Tizenegyedik fejezet

Sands karja sajgott, de még egy gyakorlatsorozatot megcsinált. A kisebb súlyok és a több ismétlés mellett döntött. Nem akarta kigyúrni magát, csak jó formába szerette volna hozni a testét. Különben sem volt senki, aki vigyázott volna rá, ezért a nagyobb súly nem egyszerű hátrány lenne, hanem a biztonságát is fenyegetné.

Biztonság, gondolta megvetően. Mi az, ami még biztonságos? Leengedte a rudat, míg az meg nem érintette a mellkasát, majd ismét kitolta… kilégzés… kitolás… Egy… És még egy.

Ha csupán annyi aggódnivalóm lenne, hogy nem fejezem-e le magamat egy súlyzóval, nagyszerű formában lennék. Le… fel… kilégzés… kilökés… Kettő.

Annyi minden aggasztotta még ezen kívül – ezek közül az egyik az volt, hogy Faye meg érte aggódik. Bárcsak békén hagyná… csak élné a saját életét, és hagyná, hogy Sands megvédje. Faye erre azonban képtelennek tűnt. Nem tudta kiverni fejéből azt a régi felfogást, hogy Douglas új világában megfértek az olyan ósdi dolgok is megférnek, mint például a munka, a pénz és a kapcsolat. A férfi pedig nem tudta megmagyarázni neki, miért nem számítanak többé ezek. Faye sosem értené meg. Fogalma sem volt arról, hogy a férje mennyi mindent adott fel azért, hogy őt ebben az új világban megóvja, és nem is tudta volna felfogni. Ő nem látott.

– Kilégzés… kilökés… Öt.

Douglas karja remegett, de folytatta a súlyemelést. Megpróbált minden gondolatot száműzni a súlyok emelgetésén és a ki- és belégzésen kívül… Hét. Azonban ennek a feszült összpontosításnak is voltak hátrányai. Néha, amikor semmi nem vonta el a figyelmét, meghallotta a hangot. Akkor is, ha nem volt szél. Mintha a saját lelkiismeretének barlangjaiban visszhangozna.

Magányos hely a lelkiismeretem, gondolta Sands.

– …Kilenc.

Nem volt oka annak, hogy magányos legyen. Rengeteg minden miatt érezhette magát bűnösnek. Legalábbis ez volt az, amit Faye és Dr. Boxer – nem, David Boxer nem doktor – belé akartak sulykolni. A dokinak pártatlannak kéne lennie, de Faye teljesen az ujja köré csavarta. Aznap reggel is jártak a tanácsadónál. Boxer Faye-hez hasonlóan soha nem értené meg, min ment keresztül Douglas. Csak ha látna, gondolta Sands. Egyre gyengülő izmait megacélozta a dühe, és ismét feltolta a súlyt. Mennyi volt már – tizenkettő, tizenhárom? A francba, csak tízet akartam.

A súlyzót csörömpölve leengedte az állványra. Sokáig csak feküdt, s hagyta, hogy a fáradtság szétterüljön a karjában és a vállában. Egész testében kimerültnek és zsibbadtnak akarta érezni magát.

Nem működött. Semmi nem működik, gondolta Sands.

A tanácsadás sem működött; efelől nem volt kétség. Ma végig Douglas – régi – munkájáról beszéltek. Ha Faye azt hiszi, hogy Marcus Jubal bárhogy máshogy jutalmazza a távollétemet, mint egy elbocsátással és végkielégítéssel, akkor csak áltatja magát. A nő mégis megdöbbentnek tűnt. Azt hiszem, már a mai nap előtt meg kellett volna mondanom neki, ismerte be hibáját mogorván Sands. Végtére is már egy hete tudott arról, hogy kirúgták. De annyira nyilvánvaló volt, hogy más nem is történhetett volna. Túl sok kötelezettségem volt azután, ami történt. Túl nagy volt a lehetősége, hogy Melanie vagy valaki ügyvéddel együtt jön vissza. És a szaglászó rendőrök… Sands nem sok esélyt látott arra, hogy a zsaruk valaha is megvádolják valamivel – Gerry Stafford halálával, Albert Tinsley eltűnésével, a csatornában történt robbanással −, de mindaddig, míg ez a Havelin nyomozó az Iron Rapids Manufacturing körül szimatol, és kérdéseket tesz fel Sands-ről, a biztos munka és a karrier szóba sem jöhetett.

