Mindenki kamerája

Frederick Scott Archer izgatottan rohant ki a sötétkamrából. Egy üveglapot szorongatott a kezében, és most óvatosan a világosság felé tartotta. A lemezen egy szobor tűéles negatív képe csillogott. „Hát végre sikerült!" - sóhajtotfa elégedetten. Óvatosan megtapogatta az üveglap felületét. Tökéletesen száraz és sima volt rajta az a leheletvékony bevonat, amelyben az ezüst jellegzetes finom szürkeségével rajzolódott ki a kép. A harmincnyolc éves angol szobrász hosszú ideje kísérletezett, hogy élethű fényképeket kapjon alkotásairól. Főként mellszobrokat készített, de egész alakos figurákat is faragott. A dagerrotípiákkal azért volt elégedetlen, mert nemes mozdulatba merevedett alakjai ezeken a lemezeken menthetetlenül „megfordultak", és nevetséges módon balkezessé váltak. Archer tagja volt a londoni Calotype Clubnak, amelyben a kalotípiás fényképezés lelkes hívei tömörültek. De itt meg az olajjal átitatott, életlen papírnegatívok bosszantották. Archer tehát olyan fényképezési eljárást keresett, amellyel az eszményi lemezen, az üvegen lehet negatív képet rögzítem- Kipróbálta ugyan Joseph Niépce találmányát, & tojásfehérje bevonatot, de ez túlságosan lassan száradt, és rendkívül hosszú megvilágítási időt követeit. Archer tehát valami jobb „ragasztót" keresőit a fényérzékeny réteg számára. Így jutott el végül a nitrocellulózhoz. Csak néhány éve fedezték fel ezt a selymes tapintású, vattára emlékeztető anyagot. A vegyészek nemigen tudtak vele mit kezdeni. Archer viszont addig mesterkedett, amíg rá nem jött, hogy ha acetont vagy étert használ oldószerként, akkor a nitrocellulózból mézhez hasonló sűrű anyag keletkezik. Ebben már jól el tudta keverni a jód és a bróm különféle ezüstsóit. Ezután jött az eljárás nehezebbik része. Archer ezzel az úgynevezett kollódiumos oldattal rendkívül finom, egyenletes rétegben vont be egy üveglapot, majd öt percre nitrátfürdőbe merítette a lemezt. Ezzel megtörtént az „érzékenyítés". Archer persze sötétkamrában dolgozott, mert a napsugár tönkretehette volna a fényérzékeny anyagot. Ráadásul sietnie kellett, mert a lemez csak addig volt használható, amíg az oldószer el nem párolgott. A nedves üveglapot tehát gyorsan egy fényzáró kazettába helyezte, azután kirohant a napra a fényképezőgéphez. Amikor a felvétel elkészült, a kazettával visszasietett a sötétkamrába. Kimosta a fölösleges ezüstsókat - tehát rögzítette a képet. Most már nyugodtan várta, hogy a lemez nedves bevonata megszáradjon. Az éles negatív kép tökéletesen rögződött az üveglap felületén. Bonyolult eljárásának leírását Archer 1851. február 18-án vetette papírra. Tudatában volt ugyanis, hogy ezzel a vegyészeti bravúrral sikerült a dagerrotípiák és a kalotípiák előnyös tulajdonságait egyesítenie. Az üvegnegatívon ugyanolyan csillogó és éles volt a kép, mint egy dagerrotípián, de pozitív másolatokat lehetett róla készíteni, mintha kalotípia volna. Archer tehát büszkén írta az ismertetésben: „így egyetlen üvegdarab alkalmas lesz bármely számú rajzolat felvételére, ha a fenti műveleteket ismétlik minden egyes képnél." Az amatőr vegyész a The Chemist című angol szaklapnak küldte el közleményét, és ez azután páratlan gyorsasággal az 1851. márciusi számban jelent meg. így, miközben egy olasz komponista, Giuseppe Verdi 1851. március 11-én élete első átütő sikerét aratta Rigoletto című operájával a velencei Teatro Fenice színpadán, a fényképezés művészetének rajongói Frederick Scott Archer-nek tapsoltak. A zeneszerzővel egyidős szobrász a vegyületek bonyolult kompozíciója révén valami olyat alkotott, ami egy új korszak nyitányát jelen- tette a fényképezés történetében. A kollódiumos eljárás nemcsak szép és sokszorosítható képeivel szolgált rá a sikerre, hanem azzal a hihetetlennek tűnő rövid megvilágítási idővel is, amelyet Archer elért. A nedves lemezek annyira fényérzékenyek voltak, hogy a fotográfusok végre másodperces^Aexpozíciós időkkel dolgozhattak. Új, bűvös világ tárult fel előttük. Amikor 1851. május 1-én délután megnyílt a londoni világkiállítás, a szebbnél szebb dagerrotípiák között már megjelent néhány kollódiumlemezes felvétel is. A nagyközönség persze nem sok különbséget látott a különféle eljárások között, így csak a szakemberek tudták értékelni, hogy a tíz másodperc körüli megvilágítási idővel megszabadulhatnak végre a rejtett műtermi testmerevítőktől és fejtámaszoktól. A kiállítás meglepetése viszont az a kis készülék volt, amelybe Viktória királynő is kíváncsian belepillantott. Nemhiába kísérletezett olyan sokat Dávid Brewster, az öreg skót fizikus. Wheatstone professzor elmélete alapján sikerült bebizonyítania, hogy nemcsak két rajz válik egyetlen térbeli képpé, ha külön- külön nézik őket a bal, illetve a jobb szemmel: két fénykép is tökéletes háromdimenziós látványt nyújt sztereonéző segítségével.

