III.
Iskolai és szellemi élet.

Róma fejlődésének rajzában, valamint lakosainak közviszonyaiban egy dolog ragadja meg leginkább az ember figyelmét: az, hogy a rabszolgák legnagyobb része tudott olvasni és írni. Műveltségük már alantas helyzetüknél fogva nagyon csekély lehetett, de ha tekintetbe vesszük a mai viszonyokat, hogy pl. Olaszország köznépének igen nagy százaléka analfabéta, a tény mindenesetre meglepő és önkénytelenül felmerül a kérdés, milyen volt tehát a felsőbb társadalmi osztályoknak a műveltsége, szellemi élete, mily irányú az érdeklődése, ha már a társadalom tudott arról gondoskodni, hogy a rabszolgák is megszerezzék a továbbképzés alapját.

Ha egy szóval akarnám a római polgárok műveltségét jellemezni, azt mondhatnám, hogy valamennyien filológusok voltak. Filológia alatt persze a rómaiak mást értettek; a szó nem jelentett nyelvi vagy irodalmi tanulmányt, hanem általában magasabb műveltséget, mely lehetőleg sokoldalú kívánt lenni. Tanulmányaiknak főleg a formális, vagyis nyelvi és stilisztikai része kiválóan alapos volt; oly sok időt fordítottak reá, hogy mi nem érhetnők el egykönnyen; de reális ismereteik nagyon hiányosak voltak. Látszólag érthetetlen, hogy oly reális gondolkozású nép, mint a római, nem kívánt fiainak a reális ismeretekből mást adni, mint rövid tájékoztatást, kivonatos, enciklopédikus ismereteket. A tanításnak ezt az irányát azonban a szociális viszonyok szabták meg. Minden technikus munkát ugyanis nem szabad emberek végeztek; technikai, természettudományi ismeretekre szabad polgárnak szüksége nem volt, hisz már említettem, hogy az orvosi teendőket is görög származású emberekre bízták. A mai reáliskolának megfelelőleg a nem szabad lakosságnak akkor jó részben reálisabb műveltsége volt, mint a szabadnak. A szenátor vagy a lovag nem törődött részletkérdésekkel; a maga egyéniségét felsőbbséges módon fejlesztette; kitünően be volt gyakorolva az ékesszólásba, gondolatainak írásban való kifejtésébe; más ismeretekben pedig annyi tájékozódást szerzett csupán, hogy szükség esetén akármely részletkérdéssel komolyan tudjon foglalkozni. Társadalmi állása és kötelezettségei szempontjából ennyi neki teljesen elég volt.

Ily nevelés tehát inkább hasonlít azon gimnáziumi neveléshez, mely a XIX. század közepéig volt uralkodó, midőn főleg a humanisztikus nyelvi tanulmányok uralkodtak és a reális szakok általában nagyon kis szerepet játszottak a társadalom vezető osztályának tanulásában. Rómában eszerint a formális képzés a felsőbb osztályoknak szólott; reális tanulmányokra a szolgákat fogták. És ez a tanítás volt érvényben hét-nyolc századon át, a Kr. e. harmadik századtól a Kr. u. ötödik századig. A római meg volt vele elégedve, sőt büszke volt reá. A filológiát megszemélyesítették, egyrangúvá tették a múzsákkal, az égi istenkörben neje lett Mercuriusnak, mint a lant feltalálójának és a költők pártfogójának. S mikor e formális műveltség megdőlt, nem a reális, természettudományi világfelfogás döntötte meg, hanem a keresztyénség, mely a reális ismereteket még kevesebbre becsülte.