Faye azonban ezt nem látta át, és nem is adott Douglasnak esélyt.

Azt hiszem, nem sok okot adtam rá, hogy esélyt adjon nekem. De az még előtte volt, a csudába is.

Ha pedig a tanácsadás nem működik, mi lesz a házasságukkal?

Milyen házassággal? – horkant fel Sands. A házasságuk csak annyira volt tartós, mint a franciaablak, amikor nekiesett a baseballütővel. Most már nem a szerelem, a szeretet, vagy a kényelem tartotta őket össze, hanem a kétségbeesés. Douglas és Faye különböző okokból nem tudtak vagy nem akartak megszabadulni régi világuk maradványaitól – függetlenül attól, hogy a valódi érzések már évekkel ezelőtt kihaltak a kapcsolatukból. Körmükszakadtáig kapaszkodtak az ismerős dolgokba. Bár sok értelme nincsen.

Most többé-kevésbé párhuzamos életet éltek – Douglas otthon edzett, Faye pedig a tornateremben −, és csak egy-egy étkezés erejéig vagy a ház körül matatva találkoztak. Vagy a tanácsadáson, az istenit!

Sands felkelt a padról, és leverten a zuhanyzó felé csoszogott. Benézett a nappaliba, hogy Faye megérkezett-e már. Még nem. Douglas összevonta a szemöldökét – nem mintha az este kilenc óra késői időpont lett volna a tornához. Egyszerűen nem szerette, ha a felesége egyszerre huzamosabb ideig távol van. Faye délután házakat mutogatott, kora este pedig találkozott a hajléktalanotthon igazgatóival, ahová önkéntesnek jelentkezett. A házban minden csendes volt.

Douglas észrevette, hogy a nappali tiszta, de nincs teljesen rendbe téve múltkori éjszakai tombolása után. Vastag műanyag volt a franciaablak keretére ragasztva. Douglas erről gondoskodott, de azt megtagadta, hogy mást is megcsináljon. Még csak gondolni sem akart arra, amit látott és hallott, sem törött üvegcserepekre és bútorokra, amiket következményként Faye-nek hagyott. A szilánkokat a nő felsöpörte, és a polcokról levert tárgyakat kartondobozokba rendezte – Faye-nek végül is tehetsége volt ahhoz, hogy úgy menjen tovább a maga dolgára, mintha mi sem történt volna −, a szétzúzott könyvespolc azonban még mindig a falnak támasztva állt, és a folyosói lámpa helyére sem vettek újat. Faye néhányszor megpróbálta szóba hozni azt az éjszakát – amit tombolásnak nevezett −, de Douglas elhárította a kérdéseket, és az italhoz és a fájdalomcsillapítókhoz fordult, hogy háta sajgásán enyhítsen.

Faye azonban nem hagyta annyiban. Másnap reggel a kabátja alá dugva elvitte Adam képét Boxer irodájába, és megpróbálta felhánytorgatni, hogy Douglas a tombolása során eltörte a keretet. Ő és az a majdnem-doktor mindketten megpróbálták felfújni az ügyet. Douglas azonban egy szót sem volt hajlandó szólni. Nem volt hajlandó belemenni a pszichológiai játékba, amikor egyikük sem tudhatta azt, amit ő. Végül a felesége és a tanácsadó feladták, és azzal szurkálták, hogy elvesztette a munkáját, és miért nem mondta meg azonnal Faye-nek… miért nem bízott meg benne… bla-bla-bla-bla.

Sands a pamlagra vetette magát, és megrázta a fejét. Édes Istenem. Már attól felpaprikázódott, ha csak rágondolt. Nem megyek vissza ahhoz a pacákhoz. Egy petákkal sem fizetek neki többet.