A királynő annyira el volt ragadtatva a különös optikai élménytől, hogy Brewster egy díszes kivitelű sztereonézőt ajándékozott neki, és ezzel kitört a sztereománia. Mindenki látni akarta a háromdimenziós képeket, amelyek a szemtávolságnak megfelelően eltolt fényképezőgéppel készültek. Később már kétlencsés sztereokamerák is forgalomba kerültek, de a gomba módra szaporodó sztereonézőkhöz készen is lehetett vásárolni képpárokat. Aki például nem jutott el 1852. november 18-án Waterloo hősének, Wellington hercegének temetésére, az később élethű felvételen pillanthatta meg a gyászoló tömeget szinte kézzelfogható valóságában, három dimenzióban. Szegény Archer elkövette azt a hibát, hogy kollódiumos eljárására nem kért szabadalmi védettséget, így a nedves lemezes fényképezés viharos gyorsasággal terjedt el anélkül, hogy ebből a feltalálónak bármi haszna is lett volna. Igaz, Arago hajdani nemes gondolatának újabb megvalósulásaként az egész emberiség számára származott ebből a legfőbb előny. Lelkes amatőr fényképészek indultak útnak, hogy távoli tájakról hozzanak hiteles híradást az újfajta üvegfényképek révén. Egy ügyes francia fotográfus a holdat vette célba, és a kollódiumos lemezről készült papírmásolatokat elbűvölten kapkodták szét a vásárlók. Egy konok angol viszont a mikroszkópja fölé hajolt, és amire senki sem gondolt, gombostűfejnyi területre kicsinyítette le a tájak, városok képét, s ezeket a mikrofelvételeket azután kis csecsebecsékbe, tollakba, ékszerekbe rejtve adta el.

