá választja Appiust s korlátlan hatalommal ruházza föl az elkeseredett tömeggel szemben. Fenyegetését a következő évben meg is valósította s dictaturát szervezett a lázadás elnyomására (Kr. e. 494, u. c. 260), de dictatorrá szelidebb és bölcsebb férfiut, Manius Valerius Volesust választotta. A plebeius katonák erre hadi jelvényeik alatt sereggé tömörülve, a Mons Sacer-re (Szent-hegy), az Anio jobb partján elvonuló hegycsoport egy magaslatára vonultak. A városi köznéppel együtt hangoztatták, hogy Rómában nem lelik hazájokat, nincs biztos földjük, sem közös istentiszteletök. Nem csoda tehát, hogy el akartak szakadni és máshol keresni otthont. Viszont a patricius rendet is izgatta Appius Claudius vezérlete alatt az a gondolat, nem védhetnék-e meg clienseikkel együtt külellenség ellen maguk is a várost. De a senatus mégis követeket küld a néphez, ép azokat, kik Appiussal ellentétes álláspontot foglaltak el, s Menenius Agrippa híres példázata a gyomorról és a többi testrészekről meggyőzi a kivonultakat, hogy a versengő osztályoknak közös érdekeik vannak.
A hagyomány e versengést a gazdagok és szegények viszályának tünteti föl, noha ebben az időben már több plebeius jutott nagy vagyonhoz, s kétségtelenül ép oly durván alkalmazta a hitelező jogát az adóssal szemben, mint a patriciusok. De most testület gyanánt lépnek föl a plebeiusok, hogy a secessio sikerével az egész osztálynak előnyöket vivjanak ki. A törvény a plebeiusokat kizárta a consulságból; olyan plebeius eredetű méltóságot kivántak tehát fölállítani, melynek hatalma legalább ellensúlyozhassa a patricius főtisztviselő hatalmát. A polgárok gyűlései a centuriák keretében a patriciusok befolyása alatt állottak. Velük szemben Manius Valerius Volesus dictator indítványára a plebeiusok jogot nyertek a maguk köréből két olyan tisztviselőt választani, kik a város határain belül a nép jogának erélyes szószólói legyenek. Személyök sérthetetlen volt, s bár ők vetót kiálthattak (jus intercessionis) a senatus határozataira, s szavukkal végrehajtásukat megakaszthatták, a törvény átokkal sujtott és megfosztott vagyonától mindenkit, a ki őket hivatali működésükben megtámadta (Kr. e. 493, u. c. 261).
A tribunusok intézményének hatása – így hivták e tisztviselőket – Róma egész történetére kiterjed. Először féken tartja a consulok hatalmát; idővel kivívja a plebs jogát, hogy a polgárság minden kiváltságából megkapja a maga részét; végre a régi köztársaság versengő osztályai között fusiót idéz elő. Később a császárok átveszik a tribunus nevét és hivatalát, s ezzel törvényes hatalmat nyernek a népjogok védelmére. Megérdemelte a secessio, melynek ily mélyreható következményei voltak, hogy külön szertartással ünnepeljék. Meneniusnak, a szerencsés egyezség szerzőjének, életében a legnagyobb tisztelettel adóztak, halála után közköltségen temették el.
Brutus, az első consul, a közös földbirtokból egy részt a plebeiusok között is felosztott. E tekintetben a királyok példáját követte; mert a királyi hatalom általában kedvezett az alsóbb osztálynak, hogy a felsőbb ellen szilárdítsa hatalmát. A hagyomány szerint az első tribunus-választás évében maga a consul, Spurius Cassius, lett a népérdek szószólója, s ő ajánlotta először, hogy a köznép érdekében új földfelosztást engedélyezzen a senatus.
Az ager Romanus, a római határ, eleinte kizárólag a patriciusok tulajdona volt; minden ujonnan hódított terület haszonélvezete őket illette. Jog szerint csak bérlői voltak ugyan a földnek, s az állam visszavehette tőlük, de erre nem igen volt eset. A plebeiusok időnként hangosan követelték, hogy az új földosztásnál ők is részesedjenek, s a királyok korában olykor engedtek is e követelésnek. De ha a hódítás szünetelt is, a plebeiusok ép úgy zajongtak földért, mint előbb. Sürgették az államot, hogy gyakorolja törvényes jogát: vegyen el egy részt a patriciusoknak átengedett földből s rendezzen az ő érdekeiknek megfelelően új felosztást. Nem valószinütlen, hogy a királyok elüzését követő első években a római hódítás akadályokra talált, sőt még kisebbedett is az állam területe. Ennélfogva a mindegyre zajongóbb nép lecsendesítése végett Spurius Cassius alkalmasint az új felosztás politikáját hangoztatta, s egy agrarius törvény keresztülvitele czéljából tanácskozott is a tribunusokkal. Azt kivánta, hogy az állam tényleges birtokának egy részét oszsza föl a szegényebb polgárok között, egyszersmind hajtson be a többi területek haszonélvezőitől törvényes adó czímén bizonyos összeget, mely fedezhetné a rendes zsoldot, ha a polgárokat fegyverre szólítja. Ha tényleg ez volt Cassius kivánsága, méltán tekinthetni bölcs és erélyes államférfinak, ki azonkívül, hogy az állam határait kifelé Kr. e. 493-ban (u. c. 261) a latin városokkal és 486-ban (u. c. 268), mint harmadizben megválasztott consul, a hernicusokkal kötött szerződés alapján biztosította, otthon igazságos szabadelvűséggel iparkodott csirájában elfojtani a zavarokat, melyeket a lakosság szegénysége és elégületlensége előidézhetett. A katonák állami zsoldját hirdető politika új volt s ez időben még korai. Cassius eszméinek e része tényleg csak egy századdal később diadalmaskodott.
