Huszonhatodik fejezet

– Semmit nem mondott volna el – vitatkozott Johnny vicsorogva, fröcsögő nyállal. – Miért nem szállsz már le róla?

Julia nem hátrált meg. Csípőjére tette a kezét, és egészen közel tolta az arcát a fiúéhoz.

– Gőzöd sincs arról, mit mondhatott volna el nekünk! Nem hiszem, hogy én a helyében beszéltem volna, miután valaki a falra kente a fiúm agyát!

Az iroda, ami főhadiszállásként működött, nem volt nagy, Sands mégis úgy érezte, mintha mérföldekre lenne a többiektől. Azóta folyt a veszekedés, hogy visszatértek Saginaw-ból. Nem tudta kiverni a fejéből Braughton üzenetét, hogy a vámpír Sands házánál – egykori otthonánál akar találkozni velük. Braughton az ígérete ellenére kedvét lelte abban, hogy Sands képébe vágja, hogy nem képes megvédeni a saját feleségét. Nem kell megtartania az ígéretét, gondolta Sands. Lehet, hogy csak azt akarta, hogy kinyírjuk Lisa Noble-t. Most már megölheti Faye-t. Melanie-t. Mindannyiunkat.

Sands legszívesebben azonnal a házához sietett volna, de nem tette. Megelégedett egy telefonhívással. Faye vette fel, és a hangja alapján rendben volt. Sands Melanie-t is felhívta. Ott is ugyanez volt a helyzet. A jelenlegi problémát az okozta, hogy eldöntsék, mit tegyenek. Ez is része volt a veszekedésnek.

– Egy csapda volt – mondta Abraham. – Egy csapda. Talán nem az volt a célja, hogy elkapjon, és nem is az, hogy elcsaljon bennünket, és a nőkhöz férkőzzön, mert lássuk be, akkor látogatja meg őket, amikor csak akarja. Volt azonban valami oka, amiért el szerette volna intézni azt a nőt, és nem csak a mi érdekeink lebegtek a szeme előtt. Hol a francban van Nathan? Valami ötlet? Talán idejött és elrabolta.

Nathan eltűnt. Nem hagyott üzenetet. Nem vitte magával a kulcsait, az ajtó mégis zárva volt, amikor a többiek visszaértek.

– Lehet, hogy Braughton úgy gondolta, hogy beszélünk a nővel – mondta Julia. – Képzeld! Nem pedig lefejezzük a barátját, utána ízekre szaggatjuk.

– Nem mondott volna el neked semmit! – ordította Johnny.

Julia elhűlt.

– Ezért mindenkit megölsz, és felgyújtod a házat?

– Így a legkönnyebb eltüntetni a bizonyítékot – mondta Johnny.

– Ha nem ölsz meg mindenkit, aki két lábon jár, nincs mit eltüntetni!

Mike és Cleo a közelben ültek. Mindketten döbbenten, üveges szemmel meredtek maguk elé.

– A vámpírnak meg kellett halnia – bólintott Cleo – De a férfi…

– Rendbe jöhetett volna, miután elpusztítjuk a vámpírt – vetette fel Mike. – Ez meg sem fordult a fejetekben, mi?

Abraham nem adta meg magát.

– Egy gengszter volt. Egy szemét. Ha nem a vérszívóval járt volna, akkor most egy banda élén állna, és kábítószert árulna. A vámpírok nem Teréz anyákat bérelnek fel verőembernek.

– Szóval mindenki felett ítélkezel, akit csak látsz? – szörnyedt el Mike. – Ki élhet és ki haljon meg? Ezt teszed? Ezt tesszük?

– Az egy gané volt – Johnny izgatottan járkált a szobában, míg már nem bírt magával, és kiszakadtak belőle a szavak. – Gané. Szívességet tettünk a világnak azzal, hogy szétlőttük a fejét.

– Ember volt – mondta Mike. – Talán segíthettünk volna rajta. Talán nem. De hidegvérrel megölni…

– Persze, persze. Mi is olyanok leszünk, mint ők. Hogyne. Ezt már egy csomószor hallottam. – Abraham volt a társaságból a legnyugodtabb, a legkevésbé dühös. A többiek még próbálgatták a határaikat, de ő tudta magáról, hol áll. Nem volt gondja azzal, hogy sajátos igazságérzetének hangot adjon.