Érdekes módon a nagyközönség nehezen barátkozott a kollódiumos negatívokról kapott papírképekkel. Még mindig élt a dagerrotípiák varázsa. 1854-ben például egyedül az Egyesült Államokban körülbelül hárommillió dagerrotípia készült, így az üveglemezek kezdetben „álcázva" terjedtek: megszületett az ambrotípia, amelynek kidolgozásán maga Archer is sokat fáradozott. Egy alulexponált üveglemezt sötét háttérre, például fekete bársonyra fektettek, így a visszavert fényben fehéren csillogó pozitív kép jelent meg. Ha a kollódiumos bevonatot feketére zománcozott vaslemezre vitték fel, akkor a dagerrotípia újabb változatát, a ferrotipiát kapták. A nedves eljárással általában 20 x 25,25 x 30 és 30 x 40 cm-es üvegképek készültek, előkelőbb körökben pedig az imperiál méretű, 50 x 60 cm nagyságú fotóportrékat kedvelték. A kispénzű polgároknak még így is alaposan meg kellett gondolniuk, ha arcképet vagy egész alakos fényképet akartak készíttetni magukról. A papírkép semmivel sem volt olcsóbb, mert ehhez is előbb nedves eljárással kellett egy- egy üveg-lemezes negatívot felvenni. Bizonyára ezen tűnődött párizsi fotóműtermében André Disdéri, a szakállas, de már erősen kopaszodó fényképész is, amikor pillantása egy ottfelejtett névjegykártyára esett. Felvette, forgatta, és egyszer csak villámként cikázott át agyán az ötlet: egyetlen üvegnegatívon több felvételt kell rögzíteni, így a portrékészítés rögtön gazdaságossá válik! Disdéri elővette saját vizitkártyáit, hiszen abban az időben még a lábát sem tehette be egy előkelőbb társaságba, akinél nem volt carte de visite. A vendég ezt nyomta a szobalány kezébe, ha valakihez ismeretlenül érkezett; finomabb szalonokban a libériás inas ezt a 6 x 10 cm-es kis névjegykártyát nyújtotta át ezüsttálcán a ház úrnőjének, hogy jelezze a látogató érkezését; pompás estélyeken pedig az ajtónálló erről olvasta fel hangosan a belépő úr nevét és rangját. A francia fényképész addig rakosgatta a kártyákat, míg végül úgy találta, hogy egy 20 x 25 cm-es üveglemezen nyolc felvételt készíthet el. Ehhez négylencsés kamerát tervezett, amellyel négy önálló kép rögzíthető, majd arrébb csúsztatva a lemezt, újabb négy felvétel következhet. Disdéri 1854. november 27-én kapta meg találmányára a szabadalmi oltalmat, és ettől kezdve szépen kezdett növekedni műtermének forgalma. Később nyolclencsés kamerát szerkesztett, így most már szinte „nagyüzemi" módon gyárthatta a vizitkártyaportrékat. Eljárásának legnagyobb előnye kétségtelenül az olcsó és gazdaságos fényképezés volt. A nyolc portréhoz egyetlen üveglemezt kellett csak érzékenyítenie a sötétkamrában. Amikor pedig elkészültek a felvételek, a negatívról egyetlen pozitív papírképet kellett csak átmásolnia. A papírt azután szétvágta, ilyen módon egyszerre nyolc kis fotót nyújthatott át megrendelőjének.

