IV.
Jogélet.

Róma a jognak, a jog helyes alkalmazásának és a jogszolgáltatásnak klasszikus hazája volt; ő alapította meg a peres eljárást, a bírósági szervezetet, és sok igazán nagy munkája között talán ez volt legmaradandóbb érdeme. Mert megtörtént az a csoda, hogy a római jog alapelvei egész Európában, így tehát nálunk is a legújabb időkig alkalmazást nyertek törvénykezésünkben. Szent István és Kálmán királyunk törvényeitől kezdve egészen Werbőczi hármas könyvéig a római jog volt a magyar jognak is forrása; jogi intézményeink és törvényeink szellemében pedig még ma is igen sok él abból a jogi szellemből, amely Rómában több mint 2000 év előtt alakult meg.

A római népet e nagy műre több tulajdonsága tette képessé; elsősorban, hogy józan érzéke volt a valóság felfogása iránt, továbbá erős rendszeretete és közigazgatási tehetsége volt, mely minden lehetőséget egybefoglal, elkülönít, előrelát és szabályoz; hogy végre nagyon vágyott hatalomra és gazdagságra, s ez erősen szorította a jogvédelem szervezésére. Ezért nem az a mondás járt nála: mi megtartjuk a törvényeket, hanem megfordítva: a törvény tart fönn bennünket (lex nos tenet), melynek értelme majdnem ugyanaz, mint a mi igazságügyi palotánk feliratáé: iustitia regnorum fundamentum (igazságosság az országok alapja).

Így már a Kr. e. második században élesen elkülönítette az állampolgári jogot, vagyis a közjogot a magánjogtól, hogy a polgárok egymással való érintkezését szabályozza és biztosítsa. Első intézkedései ugyan, melyeket a Kr. e. ötödik század közepén XII érctáblára vésetett, nem igen múlhatták fölül egyéb városok törvényeit, és valószínűleg görög hatás alatt szerkesztették ezt a XII táblás törvényt, melyek nem különítették el a közjogot a magánjogtól. De már Hannibal legyőzése után, midőn Róma örökre biztosította Itáliában központi politikai hatalmát, megkezdődött a magánjognak hatalmas kiépítése. A leigázott népek adták e munkához a serkentést, és segédkeztek is benne, főleg a görögök. A római jogászok már Kr. e. 100-ban görög műveltségű férfiak voltak. A stoikus filozófia az emberi jogra vonatkozó erkölcsi felfogásával nagy hatással volt vitatkozásaikra.

A kis római község szűkebb keretében először a polgárjog (ius civile) fejlődött ki, de már ebben meg voltak adva az összes alapelvek. Már itt is megnyilvánul görög demokrata felfogással és gyönyörű következetességgel minden polgárnak teljes egyenlősége a törvény előtt; a régi különbségek teljesen kiegyenlítődnek. A nemességnek vagy a papságnak minden kiváltsága megszűnik, s már ezzel örök értéket kap a jog. Azonkívül a törvényszéki tárgyalás nyilvános és nemcsak jogász bíráskodik, hanem a mi esküdtszékünk módjára túlnyomó többségben a laikus. Alapvető megkülönböztetések, mint pl. a birtok és tulajdon, fejlődnek ki, szintúgy alapvető fogalmi összefoglalások, így a személy mint jogalany. A birtokos védelmet kap a tulajdonossal szemben. A családi jog (a házassági és gyámjog) mellett föllép a dologi jog a birtokra és tulajdonosra vonatkozó casuistikájával, a servitus és a zálogjog elkülönítésével; fellép a kötelmi jog, mely az üzleti forgalmat rendezi és biztosítja. Mert az obligáció (a kötelezettség) szabad megegyezés, mely mint kötelező szerződés igen különböző formákat vesz fel kölcsön, csere, vétel és bérlés alkalmával.