Ezeket a népszerü és hazafias kivánságokat nagy méltatlankodással fogadta a senatus. Mert ép az állami terület birtoklása volt a patriciusok gazdagságának és hatalmának forrása. Hosszú és zavartalan birtokhasználat azt a gondolatot kelti a haszonélvezőben, hogy a birtoknak tényleg ő az ura. Hiába különböztetett meg a törvény kezdettől fogva quirinusi földet, melyet örök birtok gyanánt osztogattak a polgároknak, s állami földet, melyet csupán használat véget adtak át, bár határozatlan időre. A körülmények most sokkal aggasztóbbak voltak, hogysem a megijedt patriciusok kemény ellenállást fejthettek volna ki. Cassius maga népszerű és hatalmas volt; a tribunusoktól támogatva letiporhatta volna ellenállásukat. Nem tehettek egyebet, mint hogy hamis vádakat terjesztettek felőle, hogy áruló, ki az állam érdekeit részben külföldi ellenségnek, részben gonosz polgároknak eladta. Érveivel szemben tehetetlenek voltak, beszennyezték hát nevét és sikerült aláaknázniok népszerüségét. Vele is az történt, a mi sok más előkelő származású népvezérrel, kik saját osztályukat otthagyva, az alsóbbak élére állanak: ép azok hagyták cserben, a kiknek ügyét felkarolta. Spurius Cassiust a legnagyobb büntetéssel sujtották: a consuli lictorok nyilvánosan megvesszőzték és kivégezték (Kr. e. 485, u. c. 269).
Bizonyára könnyebb volt a patriciusoknak egy népvezértől megszabadulni, ki saját rendjének érdekei ellen küzdött, mint ily esemény ismétlődését újból s újból meggátolni; oly igazságos volt a plebs ügye, vagy legalább oly fényes a csábítás, a köztársaság ez új, emelkedő, heves osztályának élére állani. A patriciusok pártjuk legjobb és legerélyesebb tagjait választották consulokká. Hét éven át (Kr. e. 485-479; u. c. 269-275) egymásután a Fabius család egy-egy tagját emelték a legfőbb méltóságra. A tribunusok hangosan követelték az igért földosztást s azzal fenyegetőztek, hogy vétót emelnek a katonaszedés ellen. De a consulok a város falain kívül foglaltak állást, hol a tribunusoknak már nem volt hatalmuk; fenyegetőzésük és erőszakoskodásuk elég katonát gyűjtött táborukba. Ügyesen tudták szítni a viszályt ellenfeleik között; az egyik tribunust a maguk részére nyerték, hogy ellensúlyozza társa működését. A plebeiusok vezérei ekkor kétségbeesésükben a legvégső eszközhöz folyamodtak: rávették a katonákat, hogy az ellenség szemeláttára dugják hüvelybe kardjukat. Kr. e. 481-ben (u. c. 273) a legiók nem akarták üldözni a futásnak eredő veiibelieket, csak hogy Caeso Fabius, a consul, ne tarthasson diadalmenetet.
De a hagyomány szerint a Fabiusok egyszerre odahagyták a patriciusok zászlóját s átpártoltak a néphez. Vajjon a senatorok féltékenységét keltette föl a megtisztelések hosszú sora, vagy a nép ügyének fényes reményei csábították el őket pártjuktól, nem tudni. Marcus Fabius vezérlete alatt a polgárok még hűségesen harczoltak és 480-ban (u. c. 274) megverték az etruszkokat; így a nép új vezéreinek dicsősége folyton növekedett, s a következő évben a megsértett patriciusok akaratával szemben a nép szavazata Caeso Fabiust, ezuttal harmadszor, emelte a consulságra. Caeso, egykor Cassius vádlója, most Cassius törvényeit akarta kierőszakolni a senatustól; de a makacs ellenálláson az ő ereje is megtört, s talán csak azáltal kerülte ki Cassius sorsát, hogy egész nemzetségével önkéntes számkivetésbe ment. A Fabiusok, számszerint 306-an, egy tömegben tábort ütöttek a Cremera patak partja mellett az ellenséges veiibeliekkel szemben, s 4000 cliensükkel együtt hősiesen harczoltak a köztársaságért Kr. e. 477-ben (u. c. 277). Ez elszánt s egyenlőtlen küzdelemben legyőzettek és kipusztultak. A Fabius nevet Rómában egy kis fiu őrizte meg, ki csak azért maradt életben, mert még nem vehetett részt törzsének elszánt küzdelmében. Így szól az ősi ház dicső legendája. A nép iszonya pártfogóinak lemészárlásakor forrongássá fejlődött, mert hír szerint Titus Menenius consul közel volt és mégsem támogatta őket. Haragjuk és hatalmuk kicsikarta számukra a senatustól a jogot, hogy még a consulokat is megidézhették a tribusok elé, melyekben a plebeiusoké volt a többség. Azonkívül e gyűlést a senatus engedelme és az augurok szentesítése nélkül hivhatták egybe. Így hatalmas fegyverhez jutottak. A hagyomány szerint alig 27 év alatt hét consult vádoltak be, s vagy számüzetésbe vagy önkéntes halálba kergettek.
A két rend között a versengés és ellenségeskedés fokonként növekedett. A Kr. e. 471. évet (u. c. 283) Róma város évkönyveiben nagyon hiressé teszi a lex Publilia keresztülvitele. A törvény Publilius Volero néptribunustól nyerte nevét, bár hivataltársának, Laetoriusnak nagyobb erélye és elszántsága hajtotta keresztül. Úgy látszik, ezuttal méltó ellenfelével, a gőgös Appiussal szemben aratott sikert. Két évvel előbb halva találták Gnaeus Genucius tribunust ágyában, s általános volt a hit, hogy a patriciusok ármánya oltotta ki életét. De Laetoriust ez nem ijesztette meg; ellenfeleinek erőszakosságával nem törődött, sőt Appiust börtönnel fenyegette. A néppel hirtelen a forumon termett, elfoglalta a Capitoliumot, s itt, a Szent-hegyen és az Aventinuson tábort szervezett. Így történt, hogy a két néptribunus a városi lakosság fegyveres támogatása mellett arra az engedményre birta a senatust, hogy ezentúl a tribunusokat ne a centuriák, hanem a tribusok gyűlése válaszsza. E határozat rendkívül nevezetes, mert általa a comitia tributa közjogi fontosságot nyert. A centuriákban a gazdagság uralkodott, s így a patriciusok akarata döntött; a tribusokban viszont fejenként szavaztak, a plebs tehát tömegével minden más akaratot elnyomott. Ugyanekkor a tribunusok számát kettőről ötre emelték.
