VII.
Az erkölcs.

Az előbbi fejezet a kultúra egyik legbecsesebb virágáról, művészetéről szólt; és midőn a római műveltségre vonatkozó szemlét e fejezettel könyvünk befejezi, legjelentősebb ajándékát akarja még bemutatni, melyet csak kultúra adhat, t. i. polgárosultságát. A polgárosultság nem más, mint megtisztult szokás, szinte ráillik e szó: erkölcsiség. Egy nép pedig vagy maga finomítja át szokásait, vagy valamely szomszéd nép válik e tekintetben mesterévé, mely a maga szellemét táplálja belé. Kezdetben a családi szokások uralkodnak; a társadalom körének kiterjesztésével csakhamar kialakulnak a szociális kötelességek és végre fölébred a humanizmus, mely sokkal többet kíván, mint a kötelességek rideg tiszteletben tartását. Ez a szokás vagy erkölcs pedig nagy hatalom, mely az egyének lelkére ellenállhatatlan hatással van; csakhamar az istenségben keresik ősforrását; és midőn így az egyes emberek lelkét, akaratát irányítja, szükségkép irányítja és átalakítja a népéletet is. De mindig csak tökéletlenül, mert oly ideálokat tűz ki, hogy azok felé a nép rendszerint csak törekedni képes, elérni sohasem tudja. Nagy művész tökéletes formában megalakíthatja, amit képzelete lát; a néplélek látja ugyan a jót, de sajnos, mindvégig kontár marad, ha kivitelre kerül a sor.

Az antik ősrómai erkölcs egyik parancsa volt a háború, a hódítás. A szomszéd várossal való összeütközés életszükségletéhez tartozott, és a férfi erénye két feladat megoldásában nyilvánult: benn a házban megóvta családját, melynek ő volt az ura, kifelé pedig okosan vezette a város közügyeit, és a külső háborúkban bátorságot tanusított. Hogy miként érvényesült az ősi ragadozó kapzsiság, a rómainak telhetetlen farkastermészete, mennyire áthatotta századokon át közéletét és jutott így világuralomra, mily nagystílű erények és bűnök fejlődtek így ki társadalmában, azt főleg az első fejezet fejtegette és célzott rájok majdnem minden fejezet a maga tárgyával kapcsolatban. De midőn a világ végleges meghódításával egyidejűleg a császárság is megalakult, minden politikai nagyravágyás elenyészett, és az erények számára egészen új korszak kezdődött. A császárság a béke korszaka lett, mely alkalmas keretül szolgált, hogy általános, emberi, teljesen békés társadalmi morál érvényesüljön, s ezt az éltető eszmét a görögöktől kapta. Az erkölcstan történetében talán ez volt a legnagyobb esemény. A nagytekintélyű Sextius-család a görög stoikus világfelfogás apostolává szegődött és úgy prédikált Rómában, mint sz. Pál. Maga Augustus is remélt a polgárháborúkkal járó rémes elvadulás után egy gyors erkölcsi megújhodást. De ez a törekvés lényegileg mindig csak Rómára, a fővárosra szorítkozott és maga Augustus császár is fáradhatatlan buzgalommal dolgozott rajta negyven éves uralma alatt. Ő ugyan nem gondolt arra, hogy néphez szóló prédikációkat szervezzen; inkább az irodalmat kívánta munkatársának. Ráfeküdt a görög irodalom tanulmányozására, kijegyzett belőle minden, nevelésre alkalmas helyet; kivonatokat készített és oda juttatta azokhoz a tisztviselőkhöz, akik szemlátomást ily buzdításra vagy megrovásra szorultak. Megjelent a senatus ülésein; görög erkölcsi könyvekből egész fejezeteket felolvasott és ezeket a nép között is terjesztette. A fényűzés korlátozása, a családi érzés és hasonló tartalmú eszmék voltak ezekben fejtegetve. Hogy a nőtlen életnek, a házasságtól való idegenkedésnek, ősi családok kipusztulásának gátat vessen, kiadta híres házassági törvényeit, melyek egyrészt érzékenyen sujtották a házasságtörőket, másrészt kimondták, hogy csak gyermekekkel megáldott tisztes családfők juthatnak tisztviselői állásokhoz. Sikerült neki kora nagy költőit is a maga eszmekörébe vonni; így lett Vergilius a vallásosság költője, Horatius pedig megalkotta nagy római ódáit, melyekben erélyes hangon intézi szózatát Rómához: légy erős, újítsd fel őseid régi erényeit, az egyszerűséget, a hazaszeretetet, az igazságosságot, a férfibecsületet, a családi tiszta erkölcsöket!

Csakhogy e mozgalom kevesekre hatott, erkölcsi megújhodást nem lehet felülről teremteni; ezt nem könyvek idézik elő, hanem élő példa. A kornak szüksége volt egy új Sokratesre, tiszta, közügyi mozgalmaktól tartózkodó, mocsoktalan, igazán szent emberre, a ki őt felrázza, a kinek egyénisége megfelelt tanításainak és teljesen meztelenül tárhatta fel lelkületét: nézzetek ide, rajtam nincsen repedés, sem szennyfolt; legyetek olyanok, amilyen én vagyok!

Augustus azonban egyéniségének minden szálával még a polgárháborúk vérétől csepegő kornak gyermeke volt. Ebben a korban pedig a durva, kíméletlen és kegyetlenül romboló egoizmus ülte orgiáit. Ő maga húsz éves korában rettenetes ítéleteket írt alá; mint a triumvirátus tagja szörnyű hóhérmunkába sodródott társának, a féktelen Antoniusnak hatása alatt. Ekkor taszította el oldala mellől feleségét, a nemes Scriboniát. Ez volt első családi vétke. Scribonia azonban 90 évig élt, tovább, mint Augustus, és közeli tartózkodása Rómában mint egy néma vád nyomta a császár lelkiismeretét egész életén át.

Bármennyire igyekezett is ezután családi életében a nép előtt mocsoktalanul állani, vérmérséklete sok botrány hősévé avatta; és csak öregedő éveiben érlelődött lassankint a humanizmus apostolává, a polgári tökéletesség mintájává, a legbarátságosabb békefejedelemmé, ami az önfegyelmezésnek bizonyára bámulatos munkája volt. Császári hivatása maga is nevelőleg hatott reá, és a vágy jónak lenni, bizonyára egyik forrása a jóságnak. Midőn 71 éves korában még mindig szép emberként feküdt halálos ágyán és utoljára szedette rendbe haját, utolsó szeretetreméltó kérdése az volt, vajjon életének szerepét jó megjátszotta-e? S az igenlő fejbólintásra tréfásan megjegyezte: «Hát akkor örüljetek, ha lelépek, és tapsoljatok!» Mintha csak színpadi szerep lett volna, amelyet játszott: a császárnak szerepe, aki jó embernek akart látszani. Nem vígjátékban szerepelt, inkább tragédiában, melyben maga is sok vétket követett el, és a döntő szerepet benne asszonyok játszották.