A váratlan telefoncsörgés alaposan ráijesztett Sandsre. Talán Faye, gondolta, meg akarja mondani, hogy későn jön. Ez olyasmi volt, ami határozottan a nőre vallott: lelkiismeretesnek lenni olyan kérdésben, aminek az elmulasztását már többször a férje fejéhez vágta. Talán szeretője van, és azért hív, hogy későn jön. Ez lenne a legnagyobb döfés. Lehet, hogy talált valami szenvedélyes, fiatal edzőt, aki boldoggá teszi, vetett gyökeret meg agyában a gondolat, amely először csak tréfának indult. Lehet, hogy Boxer! Ez nem lepne meg. Nem lepné meg, és ahogy felfedezte magán, érzelmi reakciót sem váltana ki belőle. Nem tudta hibáztatni Faye-t amiatt, hogy máshol kereste a hitvesi fellángolásokat és az érzelmi támogatást. Nem volt joga feldühödni. De még így is, hogy tudta, hogy nincs joga dühösnek lenni, így is hiányzott belőle valami ismerős kötődés, ami a házastársak között fenn szokott állni. Eltűnt. Az évek során elmosódott és kiszürkült, ellanyhult és elrohadt.

A telefon csörgött, ő pedig nem vette fel. Ha Faye az, hagyhat üzenetet. Az is lehet, hogy valami férfi keresi a nőt. Douglas nem volt hajlandó titkárt játszani. Nem fog Faye útjába állni, de nem is fogja siettetni a dolgokat. Most már kívülről szemlélte Faye személyes döntéseit. Végtére is, a házasságuk egy előnyt még tartalmazott – a közelséget, hogy meg tudja védeni a feleségét. Ezzel tartozott neki. Emiatt volt bosszús, hogy Faye ilyen sokáig kimaradt. Tudta, hogy nem lehet vele a nap minden percében. Ezért véletlenszerűen megállt azokon a helyeken, ahol a felesége az ideje legnagyobb részét töltötte: az irodában, a hajléktalanotthonban, a tornateremnél. Csak hogy ellenőrizze a helyeket és az embereket. Hogy meggyőződjön róla, hogy valóban emberek, és nem csak embernek tűnő lények. Pillanatnyilag ez volt a legtöbb, amit tehetett. De miért kell ilyen sokáig kimaradnia? Meg akarja nehezíteni a dolgomat?

A telefon ismét csöngött, már ötödször vagy hatodszor. Hány kicsengésre állította ezt a masinát? dohogott Douglas. Már-már felállt, amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt. Faye udvarias, szakértően rögzített hangja megszólalt. Douglas várta a hívót, hátha legrosszabb jóslatai beigazolódnak.

Sípjel hallatszott, majd:

– Douglas…?

Douglas megragadta a pamlag karfáját, s megpróbált erőt meríteni belőle, bár már leült. A vonal túlsó végén egy nő volt, de nem Faye.

– Douglas, nem tudom, mit… Valami furcsa…

Melanie. Mindazok után, ami történt, Melanie felhívta. Minden kétséget kizáróan a lány volt, de furcsa volt a hangja. Megszokott, határozott énje helyett zavartnak, bizonytalannak, kábának hallatszott. Valami baj van, gondolta Sands.

– Douglas, a… a segítségedre van szükségem.

Sands lélegzete kihagyott. A világ egy pillanatra megdermedt, míg soron következő szívdobbanása kalapácsként le nem csapott. A telefonhoz ugrott.

– Melanie. Melanie, jól vagy? – Hallotta a lány álmos lélegzetvételét, mintha Melanie most kelt volna csak fel, és a hang egy pillanatra játékot űzött vele: megint ott feküdtek egymás mellett az ágyban. A testére száradó izzadságot a szeretkezés fakasztotta. Meg akarta érinteni a lányt, hogy tudja, minden rendben van-e. De Melanie túl messze volt. – Jól vagy?

– Nem tudom. Douglas, a… a segítségedre van szükségem.

– Tarts ki! Mindjárt ott vagyok!

Nem emlékezett rá, hogy letette volna a telefont. Magához vette a kabátját, a tárcáját és a kulcsát, s már kint is volt az ajtón, és száguldott át a városon. Minden közeledő autólámpa ördögi, éhes szempár volt. A vámpír halott! Mondogatta magában Sands. Elégett, elpusztult, meghalt. A képzeletében azonban megjelent egy szörny, amely egy épület oldalához tapadva lesett befelé, és várt. ARRA VÁR – HOGY ÖLJÖN. Szem, karmok és agyarak egy olyan testben, amit szinte emberinek lehetett vélni – kivéve, ha valaki képes volt látni.