Mindenesetre feltűnő, hogy a reális gondolkozású rómaiban oly kevés érzék volt a természettudományok iránt. A római nem volt kutató szellem, ki a tudományt a tudás kedvéért ápolja; nagyszabású, határozott, élvezetre vágyó lélek volt, de a tudomány önzetlen mívelése szempontjából szánalmasan szűkkeblű. Ma mindazt, mit a természettudomány kikutat vagy felfedez, rögtön népszerűsítik. Az a görög, kinek élénk képzelete egész istenvilágot alkotott, az isteneket hidegen félretolta, ha kutatásokba merült. A mindenséget atomokra osztotta és józanul megalkotta a mechanikus világfelfogást. Meg is próbálta egy költő, Lucretius Carus, a Kr. e. első században Epikuros e tanát Rómában egy gyönyörű tankölteményben népszerűvé tenni. De a római polgár még a császárok korában is húzódozott a természettudományi világfelfogástól és meg volt elégedve, ha négy elemet ismert (t. i. a tüzet, vizet, földet és levegőt). Míg a görög a babyloniak és egyiptomiak tanítványaként igazságnak fogadta el, hogy nem a nap pering a föld körül, hanem megfordítva; míg ugyancsak ő kiszámította a Holdnak és a Napnak terjedelmét, a csillagoknak egymástól való távolságát; míg ugyancsak ő a Föld alakját nem laposnak, hanem gömbalakúnak hirdette, az országok távolságát megállapítva egy fokozatokkal ellátott hálózatba belerajzolta, tehát megvetette alapját a fizikai földrajznak: a rómait ez nem érdekelte és oly babonás maradt, hogy inkább térdre esett Mithras, a napisten előtt, sőt napot jelölt ki neki hetenként ünnepül (a dies solis-t, innen a német Sonntag) és templomot emelt tiszteletére. Az már nagy dolog volt, hogy Julius Caesar a kényszerítő szükség hatása alatt a görög Eudoxos tanítása alapján megújította a naptárt; Augustus pedig a közigazgatás érdekében fölmérette a birodalmat, az utak távolságát mértföldkövekkel jeleztette és megcsináltatta a római birodalom térképét. De minderről Rómában csak az vett tudomást, aki útra kelt és akarta tudni városról-városra a távolságokat. A Vezuv, mint tudjuk, Kr. u. 79-ben tört ki először; de már 16 évvel előbb kezdett félelmesen rengeni, dübörögni és csak a közelsége okozta, hogy a vulkánizmus elméletével kezdtek foglalkozni. A Nilus forrásának kérdésével is csak azért foglalkoztak, mert Egyiptom római tartomány lett. Ily tudományos problémák fölvetése különben nagyon ritkán történt. Bármily bámulatos is az idősb Plinius természettudományi munkája (Historia naturalis), mégis csak kezdetleges és dilettáns munka, mert száz meg száz könyv szolgai kivonata az egész; kiváló és jelentéktelen írókat válogatás nélkül használt fel és olykor a legmulatságosabb félreértések fordulnak benne elő. Plinius a császári hajóhad admirálisa volt, ki ép Misenumban tartózkodott, midőn a Vezuv első kitörése következtében Pompeii elpusztult. Módja lett volna a tengerparton kagylókat szedni, halakat megfigyelni stb. De ő szobájában ül és a kagylókról, halakról, növényekről, csillagokról való ismereteit könyvekből szedi. A görögöktől gyüjtött rengeteg tudományos adathalmaz a rómait elnyomja; fejszével hatol a nagy tömegbe és durva kézzel leltárt vesz fel, mely teljesen kielégíti. Csakhogy ez nem tudományos birtok, hanem csak zsákmány. Plinius Aristoteles legfinomabb megfigyelései közé a leggyerekesebb csodákat toldja be: népet, mely egy lábon jár vagy a mely fülébe csavarja egész testét; beszél Pyrrhus király lábaujjáról, mely betegeket gyógyított és levágva külön temettetett el; megemlít Satyrosokat és Tritonokat, kiket csak nemrég fogtak meg. Ily csodás dolgokra hévvel vadásztak a rómaiak. Nem a természet törvényei iránt érdeklődtek, hanem a kivételes dolgok iránt. Egyébként Plinius munkája praktikusan van berendezve és beosztva, úgy hogy könnyen megtalálja az ember, amit benne keres; olyan mint pl. a nagy lexikon.

Nem sokkal kedvezőbbek a viszonyok a technika területén. Mily bámulatosan fejlett volt a római hadsereg tüzérsége; mily gyönyörű utakat és hidakat terveztek a mérnökök; csak gondoljunk az Aldunai hídra, melyet Traianus veretett. De a római társaság sohasem beszélt e dolgokról. Így a technikai irodalom e kérdéseket és más ilyeneket illetőleg görög nyelvű volt, vagyis elsősorban a szolgák osztályának szólott. Feltűnő dolog, mily kevéssé fejlődött ki a katonai irodalom és még csodálatosabb tény, hogy a nagy történetírók, Livius és Tacitus, mily járatlanok katonai dolgokban. Tacitus abba a gyanúba esik, hogy bár Germaniáról ír, sohasem tette lábát germán földre; Livius pedig nem tartotta érdemesnek, hogy megszemlélje azokat a közeli csatatereket, melyeken Hannibal híres csatáit vívta. Szobájában maradt és hűvös árnyékban írta meg könyveit; annál ragyogóbb persze a stílusa. Csak a földmívelés meg a jog elméleti tanait méltatta figyelmére Róma uralkodásra termett népe; a szakirodalom a földmívelésre és a jogra vonatkozólag gazdag, szakavatott, mesterileg alapos és az összes századokon át virult.

Ha a római birodalom kifejlődését megfigyeljük, el kell ismernünk, hogy világuralmát semmikép sem köszönte előbb említett humanisztikus műveltségének, amely csak később vált vérévé. A győzelmesen terjeszkedő római nép a köztársaság korában híjával volt minden előkelő irodalmi tudománynak. A nevelés házilag folyt, a szülők tanították a gyermekeiket betűre, jogra, törvényekre. Már akkor szükséges volt a gondos könyvvitel és a törvények ismerete a közigazgatás és a kereskedelem érdekében; de nem volt semmiféle irodalmi olvasókönyv, és feltűnő dolog, hogy abból az időből alig van egy-két kőfeliratunk az emlékeken. Annyira csupán a legszükségesebb gyakorlati szempontok uralkodtak a nevelésben és az életben, hogy Rómában hiába keresünk irodalmat, míg egész Itália nem kerül uralma alá.