Augustusnak Scriboniától született egyetlen leánya Julia volt. Ha a teljes önérvényesülés, az élet örömeinek teljes kiaknázása valaha féktelenül kergette az emberi ösztönöket, akkor az ebben a korban nyilvánult volt meg. Julia ritka szellemes nő volt; a legfinomabb irodalmi műveltség varázslatos szeretetreméltósággal párosult benne, az érintkezésben a bájos nőiesség mintája volt. De apja vérét örökölte és ez beszennyezte magánéletét. Bűvös megjelenésében megnyilvánuló nagy műveltsége végre is bámulatosan csillogó hüvely volt csupán, melyet csak laza kapcsok tartottak össze, és e hüvely csakhamar lehullott. Érzéki természete féktelenül kicsapott rajta. Minél buzgóbban írt elő a császári akarat bölcsességet, vallásosságot erkölcsi szabályokkal, annál elemibb erővel lázadtak fel ellenük a nagystílű egyéniségek. Augustusnak, a császárnak, a maga vétkes multja ismétlődött meg Juliában, akinek csodálatos lénye ijesztően romlott és kártékony volt.

Augustus huszonnégy éves korában ismét megházasodott és a város legszebb asszonyát, Liviát tette Róma úrnőjévé. De az akkor csak 18 éves Livia már férjes nő volt, sőt már fiút is szült és áldott állapotban kötött a császárral házassági frigyet. Első férje, Tiberius Claudius Nero, maga is jelen volt e különös lakodalmon és maga vezette a nőt az új férj karjaiba. Hallatlanul cinikus eljárás volt ez; a hagyomány szerint egy kotnyeles gyermek is ott volt a lakodalmi társasággal az ünnepi teremben, ahol Livia Augustusszal egy kereveten hevert az ebédlőasztal mellett, Claudius Nero pedig átellenükben foglalt helyet, mire a gyermek hangosan felkiáltott: «De Livia, hiszen neked is átellenben van a helyed!» A gyerekszájból kiszaladt szó feledhetetlen maradt. A botrány az előkelő társaság arculcsapása volt, de ez a társaság sokat elnézett.

Livia második házassága gyermektelen maradt, csak első férjétől volt két fia, Tiberius és Drusus. Ellenben Juliának, ki a császár jobb kezének, a vitéz Agrippának lett a felesége, öt gyermeke született. Így állt a császári udvarban egymással szemben két nagytehetségű asszony, a mostohaanya és a császár leánya, mindegyik a saját gyermekei érdekeinek féltékeny gondozója.

Megható látni, miként szerette unokáit a császár és miként vette körül ezért Juliát is, aki őket szülte, gyöngéd kímélettel. Nem akarta észrevenni, hogy míg Agrippa gyakori hivatalos útja miatt távol volt Rómától, miként jelent meg leánya előkelő gavallérok rajától kisérve a társaságban, mennyire felszabadította a két nem között az érintkezést, és mily lazává tette a társaságbeli hangot. Agrippa Kr. e. 12-ben meghalt s ekkor a 27 éves Julia, hogy az udvari ellentétek elsimuljanak, mostoha testvérének, Tiberiusnak, Livia idősebb fiának lett a felesége. Ezideig hasztalanul iparkodott a társaságban ügyetlenül mozgó fiatal embert hálójába fonni; Tiberius érzéketlennek mutatkozott. Most, hogy kényszer nyomása alatt lőn férje, a győzelemhez szokott Julia mint férjet megvetette. E megvetés kölcsönös volt. Tiberius több évre elhagyta Rómát és önkéntes számkivetésbe vonult. Julia győzelmesen kihasználta újabb társadalmi helyzetét és fejedelmi rangjával visszaélve még féktelenebb lett. Mindenkit elbájolt és elkábított szellemével. Ez az a könnyedén élő kör, melyet Ovidius ledér költészete tükröztet vissza.

De a kikerülhetlen botrány szörnyű lármával pattant ki, mely a császárt rettenetesen fölháborította. Maga Livia, Tiberius anyja, járult eléje vádlóként; a dolgot nem lehetett többé elsimítani. A nyári éjszakákon Julia magát a fórumot, a nagyhagyományú szószék magas díszemelvényét szennyezte be. A császár kénytelen volt az ügyet nyilvánosság elé hurcolni és egyetlen gyermeke felett mondani ítéletet. Az egész nagyúri társaság bele volt keverve a perbe. Az egyik gavallér még a császár életére is tört; és ez ép annak a Marcus Antoniusnak volt a fia, akivel Augustus egyszer a világuralomért szállott harcba. A fiatal ember öngyilkos lett; Julia komornája, Phœbe is felakasztotta magát. «Mennyivel inkább szeretnék Phœbének lenni az apja!» sóhajtott szégyenétől lesujtva Augustus; mert a komorna megtalálta a kibúvó ajtót, míg a császár leánya nem is kereste azt. Juliát a gaëtai öböl átellenében egy kopár szigetre vitték, ott élt vizen és kenyéren és soha sem kapott többé kegyelmet.

De ezt a csapást követte több is. Julia fiai, a császárnak gyöngéden szeretett unokái, meghaltak. Persze mérgezésről suttogtak és Livia nevét emlegették. A családi gyászból természetesen Livia fia húzta a hasznot, mert ő lett a császárság örököse; Augustus vére csak Agrippinában élt tovább, a többi elpusztult.

