Huszonkilencedik fejezet

Sands hatalmas malomkővel a nyakában lépett be korábbi otthonába. Csupán pár napot volt távol, ám a hely máris nem tartozott hozzá, sem pedig ő a házhoz. Néhány vadász természetfeletti hírnökökről beszélt, akik kivételes hatalommal ruházták fel őket. Cleo magasztos és fanatikus hangon angyalokról prédikált. Sands nem tudta, ő hogyan válaszolt volna a kérdésre. Túl sok időt töltött tagadással – és amikor ez nem működött, túl sokáig akart menekülni −, hogy érdekelje, hogyan történhetett. Csak annyit tudott, hogy gúzsba kötve cipelték át a tűzkeresztségen, mely elégette az össze szálat, ami a régi életéhez és a valaha megismert világhoz fűzte.

Most már bizonyságot talált, tudta, hogy a világban szörnyek is lakoznak – de hiába hozott pusztulást ez a tudás az életére, a magokat saját maga vetette el évekkel ezelőtt. A bejárati ajtó melletti sarokba támasztotta a baseballütőt. Ahogy átment a házon, aminek többé nem volt része, a léptei hangosan visszhangoztak. Ezúttal nem töltött magának whiskyt. Nem dőlt le az állítható támlájú karosszékbe, amiben annyi időt töltött el. Kinyitotta a hálószoba ajtaját. A mozdulat közben a keze hozzáért a kabátzsebében lapuló pisztoly tusához.

Faye aludt. A járdán álló szörnyeteg nem rabolta el. Nem volt szüksége arra, hogy elpusztítsa Sands életét. Hiszen ezt már a férfi maga megtette.

Az asszony addig nem ébredt fel, míg a férje háttal neki le nem ült az ágy szélére. Faye felült, megrémült attól, hogy egy betolakodó van a szobájában, az ágyában – ami többé már nem volt közös. Aztán ösztönösen felismerte Sandset. Miután annyi éven át szemlélte a férfi körvonalait és vállát a sötétben, hallgatta a lélegzetvételét, meg tudta mondani, hogy a férje az.

– Douglas? – kérdezte, nem azt, hogy kicsoda, hanem hogy mit keres itt. – Jól vagy?

Igen, gondolta a férfi, bár ez a nő, ez az ismeretlen ezt soha nem tudta volna felfogni.

– Hallod a szelet, Faye? – kérdezte. – Hallod, hogyan süvít a ház sarkánál? – Nem fordult hátra, de megérezte az asszony néma bólintását. – Már nem kell sokat várni.

Nem kellett.

Az éjszakába, ami eddig néma volt, most életet lehelt a szél. Fák recsegtek, bokrok dörgölőztek az ablaktáblákhoz, és felcsendült egy kisfiú végtelenül halk hangja…

A szoba elsötétedett, amikor az imént még tiszta éjszakai égbolton felhők úsztak keresztül, és eltakarták a holdfényt.

– Hallod? – kérdezte Douglas. A háta mögött Faye mereven felült. Sands az ágyneműn át is érezte az asszony testében munkáló feszültséget. – Téged is szólongat? – De miért? Miért szólítana bárkit is rajta kívül?

– Apu?

Adam az ajtóban állt, ahol Sands pár perce bejött. Faye élesen beszívta a levegőt.

– Apu…

A fiú csak pár láb magas volt, pontosan úgy nézett ki, mint a tíz évvel azelőtti fényképeken.

– Douglas…? – Faye elfojtott suttogása belehasított a sötétségbe.

Sands felállt, megfogta a nő könyökét, és akarata ellenére felráncigálta.

– Apu.

– Jövünk, fiam.

– Douglas…? Úristen, ne!

Adam örült, hogy követik, és vidáman végigfutott a folyosón. Faye alig állt a lábán. Douglas keményen fogta a karját, és előretuszkolta. Az asszony nekidörgölőzött a zsebében a nehéz pisztolynak.

A fiú eltűnt a szemük elől, de Douglas tudta, hova kell menniük. Félig vezetve, félig vonszolva átvitte Faye-t a nappaliba. Szabad kezével letépte a fóliát, ami még mindig a széttört franciaablak helyén volt. Az ereje hirtelen elhagyta. A lába megroggyant, és most már kölcsönösen támogatták egymást Faye-vel, miközben szembenéztek a szörnyű nappal.

Az ajtón túl késő délutáni napfény világított, mely nem hatolt be a nappaliba. A medence körül levélkoronás fák és kék ég látszott. Az úszómedencét most nem borította kátránypapír, hanem tele volt tiszta, klóros vízzel, amely csillogott a kékre festett beton felett.

A vízben pedig egy apró, lemerülő, kapálózó test.

