I.
A fejlődő Róma.

Nincs földünkön emberi telep, melynek oly vonzó ereje volna, mint az «örök város»-nak. Az ókori császárok idejében a világ központja volt és rajokban jöttek látogatására az idegenek. A pápaság székhelye vonzotta és vonzza még mindig a buzgó lelkeket. A kifejlett történeti- és műérzék talán még nagyobb mértékben szaporítja a «Rómajárók» számát, mint a császári pompa meg a Vatikán múzeumai és felülmulhatatlan művészeti kincsei. Mert a városnak rendkívül sok emléke beszél az emberi faj multjáról, küzdelmeiről, dicsőségéről és dicsőségének mulandóságáról. Hatása páratlan volt az emberiség szellemi fejlődésére és talán túlzás nélkül mondhatom, hogy a világtörténelem szólal meg falai között.

Ha oda érkezünk: a nagy vasúti pályaház, a rengeteg pénzügyi és igazságügyi palota jelzi a modern főváros izgatott életét. A barok templomok, Bernini kútjai és Szent Péter bazilikája már négy évszázadot jeleznek visszafelé. A Laterán, Santa Maria Maggiore, Santa Maria in Cosmedin, Constantinus diadalíve: ez tovább egy évezred. Aurelianus városfalai, az angyalvár, a Pantheon, Castor temploma, Sulla tabuláriuma, Servius falai: ez ismét egy évezred. Mily mérhetetlen fejlődés a földnek egyetlen pontján! És mégis inkább visszafelé látom a fokozatot. Mert bár Róma átalakulóban van ma is, hogy egy újkori állam méltó központja legyen, és nagy feladatok megoldására vállalkozott: legújabb alkotásai nem versenyezhetnek a pápaság emlékeivel. A barok korszak épületei Rómában bizonyára pompázók, de nem igen épületes erkölcsöknek az emlékei. Renaissance-korabeli alkotásai e korszaknak legnagyobb csodái, és mégis inkább Firenzében élvezzük az emberi szellem új fellobbanásának hevületét, mert ez a város, és nem Róma volt a renaissance-mozgalom megindítója. A középkor emlékei bizonyára tiszteletet keltenek a hívő lelkekben, de mennyire eltörpülnek ezek az alkotások az ókori Róma hatalmának és nagyságának imponáló romjai mellett. A középkori Róma szelleme nagy hatással volt az emberiség sorsára, de oly hatalmas nevelője mégsem volt, mint az a kultúra, mely Kr. e. 130-tól Kr. u. 180-ig, a Gracchusok korától Marcus Aurelius császár koráig fejlődött ki. Európa története úgy alakult, hogy műveltségének világi elemeit és erkölcsi alapjait ennek a három századnak köszöni.

A klasszikus római kultúra harci fegyvereivel, okos közigazgatásával, technikai vívmányaival, kereskedelmével és iparával, bölcs törvénykezésével és türelmes vallásával Európa urává küzdötte fel magát. E római kultúra nevelte a középkorban az újabb nemzeteket, minket magyarokat is; részben ma is nevelő szerepet tölt be, mert gyümölcseiből mint a mult örökösei mi is szedegetünk. És e kultúra kiinduló pontja verekedni és harcolni kész parasztoknak alacsony falakkal bekerített kis községe volt, mely 2700 éves páratlan fejlődésével vonzza a hívőket és hitetleneket, a kutató tudósokat és művészetkedvelőket, a kíváncsiakat és léha szórakozókat egyaránt.

E latin szó: cultura, tulajdonkép földmívelést jelent. De egy nép, mely nomád életből földmívelésre tér át, ezzel még a mi felfogásunk szerint nem lesz kultúrnép. Így gondolkoztak a régi rómaiak is, akik azt mondják nekünk: a földmíves élete műveletlen, mert csak állatokkal közlekedik; egyedül városi élet teremt kultúrát. A népnevelés vallásos, ipari, művészi elemeinek, főleg pedig társadalmi szervezetnek, államalkotásnak kell hozzájárulnia. Röviden talán így határozhatnók meg: kultúrnép az, mely ír és olvas. Mert csak az írás teremt hagyományt s csak ahol hagyomány alakul, van haladás is.

Ha e tétel igaz, akkor a római mindaddig nem volt kultúrnép, míg a görögöket nem fogadta el mesteréül, mert nem tudott írni. Tőle vette át a betűket, még pedig valószínűleg a Kr. e. 7-8. században. Ami akkor Itáliában Róma körül kultúrérték volt, annak görög az eredete, nemcsak az írás. Róma további fejlődésében a görög szellem hatása mindinkább erősbödik. A legyőzött Hellas leigázta és nevelte a győztest, s midőn Róma később a görög világot, vagyis a Földközi-tenger keleti medencéjét hatalmába kerítette, már akkor maga is teljesen göröggé lett; a műveltek majdnem oly jól beszéltek görögül, mint latinul.

Könyvünk tehát tulajdonkép a rómaiaknak görög szellemmel átitatott kultúrájáról beszélhet csupán; ez a görög műveltség volt az, mely az újabbkori népeket felnevelte. A rómaiak lettek ösvénytörői, megörökítői a görög kultúrának; tőlük vette át az európai világ. A görög műveltség csodálatos elemei, hogy csak a filozófiát, a természettudományokat, a nemes erkölcsi ideálokat, a jogot, a művészetet említsem, politikailag végtelenül gyenge kis államokban, a kisázsiai Miletosban és Athénben keletkeztek vagy fejlődtek ki. Róma zsákmánynak tekintette őket, azonban vérmérsékletének és céljának megfelelőleg átalakította, átültette szellemébe, lefordította nyelvére, sablont alkotott belőlük, hogy a különböző tartományaiba beleillessze, és sikerült is neki hosszú ideig birodalmának nagy arányaihoz idomítania.

De tulajdonkép csak Augustus és utódai, vagyis a római császárság végezte ezt a nagy kultúrmunkát, amennyiben a birodalmat közigazgatásilag szervezte és saját céljaival, saját ideáljaival töltötte el. Tehát főkép a római császárság, a világbéke kultúrája az, melyet a következő fejezetekben könyvünk ismertetni kíván. Csak magyarázat végett, szükséges bevezetés gyanánt kell foglalkoznia a fejlődő Rómával.

