Léggömbőrület

Lám ez az évszázad is jól kezdődik! gondolta Goné tábornok, miközben tehetetlenül zuhant lefelé. Pedig csapkodó szárnyú szerkezetét tizenhárom éven át barkácsolta kitartóan. A hetvenkét éves nyugalmazott francia tábornok, Resnier de Goné azért elég óvatos volt ahhoz, hogy ne egy toronyugrással tegye próbára találmányát, így csak a Charente folyóból kellett kihalászni valahol a jó szőlők vidékén, Cognac városának tájékán. Hiába röpködtek már körülötte a forró levegős és a hidrogénnel töltött ballonok, ő csak konokul kitartott az ősi rögeszme mellett, amely Leonardo da Vinci óta mindig tévútra vitte a feltalálókat. A madarak repülését akarta utánozni, saját erejéből akart szerkezetével a levegőbe emelkedni, s eme hiúábránd-kergetők sorában nem ő volt az utolsó. A józanabbak persze a léggömbrepülés tökéletesítésén fáradoztak. Mit tehetett például egy bátor aeronauta, ha nagy magasságban hirtelen fölrobbant a ballonja? Ejtőernyővel kellett leereszkednie. S hogy mi ennek a fortélya, erre mutatott példát

London fölött 1802. szeptember 21-én André-Jacques Garnerin. Ejtőernyője fehér vászonból készült, és körülbelül hét méter átmérőjű, óriás esernyőre emlékeztetett. Garnerin a nyél aljára erősített gondolában foglalt helyet, amikor egy léggömb kosarán függve felszállt, és a 32 szeletből összevarrt ernyő még összecsukott állapotban simult a tartórúdhoz. A londoni polgárok tömege feszülten figyelte, mi történik ezután. A ballon körülbelül 2400 méter magasságba ért, amikor Garnerin fivére elvágta a tartókötelet. Az összecsukott esernyő azonnal zuhanni kezdett a föld felé. De nem sokáig, mert hirtelen alákapott a levegő, az ernyő kinyílt, és Garnerin hamarosan kisebb koccanással földet ért. Nem történt baja, csak hányinger fogta el. Tengeribetegséget kapott a levegőben! Ejtőernyőjének ugyanis az volt a hiányossága, hogy nem volt rajta lyuk. Pontosabban szólva a kupola tetejére kellett volna az a nyílás, ahol a feltorlódott levegő simán távozhat, ezért ereszkedés közben az ejtőernyő megbolondult ingaóra módjára billegett. Túl az első mámoron, az aeronauták másik csábító lehetősége az volt, hogy minél magasabbra emelkedjenek, és megpróbálják kipuhatolni, milyen vastag is a levegőóceán. 1803. július 18-án Lhöest fizikus és Étienne G. Robertson léghajós Hamburgból szálltak fel, és barométerük szerint hét kilométer magasságba jutottak. Szinte azt se tudták, melyik műszerhez kapjanak: éppúgy kíváncsiak voltak a légkör villamos tulajdonságaira, mint a hang terjedési sebességére. Azt viszont saját magukon tapasztalták, hogy a magasság növekedésével együtt ritkul a levegő ők voltak az elsők, akik átélték az oxigénhiányt: „Ilyen fájdalmat akkor érez az ember, ha víz alá dugja a fejét. Mellkasunk robbanásig tágult. . . bőrünk alatt megfeszültek és pattanásig domborodtak az erek. . . Csak nagy nehezen tudtuk legyűrni a fáradtságot, melyben a közelgő halált sejtettük." Szerencsére azonban mindketten túlélték az utazást, így Robertson augusztusban már Zaharov orosz fizikussal emelkedett 2250 méter magasra, hogy ellenőrizzék a korábbi repülés során kapott mérési adatokat. A franciák sem akartak

kimaradni a tudományos versengésből. Egy év múlva, 1804. augusztus 24-én J. L. Gay-Lussac és J. B. Biot emelkedett föl Párizsból több mint kétezer méter magasságba, majd a lehozott levegőmintákkal rohantak laboratóriumukba. Az elemzés azonban semmiféle meglepetést nem hozott.

Mindezekkel a kalandokkal a század technikája nem sokat lépett előre a repülés terén. A léggömbrepülés nem az igazi cél felé vitte a feltalálókat. Még Angliában is csak egy ember akadt, aki tudományos alapossággal próbálta a repülés alapvető fizikai jelenségeit felkutatni. Brompton Hall hallgatag lakója, George Cayley úr, aki a 18. század végén egy körforgó asztalon végezte kísérleteit, 1804-ben jutott el addig a pontig, amikor tapasztalatainak összegzéseképpen sikerült megszerkesztenie a világ első repülőgépmodelljét. Egy vízszintes rúdhoz ötfokos állásszögben erősített hozzá egy szárnyfelületet, a rúd végére pedig szabályozható magassági és oldalkormánylapokat illesztett. A 120 gramm tömegű modell hordfelülete alig 0,1 négyzetméter volt, de ha Cayley jól eltalálta a törzsön tologatható kis ólomsúly helyét, a szerkezet meglepően egyenletes sebességgel suhant a levegőben. Mindez arra utal, hogy Cayley nemcsak a szárnyfelületen ébredő felhajtóerővel és a légellenállással volt tisztában, hanem arra is rájött, hogy a kis modell bólintó mozgását a súlypont megfelelő beállításával tudja kiküszöbölni. Ez volt a kezdet. S amikor néhanapján eljutott Londonba, talán ő is megpillantotta egyszer a Piccadillyn azt a zárszerkezetet, amely Joseph Bramah műszerész mester műhelyének kirakatát díszítette kihívóan. Abban az időben ugyanis nagy gondot okozott a tolvajbiztos zárak készítése, és Bramah büszke felirattal hirdette, hogy 200 fontot kap, aki ki tudja nyitni újfajta zárját. Ezt csak fél évszázad múlva sikerült egy ügyes amerikainak kinyitnia. Voltaképpen

Cayley is zárt feszegetett, egy olyan kapuét, amely a levegőnél nehezebb szerkezetek repülésének birodalmába vezetett. Vidéki magányában elmerülve Cayley bizonyára arról sem sokat tudott, milyen szelek fújnak a politikában. Pedig Napóleon ekkor már tönkreverte fél Európát, s csak az angolok álltak ellen

konokul, minden lehetséges eszközzel. 1806 májusában például a francia partok közelében játék sárkányokat engedtek föl őfelsége Pallas nevű hadihajójáról. A sárkányok farkára röpcédulák sorát fűzték, majd a zsinórokat meggyújtották, így a békére szólító röplapcsomagok égi áldásként hullottak a part menti lakók közé. A lelkes légi propagandának azonban nem lehetett sok foganatja, mert Napóleon nemsokára szétverte a porosz csapatokat, és 1806. október 27-én ünnepélyesen bevonult a poroszok fővárosába, Berlinbe is. Megalakult a nyugati és déli német államok rajnai szövetsége, II. Ferenc német-római császár lemondott címéről, és ezzel a csaknem ezeréves birodalom felbomlott. (Ferenc Ausztria császára, Magyarország királya maradt.) A korábban megalázott Ausztria várta, hogy mi lesz. Ilyen borús hangulatban került sor 1807 őszén arra a bemutatóra, amelyet Jákob Degen órásmester hirdetett meg Bécsben azzal a vonzó kijelentéssel, hogy feltalálta a csapkodó szárnyú repülőt, és ezennel tudósok és újságírók szeme láttára a levegőbe emelkedik. Degennek viszont esze ágában sem volt, hogy egy torony tetején mutassa be találmányát. Sokkal biztonságosabb helyet választott, a Téli Lovasiskola 17 méter magas nagytermét a Burg közvetlen közelében. Egy korabeli újságíró így számolt be a mondabeli Daidalosz modern utódjáról: „

. . .kis sovány, ékesebb emberke jelent meg, hegyes koponyával és állal, majd egy szellemes készülékkel ismertetett meg bennünket, mely a terem közepén állott. . . Ami engem illet, a leginkább az a különbség bosszantott, mely a kis emberke ígérete és teljesítménye között mutatkozott; ő ugyanis azt ígérte, hogy merőlegesen a terem tetejéig fog emelkedni, s most nyíltan kijelentette, ez eddig neki csak azáltal sikerült, hogy egy gondolom 40 fontnyi ellensúly, egyszerű csigán átvetett kötél végén hatva, függőleges irányban elősegítette emelkedését."

A nagy „átejtés" tehát az ellensúly volt! Degen ezen a bemutatón 25 szárnycsapással 30 másodperc alatt emelkedett 16 méter magasra, és

igazán meg volt elégedve: 6,7 méter fesztávolságú furcsa szerkezete jól működött. A kettős kúpra emlékeztető szárnyakon ugyanis 3500 légszelep sorakozott: ezek a kencével átitatott papírlemezek nyitódtak és záródtak a szárny mozgatásakor. A bemutató során a derék órásmesternek körülbelül 440 newton felhajtóerőt sikerült előállítania. Ha ehhez hozzáadjuk a bécsi fontról átszámított ellensúly 220 newtonját (kb. 22 kg), akkor összesen 660 newton erő (köznapian 66 kiló) emelte magasba a feltalálót a szerkezetével együtt. Minthogy a csapkodó masina 120 newton súlyú volt, így a kísérletező kedvű kisöregnek csak 540 newton emelőerő jutott. Alaposan kellett tehát fogyókúráznia, mert a siker érdekében nem volt szabad túllépnie az 54 kilogrammos határt. Maga a szerkezet úgy működött, mint az egérfogó. Bizonyára sokan láttak már olyan kis ketrecet, amelynek bejáratát befelé hajló rugalmas drótok alkotják. Az egér könnyen átbújik közöttük, de visszafelé már nem engedik a hegyes huzalvégek. A légszelepek is így viselkedtek: amikor a feltaláló fölfelé mozgatta a szárnyakat, kinyíltak, és ellenállás nélkül átengedték a levegőt. Lecsapáskor viszont a légszelepek bezárultak, így a levegő már nem szökhetett át rajtuk, a szárny tehát „rátámaszkodott" a levegőre. George Cayley eközben folytatta kísérleteit, és kilépve magányából, 1809-ben nyilvánosságra hozta kísérleti eredményeinek egy részét. Légi navigáció címmel érdekes cikket írt a Nicholson's Journalban, és kortársai lényegében ebből a folyóiratból tudták meg, hogy már öt évvel ezelőtt elkészítette első repülőmodelljét. 1809. szeptember 6-án Bromptonból küldött beszámolójában rendkívül alaposan ismertette a repülés alapelveinek tisztázására végzett tanulmányait, és leírta azokat a modelleket is, amelyeket kutatásai során készített. Legnagyobb siklógépének hordfelülete ekkor már 30 négyzetméter volt! A 60 kilogramm tömegű szerkezetről nem minden meghatottság nélkül írta: „Csodálatos volt, amint a nemes fehér madár a dombtetőről méltóságteljesen alászállott bármely tetszés szerinti pontra a kormányállásoknak megfelelően, pusztán saját súlyának hatására vitorlázva, kb. 18 fokos szögben a horizonthoz képest."

