Ötödik fejezet

A március Közép-Michiganben egyáltalán nem volt tavaszi, különösen miután leszállt a nap. Bár Julia melegen felöltözött, már majdnem megfagyott. Már csaknem két órája álldogált az egyszerű téglaépület előtt, amit csupán a Lazarus klub neonfelirat díszített. Tizenegy körül érkezett, de csak most jutott el a sor elejéig, ahol a kidobóember, egy jól megtermett fekete állt megingathatatlanul, ügyet sem vetve Julia siralmas állapotára. A sor szinte teljesen elfogyott már, csak Julia és még néhány makacs, és valószínűleg kiskorú várakozó alkotta, akik túl szívósak voltak ahhoz, hogy sarkon forduljanak, noha nagy volt az esélye annak, hogy hazaküldik őket. A klub mérföldes körzetében alighanem az asszony volt az egyetlen harminc év feletti, de az is lehet, hogy a huszonöt év felettieket is egyedül ő képviselte. Manapság már nem tudta ezt olyan könnyen megmondani. A huszonévesek mind egyformának tűntek a számára: túl fiatalok voltak, hogy gardedám nélkül mászkáljanak éjszaka. A mögötte álló gyerekeknek annyi eszük sem volt, hogy egy télikabátot felvegyenek. Túlságosan lefoglalta őket, hogy sikkesek legyenek – vagy menők, királyok, vagy amilyenek a kölykök manapság lenni akartak. Julia két órája hallgatta a nyafogásukat és a panaszkodásukat, nem is beszélve a fogvacogásról. Időnként rátört a vágy, hogy megragadja a vállukat, és jól megrázza őket, de egy perccel később már azt kívánta, hogy bárcsak takarókat és forró csokoládét adhatna nekik, és elijessze őket erről a helyről – ám amikor akár egy mosolyt is megkockáztatott, a fiatalok szemmel láthatóan megsértődtek, hogy észrevette Őket.

– Fura vénasszony – hallotta Julia az egyiket.

Vén! Harminchat már vénnek számít? füstölgött. Jól van, te kis pisis, nem törődöm veled.

Most pedig kabátjába burkolózva próbált tudomást sem venni a háta mögötti elégedetlen morgásról és a szfinxszerű kidobóemberről. Fojtott zene és mellkasban vibráló basszus áradt ki a klubból. Valahányszor az ajtó kinyílt, fülhasogató techno zene árasztotta el az utcát. Julia az első néhány alkalom után, amikor észrevette, hogy rajta kívül senki nem csinálja, nem fogta be a fülét. Mire annyira „vén” leszel, mint én, süket leszel, mint az ágyú, mondta némán a mögötte álló kölyköknek komor elégtétellel. Majd újabb gondolat ötlött fel benne, és vigasztalhatatlanul kicsinyesnek és bűnösnek érezte magát: Már ha eléltek addig. Végtére is ő itt volt, hogy biztosítsa, hogy tényleg megérjék a maradandó halláskárosodást. Ezek a fiatalok szerencsések, ha addig élnek, hogy vének és süketek legyenek.

Ebben a sorban mind megöregszünk, gondolta Julia. Hátratolta a kabátja ujját, hogy megnézze az óráját, és felsóhajtott. Kísértésbe esett, hogy feladja, és egy másik éjjel megint megpróbálkozzon a bejutással. De annyira közel volt már, és ki tudja, hogy egy újabb éjszaka nem jelent-e végzetes változást. Ezért a hideg, a kidobóember és a tudatlan, hálátlan kölykök dacára maradt. És várt. És várt.

– Amikor az ajtó kinyílt, és egy rekedt hangú, három lányból és két fiúból álló társaság a részegség különféle stádiumaiban, hangosan röhögve kibotladozott a klubból, Julia szeme felcsillant. A velük érkező dübörgő zene is szinte barátságosnak tűnt, és a vonagló testek árnyalatnyi melegsége is kilopózott az éjszakába. Az ajtó becsapódott a társaság mögött, és az utca a tompa robajt és a távozó mulatozó fiatalok hangját leszámítva ismét elcsendesedett.

Julia fél percig várt, de a kidobóember nem mozdult, hogy beengedje. Még csak nem is nézett rá. Legalábbis nem látszott, hogy felé pillantott volna. Nehéz volt megmondani, mivel még éjjel is szükségét érezte a sötét napszemüvegnek.

– Most már bemehetek?

Semmi válasz. A férfi még csak annak sem adta jelét, hogy hallotta az asszonyt.

Julia megköszörülte a torkát.

– Elnézést. Elnézést. – A férfi végre felé fordult. Julia a hideg és a kidobóember udvariatlansága ellenére mosolyogni próbált. – Most már bemehetnék, kérem?

A kidobóember megrázta a fejét.

– Nem. – S megint elfordult, hogy tovább bámulja azt, amit eddig.

– Nem? Hogy érti azt, hogy nem?

– Egyszerűen.

Okostojás.

– Miért nem? Egész éjjel idekint vártam. – A Julia mögött álló fiatalok egyetértően mormogtak, míg a kidobóember sötéten rájuk nem meredt, majd elhallgattak.

– Tűzvédelmi rendelkezés – mondta a kidobóember. – Nem lehet túlzsúfoltság.