Itália hatalmas földnyelvként nyúlik bele a tengerbe; de a rajta élő nemzet még ma sem mondható hajós népnek; a legrégibb időben sem volt az. Róma nem a tengerparton alakult; Athénnel és Karthagóval ellentétben szárazföldi hatalomként nőtt nagyra, s ezért lett egyszersmind századok hosszú során át oly győzelmes állam. Itália az ókorban nem volt vízben oly szegény, mint ma; hegységei őserdőkkel voltak tele. De már a történetelőtti korszakban megkezdődött az erdőirtás és vele kapcsolatban a földmívelés. Kr. e. 1000 körül tűnik fel Itáliában a vas, ugyanekkor kezdenek ásni halottak számára sírokat, s a talált legrégibb aknasírok ebből a korból valók. A földmívesek ekkor megerősített falvakban gyűlnek össze, hogy ingó jószágaiknak biztos menedéket adjanak. A mai ember, ki az Apennineken átutazik, igen sok magaslaton lát csillogni kis városokat; ezekben gyakran alig fér el több kétszáz embernél. Hasonlókép már akkor építettek községeket hegyekre, hogy a szomszédok rabló támadásait megnehezítsék vagy lehetetlenné tegyék. Országutak a völgyekben nem voltak; a néptörzsek szövetkeztek vagy viaskodtak egymással; szűk körben éltek és nem igen kérdezték, hogy túl a határon miféle szomszéd túrja ekéjével a földet. Sűrű erdők alkották a határt. A természet pazarul ontott gyümölcsöt és gabonát. Az olasz föld ragyogó napja akkor is oly áldólag árasztotta sugarait, mint ma, s a délvidéki ember különben is igénytelen. Mi különös valami történt volna ily viszonyok között? E történet nélküli, egyszerű népéletet mi zavarta volna?

De Kr. e. 800 körül, vagy tán előbb, kikötött hajóival az etruszkok népe, egy kisázsiai idegen nyelvű barbár nép, mely Firenze, Perugia, Orvieto vidékén, vagyis a mai Toscanában és Umbriában, az «árnyas» földön ütött tanyát. Csakhamar azután görögök is alapítottak a déli partokon városokat, aminők Cumae, Nápoly és Tarentum. Érdekes találkozás, hogy a hagyomány szerint ép ekkor, Kr. e. 753-ban alakult meg a Tiberis mellett Róma is, még pedig Latiumban, a latinok földjén.

A város kétségkívül csakhamar kereskedelmi központtá fejlődött ki. Közép-Itáliának a Tiberis a legnagyobb folyója, s rajta az ókorban a tengertől Rómáig tengeri hajók is könnyen följuthattak. A hegyes vidékről pedig a folyón úsztatták le a termést. Latinok és szabinok egyidejüleg és versengve alapítottak a hét halmon telepeket, melyek hosszú küzdelem és alkudozás után egységes várossá olvadtak össze. De a Tiberis jobbpartján, mindjárt a Janiculum és a Vatikán dombján túl kezdődött az etruszk föld és a község meghódolni volt kénytelen. Róma nem volt kezdettől fogva a folyton győzelmes város; hosszú időn át a sokkal hatalmasabb etruszkok vertek rá békót. A mondabeli hagyomány, hogy négy nemzeti király után az etruszk származású Tarquiniusok lettek a trón birtokosai, csak leplezi, de sejtteti e hódoltság tényét. Mindazáltal a város talajából egyetlen egy etruszk felirati emlék sem került felszínre. Ahol az etruszkok uralkodtak, ott csak az úri réteget alkották; a legyőzött nép maradt, amilyen volt.

Milyen is vala Rómában az emberi élet, mielőtt az etruszk kultúra benne gyökeret vert?

Az akkori Róma sűrűn összeépített vályogkunyhókból állott; tetejüket szalmazsúp fedte, egyetlen lakószobába szorult a család. A padláson volt a termés, az udvari istállóban a marha, mely az utcákon át járt legelőre; a tűzhely füstje az ablakon át szabadult ki. Így lakott az ősrómai télen a Palatinuson és a Quirinálison, nyáron pedig kivonult a mezőre, hogy földmunkát végezzen. Még az előkelő is maga járt ekéje után. Kövezetlen utak és meredek lépcsőzet kötötték össze a két halmot a városban. Köztük a völgyekben posványos a talaj; olykor csónakokon jártak rajta, míg a csatornázat le nem vezeti a vizet és nem enyhíti a maláriát. A közeli erdőből gyakran látogattak ide farkasok. Bozontos arccal, bőrruhában és bőrkucsmában járt-kelt a római, egy vad bandita tipus, aminőt Itáliában az Abruzzók vidékén ma is láthat az utas. A városban nem volt templom, sem istenkép; berkekben vagy szabad ég alatt hoztak áldozatot; a kürt hangja hívta egybe a városi tanács tagjait. Minden kilencedik napon vásár volt, s ekkor hozta be a vidék birtokosa a termést, amelyet kezdetleges városi iparcikkért (vas- vagy bőrárúért) cserélt be. Varga- és szabómunkát vagy sütést a ház népe végzett, erre való volt a cselédség. Pénz nem forgott; cserekereskedés dívott, s ezen idő pénzegysége a marha; ezért volt a pénz neve pecunia, a pecu (barom) szó származéka. Láb és hüvelyk szerint mértek; a rőf az alsókar hosszúságát jelezte; a földet iga (iugum) szerint mérték, vagyis ama terület szerint, melyet egy ökörpár egy nap alatt felszánthatott.