Pedig ép Juliának az atyja volt az, ki Rómának házassági törvényeket adott. A születések számaránya Rómában ijesztőleg hanyatlott, s ha a szülők az akkori szokás szerint egy egészséges gyermek születéséről küldtek örvendetes szívvel tudósítást, az akkor sokkal nagyobb fontossággal bírt, mint ha ma azt divatos nyomtatott értesítés közli az ismerősökkel. Károsak voltak a korai házasságok; már gyerekkorban keltek egybe a házasfelek és ennek az utódok vallották a kárát. A római nemességben az egymás közt való házasság szűk köre is a romlás magvát rejtegette: korán kiélt, gyenge szervezetű és életunt nemzedék váltotta fel a régi erős nemzedékeket. Általában kerülték a házasságot és egy új foglalkozás támadt, az örökséghajhászat. A törvény most elrendelte, hogy agglegény nem örökölhet; akinek pedig házasságából nem születtek gyermekei, örökségének felét köteles volt rokonainak átengedni. Sokgyermekű apának jobb hivatalt adományoztak; akinek három gyermeke volt, azt nem hívták be esküdtnek, gyámsági tisztet sem kellett viselnie. Századokig voltak érvényesek e kemény rendszabályok, de a régi családok kihalását csak nagyon ritkán tudták megakadályozni vagy elodázni.

«Otium perdidit urbes»: a béke tönkreteszi az országokat, kiált fel Catullus, és Plutarchos is osztja e felfogást. A római állam eddig a megfeszített munkásság hazája volt, most a lustaságnak lett nyugvóhelye; és Seneca felsóhajt, hogy boldog az, ki ellenségre talál, mert nélküle elsatnyul az erő. Az erkölcsök határtalan romlottságának forrását Propertius a képzőművészetben látja, főleg a festészetben, mely a meztelen testet állítja szem elé.

Az antik meztelenségre vonatkozólag két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az ősrégi primitív természeti vallásban bizonyos meztelenség szent ereklyeként szerepelt. A phallos gyakran házakon és szerszámokon ábrázoltatott; megkoszorúzták, ereklye gyanánt viselték, mert védő erőt láttak benne, mely szerencsét hoz és távol tartja a bajokat. Egyébként azonban a római szemérmes érzületű volt; férfirokonok sohasem fürödtek együtt, és a görög atléták iránt, kik mezitlenül viaskodtak a nép előtt, mindig előkelő megvetést éreztek a rómaiak. De amit az életben kerültek, azt elfogadták a festményeken, melyek most minden magánháznak elárasztották a falait. A görögök elbűvölő művészete ellen nem védekezhettek, s a meztelenségnek kihívó győzelme ép ebben a korban virtuóz módon aratta diadalait. Még Laokoont és Iphigeniát is így ábrázolták. A frivolsága miatt megtámadott Ovidius hetykén szól oda vádlóihoz: amit ti korholók szobáitok falán megtűrtök és naponként megbámultok, miért ne szedhetném versbe? Bizonyára bűnös volt a társadalom a meztelenségekért való ezen vágyakozásban, maga Pompeii ebben a leghitelesebb tanú. Ez a kornak volt betegsége. A művészet szemérmes ellenőrzésére, amelyet ma némelyek érvényesíteni szeretnének, az ókorban senkisem gondolt, pedig Augustus nagyon kedvezett volna ily szigorú művészeti elv keresztülvitelének.

A legnagyobb erkölcsi romlottság és elfajulás korának talán a Kr. u. 30-68. évet, Caligula, Messalina és Nero korát jelezhetjük. De Domitianus haláláig, 96-ig még nagyon kevés javulás mutatkozott. Nerónak Rómája a nagy Bábel, a Sodoma, s minden rémes leírás erre a korra vonatkozik, ezért választotta Sienkiewitz híres regénye tárgyává. Juvenalis maró szatírája is nagyrészt ennek a kornak a bűneit állítja pellengérre. De mindez csak Róma városára vonatkozik, nem a vidékre, a provinciákra is egyúttal; s ez a kor az, melyben Seneca azt mondja a római nőkről, hogy az éveket nem a konzulok nevéről számítják, hanem a férjeikről, annyi volt akkor a válás.

Midőn e fejezet az ókori erkölcsöt főleg abból a szempontból fejtegeti, hogy mi hatott belőle a következő századokra, mi benne az értékes, a szép, és mi benne az, ami maradandó: nem akar hamis képet adni, nem szabad takargatni, hanem szóvá kell tenni röviden azt is, ami e kultúrában a legvisszataszítóbb, ami sajnos, a délvidéken ma is megvan és talán nemcsak a kultúrának a betegsége, mert ilyen betegség is van, hanem valószínűleg a melegebb éghajlaté is. Ez az a természetellenesség, mely a homosexuális szerelemben nyilatkozik meg, melyet nálunk is, egyebütt is, büntetőtörvény üldöz, de amely annyira el volt terjedve az ókori művelt államokban, hogy róla szólni, azt költőileg megénekelni senkisem tartotta rútnak. Ép úgy nem, mint ifjabb költői nemzedékünk a perdita-szerelmet is méltó tárgynak tekinti. A tudósok régebben takargatni akarták e perverzitást, kisebbítették a jelenséget, főleg azért, mert inkább a serdülő korban és az öregeknél szedte áldozatait. Sokan csak a testi szépség szenvedelmes, de ártatlan aktusát látták benne, mely a lelki szépséget akarta fejleszteni a bájos ifjúban, és a platoni Erósz lett volna ily viszonyok ideálja. De ez csak kivétel volt; az irodalomban e természetellenes érzés szemérmetlenül megnyilatkozott, bármennyire állította Seneca, hogy ez a római vonástól elütő jelenség.

Feltünő és bizonyára nem véletlen azonban, hogy e perverzitásokról a római irodalom a Kr. u. második század elején egyszerre elhallgat; a baj szinte elenyészik és helyette megjelenik Ámornak és Psychének gyönyörű mithosza. A regényirodalom, mely ekkor kifejlődik, ily homosexuális érzelemről semmit sem tud. E jelentős fordulatnak pedig az az oka, hogy a provinciák egyszerűbb erkölcsei győzelmet aratnak a főváros romlottságán. Valamint a nagy világvárosok manapság, úgy az ókorban Róma volt a világnak gennyes kelevénye. Plinius határozottan megkülönbözteti e szempontból a fővárost az egész világbirodalomtól. A fővárosi ember előtt a vidéki lakosság fogalma az erkölcsi tisztasággal párosult; az itáliai vidéki lakosság becsületességéről határozottan és irigységgel szólnak; Hispánia népének tiszta életéről is megemlékeznek az írók.