Ezen a gépen már akkora felhajtóerő ébredt, hogy ha „valaki gyenge ellenszélben gyorsan előreszaladt vele, a gép oly magasra emelte,

hogy a lába alig érintette a földet, sőt gyakran még a levegőbe is fölkapta, és néhány méterrel tovavitte". 1809-ben Cayleyt tehát szinte csak egy hajszál választotta el attól, hogy őt ünnepelje a világ annak a repülő szerkezetnek a föltalálójaként, akinek gépével először emelkedett ember a levegőbe. Cayley azonban egy tudós szerénységével világosan látta, hogy a biztonságos repülés nyitját még nem találta meg. Kitartóan haladt tovább azon az úton, amely hívogatón vezetett a jövőbe, de azt is tudta, hogy még nagyon sok munka vár rá. Lényegében világszerte egy helyben topogott a repülés ügye, bár voltak, akik megpróbáltak lendíteni rajta, csak éppen az ellenkező irányban. A. L. Berblinger szabómester például 1811. május 30-án óriási tömeg előtt mászott fel a Duna partján magasodó ulmi vár bástyájára azzal a szerkezettel, amelyet kisebb módosításokkal Degen szárnyainak mintájára barkácsolt össze. Az ingyen látványosság nem is maradt el. Az ulmi szabó könnyedén elrugaszkodott a bástyafokról, hogy átrepülje a folyót, s aztán súlyos kődarab módjára zuhant a vízbe, miközben feje fölött az összetört szárnyszerkezet maradványai kalimpáltak. A Duna szelíd szalagja mentén Pest városában Mánner doktor már józanabb látványosságot ígért. Az első magyar aeronauta 1811. június 3-án körülbelül 250 köbméteres hidrogénballonnal emelkedett fel a Városligetből. A Hazai és Külföldi Tudósítások egykori hírlapírója, görög műveltségét kellően csillogtatva így számolt be erről: „Hétfőn este nem ugyan Labyrinthusból, hanem tágas mezőrül, Pesten a Város Erdeje mellől Magyar Országban legelőszür felemelkedett egy új Dedalusként Mánner Úr a levegői golyóbisával." Hogy Pilátre de Rozier és d'Arlandes márki első repülése óta csaknem három évtized telt el, és Joseph Montgolfier egy éve pihent már a föld alatt, ez akkor az utolsó nemesi felkelés (insurrectio) kudarcával foglalkozó Magyarországon nem sok olvasót zavart. (Győri csata, 1809.) Mivel a léggömbök a magasban uralkodó szelek könnyed játékszerei voltak, és rendszerint nem arra sodródtak, amerre az aeronauta akarta, ezért a feltalálók akkoriban a kormányozható ballon problémájára összpontosították erőfeszítéseiket nem sok eredménnyel. A feladat különösen akkor vált égetővé, amikor Napóleon 1812. június 12-én csaknem félmillió katonával megindult Oroszország ellen. A szakemberek tanácsa

alapján az orosz kormány Leppig német professzort bízta meg azzal, hogy végezzen kísérleteket ezen a téren a legnagyobb titokban. Nemsokára széltében-hosszában beszélték az emberek, hogy olyan léghajók épülnek, amelyek megsemmisítik majd Napóleont és seregét. Moszkva közelében, Voroncovban folytak a kísérletek. Leppig nagyon igyekezett, mert megígérte, hogy három hónap alatt 50 kormányozható léghajót épít, amelyek mindegyike 40 embert és 5000 kilogramm tömegű terhet emel a magasba. Napóleon azonban vészesen közeledett, így az egyetlen elkészült kísérleti léghajót a hozzá tartozó kormányszerkezetekkel 130 szekéren hurcolták körülbelül négyszáz kilométerrel keletebbre, Nyizsnyij Novgorod városába (a mai Gorkijba). Amikor 1812. szeptember 14-én Napóleon bevonult Moszkvába, nyoma sem volt tehát támadó léghajóknak. A württenbergi professzor leszerepelt. Csak jóval később készült el kormányozható ballonja, de akkor sem tündökölt vele: „A léggömb mindössze 5-6 szazseny (10-12 m) magasra emelkedett a földtől, de a szél ellen nem tudott repülni, és legfőbb eszközei, melyekkel elérni kívánta célját a selyemszárnyak -, elégtelennek bizonyultak" írta később egy szemtanú. Napóleonnak nem sikerült térdre kényszerítenie Oroszországot. A moszkvaiak felgyújtották városukat, s a Grande Armée, a Nagy Hadsereg megkezdte szánalmas visszavonulását a nagy orosz télben. Egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek Párizsba, mindenki a vereségről beszélt. És Jákob Degen, a bécsi órásmester nem talált jobb alkalmat, mint hogy ebben a hónapban mutassa be csapkodó szerkezetét a francia fővárosban. Úgy képzelte, hogy a régi ellensúly helyett egy léggömb is pótolhatja szárnyain a hiányzó felhajtóerőt, és így tetszés szerint föl-le röpködhet. A bemutató azonban csúfos kudarccal végződött. A nézősereg egyszerűen csalásnak minősítette, hogy Degen nem a büszkén beharangozott szerkezettel, hanem egy léggömb segítségével emelkedik a levegőbe. így azután a háború római istenéről elnevezett Mars-mezőn agyba-főbe verték. Ez a tapasztalat végképp elvette a kedvét újabb nyilvános bemutatóktól, és hátralévő napjaiban már csak apró óraműves léghajómodellekkel bíbelődött.

Tervekben persze továbbra sem volt hiány, de igazság szerint a

csatornák mind bonyolultabbá szövődő hálózata, a lapátkerekes gőzhajók lassú terjedése és az ébredező vasút mellett még szóba sem jöhetett, hogy egy józan vállalkozó pénzt adjon bármilyen bolond repülési ötlet kivitelezésére, hiszen ebből az égvilágon semmi haszna nem lett volna a bizonytalan dicsőségen kívül. Maradt tehát a léghajók felszerelésének aprólékos tökéletesítése és egy-egy „turistaút" megszervezése kalandvágyú polgárok számára. Még a sokat tapasztalt ballonpilóta, Charles Green is csak 1821-ben tűnődött el azon, hogy miért kell annyit bajlódni a hidrogén bonyolult vegyi előállításával egy léggömb feltöltéséhez, amikor országszerte gomba módra szaporodnak a gáztársaságok. A világításra használt gáz tehát készen várta az üres ballonokat. így hát 1821. július 19-én, azon a nevezetes napon, amikor egész Anglia az új király, IV. György megkoronázását ünnepelte, Charles Green fogta magát, és világítógázzal töltötte fel ballonját. A 453 köbméteres léggömb több mint három kilométer magasságba emelkedett a lelkes tömeg éljenzése közben, és a ballonrepülések ettől az időtől kezdve hétköznapi eseménnyé váltak. Nem mindennapi elképzelések azonban továbbra is burjánoztak. A francia Génét 1825-ben például olyan hosszúkás ballont tervezett, amelynek óriási kosarában két ló járhatott körben. Ezek forgatták volna azokat a lapátokat, amelyekkel szinte evezve juthatott volna előre a jármű a levegőóceánban. Csaknem egy évtizeddel később honfitársa, Lennox sem tudott kitalálni jobbat, de ő az evezőket óriási lengő fülek módjára képzelte el, és a szerkezetet el is készítette. 1834. augusztus 17-én a bemutató felszállásra mégsem került sor, mert a felfújt ballon kicsúszott hálójából, és elszállt, a felháborodott nézők pedig szétverték a földön ragadt ormótlan szerkezetet. 1835-ben csak Nürnbergben bukkant föl egy érdekes terv, amely arról árulkodott, hogy a feltaláló jó irányban tapogatózik. Friedrich Matthies ugyanis kísérletei alapján merev hordfelületű sárkányt javasolt a repüléshez. Igaz, hogy szerkezetét gőzgéppel mozgatott lapátok hajtották volna előre, de hát a propellert még a vízben is csak Ressel merte fölhasználni addig. Ahogyan az angolokat mind hevesebben kerítette hatalmába az utazási láz, az ötvenegy éves kitűnő aeronauta, Charles

Green sem tudott nyugton maradni. A tehetős polgárok a Vörös könyvet bújták, amely az első használható útikönyvként pontos leírást adott a kontinensen igénybe vehető útvonalakról, és külön csillagokkal jelölte Hollandia, Belgium és a Rajna-vidék nevezetességeit. Miután rábeszélte a londoni Vauxhall kertek tulajdonosait, hogy pénzügyileg támogassák egy óriásballon elkészítését, Green már egy rekordutazás terveit forgatta a fejében. A Royal Vauxhallnak nevezett léggömb első próbafelszállására 1836. szeptember 9-én került sor. A vörös-fehér csíkozású, kereken kétezer köbméteres óriásballon méltóságteljesen ringott feszítőkötelein a ködös őszi időben, amikor utazókosarában összesen kilenc ember foglalt helyet. Este hat órakor vágták el a tartóköteleket, és a léggömb úgy vágódott föl a magasba, mintha csak tollpihékét vinne nehezékként. Öt perc alatt ért fel 3900 méter magasságba, és az utasok a felhők között még az esti napsütésben gyönyörködhettek. Green roppant elégedett volt.

A harmadik próbafelszálláskor egy fuvolajátékos is helyet kért az utasok között, és ettől kezdve a művészlelkű Thomas Monck Mason a léghajózás szerelmese lett. Másról sem tudott beszélni, csak a repülés mámoráról, majd Robert Hollond képviselővel együtt, aki ugyanebben a „betegségben" szenvedett, elhatározták, hogy távolsági rekordot állítanak fel az új ballonnal. És erre igazán nem volt nehéz rábeszélniük Charles Greent. Egy hivatásos aeronauta sohasem vágott neki vaktában a repülésnek, ezért Green is megfontoltan készítette elő a légi utazást. Úgy számította, hogy akár három hétig is a levegőben maradhatnak, ezért megfelelő mennyiségű élelmet halmozott föl hármójuk számára, de figyeljük csak, mire gondolt még: 1. háromszáz méter hosszú vontatókötél, amely a földközelben kiengedve, önműködően szabályozza a ballon repülési magasságát; 2. függőlámpa, amely gázkiengedéskor a kosár alá lógatható a robbanásveszély elkerülésére; 3. kis ejtőernyők gyúlékony anyaggal bengálitűz keltésére éjszakai leszálláshoz; 4. kávéfőző, amely oltatlan mészre öntött vízzel melegedik. Az aeronauták súlyát leszámítva, a felszerelés a ballaszttal együtt több mint egy tonna tömegű volt! 1836. november 7-én a Vauxhall kertekből szálltak fel délután fél kettőkor, és négy órakor már

Canterbury tornyai fölött suhantak el egy kedvezőbb légáramlattal. Öt órakor elérték Dover fehér szikláit, és jól látták a kikötő esti fényeit. Rendkívül óvatosan keltek át a La Manche csatorna fölött, majd teljes sötétben repültek, így nyugodtan megvacsoráztak a kiengedett vonókötél biztonságában. Később felizzottak a láthatáron Liége kohóinak torkolatfényei, ebből sejtették, hogy már Belgium-fölött szállnak. Aztán újból rájuk borult a sötétség. Még a hold sem világított. Thomas Mason így emlékezett később a különös szorongásra: „ . . . alig tudtunk szabadulni attól az érzéstől, hogy egy fekete márványtömb végtelennek tetsző tömegén vágunk keresztül, amelybe bele vagyunk ágyazva, és amely néhány ujjnyira tőlünk még szilárdnak hat, de amint közeledünk felé, meglágyul előttünk." Pirkadatkor kidobták a ballasztokat, és ezzel 3600 méter magasba lendültek, de fogalmuk sem volt, merre járnak. Csak találgatták, hogy Lengyelország vagy Oroszország fölött repülnek. Fokozatosan csökkentve a magasságot, végül egy kis erdő szélén szálltak le simán. Az összesereglett parasztok hitetlenkedve hallgatták, hogy Londonból repültek idáig. Az aeronauták viszont megtudták, hogy Weilburg városkája mellett értek földet. A Rajna mentén fekvő Bonntól ez a település körülbelül száz kilométerrel keletre található. Akkoriban Nassau hercegséghez tartozott, ezért a városka ünnepi mámorában a léghajó megkapta a Nassau Nagy Ballonja büszke címet. A Nassauballon valóban páratlan távolsági rekordot állított fel. Utasai 18 óra alatt 770 kilométer utat tettek meg, és ezt a teljesítményt hetven évig nem is tudta

senki túlszárnyalni.