– De épp most jöttek ki öten – érvelt Julia. – Biztos van bent hely egy ember számára, hacsak nem volt már eleve túlzsúfoltság.

A kidobóember inkább unottan, mint mérgesen felsóhajtott, és lenézett Juliára a napszemüveg mögül.

– Hölgyem, miért nem hagyja a fenébe? Hívjon egy taxit.

– Nézze, én nem kivételes elbánást kértem. Végigálltam a sort. Csak be akarok menni, inni valamit, táncolni egy kicsit…

– Nem túl fiatal ez a társaság a maga számára?

– Rendben – Julia kezdett begurulni, noha a férfinek igaza volt. – Nem fogom tovább játszani ezt a kérdezz-feleleket. Lehet, hogy magának ez a meló az egyetlen lehetősége, hogy nyeregben érezhesse magát, de nekem erre nincs időm. Ahogy azt maga is észrevette, idősebb polgár vagyok. Bármikor feldobhatom a talpam. Szóval vagy beenged ebben a szent percben, vagy az ügyvédemmel együtt meglátogatjuk a rendőrséget, és az újságokat, és olyan patáliát csapunk, amilyet maga még nem látott, szétkürtöljük, hogy ez a klub diszkriminálja az idősebbeket, és alkoholt szolgál ki a kiskorúaknak. Ezt akarja? És a főnöke?

A kidobóember sokáig nézte Juliát, s homloka összeráncolódott a gondolkozástól. Összeszorította az ajkát, amitől kis bajuszának szálai felborzolódtak. Julia mereven állta a tekintetét. Nem fog meghátrálni. Túl sok vesztenivalója van.

Végül a férfi párafelhőt sóhajtva hátralépett. Lehet, hogy elhitte Julia fenyegetését, de talán csak nem volt kedve ma éjjel a botrányhoz. Mindenesetre kinyitotta az ajtót, és Juliát elárasztotta a fények és hangok kakofóniája.

– Ahogy akarja, hölgyem – mosolyodott el a kidobóember. Julia jobb szerette volna, ha mogorva marad. – Üsse ki magát.

– Most Julia meredt rá, s megpróbált rájönni, hogy a férfi vajon annak örül, hogy megszabadul tőle, vagy tudja, hogy mi vár rá. Mit akart ez a mosoly mondani? Üssem ki magam, vagy dögöljek meg?

– Bemegy vagy sem? – kérdezte a férfi, s arcáról eltűnt a mosoly, s visszatért a mogorvaság.

– Én megyek! – kiáltotta az egyik gyerek Julia háta mögül.

– Eredj a pokolba! – ajánlotta neki a kidobóember. Az ajtón kiözönlő fény visszaverődött a napszemüvegéről, és sötét bőrét gyors egymásutánban vörösre, kékre, barnára és zöldre festette.

Julia ellépett mellette, s egy pillanatra átfutott rajta, hogy vajon a férfi a mögötte álló türelmetlen kölyökhöz beszélt-e. A nehéz ajtó csapódása a háta mögött elveszett a tánc dübörgésében, ami megremegtette csontjait, és azzal fenyegette, hogy átszakítja a dobhártyáját. Julia, aki úgy érezte magát, mint egy szarvas a fényszóró előtt, beljebb siklott, s eltávolodott az ajtótól. Bár a vonagló, izzadó táncosok többsége nem vett róla tudomást, néhány szempár felé fordult, hogy megnézze az új érkezőt. Valószínű volt, hogy csak futólag vették szemügyre, mivel nem volt csinos és fiatal, nemileg épp csak érett jövevény, aki beteljesíthette volna a kamasz fiúk fantáziáit – de így is olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Nem könnyebbült meg akkor sem, amikor elment az ajtótól, és a kijáratot jelző vörös fénytől. Az árnyékok rendszerint az ellenségei szövetségesei voltak. A legtöbb forgó, villogó lámpa a táncparkett fölé volt függesztve. A körben álló asztalok és a bal oldali bár javarészt sötétségbe borult. A gonoszság fertői voltak, a bujkáló, kéjvágyó démonok fekete barlangjai.

– A fülledt, füstös levegő ellenére nem vetette le a kabátját. A hideg, ami a csontjáig hatolt, még nem engedett fel teljesen. Julia megpróbált fiatalosan, sikkesen felöltözni, de most, hogy végignézett a köröző, csupasz hasakon, pimasz topokon, és csípőnadrágokon, látta, hogy alaposan mellényúlt. Nem a ruhákkal volt a baj, hanem vele. Nem volt olyan alakja, hogy fiatalnak és szexisnek adja ki magát, és a magabiztossága és a hozzáállása is megváltozott. Lehajolt, hogy megigazítsa a cipőjét, és pár pillanatot nyerjen, amíg hozzászokik a villogó fényekhez és a hangerőhöz. Legalább a cipői rendben voltak, próbálta meg rohamosan csökkenő önérzetét megvigasztalni. Fekete és menő, vastag, tizenkét centis sarokkal. De nem számít, emlékeztette magát. Nem azért volt itt, hogy nézelődjön és felkeltse a figyelmet. Szóval nem sikerült technós tinilánykává változnia. Nagy ügy. Nem veszi le a kabátját. Amíg nem kelt feltűnést, ez is megfelel. S mindaddig, míg sikerül megszereznie, ami miatt idejött – és eközben életben is marad −, nem számít, hogy nem tudott beolvadni a tömegbe.