Rómát azonban nyomta központi helyzetének az átka. Ő volt a császárváros, a korlátlan kényúrnak székhelye. Általában az egyéniség szabad érvényesülése volt az ókornak elve és tényleg az egész birodalom szabadságot és kitünő közigazgatást élvezett, még Tiberius kegyetlen császári uralma alatt is; csak Róma, a szabadság ősi fészke, érezte a rettenetes nyomást, itt a legjobbak folyton a legnagyobb veszedelemben forogtak. Most ott tartózkodtak a Palatinus dombján a császárok, a katonaságuk révén mindenhatók, kik őrült eszük járása szerint csalhatatlanok voltak. A törvénytisztelő Augustus örökösei törvény és erkölcs fölött állóknak tartották magukat, kik közül az utód gyakran lábbal tiporta azt a jót, amit talán elődje alkotott. Mert a császári családok legtöbbször már a második nemzedékben degenerálódtak; ezek pedig Rómának büszke nagyurait, a senatorokat, akiknek az alkotmány a kormányzásban részt juttatott, addig nyomták és alázták, míg az önérzet megtört és a szervilizmus, a csúszómászó bizantinizmus kifejlődött. És ez már megkezdődött Tiberius alatt. A császár mindenütt összeesküvőket szaglász és ellenök a leggyalázatosabb rémuralommal igyekszik magát védeni. A besúgóknak egész légiója állt császári szolgálatban s ezek minden magánbeszélgetést kihallgatnak. A mindenhatónak detektiv kémei elbujnak a padláson, hogy füleljenek, mit beszélnek bizalmasan a szobában. Minden bíráló megjegyzés okul szolgál arra, hogy ártatlanokat halálba kergessen a bíró. A kivégzés legkegyelmesebb formája a kényszerített öngyilkosság, és a telhetetlen császári pénztár zsebeli be az elítéltnek a vagyonát. Így semmisültek meg és haltak ki lassankint a régi családok.

De a császárság mellett még egy nem kisebb hatalom űzte féktelen játékát: a tömeg, mint az írók mondják: faex mundi, a világ söpredéke. E söpredék a birodalom minden részéből a fővárosba csődült, az emberiség java része a provinciákban maradt. S az emberiség e szemetét Rómának kellett táplálnia. Ez eddig hallatlan és példátlan jelenség. Az állami pénztár, vagyis más szóval az adózó provinciák táplálják naponként a fővárosban a százezerfejű szemtelen szörnyeteget, mely kővel dobált, ha nem kapott eleget enni. Ezért volt a gabonabehozatal Rómába a kormánynak egyik legfőbb gondja. A városi sütőcéhvel szállítási szerződést kötött, hogy naponként 200,000 polgárt tápláljon. Egynéhány császár még tovább ment és húst is osztatott szét közöttük. Falánk járdataposók, pöffeszkedő semmittevők voltak ezek, de összeröffenésükben hatalmasabbak és félelmesebbek, mint maga a császár. Még a nagyszabású gladiátori bajvívások és vadállatokkal való küzdelmek is csak arra szolgáltak, hogy e kedves tömeget mulattassák, mely panem et circenses (kenyeret és cirkuszi látványokat) követelt. Ezek a játékok szolgáltak alkalmul, hogy a császár nyilvánosan megjelenjen. Páholyában kihallgatásokat adott; a nép pedig, a rettenetes tömegében durva nép, addig ordított, míg a császár beleegyezett abba, amit kivánt. Ez pedig nem volt épületes látvány. A császár csak a provincia szemében volt nagyhatalom.

Ez őrült kiadás csakhamar megbosszulta magát; az állam pénzviszonyai rohamosan hanyatlottak. Feltünő korán tüntek fel a hírek császári felszerelések árverezéséről. De a magánvagyon is pusztult. Mert a gazdagokat arra kényszerítették, hogy előkelő városi tisztségeket töltsenek be s ez mindig óriási kiadásokkal járt, nemcsak a fővárosban, hanem kis városokban is. A római társadalom viszonyain felül költekezett, nagyszabású volt háztartása, de azért olyan, mint egy hirtelen felkapaszkodotté, akárcsak a mai Amerikában vagy Berlinben, mely hirtelen oly gazdaggá lett. A tőkepénzeseknek sohasem kellett oly sok pénzt áldozniok városi célokra, mint akkor Rómában. De ez az eljárás nem bizonyult jónak, mert a kultúra hanyatlása volt a következménye.

A nagy vagyonok e pusztulásához járult a szabad parasztság hanyatlása, még a provinciákban is. Minthogy csak rabszolgákkal míveltették a földet, a nagy uradalmak jövedelme is hanyatlott. A kisbérlők is tönkrejutottak. Egy másik következménye volt e gazdasági hanyatlásnak, hogy a hadsereg ujoncozása is mind silányabbá lett. A pénzhiánnyal együtt a katonai erő is ijesztőleg hanyatlott. Itália és Róma a harmadik században a tönk szélére jutott s a birodalom kormánya a provinciák kezébe került. A negyedik században Róma már csak szomorú emlék volt, a császárság székhelye Konstantinápoly lett; elmaradott idealisták még rajongtak a régi fényért, melyet a realisták széttapostak. Nagy Constantinus kizsákmányolta a várost, hogy a műkincsekkel az új fővárost ékesítse.

Hiba volna tehát a római birodalom bukását az erkölcs hanyatlásával magyarázni, mely hanyatlás a fővároson kívül ki nem mutatható. Sőt inkább be lehet bizonyítani, hogy Nero és Domitianus kora után a fővárosi társadalom erkölcse ismét emelkedett. Bátran állíthatjuk, hogy a Kr. u. második század, vagyis Plinius, Marcus Aurelius és Papinianus kora, az erkölcsnek klasszikus százada volt és az antik világban az erkölcsiségnek legmagasabb fokát éri el. Mert azt sem lehet állítani, hogy a barbár népek, melyek a birodalmat lassanként szétrombolták, erkölcsileg magasabban állottak volna. Ellenkezőleg; mikor a germán törzsek uralkodtak Itáliában, a féktelenség és vadság még nagyobb volt. A keresztyénség sem lendített a viszonyokon. Mert hogy az új vallás a harmadik-hatodik században műveltséget és erkölcsiséget emelt volna, nem lehet észrevenni; hisz ép azok a germánok voltak a keresztyének. Aki akkor szent életet akart élni, az kolostori magányba vonult vissza, s ezzel a nagy tömeg színvonala nem emelkedett. Ellenben Nagy Constantinus után a keresztyén császári udvarban csakhamar az eunuchok ragadták magukhoz a hatalmat; az udvar történetében ők játszották a főszerepet. Az eunuch most uralkodásra alkalmas lett, amit a társadalom gyalázatnak tekintett. Ha a gótok és vandálok nem törtek volna be Itáliába, a keresztyénné vált római birodalom lassanként megmerevedett volna; nagy népegységgé vált volna minden faji ellentét kiegyenlítésével, úgy, amint az Kínában történt. Mert az óriási kínai birodalom is megmerevedett, mikor kultúrájának csúcspontját elérte, s benne faji harcok már régóta lehetetlenek. Ily kínai zárkózottságot és megmerevedést mutat tényleg még kilenc századon át a bizánci császárság, mely a római birodalom görög nyelvű fele volt.