– Tarts ki, Melanie. Tarts ki!

Sands vonakodva megállt a piros lámpánál. Körülnézett. Nincs forgalom, nincsenek rendőrök. Átsüvített a kereszteződésen, mielőtt a lámpa zöldre váltott volna.

A pokolba, otthon hagytam az ütőt! – jutott az eszébe. Kénytelen lesz a problémával a Louisville ütő nélkül szembenézni. Jobban érezte volna magát, ha mellette hever az ülésen. Igaz, hogy egy ideje már súlyokat emel, de annak ellenére, hogy lekarcsúsodott, nem voltak illúziói afelől, mik az esélyei, ha egy kukkoló vámpírhoz hasonló lényt puszta kézzel megtámad. Nem olyan, mintha egy közönséges huligánnal verekednél. Sands tudta, hogy a lelke mélyére kell nyúlnia. Meg kell találnia az erő forrását, ami korábban megmentette őt és a társait. A titokzatos ködre kell hagyatkoznia, amely a látott embertelenségtől elborzadt lelkéből fakadt. Ezek a gondolatok jobban megrémítették, mint a félelem attól, amivel találkozhat. Félt az érzéstől, amikor a belseje széthasadozik, és undora sugárban kiömlik a száján.

Megrázta a fejét, és padlóig nyomta a gázt.

Mire az autó végül sikoltozó gumikkal a bérház parkolójába fordult, Sands már teljes pánikban volt. Testét elöntötte az adrenalin. Gondolatban újra és újra lejátszotta Melanie telefonhívását:

Douglas, a… a segítségedre van szükségem.

Jól vagy?

Nem tudom. Douglas, a… a segítségedre van szükségem.

Tarts ki! Mindjárt ott vagyok!

A lány hangjában volt valami más is a zavarodottságon kívül. Fájdalom? Lehet, hogy sokkot kapott? Megkínozták? Miért hívta? Miért nem a rendőrséget értesítette? Mi volt a baj? A hangja valahogy… rossz volt.

Hát nem így szokott menni? gondolta Sands. Valami elromlik. Nincs semmi jó vagy természetes magyarázat, semmi, ami egy normális embert kibillentene az egyensúlyából.

Sands csikorogva fékezett, és megállt a Melanie lakásához felvezető lépcső aljában. Nem fáradt azzal, hogy parkolóhelyet keressen. Pár mély lélegzetet próbált venni, de csak fulladozott. Tekintete a kezére szegeződött; ujjának bütykei fehérek voltak a kormánykeréken. Valami nem volt rendjén. Nem kéne vakon berontania. Gondolatai Julia és Hetger felé fordultak – de John halott volt, akárcsak Clarence, Jason és Albert. Akárcsak én, ha nem szedem össze magamat. Hívnia kellett volna valakit ahelyett, hogy egyedül iderohan. Valami baj van. Ezt érezte. Most, hogy visszagondolt a telefonhívásra és Melanie erőltetett hangja a fülében visszhangzott, már biztos volt benne. Hívnom kellett volna még valakit. De most már túl késő volt.

A kocsiból kiszállva legszívesebben felrohant volna a lépcsőn, és betörte volna az ajtót, de visszafogta magát. Megpróbált csendesen felmenni a lépcsőn, miközben jeleket kutatott arra vonatkozóan, hogy mi vár rá odafönn. Semmit nem hallott, csak a szokásos neszeket: a távoli főút morajlását, egy közeli lakásból kiáradó hangos zenét, egy veszekedő párt, gyereksírást…

A folyosón már nem tudott lopakodni. Minden lépése hangosan visszhangzott a hideg éjszakában. Sands ismét verejtékezni kezdett, bár kabátja alatt csak egy átizzadt inget viselt. Az épület falának szorította a hátát, és közelebb araszolt a 3031-es lakáshoz, Melanie ajtajához, az oroszlánfejes kopogtatóhoz. A folyosó végtelennek tűnt. Az óvatos, hihetetlenül hangos lépések nem vitték közelebb céljához. Csak hátranézve tudta megmondani, hogy egyáltalán haladt valamennyit.

Tarts ki, Melanie. Édes Istenem, csak tarts ki!