De a fordulat azután hirtelen történt. Kr. e. 240 körül egyidőben alakul meg az iskolaügy és az irodalom; és Róma ezentúl a görög műveltségnek önállótlan és mégis legkiválóbb tanítványa lőn. A görög népnek jól folyt a dolga, mert csak anyanyelvét kellett tudnia, mely minden szép dolgot feltárt előtte. A római ifjúnak már két nyelvet kellett tanulnia, mert műveltségéhez hozzátartozott, hogy meglehetős folyékonysággal beszéljen görögül. Viszont ma három vagy négy nyelvvel bajlódik a középiskolai tanuló, és örülnünk kell, ha elég tisztességesen kezeli anyanyelvét. A görög tehát elhozta a rómainak összes gyönyörű könyveit, de megtanította egyszersmind a latin nyelvnek grammatikai feldolgozására. A római csak ekkor ismerte meg tudományosan a maga nyelvét. Felismerte a nemi szabályokat, a hajlítást, a beszédrészeket. És megkezdődött a grammatikai munka, a nyelvtani szabályok tanulása. Az iskolai munkában most már latin szövegre is volt szükség, s e célból lefordították latinra Homeros Odysseiáját. Jelentős mozzanat, hogy Róma első költője, Livius Andronius, egyszersmind az első római iskolamester is volt; és amit ő tett, az döntő is volt: költői olvasmány maradt mindvégig a magasabbfokú oktatás alapja.

Megindult egy római könyvirodalom és nagy szükség is volt reá; mert ha nem akadtak volna oly nagyeszű férfiak, mint Nævius és Ennius, kik a latin nyelv művelésére fordították erejüket, ha csak száz évig várattak volna magukra: sohasem fejlődött volna ki római irodalom, és minden itáliai városban görög lett volna az uralkodó nyelv. Hisz a latin irodalom még így is annyira görög szellemet lehel, hogy ha görög fordításban olvashatnók, azt hinnők, eredeti nyelven olvassuk. Amellett a fellépő latin költők között egyetlen egy sem római születésű; valamennyien a környező vidékeken születtek és csak beszármaztak. A római költészet Róma határán túl toborozta költőit és úgy sütötte rájuk a maga bélyegét. Hasonló jelenséget látunk a renaissance korában is; Bramante, Michelangelo, Rafael nem Rómában látták meg a napvilágot, de ennek a városnak a bűvös ereje odavonzotta őket, és az ő hatalmas szellemét tárja fel lángeszük.

Az első tanintézetek Rómában magániskolák voltak; ezentúl sem hallunk nyilvános állami iskolákról. Jellemző ez azért is, mert az olasz állami közoktatásügy nem vitte eddig annyira, hogy az ókori Róma mintájára minden lakosa tudjon olvasni és írni. A régi római iskola vezetője a grammatika tanítójának nevezte magát. Kezdetben a maga kockázatára nyitott tanintézetet, később községi támogatásban részesült. Egynéhányat ismerünk is közöttük; pár szóval érdemes is őket bemutatni.

Marcus Antonius Gnipho, Itália északi részéből származó gallus, szívtelen szülők gyermeke volt, kik rabszolgavásárra juttatták. De a tulajdonos, ki megvette, gondos nevelést adott neki, később pedig felszabadította. Így lett ő később a nagy Julius Caesarnak, mikor ez még fiú volt, házi tanítója, azután pedig magániskolát nyitott. Nagytehetségű ember volt, kedves modorú az érintkezésben; megszabott tandíjat nem követelt, de tanítványai és hallgatói gazdag ajándékokkal halmozták el. Csak gondoljuk el, hogy érett férfiak és senatorok, így maga Cicero is, negyven éves korukban sem átallották e nagyeszű mester tanítását hallgatni.

Annál gorombább fráter volt a Beneventumból származó híres Orbilius Pupillus, akinek vesszőjét Horatius, a költő is érezte. Ez az Orbilius korán árvaságra jutott, mert szülei erőszakos halállal pusztultak el. Először valamely hivatalban írnokoskodott, majd tábori zenész lett, később lovaskatona. Tanulásvágya nem engedte pihenni, ötven éves korában Rómában iskolát nyitott és csakhamar nagy hírre tett szert. Káplármodoráról azonban sohasem tudott leszokni; durván és epésen bánt ifjúval, öreggel egyaránt, mindig pénzszűkében volt és majdnem száz éves korában szegényen halt meg.

Megemlítem itt Lenaeust, egy athéni eredetű tanárt, akit gyermekkorában rablók csentek el szüleitől; természetesen eladták rabszolgának és a dúsgazdag Pompeius Magnus házába került. Tudományszomjától sarkalva visszaszökött Athénbe és miután itt magát kiképezte, visszatért Rómába, jelentkezett Pompeiusnál és magával hozta a váltságdíjra elégséges összeget. Pompeius természetesen ingyen adta vissza szabadságát, de házi tudósként magánál tartotta, sőt hadjárataiban is kiséretébe osztotta és megbízta, hogy latinra fordítsa Mithridates királynak természettudományi iratait. Csak a pártfogójának halála után nyitott Lenaeus Rómában iskolát.

Ezek antik-jellegű tanítópályák. De már a tarentumi Lucius Crassitiusnak nem volt ily mozgalmas élete. Kezdetben ugyan a szinháznál szinfaltologató volt és környezetének megfelelőleg könnyelműen élt; de csakhamar tanító lett és ernyedetlen szorgalmával nagy tudományhoz jutván, a legelőkelőbb házak szerződtették mesterül. Egyszer azonban egy stoikus előadás, mely az élet erkölcsös mélyítését javasolta, oly nagy hatással volt reá, hogy szigorú önvizsgálódás végett teljesen a szemlélődő életbe vonult vissza. A legdivatosabb iskolamester azonban, akiről tudomásunk van, Palaemon volt Tiberius és Claudius császár korában. Ő is görög rabszolga volt eredetileg; iskolája évenkint 400,000 sestertiust, körülbelül százezer korona jövedelmet hajtott, melynek ő fényűző életmódjával nyakára is hágott. Bizonyára kápráztató egyéniség volt, hogy ily sok pénzt tudott szerezni, mert az iskolamesternek különben nehéz kenyere volt. «Csak rhetor ne légy, javallja Martialis, és csak iskolamester ne légy; ha pénzhez akarsz jutni, hangversenyénekes pályára lépj.» Majd hozzáteszi: de ha nagyon kemény a koponyád és erős a hangod, légy akkor építész vagy az árveréseken kikiáltó. Az építészek e költői párhuzamot bizonyára nem fogják hizelgőnek találni.