Egy évvel később a híres léggömb ismét az érdeklődés középpontjába került. Londonban még mindenki a csodálatos vízi óriás, a Great Western vízre bocsátásáról beszélt, amikor öt nappal később, 1837. július 24-én a levegőben is igazi látványosság ígérkezett az érdeklődők számára. Robert Cocking ír származású hivatalnok, festő és amatőr tudós több mint három évtizedes kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az eszményi ejtőernyő alakjának fordított kúp alakúnak kell lennie. Prózaibban fogalmazva, a megszállott feltaláló egy 10,4 méter átmérőjű, kifordított esernyőt

készített, hogy megmutassa: ő lesz az első angol, aki hazájában ejtőernyővel ereszkedik le a magasból. Hiába próbálták lebeszélni tervéről. Cocking ragaszkodott hozzá, hogy a nagyobb látványosság kedvéért Charles Green a nevezetes Nassau léggömbbel vigye fel őt a magasba az ejtőernyővel együtt. A Vauxhall kertekből emelkedtek fel körülbelül másfél kilométer magasra, majd adott jelre Green elvágta a tartókötelet. Az ejtőernyő azonban nagyon súlyosnak bizonyult, így a zuhanási sebességtől azonnal összeroppant, és Cocking valósággal belefúródott a földbe a nézők szörnyülködő kiáltásai közben. A kísérlet majdnem halálos kimenetelű volt az öreg aeronauta és segítője számára is, mert a tartókötél elvágása után a súlycsökkenéstől „oly hirtelen szökött fel a ballon, hogy a gáz kitört belőle, és körülbelül öt percig nagy fájdalmakat szenvedtek. Szerencsére fel voltak szerelve egy óriási selyemzsákkal, melybe két fémcső volt csatlakoztatva. Ezeket a szájukba vették, így levegőhöz jutottak" írta egy korabeli újság. A ballont végül több mint hét kilométer magasságban sikerült csak megfékezniük, és innen kezdték meg azután a biztonságos leereszkedést. Charles Green a repülések folyamán rengeteg gyakorlati tapasztalatra tett szert, igy nem véletlen, hogy 1840-ben éppen ő volt az, aki működőképes kormányozható léghajómodellt mutatott be a londoni Műszaki Intézetben. Amikor a kis léghajó burkolatát széngázzal töltötte fel, és gondosan megrakta ellensúlyokkal, a ballon mozdulatlanul lebegett a levegőben. Ezután elindította a rugós óraszerkezetet, mire két apró légcsavar kezdett forogni, és a mennyezetig emelte a modellt. 1842-ben a francia Le Berrier már apró gőzgéppel hajtott léghajómodellel ejtette ámulatba nézőit, ugyanekkor pedig az angol H. L. Phillips gőzsugárhajtású helikoptermodellt indított útjára! Trükkös szerkezet volt: a légcsavar szárnyait az élekből kiáramló gőz forgatta. Thomas Mason is hírt adott magáról 1843-ban. A közkedvelt londoni Adelaide Galériában ovális alakú ballonjának alján egy gondolában olyan óramű zümmögött, amely már tíz kilométeres óránkénti sebességgel vitte körbe a kis léghajót. Ezek a modellek rendkívül tetszetősek voltak, csak éppen az volt a hibájuk, hogy „életnagyságban" megépítve teljesen használhatatlanok lettek volna.

A vasútépítésben felnőtt új mérnöknemzedék, amely á mozdony finom gőzgépszerkezetétől a bonyolult pályaépítési munkákon át az alagútfúrásig mindent hivatásszerű alapossággal oldott meg, csak mosolygott ezeken a próbálkozásokon. Nem vették komolyan a repülő szerkezetekkel kapcsolatos terveket. Akadt azonban egy angol mérnök, aki Cayley-nek az elmúlt évtizedek során megjelent cikkeit alaposan tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy elérkezett az idő, amikor mérnöki pontossággal meg is lehet tervezni egy repülő szerkezetet. William S. Henson a modern motoros repülőgép ősére 1843. március 29-én kapott szabadalmi védettséget Mozgó szerkezet légi, szárazföldi és vízi közlekedés céljaira címmel. Találmányi leírásában tizenöt különféle nézeti rajzból és metszetből egy valóban minden porcikájában átgondolt, az aerodinamika legfontosabb törvényein alapuló szerkezet bontakozott ki. Henson annyira bízott elképzelésének helyességében, hogy azonnal hozzáfogott egy részvénytársaság szervezéséhez a gép építési költségeinek fedezésére. George Cayley a Mechanics1 Magaziné 1843. április 8-i számában elemezte a tervet, és aggodalmát fejezte ki: „a javasolt repülőgép nagysága, úgy vélem,

meghiúsítaná alkalmazását". A tervezett 1360 kilogramm repülési tömeghez ugyanis Henson számításai szerint 45 méter fesztávolságú és 9 méter széles szárnyakra lett volna szükség. Kissé túlméretezte a sárkányt. Arról nem is beszélve, hogy feleakkora teljesítményű gőzgépre gondolt, mint amennyi ahhoz kellett volna, hogy a gép a földről egyáltalán a levegőbe emelkedjék. Hibáit ma világosan látjuk, de akkoriban ez merész és grandiózus terv volt a kortársak szemében. Amikor a parlament elé került a Légiforgalmi Társaság engedélyezésének ügye, már az első felolvasásban megbukott a képviselők hangos hahotája közben. Micsoda abszurd ötlet, hogy valaki egy ilyen szerkezettel akar repülni, sőt ezzel még embereket is szeretne szállítani! Pedig nem sok okuk volt a nevetésre. Alig két évtizeddel ezelőtt ugyanilyen őrültségnek tartották Stephenson javaslatát, hogy olyan lokomotívot épít, amely kétszer gyorsabban halad egy postakocsinál. És mi történt azóta? A statisztikák szerint 1843-ban már 18 millió ember utazott az angol vasutakon. Minden gúnyolódás ellenére Henson megvalósíthatónak látta a Légi Gőz Kocsi tervét, ezért munkatársával, John Stringfellow-val együtt először kisebb modelleket kezdtek építeni. Persze rengeteg probléma adódott, hiszen túlságosan nagy fába vágták a fejszéjüket. Öt év után Henson belefárad" a kísérletekbe, és abbahagyta az egészet. Nem a megszállott feltalálók fajtájába tartozott. Stringfellow azonban folytatta a próbálkozásokat, és 1848 júniusában siker koronázta munkáját. A világon először ekkor suhant el vízszintesen a levegőben egy olyan repülőgépmodell, amely saját erejéből szállt. Fia később így írta le a nevezetes londoni kísérletet: „Atyám egy másik modellt is készített, mely 1848 elejére készült el, és midőn egy hosszú, üres helyiséget bocsátottak rendelkezésére egy elhagyott gyárban, júniusban odavitték kísérletezés céljából a kis modellt. A helyiség körülbelül 20 méter hosszú és 3 vagy

3,5 méter magas volt. A modell szárnyának hossza egyik végétől a másikig (a fesztávolsága) 3 méter, legnagyobb szélessége 60 centiméter volt." A feltaláló parányi gőzgépet szerelt a modellbe, és a szerkezetet egy ferdén kifeszített dróton csúsztatta le, hogy a vízzel és tüzelőanyaggal együtt négy kilogramm tömegű kis repülő megkapja a felszálláshoz szükséges felhajtóerőt.

„Az első kísérlet alkalmával a farok túl nagy szögben volt beállítva, így a drótot elhagyván, a gép túl gyorsan emelkedett. Aztán visszafelé tett meg pár métert, mintha ferde síkon csúszna, a farok hegye a földhöz ütődött és letört. Kijavítás után ezt kisebb szög alatt állította be. Ismét gőzt fejlesztett, és a gép újból lecsúszott a dróton, s amikor elérte az önkioldás helyét, lassan emelkedett, míg el nem érte a helyiség másik végét, majd a védelmére odafüggesztett vásznat is kiszakította." Ezekről a kísérletekről csak fél évszázad múltán szereztek tudomást maguk a technikatörténészek is, így Stringfellow sikere nem ösztönözte a repülés fejlődését. Fantasztikus tervek és vidám modellek keringtek hát továbbra is felhőtlen örömmel. 1850-ben például a párizsi Pétin úr - megbecsült harisnyaszövő olyan „légi navigációs rendszert" gondolt ki, amelynek 146 méter hosszú keretére négy óriási ballont szerelnek, és az egészet fogaskerekekkel hajtott vízszintes csavarszárnyak emelik és süllyesztik anélkül, hogy a gömbökből gázt kellene kiengedni. Ezzel a szerkezettel hét személy kelhetett volna útra, ha akad olyan őrült vállalkozó, aki pénzt ad a kivitelezésre a szárnyaló képzeletű feltalálónak. Hugh Bell angol úr viszont a bemutató boldog pillanatáig jutott el 1850. május 24-én, amikor tojásdad alakú és kézi propeller hajtású különös „mozdonyballonjával" a levegőbe emelkedett. Ennél többet nem is tudott tenni, mert szerkezetét a szél éppen ellenkező irányba sodorta, mint amerre repülni szeretett volna. Az év legnagyobb sikerét kétségtelenül Pierre Juliién órásmester aratta, akinek csaknem négy méter hosszú léghajómodellje méltóságteljesen úszott körbe a párizsi cirkusz hatalmas porondja fölött, a nézők hullámzó tömegének legnagyobb bámulatára. A hosszúkás ballon rugós óraműve két propellert hajtott mechanikusan, így a modell még a kisebb légáramlatokkal szemben is biztonságosan haladt. A látogatók közül alighanem egy huszonöt éves fiatalemberre gyakorolt a legmélyebb benyomást ez a látvány. Henri Giffard, a gőzgépek szerkesztésének szakembere, aki korábban már jó néhány léghajókísérletnél segédkezett, most döbbent rá, hogy a kormányozható léghajóhoz semmi más nem hiányzik, mint egy nagy teljesítményű motor. Giffard olyan gőzgépre gondolt, amely elég könnyű, hogy egy ballon a levegőbe emelje, de mégis elég nagy erővel dolgozik, hogy vízszintes haladásra késztesse a léghajót. S ekkor még nem is sejtette, hogy két év múlva neki tapsol Párizs lelkes tömege.

Ördög a vezetékben

Telegráfvonal készült el Vineyardtól Cohassetig. Október 21-én rendkívül sebesen és hibátlanul futott végig 11 különböző állomáson a hír, hogy a Mercury hajó Szumátrából Vineyardhoz érkezett. A vonalat Bostonig meghosszabbítják." Igazán nem sok helyet vesztegetett a Boston Gazette 1801. október 24-i száma erre a bejelentésre, pedig a lapszerkesztő jobban is lelkesedhetett volna. Hiszen ezzel Amerikában is megjelent az

optikai telegráf a negyvenéves ifjabb Jonathan Grout és a bostoni pénzemberek merész kezdeményezése nyomán. Bár a feltaláló szemaforos távírója nem különbözött elvileg a Chappe-féle rend- szertől, erről nemhogy az amerikai polgárok, de talán még a találmányi hivatalban sem tudtak, amikor egy évvel korábban megadták a szabadalmi oltalmat Grout szerkezetére. Volt mégis egy döntő különbség a kétféle légi távíró között. Chappe szemaforjai kizárólag az állam érdekeit szolgálták: a kormány és a hadsereg titkos üzenetei futottak végig a vonalakon. Még azok a távírókezelők sem ismerték a rejtjelkönyvet, akik a közvetítő állomásokon dolgoztak egy-egy szemaforsor két végpontja között. Grout viszont a New England Palladium című lap 1801. november 17-i számában már hirdetést tett közzé arról, hogy Bostonban megnyitotta telegráfirodáját, és tisztelettel áll a nagyközönség rendelkezésére. Ezen a 150 kilométer hosszú távíróvonalon tehát tetszés szerint bárki küldhetett üzenetet a városból a szigetre vagy onnan vissza, j tt még semmit sem tudtak arról, hogy tíz nappal korábban egy itáliai professzor szenzációs találmányt mutatott be a Francia Nemzeti Intézetben. A vén Európában viszont a tudósok szinte áhítattal fogadták a kimeríthetetlennek vélt áramforrást. A Volta-oszloppal folytatott kísérletek közben aztán 1804-ben a spanyol Francisco de Salvának jutott eszébe először, hogy a vízbontáskor felszálló gázbuborékokkal üzenetet is lehet közvetíteni. Jó ötlet volt, de teljesen elveszett az optikai távírók különféle változatainak tengerében. Chappe szemaforjai annyira megszédítették a feltalálókat, hogy jóformán csak a „láttani távírdára" tudtak gondolni. Egyszerű jelek különféle kombinációin törték a fejüket, és a fáklyáktól a holdsugárig mindent föl akartak használni, amit csak messziről meg lehetett pillantani. Persze voltak olyanok is, akik inkább a fülükben bíztak. így születtek akkoriban az akusztikus telegráfok gyermeteg tervei az ősi tamtamdobok hangjeleitől a megpendített húrokig. Néhány

különc pedig még azt sem tartotta lehetetlennek, hogy földbe fektetett csöveken léglökések vagy vízzel mozgatott dugattyúk révén közvetítsen híreket. Nem csoda, hogy 1809-ben a The Electrician című angol szaklap kétségbeesett szerkesztője már kereken kijelentette: nem közöl többé olyan cikkeket, amelyekben a telegráfhoz „tüzet, zászlót, szemafort, hangot, légnyomást vagy víznyomást alkalmaznak".