Mindeddig csak kevés örvendetes vonást jelezhettünk a római erkölcsökből és bizonyára szomorú volna, ha evvel kimerítettük volna tárgyunkat. Korunkban számtalan férfi- és nőegylet fárad az erkölcsiség javításán, és mégis iszonyatos képet nyujtanak az európai fővárosok viszonyai. Felvethető a kérdés, vajjon az elvetemültség és erkölcstelenség ma valóban kisebb-e, mint az ókorban? Ki tudna e kérdésre felelni? És mégis óvakodni fogunk a mai bűnügyi statisztikából, ujságlapjaink bűnkrónikája alapján és colportage útján terjesztett regények ocsmányságaiból vonni következtetést a jelenkori nagy néptömegek erkölcsi hanyatlására vonatkozólag. Az olasz renaissance erkölcsiségét sem fogjuk Cesare Borgia, VI. Sándor pápa és az aljas lelkületű írónak, Aretinónak jelleméből megállapítani. Ép így hiba volna, ha Rómának, a császár-városnak kicsapongásai alapján az antik erkölcsöt egyáltalán kevésre becsülnők. Szerencsére a valóság más képet mutat, hisz máskép nem volna szabad latin könyvet ifjúságunk kezébe adni. A legbecsesebbet pedig még nem is említettük. Mert nemcsak a népek életmódján fordul meg a dolog, hanem eszményeit is tekintetbe kell venni. Az emberi nemzedékek egymást felváltják, tovatünnek és átadják vérükkel együtt a kicsapongásra való ösztönt is; a mulandóságnak, az örök tegnapi-nak szomorú képe ez. De fölöttük lebegnek e nemzedékek eszményei, melyek ép azért, mert tökéletességet kivánnak, változatlanok és az összes koroknak mai napig öröklött birtokai maradtak. Minden nemzeti nagyság abban nyilvánul, hogy mit tart elérendőnek, s eszerint kell értékelni a rómaiakat is.

Nem kivánjuk a rómaiak hadi és állami szolgálatait, szintúgy szűkebbkörű családi érzésüket feldicsérni, bár ezek tiszta és finom forrásból fakadtak; csak Propertius Cornéliáját említjük itt meg, ezt az igazi római nőt, akinek mély lelkületét a költő gyönyörűen világítja meg. A rómaiak társadalmi eszménye azonban a vir bonus, a megbízható ember, és a vir probus, az egyeneslelkű derék ember. Ebben benne van másokkal szemben a kíméletlenségig egyenes őszinteség. Büszkeséggel mutattak a rómaiak a Regulus-féle állhatatos jellemekre, míg a korukbeli görög emberekre megvetéssel néztek, mert a græculus hazudik. Vagyis a görögben nagy volt a képzelőtehetség, míg a római egyszerű gondolkozású; a simplex náluk dicsérő jelző volt. Mercator a becsületes kereskedő, ki a város felvirágoztatását előmozdítja, mango ellenben a csaló, ki régi holmit új gyanánt felfrissít; a gonosz ember fekete (mi is fekete lelkűnek mondjuk), a tiszta lélek ellenben fehér (animus candidus).

Ehhez járult még a kegyeletes ember, a vir pius eszménye, amilyen pl. Aeneas; mert a pietás kötelességeit annál szentebbeknek tartották, minél kevésbbé lehetett az életben teljesítésüket jogosan kikényszeríteni. Más eszmény a vir frugi, a hasznos társadalmi ember, és a vir ingenuus, akinek gondolkodása nemes, szolgaiságtól irtózó. A vendégbarátról a római buzgóbban gondoskodott, mint saját rokonáról, ép úgy kliensét is gondjába vette; a jó szomszédságot is nagyon fontos dolognak tartotta.

E vonásokkal a rómaiak ösztönszerűleg útját egyengették a görög humanitásnak, mely már a Kr. e. második században győzelmesen bevonult Itáliába és a Scipió-családban legkiválóbb képviselőire talált: fejedelmi alakok, a hatalom birtokosai, de telve valódi nagylelkű emberségességgel. Ez a mondás, hogy «ember vagyok és semmi emberi vonás nem idegen tőlem» (homo sum et nihil humani a me alienum puto) a Scipiók korában keletkezett és azóta sohasem vesztette érvényét. De egy más becses vonást is hozott a gyakorlati élet, a nagyúr benső érintkezését kliensével, ami az ókorban sokkal természetesebb volt, mint ma. Férfiak érintkezését sokkal kevesebb korlát akadályozta, mint manapság. Jellemző erre vonatkozólag a tegeződés, mely az egész társadalmat testvéri kötelékkel fűzte össze. Az ókor sohasem gondolt arra, hogy a tegeződés szokását megszüntesse vagy megszorítsa. Csak az újabb korok teremtettek új megszorítási formákat és állapítottak meg ezek alapján érzékeny megkülönböztetéseket.

A humanitásnak egyik legfontosabb gyakorlati megnyilvánulása a jótékonyság. A keresztyén egyháznak kiváló érdeme, hogy a jótékonyságot, a charitast szervezte és programmjába vette. De csak kevesen tudják, hogy ez már régebben és nem kisebb méretekben volt meg, csakhogy inkább egyesek buzgóságára volt bízva. Ma az egyházközségek vagy városok építik föl templomaikat, ellenben abban a korban mily sokszor volt ez egy embernek az alapítványa ép úgy, mint városterek vagy fürdők, hidak vagy országutak, melyek különben a községi közigazgatáshoz tartoznak. Antik emlékköveknek egész garmadája őrzi e jótékonykodás emlékét, mert mindenütt és százféleképen nyilvánult meg. Voltak továbbá végrendeleti alapítványok; gyámolítottak szegény gyermekeket, neveltették őket és népkonyhákat rendeztek be. Így alakultak át nagy vagyonok a szegény nép boldogulásának forrásává. Mi több, felkutatták a szenvedőket és nyomorgókat, amint ezt maga Livia, Augustus neje is megtette, ki nemcsak a szegényeket kereste fel, hanem tűzveszedelmeknél személyesen is megjelent. Nincs a világirodalomban könyv, mely körültekintés, tapintat és gyöngédség tekintetében Senecának a jótékonyságról szóló művét felülmulná.