Érdekes ötlettel állt elő 1858. október 23-án egy párizsi karikaturista is. Félix Tournachon - más néven Nadar-légi fényképezésre kért szabadalmat, és nem sokat habozott, hogy a gyakorlatban is kipróbálja módszerét. Decemberben, eredeti elképzelésének megfelelően, egy léggömb kosarában hurcolta magával sötétkamrájának teljes fölszerelését és üveglemezeit. Egy kötött ballonnal hatvankét méter magasra emelkedve fényképezett, és ugyanebben a hónapban a párizsiak már elragadtatottan tolongtak műtermében. Nadar fényképei révén madártávlatból láthatták kedvelt fővárosukat mindazok, akik nem részesülhettek egy léggömbutazás varázsos élményében. A diplomáciai légkör viszont nem ígért ilyen kedvező benyomásokat a franciáknak. Mindinkább növekedett a feszültség az osztrákok és az itáliai Piemont, a szárd királyság központja között, amit III. Napóleon császár nem nézhetett tétlenül. A háború végül 1859. április 29-én tört ki, és a franciák az olaszok oldalán vették fel a harcot Ausztriával. Maga III. Napóleon császár 1859. május 10-én állt csapatai élére. Ünnepélyes búcsúztatásán meghatottan fogadkozott, hogy győztesen tér visz- sza, azután elindult. Egyenesen Disdéri fotóműtermébe! Ezzel kegyeskedett lehetővé tenni, hogy carte de visite arcképei pótolják személyes jelenlétét. S amikor a párizsiak megtudták, mi történt, másnap már óriási tömegek ostromolták Disdéri műtermét. Egyrészt másolatokat szerettek volna kapni a császár arcképéből, másrészt saját magukról is hasonlót akartak csináltatni. A vizitkártya- fénykép divatja meghódította Párizst. Franciaország császára valóban győztesen tért haza. 1859. november 10-én a Zürichben megkötött francia-osztrák békeszerződés igazolta, hogy a „nagy mutatvány" sikerült III. Napóleonnak, ahogyan két nappal később a párizsi Cirque Napoléonban Jules Léotard-nak a világon először sikerült átugrania egy lengő trapézra, és így suhant át az óriási cirkusz porondja fölött. A franciák lelkesen tapsoltak, de mindenki sejtette: a nagy mutatványok nem mindig sikerülnek. A fényképészek most már mindent lencsevégre kaptak, ami csak érdekelhette az utca emberét. Tájak, városok, színészek, táncosok, énekesek képei keringtek egész Európában carte de visite formájában. A látványkultúra óriási robbanása volt ez az időszak. Olcsón lehetett papírképeket vásárolni híres műemlékekről, kastélyokról, szobrokról, romokról. És ezek a képek sokkal hívebben tükrözték a valóságot, mint a sokszorosított rézkarcok. Viktória királynő 1861. március 1-én adta be a derekát. John E. Mayall, a neves angol fényképész ekkor készítette róla az első vizitkártyaportrét (egész alakos formában), és ettől kezdve sorra a kamera elé ültek a királyi család többi tagjai: a férj, Albert herceg és a gyerekek, valamint a kiterjedt rokonság. Másfelől éppen ezek a kártyaportrék tették lehetővé, hogy bárki lefényképeztesse magát, és egyre újabb képekkel gazdagítsa családi albumát. A vizitkártya-divat áldásos hatását így ecsetelte 1861-ben az angol The Photographic News című szaklap: „A fényképes portrékészítés milliók számára a szépművészet legragyogóbb formája, mit az emberi elme valaha is kitalált. Ebből a szempontból elsöpörte a rangok és vagyonok szerinti különbséget, ily módon a szegény ember is, kinek csak néhány shillingje van, ugyanolyan élethű arcképet csináltathat magának feleségéről vagy gyermekeiről, mint

amilyeneket Sir Thomas Lawrence festett Európa legelőkelőbb uralkodói számára."

Csupán a színek hiányoztak már a teljes élethűséghez. Azt viszont senki sem tudta, miként lehetne a természetes színeket fotókon rögzíteni, mert egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy annyiféle fényérzékeny festéket találjanak, amennyivel a szivárvány összes színe visszaadható. Az érdekes problémát végül egy angol elméleti

fizikusnak sikerült megragadnia, aki már eddig is szokatlan elméleteivel hozta zavarba kollégáit. A csillogó szemű, szakállas James Clerk Maxwell 1861. május 17-én tartott előadást a patinás Királyi Intézetben ezzel a szerény címmel: A három alapszín elméletéről. Newton óta közismert volt, hogy a fehér szín valójában a szivárvány színeinek összessége, sőt a fizikusok azt is gyanították, hogy a hét jellegzetes színárnyalatból néhánnyal elő lehet állítani a többit is. De melyek ezek az alapszínek? És hány van belőlük? Sokan két, mások három alapszínre esküdtek, de senki sem volt biztos a dolgában.