Az egyes polgár szabad és minden szabad ember panaszt emelhet a bíróság előtt. E szabadság a magánbirtok jogán alapul. A magántulajdon, vagyis egy személynek kizárólagos uralma valamely dolog felett, a rómaiaknál minden polgárjognak az alapja. Ez a magántulajdon oly erős volt, hogy mellette a kezdetben nagyterjedelmű államvagyon (hódított föld) lassanként a minimumra csökkent, mert egymás közt felosztották. De nemcsak nem létezett vagyonnak államosítása, hanem a római ember azzal sem barátkozott meg, hogy több embernek közös birtoka legyen. De ha ez előfordult, megállapították, hogy ha pl. tíz gazdának közös tenyészbikája volt, akkor minden egyes birtokos tulajdonának mondhatja ennek az állatnak egytized súlyát. Ez igazán római felfogás.

Emellett azonban feltünően csekély volt az ingatlan vagyon védelme. Mert ingó és ingatlan vagyont jogi megállapodásokban lényegileg nem választanak el. A földet ép oly könnyen lehet eladni vagy elzálogosítani, mint a ruhát, tehát egész más a felfogás, mint a magyar nemesi vagyonnál, melyet 1848-ig eladni nem lehetett. A régi családi jószágoknál az eladhatatlanságra és szétoszthatatlanságra nagyon kevés súlyt vetettek és ebben a római jog kérlelhetetlenül szigorú logikája nyilatkozik meg; de megnyilvánul benne egyúttal a nagyvárosi, tehát a merkantil érdeknek győzelme az agrár érdek fölött. Róma kezdettől fogva kereskedőtelep volt és a mezőgazdaság seholsem részesült oly kevés védelemben, mint az ókori Rómában.

Jellemző továbbá, hogy a munka mint érték semmikép sem kapott megfelelő becset a tőkével szemben. Mert valami testetlennek birtokát a régi római nehezen tudta elképzelni. A szántóföldnek megvan a pénzértéke; de a földmunkát a nem szabad szolga végzi; viszont a szolgának is megvan a maga pénzértéke. Ezáltal azonban a munkának magának alig van értéke, mert elvégzése után a szolga értéke csak olyan vagy csekéllyel kevesebb, mint volt a munka előtt. A földtalaj javításáról, a gazdasági munka következtében beállott értékemelkedéséről azért nem hallunk, mert ez tényleg nem is fordult elő. Így azonban a jogász elé különös nehézségek gördültek pl. tárgyak művészi megmunkálásának megítélésénél. Ha egy szoborért pereltek, vagyis egy megmunkált márványtömbért, akkor Cassius és Sabinus azt állították, hogy a kész szobor a márvány birtokosát illeti meg; ők tehát a munkát semminek értékelték. Proculus felfogása szerint azonban a művésznek kell odaítélni, ha nem is az övé volt a márvány. De ezt a szobor alakjáért mondja ki így, mely a művész szellemi tulajdona, és nem a ráfordított fáradság miatt.

A régi római polgári jog peres eljárása azonban nagyon nehézkes volt; mindenféle szimbolikus eljárás lassította. Így a vétel és kölcsön tényénél a mérleg és ércsúly mint szimbolum sem hiányozhatott. Ha szántóföld került eladásra, akkor eredetileg magán a birtokon kellett a kézcsapásnak megesnie; később evégből legalább egy rögöt kellett a városba hozni. Eredetileg drákói szigorúsággal mérték ki a büntetést, főleg adóssági perekben, és a római közmondás: summum jus summa iniuria (vagyis a jog csúcspontja a jogtalanság csúcspontja) ép e régi római jogra vonatkozik, mert a hitelező akár rabszolgának is eladhatta vagy kínoztathatta az adósát. Később mindinkább érvényesült a méltányosság; az idegen népek érdekének tiszteletbentartása is növekedett.