A munkát ünnep váltotta fel, melyet istenek tiszteletére rendeztek, mert életüket vallás hatotta át. Cerialia ünnepén rókákat kergettek és égő fáklyát kötöttek rájok. Consusnak, a termés istenének öszvérversenyeket rendeztek, hogy a teherhordó állatok egyszer kedvükre is futhassanak. A határkő ünnepén a szomszédok barátságos lakomát ültek. Terminus, a határkő, isteni rangban állott. Pales volt a barmok védője, Faunus az erdőé; Pales ünnepén az ifjúság égő szénakazlakat ugrott át, Faunus ünnepén farkasbőrbe bújt; emberek szíjakkal kergették a nőket a Palatinus körül, hogy gyermekeik legyenek. Aratódal ritmusára szabták imáikat; de e kezdetleges versekből nem maradt fönn irodalmi emlék. A népnek nem volt képzelő és alakító ereje; már az ősrómai népben ott lappangott a jogászhajlam, költői vénával nem dicsekedhetett.

De az istenekben, akikhez imádkoztak, volt valami kisérteties és fenyegető, a különben bátor római mindig remegett, ha rájuk gondolt. Az őskor vallásában az aggodalom az uralkodó vonás. Ha a görögöket kérdezték, hogy mivel hódították meg a rómaiak a világot, az okot istenfélelmükben találták. De nem egytől féltek, hanem soktól s vigyáztak, hogy a félelmes hatalmak közül egyet se sértsenek meg valamikép. A religio mint vallást jelölő szó Rómának találmánya; egy nyelv sem adhatja vissza megfelelő szóval. Erkölcsi fogalom ez, mely a kötelezettség tudatát, minden ember vagy isten iránt a lelkiismeretességet fejezi ki. Az egyszerű ember teljes függést érez a természetfölöttitől, mely a természet mögött elrejtve lappang, és a religióban olvad fel ez az érzés. Reális tudományok nem fejlődtek ki Rómában, asztronómia sem; azért nem gondolt a római sohasem arra, hogy napot, holdat, vagy csillagokat imádjon. Épúgy nem látta az istenekben a polgári erkölcs törvényhozóit. Concordia és Pudicitia olykor ugyan részesült tiszteletben, de az istenek körében nagyon hátul állanak. Gyakorlati szempontok döntöttek itten. A szántóvető a szántás istenét hívta, a boronázó a boronázás istenét; mert ott leselkedett és fenyegetett Rubigus, a rozsdakór istene. Janus őrzi a kaput, vagyis a kapu maga van istenítve. Deverra volt a söprés istene, s e söprés volt védőeszköze a betegágyas asszonyoknak, hogy ne lopózzék hozzá és kínozza valamely gonosz szellem. A gyermek első kiáltásakor, első lépésekor külön istenhez imádkoztak. Temetkezésre, sőt csatornákra is külön istent hívtak fel védőül, szintúgy a családi perpatvarnak is külön istene volt, mert ily perpatvar ép oly meddőséggel fenyegeti a családot, mint a földi munkálatot a rozsda vagy üszök.

Mindebben kevés a képzelet, de annál több az okos óvatosság. Ezeknek az isteneknek volt ugyan nevük, de nem volt alakjuk; elég volt őket nevükön szólítani. A rómaiak csak azt akarták tudni, hogy ők mit kívánnak. Ezért volt a nevük numina, azaz intések, akaratnyilvánulások. Míg a görög istenek emberekkel is társalognak és utódaik születnek, fogatokon száguldanak át az égboltozaton vagy hármasszigonnyal a vizeken: a merev, gyakorlati rómainak ily szép szemlélete és üde képzelete nem volt. Istenek házasságáról nem beszélt, a numenek többször semleges neműek. Így maga Venus tulajdonkép semleges fogalom (mint pl. genus); nem a szív vágyának és szerelmi epedésének, hanem a konyhaültetvények növekedésének volt a megszemélyesítője. Juno viszont eredetileg hímnemű, és csak a görög-etruszk vallás hatása alatt lett női alak és Juppiter házastársa.

És mégis lakozott az ősrómai lelkében jámbor miatyánk érzete. A délvidék csodálatos ege ép úgy sugárzott fölötte, mint manap. Kezével tehát ő is Juppiterhez fohászkodott, hisz e névnek jelentése «égi atya». Sőt Mars, a harci isten is Marspiter nevet kapott, a miből következik, hogy nem képzelték fiatal embernek.

De Juppiter elsősorban félelmet keltett a római emberben, mert a villám tüneménye tapad hozzá. Ő dörög a tarpéji sziklán, s a hely, hol nappal a villám becsapott, félelmes villámsír gyanánt volt bekerítve. Ékalakú tűzkövet őriztek a Capitoliumon, s ez volt az isten jelképe; az isten maga volt a villám. Mars nevét szintén remegéssel ejtették ki. Ő idéz elő tikkasztó száraz nyarat, neki ajánlják fel engesztelésül évenként a gabona és az állatok zsengéit. Egész néptörzsek: a marsusok és marrucinusok, tőle kapták a nevüket. Mert veszedelmes járványok idején e félelmes istennek ajánlták föl az illető évnek ifjan serdülő legénységét, mint «ver sacrum»-ot, szent tavaszt, a mikor isten nevében és védelme alatt e Marslegények elindúltak messze vidékre, s kalandos kóborlás után új tanyára leltek. De ily kivonulás szomszédok szorongatását, háborút idézett elő; mert szükségük volt földre, asszonyokra, s ez az oka, hogy a tavasz istene, Mars, akiről a rómaiak a március hónapot nevezték, a rómaiaknak Hadura lett.

Szerencse fia volt, ki otthon maradt Lareseinél.

Ez a Lar helyi szellem, mely a talajt védi. A szomszédok hármas keresztútaknál összejöttek, hogy Lareseiknek közösen áldozzanak. De a lakóházat is védi a Lar a cselédekkel együtt, és ételt kér maga is a tűzhelyen, különben nem segít. Mert ezek az istenek mindnyájan éhesek; a családhoz tartoznak és vele esznek. A hány a telek, annyi a Lar; számuk végtelen. Sőt Mars módjára maguk is kivonúlnak a harcba és halált okozhatnak. De senki sem látta őket, képeik sem voltak. Ebben az időben a temetkezés még nem volt kifejlődve, az alvilágról sem volt még kifejlett fogalmuk. A februárius volt a halottak hónapja; ez volt eredetileg utolsó időszaka az évnek, mely márciussal kezdődött. Félelmes gödröket ástak; ebbe dobtak áldozatúl gabonát, később pénzt is. Az elhúnytak szellemei, a Larvák, sírjaik körül röpdesnek, a családi házba is beosonnak, és éjjel a lakosok fekete babszemet szórnak a küszöbre, hogy kedveskedjenek nekik.