Végül az ajtó már csak karnyújtásnyira volt tőle. Mit tegyek? A gondolat egy pillanatra átvillant az agyán, de nem gondolt magára. El kell érnie Melanie-t. Miért? Hogy mindketten meghaljunk? Egy pillanatra megingott, majd az óvatosságot háttérbe szorította a szükség, és a kilincs után nyúlt.

Az ajtó nem volt bezárva. Douglas kinyitotta – épp csak annyira, hogy meggyőződjön felőle, hogy senki nem bujkál mögötte. Melanie a heverőn ült, és őt nézte. A fejét félrehajtotta, mintha meglepné, hogy itt látja a férfit. A tekintetében volt valami furcsa – néhány fontos szinapszis kihagyott, az ok és okozat nem jelentett számára semmit.

Hívtál, a francba, gondolta Sands váratlanul dühösen, ahogy az adrenalin saját maga ellen fordult. Megpróbált nyugodt maradni, és veszély után kutatva végignézett a szobán – hátha valami bujkál ott, valami, ami esetleg nem számít arra, hogy ő látja.

– Jól vagy? – kérdezte halkan a lánytól.

Melanie pislogott, és a másik oldalra hajtotta a fejét.

– Maradj ott! – Sands bezárta maga mögött az ajtót, majd gyorsan átfésülte a lakást, ellenőrizte a konyhát, a hálószobát, a fürdőt, a szekrényeket és az erkélyt. Kinézett az épület sarka mellett, hogy biztosan nem figyel onnét senki, halálos karmait a falba vájva. A biztonság paranoiás vágya szinte természetévé vált. Nem volt már itt korábban, nem volt itt, nem kereste a szörnyet, amely nem létezhetett volna? Az ember, aki itt járt, aki egy lámpával felfegyverkezve kivetette magát az ablakon, egy rég letűnt idő és világ fia volt.

Sands visszasietett Melanie-hoz. A lány engedelmeskedett neki, és maradt a heverőn. Nem vitatkozott. Valami nem volt itt rendjén.

– Jól vagy?

A lány mereven nézett rá, mintha megpróbálná kihüvelyezni a kérdés értelmét. A tekintete már nem volt ködös, de még mindig zavartnak tűnt.

– Felhívtál – mondta Sands. – Azt mondtad, segítségre van szükséged. Emlékszel?

Melanie még nagyobb szemeket meresztett, de nem értette a szavait, nem kötötte össze azt, amit Sands mondott, azzal, amit tett.

– Mi történt? – Sands megragadta Melanie vállát, s megpróbálta elkapni a tekintetét, hogy emlékeztesse. – Mi történt?

A lány, megrémülve az erőszakos hangtól és az érintéstől, hevesen kitépte magát a markából.

– Ne érj hozzám!

Sands úgy hőkölt vissza, mintha megütötték volna. A világért sem akart volna fájdalmat okozni a lánynak. Épp elégszer megtette már a múltban.

– Sajnálom. Bocsánat. Rendben van. Minden rendben. Nyugodj meg. – Amikor Melanie-n leküzdhetetlen remegés lett úrrá, Sands aznap este először végre igazán megnézte. A lány sápadt volt és rémült – pedig a férfi az életereje és elevensége miatt járt fel hozzá. Törékeny volt.

Éppolyan vak, mint az összes többi, gondolta. Szegény lány. Most valóban csak egy lánynak látta. Huszonvalahány évesnek. Ha Adam élne, tizenkét esztendős volna. Melanie kétszer olyan közel állt korban Adamhoz, mint Douglas-hoz. És én lefeküdtem vele. Melanie törékenynek látszott. Most azonban, ahogy ránézett, Sands szemében nem csillant fel a vágy. Meg akarta védeni a lányt, meg akarta óvni minden ártalomtól. Vajon Melanie változott meg ennyire vagy ő?

A lány ekkor megmozdult a heverőn, és Sands megpillantotta a foltokat a bőrén. Kicsi vörös pontok voltak, alig feltűnőbbek, mint egy kiütés – ám az elhelyezkedésük és a távolságuk árulkodó volt. Sands közelebb hajolt; a nyomok máris fakultak. Felemelte a kezét, és megérintette a pontokat, mielőtt teljesen eltűntek volna. Melanie aggódva nézte, de nem húzódott el, amikor Sands megvizsgálta ujjbegyével nyaki verőerének pulzusát.