Ebben a színes kavalkádban csak a szemafortávíró bizonyult életképesnek. Annál is inkább, mert Napóleon hadjáratainak sikerében fontos szerepe volt a gyors hírközlésnek. A diadalmas Grande Armée, a Nagy Armádia hódításainak nyomát nemcsak véres csatamezők, hanem azok a Chappe állomások is jelezték, amelyek Európa-szerte egyre sűrűbb hálózatot alkottak. De furcsa módon éppen egy újabb csata kellett ahhoz, hogy az elektromos távíró gondolata ismét felvetődjön. 1809 áprilisában az angolok immár az ötödik szövetséget kovácsolták össze a rettenthetetlen franciákkal szemben, és ezúttal az osztrákok vállalták magukra, hogy támadást intéznek a Napóleonnak behódolt Bajorország ellen. Az osztrák csapatok 1809. április 14-én lépték át a bajor határt, és az uralkodó, a tehetetlen Miksa király őrült pánikban menekült Dillingenbe, országának a francia határhoz legközelebb eső szögletébe. Ez a kisváros ugyanis alig száz kilométerre fekszik Strasbourgtól, amelynek ekkor már közvetlen légi távíró- összeköttetése volt a francia fővárossal. És Miksának épp ez volt a szerencséje!

Napóleon olyan gyorsan értesült az eseményekről, hogy csapatai már április 25- én visszafoglalták Münchent, a bajor fővárost, és ismét trónjára ültették a reszkető Miksát. Amikor a bajor uralkodó rádöbbent, hogy végső soron a Chappe-féle távírónak köszönheti megmenekülését, hívatta belügyminiszterét, Montgelast, és fölvetette előtte, hogy Bajorországnak is jó szolgálatot tenne valamiféle gyors hírközlő eszköz. Montgelas nem jött zavarba, mert azonnal tudta, kihez kell fordulnia, ha ezen a téren eredményt akar felmutatni. 1809. július 5-én egy udvari ebéden megpendítette a témát Sámuel Sömmering professzornak, aki a bajor Tudományos Akadémia elnöke volt. A professzor sem jött zavarba, mert azonnal a villamosság alkalmazására gondolt. Nyilván ismerte az elektrokémiai távíró ötletét, csak egyelőre fogalma sem volt arról, hogy miként lehetne vízbontás révén jeleket küldeni a távolba. Mindenesetre lelkesen rohant laboratóriumába, és három nap múlva elszántan írta naplójába: „...nem nyugszom, amíg a távírdát gázbontás által nem létesítem." Mindössze egy hónapra volt szüksége, hogy elkészítse a világ első elektrokémiai távíróját, amely lenyűgöző bonyolultságával ma is csodálatot ébreszt. Sömmering nem töprengett különféle jelcsoportokon, nem dolgozott ki különleges kódot. Nemes egyszerűséggel fogta a latin ábécé 25 betűjét meg a 10-es számrendszer tíz számjegyét, és szépen sorba rakta őket. Egy átlátszó, lapos víztartály alján ennek megfelelően 35 aranyozott hegyű fémtűt helyezett el ezek voltak a vízbontáshoz szükséges elektródok. Ilyen módon 35 huzalra volt szüksége ahhoz, hogy kísérletei során száz méter távolságból egy Volta-oszlop áramát a vevőberendezésbe küldje, és buborékokat keltsen. De a vízbontáshoz mindig két elektródra van szükség: a negatív póluson hidrogén, a pozitívon oxigén válik ki. A professzor ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy az áramot két szomszédos betűhöz küldte. Tehát mindig két tűről szálltak föl egyszerre a buborékok. Csak akkor lehetett tudni, hogy az adóállomáson melyik két betűre gondoltak, ha nagyon erősen figyelték a buborékképződést. Azonos idő alatt kétszer több hidrogén keletkezett, mint oxigén, tehát amelyik tű az áramkör negatív pólusát alkotta, az jelezte a betűpár első tagját. Szegény Sömmeringnek talán meg sem fordult a fejében, hogy ezt a zavaró kettősséget egy 36. huzallal eltüntesse. Pedig akkor ez a vezeték alkotta volna az áramkör visszavezető ágát, és a sor végére illesztett aranytű oxigénbuborékaival nem kellett volna törődni. Igaz, így a szövegközlés sebessége is a felére csökkent volna. Sömmering mindenesetre nagyon büszke volt találmányára, és 1809. augusztus 9-én már elégedetten írta naplójába: „A telegráf sikerült."

Egy anatómus professzortól valóban szép teljesítmény volt ez a készülék. Sömmering nem is habozott sokat, hanem minél hamarabb igyekezett vele a nyilvánosság elé lépni. Buborékos

villanytávíróját 1809. augusztus 28-án mutatta be Münchenben a Tudományos Akadémia ámuló tagjainak. A kollégák lelkesen gratuláltak ennél egyszerűbb távírót ők sem tudtak elképzelni. De azután semmi sem történt. Nem tudjuk, mit szólt a belügyminiszter a furcsa szerkezethez, de valószínű, hogy ha a készülék gyakorlati alkalmazását mérlegelte, nem lehetett elragadtatva. Ennyi vezeték! Es a professzornak pirulva kellett megvallania, hogy eddig csupán száz méterre tudott jeleket továbbítani a huzalok ellenállása miatt. Sömmering persze a siker lázában égett, és azt hitte, szenzációs találmánya legyőz minden ellenállást. Ha nem kell a bajoroknak, majd kell a franciáknak! Megbízta tehát egyik barátját, hogy vigye el a berendezést Párizsba. A francia tudósok előtt 1809. december 5-én került sor a bemutatóra, de itt már hűvösebb volt a fogadtatás. Szokás szerint azonnal bizottság alakult a találmány tanulmányozására, s hogy mi volt az eredmény könnyen kitalálhatjuk. Nemcsak a buborékos távíró kezdet-legessége, hanem a bevált Chappe-rendszer sikere is hozzájárult ahhoz, hogy a bizottság mereven elutasította Sömmering találmányát. A bajor professzor még mindig nem csüggedt. A sok huzallal ugyan nem tudott mit kezdeni, de legalább elhagyta a számokat, így egy kábelkötegbe csak 25 vezetéket kellett begyömöszölnie. Persze nem egymás mellé. Valamilyen szigetelést kellett találnia. Végül a kaucsukfa nedvénél kötött ki, amelyet már a francia Charles professzor is fölhasznált első hidrogénballonjának légszigetelésére. Mint kiderült, ez a rugalmas anyag a villamossággal szemben is jó szigetelő. Sömmering valóságos elektrotechnikai laboratóriummá varázsolta müncheni házát, huzalaival pedig úgy körülfonta, mintha egy tébolyult pók mászott volna végig a falakon. 1810. szeptember 7-én egy új kísérlet befejezéseképpen a professzor már ezt írta vezeték rendszeréről: „Nagyon jól sikerült." 1811-ben a tekintélyes Johann Schweigger folyóiratában, a Journal für Chemie und Physik második kötetében részletes leírást adott vízbontásos távírójáról. A következő évben pedig elérte azt a rekordot, amelyet az akkori galvántelepek egyáltalán lehetővé tettek: 1812. március 15-én

három kilométer hosszú vezetékkötegen sikerült üzenetet továbbítania. De hol volt mindez a szemaforos távíró tizenkét kilométeres állomásközeihez képest! A buborékos távíró ötlete így hát szappanbuborékként szétpattant a nagy távolságok hűvös leheletétől. Napóleon bukásával együtt úgy tűnt, hogy az optikai távírók is elvesztették jelentőségüket. Holott a későbbi események éppen azt bizonyították, hogy a gyors hírek értéke szinte felbecsülhetetlen. Az osztrákok is csak akkor döbbentek rá erre, amikor a dühös korzikai 1815. március 1-én ismét francia földre lépett, de a szökés híre csak március 7-én reggel 6 órakor jutott el Bécsbe. Micsoda időveszteség! Ráadásul Metternich kancellár szigorúan meghagyta, hogy senki se merészelje fölkelteni, így csak reggel fél 8-kor olvasta el a levelet a megdöbbentő hírrel. Ezután azonban villámgyorsan riadóztatta a bécsi kongresszus szendergő részvevőit, és a hadigépezet ismét mozgásba lendült. A száznapos tündöklés végére Waterloo véres vasárnapja tett pontot 1815. június 18-án. A Párizsba vezető szemaforvonalon kapkodva futott végig a hír. De már itt is akkora volt a fejetlenség, hogy mire a fővárosba értek a jelek, vereség helyett győzelemről értesült Párizs felbolydult népe, és csak másnap derült ki, hogy két ütközet volt, mert Blücher seregét előbb Lignynél Napóleon szétszórta, utána viszont vesztett a Wellingtonhoz csatlakozó szövetségesekkel szemben. Anglia is nehéz órákat élt át. Mindenki Wellington hercegének csapataiban bízott, és a híreket leste. Es megint bebizonyosodott, hogy a gyors hír aranyat ér szó szerint is. Június 20-án hajnalban fürge postahajó érkezett a győzelem hírével Folkestone kikötőjébe, de a futárt csak egy ember várta nyugtalanul: Náthán Rothschild, a félelmetes hatalmú európai bankház angliai feje. Az ő embere szállt partra a hajóról, nyolc órával megelőzve a kormány hivatalos futárát. Ennyi előny elég is volt Rothschild számára, hogy magánfogatán azonnal Londonba vágtasson, és „robbantsa a tőzsdét".

Különös trükkhöz folyamodott. Tudta, hogy győzelem esetén emelkedik a részvények ára, ügynökei révén mégis olcsón kezdte eladni

részvényeit. Kitört a pánik. Rothschild már tud valamit! Wellington minden bizonnyal vereséget szenvedett! Mindenki szabadulni akart értékpapírjaitól. S a bankárt még a szerencse is segítette. Amikor megkezdték a hadijelentés továbbítását az optikai távírórendszeren a tengerpartról Londonba, csak az első két szó futott végig: „Wellington vereséget ... ", s aztán valami zavar támadt a vonalon. Leállt az adás. Most már bizonyos volt, hogy bekövetkezett a katasztrófa, és a tőzsdén mindenki igyekezett megszabadulni részvényeitől. S ekkor Rothschild egyetlen intésére titkos alkuszai elkezdték fölvásárolni a fillérekért vesztegetett részvényeket. Az évszázad legnagyobb tőzsdei húzása volt, óriási nyereséggel. Hihetetlen vagyonra tett szert órák alatt a bankház. Az eladók pedig csak akkor ocsúdtak föl, hogy átejtették őket, amikor megérkezett a teljes távmondat: „Wellington vereséget mért a franciákra Waterloonál."