A két rend küzdelme rendületlen hévvel és váltakozó sikerrel folyt tovább, mert mindegyik pártnak voltak fegyverei, melyekkel szemben a másik tehetetlennek bizonyult. Hiába vívta ki már 492-ben (u. c. 262) Spurius Licinius tribunus néphatározattal (plebiscitum) a jogot, hogy a tribunus megzavarása, mialatt a néphez beszél, főbenjáró bűnnek tekintendő. A senatus Appius indítványára hadat izent az aequusoknak és volscusoknak; a plebeiusok kénytelenek voltak vezérlete alatt szolgálni és kétszeresen szigorú fegyelmet türni. A táborban a consul volt az úr, s ő majdnem úgy bánt plebeius katonáival, mintha lázadók lettek volna. De a csatamezőn a katonák föllázadtak s a válságos pillanatban eldobták fegyvereiket. Appius nem ijedt meg, kiméletlen szigorral büntette őket. A plebeiusok komor kétségbeeséssel tűrték a lictorok csapásait s hajtották fejüket a bárd alá. De azután ők is bosszúra gondoltak. A háborúnak egyszer csak végét kellett szakítani; a consulnak vissza kellett térnie Rómába, hol a falak között megszünt vezéri szerepe, s a tribunusok polgári hatósága előtt felelnie kellett tetteiért. Appiust a tribusok gyűlése előtt rögtön felelősségre vonták zsarnokoskodásáért. Ő heves támadó beszéddel felelt, de tudta, hogy sorsát ki nem kerülheti, s a gyűlésből hazatérve, öngyilkossággal menekült meg a halálbüntetés elől (Kr. e. 470, u. c. 284). Erre, mint többször történt, oly reactio keletkezett, hogy a senatus vezérét a plebs általános gyászviselettel tisztelte meg.
Az évkönyvek följegyzései szerint a belső küzdelmek folyamán minden évben kitört a háboru a latinokkal, hernicusokkal, volscusokkal és aequusokkal. Valóban könnyen hihető, hogy a rómaiak, kik a fegyver viselését ép úgy kiváltságuknak, mint kötelességüknek tartották, s a zsákmányból földet, rabszolgákat és némi ingóságokat kaptak, állandóan hadi lábon állottak valamely ellenséggel. E válságos évek eseményei közül legismertebb Coriolanus története.
Gnaeus (vagy Gaius) Marcius büszke patricius volt, ki Ancus Marcius királytól vezette le származását. Személyes bátorsága a legkiválóbb katonák közt is kitünt, s a volscusok egyik városát, Coriolit elfoglalván, ettől kapta Coriolanus nevét. A római hódítók közt ő az első, kinek vitézségét ily cognomen (az, a mi nálunk a nemesi előnév) jelöli. Otthon a városban gőgösen viselkedett, a nép kegyét megvetette, s midőn a consulságra pályázott, nem tudta megnyerni a szavazatok többségét. Sértett büszkeségében kiméletlen bosszút állott; a tribunusi méltóság eltörlésére izgatott, s egy éhinség alatt megakadályozta, hogy a nép olcsón juthasson gabonához. A tribunusok ezért vád alá helyezték, s a nép számkivetéssel sujtotta. Hazáját megtagadva, a volscusokhoz ment, kiket egykor megvert. Csapataik élére állott, s messze behatolt pusztítva a római területre. A plebeiusok földjét tönkre tette, a senatorokét megkimélte. Rómának a belvillongások miatt nem volt serege, melyet az ellenség ellen indíthatott volna. A város félelmében főembereit küldötte Coriolanushoz, hogy kiengeszteljék; kérelmük siket fülekre talált. Másodszor a papokat és augurokat küldték közvetítőkül, kik a római istenek nevében könyörögtek; de az ő szavaik sem lágyították meg szívét. Végre a római matrónák menete járult eléje, s a szomorú csapat élén anyja, Veturia, neje, Volumnia, s két kis gyermeke haladt. Anyja szemrehányásai, neje könyörgései, gyermekeinek néma tekintete meghatották lelkét; visszavonult a volscusokkal, hogy életét számüzetésben töltse el. Ez esemény dicsőségének megörökítésére templomot emeltek Fortuna muliebris tiszteletére a via Latina azon helyén, hol Coriolanus táborozott. A hagyomány a város alapításának 266. évére (Kr. e. 488) teszi a római történet e megható episódját. De ha e romantikus történet valóságát nem vonjuk is egyáltalán kétségbe, mégis valószinűbb, hogy későbben történt.
Ép ily megható monda élt a rómaiak emlékezetében az aequusokkal folytatott küzdelmek sorából is. Róma e korszakban hosszas háborúkat vívott e két néppel, melyek dél és kelet felől határolták földjeit. Nagyon valószinű, hogy e szomszédok hegyi tájaikról gyakran szálltak le Latium síkjaira, s magának Rómának területét is pusztították. Egy alkalommal Róma bosszuló hadmenetet indított az aequusok ellen; de ezek a szorosaik közt előretörő sereget közrefogták, s a katonákat a consulokkal együtt a legnagyobb veszedelem fenyegette. A nép kétségbeesésében azt hangoztatta, hogy csak Lucius Quinctius mentheti meg Róma becsületét, kit régi harczi érdemeinél fogva dictatorrá kell választani. A hagyomány nem jelöli meg pontosan az okot, miért tartózkodik a nemzeti veszedelem e pillanatában a hős kis földbirtokán, hol a nép követei úgy találják, a mint meztelen karokkal az ekét tartja. Némelyek szerint fiának erőszakoskodása miatt (l. 57. l.) utasította ki a plebs a városból. Cincinnatus – mert ez volt jelzője vállára omló hosszú hajfürtjei miatt – kihozatta feleségével togáját, hogy a köztársaság követeit illő tisztelettel fogadja. Ily egyszerű volt életmódja, s ily tisztelettel adózott Róma városának. A dictaturát elfogadva rögtön új katonaszedést tartott; a város második legvitézebb fiát, Lucius Tarquitiust, lovas-vezérré nevezte ki. Gyors menetben megkerülve az aequusokat, reménytelen küzdelembe sodorta s így föltétlen megadásra kényszerítette őket. Az egész ellenséges had fogolyként került Rómába (Kr. e. 458, u. c. 296), hol két egyenesen álló és egy keresztbe fektetett lándzsából hevenyészett iga alatt vonult keresztül. Ezalatt a dictator diadalmenetben vezette föl a Capitoliumra seregét; a gazdag zsákmányból a két kevésbbé szerencsés consul nem részesíthette a maga csapatait.