A latin nem tartozik a könnyű nyelvek közé; maga a római is óvakodott erős formaérzékénél fogva hibás szóalakokat használni és nagy súlyt vetett a szép kiejtésre. Csak olyan dadákat tűrtek a házban, kik a legtisztább nyelvet beszélték; még a játszópajtások kiválasztásában is ez a szempont volt a döntő. Következett azután a pedagógus rabszolga hagyományos fanyar és komoly arculatával. Magának e szónak: pedagógus, gyermekvezető a jelentése; tényleg ő vezette a gyermeket, ha vele az utcán sétált, ő ügyelt viselkedésére otthon. Ha elgondoljuk, hogy pl. Budapest közvetlen környéke nem magyar, hogy lakósságának jó része nem magyar anyanyelvű, hogy tehát fővárosunk magyarsága épen nem kifogástalan, akkor elképzelhetjük, mennyire jogosult volt a római szülők e gondossága. Hisz a latin nyelvet is sok idegen törzsbeli csak eltanulta, magában Itáliában az oscusok, etruszkok, görögök, a provinciákban gallusok, spanyolok. Mily lompos a nyelve Pompeiiben a fali karcolatoknak, mily zagyva beszéde van a parasztoknak Petroniusnál. A nyelvhibákat, idegen szólásokat sokkal nagyobb lelkiismeretességgel irtogatták, mint mi. Egész sereg grammatikai kézikönyv jelent meg, tisztán a helyes nyelvhasználat céljából. Rómában a grammatikusokat a latin nyelv őreinek (custodes) hívták és a siker valóban bámulatos volt. Mert ez az erős formális iskolázottság volt az alapja annak, hogy a latin irodalmi nyelv egészen Justinianusig, tehát a Kr. u. hatodik századig egységes és teljesen nyelvjárástalan maradt, még pedig olyan mértékben, hogy a későbbi irodalom műveiben nem ismerszik meg, vajjon az illető író afrikai, hispániai vagy galliai volt-e.

Az elemi tanfolyam után a másodfokú iskolában a költői olvasmány leggondosabb magyarázata uralkodott. Nemcsak Homerost és Vergiliust tanulmányozták, hanem sok más költőt; mellettök azután feladatok voltak hét tantárgyból, melyeket artes liberales-nek, vagyis szabad embereknek való tanulmánynak, egyszóval filológiának is neveztek. E hét tárgy: a grammatika, stilisztika, logika, arithmetika, geometria, asztronómia és muzsika (vagyis zeneelmélet). Ez utóbbi tárgyból nem vitték sokra a rómaiak, a többiekben bizonyára jobb volt az eredmény, mert a tanításban józan elvek uralkodtak. Seneca tanácsolja egyik levelében: «Csak semmi gépies emléztetést! Valamint a test fölemészti az ételt, amelynek befogadása különben nem válnék hasznára, úgy iparkodjék feldolgozni az ész is, amit tanult, hogy teljesen egyéni birtokává váljék.»

Időközben a tanuló elérte tizenhatodik életévét; hosszú haját rövidebbre nyírták, bíborszegélyű gyermekruháját egyszerű fehérrel cserélte fel, s költői tanulmányai után egypár évig prózai iratokkal foglalkozott, vagyis rhetorikai iskolába lépett. Mintaszerű szónoklatokat olvasott, ilyenek alapján maga is írt beszédeket, de főleg szabad előadásban gyakorolta magát egy szaktanár vezetése alatt. A szülők természetesen tódultak az iskolába, ha a fiatal urak nyilvános próbaszónoklatot tartottak, s ha valamelyik ifjú belesült, szülői természetesen a tanárt okozták. E próbaelőadások formája olykor monológ és valamely történeti hőst, pl. Scipiót vagy Hannibalt szólaltatták meg; voltak szellemes kérdések is, mint pl., hogy miért vannak Ámor istennek szárnyai; leginkább azonban képzelt perek és családi perpatvarok képviselői gyanánt léptek fel, naiv erkölcsi mázzal. Valódi jogesetek komoly és tudományos megvitatásába nem bocsátkozott az iskola, mert hisz oly ifjakat oktatott, kik a mi középiskoláink két legfelsőbb osztályú tanulóinak felelnek meg, akik nagy hévvel, de félig gyermekes invencióval léptek a szószékre. Nagyszerű eredménye ezen iskolázásnak inkább az volt, hogy a provinciák idegen eredetű lakosai, akik ily rhetorikai tanfolyamot végeztek, gyönyörű latinságot tanultak és tökéletesen elsajátították a latin gondolkozást. Csak így volt lehetséges, hogy a világirodalomnak olyan nagy alakjai, mint az egyiptomi Claudianus, a dalmatiai sz. Jeromos és az afrikai sz. Ágoston virtuóz latin nyelven terjeszthették eszméiket. Azonban könnyű átlátni, hogy ez a nevelés épúgy nem volt a gyakorlati életre való előkészítés, mint ma a gimnázium sem az. A nevelés célja akkor is, most is inkább a humanisztikus általános műveltség, a lélek nemes kiművelése volt.