Az idegen származásúaknak Rómával való személyes érintkezése, a kereskedelmi forgalom Róma felé rengeteg arányban növekedett; így a pénzspekuláció és bankforgalmi vállalkozás nagyon változatos lett. A prætor, az évenként váltakozó városbíró volt tehát az, ki a szűkkörű városi jogot kitágította, azaz: edictumaival (rendeleteivel) a hagyományos kisszerű polgárjogot mindinkább ezen idegenek szükségleteihez idomította. Ezen prætori rendeletekből, melyeket a következő prætor csak akkor tartott tiszteletben, ha beváltak, melyek tehát nagy óvatossággal és elasztikus módon fejezték ki a jogban a kereskedelmi forgalom időleges igényeit, fejlődött ki Kr. e. a harmadik századtól kezdve az idegen művelt népek jogainak tiszteletben tartásával a különböző nemzetek közt érvényesülő jog, a jus gentium, mely mellett a régi városi polgári jog lassanként hatályon kívül helyeztetett. Vagyis az elvek mind megmaradtak; de most a méltányosságot tartották szem előtt, meg az ügyletek síma lebonyolítását. A császárság kezdetén e fejlődés már elérte csúcspontját; azóta a különböző nemzetek közt érvényes jogot természetes jognak is nevezték, s a római ember magára nézve is érvényesnek ismerte el ezt a, főleg keleti provinciákkal szervezett forgalomból keletkező természetes jogot. A római polgár és a provincia lakosa között minden különbség elenyészett; egyenlő törvény alatt állott minden jogszemély.

Mint láttuk, a jogban az elvek változatlanul megmaradtak és e tényt joggal mondhatjuk feltünőnek. Mily nagy volt hazánkban és Európa más népeinél a gazdasági és jogi élet keretében az átalakulás a tizenharmadik századtól kezdve a tizenkilencedik század közepéig. Az ókor e tekintetben állandónak mutatkozott. Mert 600 éven át, vagyis Kr. e. 300-tól Kr. u. 300-ig a gazdasági és jogi felfogás ugyanaz maradt. Terjedelemben, gazdagságban a jog gyarapodott ugyan, de lényegében nincsen változás. Csak az agrárviszonyok gyökeres átalakulása idézhetett volna elő jogi reformot. De a földmívelés hanyatlóban volt és a mai értelemben vett hitel csak hiányosan fejlődött ki, mert a földhitel teljesen zátonyra jutott.

Peres eljárásra vonatkozó törvényeket, ezt újra ki kell emelnem, nem testület hozott, mint nálunk az országgyűlés, hanem a prætorok sorozata, kik jogi tudásukkal és józan érzékükkel szabályozták a folyton nagyobbodó birodalom forrongó életét.

Nézzük már most magát az igazságát kereső embert, a pereskedést. Mert a római nép nagyon szeretett pörösködni; e tekintetben a mai Itália teljesen a régi Róma gyermeke, mert a törvényszék termei ma is zsúfoltak; minden ujság hozza a hosszú beszédeket, a tanúkihallgatásokat, mert ez nagyon érdekli a közönséget. Mindez a nyilvánosság következménye; a nyilvánosságot korunk a római ókornak köszönheti, mert a francia forradalom Rómától vette át.

Már napkeltekor ezerszámra tódult a nép a fórumra. Nero korában, mondja Seneca, nem elég a három fórum, és ugyanő felháborodik az emberekből kitörő vadállati természeten, kik ott pereskednek, de felháborítja szintúgy a vádlók alávalósága is. Minél aljasabb a per, annál aljasabb a vádló. Polgári perekben a prætor vezette a tárgyalást és ő állapította meg a jogi kérdéseket, melyek fölött az esküdtek döntöttek. Bűnperekben majd a senatus, majd a császár ítélt, a provinciákban pedig a helytartók, akiknek kifogástalan eljárásáról még a keresztyén mártírakták is tanúskodnak. Az utasítás az volt, hogy a bírónak nem szabad megharagudnia, de könnyekre sem szabad magát indíttatnia. Ha polgári perben valamely fél fellebbezett, akkor a császárhoz került az ügy. Magában Rómában a császár személyesen is elnökölt a bűnperekben, gyakran helyettesítette azonban a városi prefektus, amint mi mondanók, a főkapitány. Így pl. az ifjú Alexander Severus császár délelőttönként halászni járt, s ezalatt prefektusa, Ulpianus, a nagy jogász, elnökölt a törvényszéken, s ez bizonyára üdvös dolog volt. Ez a császári büntetőtörvényszéki tárgyalás már titkos volt és a nyilvános esküdtszéki tárgyalásokat lassanként elnyomta. Az esküdtek lajstromában 4000 polgár neve volt beírva, s az elnök a per nagyságához képest majd egy, majd több bírót, olykor százat, sőt többet is behívott. Ezek tehát laikusok voltak, s az ő testületük, nem pedig az elnök mondta ki az ítéletet, melyet semmiféle föllebbezés meg nem változtathatott.