Felegyenesedett, és felületesen végigsöpört pillantásával a klubon. Az örvénylő fények és testek forgatagába meredt, s kereste a nyomokat… azt, akit meg akart találni. Akármi legyen is az. Nem volt biztos magában. Csak azért imádkozott, hogy időben megtudja, mi az, amit keres. Tudnia kellett. Lehet, hogy nincs más megoldás, és az idő egyre inkább ellene dolgozott. A szükség azonban nagy úr, és sem a vonagló táncosok, sem az oldalt, az árnyékokban bujkáló italozók között nem látott senkit, aki kitűnt volna a többiek közül. Nathan és néhányan a többiek közül az ellenség felismerését második látásnak nevezték, és ez nyugtalanná tette Juliát. Elsiklottam volna valami felett? Lehet, hogy a látásom megszűnt, csak még nem tudok róla? Lehet, hogy ezért tűnik mindenki normálisnak és embernek?

A bárhoz ment, és megpróbált több magabiztosságot sugározni, mint amennyit érzett, miközben minden lépésnél érezte a táncritmus dobogását.

– Vodka Collins – rendelt, de alig hallotta a saját szavait. A csapos bólintott. Vagy szájról olvasott, vagy…

Julia hátralépett, körmei tenyerébe vájtak. Látta, hogy a férfi normális, és a megkönnyebbülés lassan, vonakodva átsugárzott rajta. Ha összpontosít, észrevette volna, ha a csapos… valami más, ami képes egy épület falához lapulva kihallgatni a benti beszélgetést, valami, ami nem emberi. Látta volna, ha a férfi valójában egy szörnyeteg.

De mi van, ha ezúttal nem láttam? ötlött fel benne ismét a gondolat, és újra átjárta a félelem. A szíve, mely épp most kezdett volna lecsillapulni az iménti ijedtség után, ismét hevesen dobogni kezdett. A csapos elé tette az italt. Julia kicsavart egy ötöst, és határozottan a férfi kezébe nyomta. Kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. A csapos közönséges ember volt. Ezen a helyen borotvált feje, tetovált karja és fél tucat fülbevalója nem számított szokatlannak vagy feltűnőnek. Julia lassan szopogatta az italát, majd nagyot kortyolt. Mélyet lélegzett, s megkísérelte legyűrni az adrenalint, amely azzal fenyegetett, hogy a több órás sarki fagy után kikergeti a klubból.

Szedd össze magad! Még egyet kortyolt. Jusson eszedbe, mi a tét. Semmiféle fizikai vagy érzelmi kényelmetlenség nem űzhette el. Már túl volt azon, hogy megalkudjon – önmagával vagy bárki mással. Jusson eszedbe, mi a tét.

– Timothy.

Ismét felemelte a poharát, hogy lehajtsa a maradék vodkát, de megállt. Józannak kell maradnia, és kevésbé érzi magát kényelmetlenül, ha van egy ital, amit szorongathat, amíg körülnéz. Légy türelmes. Ne csinálj ostobaságot! Julia a legközelebbi asztalok felé indult, és végignézte a bárnak támaszkodó vendégeket. Néhány lány kicsit szüneteltette a táncot. A férfiak kis csoportokba verődtek, akár a farkasok, és vagy a zenét túlharsogva tréfálkoztak, vagy a táncolókat és a bárpult mellett álló nőket nézték. Néhány magányos alak italába feledkezve ücsörgött. A bár túlsó végében egy zavaróan nőies fekete férfi állt feltűnő sminkkel, mellette egy hidrogénszőke, bőr csípőnadrágot viselő fiatalemberrel. Julia elment mellettük, és látta, hogy az asztalok mellett hasonlóan oszlanak meg a vendégek, mint a bárpultnál. Határozottan nem az én társadalmi rétegem, gondolta. A vészkijárat közelében a hátsó falnál talált egy asztalt, amelyen ugyan halomban álltak a kabátok, de máskülönben üres volt. Így ülve, távol a táncparkett, a bárpult és a bejárat fényeitől valamivel felszabadultabbak, láthatatlanabbnak érezte magát – de a céljához még mindig nem került közelebb.

Csak egy név állt a rendelkezésére. Egy név és egy gyanú. Ez őrjítően kevés volt, de még mindig több, mint amiben az elmúlt hónapokban része volt. Ezt a keveset is Nathannak köszönhette. Amióta a rendőrség rátalált az első nyomra Timothy hollétével kapcsolatban, és Julia kidolgozta homályos elméletét, Nathan minden szabad óráját azzal töltötte, hogy a megyei és helyi feljegyzésekben információ után kutatott – miközben megpróbálta felépíteni a számítógépes rendszerét a pár hónappal korábbi Csernobil-szintű robbanás után.