Kutatásai során maga Maxwell mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy ha kék, zöld és vörös színű fénysugarak keverednek egymással különféle arányban, akkor a szivárvány bármelyik színét meg lehet kapni belőlük. Ha pedig a három szín egyforma fényerővel találkozik egymással, éppen a láthatatlan fehér „szín" keletkezik. De ez csak elmélet volt, Maxwell pedig látványos bizonyítékot keresett. Megkérte tehát Thomas Suttont, a neves angol fényképészt, hogy készítsen számára három különleges felvételt egy gyapjúszalagból készült színes masniról. Sutton ragyogó napsütésben, fekete háttér előtt látott munkához. Három színszűrőt készített olyan módon, hogy egy-egy üvegmedencében megfelelő festékkel kék, zöld és piros folyadékot állított elő. Fizikailag ennek az volt a jelentősége, hogy az üvegmedencék a saját színükkel egyező fénysugarat engedték át a legkönnyebben, a többi színt viszont jórészt elnyelték. Ezzel a módszerrel a fényképész három negatívot, három színkivonatot kapott az eredeti szalag kék, zöld és vörös színárnyalataiból. Ez azt jelentette, hogy ahol például a legvörösebb volt a szalag, ott feketedett meg a legerősebben az egyik negatív. Ezután három üveglemezre másolatot készített a negatívokról, így a képkivonatok „átfordultak". Most már az egyik üveglap például ott volt a legvilágosabb, ahol a szalagon a legerősebb volt a vörös szín. Amikor Maxwell elmagyarázta, hogy szerinte három alapszínből bármelyik természetes színt elő lehet állítani, még csak halk moraj futott végig a hallgatóság sorában. De azután elsötétítették a termet, és három vetítőből háromféle színű előtétfolyadékkal egyszerre három színes fénysugár tört elő. A fehér falon egymás után jelent meg a szalag fényképének kék, zöld és vörös színkivonata. Amikor aztán a három kép lassan egybeolvadt, a nézők legnagyobb döbbenetére a fehér falon ott pompázott eredeti színeiben a kis masni. Ezen a nevezetes pénteki napon megszületett a színes fényképezés.

Mai szemmel nézve a dolgot, meg kell adni, Maxwellnek pokoli szerencséje volt. Az akkori fotóanyagok teljesen érzéketlenek voltak a vörös színre! Nem véletlen, hogy még ma is vörös lámpa mellett dolgoznak zavartalanul a sötétkamrában a fotósok, amikor különféle műveleteket végeznek a fényérzékeny anyagokkal. Egy évszázadon át ez volt a technikatörténet nagy talánya! Mit vetített Maxwell? A rejtély csak akkor oldódott meg, amikor egy angol kutató a nagy esemény századik évfordulóján elővette az eredeti szalagot, és ugyanazokkal a vegyszerekkel, fotóanyagokkal megismételte az eljárást. Kiderült, hogy a lemezek ugyan érzéketlenek voltak a vörös fényre, viszont a szalagon ez a színes festék a napsugár ibolyántúli sugarait is visszaverte. Erre a hullámhosszra pedig már az akkori fotóanyagok is „válaszoltak". így tehát Maxwell a vörös helyett a láthatatlan ibolyántúli sugarakkal bizonyította színelméletét! Az viszont már nem a szerencsén múlt, hogy az elmélet valóban helyesnek bizonyult. A fényképészek azonban még a fekete-fehér képekkel is sokat bajlódtak. Főként azok, akik kimerészkedtek a szabadba, hogy szelíd tájakat vagy véres csatamezőket örökítsenek meg. Nem volt éppen könnyű mesterség súlyos üveglemezekkel és legalább száz kilogrammos felszereléssel közlekedni. De az eredmény döbbenetes volt. Az angolok közül elsőként Roger Fenton jelent meg annak idején a krími háborúban, és Londonban kiállított képei minden hadijelentésnél beszédesebbek voltak. Amerika számára Mathew Brady, a sikeres New York-i fényképész hozta emberközelbe a polgárháborút. És ez a közelség mutatta meg a háború embertelenségét. A történelemben először nem rajzok és hősi festmények, hanem fényképek segítségével tárult a valóság a