Adj, mielőtt tőled kérnének;
kétszeresen ad, ki gyorsan ad;
tettedben találd meg jutalmadat;
adni üdvözítőbb, mint kapni.
Kiméld a megajándékozottat és ne szégyenítsd meg azzal, hogy mások is tudomást vegyenek jótéteményedről.
Mutasd meg az utat a tévedőnek;
oszd meg kenyeredet az éhezővel.
De ez még nem elég: mondd inkább, hogy mindnyájan egy törzsből valók és rokonok vagyunk.
Gondoskodjál embertársaidról, mint önmagadról. Mert az ember társadalmi lény és az emberi társadalom hasonlít a dongaboltozathoz, mely összeomlanék, ha nem támogatná minden kő egymást.

Ez bizonyára stoikus életelv. A közönséges világfi persze azzal a reménnyel kecsegtette magát, hogy alapítványával megörökíti az utókor előtt a nevét s ez igazán emberi indíték a társadalmi segítésre, mely ma is megnyilvánul. Hogy vele örök boldogságot eszközöl ki maga számára, arra aligha gondolt valaki. Ez csak a keresztyén tanok hatása alatt vált a könyörületesség tényeinek indítékává. Ugyan már Seneca mondja: a jótett olyan adomány, melyet istennek hozunk.

Hogy e téren a valóságban durva lelketlenség is megnyilatkozott, nagyon természetes, amint ma is pezsgőt isznak jótékony bazárokon, melyeket pl. szerencsétlen bányamunkások hátramaradt özvegyeinek és árváinak javára rendeznek, vagy ha egy fiatal nő azzal vigasztalja magát, hogy a szegény asszonynak most nem adhatok semmit, de a legközelebbi jótékony táncmulatságon majd ellejtek érte egy keringőt. Megemlíthetjük a hóbortos Caligulát, ki egy senator életének megkegyelmezett, s mikor ez köszönetével eléje járul, a császár mint fehér köpenyébe öltözött pontifex maximus nyilvánosan csókra nyujtja ballábát, mely aranytól és gyöngyöktől csillogott. A lábcsók ősrégi keleti szokás volt. De a közönség szavai szerint Caligula egész testét annyira meglepte a bűn, hogy még a lába volt a csókra a legtisztább testrész.

Az ifjabb Plinius is gyakorolta magát a jótékonyságban. Úgy fejezi ki, hogy socialitásunk (társas ösztönünk) kössön bennünket össze a szűkölködőkkel. Ez az az ifj. Plinius, kit már sokszor említettünk, a Garda-tó mellékén földbirtokos, római senator és consul, majd Traianus alatt római provinciabeli helytartó, ki 97-109 között kelt leveleiben teljes képet ad a korabeli társadalomról. Ez pedig már erkölcsileg igazán megtisztult társadalom. A levelekből kialakuló kép, a szerzőnek kicsinyes és valódi olaszos hiuságától eltekintve, rendkívül örvendetes; a humánus jelző majdnem jelszóvá lett leveleiben. Humánus vonás, ha szigort és jóságot egyesít magában az ember. Ha valamely ismerős nagy bűnt követ el, gaztettét ugyan elbeszélheti az ember, már intő példa kedvéért is, de a tettes nevét el kell hallgatni, mert ez a humánus eljárás. Plinius megcsodál egy hegyi forrást; köröskörül sok villa és templom van a völgyben, az oszlopokon és falakon sok jámbor verset talál rájok karcolva, melyek a forrást és a helyi isteneket magasztalják. E jámbor versek szerzői azonban nagyrészt fűzfapoéták, és még sem humánus dolog fölöttük nevetni. Mi inkább azt mondanók, hogy szívtelenség azokat kigúnyolni. Tényleg a modern nemes olasznak, De Amicisnek a szíve dobog már Pliniusban. Szöllőtermését a szüret után jó áron adta el egynéhány kiskereskedőnek; de megtudja, hogy a szöllő ára hirtelen leszállt, és rögtön elengedi a neki járó összeg egy részét. Rabszolgáihoz való humánus viszonyáról már egyik előző fejezet is megemlékezett.

Így uralkodik Pliniusban a liberalitás, vagyis a szabad emberhez méltó nemesség, a szívnek jósága, és a honestum, vagyis az érzület tisztessége. Persze sehol sincs nyoma a nagyságnak, de magatartása finom, nemes szívű, ildomos, sőt gyermekesen jó. Hogy hasonlattal éljek, nem hiszem, hogy a nagy humanistáknak, pl. Humboldt Vilmosnak levelei alapjában véve nagyobb erkölcsi fokot tüntetnek fel, mint Pliniuséi. Megtaláljuk bennök a természet és a művészet őszinte szeretetét, megemlékszik előkelő asszonyokról, kiket mindenfelől tisztelet övez, jól nevelt ifjakról, kiket előkelő embereknek pártfogásába ajánl. Különös kedvvel hódol idősebb embereknek. Az ő társaságában vidám, üde levegő honol, melyet mintha erős vihar előzött volna meg. Nem a tavasz, hanem a tiszta ősz levegője.

Plinius keveset moralizál; idilli lelkülete az életet mint egy miniatürfestő sok kicsiny képben tünteti föl és mintha mindent rózsaszínű üvegen át tekintene. Ebből a szempontból korával a legélesebb ellentétben áll. Mert ez a kor különben túlontúl moralizáló volt, telve keserű komolysággal, sőt elkeseredéssel. Minél mélyebb ágyat ásott Nero Rómájában a piszok, annál magasabbra törtettek fenn az erkölcsi követelmények. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kornak irodalma, az egy Martialis kivételével, soha nem vesz tudomást a cirkusz és amfiteátrum küzdelmes versenyeiről. Ezeket az izgalmakat a tömegnek engedik át. Azonban az esztétika kérdései iránt sem érdeklődtek, mert minden más kérdés eltörpült a jó és gonosz, az erény és bűn, az érzékiség és az istenhez való emelkedés ellentétes problémáival szemben. Mintha börtönökből és sötét boltozatokból hatolna fel az imának, a bűnbánatnak, az intelemnek tompa moraja. Valóban mondhatjuk, hogy a római irodalom kétszáz év alatt (Kr. e. 50-Kr. u. 150.) főleg a kötelességeknek és az ethikának tanát alapította meg a maga számára és így egyúttal a középkori egyház számára. Mert az ó-testamentumi próféták, a zsoltárok és az evangéliumok nem adták részletes tanát a kötelességeknek; azok csak serkentést adtak, csak célokat tűztek ki, csak erkölcsös szellemet ébresztettek, melyből önként kellett következni az egyes kötelességeknek. A római stoicizmus azonban máskép gondolkozott, a római rendező jellemvonás itt is érvényesült, és ennek köszönhető a kötelességeknek az a finom és átgondolt rendszere, melyet az egyházatyák hosszú fejezetekben átvettek Cicerótól és Senecától és keresztyén mezben századokon át adták tovább az európai népeknek. Így a szó erkölcsi értelmében is rómainak mondhatja magát a katholikus egyház.