Cincinnatus, a tisztes szegénység e hagyományos eszményi alakja, a diadal után visszatért ekéjéhez. De az aequusok és volscusok azután is pusztították a római határokat, s néha csak öt kilometer távolság választotta el őket a város kapuitól. Róma hagyományai nagy győzelmekről beszélnek ugyan, mégis valószínű, hogy a város hatalma hanyatlott. A latin községek közül, melyek Rómát déli és keleti szomszédaitól elválasztották, 13 az ellenség kezébe került. Északra 15 km. távolságban, a Tiberisen túl, Veii városában más állandó ellenség lakozott, melyet semmikép sem tudott tönkre tenni. Újból és újból hadat indított a veiibeliek ellen, de kétes sikerrel. Egy ízben saját biztonsága is veszélyben forgott, s a Janiculumon ellenséges hadi tábor nézett vele farkasszemet. De éhinséggel tetézett kétségbeesésében újra összeszedte erejét. Spurius Servilius és Aulus Verginius consulok vezérlete alatt nagynehezen visszahódították a Janiculumot (Kr. e. 476, u. c. 278). Publius Valerius 474-ben (u. c. 280) újra diadalt aratott, s az ostromlottakból támadók lettek. Aulus Manlius consul tényleg megkezdte Veii ostromát, mire a küzdő felek 40 éves fegyverszünetet kötöttek. Ekkor rendült meg az etruszk hatalom, a mennyiben hajóit a cumaeiek I. Hieron syrakusai királylyal szövetkezve megverték. Róma most összeszedhette volna erejét, csak arra kellett törekednie, hogy a belső viszálykodásnak véget vessen, mert mindaddig lehetetlen volt helyzetét állandóan biztosítani, míg polgárait otthon zavargás és egyenetlenség pártokra szakította. És mégis e csatározásokban és e belső villongások között képződött ki az a hősies nemzet, melynek vitézsége, elszántsága és katonai fegyelme lassanként meghódította az egész világot. Ebből a szempontból érdemes a fiatal köztársaság külső és belső küzdelmeiről szólani, már a mennyire a hagyományok elégtelensége miatt a történeti homályt eloszlatni lehetséges.
A királyok korának legendákkal tele eseményei a regifugiumig nem jelezhetők pontos évszámokkal, mert a források tekintélye kétes, s nagy is koztük az eltérés. De a regifugiumot jelző dátum bátran korszakot jelölő évnek tekinthető. Innentől kezdve maguk a rómaiak is figyeltek a chronologiára. Behozták azt a szokást, hogy évenként szeget vertek Minerva templomába; consulaik névsorát pontosan följegyezték, s habár e névsor nincs hijával az eltéréseknek és ellentmondásoknak, mégis elégséges alapul szolgál a chronologusok kutatásai nyomán az események időrendjének megállapításához. A köztársaság korától kezdve a régiek közül Varro évszámítását, a modern tudósok közül Clinton (Fasti Romani) és Fisher (Römishe Zeitafeln) általánosan elfogadott chronologiáját követjük (l. a kötet végén az időmutató táblázatot), s ritkán terjeszkedünk ki a vitás pontokra.[VISSZA]
A decemviratus. – Veii elfoglalása.
Az első tribunusok agrarius törvényeinek kevés hatásuk volt; a köznép azonban mindinkább bele nyugodott nyomorába, talán azért, mert a felosztásra váró területek inkább fogytak, mint szaporodtak, s az ellenség folytonos betörései miatt a földbirtok nem is lehetett izgalmak oka. A plebeiusokat most más sérelmük foglalkoztatta. Róma polgári törvénye e korban az eredeti városi lakosságnak, tehát csupán a patriciusoknak törvénye volt, s a patriciusok maguknak tartották fönn a törvény magyarázásának kizárólagos jogát. A plebeiusok egymással való érintkezésükben sajátlagos törvényt vagy a maguk szokásait vehették irányadóul, de az állam tényleges uraival, vagy a mint ezek még mindig hangoztatták: az állammal szemben a köznép mint alsóbbrendű osztály a törvényszék előtt nem volt elismert osztályosa a jognak. A plebeius vezérek most azt tűzték ki czélul, hogy a patriciusok eredeti codexét, a quirinusi törvényeket, összeegyeztessék az eddig alantasabb, de most már inkább egyenrangú osztályok szokásjogával. Gaius Terentilius Harsa néptribunus volt e merész politikai mozgalom vezére. Kr. e. 462-ben (u. c. 292) azt indítványozta, hogy egy öt-vagy tíztagú bizottság küldessék ki a consuli hatalom határainak pontos megállapítására. Ajánlatát természetesen nem vették tárgyalás alá; külveszedelmek s belső egyenetlenségek sokáig útját állták az eszmének. De a városban a viszály nyilt erőszakoskodássá fejlődött. A nép pártja 460-ban (u. c. 294) egy vakmerő sabin embernek, Appius Herdoniusnak vezérlete alatt éjjel elfoglalta a Capitoliumot, s csak nagy vérontás után hagyta el ismét a várat. A patriciusok részéről hasonló erőszakoskodást fejtett ki Caeso Quinctius, a Cincinnatus fia; de Verginius tribunus bevádolta a nép előtt, s a vétkes csak úgy kerülhette ki a halálbüntetést, hogy számkivetésbe menekült. A hagyomány szerint Cincinnatus szegénységének oka a nagy birság volt, melyet az apa ekkor fiáért fizetett. A plebeiusok igazságuk érzetében minden évben ugyanazokat a férfiakat választották tribunusaikká; a senatus azonban tovább is makacsul ellenállott törekvéseiknek. Hasztalan igyekezett a népet másnemü engedményekkel megnyerni; 457-ben (u. c. 297) megengedte, hogy a plebs öt tribunus helyett tizet választhasson, bizonyára azzal a titkos reménynyel, mely már oly sokszor megvalósult, hogy közülök könnyen megvesztegethető egy, ki vetojogával a patriciusok érdekét tisztviselő társaival szemben meg fogja védeni. Utoljára mégis a plebeiusok húztak hasznot e küzdelemből. 456-ban (u. c. 298) Lucius Icilius Ruga tribunus keresztülvitte javaslatát, hogy az egész Aventinus hegyet, mely állami terület volt, a szegényebb plebeiusok közt oszszák fel (lex Icilia de Aventino publicando). Ez idő óta lett az Aventinus a második osztály állandó lakhelye. A 454. év (u. c. 300) consulai pedig, Aulus Aternius és Spuriua Tarpeius, a centuriai gyűlésben oly törvényt fogadtattak el, mely a consulok büntető hatalmát pontosabban állapította meg (lex Aternia Tarpeia de multae sacramento).