kortársak elé. A broadwayi képkiállítás láttán 1862. október

20-án a New York Times így jellemezte a félelmetes élményt: „Mr. Brady nem kevesebbet tett, mint hogy elhozta otthonunkba a háború szörnyű valóságát és komolyságát. Ha nem hozott is holttesteket, hogy járdánkra és küszöbünkre terítse őket, valami nagyon hasonlót művelt. . . Kissé bizarrnak tűnik a gondolat, hogy ugyanaz a nap, mely a meggyilkoltak arcából az utolsó emberi jegyet is kiszikkasztotta, és testük bomlását hevével siettette, önnön erejével örökítse meg vonásaikat, és imigyen nyújtsa át őket az örökkévalóságnak. Pedig így igaz." Hol voltak a dagerrotípiák? 1864-ben, a találmány huszonötödik évfordulóján már csak egy búcsúdallamot kaptak. Alex Leitermayer bécsi zeneszerző megkomponálta a Daguerre-valcert, erre táncolt egész Európa, de egyre kevesebben csináltattak maguknak ilyen „őskori" fényképet. A feltalálók egyrészt Maxwell elmélete alapján a színes fényképezés lehetőségeit keresték, másrészt valami olyan bevonat után nyomoztak, amely szárazon is fényérzékeny marad, ha üveglemezre kenik. És a következő évek mindkét irányban új eredményeket hoztak. Charles Cros francia költő és amatőr feltaláló 1867. december 2-án pecséttel lezárt borítékot nyújtott át a francia Tudományos Akadémián. Csak annyit árult el, hogy sikerült rájönnie a színes fényképezés titkára. Találmányát a köz javára szánta, de még sok kísérlet állt előtte, ezért legalább az ötlet elsőbbségének dicsőségét akarta biztosítani a maga számára. A szimbolista költő persze nem sokra ment a titkolózással, mert így csak jelképes értelemben vált a gyakorlati színes fényképezés feltalálójává. A valódi úttörő ezen a téren Louis Ducos du Hauron professzor volt, aki 1868. november 23-án kért szabadalmat a héliochrome eljárásra. A francia találmányi hivatalban nem kellett sokáig keresgélni esetleges újdonságrontó találmányok után, mert nem akadt még ilyen szabadalom az irattárban. Du Hauron professzor éppen három hónap múlva, 1869. február 23-án kapta meg a szabadalmi oltalmat színes eljárására, és persze nyomban feltűnt a láthatáron Charles Cros. Elméletét két nap múlva a Les Mondes című lap 1869. február 25-i számában ismertette. Bár „színkivonásos" eljárása egyezett du

Hauronéval, a dicsőségről és az anyagi előnyökről egyaránt lemaradt. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a francia professzor sem gazdagodott meg, tudományos szempontból viszont kétségtelenül jelentőset alkotott.

Ducos du Hauron szenzációs ötlete az volt, hogy úgy fordította visszájára Maxwell egész színelméletét, mint egy hímzett térítőt. Arra gondolt, hogy nem a tiszta alapszíneket kell összeadni egy színes kép előállításához, hanem a fehér fényből kell kivonni a fölösleges színárnyalatokat. A francia professzor ezzel feltalálta a szubtraktiv fényképezés nem éppen egyszerű eljárását.