E rhetorikai iskola után lépett ki az ifjú az életbe és most már a valóságos élet volt a nevelője. De még ezután is folytathatott jogi vagy filozófiai tanulmányokat, még pedig jogit Rómában, filozófiait inkább Athénben. A régi görög műveltség székhelye ekkor is ápolta Platonnak és a nagy görög filozófusoknak hagyományait. Ezért kereste fel műveltségének betetőzése végett Cicero, Horatius, sőt később maga Julianus császár is. És Athénben tényleg víg egyetemi életet teremtettek az ifjak, amint ezt a Kr. u. II. századtól kezdve megfigyelhetjük. A komoly filozófus tanárok kathedráikon adtak elő és leckepénz fejében fejtegették tanaikat. Magántanárok és lektorok ismétlő és gyakorlati órákat tartottak. A diákok jegyeztek, éljeneztek vagy zajongtak, épúgy, mint ma; fáklyásmeneteket és macskazenét adtak, egyesületeket szerveztek és mulatságokat rendeztek. Aki filozófiát hallgatott, nem volt filiszter, sem Korogi Bendő. Előkelő ifjaknak, nem pedig tanárjelölteknek a társasága hallgatta a filozófusokat.

Ugyanez a Kr. u. második század azonban még egy fontos újítást létesített: az oktatásügy végre állami felügyelet alá került. A császári vagyonból fizetést utalványoztak ki, először a filozófusoknak, később bizonyos számú tanárnak is, így pl. Quintilianusnak, és pedig nemcsak Rómában, hanem a birodalom egyéb városaiban is. E rendszerváltozás azoknak a császároknak a nevéhez fűződik, kik egyéniségüknél fogva is a római kultúrának legkiválóbb képviselői, Hadrianushoz és Marcus Aureliushoz. De tévedés volna hinni, hogy utánuk az iskolaügy épúgy hanyatlott, mint a birodalom ereje. Tényleg csupán a művészi érzék hanyatlott, de az iskola következetes maradt hagyományaihoz; sőt a könyvipar még fejlődött is, mert az olvasási vágy a lakosság minden rétegébe behatolt. Mint ma az ujság, úgy akkor a könyv volt a mindennapi szórakoztató. Sohasem ábrázolták az embereket gyakrabban könyvvel a kezökben, mint a Kr. u. negyedik században. A keresztyénséget, mely ép a biblia, vagyis a könyvek vallása volt, az időnek e szellemi iránya nagyban támogatta.

Mily szép és ünnepi érzés fogta el ily antik könyvtár látogatóját. Olyan volt ez, mint egy szentély. A könyvtári szobákban a falak tele voltak szekrényekkel, melyekben a tekercseket (mert hisz akkor ilyen volt a könyvnek a formája) a leggondosabban őrizték. Magas és kellemes, hűvös márványcsarnokokban olvastak a könyvtár látogatói. E csarnokokban a költők és tudósok finoman kidolgozott mellszobrai, meg a múzsák díszítették stílszerűen a falakat; a padlózat is zöldes márványlapokkal volt kirakva, mert a zöld szín volt a szemre nézve a legegészségesebb hatással. Az itáliai múzeumoknak sok szép szobra került ki ép ezekből a könyvtárakból. A könyvkereskedés és könyvtári intézmény gyorsan elterjedt az összes provinciákban; Róma volt természetesen e mozgalom központja. Míg a köztársaság vége felé, Cicero és Varro korában, inkább görög könyvek forogtak, most a latin irodalom termékeit keresték. A művelt világ, főleg a nyugaton és Afrikában teljesen római lett, és az irodalmi termékek sokszorosítása nyomtatás nélkül is, de természetesen rabszolgamunka révén, rendkívül könnyűvé lett azáltal, hogy egy ember értelmes és lassú tollbamondását egyszerre ötszáz vagy ezer rabszolgakéz vetette papírra.

Az ókor, épúgy mint még nem régen Japán, nem ismert fűzött könyveket; a szöveg tekercsre volt írva. Könnyen elképzelhetjük azonban, hogy az olvasóra nézve nagyon fáradságos volt ily tekercset sokáig kezével tartani szeme elé. Olvasás közben mind a két kézzel, jobbról és balról kellett fogni a könyvet, egyébre az olvasó nem használhatta a kezét. Ezért ölte meg Domitianus császárt olvasás közben a tőrdöfés; u. i. kezével nem védelmezhette magát és a merénylet sikerült. De minél vastagabb volt ily tekercs, annál kényelmetlenebb volt tartani. Gyakorlott író ezért szívesen felosztotta művét kisebb könyvekre, hogy megkönnyítse olvasásukat. Ily kisebb tekercsen körülbelül huszonöt lapnyi szöveg volt elosztva három és fél méter hosszúságban, úgy hogy egy középvastagságú könyv ma tíz ilyen antik könyvet képes befogadni. De ép ily különbség alapján mérhetjük fel a római irodalom terjedelmét. Horatius egész irodalmi hagyatéka kilenc ily kis tekercsre terjed és terjedelemre nézve nem kíván sokkal több helyet nyomtatásban, mint a Toldi szerelme. Az olvasás is másféle volt, mint manapság. Az emberek nem falták a könyveket, kisebb részletekben élvezték, Vergilius Aeneiséből pl. naponként csak egy éneket. Aki többet olvasott, az a költő szándéka ellen cselekedett.