Így töltötte a római ember a nyarat munkában és harcban, míg télen lustálkodott. Természetesen családi élete is durva és barbár volt, szigorú patriarchalis formákhoz kötve. Az apa nemcsak birtokosa minden vagyonnak, hanem feleségének, gyermekeinek és szolgáinak is szigorú ura. A házasodni készülő egyrangú házból vétel útján szerez asszonyt, aki ezentúl megválik családjától. Ha bűnt követ el, ura eltaszíthatja, sőt megölheti. Ha gyermeket szül urának, ez, ha el akarja ismerni, felveszi a földről; de ha nem tetszik neki, ott hagyhatja, sőt el is dobhatja. Ha nincs örökös, csak a férj rokonai közt oszlik meg a vagyon. A fiú nem szerezhet földet a maga nevében; sőt barmait is megvonhatja fiaitól az apa. Az örökbefogadás (adoptio) üzleti eljárás volt, mint a házasság, és csak felnőtt ifjakat fogadtak örökbe, mert az adoptio célja az volt, hogy a gyermektelenek családját fenntartsák. Az adótörvény is szigorú volt. Ha az adós nem fizetett, a hitelező hatalmába került, aki hatvan napi haladék után az adóst eladhatta rabszolgául, sőt meg is ölhette.

Kezdetben a vérrokonok külön kis törzset alkottak. De mihelyt az állam megalakult, mely sok ily törzset egyesített, a családapa hatalma korlátok közé szorult. Mert a ház fiai katonaszolgálatuk alatt nem az apa, hanem a hadvezér uralma alatt voltak. Ugyancsak a fiúk az apával együtt szavaznak a népgyűlésen. Végre állami tisztségeket is betölthetnek, s olykor az apának elöljáróivá válnak. Így fejlődnek ki az államban magasabb és tágabb kötelességek. A régi XII táblás törvény úgy szól, hogy senkinek sincs joga tetőcsatornáit a szomszéd rovására megváltoztatni. És ez igazán jellemző: a polgártársra való tekintet szabályozza az érintkezést. Senkisem temetheti el halottját városi telkén; ezt is a közjó kívánja. Végre az állam adót vet ki, és az ő bírói hatalma szabja meg a pénzbirság vagy a testi fenyíték nagyságát.

De különben is korán enyhültek bizonyos mértékben az erkölcsök. Vérbosszút, mely a görögök között némely vidéken még ma is fennáll, sohasem említenek római forrásaink; nagyon hamar felváltotta az engesztelés. A családi életben korán és mindinkább helyet kapnak az asszony rokonai is. Hagyományaink szerint üdvözlés alkalmával a csók volt ennek külső kifejezője; még pedig ily csókot hatodiziglen kérhettek egymástól a rokonok; ez volt a ius osculi, a csók joga. De ez a jog eltiltotta a házasságot, mert rokonok közt a házasság egészen a hatodik izig volt tilos.

Rómában az államot a királyság teremtette meg. Így volt egykor minden családfő otthonának királya. Vagyis az állam a családi intézményt vette mintául. Ezért volt magának Rómának is saját tűzhelye Vesta templomában, és a Vesta papnők szűziesen őrizték ezen állami tűzhely lángját, melyet évenként egyszer meg kellett újítaniok. Az állam is szerez földbirtokot, midőn az ellenség területén foglal, maga is megüli saját isteneinek ünnepét, megvan a maga állami vallása. A monarchikus állam a kultúrának első nagy alkotása. De már a Kr. e. hatodik században megszünik nemcsak Rómában, hanem egész Itáliában a királyság, ez az írás terjedésével szorosan összefügg. Ahol irodalom fejlődik, írásbeli eljárás terjed, ott megalakul az önkormányzat, és Róma köztársasággá lett.

Az állameszme Rómában gyorsan és fenséges módon igázta alá a szűkkeblű családi felfogást. A rómaiakat az állam gazdagokká tette. Egy újabb, politikai és kereskedelmi egoismus ébredt föl, mely csakhamar szárazföldet és tengert is számításba vett. Így alakult meg a polgárban a tömeg önzése, mely hazafias érzéssé, szinte vallássá magasztosul. A görög állameszme, mely az egyént a köznek teljesen alárendeli és elnyeli, Rómában fejlődött ki a leghatalmasabban. Felvonulnak a hősök nevei: Cincinnatus, Camillus, Regulus, Scipio stb., szintúgy erényeik: a szigorú törvénytisztelet, a katonai fegyelem, a rendületlen kitartás, szívósság az ellenállásban, minden katonai dologért való lelkesedés. Nem dicsőségvágy, uralomvágy vezette és vitte őket mindig előre. A dicsőség vágya talán inkább keleti vonás, uralom- és haszonvágy római tulajdonság.

Római erényekhez tartozik azonban a politikai vallásosság is, melyet maga az állam gondozott és ápolt. Az államnak most saját istenei vannak, ő állapítja meg az ünnepi naptárt, megfigyeli a madarak repülését, az égi jeleket stb. Elsősorban Mars istent, az öldöklőt tiszteli. Innen magyarázható az, hogy minden nyáron visel háborút. A nyári harc a római életmódhoz tartozik; minden tavasszal van fegyveravatás és minden októberben szertartásosan tisztítják meg a használt fegyvereket. Az ellenségeskedés kezdetén fegyvert dobnak át a fetialis-papok az ellenség határán, ez a hadizenet; csata előtt pedig az egész hadsereg lustrum, vagyis tisztuló avatás alá kerül. De az ellenségnek is vannak isteneik; hogyan harcoljon tehát a jámbor római, aki semmi istenit nem akar megsérteni, az ellenség istenei ellen?