A pokolba, gondolta Julia, és végignézett a táncparketten és a fiatal testek arcán és mozgásán: eksztázisban voltak, kéjesen, élettelin vibráltak. Ezek a gyerekek valószínűleg soha nem hallottak Csernobilről vagy Three Mile Islandről. Lejárt lemez. Vállat vont. Akár tudtak róla, akár nem, voltak sokkal közelebbi veszélyek is, amik miatt ezeknek a fiataloknak aggódniuk kéne. Miközben Julia tovább fürkészte a tömeget, megpróbált minden kis részletet rögzíteni. Mindent látni akart, minden mozdulatot és arckifejezést, mert még mindig nem tudta, pontosan mit is keres. Mindent észre kellett vennie mindenkin. Lehetetlent követelt magától, de kénytelen volt rá. Nem engedhette meg magának, hogy valami elkerülje a figyelmét. Tíz-tizenöt perc után megfájdult a feje a megfeszített összpontosítástól, de az is lehet, hogy ezért a cigarettafüstöt vagy a villódzó fényeket kellett volna okolnia. Megviselt pupillái megállás nélkül tágultak-szűkültek, hogy elkapjanak valamit, amire más ember nem lenne képes. Az én nem egészen középkorú szemem, dörgölte meg Julia a szemét.

Megtakaríthatta volna magának a fáradtságot. Amikor végre meglátta a lényt, nem volt benne kétség.

A férfi a túlsó falnak támaszkodott keresztbefont karral, és roppant elégedettnek látszott magával, mint egy macska, amelyik épp most nyelt le egy kanárit. A bárpult mellett állókhoz hasonlóan ő is a táncolókat nézte, miközben ajkán alig kendőzött vigyor ült, kéjes, éhező, mely azonban nem volt elég ragadozószerű ahhoz, hogy félelmet keltsen. Avatatlan szem számára embernek tűnt, de Julia másnak látta. Bőre alatt, a halántékán, a nyakán, a karjain, kékes-bíbor erek látszottak, melyekben nem folyt vér. Az idő telesét nem jelezte szívdobogás. Julia szíve ellentétben hevesen verni kezdett, szinte hangosabban, mint a zene. Az asszony verejtékezni kezdett, ugyanakkor hátán végigfutott a hideg, és libabőrös lett. Tudata csak apránként fogta fel a teremtmény külsejének részleteit: hosszú, borzas haj, vékony aranylánc, fekete izompóló, szakadt farmer. A vigyor még mindig a férfi arcán játszott. Julia tudta, hogy nem szexuális vágy szülte, hanem valami sokkal elemibb és mélyebb – bár a klub hormonokkal telített vendégei nehezen hitték volna el, hogy a szexuális energiáknál bármi is erősebb lehet.

Julia talpra ugrott. Átvágott a táncparketten, és maga mögött hagyta a kábátokkal beborított asztalt és az ülő rész árnyékait. A nyelve és az ajka száraznak és cserepesnek érződött, de a torka annyira elszorult, hogy nem tudott nyelni. Homályosan eszébe jutott a kezében szorongatott pohár, de a figyelmét teljesen lekötötte a túlsó falnál álló teremtmény. Senki nem vett tudomást Juliáról: sem az izzadt, kisminkelt, vonagló táncosok, sem az éber lény, aki emberi álcát öltött magára. Julia megtörölte a homlokát. Az életéből annyi minden végződött csalódottsággal és kudarccal, hogy a lehetőség, hogy valami Timothy nyomára vezetheti, szinte túl sok volt neki. A lába olyan volt, mintha rongyból lett volna. Remegő kezében tartott italában a pohárhoz verődtek a jégkockák. A táncosok csak fény- és mozgásvillanásoknak tűntek, s minden riszálás, ütközés és súrlódás követte Julia szívének ritmusát. Az asszony minden lépésnél azt várta, hogy a szörnyeteg eltűnik, és csak egy üres faldarab marad a helyén, a reményei pedig összeomlanak, és a szíve megszakad. Akárcsak máskor.

A lény azonban továbbra is ott volt. Julia most már nagyon közel volt, alig hat méterre. Összeszorított foggal próbálta leküzdeni a második látást. Úgy akarta látni a szörnyeteget, ahogy az akarta láttatni magát; beszélnie kellett vele. Egy zavaró remegéssel az asszony látása megváltozott, és a férfi már egyáltalán nem tűnt szokatlannak. Julia azonban tudta, hogy az. Még mindig érezte a másságát, a romlottságát, rejtett kegyetlenségét. Julia azt is észrevette, hogy ezt mások is megérezték, még ha nem is voltak ennek tudatában. Egy gyönyörű fiatal lány, a zene és a tánc mámorába feledkezve túl közel sodródott a megfigyelőhöz. Megtorpant, feszengve körülnézett, majd elsiklott, s csak fokozatosan adta át magát ismét a zenének. Julia látta a szörnyeteg tekintetét, és nézte, ahogy az a lányt mustrálja.

– Hagyd békén – mondta Julia, és a férfihez lépet. Szembefordult vele, s közben ő maga is éppúgy meglepődött a kitörésén, mint a másik.

– Mondott valamit, hölgyem?

– Hallotta, mit mondtam. – Julia véletlenül megmutatkozott bátorsága kezdett elolvadni, és a gyomra összeszorult ijedtében. Kényszerítette magát, hogy felemelje a poharát, reményei szerint könnyed mozdulattal, és megnedvesítette ajkát, miközben le nem vette a pillantását a szörnyetegről. A lény félrehajtott fejjel, összeszűkült szemmel visszanézett akár egy macska, akit zavar s egyben szórakoztat is a szokatlanul harcias egér.