Elképzelhetjük, miképen gúnyolták a léha és lusta embereket, kik azért, hogy művelteknek tűnjenek fel, házi filológust tartottak, hogy őket naponként költői idézetekkel lássák el. Viszont nagyon ügyes intézkedés volt, hogy külön felolvasó szolgákat tartottak, annál inkább, mivel az antik irodalom a kellemes szócsengésre, a hangos olvasásra számított. Ha ujdonság jelent meg a könyvpiacon, a reklámnak leghatósabb eszköze ilyenkor a nyilvános felolvasás volt. Már Horatius gúnyolta a költőket, kik a közfürdők boltozatos termeiben boldognak, boldogtalannak felolvasták verseiket, mert hát ott gyönyörű visszhangot keltett a szavalás. De ily nyilvános felolvasás szinte ízléstelenséggé fajult, miután a nagy költők, Vergilius és Horatius kora letünt, és gúnyolódó kortársak mulatságos leírását adják a hiú költőknek. Traianus kora volt ez meg Domitianusé, az elvénhedt kultúra ideje, mikor mindenki verselt s a csodagyermekek már tizenegy éves korukban babérkoszorút nyertek költői versenyeken, de korán is hullottak azután sírba. Az ifjabbik Plinius közli, hogy április havában, a szezon vége felé, majdnem naponként voltak ily költői felolvasások. Természetesen maga a költő olvasta fel a verseit és szerencsés fickó, ha elég gazdagnak született, hogy az ily felolvasás költségeit fedezhette. A szegény költőnek bizony módos pártfogóra volt szüksége. Mert termet kellett kibérelni, benne emelvényt és székeket elhelyezni, azután tapsolókat szerződtetni, meghívókat és műsort szétküldeni, mert belépődíjat nem ismertek. Szerencse kellett ahhoz is, hogy a költő a felolvasás előtt meg ne hüljön. Az óvatosabbak ilyenkor több napon át gyapjúkendőt kötöttek a nyakukra és köhögéscsillapító golyócskákat nyeltek. Mert egy római felolvasónak igen sokféle hangot kellett megütnie. Elegáns fehér tógában jelenik meg; emelvényén háborog és toporzékol; majd olvatag szemekkel eped és susog; hirtelen megáll, megnyalja ajkait és kérdi, vajjon ne hagyja-e abba. A fogadott tapsolok persze tiltakoznak: «nem, nem, csak olvass tovább, te isteni lény!» De hát ép ezt akarta hallani. A meghivottak közül sokan elkéstek vagy korán távoztak, úgy hogy a költő többször megismétli verseit. Elhihetjük Pliniusnak, hogy ily hiú költő kiállhatatlan volt.

De a műkedvelők e garázdálkodása ne tévesszen meg ítéletünkben; hiszen a mi magyar irodalmunk jóságában is bízunk és nem ejt kétségbe bennünket, ha rossz poéták és firkoncok árasztják el a napi irodalmat. A római irodalomnak már csak azért is elévülhetetlen becse van, mert egy virágzó görög-római kultúrából fakadt, mely benne és általa jelenik meg az utókor előtt. Róma szerencséje volt, hogy költői megmutatták a világnak, mily melegen és mily emberileg mélyen érez ily római lélek, mily csodálatos finomsággal simult a latin nyelv minden műformához, s mily változatos a hangja. Nyelve szinte duzzad erővel teli szólamoktól; közmondásait még ma is találóan alkalmazzák; velős rövidsége, sziporkázó szelleme, szigorú pontossága, melyre a jogásznak szüksége van, szónokai nyelvének hangzatos és zúgó áradata mély hatással volt az európai népek prózájának kialakulására. Szintúgy az ovidiusi játszi szellem, a vergiliusi idillek édessége, Horatius ódai fensége és költői leveleiben megnyilatkozó humora, Propertiusnak heves, Scipio álmának ünnepélyes hangja: mily skálája az emberi érzelmeknek és indulatoknak! A nyelv mindenütt szívesen és könnyedén símul ama műszabályokhoz, melyeket az írók rajta alkalmaznak; de talán még élvezetesebbé válik, mikor pajkosan lerázza olykor az igát és üde szellemmel buzog, mint pl. Catullus verseiben, vagy mikor azt hiszi, hogy nem ügyel rá senki és oly szabadon árad, mint Cicero leveleiben. Ily fölényes biztossággal csak egy világfi beszél, aki jelentős életének a delén hallatja önérzetes hangját. Ily kemény, biztos és bizalmas hangot még egy görög sem tudott megütni.

Róma egynémely költőjében persze egyhangú szóáradat zúdul az olvasóra, melyet modern lélek nem igen bír el. Vannak költői, akikben több a rhetori-, mint a poétikus vonás. De az a megkülönböztetés, hogy a görög költészet nem szónokias, ellenben a római költészet viszont rhetorikus, határozottan téves. Mert a rhetorika jelentése ékesszólástan és műszónoklat a terméke. De ily műszónoklat már a görögökben, már Euripidesben, sőt már Homérosban is megnyilvánul. Vergilius nem szónokiasabb, mint ezek, csakhogy az ő műszónoklata más; sohasem bőbeszédű, és ha egyhangúbb is, ő volt a római világnak hazafiságban és erkölcsben leghathatósabb nevelője.