– Vámpír – sziszegte a férfi.

A leselkedő. Végül is vámpír volt. Visszajött volna? Édes Istenem. Az nem lehet. Sands megszédült, és a szoba ingatagnak tűnt. A heverőre vetette magát, de nem tudta megmondani, hogy ez is mozog-e a többivel együtt. Szeme előtt fehér fények táncoltak, és mindent elmostak az őt figyelő merev arc körvonalain kívül. A látása lassan visszatért – bár a világa nem.

Miféle őrült, ostoba, háborodott, elátkozott világ ez, ha a vámpírok léteznek? Ő mennyire őrült meg, ha a gondolat ilyen könnyen az eszébe ötlött?

Háttérbe szorította ezeket a gondolatokat. Most nem bolygathatta meg őket. Most Melanie miatt volt itt.

– Tudod, hogy miért telefonáltál? – kérdezte nyugodtan a lányt, s megpróbálta lecsillapítani.

– Én…– A lány megpróbált megszólalni, választ keresni, de a szavak cserben hagyták. Bosszúsan, aggódva megrázta a fejét. – Nem tudom, Douglas.

– De arra emlékszel, hogy hívtál?

A lány bólintott.

– Igen. Emlékszem, de… de olyan volt… mintha kívülről néztem volna magamat. Látom magam előtt, ahogy benyomom a gombokat, hallom, mit mondok, de… nem tudom elmagyarázni. – Beszéd közben a levegőbe bámult, megpróbálta felidézni, mit mondott a férfinek, megpróbálta megérteni, de most visszapillantott rá. – Nem tudom megmagyarázni. – Sands a múltban sok mindent látott már Melanie szemében: remény, féltékenységet, vágyat, haragot, csalódottságot, bosszúságot. De nem emlékezett rá, hogy félelemmel valaha is találkozott volna a lány tekintetében. Eddig. – Megbolondultam, Douglas?

– Nem bolondultál meg – mondta a férfi, és a következő pillanatban magához szorította Melanie-t, aki belecsimpaszkodott, és mellkasára hajtott fejjel zokogott. – Nem bolondultál meg. – Csak én, gondolta. Meg a világ. – Te nem.

Szégyellte magát, ahogy a karjaiban tartotta ezt a rettegő lányt, s bár nem tudta, pontosan mitől fél Melanie, azt érezte, hogy az életének egy része elvesztette értelmét. Az ölelések és az egymás karjában töltött órák ellenére ez volt az első alkalom, hogy vigasztalást nyújtott a lánynak. A többi élvezet volt, semmi több. Nem mondott Julia valami hasonlót? A fenébe, hogy igaza volt.

Addig simogatta Melanie haját, míg a lány abbahagyta a zokogást, aztán hozott neki a hűtőből egy pohár bort.

– Minden rendben lesz – mondta, és remélte, hogy nem hazudik. Nem akarta növelni bűneinek jelentős lajstromát. Meg kell tudnom, mi történik. Meg kell védenem. De hogyan? Már a feleségére is épp elég nehéz volt vigyázni. Talán ha Melanie hozzájuk költözne…

Nem. Erre nyilvánvaló okokból semmi esély nem volt. Faye nem értené meg azt, ami Sands számára teljesen logikus. Miután a sokk elmúlik, és felkel a Nap, Melanie sem értené. Sands ezt teljesen átlátta. A lány visszamegy dolgozni, mintha mi sem történt volna, mintha nem változott volna meg az egész világ.

Ott vagyok, ahonnét elindultam, gondolta Sands. Nem tudom mindkettejüket megvédeni. Lehet, hogy még egyiküket sem tudom megóvni. És mitől? Egy szörnyetegtől, aminek léteznie sem lenne szabad, amit már elpusztítottak?

– Rendbe fogsz jönni, Melanie?

A lány bólintott, és Sandset megdöbbentette a rugalmassága. Melanie máris kezdett magához térni. Vajon ez jó? töprengett Sands. Vagy csak az lesz az eredménye, hogy a lány elővigyázatlanná válik? Lehet, hogy jobb, ha az ember rémült és paranoiás.