Akik azt remélték, hogy Napóleon után jobb idők következnek, alaposan csalódtak. Európa teljesen elszegényedett a háborús évek alatt, és az angolok derűlátása is alaptalannak bizonyult a béke beköszöntése után. Hiába termeltek egyre többet a gyárak, a hadimegrendelések megszűntek, és a kontinens országai nem tudtak fizetni az angol árukért. így az első jelentős válság éppen 1815-ben robbant ki Angliában, és több mint egy éven át tartott. A drámai helyzetet A. L. Morton angol történész így jellemezte: „Buryben a munkanélküliek tüntetéseken követelték az Elyben levő gépek lerombolását. . . Glasgow-ban a rossz népkonyhák miatt került sor vérontásra, Prestonban a munkanélküli takácsok keltek fel, Nottinghamban pedig az úgynevezett ludditák 20 gépet romboltak le." Kinek volt kedve ilyen időkben a távíróval kísérletezni? Nos, akadt egy angol feltaláló, aki London egyik külvárosában, Hammersmithben tudományos alapossággal próbálta előbbre lendíteni az elektromos távíró ügyét. A huszonnyolc éves Francis Ronalds már robbantási kísérleteivel is eléggé felborzolta szomszédai idegeit, de amikor kertjében valóságos vezetékhálózatot feszített ki, már menthetetlen bolondnak tartották. Pedig kezdetben a fiatalember egyszerűen csak arra volt kíváncsi, hogy egy leideni palack villamossága milyen sebesen jut el egy 14 kilométer hosszú huzal végére. Amikor megállapította, hogy gyakorlatilag egyetlen szempillantás alatt jelentkezik a villamos töltés a huzal túlsó végén, akkor bátorodott föl, hogy megszerkessze villamos távíróját egyetlen vezetékkel! Ő még a dörzsölési elektromossággal kísérletezett, ezért két bodzabél golyó szétválásának jelével akart üzeneteket közvetíteni. Ronalds azonban megfordította Sömmering logikáját: egy vezetéken kell különféle betűjeleknek végigfutniuk, hiszen a jelek úgyis sorban követik egymást. Ezért húsz körcikkelyből álló betűtárcsát szerkesztett, és ezt egy olyan korong mögé szerelte, amelyen függőleges cikkely volt kivágva „betűablakként". Az értelmes üzenetek összeállításának egyetlen feltétele volt: az adó és a vevőoldalon a két betűtárcsának szinkronban kellett forognia egymással. Amikor például az adóoldalon az R betű ért az ablakba, Ronalds villamos töltésmegosztással jelet küldött a huzal túlsó végére, így a vevőoldalon a bodzabél elektroszkóp éppen akkor jelzett, amikor a távírókészülék ablakában feltűnt az R betű. Ronaldsnek tehát sikerült a távolságot legyőznie, de távíróját ugyanolyan szakaszosan lehetett volna csak használni, mint Chappe szemaforos rendszerét. És a vezeték földbe fektetése sem lett volna könnyű munka. Sömmering és Ronalds példája egyaránt arra figyelmeztet, hogy mennyi vajúdás árán született meg a valódi elektromos távíró, mennyi ötletet, hányféle megoldást kellett kipróbálni addig, amíg sikerült végre rátalálni a fejlődés valódi útjára. Pedig a maguk korában ezek a távírók ígéretesek voltak, csak éppen életképtelennek bizonyultak. Csupán a reményt éltették, hogy a nagy lehetőség, a táviratozás villamosság segítségével, egyszer tényleg hétköznapi gyakorlattá válik. Andrew Cross angol fizikus például, aki 1816-ban megszemlélte Ronalds kísérleteit, elragadtatottan jósolta meg: „... az elektromosság révén lehetővé válik számunkra, hogy gondolatainkat pillanatok alatt eljuttassuk a föld legtávolabbi pontjaira is." Amikor hosszas kísérletezés után Francis Ronalds úgy érezte, hogy távíróját a gyakorlati életben is hasznosítani lehetne, 1816. július 11-én levelet írt az Admiralitáshoz. Igazán szerényen ismertette távíróját: „Mr. Ronalds mélységes tisztelettel fordul Lord Melville-hez, és bátorkodik Őlordsága figyelmét felhívni a telegrafikus hírtovábbítás egyik módjára, mely nagy gyorsasággal, pontossággal és biztonsággal, a légkör bármely állapotában, tetszés szerint éjjel s nappal és kis költséggel működik, és melyre néhány elektromos kísérlet végrehajtása alkalmából jött rá. . . " Az Admiralitásról példás gyorsasággal érkezett a válasz augusztus 5-én: „Mr. Barrow tisztelettel fordul Mr. Ronaldshoz, és értesíti, hogy bármily jellegű

telegráf már teljesen szükségtelen, és hogy semmi más, csak egyetlen használatban levő alkalmaztatik." Még ha eszébe jutott is volna valakinek a Tengernagyi Hivatalban, hogy a leideni palack helyett (amelyet mindig fel kellett volna tölteni) inkább Volta-oszlopot lehetne használni, még akkor sem mondhatjuk, hogy a sors szokás szerint mostohán bánt egy feltalálóval. Ronalds távírója egyszerűen nem volt versenyképes Chappe szemaforos távírórendszerével, hiszen még a Murray-féle forgatható táblákat is éppen ezekben az években szorította ki az angol légi távíró vonalakról. Csak Oersted felfedezése adott 1820-ban újabb lendületet az elektromos távíró megalkotásán fáradozó kutatóknak, de mai szemmel nézve ez a lendület megdöbbentő gyorsasággal elhalt. Az elektromos áram mágneses hatása ugyanis Európa-szerte fölébresztette a tudósok kíváncsiságát, de négy éven át senki sem jött rá arra, ami egy ügyes mechanikusnak az eszébe jutott: William Sturgeon 1824-ben készítette el a világ első elektromágnesét, és ezzel megteremtette a lehetőséget az elektromágneses távíró elkészítéséhez is. Igazán nem kellett sokat tűnődni azon, hogy egy elektromágnessel miként lehet távolból érkező villamos jeleket láthatóvá vagy hallhatóvá tenni. Csak egy tengely körül elforduló mágnestűt kellett egy patkó alakú elektromágnes sarkai közé tenni, és az áram irányának megfelelően jobbra vagy balra lendült a tű.

Két jel különféle kombinációival tehát tetszés szerint lehetett üzeneteket közvetíteni. És ha a kis mágnestű két különböző hangú csengőburát ütött meg, akkor a jelek hallhatók is voltak. Sturgeon elektromágnesével egy neves angol fizikus, Peter Barlow végezte el nyomban a kísérleteket. Valóban kitűnően ismerte az elektromos áram mágneses hatásának jelenségeit, hiszen két évvel korábban ő készítette el azt a kis „csillagmotort", amely a villanymotor egyik kezdetleges őse volt. Vizsgálatai azonban lesújtó eredményre vezettek, és erről így írt az Edinburgh Philosophical Journal 1825. januári számában: „Ennek a szerkezetnek (a távírónak) a részletei annyira nyilvánvalóak, és az elv, melynek alapján működik, annyira jól ismert, hogy csak egy kérdés maradt, mely kétségessé tehette az eredményt, s ez az volt: csökken-e a hatás a vezető huzal meghosszabbításával? . . . Ennélfogva indíttatva éreztem magam arra, hogy próbát tegyek; de oly érzékeny csökkenést tapasztaltam még kétszáz láb (60 m) vezetékkel is, ami meggyőzött az összeállítás alkalmatlanságáról." Barlow kísérleteit mások is megismételték, és hasonló eredményre jutottak. így a tudományos közvéleményben az a meggyőződés alakult ki, hogy az újonnan fölfedezett elektromágnessel nem lehet a távírót megvalósítani!

Vajon mi történt? Rosszak voltak a kísérletek? A magyarázat abban rejlik, hogy a fizikusok nem tudtak különbséget tenni egy galvántelep feszültsége és áramerőssége között. Hiába használták Schweigger sokszorozó tekercsét a benne kilendülő mágnestűvel. Nem látták világosan, hogy egy elektromágnes erőssége csak az áramerősséggel arányosan növekszik, tehát nem ad pontos képet egy galvántelep teljesítményéről. Es hiába jelent meg Georg Simon Ohm német fizikus könyve 1827-ben az áramvezető huzalok tulajdonságairól és az áramvezetés törvényeiről. Már a tanulmány címe is eléggé riasztó volt: A galvanikus áramkör matematikai szempontból. Pedig éppen ebből a könyvből lehetett volna megtudni, hogy egy távvezetékként használt fémhuzal milyen érdekesen viselkedik egy galvántelep áramával szemben. Minél hosszabb, annál nagyobb ellenállást tanúsít, tehát annál kisebb áramerősség jelentkezik benne. Ezért mondtak hát csődöt a hozzákapcsolt elektromágnesek! Hogyan lehetne mégis kellő áramerősséget kapni egy hosszú huzal végén? Vagy nagyobb keresztmetszetű vezetéket kell alkalmazni, vagy a galvántelep feszültségét kell növelni. Mindezt persze nagyon nehéz volt akkoriban kiolvasni Ohm matematikai képleteiből, és még nehezebb volt ezt az elméletet a gyakorlatba is átültetni. Az európai fizikusok tehát továbbra is abban a hitben éltek, hogy nagy távolságra nem lehet elektromágnes segítségével jeleket közvetíteni. Ebben az időben ezért csak egy „kívülálló", Pavel Lvovics Silling orosz diplomata foglalkozott gyanútlanul a villamos távíró megvalósításával. Silling még müncheni attasé korában sokat segített Sömmering professzornak a buborékos távíró hatótávolságának növelésében, mialatt saját maga aknák villamos távrobbantásával kísérletezett. Silling a Schweigger-féle sokszorozót használta fel arra, hogy egy selyemszálra függesztett korongot jobbra vagy balra elfordítson villamos árammal. Ehhez már csak egyszerű kódrendszert kellett kidolgoznia, hogy a korong fehér és fekete oldalának váltakozó megjelenése milyen betűket jelent, és ezzel készen állt távírója. Az egész rendszerhez csak két huzalra volt szükség, így valószínűleg sikerült meggyőznie I. Miklós cárt is, hogy a villamos távíró megvalósítható. Annyi bizonyos, hogy az orosz uralkodó különbizottságot nevezett ki egy kísérleti távíróvonal megépítésére, és 1828-ban meg is kezdődtek a munkálatok, hogy Pétervártól Kronstadtig vezeték-összeköttetést létesítsenek. A bizottság azonban többet akadékoskodott, mint amennyit segített, amire jellemző, hogy amikor Silling szigetelés nélküli huzalokat akart póznákra feszítve alkalmazni, az egyik biztonsági tag felháborodottan jelentette ki: „Kedves barátom, az Ön javaslata őrültség, az Ön légi vezetékei valójában nevetségesek." Nem is vergődtek zöldágra egyhamar, így az első használható távírórendszer megszületése még sokáig váratott magára. Az Egyesült Államokban viszont Joseph Henry volt az, aki nemcsak az első gyakorlati elektromágneseket készítette, hanem Peter Barlow állítását is megkérdőjelezte. Kísérletei közben rájött, hogy ha egy galvántelep celláinak számát növeli, akkor a hosszabb vezeték végén is ugyanolyan erőt ad egy elektromágnes, mintha nem is lenne vezeték a telep és a mágnes között. Henry tehát gyakorlati úton fölfedezte, hogy egy galvántelep feszültségét kell növelni ahhoz, hogy az árammal „távoli hatást" érjen el. Ezt az áramforrást „intenzív telepnek" nevezte, megkülönböztetésül attól a galvánteleptől, amely csak néhány cellából állt, és nagy felületű lemezek nyúltak bele, tehát nagy áramerőt szolgáltatott. Henry az amerikai Silliman's Journal 1831. januári számában már nemcsak felfedezését ismertette, hanem nyomatékosan ki is jelentette: „Az a tény, hogy egy tartályos telep áramának mágneses hatása a legkevésbé sem csökken egy hosszú vezetéken való áthaladáskor, közvetlenül alkalmazható egy Mr. Barlow által tervezett elektromágneses telegráf kialakításához." S hogy tételét a gyakorlatban is bebizonyítsa, 1831-ben Joseph Henry derűs könnyedséggel elkészítette elektromágneses távíróját annak a városkának az akadémiáján, amely egykor Fulton dicsőségének volt tanúja: Albanyban. A távíró másfél kilométer hosszú vezetékét lakóháza és az albanyi akadémia épülete között feszítette ki. Minthogy nagy gyakorlata volt már elektromágnesek készítésében, egy patkó alakú elektromágnes két sarka közé helyezett egy mágnesrudat. Ha a tekercs jelet kapott egy Volta-oszlopból, a mágnesrúd elfordult, és megütött egy csengőburát. Ha a fizikus megfordította az áramirányt, a rúd ellenkező irányban lendült ki, és egy másik csengőt szólaltatott meg. Kétféle jel, megfelelő kód, és tetszés szerint küldhetett üzeneteket! Henrynek minden a kezében völt ahhoz, hogy őt tekintse a világ az elektromágneses távíró feltalálójának. De mit tett ezért? Szabadalmi oltalmat kért találmányára? Gondolni sem akart rá! Tudós volt, és ezt méltatlannak érezte hivatásához. Álláspontját szemléletesen fogalmazta meg: „A tudomány egyetlen igaz embere sem fogja magát soha kegyvesztetté tenni azáltal, hogy szabadalmat vált ki, és ha mégis megtenné, nem tudná többé, mint kezdjen vele, mint aki egy elefántot nyert a tombolán. Nem tudja és nem is fogja sutba dobni tudományos törekvéseit csak azért, hogy mutatványos, technikus vagy kereskedő legyen belőle. . . " Joseph Henry tehát lemaradt arról a dicsőségről, hogy híres feltalálóként tiszteljék később, nem is beszélve azokról a szabadalmi díjakról, amelyekhez az elektromágneses távíró révén juthatott volna hozzá. A tudományos dicsőségben bízott, de az Újvilág ekkor még annyira idegen volt az európai fizikusok számára, hogy sem az amerikai lapokat, sem az ott megjelent tudományos könyveket nemigen olvasták. Hiszen mi újat is tudhatnak azok a „telepesek" ott az Atlanti-óceán túlsó partján, amit a vén Európában ne ismernének?