Cora város temploma.
Labrouste reconstructiója szerint.
A plebeiusoknak volt egy kiváló vezérük, a kinek hősisége Cincinnatus és Coriolanus hadi tetteivel versenyzett. Lucius Siccius Dentatus7 volt ez, rendjének büszkesége, ki ép oly elszántan küzdött hazájáért, a mily erélyesen támogatta a plebeiusok érdekeit a patriciusokkal szemben. Személyes bátorságáért római Achillesnek nevezték, de míg a görög hőst az istenek kegye sarka kivételével sebezhetetlenné tette, Siccius százhúsz csatában negyvenöt sebet kapott. Mint a 452. év (u. c. 302) tribunusa elfogadtatta Terentilius Harsa indítványát. Sicciusra magára e politikai diadala végzetes volt, mert a patriciusok megfogadták, hogy minden áron szabadulni fognak tőle. S két év mulva, midőn a hadsereg Quintus Fabius vezérlete alatt a volscusok és sabinok ellen vonult, a hős plebeiust egy előörscsapat élén oly körülmények közt érte a halál, hogy a nép gyanúja méltán orgyilkosságot sejtett. Élete és politikája azonban hasznos gyümölcsöket hozott. Három patriciust, egy Postumiust, egy Manliust és egy Sulpiciust megbiztak, hogy tanulmányozzák a görög államok polgári törvényeit s tapasztalataikról tegyenek jelentést. Vajjon e követek valóban meglátogatták-e Görögországot, s voltak-e Athénben, a politikai törvényhozás legkiválóbb székhelyén, a mint azt a régi rómaiak hitték, vagy tényleg csak DélItália görög városait járták-e be, nem tudni; de az üdvös reform gyorsan megindult.
1/12-as (uncia), rézből.
Félnagyságban.
Hatodas (sextans), rézből.
Félnagyságban.
Harmad-as (triens), rézből.
Félnagyságban.
Negyed-as (quadrans), rézből.
Fél-as (semis), rézből.
Félnagyságban.
Egész as, rézből.
Félnagyságban.
A 451. év (u. c. 303) consulai quaestoraikkal, valamint a néptribunusok és az őket működésükben támogató plebeius aedilisek leköszöntek tisztségökről, s helyükbe egy tíz tagból álló bizottság, az úgynevezett decemvirek léptek, azzal a megbizással, hogy új törvényeket alkossanak. A plebeiusok az ügy támogatására a consuli határozatok ellen alkalmazható fölebbezésről is lemondtak, s az összes bizottsági helyeket a patriciusoknak engedték át. A decemvirek márczius Idusán léptek hivatalukba; a legfőbb hatalmat naponként felváltva gyakorolták. Vezérszerepet ismét egy Appius Claudius játszott köztük, de mintha megtagadta volna családja gőgös hagyományait, nem a patriciatus zárkozott szellemében működött, hanem a népnek kedvezően. Így a következő évben, midőn a decemvirek közé már három plebeiust is beválasztottak, a régi patricius-tagok közül csak Appius Claudius került ki ismét győztesen a választásnál. Úgy látszik, a senatus abban a reményben tűrte a decemviratus további működését, hogy ezáltal a tribunatus intézményétől örökre megszabadul. A hagyomány szerint a decemvirek első évi szelid uralmuk alatt olyan törvényjavaslatokat terjesztettek elő, melyekkel az egész nép rokonszenvét megnyerték. A meghozott tíz törvényt ércztáblára vésve a tanácsház előtt álló szónoki emelvényen függesztették ki.8
A következő évben (Kr. e. 450, u. c. 354) Appius államcsinynyel fenyegette Rómát. A hagyomány szerint az új decemvirek megesküdtek, hogy a legfőbb hatalmat állandóan kezükben tartják. Minden decemvir állandó lictorokat kapott, s úgy látszott, mintha collegialis kényuraság volna megujulóban egy hatalmas államfő vezetése alatt. A tíz törvényhez két olyan czikkelyt csatoltak, melyek nem részesültek általános tetszésben; az ő rendeletükre indult a hadsereg abba a háborúba, mely a plebeiusok hősének, Siccius Dentatusnak, titokzatos halálát előidézte. De a mint a patriciusokat a Tarquiniusok elkergetésére Lucretia gyalázata és halála ingerelte föl, úgy most is Appius Claudius bűnös erőszakossága és egy plebeius hajadon halála idézi fel a plebeiusok haragját s ezzel együtt a decemviratus bukását. Ugyanis Appius Claudius égő szerelemre gyuladt egy előkelő plebeiusnak, Verginiusnak leánya iránt, ki a nem kevésbbé előkelő Iciliusnak menyasszonya volt. Minden áron el akarván érni czélját, egy cliensével azt a vádat emeltette Verginia ellen, hogy egyik rabszolgájának, nem pedig Verginiusnak a leánya, s így visszakövetelte névleges atyjától, ki ép akkor hadban volt az aequusok ellen. Hiába hivatkoztak Verginia rokonai és barátai az új törvényre, mely kétség esetén mindig a vádlottnak fogta pártját, hiába voltak készek törvényes születéséről tanuskodni: a decemvir vakmerő erőszakossága minden jogot lábbal tiport s a cliensnek itélte oda a leányt. Ekkor a harcztérről sietve haza hívott apa abban a pillanatban, midőn búcsúzni akart leányától, mindkettőjük könyhullatása között egy, a forum mellett levő mészárosbódéból kést ragadott és halálra sebezte gyermekét. Kétségbeesett tette után visszarohant a táborba, a történtek előadásával fölingerelte a katonákat, s rábirta őket, hogy hagyják oda előörs-állomásukat, térjenek vissza nyomban Rómába, s foglalják el várukat az Aventinuson. Itt vagy a Szent-hegyen (az adatok eltérők) a polgárok nagy tömege verődött össze, s vezért választottak maguknak, hogy véget vessenek a decemvirek zsarnokságának. Appius és társai megkisérlették, hogy a népet engedelmességre szorítsák, de még a senatusban is az a nézet emelkedett túlsúlyra, hogy a nép kiengesztelése végett vissza kell állítani a tribunatust, a decemvirek pedig köszönjenek le. Lucius Valerius Potitus, Poplicola unokája, a Marcus Horatius Barbatus, egy szintén népszerű patricius család sarja, a nép táborába mentek; megigérték, hogy újra választhatnak tribunusokat és visszanyerik a fölebbezés jogát. Rögtön össze is hivták a comitiát, s a nép újra szavazhatott tribunusaira, a többi között Verginiusra és Iciliusra. Az új consulok Horatius és Valerius lettek, kik a népet kiengesztelték s szabadságát biztosították. De még bosszút kellett állni az okozott vérontásért. Verginius bevádolta a decemvireket; a börtönbe vetett Appius önkezével vetett véget életének. Hasonlóképen öngyilkos lett társa, Oppius is. A többiek elmenekültek s javaikat az állam elkobozta. Általános bűnbocsánat után az ismét egygyé vált nemzet döntő győzelmet aratott a sabinokon és aequusokon; az előbbieket Horatius katonái, az utóbbiakat az Algidus hegyénél (monte Ceraso) Valerius legiói verték le. Midőn pedig a senatus megtagadta a diadalmenetet a népszerű consuloktól, szabályellenes néphatározat adta meg nekik a jogot, hogy fényes menetben vonuljanak föl a Capitoliumra (Kr. e. 449, u. c. 305). E tény is lépcsőül szolgált, melyen a tribunusok lassanként egy rangra emelték osztályukat a patriciusokkal.
