Tizennegyedik fejezet

Melanie lakásánál semmi nem változott. A korlát még mindig ott hevert az épület előtt, ahol Sands hagyta. Ha valaki telefonált is a rendőrségnek, ennek nem volt látható nyoma. Nem meglepő, gondolta Sands. Ha valaki hallotta is ettől a zenétől a csörömpölést, valószínűleg azt hitték, hogy a szokásos harc a parkolóban a bandák vagy a nepperek között. Az emlék rossz szájízt hagyott maga után. Ilyen emberekért viszem vásárra a bőrömet? Nem, gondolta. Az olyan rendes emberekért kockáztatta az életét, mint Faye és Melanie. Julia, és remélhetőleg a fia, gondolta, és a mellette ülő nőre nézett. Julia is a helyszínt nézte.

– Mi az a rúd?

– A korlát. Megpróbáltam szétválasztani vele a haját.

A nő ránézett, és a tekintetében volt valami, amiben Sands nem volt biztos: megvetés a macho reakció miatt, vonakodó elismerés, megkönnyebbülés, amiért a férfi megúszta, csalódottság, amiért a szörnyeteg kereket oldott? Talán ez így mind együtt.

– Azt hiszem, segíteni tud megtalálni Timothyt – szólalt meg Julia. – Ha ez ugyanaz, mint amelyikkel én is találkoztam. – Útközben már mesélt Sandsnek a találkozásról klubban, a hátizsákról, a testekről, amiket a rendőrség talált, és a halvány reményről, hogy egyik vámpír a másikhoz tudja irányítani, míg meg nem találja a fiát.

Sands ebben nem volt ilyen biztos.

– Tényleg azt hiszed, hogy van valami vámpír testvériség, amelyik holmi zsiványtanyán él és pizza rendelés helyett gyerekeket rabol? – Amint a szavak elhagyták a száját, már azt kívánta, bár ne szólalt volna meg. Julia teste megfeszült. Félrenézett, mintha roppantul érdekelné a korlát leszakított darabja, de Sands az utcalámpák fényében könnyeket látott az asszony szemében csillogni.

– Úristen, Julia, sajnálom. Nem úgy gondoltam. Ez a lény már megtámadta Melanie-t. Megfenyegette Faye-t. Előbb-utóbb meg kell ölnünk, de ha előbb ki tudunk húzni belőle valamit…

– Mindenki ezt mondja – Julia hangja hirtelen metsző élt kapott. – Meg kell ölnünk. És talán, talán, ha szerencsések vagyunk, menet közben Timothyról is kiderítünk valamit. Sajnálom, de én máshogy látom a dolgokat. Vissza akarom kapni Timothyt.

Sands bólintott. Mit mondhatott volna? Átérezte Julia eltökéltségét és fájdalmát, de valami furcsa módon miközben figyelt rá, ő maga is megkönnyebbült, akárcsak amikor a házban beszéltek. Itt volt egy asszony, aki a legtöbb embertől eltérően, úgy látta a világot, ahogy ő. Julia nem élt biztonságban. A védelem és az elégedettség illúziója számára szertefoszlott. Akárcsak a férfié. Még ha Sands nem is jött ki a vadászokkal, még ha nem is kedvelte őket, ők akkor is tudták, honnét származik. A gondolatviláguk megegyezett. Valamennyien ismerték a valódi veszélyeket, amik az árnyakban ólálkodtak.

– Szeretném, ha megígérnél nekem valamit – mondta Julia. Megfogta Sands csuklóját. A férfi figyelme ismét az asszonyra irányult. Érezte a nőből áradó sürgetést. – Tudom, hogy kötelességed Faye és Melanie biztonságáról gondoskodni, és én is szeretnék segíteni. Amikor visszajöttünk a városba, mondtam már neked. Emlékszel, mit kértél tőlem… ha bármi történne veled…

– Emlékszem. – Sands alig tudta kiejteni a szavakat. Nehezen szánta rá magát a kérésre, és most halálra rémítette, hogy vajon mit kér érte cserébe az asszony.

– Azt leszámítva, hogy nem csinálsz semmit, amivel veszélybe sodrod őket – folytatta az asszony −, szeretném, ha azt is megígérnéd, hogy minden tőled telhetőt megteszel, hogy megtaláld Timothyt.

Sands habozott. A kérés bizonyos szempontból egyszerű volt. Természetesen segít, de semmi nem volt ilyen egyszerű. Egyik kérdésre sem lehetett egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni, mert a világ sem működött többé ilyen egyértelműen. Honnét tudhatná, mi lesz másnap, vagy azután, vagy az azt követő napon? Milyen beláthatatlan fausti egyezségbe megy bele?

– Ígérd meg, Douglas! – Julia ujjai a csuklójába vájtak. – Túl sokat kérek?

– Julia, én… persze, hogy segítek…

Julia megrázta a fejét, és még keményebben szorította Sands csuklóját anélkül, hogy észrevette volna.

– Ez nem elég jó, Douglas. Ígérd meg. A fiamról, Timothyról van szó.

Hogyan kérhette ezt tőle Julia? És ő hogyan tagadhatná meg?

– Megígérem. – A szó nehezen gördült le a nyelvéről. Az asszony kisfiáról volt szó, és Sands már cserbenhagyta a sajátját. – Megígérem.

Julia sokáig farkasszemet nézett vele, mintha az emlékezetébe akarná vésni minden arcvonását, hogy ha a férfi cserbenhagyja, a világ végezetéig üldözni tudja – majd az arckifejezése ellágyult, és a légzést nehezítő feszültség elpárolgott. Julia elengedte Sands csuklóját, és mélyet lélegzett.

– Bent is körül kéne néznünk – mondta.