– Maga Lionel Braughton? – kérdezte Julia.

A férfi ekkor fogait kivicsorítva elvigyorodott, és Julia valami olyasmit pillantott meg a szemében, amit a többi bárpultnál ácsorgóéban nem látott: vágyat, éhséget. Lehet, hogy az asszony a többi férfi Barbie-baba elvárásainak nem felelt meg, de ennek itt egészen más ízlése volt – amit Julia éppúgy ki tudott elégíteni, mint bárki más.

– Hogy én, Lionel? – kuncogott a lény. – Bár az lennék! Nem. Kyle vagyok.

Kyle. Julia gyorsan végigfutott a történet részletein, amit Jason mesélt egy középiskolás barátjáról, Kyle-ról, aki a nővérével együtt bemutatta ennek a Lionel Braughtonnak. Most pedig Jason és a nővére mindketten halottak.

– Lionellel akarok beszélni. Itt van?

– Maga nem úgy néz ki, mint Lionel zsánere – mondta Kyle még mindig mosolyogva. – Nem idevalósi? Nem emlékszem arra, hogy láttam volna magát.

– Nem is látott.

– És miről akar beszélni Lionellel?

Nagyszerű. Még egy pofa, aki ajtónállót akar játszani, gondolta Julia.

– Mondtam egy szóval is, hogy magával is meg akarom beszélni?

Kyle izmai megfeszültek. Kihúzta magát, és rámeredt Juliára. A mosoly eltűnt az arcáról.

– Hölgyem, maga azt hitte, én vagyok Lionel. Magának nem lehet elintéznivalója vele.

– Nem-e? – tartott ki Julia. Rettegett ettől a lénytől. Csak az eltökéltsége és a haragja tartotta kordában a félelmét. Kyle nem volt egyértelműen szörnyeteg, mint Sands kukkolója, de a külső még nem minden. Lehet, hogy Julia feldühíti. Abban biztos volt, hogy Kyle meg tudja ölni. És akkor ki folytatja a kutatást Timothy után? De máris túl messzire merészkedett ahhoz, hogy visszaforduljon. – Igenis, van vele némi elintéznivalóm, és ha nem beszélhetek vele, teszek róla, hogy a neve és a képe az ország össze újságjának a címlapján ott díszelegjen. Gondolja, hogy Lionel örülne ennek? – A kinti kidobóember esetében bejött a blöff. Vajon most is sikerül elhitetnie? Ezek a szemetek nem bírják a napfényt, gondolta Julia.

Kyle eltökéltsége megingott. Vajon Julia csak blöffölt? Megpróbált rájönni.

– Nem is tudja, hogy néz ki. Nincs is fényképe.

– Zenész volt, nem? Van egy régi plakátom. Itt sötét van. Bármelyik kócos, hosszú hajú fazon lehetett volna ő is. – Julia megvonta a vállát. – Azt hiszi, hazudok? Ha maga dönt, talán rosszul választ. Vagy inkább hagyja, hogy Lionel maga döntse el, hogy mit tesz?

Kyle habozott, majd elfordult Juliától.

– Remélem, hogy hazudott, hölgyem, mert én vagyok az, aki rendbe szokta tenni a dolgokat.

Bejött.

– Ott várok – kiáltott utána Julia, és a terem túlsó végében álló asztal felé intett a fejével. Miután Kyle bement egy közeli ajtón, amire „privát” felirat volt ragasztva, az asszony megborzongott. Amíg a férfivel beszélt, megpróbálta legyűrni a remegését, de most, hogy a teremtmény elment, a jég a vodkában ismét a pohár falához koccant. Julia nagyot kortyolt, és olyan gyorsan hajtotta le az italt, hogy könnybe lábadt a szeme. Nyugi, mondta magának. De még az alkohol sem tudta megnyugtatni. Szemtől szembe állt az egyik szörnyeteggel. Eszébe villant a mozdulatlan fehér bőr alól elősejlő vértelen erek képe. Az Isten szerelmére, egy vámpír. Akárcsak Sands kukkolója. Lehet, hogy az élmény egy napon letisztul, s kevésbé rázza meg a szembesülés a lehetetlennel, a természetellenes, megtestesült gonosszal, de nem igazán hitt benne. A szörnyeteg puszta jelenléte is felébresztett benne valami ősi érzést, ami megriadt a lény embertelenségétől. Julia megpróbálta kiverni a fejéből, s igyekezett felkészülni arra, ami rá vár. Vajon Lionel Braughton tényleg itt van? Kyle viselkedéséből ezt szűrte le. Julia remélte, hogy nem ijesztette el – aztán elnevette magát: még hogy ő elriasszon egy vámpírt! Felkuncogott. A hang feszült volt és üres.

A táncparkett fényei megváltoztak, és újabb, ragyogó mintát szőttek. A zene egy pillanatra megállt, majd új dallam hangzott fel, amely alig volt megkülönböztethető az előzőtől. Julia eltűnődött azon, hogy vajon egy napon Timothy is ilyen helyeket fog-e látogatni – mert afelől kétsége sem volt, hogy megtalálja a fiát, aki mindazok dacára, amiken átment, ép és egészséges lesz. Egyszerűen nem hihetett másban.