Sands hallotta a szavakat, a vita hullámzását, a felszikrázó indulatokat. Meglepte, hogy mennyire nem érez undort a történtek miatt. Talán még mindig sokk alatt állt, miután látta, hogy egy puskát gyömöszölnek egy férfi szájába, majd meghúzzák a ravaszt, és hogy egy fiatal nő, aki meghalt, mozgó, vérszívó hullaként támadt fel újra. Miután visszatértek, minden vadász, még Johnny számára is az volt az első, hogy lemossák a kezükről és az arcukról a vért és a kis húsdarabkákat.

Talán egy óra múlva Sands remegve összeesik. Esetleg egy nap vagy egy hét múlva. Posztraumatikus stressz szindróma, vagy mi. Nem volt benne biztos. Csak annyit tudott, hogy pár óra múlva egy vámpír várja a házánál. El kell vinnie onnét Faye-t, biztosítania kell, hogy az asszonyt ne fenyegesse többé veszély.

– Nem értem – mondta Mike. – Én ebben képtelen vagyok részt venni, ha így fogunk továbbműködni…

– Úgy működhettek tovább, ahogy akartok – közölte Abraham. – Én megyek. Ez undok meló. Ha nem veszi be a gyomrotok… – elkezdte összeszedni a holmiját, és táskákba gyömöszölte a felszerelését. Johnny is követte a példáját, miközben végig mormogott és szitkozódott az orra alatt.

Julia szorosan Abraham mögé lépett.

– Most már értem, miért költözködsz olyan gyakran. Hány államban köröznek? Hány vadásznak mondtad már el ugyanezt? Nincs önuralmad. Már nem tudod, mi az, amit tennünk kéne.

Abraham megpördült, és válaszra nyitotta a száját, de a dörömbölés a hátsó ajtón elhallgattatta. Mindenki megdermedt. Amióta visszaértek, most először maradt abba a veszekedés. Amikor Cleo az ajtó felé indult, egy hang kiáltott be:

– Én vagyok. Nathan.

Cleo kinyitotta az ajtót, és Nathan bebotorkált. Sands a többiekkel együtt a segítségére sietett, és leültették egy székbe, mielőtt összeesett volna. Nathan egyikről a másikra nézett – alaposan szemügyre vette mindannyiuk arcát. Végül megkönnyebbülten elmosolyodott. Felsóhajtott, és a levegő szinte teljesen elhagyta.

– Hála Istennek, hogy valódiak vagytok.

Feltápászkodott, és bizonytalan lábakon a számítógépéhez nyomakodott. Pár pillanatig játszadozott az egérrel és a billentyűzettel. Elégedettnek tűnt.

– Hála az égnek!

– Jól vagy? – kérdezte Julia. – Hol voltál? Aggódtunk…

– Én… – Nathan megrázta a fejét, ismét belekezdett, de az első szó után megint elhallgatott. – Nem hiszem, hogy el tudom magyarázni. Most semmiképpen. – Megszédült, és a többieknek épphogy sikerült elkapniuk, mielőtt az arca az asztalba ütközött volna.

Julia gyorsan megvizsgálta.

– Vigyük az ágyba! Nem látok rajta sérülést, de ki van merülve.

– Végre találkoztam vele – mondta Nathan maga elé. – Az internetes kapcsolatommal. Találkoztam vele. Elkapták. Segítenünk kell.

– Miről beszélsz?

– Paparazzóról. Találkoztam vele. Matthew-val.

– Azzal a fickóval, aki a vírusos fájlokat küldte? – kérdezte Abraham.

Nathan bólintott.

– Az egy álca, egy fal. Az egészet a Kereskedelmi Kamarából irányítják.

Johnny felkuncogott.

– A Kereskedelmi Kamarából, mi? Biztos nem a szamaritánusoktól vagy a nyugdíjas klubból? – Abraham tarkón legyintette a fiút.