És itt találkozunk legelőször a császári felségjoggal. Rómában a császár mindjárt kezdettől fogva minden jognak a forrása lett; ő a jogban ép úgy, mint a vallásügyekben csalhatatlannak tünt fel, s ezt a csalhatatlanságot tőle a római püspök átörökölte. Ezért állítottak össze később a császári rendeletekből alapvető jogi könyveket.

Mégis komédiának tünik fel, amit pl. a történet Claudius császárról regél. A birodalmat ugyan elég jól kormányozta, de a magánéletben korlátolt és különc ember volt, hisz neje, Messalina üzelmeit is eltűrte; de a bíráskodás ép oly szenvedélye volt, mint Neróé a zene, s még a polgári pereket is magához ragadta. Csak képzeljük el, hogy a világ ura, a legfőbb hadúr és a birodalom főpapja egyúttal a római császár, akinek intésére porba hullott minden fő, mely neki nem tetszett, és aki tényleg flegmája miatt egyik ártatlant a másik után ítélt halálra, naponként felül a piacon jóságos arccal az emelvényre; kiváncsi tömeg zajong körüle, nemcsak Rómában, hanem a városhoz közel eső kisebb helységekben is, így Tiburban, reggeltől délutánig mond ítéletet, fáradhatatlanul, még a legnagyobb hőségben is. Persze el is szundikál bírói székén; de az ügyvédek addig kiabáltak, míg föl nem ébredt. Ha pedig fölkelt, tógájánál tartották vissza, sőt sánta lábát is megfogták, s ő ezt nem vette zokon, mert ép a bíráskodás volt kedves foglalkozása. Kedvelte az ügyvédeket és gyűlölte a jogtudósokat, mert ezek okosabbak akartak lenni, mint ő.

Vajjon megérdemelték-e az ügyvédek e kegyet? Valamikor nagy virágzásban volt az ügyvédi foglalkozás, akkor, midőn még Cicero szava hangzott a római fórumon. Az ő ékesszólása nem volt cikázó villám, inkább szellemtől sziporkázó hevület. De voltak a szabad köztársaságban villámot szóró szónokok is, így Gaius Gracchus. Akkor még a legelőkelőbb politikusok is ügyvédkedtek mellesleg a törvényszéki tárgyalásokon; védőbeszédeket tartottak, mintha minálunk egy Deák Ferenc vagy Szilágyi Dezső gyilkossággal vádoltakat vagy csődbe került adósokat akartak volna védeni. Nagyszabású, lendületes, szabad ama kor ékesszólása; minden beszéd eseménye volt a napnak; főleg azonban politikai perekben volt fényes az ékesszólás. Ezért mondta Cicero e büszke szót: aki nem tud húros hangszeren játszani, fuvolázó lesz; jogtudós is csak az lesz, aki nem tud beszélni.