De bármily nagyra értékeljük is a római irodalmat, bizonyos hézagosságot nem leplezhetünk szemléjében. Hiányzott benne a túláradó érzelem, a szívet magával ragadó, a fiatal lelket oly boldogító érzés. Nem a fejlődő Rómának hősies ifjúkora nyilvánul meg az irodalomban, hanem a később szülöttek visszavágyódása az egykori erő és nagyság után. Alapvonása ezért visszatekintőleg elegikus, gyakran pesszimisztikus, gyakran rikítóan szatirikus, viszont olykor a császárok lábaihoz borul hízelgő szavakkal. Sallustius nagyon is komor, Tacitus nagyon is haragos, Juvenalis epéje túlságosan maró. Csak az augustusi kor költészete sugározza vissza a dicső jelenkort, mely a maga szépségében gyönyörködik; olykor vidám, gyakran ünnepies, mintha a végre kivívott világbéke költészete ragyogó márványba vésné és bearanyozná boldog diadalérzetét.

De ez a boldog hangulat nem mindig ragadja magával az olvasót, hiányzik a római költészetben a fékezetlen vágy ki a szabadba; nincs meg a jövendőbe vetett vágyódó hit, a probléma, távoli célok felé való törekvés; egy szóval: a római költészet férfias, mert nemzete elérte célját, és nem fiatalos, mely ábrándokba merül. A római irodalomnak ez a férfias vonása ép ma, mikor nálunk a nők is mindinkább kezdenek vele középiskolai tanulmányaikban foglalkozni, egyrészt érdekes nézeteltérést kelt a női gimnáziumokat illetőleg. Vitatkozni lehetne ugyanis afelett, találhat-e a 14-18 éves leány igazán örömet latin olvasmányaiban. Vagy ha a gondolatok fensége, a kifejezések ereje igazán hatással vannak reá, érdemes volna kutatni, vajjon a római irodalomnak ez az intellektuális vonása hozzájárul-e ahhoz, hogy a leányt egyetemi tanulmányokban támogassa, még akkor is, ha pl. reális szakot választott. Érdekes volna megtudni, hogy a római szellemi élet legjelentősebb maradványa, az irodalom, feminisztikus mozgalmainkban jótékony hatással van-e a gondolkodás fegyelmezésére, amint ezt a férfimunkában igen kiváló természettudósok is gyakran elismerték.

De térjünk át a komolyabb irodalomtól a szellemi élet könnyedebb megnyilvánulására, a szórakozásokra, főleg a színházi mulatságokra.

A régi köztársaságkorabeli rómainak határozott tehetsége volt szónoki szereplésre; a velős élc is veleszületett tulajdonsága lévén, erős érzéke volt a rikító kómikum iránt. Képzelőtehetsége azonban nem volt, s a maga erejéből sohasem teremtette volna meg a színházat. Farsangi tréfára, utcai álarcos mulatságra könnyen volt kapható és a decemberi Saturnalia ünnepén, úgy karácsony táján, pajzán ünnepi királyt választottak; a mámor vette át uralmát, és még nagyúri házakban is egy napon a gazda szolgálta fel az asztalnál mulatozó szolgáknak az ebédet. De mindeme tréfák évenként ismétlődtek, csak szellemes rögtönzések adtak nekik új zománcot; önálló műfajhoz nem vezettek.

A színpadi játék szokását, valamint a cirkuszi kocsiversenyeket Róma a külföldtől vette át és vallásos babona adott rá alkalmat. Midőn Kr. e. 364-ben nagy pestis tizedelte a lakósságot, színészeket hozattak Etruriából, és ekkor látott először a római nép ünnepi előadást, természetesen az istenek kiengesztelése végett. A dolog általános tetszésre talált, így fejlődött ki az állandó színpad és diadalmasan bevonult rajta a görög tragédia és komédia. Oedipus és Orestes, Priamus és Médéa tragikus sorsa meghatotta a naiv közönséget; de szintúgy mulattatta a vígjátékban a cselszövő szolga, ki zsémbes öreg urától pénzt csal ki, hogy önzetlenül előmozdítsa az ifjú szerelmesek boldogságát. Így Athén költői irodalmának legértékesebb kincsei a Kr. e. harmadik és második században Róma birtokába kerültek. A dráma pótolta az erkölcsi hitszónoklatokat; tragédiában, komédiában egyaránt felvetettek társadalmi problémákat és fejtegettek egymással ellentétes életelveket.