Terentiliusnak az volt a vágya, hogy a két rendet nemcsak személyi és vagyonjogi, hanem politikai tekintetben is közös törvények alá vonja; mert a görög államok, melyek hivatva voltak az új rendszerhez mintákul szolgálni, előbbre haladott társadalmi fokon állottak, s a lakosság különböző rétegeinek politikai jogai már legnagyobbrészt az egész polgárság között oszlottak meg. De a tizenkét táblás törvény gyér maradványai alig adnak jogot, hogy ilyen felfogást olvassunk ki belőlük. Azok a vonatkozások sem árulják el a reformirányzatot, melyek későbbi római írók műveiben találhatók, a kiknek korában e törvények még érvényesek voltak. Bármennyire állítja is tehát a hagyomány, hogy görög törvényhozók művei szolgáltak mintául, e római törvények, Livius szavai szerint «minden köz-és magánjog forrása», eredeti római szellemet lehelnek; tényleg ezeken a törvényeken alapul a későbbi római jog. Föltünő, hogy nem találhatni meg a világos kapcsolatot köztük és azon viszonyok között, melyek megteremtésükre állítólag okot szolgáltattak. A legpontosabb kutatás sem fedezheti föl bennök a patriciusok és plebeiusok versengését, ellentétes igényeiket és féltékenykedéseiket. Nem osztályharczot akartak kiegyenlíteni e törvények, melyek különösen a családapa föltétlen hatalmát biztosították szolgái, gyermekei, felesége és vagyona fölött. Talán inkább érintették a plebeiusok érdekeit azok a pontok, melyek a clienseknek fogták pártját a patronusokkal szemben; mert a patriciusok cliensei fokozatosan kisiklanak a patronusok tekintélye alól s mindinkább a plebeiusok sorsában osztozkodnak. Egynéhány intézkedés, mely a vagyon biztonságára vonatkozott, valamint az a körülmény, hogy egy földterület rövid idejű háborítlan mívelése után egyszerüen tényleges birtokossá vált az ember, sejtetik, hogy lassanként az alsóbb néposztály is önálló birtokhoz jutott. Az a törvény, mely a vagyont s a személyt egyáltalán védelemben részesítette, az összes osztályokra szólt. Abból a kevésből, a mit a decemviralis törvényhozásról tudunk, azt következtethetjük, hogy inkább az egyes személyek törvény előtt való egyenlőségét állapította meg, semmint a politikai kiváltságok általános megoszlását. Valerius javasolta külön határozatok védték meg a szegény polgárt a gazdag uzsorás üldözésétől; a törvényszék a gyengét pártfogásába vette a hatalmasabbal szemben; a hamis tanút és megvesztegetett birót nagy büntetés sujtotta; patricius tisztviselő igazságtalan itéletét meg lehetett fölebbezni a nép elé. Marcus Duilius tribunus pedig kieszközölte, hogy a plebs jogainak sérelme esetén a nép maga is hozhatott a nagygyűlésben halálos itéletet. Ily kiváltságos jog bizonyára még inkább emelte a comitia centuriata tekintélyét, de a centuriák, mint tudjuk, a gazdagság képviselete voltak, a tribusokban pedig csupán a szám döntött, s nagy forradalmi elvet szentesített az a határozat, hogy a mit a tribusok gyülése elfogad, az egész polgárságot törvény erejével kötelezi. Eddig ugyanis a tribusok határozatai csak a népre voltak kötelezők; ily hatalommal szemben a comitia centuriata és curiata lassanként elvesztette jelentőségét.
Nem is a decemviratus törvényei, hanem Valerius reformjai jelzik a római alkotmány fejlődésében a legkiválóbb mozzanatot. A decemvirek törvényeire és bukására ép oly homály borul, mint Róma régibb történetére. E korszaktól kezdve viseltethetünk csak némi bizalommal forrásaink adatai iránt. A tudós történetei kritika nagy fáradságot fordított a régi legendák ellenmondásainak kimutatására, s hogy mily sok jel vall azok késő kori és gyanús eredetére. Mindazáltal nagy különbség választja el azt a mondát, mely kimutathatólag hamis, attól, melynek igazsága nem mutatható ki. Az ilyenek legalább szellemben igazak lehetnek s kifejezői a római jellemnek s a kor geniusának.