– Mennem kell – mondta. – Zárd be az ajtót, és ne nyisd ki senkinek! Érted? Helyes. Ha bármi szokatlan történik, bármi, akkor hívj fel. Nem is. Hívd a zsarukat! A rendőrséget! Ők majd vigyáznak rád. – Ha tudnak. Összehúzta magát, amikor hirtelen rátört a bűntudat, hogy itt hagyja a lányt a rendőröknek, akiknek sejtelmük sincsen a valódi veszélyről. Nem lehetek ott mindenhol. Nem tehetek meg mindent. Szerencsém van, ha bármit is el tudok intézni.

És nem örülne-e Havelin nyomozó, ha Melanie felhívná a rendőrséget, és elmondaná, hogy Sands nála járt? Már éppen megmondta volna a lánynak, hogy ne említse senkinek, de más úton is rájöhetnek – telefonhívások, tanúk, akármi – és akkor még gyanúsabb lenne a dolog. Sands annyiban hagyta a dolgot. Gondoljanak, amit akarnak. Nincs abban semmi rossz, hogy idejött ma éjjel. Végtére is, Melanie hívta őt.

– Mennem kell – mondta Sands. Nem volt benne biztos, hogy hová, vagy hogy minek, de érezte, hogy az nem segít semmit, ha továbbra is ebben a lakásban üldögél. Futólag megcsókolta Melanie homlokát, majd kiment.

Addig várt az ajtó előtt, míg nem hallotta a retesz csattanását, de még így is minden lépésnél azt érezte, hogy cserbenhagyja a lányt. Soha nem bocsátom meg magamnak, ha valami történik vele. Pedig valami már történt. Nem tudta kirázni fejéből a Melanie nyakán látott két vörös pettyet. Valami megtámadta? A könyvekben és a filmekben a vámpírok mindig a nyakra utaztak. Hol ért véget a kitaláció és hol kezdődött a halálos valóság? Miért nem ölte meg? Gondolom, egy vámpír úgy is ihat vért, hogy nem öl meg senkit, mint egy parazita, amelyik nem akarja a gazdája halálát. Minden más épp eléggé őrültnek tűnt.

Ha a Sands autójának motorháztetőjén ücsörgő alak nem mozdul meg, Douglas észre sem veszi, mert az idegen annyira beleolvadt az éjszakába. Mégis megmozdult, s hányavetin, bár nem túl barátságosan intett a férfinek.

– Csinos lány.

Sands már a lépcső felénél járt. Megdermedt.

– Mit mondott?

– Csinos lány. – Az idegen a folyosó és Melanie lakása felé intett.

Ekkor Sands megpillantotta, hogy a férfi nem férfi – de legalábbis nem ember.

– Tartsd magad távol tőle! – Sands kimért, határozott léptekkel elindult lefelé, miközben elfojtott dühe és tehetetlensége kitöréssel fenyegetett.

Az idegen gúnyosan felvonta szemöldökét. Sands először neppernek nézte, mivel drága öltözéket, sportdzsekit és bő nadrágot viselt, állán pedig kiütközött a borosta és a haja félhosszú volt. Sands figyelmét azonban a férfi bőre ragadta meg, mely hófehér volt és tökéletes, mintha márványból faragták volna. Éppolyan élettelen is volt. Akárcsak a szempár. Az idegen szeme sötétkék volt, de mégis csillogó, mintha üvegszem lenne egy állatpreparátor boltjából. A gúnyos kifejezés ellenére sem volt benne élet.

– Tartsd magad távol tőle!

Az idegen tenyérrel kifelé, védekezően felemelte a kezét.

– Mindig mindenki a legrosszabbat feltételezi rólam. Nyugodj meg, Douglas!

Sands megtorpant a legalsó lépcsőfokon. Kevesebb, mint húsz méter választotta el a lénytől.

– Tudod a nevemet.

Az idegen csalódottnak tűnt. Megrázta a fejét, és cöcögött.

– Nem vagy valami nagy blöffmester, mi, Douglas? Megpróbálhattad volna elhitetni velem, hogy ez nem is az igazi neved, bár mindketten tudjuk, hogy az. Na mindegy. Egy őszinte ember. Ez tetszik.

– Hagyd békén!