A római stoa súlyt vet a pontos formulázásra; sőt megkívánja, hogy a morálnak egyes szabályait mondásokban könyv nélkül is megtanulják. Ezért nevezik a filozófia könyveit szenteknek. E szabályok meg is kapták kikerekített formájukat, melyek szóltak az öndicséretről, a hizelgésről, a barátságról, a házas életről, a haragról és lelki nyugalomról, a testvéri érzésről, a fényűzésről, a kiváncsiságról, az irigységről, a fecsegésről, a vágyakról, a babonákról stb. Lehetőleg minden helyzetre kieszeltek alkalmas tanácsot és a jónak kazuisztikája kimeríthetetlen volt. Különösen a fejedelmekhez intézett szózatok figyelemreméltók. A császárokra vonatkozó hivatalos és gyenge dicsérő beszédek között akadnak mintaszerű tanítások az uralkodói erényekről, ilyen pl. az ifj. Pliniusnak a senatus előtt tartott panegyrikusa Traianusra, s ezek a középkor, sőt az újkor uralkodóinak is mintaképül szolgáltak arra, hogy milyen legyen a fejedelem.

A stoikus gondolkodás különösen megfelelt a római jellemnek. Vegyük csak ezt a szót: magnanimus, melyet mi nagylelkűnek fordítunk. A nagylelkűség már a régi rómainak eszménye volt; de a stoikus is megkívánta, hogy nagylelkű legyen az ember. Hozzáfűződik azonban a halál gondolata is. A római katona halálmegvetését az ellenséggel szemben most átviszik a meggyőződés bátorságára és az érte szenvedhető mártirhalálra. Hirdetni kell a meggyőződést, még az élet árán is: vitam impendere vero, mint Juvenalis mondja. Seneca tele van ilyen eszmékkel, mert körülötte hulltak az áldozatok. Összegyüjtöttek elbeszéléseket, hogy képet adjanak a Nerótól halálra ítélt jellemes emberekről. Valóságos pogány martirológium volt ez, melyet mohón olvastak. Már Cicero hirdette Tusculanumi vitáiban, hogy csak a halál után van igazi boldogság; igyekezzünk tehát egy nemes életet méltón befejezni, mert biztos kikötőbe jutunk.

És mi volt a felfogás az emberi természetről? Mit remélhetünk tőle? Seneca szerint nem születünk eredendő bűnnel, hanem lassanként leszünk bűnösök. Ezért fekszünk mi valamennyien ugyanabban a kórházban, és illő dolog, hogy nyiltan beszéljünk betegségünkről. Mert lelkiismeretünk hajt rá. A bűnöst sujtolja bűntudata, nincsen más büntetésre szüksége, fejtegeti hatalmas lendülettel Juvenalis. De ha egyszer a jó is megvetette valahol a lábát, annak maradandó a nyoma, mert a jó nem degenerálódhatik. Az aranykorszak ősembere, ki frissen jött isten kezéből a világra, természeténél fogva jó volt; de mi magasabban állunk, ha önnevelésből, önfegyelmezéssel leszünk jóvá. Az erényhez vezető út meredek, de a derék ember az egekbe jut (sic itur ad astra).

Vajjon elérheti-e az ember a tökéletességet? A mindennapi beszédben római ember bizonyára kész volt egy derék életű embert vir sanctus-nak nevezni. Cicero és Plinius gyakran használják ezt a jelzőt. Tehát a derék élet már szentségnek látszott, és úgy olvassuk, hogy a Scipiók, Lælius és mások sanctusok voltak, kik az elyseumi mezőkön folytatják másvilági életüket. Ha valakinek, akiről tudomásunk van, akkor Marcus Aurelius császárnak, a saját maga véleménye szerint Titus császárnak is joga volt erre a jelzőre. Titus, «az emberi nem gyönyörűsége» (amint nevezték), midőn halálos betegen vitték át a városon, szétlebbentette gyaloghintójában a függönyöket, hogy még egyszer lássa az égboltozatot, és azt mondta, hogy bűn nélkül hagyja itt a világot, mert csak egyszer tett életében olyat, amire bűnbánólag emlékezhetik vissza. Hiába kutatták halála után, hogy miféle tettére célzott.

Viszont Juvenalis fogát csikorgatva kiált fel, hogy széles e világon nincsen sanctus ember. És tulajdonkép ez a felfogás felelt meg a szigorú tannak. Nem élt soha lángeszű ember, ki ne szorulna elnézésre, véli Seneca. Ebből magyarázható, hogy bár teremtett eszményeket a római stoa, de nem eszményi hősöket. Szenttéavatást elvileg kerültek, és így minden rómainak, még a legjobbaknak is hiányzik a nimbuszuk. Nem akarták, mert még a legjobbakban is mindig találtak hibákat. Csak isten tökéletes és teljesen tiszta ember sohasem fog születni e földön.