A küzdelem a decemviratus után sem szünt meg a két osztály között, de czéljában ingadozás mutatkozik, mely magyarázatra szorul. A plebs czélja eddig arra irányult, hogy a patriciusok erőszakoskodásaival szemben tagjainak hathatós védelmet biztosítson, s hogy a tribusgyűléseknek a legfőbb törvényhozói tekintélyt megszerezze. Most új czélt tűzött maga elé, olyat, a mely eddig követett politikájának alapvonásaival merőben ellentétesnek tünhetik föl. Gaius Canuleius tribunus sok kisérlet után Kr. e. 445-ben (u. c. 309) keresztülvitte törvényjavaslatát, hogy a két rend között teljesen egyrangú házassági jog (jus connubii) alakuljon. Már előbb is megengedték a patriciusok, hogy patricius és plebeius között létesült házasság törvényes lehessen, de az ily frigyből származó gyermekek a plebeius rendhez tartoztak, még akkor is, ha az apa patricius származásu volt. Azt hinné az ember, hogy ezt az intézkedést, ha sértette is az alsóbb rend büszkeségét, előnyösnek kellett tartania; mert e vegyes házassági jog, ellenfele rovására, az ő számát szaporította. A plebeiusoknak azonban nem ez volt a felfogásuk, s Canuleius törvénye kimondta, hogy patricius apának és plebeius anyának gyermeke ezentúl az apa rangját örökli. E politikát az a lényeges felsőbbség indokolja, melyet a patriciusok kezdettől fogva élveztek s századokon át kizárólagos birtokukban tartottak. Hiába csikarták ki a plebeiusok versenytársaiktól a teljes szavazategyenlőséget, e szavazatokat le nem adhatták, míg a patricius származású pap a jeleket kedvezőknek nem jelentette ki, s bármely rend vagy osztály gyűlését megakadályozhatta az augur, ha rossz omeneket hirdetett ki. Nem csupán e felsőbbség eszméje izgatta a plebeiusokat, hanem az ebből származó tényleges hatalom is, mely így a patricius ranghoz füződik.
A plebeiusoknak lehetetlen volt consuli méltóságra jutni, mert valamennyi között ez a tisztség volt leginkább szertartásos functiók végzésével egybekapcsolva, s profán dolognak tartották volna, hogy azokat ne patricius lássa el. Azonban a plebs ismét előbbre lépett egy fokkal Kr. e. 445-ben (u. c. 309), midőn kivívta, hogy consulok helyett consuli hatalommal felruházott hadi tribunusok is választhatók, számszerint hatan, s hogy e hivatalra plebeiusok is pályázhatnak. Ez bizonyára csak félsiker volt, mert e tribunusok (tribuni militum consulari potestate) működése, mint hivatalos nevük is jelzi, főleg a legiók vezetésére szorítkozott; a legfőbb vallásos szertartásoktól szigorúan távol tartották őket. A centuriák gyűlése azonban előttünk ismeretlen okokból ezután is gyakran a régi formához tért vissza, azaz consulokat választott; ha consularis tribunusokra adta is szavazatát, a választásból legtöbbször patriciusok kerültek ki. Tényleg csak 401-től kezdve (u. c. 353) jutottak nagy ritkán plebeiusok is e méltóságra. E tökéletlen reform különben csak vagy ötven évig volt érvényben. A római nép ezután ismét évenként választott consulokat, s még a császárság alatt is századokon át fönmaradt e szokás.
Bármily lassan és nehezen vívták is ki jogaikat a plebeiusok, mégis fölkeltették a patriciusok politikai féltékenységét, kik a consularis tribunatus intézményével egyidejüleg osztályérdekeik megóvása végett a censori méltóságot alapították meg Kr. e. 445-ben (u. c. 309). Az új hivatalnak nem csekély jelentőségű ügyköre volt. A censorok végezték minden lustrum alkalmával a vagyonbecslést, ők állapították meg az állami költségvetést, vezették a nyilvános építkezéseket, ők állították össze a polgárok névsorát, mely a centuriai-és tribusgyűlések alapjául szolgált; ők töltötték be a senatus és a lovagi rend sorában támadt hézagokat, s jogukban állott a senatusból, a lovagok és polgárok sorából egyeseket kirekeszteni. A censorok hivatali ideje kezdetben egy lustrumra, azaz öt évre szólott; később 18 hónapra szorították. Censorrá rendszerint volt consult vagy consularis tribunust választottak, kizárólag patriciusokat. Később az a joguk is megvolt, hogy felfogásuk szerint a tisztesség és jog ellen vétő polgárokat censori notával illették és érzékeny jogmegvonással sujtották. Notával bélyegzett senator például elvesztette a senatusban székét, a lovag nem ülhetett lóra a csatában, a polgár nevét a tribus lajstromából törölték, s nagyobb adót róttak reá.
A római Aventinus mai képe a Tiberisről nézve.
A város évkönyvei ebben az időben is megemlékeznek szomszéd népekkel viselt háborúkon kívül belső villongásokról. A Kr. e. 439. év (u. c. 315) Cincinnatus újabb dictaturájáról nevezetes, midőn Servilius Ahala, a lovas vezér, megölte Spurius Maeliust, a gazdag lovagot. A hagyomány szerint Maelius sok gabonát osztott ki a nép között, s ezért azzal vádolták, hogy magához akarja ragadni a köztársaság hatalmát, csakhogy király vagy kényúr legyen. E gyűlöletes vád, lett légyen jogos vagy sem, mindig fölkeltette Rómában az összes polgárság féltékenységét; a féltékenység pedig rendesen forrongásban tört ki. A kormányzást e korban gyakran kellett erős kezekre bízni. Mamercus Aemilius rövid idő alatt háromszor viselte a dictatori méltóságot. Egy másik dictator, Aulus Postumius Tubertus, döntő győzelmet vívott ki az aequusok és volscusok seregein (Kr. e. 431, u. c. 323), a római katonai fegyelmet pedig megszilárdította, midőn fiát fejvesztésre itélte, ki győztesen harczolt ugyan, de nem vette figyelembe atyja vezéri parancsát. Még híresebb volt Aulus Cornelius Cossus győzelme Kr. e. 428-ban (u. c. 326), midőn a fidenaeiek védelmére siető Tolumniust, Veii királyát, saját kezével megölte, s így Romulus után ő volt az első, ki Juppiternek az ellenséges vezér fegyverzetét (spolia opima) fölajánlhatta.