A vállára nehezedő kéz riasztotta fel. Amikor megpördült, elsőként a szempárt vette észre. Sötétkék volt és átható tekintetű, kíváncsi, s valami olyan tréfa bujkált benne, amiről Julia valószínűleg semmit nem tudott.

– Ismerem magát? – kérdezte a férfi behízelgő mosollyal. – Mert soha nem szoktam elfelejteni az arcokat, különösen nem, ha egy gyönyörű nőről van szó.

A mosoly is lenyűgözte Juliát. Az asszony már-már viszonozta volna, szeretni akarta ezt a férfit, s megkönnyebbült, hogy nem is olyan gonosz. Ugyanakkor azonban a valóság is kitisztult előtte, és második látása áttörte az álcát, ami egy közönséges embert megtévesztett volna. Vértől csöpögő fogakat látott, és ereket, melyekben olyan élet keringett, amely nem volt a férfi sajátja. Emlékezz, figyelmeztette magát Julia. Ne felejtsd el, micsoda valójában. Soha. Összeszedte magát, és legyűrte a második látást. Még mindig érezte a másik személyiségének vonzását, akár egy hullámot, de most már óvatos volt. Megközelíthetetlen. Vagy legalábbis ezt remélte.

– Tudom, mi maga – mondta Julia olyan halkan és ádázul, hogy a zene dübörgésétől alig hallotta a saját hangját.

A férfi azonban meghallotta. A mosolya egy pillanatra megdermedt, majd arcára kiült az unalom.

– Hát persze. Ha viszont a lányát keresi vagy valami, akkor közlöm, hogy ami történt, azt önszántából tette. Tudja, mire gondolok. Ha a csaj bármi mást mond, hazudik.

Julia zavartan rámeredt. Lányom? Mi a fenéről beszélsz, te szemét? Timothyt akarom!

– Nincs lányom – jegyezte meg az asszony.

– Tényleg? Mindegy – vont vállat a férfi. – Akkor isten hozta a Lazarus klubban. – Ismét barátságos volt és tökéletes házigazda. Jóképű, vállig érő haja divatosan kócos, a szeme kék, a mosolya halálos. Sötét inge és nadrágja drágának és méretre szabottnak tűnt, a nyakkendő selyemből volt. A férfi kezet nyújtott. – Még nem is mutatkoztunk be rendesen. Lionel Braughton vagyok.

Julia a férfi kezére meredt, de nem fogadta el. A vonagló húsban kukacok nyüzsögtek. Az asszony pislogott, s megint sima, sápadt bőrt látott, az egyik hosszú ujjon értékes gyűrűvel.

– Van egy fiam – mondta Julia. – Egy kisfiam. És azt szeretném, ha maga segítene megtalálni.

Lionel úgy húzta vissza a kezét, mintha megharapták volna. Mindkét tenyerét mentegetőzve felemelte.

– Hé, hölgyem, maga rossz fickót szúrt ki magának. Hajlandó vagyok elismerni, hogy időnként – na jó, gyakran – fiatal pipiket csípek fel, de a kisfiúk nem izgatnak. Rossz fickót szúrt ki magának – ellenkezett szinte vidáman. – Hadd fizessek magának még egy italt – mondta −, vagy mit szólna egy bemutató körúthoz az intézményemben?

A javaslat a férfi szeméhez és mosolyához hasonlóan sokkal nagyobb hatással volt Juliára, mint kellett volna. Az asszony egy pillanatra elgondolkozott, majd rádöbbent, mennyire őrült az ötlet.

– Sehová nem megyek kettesben magával – jelentette ki Julia. – A bájolgását meg tartsa meg a fiatal pipiknek. – Tehát így csinálja. A hiúsága és a vérszomja kézen fogva csábítják a karjába a gyanútlan lányokat – mert még a legtapasztaltabbjuk sem tudhatja, valójában mi jár a férfi fejében. Julia azonban tisztában volt vele.

A férfi elgondolkozó félmosollyal nézte az asszonyt, s szemmel láthatóan zavarban volt, amiért az ajánlatát visszautasították.

– Hozzászokhatott ahhoz, hogy megkapja, amit akar – jegyezte meg Julia.

– Igen. – A férfi játéknak tartotta az egészet.

Szemét. Szívtelen, kegyetlen vadállat.

– Hozzászokott ahhoz, hogy elég, ha mosolyog, és tréfálkozik, és a lányok azonnal az ölébe ájulnak.

Lionel ismét megvonta a vállát.

– Ha az esetük vagyok… – Kihúzott egy széket, és leült Julia mellé a kábátokkal borított asztalnál.

– Ahhoz azonban nincs hozzászokva, hogy valakit már a puszta jelenléte is taszítson – mondta Julia −, hogy valaki pontosan tudja, hogy micsoda… maga. – A férfi magabiztossága kicsit megingott. – Árulja el nekem – folytatta Julia −, volt maga valaha is ember?

Tessék, gondolta Julia. Lionel valóban kicsit emberibbnek tűnt, amint az árnyalatnyi bizonytalanság átsöpört a vonásain.

– Most pedig beszéljünk a fiamról. Timothyról.

Lionel zavartnak és szinte aggodalmasnak tűnt. Körülnézett, s csak fél füllel figyelt Juliára – de legalább meghallgatta.

– A fia…

– Timothy.