A római óvatos; az ostromlandó város falai előtt áldozatot mutat be az ellenség isteneinek; ünnepélyesen kihívja a városból és megigéri nekik, ha követik hívó szózatukat, hogy Rómában szíves fogadtatásban és tiszteletben fognak részesülni. Így vette át Róma tényleg sok elfoglalt városnak isteneit; templomot és ünnepnapot rendelt nekik; és ez az eljárás jelölte ki arra, hogy az összes istenek otthonává legyen; mindig a vallásosság központja volt. De elsősorban a villám istene, Juppiter vált Róma számára a győzelemnek állami istenévé. Ha egy hadvezér győzelmesen tért vissza a városba, Juppiter szobrához hasonló öltözetben vonult föl triumphatorként a «szent úton» (Via Sacra) négyesfogatával a Capitoliumra. Vagyis: az isten volt a győztes, az ült diadalt és nem az ember, aki csak eszköze volt. Más városoknak is volt Juppiter istenük, de Róma Juppitere a legjobb, a legnagyobb (optimus maximus), mert törzsének összes tagjait felülmúlta.

S íme új dolgok tünnek elénk: Juppiter szobra, melyet kezdetben agyagból égettek, szintúgy templom, isteni ruházat, továbbá a hadvezér triumphusa. Mindezek a dolgok etruszk hatás alatt honosodtak meg. Kr. e. 700-tól 400-ig alig beszélhetünk görög-római kultúráról, hanem csak etruszk-rómairól. De maguk az etruszkok is a görögöktől szerezték e becses kincset meg a művészetet.

Milyen is ez az etruszk művészet?

Aki Itália múzeumaiban járt, meglepődve láthatta azokat a nagystílű és sajátosan merev művészettel kidolgozott értékes bronzműveket, a milyen pl. az arezzói chimæra. Nem etruszkok készítették, hanem az etruszkok ízlése szerint megrendelésre ión görögök. Ide tartozik a római capitoliumi múzeumban az ércfarkas, a város jelképe. Már kisázsiai őshazájukban görög befolyások alatt állott az etruszkok barbár, élveteg úri népe; most hajóival a tyrrhéni tengeren uraskodott. Az Appenninekben rezet és vasat bányászott, csakhamar buja kereskedő-néppé fejlődött és azon volt, hogy a városi életnek mindama kellemességeit, melyeket az elmés görögök feltártak, maguk is elsajátítsák. A görögöktől vették át a betűket; következett azután a kőből épített lakóház, a gyapjúból font könnyű és szabad görög ruházat. A hatodik században már templomokat építenek, szobrokat készítenek. Sírjaik ekkor földalatti termekké szélesednek, boltozatos mennyezetekkel, hová az utazó ma is csodálattal száll le. Gazdag domború művekkel ékített koporsókat találtak itt, a falfrízek hatásosan vannak befestve eredeti, sőt ijesztőleg energikus képekkel. Ezeknek a nekropolisoknak köszönhetik a múzeumok azt a számtalan görög díszedényt, melyek alapján a görög vázafestészet történetét meg lehetett írni. Az etruszkok hajói ezrével hozták azokat Athénből.

Az ásatások tehát az etruszkokat teljesen új életre keltették a tudományban. Mert az ötödik, negyedik és harmadik század ama síremlékeiben valószerűen ábrázolva és szinte megelevenedve jelennek meg előttünk. Nagyobbrészt öregebb, jól táplált, nyers és józan arcok, olyan korból, mikor még a szomszédos Rómából egy arcképet sem ismerünk. De kiegészítik e felvilágosítást a harci eszközök. Vasfegyverek, sisak, hajító-dárda tűnik fel most az etruszkok között, szintúgy a városok páncéljai, értem a városfalakat, akkor még bástyatornyok nélkül. A város derékszögű alapterve, a minőhöz hasonlót a római tábor is mutat, szintén az etruszkok vívmánya, valamint a földmérés, a kataszter. Még jelentősebb érdemük, hogy Itáliában az ötödik században ők vernek először pénzt és megállapítják a súlymértéket. A pénzgazdaság ugyanis lassan fejlődött ki. Végre a mocsaras talajok kiszárítását, csatornák építését szintén az etruszkoktól tanulhatták a rómaiak.

Nem szabad azonban felednünk, hogy a rómaiak a görögöktől közvetlenül is sokat vettek át. Veiinek, a Rómához közel eső etruszk városnak falai kilenc km hosszúak voltak, Rómáéi majdnem tíz km hosszú kerületben futottak, vagyis Róma már Kr. e. 350 körül legnagyobb városa volt Itáliának. A plebeiusok bevándorlása folytonosan növesztette a lakosságot, de valamint ma, úgy régebben is voltak lakatlan területek Rómában a falakon belül: istenek régi berkei, fenntartott helyek a környékbeli lakosság számára, ha a városba menekült. Elsősorban a betűket vette át Róma közvetlenül a görögöktől, s míg az etruszkok jobbról balra írtak, Róma kezdettől fogva fordított rendben vetette betűit. Ebben is korán megnyilvánul a rómaiak gyakorlati érzéke, amint a számottevő görög irodalom is balról jobbra írt. Szintúgy közvetlenül a görögöktől kapta Róma már 451-ben a serkentést, hogy XII táblás törvénykönyvét megszerkessze. Ez lett az első iskolakönyv, Rómának ősrégi abc-könyve.