– Melanie-t? Ó, békén hagyom. Valószínűleg. – Az idegen felvillantott egy mosolyt, ami akár vonzó is lehetett volna, ha Sandsben nem kavarog a düh és a növekvő undor. – Vigyáznod kell arra, ami a tiéd? Értem. Senki más nem startolhat rá a kis popsijára, mi?

– Nem erről van szó – Sands növekvő erővel szorította a korlátot. Elgondolkozott azon, hogy vajon ki tudná-e tépni a falból, hogy beszakítsa vele ennek az alaknak a koponyáját. Gyomra egyre hevesebben hánykolódott. Most már el tudná pusztítani ezt a lényt. Meg kéne ölnie. Véget kéne vetnie ennek az egésznek. – Ittál a véréből.

Ez váratlanul érte a lényt. Egy pillanatra nem volt képes megőrizni a gúnyos álcát, s csupán meglepetés tükröződött az arcán. És harag. Majd összeszedte magát.

– Abból, amit hallottam – mondta az idegen −, ti ketten nem Monopolyt szoktatok játszani. Nem ám. Sok érdekeset mondott rólad. Aranyos kislány. Úgy gondolja, hogy nagy feszültség nehezedik rád most, hogy lebuktatok, és muszáj kiengesztelned a feleségedet.

Sands összerezzent. Erezte, hogy a korlátot rögzítő csavarok engedni kezdenek. A vére a fülében lüktetett. Erő öntötte el a testét.

– Mesélj nekem Faye-ről, Douglas. Ő is van olyan jó az ágyban, mint Melanie? Csináltad már kettejükkel egyszerre? – Felnevetett. – Lehet, hogy én megteszem. Ha akarod, nézheted.

Nézni. Várni. ARRA VÁR – HOGY ÖLJÖN.

– Szeretnéd, Douglas? Szeretnéd?

A Sands kezéhez legközelebb lévő korlátcsavarok kiszakadtak a műanyag tiplikből. Természetfeletti erővel megcsavarta a korlátdarabot. Újabb csavarokat tépett ki, és kiszabadította az öt láb hosszú fémcsövet. Nem lett volna képes rá, nem lett volna annyi ereje – ám Sands számára a volna nem jelentett semmit. Előrerontott, igazított a fogásán, és fejszeként meglendítette feje fölött a csövet.

Az idegen arcán másodszor is felvillant egy másodperc töredékére a meglepetés. A döbbenet. Majd a lehetetlen elszabadult. Az idegen, aki egy pillanattal korábban még a kocsi motorháztetején üldögélt, egyszer csak nem volt ott. Egy mozgó foltnak látszott csak, ahogy olyan gyorsan elugrott az útból, hogy Sands csak távozása szelét érzékelte.

A korlát, aminek a szörnyeteg fejét kellett volna szétzúznia, az autó motorháztetejére csapódott. Sandset nem érdekelte a kocsi. Akár darabokra is szaggatta volna, ha ezzel, akár egy automobil vudu-babával az idegent is szétmarcangolhatta volna.

A férfi azonban nem volt ott. Eltűnt.

Sands lihegve fürkészte a sötétséget, de hasztalan. Amikor a hátát meggörnyesztették a görcsök, és a térde megroggyant, csörömpölve kiesett kezéből a korlát. Megpróbált kiegyenesedni, de nem tudott, és a földre zuhant. Egy pillanatra mintha fehér bőrt és csillogó, halott szempárt látott volna. A kép az emlékezetébe, a tudatába égett, de már eltűnt. Hála Istennek.

Az utógörcsökben fetrengve védtelennek érezte magát. Mi van, ha visszajön? Vajon a teste összeszedi magát, és fel tud tápászkodni, hogy ismét küzdjön? Ha magáért nem is, hát akkor Melanie-ért. Valahonnan azonban tudta, hogy a teremtmény eltávozott. Talán abból érezte, hogy alábbhagyott gyomra háborgása. Hányás ízét érezte, és az aszfaltra köpött. Vér. Elharapta a saját ajkát.

Az a lény ivott Melanie véréből.

Meg kell ölnöm, érezte. Meg kell ölnie azt, ami már most is halott. Elpusztítja. Megöli. Ajkához érintette az ujját. Vér. Nem tudta kiverni a fejéből azt a szempárt. Az a szörnyeteg. Megölöm.

És még hány másikat?