Rómának most többször kellett Veii ellen vezetni hadseregét. E háború rövid megszakításokkal harmincz évig tartott, s az erős sziklafalakkal védett város tíz évi ostroma után Róma javára dőlt el a koczka. Ez idő alatt lényeges változás állott be a köztársaság hadügyi politikájában. Mint Fidenae város példája mutatja, Róma kezdetben a makacs ellenállást vagy lázadást az ellenség kegyetlen kiirtásával büntette. Ez az eljárás gyakran ismétlődött. Ujítás volt, hogy például Ardeában és Velitraeben (Velletri) katonai gyarmatokat alapított. Eddig az volt a szokás, hogy az elfoglalt városok lakosságát Rómába telepítették át; most azonban, mint később is számtalan esetben, bizonyos számú római polgárt vittek át a meghódított idegen községbe. E szokás a hadi jog szempontjából nem szorult igazolásra, s kétségkívül nagy erőt kölcsönzött Rómának a meghódított népekkel szemben. Ez időben fejlődött ki először az a gyakorlat is, hogy a legióknak fizetést adtak. A fegyverviselő római most vált először zsoldossá. Eddig a fegyverviselésre alkalmas polgárok valamennyien kötelesek voltak a consulok hívó szózatának engedelmeskedni, s mindenki rangja vagy censusa szerint sorakozott a maga hadosztályába. E kemény rendszabályt csak az az általános szokás enyhítette, hogy a táborozás ideje a tavaszi vagy a nyári hónapokra szorítkozott. A katonák őszszel hazatértek, hogy learassák a termést, télen pedig élvezték munkájuk gyümölcseit. De most a szükség megkövetelte, hogy egész éven át állandóan fegyverben tartsák a katonákat; ez arra kényszerítette a köztársaság vezetőit, hogy a tábori szolgálatra összegyűjtött csapatoknak állami zsoldot fizessenek. Ez volt az első, de döntő lépés az állandó hadsereg megalapításához. E nélkül a legiók vezérei sohasem vonulhattak volna sasaikkal a hét domb határán túl. Csakhogy az állandó hadsereg intézményének kikerülhetetlen következménye volt, hogy a vezérek a souverain hatalom elérésére törekedtek. Veii ostroma a köztársaság bukásának vetette előre árnyékát.
E város elfoglalása a római fegyverek egyik legkiválóbb hadi tettének tekinthető. A régi évkönyvek s valószinűleg nemzeti dalok is magasztalólag emlékeztek meg róla. A tíz éves ostromot a nép képzelete a trójai háborúhoz hasonlította. Az istenekről azt hitték, hogy jóslatokkal, omenekkel és gondviselő közbenjárással mutatták meg, mennyire érdeklődnek az egyik vagy a másik fél iránt. A papok az albai tó kiáradását nagy jelentőségű prodigiumnak hirdették; azt kivánták, hogy a vizet több csatornán át vezessék tova, s ne engedjék, hogy maga keressen utat a tengerbe. Ha a rómaiak tényleg a Veii fala alatt vezetett aknákon át hatoltak be a városba, ezt az egyszerű dolgot is csodás elemekkel színezte ki a hagyomány. A földalatti út e szerint Veii védő istenének, Junónak templomába vitte a katonákat. A döntő roham pillanatában maga a vezér, Marcus Furius Camillus vezette át csapatát e titkos csarnokon, s velök a szentély belsejébe jutott. Ép akkor kért a veiibeliek királya az istenektől tanácsot, s az etruszk haruspex kijelentette, hogy az lesz a győztes, a ki először mutat be áldozatot az előtte álló oltáron. E szóra a római vezér odaugrott s levágta az áldozati állatot. Veii egyszerre hatalmába került; lakosait felkonczolták vagy rabszolgákul eladták, kincseit pedig elrabolták. Camillus maga is megrettent szerencséjétől; könyörögve imádkozott a bosszuló istenekhez, s a mint arczával az ég felé fordult, megbotolva elesett. Római felfogás szerint ezt omennek vette, felkiáltva: «Elég, az istenek nem kivánnak többet e szerencsétlenségnél!» Templomot igért a veiibeli Junónak az Aventinuson, de senki sem merte szobrát új hajlékába átvinni. Egy csapat fehérbe öltözött nemes ifjú járult most az istennő elé, s csak midőn tisztán hallották az istennő helyeslő szavát, mozdították el szobrát helyéről. Róma háromszáz triumphusa közül egyet sem ünnepeltek jogosabban, mint azt, melyben Veii elfoglalóját vitték négy hófehér lóval vontatott aranyos szekéren a Capitoliumra (Kr. e. 396, u. c. 358).
Veii környéke.
E siker után a rómaiak tovább is szerencsével nyomultak Etruriába. Capenát és Faleriit békére szorították, szintúgy a távolabb északra fekvő Volsiniit (Bolsena). E közben Veii földterülete miatt nagy viszály tört ki a patriciusok és plebeiusok között. A nép nem volt megelégedve a volscusok ellen alapított coloniával, s a veiibeli földből is részt követelt. Több éven át mindig ugyanazokat a férfiakat választotta tribunusaivá, kettőt pedig hivatali évük lejártával nagy pénzbirsággal sújtott, mert veto-jogukat a patriciusok érdekében érvényesítették. Végre 393-ban (u. c. 361) a senatus tekintélyes területet engedett át nekik, úgy hogy minden plebeiusra hét hold föld esett. Két év mulva Camillust, ki a plebs követelése ellen hevesen izgatott, a tribusok gyűlése vádlott gyanánt megidézte, s a veiibeli zsákmány igazságtalan elosztása miatt bűnösnek itélte. Még saját cliensei is kijelentették, hogy nem szavazhatnak fölmentésére, bár készek a rá rótt pénzbirságot lefizetni. Camillus Ardeát választotta számkivetése helyéül, s midőn a várost odahagyta, imát mondott az istenekhez, hogy hálátlan polgártársai minél előbb szoruljanak rá és kivánják vissza. A római legendáknak gyakran epigrammszerű és patricius szinezetű fulánkjuk van: a gallusok már a következő évben bevették Rómát.
Gellius (2, 11) Siciniusnak nevezi, s így némelyek azzal a családdal hozzák rokonságba, mely a népet a Szent-hegyre vezette.[VISSZA]
Valószinűleg ebben a korban vertek a rómaiak rézrudak helyett először pénzeket. A nehéz római as jegye mindkét oldalon erősen volt kiverve, s az ábrázolás rajta állandó maradt. Az egész asnak és részeinek, melyek az első pún háborúig voltak forgalomban, egy-egy istenfő jelölte értékét. Az egész ast (56 fillér) Jannus-fő diszítette, a semist (28 fillér) Juppiter, a trienst (19 fillér) Pallas, a quadranst (14 fillér) Hercules, a sextanst (9 fillér) Mercurius, az unciát (4ˇ5 fillér) Róma. A pénz másik oldalán mindig egy hajóorr volt kiverve.[VISSZA]