kétségtelen, hogy a neves amerikai festő, Samuel Finley Breese Morse is ezért töltött három évet Franciaországban. Tanulni akart a régi nagy festőktől. Amikor 1832 októberében hajóra szállt Le Havre-ban, csomagjai közt már ott feküdt szerényen a Louvre-ban készült festménye, amelyen egyszerre örökítette meg a klasszikus képek másolatainak egész sorát. Akkor még nem sejtette, hogy az a hathetes út az Atlanti-óceánon át, a kis Sully vitorlás postahajó fedélzetén, döntő fordulatot hoz életében. Csak álmodozva nézte esténként a tengert, és még élénken zsongtak benne párizsi emlékei. Hiszen aki csak tehette, ott volt a huszonkét éves lengyel ifjú, Fryderyk Chopin első párizsi hangversenyén 1832. február 26-án, hogy meghallgassa a zongora álmodozó poétáját. Majd a következő héten a Lyon és St -Étienne közötti első franciaországi vasút megnyitása hozta lázba a franciákat. Két héttel később a párizsi Operában Marié Taglioni és balettkara lépett fel, akik merész ötlettel ekkor öltöttek magukra először légiesen lebegő tüllruhát a La Sylphide előadásán. Morse talán még arról is hallott, hogy valaki szeptember 3-án különös áramfejlesztőt mutatott be az akadémián, ami nagy visszhangot keltett a tudósok körében, de fogalma sem volt arról, hogy miért örülnek ennek a fizikusok. Pedig kétségtelenül megvolt benne az érdeklődés minden új iránt. Ezért hallgatta egyik este a vacsoránál olyan lelkesen Charles Thomas Jackson bostoni fizikus könnyed csevegését az európai elektromossági kísérletekről. Akkoriban már ismertté vált Faraday felfedezése, és mindenütt azt próbálgatták, hogyan lehet villamos szikrákat csiholni mágnes segítségével. Morse azonban még az alapfogalmakat sem ismerte, ezért egyebek közt megkérdezte, hogy egy villamos jel eljuttatható-e nagy távolságba egy vezetéken. Jackson biztosította, hogy ez lehetséges. Ekkor a festő egy későbbi visszaemlékezése szerint lelkesen felkiáltott: „Ha ez így van, és a villamosság jelenléte láthatóvá tehető az áramkör bármely részén, nem értem, miért ne lehetne híreket továbbítani az elektromossággal egy szempillantás alatt bármely távolságra."

Morse még aznap éjjel fölvázolta jegyzetfüzetébe egy kezdetleges távíró tervét, így vált életében nevezetes nappá 1832. október 19. A hajóút hátralevő részén volt ideje gondolkodni a részleteken is, így például zsebnoteszában pontok és vonalak kombinációjából összeállította egy számsor jeleit 0-tól 9-ig. Ez tűnt ugyanis a legegyszerűbb megoldásnak ahhoz, hogy a számokból majd tetszés szerinti nagyságú kódszótárat állítson össze, hiszen három számjeggyel már egy híján ezer angol szót jelölhetett egy üzenetben. Bonyolult megoldás volt, de kezdetnek ez is megtette. Zseniális és eredeti elképzelése viszont abban rejlett, hogy a jelek rögzítéséhez papírra és ceruzára gondolt! Ha behatóan ismerte volna Oersted kísérleteit, ő is a mágnestűt választja. De szerencsére csak egy tájékozatlan festő volt. S ha azt is tudta volna, hogy hajóútja alatt egy valódi elektromágneses távírót is bemutattak Oroszországban, nyomban felhagy a további kísérletezéssel. Igazság szerint viszont még Péterváron is kevesen tudtak arról, hogy 1832. október 21-én Pavel Silling szakértők előtt ismertette lakásán azt az új elektromos távírót, amelyen egyszerre hat mágnestű elfordulásának különféle változatai jelezték a villamos vezetékeken érkezett szöveg betűit és számait. A jelzőcsengőt nem számítva, Sillingnek ehhez hét vezetékre volt szüksége, viszont így a vékony selyemszálakon függő mágnestűkkel az elforduló korongok hatszorosra gyorsították a jelátvitel sebességét. Silling még mindig reménykedett, hogy hazája lesz az első, ahol az elektromos távíró diadalra jut, de ehhez túlságosan kevés volt egy különbizottság szöszmötölő tevékenysége, az oroszországi ipar és a kereskedelem fejlődéséből viszont hiányzott az a lendület, amely kikényszerítette volna ennek a gyors és modern hírközlési rendszernek a megteremtését. Két német fizikusnak jutott tehát végül az a dicsőség, hogy a tudományos világ ráébredjen: az elektromágneses távíró megvalósítható. Papin professzor egykori kasseli kudarcának színhelyétől kétnapi járóföldre, az egyeteméről híres Göttingenben Kari Friedrich Gauss ekkoriban rendezett be a földmágnesség erősségének és a mágneses pólusok mozgásának tanulmányozására olyan laboratóriumot, amelyben egy szög nem sok, de annyi vas sem volt. Ez tette lehetővé a csillagászati megfigyelésekkel egybehangolt pontos földmágneses méréseket. Am az egyetemi obszervatórium és a fizikai intézet csaknem egy kilométernyire volt egymástól, ezért Wilhelm Weberrel, a fiatal fizikussal együtt Gauss arra gondolt, hogy villamos távírót építenek ki a két épület között. Egy milliméteres csupasz rézdrótot feszítettek ki a levegőben, ez az egy szál drót teremtette meg az összeköttetést. Az áramkör visszavezető ágát ugyanis a föld alkotta. Jó fizikusokhoz híven mi mást is választhattak jelzőkészüléknek, mint egy óriási sokszorozó tekercset, amelyben egy mágnestű fordult el jobbra vagy balra aszerint, hogy milyen irányú áram érkezett ebbe a galvanométerbe. A kilencszáz méter hosszú úton az áram így is annyira legyengült, hogy csak egy távcsővel lehetett megfigyelni a mágnesrúd függesztő zsinórján egy kis tükör parányi elfordulását. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kétféle jelből összeállított ábécé kóddal értelmes üzeneteket közvetítsenek. Bár a készülék már 1833 áprilisában üzemképes volt, a legújabb technikatörténeti kutatások szerint az első értelmes mondat 1833. október 14- én futott végig a vonalon. Az ünnepélyes pillanathoz képest meglehetősen prózai üzenet érkezett a földmágneses laboratóriumba Weber professzor segédjének címére: „Michelmann jöjjön át!" Kezdetben a távíróvonalhoz egy galvántelep szolgáltatta az áramot, később azonban a két professzor felbátorodott, és Faraday szenzációs felfedezésére, az elektromágneses indukcióra gondolt. Miért ne lehetne mozgó mágnessel kelteni áramot egy huzaltekercsben? Es tudományos szempontból ez volt Gauss és Weber távírójának igazi szenzációja. Egy nagy állandó mágnesre 7000 menetes áramtekercset húztak. A tekercsre két fogót szereltek, így a kezelő fölle tudta mozgatni a függőleges mágnesrúdon, miközben minden egyes rántással indukciós áram keletkezett. A két fizikus még áramirányváltót is szerelt a tekercsre, így fölhúzáskor ugyanolyan irányú áram futott végig a távíróvezetéken, mint amikor a tekercs leereszkedett. A kétféle jelnek megfelelően a mágnesrúd kitérését azután egy külön kapcsolóval szabályozták. Gauss és Weber nem volt feltaláló, így készülékükre sem kértek szabadalmi oltalmat. Tudósok voltak, akik fizikai jelenségeket kutattak. Gauss később elégedetten állapította meg: „Ezt a berendezést távírás céljára dolgoztuk ki, és a kísérletek teljes eredménnyel jártak egész szavak, sőt egyszerű mondatok közvetítésekor." Ennél többet nem akartak. Silling viszont Oroszországban éppen az elektromágneses távírórendszer gyakorlati alkalmazását szorgalmazta nem sok eredménnyel. Ám amikor 1834-ben hosszas huzavona után végül optikai távíróvonalat avattak fel Pétervár és a harminc kilométerrel távolabb fekvő Kronstadt között, teljesen kiábrándultan úgy döntött, hogy külföldön próbál híveket szerezni elektromos távírójának. 1835 májusában összecsomagolta kissé egyszerűsített készülékét, és elutazott Poroszországba. Az egykori diplomatát és orosz akadémikust kellő tisztelettel fogadták, így került sor végül nevezetes bemutatójára 1835. szeptember 23-án Bonnban a német orvosok és természettudósok kongresszusán. Silling távírója osztatlan sikert aratott, és az események olyan láncolatát indította el, amely végül az angolok számára tette lehetővé az elektromos hírközlés gyakorlati megvalósítását. A kongresszus után ugyanis az egyik lelkes részvevő, Hofrat Muncke professzor hazaérkezvén Heidelbergbe, előadásain részletesen ismertette és kísérletek sorával szemléltette az orosz akadémikus találmányát. Ekkor tűnt fel a színen a villamos távíró történetének újabb szereplője, William Fothergill Cooke. Az indiai gyarmati hadsereg egészségügyi tisztjeként egy ideig Európában tartózkodott, és magánszorgalomból a heidelbergi egyetem előadásait is gyakran látogatta. Életének sorsdöntő napja 1836. március 6-án köszöntött be, amikor egyik barátja karon fogta, és elvitte Muncke professzor órájára. Ekkor ismerkedett meg az elektromágneses távíró alapelvével, és azonnal beleszeretett a furcsa eszmébe. Rádöbbent, hogy egy ilyen készüléknek igazában csak Angliában vehetik hasznát, hiszen a vasúttól kezdve a kereskedelemig számtalan helyen szükség lenne a gyors hírközlésre. Nemsokára el is szánta magát az utazásra, és 1836. április 22-én érkezett Londonba, hogy megkezdje kísérleteit. Eszébe sem jutott, hogy Franciaországban próbáljon szerencsét, mert biztos volt benne, hogy ott úgysem nézik jó szemmel a villamos távíróval folytatott kísérleteket. Szomorúan jellemezte ezt a helyzetet, hogy amikor 1836. július 10-én, úton Marseille felé elhunyt Ampére professzor, az elektrodinamika elméletének megteremtője, a hírt szemaforos telegráfok karjelzései közvetítették Párizsba. A híres festő, Sámuel Morse közben a New York-i városi egyetem tanára lett, festészetet és szobrászatot tanított, de nem mondott le nagy álmáról. Esténként nekiállt, és megpróbált összetákolni valami használható szerkezetet. Végül egy régi képkereten alakította ki távírójának jelrögzítő részét. A keretre elektromágnest, eléje egy háromszög alakú ingát szerelt, ennek végébe pedig egy ceruzát erősített. A ceruza alatt vezette el azután azt a papírszalagot, amelyet egy kiselejtezett vekkeróra rugós mechanizmusa mozgatott. Mai szemmel nézve meghatóan bumfordi ez a szerkezet, de Morse tiszteletreméltó erőfeszítéssel szinte a semmiből alkotta meg. A papírszalaghoz képest az inga furcsa módon keresztirányban mozgott! Ilyen módon egy „távmondat" úgy rajzolódott ki a papíron, mint valami szívritmusgörbe, amelyen minden egyes villamos jel egy-egy szívdobbanás. Amikor ugyanis a mágnes magához vonzotta az ingát, apró „tüske" jelent meg a papíron. Ezeknek a jeleknek a sora azokat a kódszámokat rögzítette, amelyekkel meg lehetett fejteni az üzenetet. Az adókészüléket még bonyolultabban tervezte meg a feltaláló. Talán a könyvnyomtatásra gondolt, ahol különálló betűkből szedik a könyveket. Morse az egyes számjegyeknek megfelelően apró fahasábokat rakott sorban egymás mellé, és minden blokkon annyi kiugró bordázatot alakított ki, amennyi villamos jelre szüksége volt egy-egy számjegy közvetítéséhez. Az egészet azután kézi hajtással húzta át egy billegős érintkező alatt, így mindig a dudorok számának megfelelően zárult az áramkör. Elképesztő szerkezetét 1836-ban mutatta meg először egyetemi kollégájának, Leonard Gale professzornak, aki kémiát tanított. A meglepett professzor később így emlékezett erre: „Morse gépe minden részében tökéletes volt, és tökéletesen működött mintegy negyven láb (12m) áramkörön át, de nem volt elég erős hatása ahhoz, hogy üzeneteket küldjön a távolba." Morse is beleütközött a távolság problémájába, mint oly sokan előtte! Gale tehát azt tanácsolta neki, forduljon bizalommal Joseph Henry professzorhoz, aki ekkor már a híres princetoni egyetemen tanított. És Joseph Henry, akinek szenzációs felfedezései sohasem szereztek igazi hírnevet a számára, ezúttal megmutatta nemrég feltalált jelfogóját. Roppant egyszerű szerkezet volt: egy kis mágnes, amely ha gyenge áramot kapott, magához húzott egy emelőkart. Ennek másik vége ekkor lebillent, és egy félköríves huzaldarab két végét belemerítette két kis, higannyal töltött csészébe. A két csésze annak az új áramkörnek a megszakítása volt, amelyben önálló galvántelep szolgáltatta az áramot. Morse-nak valójában éppen ez kellett! Hiszen amikor az áram a távíróvezetékben legyengülve végre eljut egy jelfogóhoz, már csak annyi ereje marad, hogy a jelfogót bekapcsolja, és a következő szakasz áramkörében azután a jel már „felfrissülve" folytatja útját. Morse tehát rájött arra, amit senki sem tudott előtte megoldani: miként lehet tetszés szerinti távolságba jelet küldeni a villamos távíróval. Elhatározta, hogy tízmérföldes (16 km-es) szakaszokra bontja a vonalat, és egy-egy jelfogót iktat közbe. De ekkoriban messze volt még a tíz mérföldtől is. Ezért mondta elszántan 1837 elején Gale professzornak: „Ha sikerül egy mágnest tíz mérföldről működtetnem, megkerülhetem az egész Földet!" Londonban ezalatt Cooke már elkészített egy távírót, amelyben négy mágnestű elfordulásának kombinációi jelentettek egy-egy betűt. De elégedetlen volt szerkezetével, mert érezte, hogy sokat kell még javítania rajta. S kihez fordulhatott volna tanácsért, ha nem a híres Faraday-hez. Ő azonban udvariasan a Királyi Kollégium fizikatanárához küldte a feltalálót, mert úgy tudta, hogy Charles Wheatstone egy időben foglalkozott a villamos távíróval. A harmincöt éves fizikus valóban sokoldalú tevékenységet folytatott. Behatóan tanulmányozta például a térlátást, és optikai vizsgálatai nyomán feltalálta a sztereoszkópot. Rájött ugyanis, hogy azért látjuk három dimenzióban a tárgyakat, mert két szemünk nem egyforma képet közvetít az agyba ugyanarról a formáról. Ha tehát a két szem külön-külön lát egy-egy képet, amelyeknek rajzolata között csak kis nézőpontbeli eltérés van, akkor agyunkban ez a sztereo-képpár egyetlen térbeli látvánnyá olvad össze.