Faye felkiáltott, de a mellkasából feltörő fájdalmas hang elakadt a torkánál. Előrelépett, de Douglas visszafogta. Nem tudtak visszamenni, nem segíthettek a kapálózó gyereken, akinek kétségbeesett rugdalózása minden pillanatban egyre gyengült.

– Úristen, ne – lehelte Faye. Ezt még soha nem látta, még a testet sem a medencében. Nem volt otthon, és az orvosok rendbe tették a gyereket, mielőtt hazaért volna.

Sands sem látta aznap élve a vízben a gyereket. Ahogy csapkod, lemerül. Megfullad.

Mielőtt még a buborékok is elhaltak volna, Douglas elfordult. A látvány olyan volt, akár egy nyílt seb, túlságosan is fájdalmasnak bizonyult – azonban volt valami, ami még ennél is rosszabb volt.

Sands megfogta Faye karját, és addig cibálta, míg az asszony elfordult a kísérteties napfénytől, hogy ismét szembenézzen életük sötétjével. Végigmentek az előszobán. Faye követte a férjét, de ezúttal Douglas volt az, aki vakon botorkált, akár egy férfi, akit a kivégzésre kísérnek. A bal kéz felé eső szoba megváltozott. A súlyok eltűntek. Nem vendégszoba volt, hanem gyerekszoba. Adam szobája. Duglas és Faye nem álltak meg. Továbbmentek, a hálószobából kiszűrődő hangok irányába. Egymás mellett megálltak a küszöbön.

Odabent Douglas volt – az egy évtizeddel ezelőtti Douglas, meztelenül, aki keselyűként hajolt egy fiatal nő fölé, aki a dereka köré fonta a lábait. Donna. Sands megpróbálta elfelejteni a nő nevét, arcát, hogy egyáltalán találkoztak. Egy drága vacsora elég volt, hogy az ágyába vigye. Faye nem volt otthon, Adam aludt, ezért Douglas áthívta. A takarókat félretúrták, a férfi feneke mohón mozgott, akár a tehetetlen gyerek a vízben. A nő tökéletes volt. A férfi nem tudott ellenállni a nyáltól fényes mellek csábításának az ujjai alatt.

Sands nem tudott szembenézni a förtelemmel, amit elkövetett. Könnyes arccal félrenézett – és ott állt Faye. Most már sokadszorra tépte szét az asszony életét.

– Az egész az én hibám – mondta, de alig tudta kipréselni a szavakat. – Az én hibám.

Faye feltartóztathatatlanul zokogott. Utána rátámadt, öklével a férfi mellkasára, arcába ütött. Sands nem állt ellen. Az asszony egyre dühösebben vagdalkozott, de a férje nem fordult el akkor sem, amikor az ajka felszakadt, és eltört az orra.

– Az egész az én hibám – mormolta, és a vér lecsorgott arcán a ruhájára és a padlóra.

– Hogy tehetted? – sikoltotta Faye. – Úristen! Hogyan tehetted?! – Haragtól és bánattól félőrülten ütötte, olyan pofonokat osztogatott, amiket a férfi már évek óta megérdemelt. – Te rohadék! Te kibaszott állat!

Sands térdre rogyott, de a tíz évvel azelőtti Douglas tovább pumpált, arcát eltorzította a megerőltetés és a gyönyör. Donna csípője felemelkedett, hogy befogadja, magába ölelje.

– Az egész az én hibám.

Faye felé zuhant. Az asszony a hajába markolt, s megrángatta a fejét. A férfi elővette a pisztolyt. Odaadta Faye-nek, és véresen, zokogva a szemébe nézett.

Faye megtántorodott, és felkiáltott. Mintha az egész világból eltűnt volna a levegő. Fuldokoltak, süllyedtek. A hálószoba csendes és mozdulatlan lett. Odakint még utolsót süvített a szél, aztán gyászos, kérdő hangon elrepült:

– Apu…?

Faye megállt a férje felett, lenézett a kezében tartott pisztolyra. Fejét rázva hátralépett, és odébb botladozott.

– Nem. Nem úszod meg ilyen könnyen. – A pisztoly kicsúszott az ujjai közül, és a padlón csörömpölt. – Nem – jelentette ki Faye.

A szavait hallva Douglas érezte, hogy a vonzalom és a csalódás, a szeretet és a gyűlölet kötelékei elpattannak. Végük.

– Te szörnyeteg – suttogta Faye és otthagyta.

Sands összeomlott. Azt kívánta, bárcsak alakot öltene a gyomrában háborgó iszony, és elemésztené. Ahogy azonban reszketve, sírva, véresen feküdt a földön, egy hangot hallott. Nem Adamot, mert a gyerek tragédiájáról lehullt már a lepel. Nem is Faye-t, mert ő már elment. Örökre. Talán a hang csak Sands elméjének játéka volt. Talán egy angyalé.

– Nem. Nem úszod meg ilyen könnyen.