– Ki kell iktatnunk a kamara számítógépes rendszerét – mondta Nathan. – Tönkre kell tennünk a számítógépeket. Az talán segít… – a szavai elmosódtak, ahogy úrrá lett rajta a kimerültség. A vadászok gyengéden az ágyhoz vitték, és lefektették, hogy kipihenhesse magát.

Egy hosszú pillanatig némán álltak körülötte, és nézték, aztán a csoport feloszlott. Abraham tovább pakolt. Johnny még mindig morogva, de korántsem akkora vehemenciával, segített neki. Mike a jelek szerint beletörődött a páros távozásába, de Cleo szerette volna elsimítani a dolgokat. Abraham azonban nem kért a békülésből. Ha egyáltalán válaszolt a nőnek, akkor azt is kurtán tette.

Sands az egészet növekvő elhidegüléssel nézte, és semmin nem tudta felhúzni magát. Megkönnyebbült, hogy Nathan jól volt. Abraham és Johnny távozásával kapcsolatban vegyes érzései voltak: egyfelől aggódott az elveszített emberek és tudás miatt, másrészt viszont egyetértett Mike-kal abban, hogy Abraham átlépett egy alig észrevehető, változékony határvonalat. Sands az egészet elvont, objektív szemszögből nézte. Nem érezte közel magához a problémát. Így éreznek a holtak is? töprengett. Mindentől elhidegülten. Távolian. Vagy minden halottat vérszomj, gyűlölet és bosszúvágy vezérelt?

A gondolatai Faye és a közelgő találka felé fordultak. Addig fel sem tűnt neki, hogy Julia mellette áll, míg az asszony a vállára nem tette a kezét.

– Hamarosan mennünk kell – mondta.

Sands bólintott.

– Beszélnem kell Faye-vel. – Lehet, hogy ez az utolsó adódó alkalom.

Nathan nem tudta, hogy mennyi ideig volt eszméletlen. Nem érezte hosszúnak az időt. Persze, korábban meg azt nem éreztem meg, hogy egy számítógépben vagyok, gondolta. Nagy nehezen felült az ágyon. Nem volt benne biztos, hogy a Lester hotelből el tud jutni idáig.

A váratlanul rátörő emlék a hotelszobában történtekről elszédítette.

– Tönkre kell tenni a KK számítógépeit.

– Tessék? – A szoba körvonalai lassan kiélesedtek előtte. Abraham tőle nem messze állt, és aggodalmasan nézte Nathant.

– Azt mondta, hogy tegyük tönkre a Kereskedelmi Kamara számítógépes hálózatát – Nathan megpróbált pontosan visszaemlékezni arra, amit Matthew mondott – de minden olyan gyorsan történt, és Paparazzo megsérült. De pixelek lőtték szét a fejét, gondolta Nathan. Ezt inkább nem feszegette. Most semmi esetre sem ezen fogja törni a fejét. A karórájára pillantott. Helyes. Nem is volt sokáig eszméletlen. Hirtelen sürgetést érzett. Paparazzo nem sokat mondott neki. Nem volt rá ideje, de Nathan érezte, hogy a dolog nem tűr halasztást. – Tönkre kell tenni a számítógépeket. Azt hiszem, csak így tudjuk megmenteni.

– A Kereskedelmi Kamara számítógépeit? – kérdezte Abraham.

Nathan bólintott. Nem próbálta elmagyarázni. Hogyan is tehette volna, ha maga sem értette, mi folyik itt? Cselekedj ösztönösen, mondta magának. Az angyalok nem egy hülyét választottak ki maguknak. Nathan Abrahamra nézve ráeszmélt, hogy rajta és Johnnyn kívül nincs más vadász a helyiségben.

– Hova mentek a többiek?

Abraham vállat vont, majd megrázta a fejét.

– Azt hiszik, hogy lefeküdhetnek az ördöggel úgy, hogy szüzek maradjanak. – Kis hallgatás után hozzátette: – Most azonnal akarod elintézni azokat a számítógépeket?

Nathan nem értette ezt a megjegyzést az ördögről, de bólintott. Paparazzón úgy látszott, hogy tudja, miről beszél. Ha a számítógépek kiiktatása segít…

– Szerencséd van – mondta Abraham. – Johnny és én éppen elindultunk volna, de van időnk egy kis kitérőre.