– Igen. Miből gondolja, hogy bármit is tudok róla? Úgy értem, nézzen csak körül. Ez nem igazán kisgyerekek gyülekezőhelye. – Most másként nézett Juliára, megpróbálta felmérni, kiismerni. Pillanatnyilag elvesztette a lába alól a talajt, most Julia volt a nyeregben.

Az asszony nem akarta veszni hagyni a pillanatot. Még mindig félt, s a rettegés minden porcikáját átjárta, de a fia hiánya sokkal jobban fájt neki. Ez a fájdalom hajtotta kíméletlenül tovább.

– Timothy kilenc hónapja tűnt el. A házunkból tűnt el, ahol közösen laktunk az… ex-férjemmel.

– Oké. Szóval a gyereknek nyoma veszett – mondta Lionel. – És nekem mi közöm van ehhez?

– Mondok magának valamit. A rendőrség hónapokig nem talált semmit. Egyáltalán semmit. Azt hitték, hogy Timothy csak úgy elszökött hazulról.

– És mi van az ex-férjjel? Őt leellenőrizte, mielőtt elkezdett volna ujjal rám mutogatni?

– A férjem, David, meghalt. Állítólag öngyilkosság volt. Ezt azonban egy pillanatig sem veszem be. David soha nem volt bűnös, önmarcangoló típus, egy napra sem volt depressziós soha, és határozottan nem volt hajlamos arra, hogy megölje magát.

– Kábítószer – mondta Lionel. – Elárulom magának, én láttam olyan gyerekeket…

Julia megrázta a fejét.

– Boncolás. Semmi. David nem lett öngyilkos. Miután Timothy pár nap múlva sem került elő, még a rendőrség is kénytelen volt beismerni, hogy talán elrabolták, ám továbbra sem voltak hajlandóak ezt az egészet összekapcsolni David halálával. Azt mondták, hogy a búcsúlevél túlságosan is meggyőző volt. Valóban az ő kézírása, de…

– Hölgyem, magának aztán van fantáziája, tudja? És már unom, hogy „hölgyemnek” kell szólítanom magát. Maga a jelek szerint tudja, én ki vagyok. – Julia kihallotta a férfi szavai mögül a vádat. Maga a jelek szerint tudja, mi vagyok. – Hogy a francba hívják?

Julia habozott, és azonnal azt kívánta, hogy bárcsak ne gondolkozott volna el, bárcsak azonnal előrukkolt volna az egésszel. Túlságosan megviselte, hogy egy asztalnál beszélget, ezzel a… lénnyel. És most ez a teremtmény tudni akarta a nevét. Ha nagyon akarja, ki tudja nyomozni, gondolta. Az újságcikkekből, a gyászjelentésekből, a Timothyról készült jegyzőkönyvből… Újabb zavaró elem lépett be: tulajdonképpen arra kérte a szörnyeteget, hogy segítsen. Akkor viszont tiltakozhat-e az ellen, hogy a másik megismerje a nevét? ha ez az ára, hogy megtalálja Timothyt, ám legyen.

– Julia Barnes.

A vámpír bólintott. Lehet, hogy felismerte a név megadásának jelentőségét, vagy feltételezte, hogy az asszony hazudik.

– Figyeljen ide, Julia! Erre megesküdhetek. Soha nem láttam a maga férjét, ezért ha azt hiszi, hogy valaki megölte és…

– Még nem fejeztem be – szakította félbe Julia éles hangon. – A rendőrségnek hónapokon keresztül semmi nyoma nem volt, amin elindulhatott volna, aztán egy házhoz hívták ki őket. Az épület nem volt üres, de elhagyottnak tűnt. És megtalálták Timothy hátizsákját… a zöld iskolatáskáját. A házban volt. – Julia hangja megbicsaklott, leküzdötte a szemébe toluló könnyeket. A szavak kimondása, a Timothy hollétére utaló halvány nyom megemlítése alig volt elviselhető a számára.

– Nem az én házam, Julia. Nem az én ügyem – mondta Lionel, nem minden érzés nélkül.

Julia lenyelte a gombócot. A hangjába hirtelen harag vegyült. – Hogyan meri letagadni a felelősségét? Úgy ül itt, mintha nem lenne verés a keze!

– Elnézést – szólalt meg egy fiatal lány, aki az imént lépett az asztalhoz. – A kabátomat szeretném elvenni. – A felé forduló két komor arc láttán elbizonytalanodott. A barátja átnézett a válla felett. – A kabátom… – ismételte mentegetőzve a lány, hátha nem hallották.

– Menj el! – szólt rá Lionel élesen. Visszafordult Julia felé. A fiú inkább békéltetően, mint dühösen előrelépett.

– Mi csak…

– Tűnjetek el!

Lionel szeme egy pillanatra vörösen felizzott, és Julia megpillantotta a felszín alatt megbúvó állati dühöt. Megfeszült a székben, és olyan erősen szorította meg a poharat, hogy attól tartott, hogy széttöri. Az ifjú pár is összerázkódott, és elhátrált.

– Gyere – sürgette a fiú leesett állú barátnőjét. Meglökte a vállát, majd mindketten gyorsan elhátráltak, s megbotlottak a mögöttük táncolókban.

Julia az előtte ülő teremtményre bámult. Ne felejtsd el, hogy micsoda valójában. Soha.