De azért Itália talán mégis etruszk uralom alá került volna, mert hisz e nép hatalma olykor az egész itáliai félszigetre kiterjedt, ha nem kapott volna kívülről lökést. És egyszerre megváltozik minden, és Róma hatalma gyorsan fellendül. A gallusok betörtek északról Brennus vezérlete alatt és összetörték az etruszkok hatalmát. A gazdag Róma azonban Brennustól pénzért megvásárolta visszavonulását. Eddig Róma Közép-Itáliának körülbelül 4602-kmnyi területén nagy kereskedelmi központ gyanánt szerepelt. Most egyszerre két kézzel lát munkához, mindig a haszon lebeg szemei előtt, csakhamar az etruszkok örökébe lép, meghódítja egész Itáliát, tönkreteszi Karthagót, lábát megveti Hispaniában, Hellasban - a Kelet csak bámulva nézi a dolgot - és békét parancsol Antiochusra, Szíria hatalmas királyára. Az itáliai paraszt pedig, bár nem vágyódik idegenbe, megtölti a Scipiók légióit és győztesen hatol át a görög világon a kisázsiai Magnesiáig. A római haderő ellenállhatatlannak bizonyul s ezt őserejű legénységének köszöni. De ebben is sokat tanult az etruszkoktól; etruszk volt a tábor rendje, szintúgy a római phalanx csatarendje. Ijászaik nincsenek; eredeti fegyverük a pilum, a kampóval ellátott hajítódárda, de ez csak a harmadik században lesz használatos. Csakhamar azután a görög haditudomány is hatással van reá; tőle veszi át a tengeri hajóhadat, az egész tüzérséget, a különböző hadigépeket, az ostromtornyokat, emelőcsigákat és csapó-hidakat.

De miféle kultúrértékek azok, melyeket Róma maga teremtett és adott a világnak? Itt elsősorban a város alkotmányát vehetjük figyelembe. Katonás nép alkotmánya ez, hadereje pedig néphadsereg: 17. évétől a 47. évig minden ember hadköteles. Minden évben szednek katonákat, de nem mindig sorozzák be a seregbe az évnek összes hadköteleseit.

A városi közigazgatás pedig három tényezőből áll: népgyűlés, senatus és tisztviselők. A senatusban és népgyűlésekben csakhamar felcsillan a római ékesszólás, az élő szó hatalma, szintúgy nyilvános törvényszéki tárgyalásaikon. Mert a római született szónok volt, s a mai olasz ember is az. Senatus és népgyűlések a törvényhozásban kölcsönösen kiegészítik egymást. Amellett az utóbbiakban az összes polgárok összegyűlnek, a legfontosabb gyűlések hadi létszám alapján alakulnak, mert a polgár katona, a katona polgár. Ugyanaz a nép választ évenként két consult, mialatt katonai menetben vonul fel a Mars-mezőre és a Capitoliumon a vörös hadizászló lengedez. Az állami hivatalokat mindig csak egy évre töltik be, s ezek tiszteleti állások minden fizetés nélkül. Róma két consulja gyakorolja a király végrehajtó hatalmát, de ez köztük megoszlik, mint az állam két kezében, melyeknek erős működést kell kifejteniök, de azért egymást ellenőrzik. Az egyiknek tudnia kell, hogy mit tesz a másik.

Senki sem lehetett tisztviselő, consul, prætor, ædilis, quæstor, ha nem volt tényleges katona. Még a köztársaság vége felé is Cicero az egyetlen, kit nem katonai, hanem intellectuális erények emeltek az állam élére. A senatus pedig nagyrészt ily hivataltviselt férfiakból áll; katonatisztek és hadvezérek nagyszámban foglaltak benne helyet, valamennyien háborúkban és külföldi alkudozásokban kipróbált gyakorlati emberek. Ezért növekedett Róma senatusa mind nagyobb céljaival arányosan. A Kr. e. harmadik századtól kezdve nyomni igyekszik a nyárspolgárias népgyűléseket, de a nagy tisztviselőket, akik különben is csak egy évig működnek, szintén maga alá teperi; büszkén, talpraesetten, erélyesen, ingadozás nélkül, harciasan és amellett csodálatos egyességben szervezi hódító politikáját. Ez a határozottság talán a legnagyobb és bizonyára páratlan jelensége a világtörténetnek. A meghódított provinciákat elosztja a tisztviselők között, megjelöli a csatatért, meghatározza a szedendő légiók számát, rendelkezik az állampénztárral, kihallgatja a külföldi követeket és hódolatát fogadja a külföld királyainak.

A háborúk végtelen láncolatával Róma végre békét teremt a világon, és érvényesült világuralmi akarata. De honnan merítette azt a következetességet, a mely összeütközést összeütközés mellé, hódítást hódítás mellé sorakoztatott? Mind ez alapjában cselekvési vágy, szerzési vágy volt. A világ legnagyobb kereskedővárosa - mert ilyenné volt Róma alakulóban - kereskedőterületeit biztosítani akarta magának. Ezért kellett Karthagónak megdőlni, majd a világ színéről el is tünni. A mindinkább nagyobbodó római birodalmon belől azonban minden vámvonal ledőlt. Róma pénzemberei rögtön odatódultak minden meghódított területre, s Róma mindinkább a világ bankháza lett, mely kölcsönöket nyujtott idegen királyoknak. Ezek azok az érdekek, melyeket a senatus szolgált. Nevezzük akár erkölcsi erőnek, mely mindezt létrehozta, vagy zárjuk ki belőle az erkölcsöt, de tagadhatatlan, hogy a senatus, a pénzemberek és praktikus katonák e phalanxa rendkívül nagy kultúrtényező volt. Az egész görög világ az individualizálás, a particularizmus, a szétforgácsolódás felé hajlott; Rómát ösztöne az egybefoglalás felé, az egység felé, a soknak uniformizálása felé, és hogy görög szóval éljek: a katholicismus felé hajtotta. A senatus határozataiban ez ösztön akarattá és tetté emelkedett.

De technikai szempontból is nagyok Róma érdemei. Országok meghódítása mit sem ér, ha nem tudják őket megtartani. Gondoljuk el már most, mit jelentett az: a római városi alkotmányt egy birodalom közigazgatási szervezetévé átalakítani. Ez vagy a hivatal illetékességének tágításával történt, mint pl. a két hadviselő consulnál, vagy a hivatali állásokat szaporították, így pl. a városban eredetileg egy prætor látta el a bírói tisztet, később kettő, négy, hat prætor volt, sőt számuk a provinciák szaporodásával tizennyolcra emelkedett és sorshúzás döntött, hogy ki melyik elfoglalt provinciába jusson. Cornelius Sulla óta azonban a régibb erőket is felhasználták, és a senatus ama tagjai, kik már prætori vagy consuli állást betöltöttek, helytartók gyanánt vonultak a provinciákba. És ezt szivesen tették, mert nagy anyagi előnyök kínálkoztak e méltóságban. Senki sem sejtette, hogy e helytartói hatalom bűn volt a római alkotmány szelleme ellen, mert a provinciákban állomásozó légiók urukat látták bennök s ez vetette meg alapját a katonai monarchia eszméjének.