De midőn a nagy hatalom és gazdagság birtokában a római politika elvesztette előkelőségét, a színházi műsor is elvesztette nemes tartalmát. Cicero korában a közönség már nem szívesen hallgatta a fenséges erkölcsű jeleneteket, nem telt öröme jámbor vallásos világfelfogásban. Mi gyönyörűséget is talált volna Oedipusban vagy Kassandrában? Hallatlan pompával színre hozott kiállításos darabok, teljesen élethű lovas és gyalogos harci felvonulások, színpadon átvonuló fehér elefántok feleltek meg ízlésének. És valamint ma Katona Bánk bánját, Shakespeare vagy Schiller drámáit főleg kegyeletből játsszák, s az ifjúságon kívül csak elenyésző kis közönség talál benne élvezetet, az igazi nagyvárosi közönség pedig - gazdag és proletár egyaránt - elsősorban kétértelmű, gyakran piszkos frivolitásokat kíván: épúgy hódította meg a római színpadot a görög mimus-játék. Ez a műfaj Nagy Sándor kora után keletkezett és nagyon változatos tartalmú volt: egy része bohózat, majd operette, majd komoly drámai részlet váltakozott benne; kupléit az utcákon fütyörészték, oly népszerűekké váltak. Meglepő szellemességgel váltotta föl benne egymást a legdurvább és legfinomabb hatású elem. A mimus tehát fesztelen trivialitásban, népszerűségben és ledér szemtelenségben bátran versenyre kelhetne modern színdarabjainkkal és kabaréinkkel.

A római nép egyéb szórakozásai közül a cirkuszi kocsiversenyekről, az amfiteátrumi hajmeresztő látványosságokról, melyekben gladiátorok egymás ellen vagy vadállatok ellen küzdöttek, nem akarok szólni. Nem nyilvánult meg bennök szellemi élet, és a császári korszakban a régi dicsőségvágynak, továbbá a fényűzés- és szenzációhajhászatnak voltak csupán barbár megnyilvánulásai, melyektől a finom lelkületűek, a mélyebb műveltségűek, a görög világfelfogás hívei ijedve vonultak vissza. Még mindig inkább a színházat választották szórakozási helyül, mint az amfiteátrumot. Jellemző különben, hogy az amfiteátrumi mulatságok Aquincumig hatoltak a hódított területeken; viszont Itália görög városaiban, pl. Nápolyban vagy Tarentumban nem építettek amfiteátrumokat. Humanisztikus érzés, művészi érzék tartották vissza az embereket ily vadságtól; mert a művészet főleg utánzás, véres valóság tehát nem lehet művészet, és az a játék a legfinomabb, mely nem sok eszközzel, hanem kevéssel hat és e kevéssel sokat elér.

A színházi előadásokat különben a császári kor sem hanyagolta el. Forrásaink említik, hogy Rómában évenként 175 napon át rendeztek játékokat. Ezek közül tíz nap esett gladiátori játékokra, hatvannégy nap cirkuszi versenyekre és százegy nap színielőadásokra. Persze e százegy színházi nap közül a legtöbb az említett mimusra és egy újabb műfajra, a pantomimusra esett. Míg vándor színészcsapatok a mimust minden kisvárosba bevitték, a sokkal finomultabb pantomimust csak néhány művelődési központ közönsége élvezhette. Ezt az új műfajt Augustus idejében kapták föl, s a császári udvar állandó pártfogásában részesítette. Képzeljünk el a színpadon egyetlen táncost, aki néma játékával egész tragédiát ad elő és Proteus módjára egymásután felölti a darab szereplőinek alakját. Az arcjátéknak, a test- és kézmozdulatoknak nagy diadala volt ez. Sajátos és finom kultúra érthette csak meg ezeket a több órán át tartó jelzéseket. Ha egy ügyes és csinos görög táncos eljátszotta Phaedrának vagy Ariadnének vagy Médéának szerepét, hatása elragadó volt. A jelmezek és testmozdulatok a görög szépérzéknek megfelelőleg az ideálizmust tartották szem előtt; de az előadó művész az érzéki hangulatokat is igyekezett kidomborítani, miért is az ifjúságot lehetőleg visszatartották a szemérmetlen mozdulatok látásától.

E néma tragikus ballet volt az ókori színpadon a fenséges, a hangzatos antik tragédiának az elnémulása. Ámde a pantomimus nem volt egészen néma. Kardalok és zenekari játék egészen stílszerű kisérettel látták el. Mert Rómában zeneélet is volt, bár Róma ezelőtt nem volt barátja a zenének, és talán egy nép sem volt annyira érzéketlen a zene szépségei iránt, mint a római. Egyetlen egy költőjének sem jutott eszébe, hogy versét megzenésítse, s ha erre szükség volt, görög embert kellett segítségül hívni. A császári Rómába Alexandriából szállították a zenészeket, de mivel Rómában minden óriási arányokat öltött, más vidékről is kellett zenekari tagokat toborozni. Egy zenekarban legalább száz trombitás és száz hárfás kellett, meg ezer kardalos, azután dob meg cintányér. Mert kemény füleket bajos máskép kielégíteni; ezt ma különösen tapasztalhatjuk modern zenedarabjainknál, és úgy volt ez akkor is. A zenészek természetesen görög műveltségű rabszolgák voltak, és miért ne fogadott volna egy gazdag római nábob magának száz zenészt, hogy magával vigye nyári fürdőhelyére? A két zeneművelő császár, Nero és Domitianus, a zenei életet fejleszteni és szabályozni is igyekezett; hangversenyeket rendezett díjkiosztásokkal kapcsolatban. De a beszédes kortársak közül senkisem festi le számunkra a hatást, a meghatottságot. Szemlátomást nem érzett ilyent a római közönség, mely zenei műélvezet szempontjából bizonyára nem lehet mintánk. Inkább jogérzéke vált mintaszerűvé, s a társadalmi és állami rend e szilárd alapját kívánja a következő fejezet fejtegetni.