Ezen kívül persze foglalkozott az elektromágnesek különféle

hatásaival is, de még ennyi idő után is Peter Barlow kísérleteire támaszkodva, meg volt győződve arról, hogy elektromágneses távírót nem lehet készíteni. így történhetett az a furcsa eset, hogy amikor Cooke segítségért fordult hozzá, csaknem kidobta a zöldfülű feltalálót. Ez a tény annyira meghökkentő, hogy a hitelesség kedvéért legjobb, ha Wheatstone saját beszámolóját idézzük, amelyet később egy szabadalmi bíróság felkérésére írt. „Azt hiszem, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy 1837. március 1-én ismerkedtem meg Mr. Cooke-kal. Elmondta, hogy dr. Faraday-hez és dr. Rogethez fordult bizonyos felvilágosításért abban a tárgykörben, mellyel foglalkozik, és ők hozzám küldték, mint aki választ adhat problémáira.

Korábbi tapasztalataimra támaszkodva nyomban azt mondtam Mr. Cooke-nak, hogy ez (a szerkezet) nem tud, nem tudhat távíróként működni, mert jelentős vonzóerő nem közölhető egy elektromágnessel, mely egy hosszú áramkörbe van iktatva; s hogy meggyőzzem emez állításnak az igazságáról, meghívtam a King's College-ba azoknak a kísérleteknek a megtekintésére, melyeken következtetésem alapult. Eljött, és látván a Volta-féle mágnesek különböző változatait, melyek még erős elemekkel is csak gyenge vonzóhatást mutattak, elégedetlenségét fejezte ki." Cooke szerencsére nem hagyta magát meggyőzni, hiszen Heidelbergben sokkal különb kísérleteket látott, amelyek az elektromágnesek használatát bizonyították. Kitartott elképzelése mellett, s ezzel felrázta Wheatstone-t is, hogy talán másutt mégiscsak értek már el sikereket a kísérletezők. Az elméleti fizikus és a gyakorlati katona együttműködése végül is gyümölcsözőnek bizonyult. Wheatstone páratlan gyorsasággal, két hónap alatt megoldotta a villamos távíró valamennyi problémáját (jórészt csak el kellett olvasnia a tudományos szakirodalmat), és májusban már be is jelentették közös találmányukat szabadalmi oltalomra. Az igazi újdonság Cooke és Wheatstone készülékén a rombusz alakú, függőleges jeltábla volt, amelynek középvonalában öt jelzőtű helyezkedett el sorban. Silling is lényegében ugyanígy helyezte egymás mellé távírójában a hat mágnestűt, csakhogy volt egy döntő különbség. Minden bizonnyal Wheatstone volt az, aki hála a sztereoszkóppal végzett kísérleteinek el tudott szakadni a vonalsortól, és kilépett a kétdimenziós síkba. Ilyen módon a két szem mintájára két jelzőtű irányának metszéspontjában helyezett el egy-egy betűt. Öt tűvel csaknem az egész ábécét végig lehetett mutogatni pontosabban 20 betűt. Kényszerűségből kihagyták a C, Q, U, X, Z betűket, és kimondták, hogy egy üzenetben majd például a C helyett K-t, Q helyett W-t, az U helyett meg V-t továbbít a távírász. Cooke és Wheatstone igazán példás gyorsasággal kapták meg találmányukra a szabadalmi oltalmat 1837. június 12-én. Nem is sejtették, hogy ez az év világszerte a villamos távíró lendületes előretörését hozza. Amikor Bristolban az angolok ünnepélyesen vízre bocsátották a hatalmas Great Westernt, ugyanezen a napon, július 19-én kezdett kattogni egy német professzor elektromágneses távírója is. Kari August Steinheil a nagy kortársak, Gauss és Weber nyomdokain haladva, a müncheni akadémia és a tőle öt kilométerrel távolabb fekvő bogenhauseni csillagvizsgáló között létesített kapcsolatot.

Szigorú professzori alaposságával Steinheil nem tudott elszakadni a nevezetes sokszorozó tekercstől, de két elforduló tűt helyezett el benne. Ez a két tű azután egy papírszalag széleibe lyukasztotta azokat a jeleket, amelyekből később is leolvasható volt az üzenet. De még sokat kellett kísérleteznie ahhoz, hogy egy jól használható távírórendszert dolgozzon ki. Ennek az évnek a nagy eseménye mégiscsak Angliában zajlott le. Cooke és Wheatstone a vasútépítés emelkedő lázgörbéjén világosan látta, hogy távírójukat is a vasút szolgálatába kell állítaniuk. Itt forognak a nagy pénzek, itt kínálkoznak az új lehetőségek. A fejlődés lendületét jól jellemezte, hogy csak az elmúlt két év alatt összesen több mint 70 millió fontot fordítottak vasútépítésre. S most már a vonatjáratok sem indulhattak akkor, amikor elég tömeg összegyűlt. Pontos menetrendre volt szükség, ezt viszont csak gyors hírszolgálattal lehet megvalósítani ezzel a meggyőző érvvel kezdett kopogtatni Cooke a különböző angliai vasúttársaságoknál. Az üzleti ötlet bevált. A London-Eszaknyugati Vasúttársaság szakemberei ráálltak arra, hogy kipróbálják a Cooke-

Wheatstone-távírót egy rövid, három kilométernyi vasúti szakaszon, a londoni Euston tér és a kis Camden városka állomása között. 1837. július 28. így vált felejthetetlen nappá a két feltaláló életében. Cooke az elhagyatott Camdenben ült egy rombuszos távíró előtt. Wheatstone professzor pedig a eustoni (ejtsd: júszt/o/ni) állomáson egy szobában szorongott a másik készülék mellett, melynek jelzőtábláját csak egy faggyúgyertya pislákoló fénye világította meg. Először a professzor küldött üzenetet Cooke-nak, majd utána izgatottan várta a választ. S aki öt hónappal korábban még el sem hitte, hogy a villamos távíró megvalósítható, most szinte drámai módon döbbent rá a valóságra. Meghatottan így emlékezett erre: „Sohasem éltem át korábban ily viharos érzést, mint mikoron a csendes szobában teljesen egyedül hallgattam a mutatótűk kattanását; s amint a szavakat kiejtém, akkor éreztem meg teljes nagyságát a találmánynak, mely túlnan gúnyon és vitán, használhatónak bizonyult."

Pavel Sillinghez valószínűleg már nem jutott el a hír, hogy a mágnestűk végre diadalt arattak a hírközlésben. A tehetséges feltalálót 1837. augusztus 17-én úgy helyezték örök nyugalomra a moszkvai Szmolenszki temetőben, hogy a Pétervár-Kronstadt közötti villamos távíró-összeköttetés lehetőségeit még mindig ugyanaz a kormánybizottság tárgyalta egyhangú ülésein. Amerikában annál hevesebben pezsgett a vállalkozói kedv. Ebben az évben készült a kongresszus annak a törvényjavaslatnak a megtárgyalására, amely New York és New Orleans között telegráfvonal létesítését helyezte kilátásba, megfelelő pénzügyi támogatással. A politikusok persze a hagyományos és jól bevált optikai távírót értették ezen, Morse viszont saját villamos távírójára gondolt. Tervéhez igyekezett minél több képviselőt megnyerni, de őszintén szólva a festő kissé roskatag fakeretes készüléke nem volt túlságosan bizalomgerjesztő a laikusok szemében. Morse nyüzsgése mindenesetre legalább arra jó volt, hogy mind szélesebb körben megismerték készülékét. így nem csoda, hogy amikor 1837 augusztusában leírás érkezett New Yorkba Steinheil professzor villamos távírójáról, s ezt több lap is úgy közölte,