Mindenekfölött bámulatra méltó a római országút-hálózat, mely a szerényebb községi utakkal szemben katonai és kereskedelmi célokat szolgált. Ez utak ép úgy feltárták a világot, mint a XIX. században a vasutak. Kr. e. 312-ben a híres via Appia összekötötte Rómát Dél-Itáliával, következett rá 220-ban a via Flaminia északi irányban stb. Energikus egyenes vonalban vezettek ezek töltések fölött, hegyeken és folyókon keresztül, erős kövekkel kirakva; óriási hidakat kellett verni; az országutat átlag hat-hét méter szélességben, a hegyek között keskenyebben építették. Még ma is megvan egy részük, mintha elpusztíthatatlanok volnának. Amellett útvámot, hídvámot nem ismertek, s e tekintetben örök időkre utánzandó mintául szolgálnak. Kifejlődött evvel kapcsolatban a póstaintézmény, az utazási kedv, az országutakon az árúcsere. Sok ilyen út volt, de mind Rómába vezetett. A mértföldköveket Rómától kezdve számították, ezek szolgáltak alapul földrajzi távolságoknak és a föld nagyságának kiszámításánál. Póstaállomásokon vendéglők alakultak, sőt újabb helységek is. Eredménye mindennek a távoleső vidékeken is az általános gazdasági fellendülés volt.

Hasonló tudatossággal fejlesztették a városok intézményét. Róma nem akarta Itáliában a meglevő városokat megsemmisíteni; a municipiumok lakosainak lassanként római polgárjogot adott, azonban egymástól lehetőleg elszigetelte őket és így apasztotta erejüket. Viszont gyarmattelepeket minden tekintet nélkül alapított és kíméletlenül megfosztotta az illető vidék lakosságát földbirtokától. Célja így az volt, hogy alkalmas vidékekre latinul beszélő parasztokat telepítsen, akik egyszersmind városi szervezetben egyesültek. Dél- Franciaországba, sőt Afrikába is vándoroltak ily telepesek, végre az egész nyugatot ellepték. Kr. e. 177-ig Róma Itáliában negyven ily kolóniát alapított, ilyen volt Spoleto, Cremona, Aquileia, de a legjellemzőbb példa Venusia. 291-ben az itteni szamnit birtokosoktól 2202-kmnyi földterületet vettek el, és rajta 20,000 latin telepest helyeztek el. Így alakult e város, Horatiusnak a hazája. Ily helyeket várfalakkal öveztek; e városok voltak a rómaiság támaszai. És Róma okosan számított. E kolóniák voltak a latinosítás kiinduló pontjai. A római politika hibátlan biztossággal szemelte ki e célra az alkalmas helyeket.

Az utolsó félelmes ellenség, ki Itália talajára lépett, a karthagói Hannibál volt. Végleges leverése után Itália azt remélhette, hogy csendes és látszólag örök békében fog élni. Róma lett az ura és nem volt számbavehető ellensége. A várfalak ledőlhettek és Itália mint egy nyilvános kert terült el, tele erdővel, gyümölcsösökkel és búzafölddel. Narancs és citrom ugyan még nem termett benne, de már régóta virult a fügefa és régóta meghonosodott Keletről a szőllő. Ott duzzadt az a hegyhátakon és minden ősszel gazdag szüret vidította fel a lakosságot. Később az olajfa is meghonosodott Itáliában és a csendes olajerdők hozzájárultak ahhoz, hogy az állattenyésztés csökkenjen. Mert az olaj táplálta a népet és növényzsír lépett az állati zsír helyébe. Pallas Athéné olajfája pedig szintén a görögök ajándéka volt; és ez igazán jelképül vehető. Mert Róma és Itália a pún háborúk után szellemileg teljesen göröggé vált. A görög műveltség világuralma így biztos alapot nyert és emberi számítás szerint arany-korszak előtt állott a köztársaság.

A kísérteties római istenek elbujtak és Apollon vonult be, meg Ida hegyéről Magna Mater, «a nagy anya». Egyidejűleg Juppitert Zeusszal, Dianát Artemisszel, Venust Aphroditével azonosították stb. Görög rituale, görög istenszobrok ékesítették az istentiszteletet; az elbűvölő hősi mithoszokat most mind átvették. Kutatni kezdték Róma eredetét, és a város történetét gazdag görög mondákkal övezték körül: Róma a trójaiaktól ered és Aeneas a törzs hérosza. Előkelő rómaiak, mint Fabius Pictor, görög nyelven görögül olvasók számára írják meg Róma történetét. Utánozták a görög szinházat, garmada-számra hozták el a görög érc- és márványszobrokat, melyeket zsákmány gyanánt hurcoltak el a Földközi-tenger görög vidékeiről. Ébredni kezdett Rómában is a szép és a színjáték iránt az érzék, amint ez Hellasban megnyilvánult. Irodalom is keletkezett. De mindez akkor, a Kr. e. második században mégis inkább az élet díszítő eleme volt, semmint belső, lelki szükség. A szabad pihenés, a belső béke ideje még mindig nem akart beállni. A viszonyok szükségszerűsége rémületből rémületbe sodorta a népet, s a kultúra virágát, mely alig hogy fejledezni kezdett, gyors hervadás fenyegette. Mert az élet rikító fénye mögött a pusztulás ólálkodott. Itália parasztfiai meghódították a világot, de ebből csak Róma bankárjai húztak hasznot. A nagytőke tönkretette a parasztságot, hiába próbálták ezt a Gracchusok ismét lábraállítani. A háborúk rengeteg gazdagságot ömlesztettek Rómába, de ez csak a nagy tisztviselő- és katonacsaládok kezébe jutott; a senatorok rendje dúsgazdag lett és korán igyekezett minden földet összevásárolni. Mi másba is fektethették volna tőkéjüket? A kisbirtokost így rendszeresen szorongatták, végre ingatlanától megfosztották. Hatalmas latifundiumok keletkeztek és rengeteg rabszolgahaddal ültetvényes gazdaságokat rendeztek be. Mert a háború nagyszámú hadifoglyot hajtott a rabszolgavásárra. Ezzel azonban a paraszt elvesztette munkáját, s ezt a kárt sohasem lehetett többé pótolni. Az új gazdálkodás a búzatermelést állattenyésztéssel és szőllőmíveléssel cserélte fel. Itáliában most már csak erdők, legelők és szőllők valának, a gabonát a külföld szállította. Az éhező proletariatus tehát most Rómában sereglett össze, a gazdagság és szegénység csakhamar ijesztő ellentétet tüntetett fel. És az előkelők? A hatalom birtokosai? A tisztes régi görög műveltséggel szemben bizony csak jöttment pöffeszkedők voltak, akik a provinciákat lábbal tiporták, durván kizsákmányolták és a leigázott ázsiaiaktól félistenek gyanánt imádtatták magokat. A pénzvágy szemérmet, büszke önérzetet, illemet, mindent eltiport; és még a latifundiumi gazdálkodásnál is borzasztóbban működött a bankárok kezében pénzügyletek alkalmával az uzsorakamat kíméletlen csavarja. Hozzájárult még az adórendszer kegyetlensége és az adóbérlők uzsoráskodó féktelensége. Úgy látszott, mintha a nagy hatalom mámora egyszerre minden alávalóságot és gyalázatosságot szabad szárnyra bocsátott volna.