– Előbb hadd használjam megint a telefonodat! – Sands már kétszer hazatelefonált, de Faye nem válaszolt. Mostanra már haza kellett volna érnie a tornateremből, és a férfi kezdett aggódni, ha ezúttal sincs válasz, ragaszkodni fog hozzá, hogy csak futólag vizsgálják át Melanie lakását. Amúgy sem számított rá, hogy bármit is találnak.

A harmadik kicsöngés után Faye felvette a kagylót. – Faye!

– Igen, Douglas? – Az asszony hangja fémesen csengett a mobilban.

– Jól vagy?

– Igen. Jól vagyok. – Faye egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: – Hol vagy?

– Én… nézd, én… most éppen nem tudok beszélni, csak arra voltam kíváncsi, hogy jól vagy-e.

Újabb szünet következett. Sands szinte látta, ahogy felesége állkapcsán megfeszülnek az izmok, és homlokán feltűnnek a ráncok.

– Jól vagyok – mondta végül a nő.

– Jó. Figyelj, én… ööö… nem tudom biztosan, mikor érek vissza. – Semmi válasz. – Biztos vagy benne, hogy nincs semmi bajod?

A telefonban hosszú sóhaj hallatszott.

– Jó éjt, Douglas.

– Jó éjt… – Az asszony azonban már letette.

Julia szándékosan nem nézett Sandsre. Hagyta, hogy a férfi tanúja legyen személyes tragédiájának és káosznak, amivé az élete vált, de a jelek szerint nem vette magától értetődőnek, hogy Sands is hasonló bizalmat engedélyez neki. Neki nem maradt semmije, csak a vadászat a fia után, gondolta a férfi. Nekem még van normális életem. Gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Túlságosan is kellemetlen volt, és nem akart szembesülni hazugságnak foszladozó peremeivel.

– Menjünk be – mondta.

Korábban már eltette Melanie kulcsait. A keze akkor remegett. Most azonban, ahogy végigment a folyosón Juliával, nem érzett… semmit. Az elmúlt évben jelentkező érzések közül, amik ezen a szakaszon törtek rá, semmi nem jelentkezett: se a kéjes önfeledtség, mint első alkalommal, amikor Melanie-hoz jött; sem az undor, hogy milyen emberek között él; sem a félelem és a viszolygás az éjszakában leskelő szörnyek iránt. Semmi. Még mindig jelen lévő bűntudata is csak önmaga tompa árnyéka volt. Sands fáradt volt és sajgott a teste. Julia elsöprő fájdalmának megnyilvánulása kényelmetlen figyelmeztetés volt, hogy hová juthat, ha nem vigyáz.

Bent nem sok látnivaló akadt. Dulakodásnak nyomát sem lehetett látni. Sands majdnem teljesen biztos volt benne, hogy a vámpír itt járt, de nem ejtette el a tárcáját, és a névjegyét sem hagyta maga hátra – leszámítva a kis vörös pontokat Melanie nyakán. Az vajon szándékos volt? Sands tessék-lássék körülnézett. A lakásban töltött idők emléke jobban kínozta, mint az elmenekült vámpír kísértete. Szinte hallotta Julia gondolatait: Szóval itt csináltad, itt feküdtél le vele, itt tetted tönkre azt a szegény lányt. Amikor azonban Juliára nézett, látta, hogy az asszony aprólékosan kutat a nyomok után.

– Nincs itt semmi – szólalt meg Sands. – Menjünk! Haza kell mennem.

– A házunkba kéne vinned Faye-t. Biztonságosabb volna.

Sands fáradtan, reszelősen felnevetett.

– Ó, hát persze. Faye, te meg én, Melanie, és az a nő, hogy is hívták? Cleo. Egy nagy, boldog család! Nem hinném. Épp elég kommunát láttam a hatvanas években.

– Akkor miért hoztad el ma éjjel a lányt? – vágott vissza Julia. – Miért jöttél egyáltalán?

– Én… biztonságos helyre volt szüksége. Hová máshová vihettem volna…? Az Isten szerelmére, haza nem vihettem, Faye-hez.

– Mi nem vagyunk fogadó, Douglas. Jó, hogy ma este tudtunk segíteni, de ha kívülállókat, védteleneket hozol… különösen, ha nem tartozol közénk… azzal mindannyiunkat veszélybe sodorsz.

Minden barátságos érzelem, amit Sands Julia és a többi vadász irányában táplált, eltűnt. Mi a baja! Miért lökdös mindig olyan irányba, amerre nem akarok menni?

– Jól van – jelentette ki Sands. – Menjünk vissza. Elviszem Melanie-t valahova máshová…

– Ne légy ostoba, Douglas! Most már ott van. Pihen. Túl késő megfordulni, miután becsöngettél. De ott sem maradhat örökké, nem érti. Vissza kell mennie a saját életéhez. Mi van, ha megint dolga lesz a rendőrséggel? Mi lesz, ha megemlít minket vagy a házat? Erre nem gondoltál?

Nem. Csak az járt a fejében, hogy biztonságos helyre kell vinnie a lányt, és hogy haza nem viheti.

– Sajnálom – mondta szégyenkezve. – Nem gondoltam… igazad van. Ebben. De nekem is vissza kell mennem a saját életemhez. Nem fogok…

– Tényleg? Igazán, Douglas? Mihez kell visszamenned?

Az asszony szavai szíven ütötték, és jobban megrémítették, mint a háborgó iszony a gyomrában, ami emlékeztette arra, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek gondolta.

– Találtál valamit? – kérdezte Sands. A tekintetük összekapcsolódott. Sands nem volt hajlandó felvenni a kesztyűt.

– Nem.

– Én sem. Menjünk!

– Jó.

– Jó.