mint a világ első távíróját (mintha Cooke és Wheatstone nem is létezett volna), a tekintélyes The New York Journal of Commerce című lap jól tájékozott újságírója bosszúsan igazította helyre a tévedést: „Az amerikai lapszerkesztők, kik ily cikkeket az európai lapokból lemásolnak, úgy látszik, nem tudják, hogy a villamos távírda, mely most Európában a tudományos közönség figyelmét az új kor csodájaként ébreszti fel, valójában amerikai találmány, amennyiben annak eszméjét Morse tanár fogta fel, és ő gondolta ki a tervet a távírásra már öt évvel ezelőtt..." Majd hozzáfűzte, hogy a készüléket Morse lakásán bárki megtekintheti. Az első nyilvános sikert Morse számára végül 1837. szeptember 4-én hozta az a bemutató, amelyet a New York-i egyetemen tartott. Fél kilométerrel távolabb a feltaláló egyik segítője türelmesen kezdte adni a jeleket, és a nagy előadóteremben álló készülék ingája titokzatos tüskéket rajzolt a papírszalagra. Morse óvatosan kezébe vette a papírszalagot, és leolvasta róla a számokat: 214 36 2 58 112 0401837. Persze fejből mondta a megfejtést: „Sikeres kísérlet a telegráffal 1837. szeptember 4-én." Most már reményteljesen felgyorsultak az események Morse szempontjából. A bemutató után odalépett hozzá egy gyáriparos, és furcsa ajánlatot tett: kétezer dollárt fizet, ha Morse hajlandó maga mellé venni munkatársnak álmodozó csemetéjét, Alfréd Vailt. A feltaláló nevetve beleegyezett a feltételbe, és csak később derült ki, milyen szerencséje volt ezzel a döntéssel. 1837. szeptember 23-án Alfréd Vail megállapodást kötött Morse-szal, hogy saját költségére új távírót készít a feltaláló eredeti elképzeléseinek alapján. Morse most már tudta, hogy biztosítania kell találmányának sorsát, ezért szeptember 28-án egy úgynevezett caveat révén jelentette be a találmányi hivatalnak, hogy hamarosan szabadalmat kér jelfogóval működő villamos távírójára. Ez a caveat-rendszer akkoriban a találmányok elsőbbségi jogai körüli vitákat igyekezett megakadályozni, mert ezzel a feltalálók mintegy előleget adtak új ötleteikből, hogy mások már ne foglalkozzanak a benyújtott megoldással. 1837. november 13-án végre sikerre vezettek Morse távolsági kísérletei is. Elérte az áhított tíz mérföldet, most már csak a vevőkészülék tökéletesítése maradt hátra. Vail tehát elvonult, hogy olyan berendezést szerkesszen, amely valóban pontokat és vonalakat rajzol, de ugyanabban az irányban, amerre a papírszalag is mozog a rajztű alatt, Morse pedig nekiállt egy használhatóbb számjegyes kódrendszer összeállításának. Érdekes, hogy a festő valamilyen rejtélyes vaksággal még mindig a számjegyekhez kereste a különféle angol szavakat, és eszébe sem jutott, hogy a pontok és vonalak kombinációi magukat a betűket is jelölhetnék. Persze sok feltalálóval előfordult, hogy kerülő úton jutott el a helyes megoldásig, így hát Morse-nak is megbocsátható ez a kis tévelygés. A New York-i egyetemen Morse és Vail 1838. január 14-én már a tökéletesített, pont-vonalas készüléket mutatta be, február 20-án pedig egy hivatalos washingtoni bizottság előtt vizsgázott a berendezés. És éppen akkor, amikor Morse távírója már elérte a gyakorlati alkalmazáshoz szükséges tökéletességet, senkinek sem kellett. Hiába adott kedvező jelentést a bizottság, hiába sikerült megnyerni F. O. J. Smith szenátor támogatását, aki megígérte, hogy kiharcol 30 ezer dollárt a találmány bevezetésére, mégsem történt semmi. Angliában Cooke és Wheatstone is csak annyit ért el 1839 júliusában, hogy sikerült rávenniük a Great Western Railway igazgatóit, szereltessék fel a C-W távírót a Paddington pályaudvarról induló

vonalon. Ilyen módon már 20 kilométer hosszan húzódtak a villanytávíró vezetékei West Drayton állomásig. Morse közben Európában próbálta értékesíteni találmányát, de már sehol sem álltak szóba vele. Egyedül a franciák jöhettek még számításba, ők viszont konokul ragaszkodtak optikai távírójukhoz. 1839. szeptember 20-án mégsem érkezett haza üres kézzel New Yorkba a csalódott festő. Egyrészt magával hozott egy Daguerre-fényképezőgépet, másrészt ez az út az óceánon át ismét szerencsésnek bizonyult a számára. Mathew Brady, a későbbi híres fényképész így emlékezett vissza első találkozásukra: „Bemutattak Morse-nak, aki akkoriban portrékat festett éhbérért az egyetemi nyomortanyán, a Washington téren. Épp

akkor jött haza Párizsból, és a hajón fedezte fel telegráfábécéjét, amellyel annyira tele volt a feje, hogy alig tudott figyelmet szentelni egyik barátja, Daguerre jelentős felfedezésére, melyet az Franciaországban tett."

Mi volt ez az újabb ötlet? Morse nyilván ekkor döbbent rá, hogy nem számjegyeket kell távírójával közvetíteni, hanem az ábécé betűinek megfelelő pont-vonal kombinációkat. így született meg tehát a ma is jól ismert morzeábécé, bár még nem pontosan abban a formában, ahogyan végül egységes nemzetközi jelzésrendszerré vált. Oroszországban egyedül Jakobi professzor volt az az ember, aki nagyra értékelte Silling munkáját. 1841-ben ezért azon fáradozott, hogy megpróbáljon egy tökéletesebb távirót szerkeszteni. Vevőkészülékén egy függőleges rúdon elhelyezett tollhegy rajzolt „szívgörbét" egy vízszintes irányban mozgó táblára. Minthogy a függőleges rudat mágnes mozgatta föl-alá, így a tüskék alapján megfelelő kód segítségével elég nehezen, de le lehetett olvasni az üzenetet. Jakobi tehát odáig jutott, ahol Morse elkezdte. Csakhogy az orosz professzor nem gondolt a végtelenített papírszalagra, így a táblát soronként kellett mindig újra beállítani. Mindenesetre még ebben az évben egy kísérleti vonalat létesítettek a pétervári Téli Palota és a vezérkar épülete között, s a távíróval jó tapasztalatokat szereztek.

Morse ezalatt Amerikában egyre elszántabban harcolt igazáért. Többet járt a washingtoni képviselőházba, mint egy szenátor. Egyik barátja szánakozva írta magánlevelében: „Itt van szegény Morse a csodálatos találmányával, a varázslatos telegráfjával. . . Rendszeresen jár a Házba."

S elérkezett 1843. március 3., amikor a képviselőház ismét tárgyalta a törvényjavaslatot, amely szerint 30000 dollár támogatással épüljön kísérleti villamos távíróvonal Baltimore és Washington között. Morse a karzaton ült elkeseredetten és reményvesztetten. Már nem hitt a sikerben. Elhangzott például egy olyan ellenjavaslat, hogy a pénzt felefele arányban kellene megosztani Morse úr és egy bizonyos Fisk úr között, aki nemrég látványosan mutatta be a mesmerizmus, az állati villamosság csodáit. Egy másik szenátor pedig kellő komolysággal azt javasolta, hogy „tudományos elemzést igényelne annak a meghatározása, hogy a mesmerizmus mágnesessége mennyire hasonlít ahhoz, amit a telegráfokban kívánnak alkalmazni". Morse nem bírta tovább idegekkel, otthagyta az ülést. Csak másnap tudta meg, hogy éjjel végül mégis elfogadták a törvényjavaslatot, megkapja tehát a kívánt pénzösszeget. A hír hallatán Morse boldogan kiáltott fel egy bibliai idézettel:

„What hath God wrought" „Mit mívelt Isten!" Az ég ezúttal valóban kegyes volt hozzá, és a festő azonnal romantikus fogadalmat tett, hogy ez lesz a nyitó mondat, amellyel fölavatja élete első távíróvonalát. Közben Cooke és Wheatstone sem pihentek Angliában. A GWR igazgató tanácsa a paddingtoni távíróvonal sikerének láttán úgy döntött, hogy az összeköttetést meghosszabbítják Sloughig, így a két feltaláló tevékenysége nyomán a vezetékek most már több mint 30 kilométer távolságon nyújtóztak végig. Ráadásul ekkor már csak két jelzőtűs készüléket alkalmaztak, mert rájöttek, hogy két tű többszörös ívű kitérései is elegendők a gyakorlott távírászok számára az üzenetek gyors leolvasásához. Az új távíróvonal 1843. május 16án nyílt meg, és ezen már a nagyközönség is küldhetett üzeneteket.

Ezalatt Amerikában csendesen megkezdődött a Baltimore-Washington távíróvonal építése. Csak akkor tört ki a botrány, amikor kiderült, hogy a pénzéhes amatőr vállalkozó szigetelés nélkül fekteti földbe a vezetéket. A 65 kilométer hosszú vonalon így végül lázas sietséggel angol mintára légvezetékeket feszítettek ki. A próba napja 1844. május 24-én érkezett el, amikor egy baltimore-i vasúti raktárban Vail várakozott izgatottan, a washingtoni Capitoliumban pedig, a legfelsőbb bíróság termében Morse ült ünnepélyesen. Mély lélegzetet vett, azután kopogtatni kezdte a távíróbillentyűt. A távoli Baltimore-ban egy papírszalag pontokkal és vonásokkal teleírva suhant ki a készülékből, és Vail meghatottan olvasta a szavakat: WHAT HATH GOD WROUGHT.

A következő napon már egy kongresszusi riporter rohant a készülékhez, hogy a Morse-telegráf segítségével küldjön tudósítást lapjának, a Baltimore Patriotnak, május 29-én pedig ez a hír futott a szerkesztőség felé: a demokrata párt kongresszusán James K. Polkot választották elnökjelöltnek. Semmi kétség, a távíró szerencsét hozott neki. Ő lett az Egyesült Államok elnöke. A villanytávíró annyira új és szokatlan volt, hogy az emberek nehezen tudták, mit is kezdjenek vele. Eleinte csak mulatságos játékszernek tekintették, bár időnként komoly hírek is végigfutottak a vonalakon. Angliában például 1844. augusztus 6-án a távírász boldogan kopogta le a hírt a Paddington-Slough vonalon: Viktória királynőnek fia született. John Tawell esete viszont már nagy port vert fel, és a közvélemény ekkor döbbent rá először, hogy a távíró milyen fontos hírközlő eszköz. Éppen újév napján történt, 1845. január 1-én. A rendőrség egy vallási társasághoz tartozó, ún. kvéker (angolul „quaker") férfit üldözött, aki a jelek szerint megmérgezett egy fiatal nőt. Mire azonban a bobbyk Slough-ba értek, a férfi felszállt a Paddington felé induló vonatra. Tehetetlenül álltak a peronon, amikor valakinek eszébe jutott: itt működik a villamos távíró! Azonnal elmagyarázták a távírásznak, miről van szó, és máris repült az értesítés Londonba. A személyleírásban csak a QUAKER szó okozott bonyodalmat, mert Londonban a távírász ezt olvasta le a gépről: WVAKER. Vakarta is a fejét, de végül csak megértette, miről van szó. így amikor a gyanútlan gyilkos leszállt a vonatról Paddingtonban, már az ottani rendőrök vártak rá. A Baltimore-Washington távíróvonalat 1845. április 1-én nyitották meg hivatalosan a nagyközönség számára, de az első negyedévet egyáltalán nem lehetett gazdaságosnak mondani. A kimutatások szerint az első három hónapban 1100 dollárt költöttek a vonal fenntartására, a bevétel viszont csak 193 dollár volt. Az angol C-W távíróvonallal sem volt jobb a helyzet. Unatkozó távírászok időnként sakkmérkőzéseket játszottak rajta, távirati úton értesítve egymást az újabb lépésekről. A vasúttársaság tehát reklámhoz folyamodott. 1845-ben ilyen hirdetés jelent meg nap mint nap az angol lapokban: „Korunk csodája! Állandó összeköttetés A galván és az elektromágneses telegráfok a Gt. Western Railway-n. Megtekinthető állandó működés közben naponta (vasárnap kivételével) 9-től 8-ig a londoni Paddington pályaudvar telegráfirodájában és a slough-i állomás telegráfházikójában. Az elektromos fluidum 280000 mérföld

per másodperces sebességgel halad." Ez az utolsó mondat már túlzás volt! Még akkoriban sem száguldott a fény 450 000 km/mp sebességgel! Beérte 300000 km/mp-cel. Ez csak azt mutatja, hogy a kortársak valójában azt sem tudták, milyen gyorsan közvetíti a jeleket a távíró. Persze nem is volt könnyű megmérni. Megállíthatatlan volt most már a távíró fejlődése. 1848-ban a Mississippitől keletre az Egyesült Államok mindegyik államában működött távíróvonal, Florida kivételével; az egész világon pedig 10000 kilométerre becsülték a távíróvonalak együttes hosszát. S 1850. augusztus 28-án a Goliath nevű angol gőzös már Dover és a francia Gris Nez-fok között teremtett sikeres tenger alatti kábel- összeköttetést a La Manche csatornán át. Amint este 8 óra tájban kikötött a hajó, és elvégezték a legfontosabb szerelési munkákat, azonnal indult a távirat Doverbe: „. . .A Goliath szerencsésen megérkezett, s a Doverből kiinduló tenger alatti huzal elérte a partot. Anglia és Franciaország első ízben üdvözölhetik egymást a csatorna mélységei által s azokon keresztül." Más kérdés, hogy egy halászhajó nemsokára véletlenül eltépte a kábelt. De a példát most már követni lehetett. A forradalmak vihara lecsendesedett, s a pesti utcákon estefelé már gázlámpák fénypamacsai lobbantak fel több helyütt, amikor 1850. október 1-én megnyílt az első pesti távírda a hajdani Károly kaszárnya két kis szobájában a bécs- pozsonyi távíróvonal meghosszabbításaként. S amint egy üzenet érkezésekor a kétféle csengőhang váltakozva zengett, a távírász közben elégedetten tűnődhetett: Európa a társadalmi és a technikai haladás új korszakába lépett.