Lionel haragja nyomtalanul eltűnt. Mintha csak egy legyet hessegetett volna el.

– Mit is mondott?

Julia megpróbált válaszolni.

– Én… – de nem tudta kiverni a fejéből, mi történne vele, ha az a szempár vörösen villanna rá. Ellen tudna állni? Nem volt szabad elfelejtenie, hogy bármilyen szimpatikusnak és emberinek is látszik Lionel, valójában vérszomjas vadállat. – Azt mondtam, hogy… ööö… a rendőrség megtalálta Timothy hátizsákját. – Timothy. Gondolj Timothyra. Mindez érte történik! – Tudja, mi mást találtak még abban a házban? A pincében? Hullákat. Rothadó hullákat. Egyikben sem volt vér.

Lionel arca immár tökéletesen kifejezéstelen volt, és a válasz hiánya még rémítőbb volt, mint a haragja, amivel lecsapott a párra. Színtelen, halott hangon megkérdezte:

– És ennek mi köze hozzám, Julia?

Mit fog tenni velem, ha megmondom? – gondolta az asszony. Mit fog tenni, ha kimondom, hogy „vámpír”? Megöl? S amint a férfi hideg, kifejezéstelen arcára nézett, Julia rádöbbent, hogy Lionel nem fogja megengedni, hogy elhagyja az asztalt vagy a klubot. Legalábbis élve nem. Meg kell győznöm, hogy segítsen.

– Személy szerint magának? Talán semmi. A nevét egy barátomtól, Jason Parkertől kaptam – mondta.

– Nem ugrik be.

– A nővérét, Laurát is ismerte.

– Sok ember nővérét ismerem – jegyezte meg Lionel, és a kéjenc játékosság ismét kiült az arcára.

– Hagyja ezt a playboy dumát! Több eszem van annál, hogy bevegyem. Az alapján, amit a házban találtak, és amit Jason mondott nekem, azt gondoltam, hogy maga segíteni tudna nekem.

– Megmondhatja ennek a Jasonnak…

– Halott. A nővérével egyetemben. – Julia valami reakciót, valami emberi érzelmet, megbánást vagy örömöt keresett Lionel arcán. Semmit nem talált.

Lionel megvonta a vállát.

– Minden nap halnak meg emberek – kezdett felegyenesedni. – És azt hiszem, bőven eleget hallottam.

Amikor Lionel felállt, Julia megdermedt. A vámpír állati dühe a felszín alatt maradt, de a gyilkos ösztönt, és a ragadozótekintete tisztán fel lehetett ismerni.

– Hozzám ne érjen! – kiáltotta Julia. Majd a világ megbolondult.

Lionel és közte tüzes szikrák pattogtak. A vámpír tágra nyílt szemmel hátratántorodott. Aztán gyorsabban, mint ahogy Julia azt el tudta volna képzelni, ismét rárontott, s előrelendült, mielőtt az asszony levegőt vehetett volna. Csak egy foltnak látszott, de a levegőben ismét felvillantak a szikrák, s visszatartották Juliától. Az asszony egy pillanatra tisztán látta Lionelt, aki vörösen villogó szemmel kivicsorította a fogait, akár egy vadállat…

Majd tűz lobbant a sötétségben. Lionel még űzöttebb tekintettel ugrott hátra. Rémült és fájdalmas sikoltása Julia fülét hasogatta. A sikolyban nem volt semmi emberi.

Még több láng. Az imént még a bár mellett álló fekete férfi és a szőke fiú egy sprayt és egy öngyújtót tartottak a kezükben. A rettegő Lionel az asztalra csapott, és felfordította.

– Julia! Vigyázz! – kiáltotta a fekete férfi.

Kabátok repültek a levegőbe, némelyik lángra kapott, mások bűzös nejlontócsává olvadtak. Mindenhol füst, villogó fények és dübörgő zene kavarogtak. Julia megfordult, s egy kidobóembert pillantott meg felé rohanni, akit korábban nem vett észre. Megragadta az egyik cipőjét, és a tizenkét centis sarokkal halántékon vágta a férfit. A kidobóember a földre zuhant.

Kyle váratlanul előbukkant a semmiből, és üvöltve átvetette magát az asztalon. Egy újabb tűzlobbanás után elterült a földön, és füstölgő ingét tépdeste.

Julia megpróbálta felfedezni Lionelt. Mindenfelé hisztérikus vendégek rohantak és sikoltoztak, ahogy a klubban kitört a fejetlenség. Julia egy ismerős arcot látott: a bárpult melletti fekete férfiét. Ő azért volt itt, hogy megvédje az asszonyt.

– Abraham? – kiáltotta Julia.

A férfi megragadta a könyökét, és védekezően felemelte a kezét, miközben az asszony ösztönösen felhúzta a cipőjét. Megrázta a fejét.

– Braughton meglógott – mondta. – És jobb, ha mi is azt tesszük.

Julia megdermedt. Eltűnt. Ezek szerint kudarcot vallott. Ez lehet, hogy Timothy életébe kerül.

– Gyere! – rángatta meg a karját Abraham. – Johnny, vigyük ki innét! – A szőke fiú megragadta Julia másik könyökét, és kivezették az asszonyt a pánikba esett tömegből. A nyájjal együtt kimenekültek a klubból a hideg éjszakába.