A császárság megalakulásakor a viszonyok rögtön megváltoznak. A merész politikai beszéd teljesen eltünik; de az ügyvédség is sülyed. Az ügyvéd műveltsége és tekintélye észrevehetőleg hanyatlik. Petroniusnál a szegény ember így szól: «az én kis fiam oly jól tanul, hogy már görögül is tud; meg kell tanulnia valamely művészetet is, pl. a fodrászatot vagy legalább az ügyvédkedést». Ez bizonyára különös párosítás. Persze voltak kivételek, és némely kiváltságos ember az udvar legmagasabb kegyét is élvezhette. Passienus Crispusnak szobrot emeltek Róma törvényszéki palotájában, a bazilika Juliában. Nagy tekintélye volt pl. annak a babonás Regulusnak is, akiről mondják, hogy vádlóként jobb szemét, védőként bal szemét kente be valamely kenőccsel. Claudius császár a legnagyobb ügyvédi tiszteletdíjat 10,000 szeszterciusban (2200 koronában) szabta meg. De az ügyvédek többsége nyomorog, a kliensek nem fizetnek. Egy versenykocsis a cirkuszban többet keres, mint száz ügyvéd. Mert a jó hírnév megkövetelte, hogy ily szónok elegánsan lépjen fel és nagy szolgasereg kísérje. Szükség esetén tehát kölcsön kér ismerőseitől drágaköves gyűrüket, hogy ezek a kezejárásakor feltűnően csillogjanak. Bizonyára szánalmas élet. Száz esküdt előtt kell tüdejét fárasztani, akik nagyrészt műveletlen emberek és ékes beszédét méltányolni sem tudják. Mert természetesen a beszéde is elegáns, mint a ruhája és a modern szellemnek megfelelőleg virágos. Ő talán a negyedik emeleten lakik, kliense pedig terményekben fizet talán egy kosár hagymával vagy szárított hallal és hálából még néhány pálmalevelet tesz le a lépcsőre. Ez az ő tiszteletdíja.

Mennyire más volt a jogtudósok állása, kiket a hóbortos Claudius megvetett, s kiket már a hetyke Caligula szeretett volna némaságra kárhoztatni. Itt valódi nagyság nyilatkozik meg. Amit akkor a jogtudósok kidolgoztak, az bizonyára az egész római császárság legnagyobb gyakorlati kultúrmunkája volt és máig dicsősége maradt. Mert ez nem csupán gyakorlat volt, hanem tudomány. Rómában a régi szokásjog korszakára a törvényhozásnak fényes időszaka következett, a már előbb jellemzett prætori ediktumok kora. Most végre beállt egy harmadik korszak, a jogtudomány kora. Jogi iskolák alakultak, melyek az iskola fejétől kapták a nevüket és egy terjedelmes irodalom keletkezett, amelynek teljéből a Justinianus császár rendeletére készült kivonat, az ú. n. Pandecta, csak szegényes hulladék volt. Többnyire előkelő származású és állású emberek voltak e jogtudósok - egyikük, Nerva, a császári trónra is került - és az ő kezük rendezte a világ polgári forgalmát. Mert a római jogot a birodalom összes provinciái készséggel elfogadták, talán a görög kelet kivételével, hol Róma akarata ellenére egynéhány helyi jogszokás még tovább is érvényben maradt. Mindazáltal oly kiváló jogtudósok, mint Gaius és Ulpianus, a görög keleten nevelődtek római jogászokká; valószínűleg Papinianus is Szíriából származott. S így ők igazán napkeleti bölcsek. Ezek voltak Kr. u. 200 körül a római jog héroszai: Papinianus, Ulpianus és Paulus; férfiak, kik mint császári prefektusok a hatalom csúcsán és közel álltak a trónhoz, kikben a lángész, a tetterő és a klasszikus ókor erkölcsi míveltsége még egyszer és utoljára a fenségig magasztosult. Ez főleg Papinianusra, «a jog asylumá»-ra illik, kit a gyilkos Caracalla öletett meg. Bakókézre jutott, mert nem akarta a császár gaztettét, t. i. hogy testvérét, Getát megölte, jogilag igazolni, és azt merte mondani, hogy «testvérgyilkosságot könnyebb elkövetni, mint menteni». Így lett ő a nyomorult zsarnok udvarában a stoikus római igazságosságnak vértanuja.

Pár század mulva a nagy gót király, Theodorik, mint Itália ura Ravennát választotta székhelyül, és megalakult Keleten a bizánci császárság. A római jog kincses bányáját akkor kiaknázták és kizsákmányolták. De még ebben a szegényes kivonatában is képes volt Európának jogi nevelője lenni; ma is minden egyetemen tanítják, nemcsak történeti becsénél fogva, hanem azért is, mert még ma is egyik legfőbb serkentője egy tevékenyen termelő jogtudománynak.