Mindazáltal egyes erények bemutatására felkutattak mintaembereket, mert felfogásuk szerint csak a mintakép sarkalja a becsvágyat a jóra. Ennek a kutatásnak pedig rendkívül különös és a jövendő korokra igen mély hatású következménye az volt, hogy a római történetírást a régitől eltérő módszerhez vezette. Mert meg kell állapítanunk, hogy ebben a korban minden érzék elveszett az államok politikai története, háborúk, közigazgatás, közgazdaság iránt. A derék tisztviselők egész tömege még mindig szolgálatában áll a példátlan tökéletességgel szervezett birodalmi közigazgatásnak; senki sincs közöttük, aki ne érezné a maga hivatása körében a kor gazdasági nehézségeit; de senkisem veszteget rá csak egy szót is. Csupán az ember a maga erkölcsi lényében, a hősiség, a történet nagy alakjai érdeklik a társadalmat. A történetírás szétmállik és teljesen elmorzsolódik a morál szolgálatában. Plinius egy ízben meglátogatja az előkelő öreg Spurinnát, s ugyan miről beszélgetnek sétakocsizásuk alatt? Nem színházról, irodalomról vagy pénzügyletekről, hanem az erényről, kiváló emberek tetteiről és a tanulságokról, melyeket belőlük le lehet vonni. A mindennapi életnek ily jelenete szimptomatikus; nagyon sokan így viselkedtek akkor. Forró vágy fogta el az embereket az erény után és a császárkori irodalomban az egész római történetírásnak célja kiváló egyéniségek tetteit és szavait feljegyezni. Az ekkor élő Plutarchos is ennek a szellemnek a képviselője. Így forgácsolódik szét a történelem biografiára és anekdotára, az erkölcsi példák laza sorozatára. És ez az irány uralkodik, anélkül, hogy valaha megszakadt volna, a középkoron át egész a tizennyolcadik századig. Ebben az értelemben hatott Cornelius Nepos a tanulóságra, nálunk különösen Kölcseyre; a francia forradalom férfiainak Plutarchos volt a bibliájuk. Goethe és Schiller folyton tanulmányozza a plutarchosi életrajzokat és Schiller balladái tulajdonkép csak történeti anekdoták feldicsőítése erkölcsi éllel. És csak így értjük meg a legkomorabb római történetírót, Tacitust is, mert ő sem igazi történetíró, hanem moralista. Komoly papi hangulat uralkodik ezekben az emberekben; a világtörténet most már csak erkölcsi világítélet; ez a tudat tölti el őket teljesen. Nevelni akarták a jövendő nemzedékeket, s ezért folyamodtak a multhoz. Ebből a szempontból kiindulva rajzolták meg a multat, s a császári korszak ethikája egyházi közvetítés nélkül is nevelője lett a későbbi nemzedékeknek.

De pillantsunk most már vissza. A vad ősember époly lassú haladásban válik nemesítés folytán kultúremberré, mint a vad növény is kertészeti ápolással lesz kultúrnövénnyé. Itt is, amott is a meglevő tulajdonságok fokozásával vagy mérséklésével történik e csodamunka. De a hasonlat sántít. Mert az ember kert is, kertész is egyúttal. És ez a legnagyobb csoda. Ő az a varázsló, ki évezredek folyamán az állatias élet posványából üstökön ragadja önmagát és hihetetlen magasságba emelkedik. Tegyük az üstök helyébe az észt, akkor a metafora találó és igaz.

Ez az ész az ősrómaiban is megvolt. Mindazáltal újra hangsúlyozzuk, amit különben majdnem minden fejezet megtett, hogy tényleg a görögök voltak azok, kik a római népet és szellemi örököseit, tehát az európai népeket e nagy evolucióhoz fölsegítették. A görögök maguk nagy művészek, nagy gondolkodók, nagy tudósok voltak, kiknek történeti hivatása az volt, hogy világraszóló eszméket szórjanak szét, de azokat a gyakorlati életbe átvinni nem volt sem hatalmuk, sem praktikus érzékük. Erre a nagy feladatra a római nép vállalkozott. Persze sok elveszett az eredeti eszmék finomságából, szelleméből, míg azok a világon megvalósulhattak; de így van ez népeknél is, egyeseknél is egyaránt. Tegyünk próbát az emberi nagy eszmék óriási területén akárhol, legyen az vallás, művészet, tudomány, politika; majdnem mindig azt tapasztaljuk, hogy az a nép vagy az az ember, ki az új eszmét szülte, ritkán érhette meg, hogy maga arasson a megvalósulás terén babérokat. Ez oly tragikum, mely néha egész nemzetnek, de még több egyénnek, nálunk magyaroknál is, keservesen szívta fel szíve vérét. Hogyan is nevelhette volna a kis Hellas az európai népeket? Honnan vette volna a hatalmat? Mily szegényesnek és jelentéktelennek tűnik fel mai zavarai között is Görögország, nyomorult falvaknak, piszkos városoknak és megható romoknak országa!

Mi másképen áll Róma ma is ragyogó templomkupoláival és palotáival! De Görögország pusztulása már az ókorban befejezett tény volt. Már Kr. u. 100-ból olvassuk a következő emlékezetes szavakat, melyek egy rómaihoz voltak intézve. Ennek a rómainak feladata volt, hogy a császárnak teljeshatalmú legatusaként rendezze az ókori Hellas viszonyait; a hozzá intézett levél egyik helye így szól: «A görög városok ma kicsinyek és jelentéktelenek; maga Spárta és Athén csak árnyékai a multnak és ma már olyanok, mint az elaggott vén emberek. De annál nagyobb tisztelettel járulj eléjük. Légy tisztelettel templomaik iránt, légy tisztelettel történetük iránt. Kiméld e népet; hagyd meg önkormányzatának szabadságát és ne okozz neki keserűséget. Mert Hellasban alakult ki a humanitás először, Hellas az a föld, hol az emberek a legemberségesebbek és a szabad emberek a legszabadabbak. Ez az a föld, melynek mi magunk rómaiak is a törvényt és jogot (vagyis társadalmi fejlődésünket és kultúránkat) köszönjük.»

Tehát még törvényt és jogot is. Valóban szép, hogy római ember volt, ki ezt az igazságot kimondta, a gyakran idézett Plinius. Vele együtt még két rómait lehet megemlítenünk, kik ilyest még előbb hangoztattak: Cicerót és Horatiust. Tényleg ez a három római irodalmi ember volt a görög szellemmel legkongeniálisabb; bennük nyilatkozik meg az, ami más római emberben alig nyilvánult meg: a komolysággal párosult humor. Mind a három melegen és átértő ésszel ismeri el a görög szellem felsőbbségét, mind a háromban a tanítványnak igazi és mély hálája nyilatkozik meg. E három rómainak igaza volt. És ha van is bennünk hálaérzet kultúránk megalapozói, a rómaiak iránt, nekünk is velök együtt kell éreznünk, hogy köszönettel elsősorban a görögöknek tartozunk.

 

* * *

 

A SOROZAT-BORÍTÓT A MERCURIUS KFT TERVEZTE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN.

 

E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU

 

ISBN 978-615-5295-62-1 PDF

ISBN 978-615-5295-63-8 EPUB