De a bűnhődés gyorsan elkövetkezett. A rómait uralomvágya tette hatalmassá, de ez most ellene fordult. Recsegve omlott össze a köztársaság szervezete. A polgárháborúk rómait római ellen úszítottak és az antik kultúrvilág teljes hetven éven át önmagát marcangolta. Mikép történhetett is ez? A római hadügy átalakulása volt ennek az oka, s ez az átalakulás ismét a tömeg gazdasági helyzetéből eredt. Mióta a parasztság koldusbotra jutott, a katonákat fizetni kellett. Most már csak zsoldos légiók voltak, pénzért toborzott állandó sereg. A nagyravágyásnak szabad tere nyílt; a zsoldosok vak eszközei lettek a bitorlóknak, kik őket meg tudták fizetni. Így lett hatalmas úrrá Sulla, Pompeius, Caesar, Antonius és Octavianus. A vér patakokban folyt; Sulla is, Caesar is erőszakkal foglalta el Rómát.

De ezek a nagyravágyók is a görögöknél találták meg mintaképüket. Nagy Sándor felvilágosult kényuralmát akarta Julius Caesar Rómába átültetni. Hizelgett a népnek, guzsba szorította a senatust és csak Brutus meg Cassius tőrdöfése odázta el rövid időre célját, a monarchiát.

De már örököse, Octavianus, ki az Augustus nevet vette föl, közigazgatási lángeszével egybe tudta foglalni a római világot. A népgyűlések kora lejárt, a senatus akarata pedig örökre megtört. De a felvilágosult monarchia jótéteményei rögtön nyilvánvalókká lettek. A provinciákban megszünt a rablás és zsarolás; a kiszolgált katonákat letelepítették kolóniákban, új országutakat építettek, új városokat alapítottak, a közigazgatás kitünő szervezetet kapott, és végre felderült a béke, egy viruló, végleges római béke, az augustusi arany korszak, amint azt hívták. Ellenmondás nélkül lett eszköze az előkelő római az így megteremtett hatalmas szervezetnek; a plebs pedig szivesen fogadta napról-napra kijáró kenyerét.

Megkezdődött a római császárság, az ókori népek történetében a legnagyobb fordulópont. Róma egy egész világ volt most. Mennyire fellélekzettek az eddig leigázott népek és mennyire kiegyenlítődött az emberiség! A római városi polgárjog lassanként az egész római világra kiterjedt. Így tünik el a birodalomban a nemzetek között az ellentét; egyelőre nincs ellenség többé, csak birodalmi- vagy világpolgár; nincs többé szűkkörű hazafiság, csak emberszeretet és embergyűlölet. Ezek a viszonyok még a keresztyén evangéliumok szellemére és tanítására is nagy hatással voltak.

De maga a főváros marad színhelye minden eseménynek. A gazdag görög vetés most Rómában buja és fenséges termést hoz elő. A római végre megunja a politikát; már nem az állam a központja minden gondolatának és akaratának, hanem minden egyesnek a maga énje. Az ember vagy szenvedelemmel hajhász frivol élvezeteket, vagy fokozott önmívelődéssel szellemi javakba merül. A lélek mikrokosmosa nagy értékre szökkent, s ime föltámad a hellén szellem. A szép és jó rajongó kultuszban részesül, de keresik és óhajtják egyszersmind a túlvilág láthatatlan partjait. Ime a világvallás. E szellemi fordulat első és legfontosabb eredménye az volt, hogy Róma végre gazdag irodalmat, klasszikus költészetet teremtett. Mindjárt Octavianus uralma alatt fejlődött ez ki; és érdemes kiemelni, hogy etruszk származású ember volt az, ki a művészetek pártolását divatba hozta. Ő egyengette a talajt, a megittasult, gondtalan kéjelgés hangulatát a szépnek kultuszában. Maecenas volt ez, etruszk királyok sarjadéka, ő volt ekkor Rómában a nagy költők pártfogója, serkentője, s ugyanő volt Augustusnak a birodalom kormányzásában jobbkeze. Ő volt a csúcspontja annak, amit Róma kultúrája a művészetkedvelő és uralomratermett etruszk népnek köszönhetett.

A következő fejezetek képet akarnak adni arról, hogy milyen volt az emberi élet a római birodalom központjában, és ki fognak indulni a közönséges életviszonyokból, hogy lassanként Róma művészetéhez és erkölcsi eszményeihez is fölemelkedjenek. De mindenütt észre fogjuk venni, hogy Róma hatalma Róma hivatása volt; a világot kormányzó város mindinkább a népek szolgájává nemesbült.