Elméletéhez eléggé hosszú úton jutott el, és kísérleteit öt évvel korábban a legegyszerűbb jelenségekkel kezdte. Egy erős fényű lámpa prizmával felbontott sugárnyalábját falra vetítette, ilyen módon megkapta a jellegzetes színképet, a szivárvány egymás mellett sorakozó színárnyalatait. Ezután kitakarta a képből a narancssárga színű sávot, a többi sugarat pedig egy másik prizmával ismét összegyűjtötte. És milyen színt kapott? Kéket! Pusztán azért, mert a fehér sugárból „kivonta" a narancssárgát. Ebben persze az is közrejátszik, hogy az emberi szem nem tud különbséget tenni a „tiszta" kék és a színekből „kevert" kék között, ahogyan más színek esetében sem. A professzornak ez később nagyon jól jött, de most annyit mindenesetre megállapított, hogy ilyen alapon minden színnek megvan a maga „kiegészítő" színe, amellyel együtt éppen fehéret ad. Ám ezzel nem sokra ment. Folyton az járt a fejében, hogy ő nem „világító" színes fényképet akar kapni, mint Maxwell, hanem közönséges papírképet, amelyen különféle festékek keverednek egymással, akárcsak egy festőművész palettáján. És itt találta szembe magát az első rejtéllyel. Nem kell hozzá professzornak lenni - minden iskolás gyerek tudja -, hogy ha valaki kék és sárga festéket kever össze, akkor gyönyörű zöldet kap. De vajon miért? Du Hauron alaposan vallatóra fogott egy szénvegyületből nyert sárga festéket, és ekkor furcsa dolgok derültek ki. A sárga festék a nappali világosság fehér fényéből elnyeli az ibolya- és a kék színt, viszont visszaveri a zöldet, a sárgát és a vöröset. Ez a három utóbbi szín tehát együtt adja a festék jellegzetes sárgás színét.

Ugyanígy elemezte optikailag egy kék festék szemcséit is. Ekkor meg azt kapta, hogy ez az anyag elnyeli a vörös és a sárga színt, de visszaveri az ibolyát, a kéket és a zöldet, amelyek együtt jellegzetes világoskék színként érzékelhetők. A professzor most már megértette a rejtélyt. Amikor a kétféle festéket egymásra keni egy ecsettel, akkor az a különös optikai játék következik be, hogy a kék festék elnyeli a sárga által visszavert sárga és vörös színt, így csak a zöld sugár jelenik meg látható módon. Fordítva is ez játszódik le: a sárga festék könyörtelenül elnyeli a kék festék által visszavert ibolya- és kék színt, így csak a zöld sugár jelenik meg zavartalanul. Hát ezért lesz „kétszeresen" is zöld a kétféle festék együttes színhatása. Innen már csak egy lépés választotta el du Hauront attól, hogy rájöjjön: ha bíborfestéket kever az előző két festékhez, éppen feketét kap! A bíborfesték ugyanis mohón elnyeli a sárga és a zöld sugarakat, ezért a három festékből már egyetlen fénysugár sem tud visszaverődni.

Hauron most már boldogan kevergette festékeit, mert aszerint, hogy milyen arányban adta őket egymáshoz, a szivárvány valamennyi színét elő tudta állítani. A sárga, a világoskék és a bíborvörös festék -mindegyik a maga „légből kapott" színes sugaraival - ugyanolyan engedelmes eszközzé vált a kezében, mint Maxwell számára a három színes fénysugár. Csak éppen azt nem tudta du Hauron, miként ossza el három vékony, átlátszó lemez felületén a háromféle festéket olyan módon, hogy az egymásra fektetett lemezekből például egy lefényképezett színes táj képe alakuljon ki. Rengeteg kísérletezés után végül elképesztő megoldást talált. Három negatív fekete-fehér lemezről három fekete-fehér pozitívot készített, mégpedig olyan módon, hogy a negatívok „fordított" érzékenységgel rögzítették egy tájkép színeit. Bonyolultabb már nem is lehetett az eljárás! Du Hauron professzor egy ibolyakék, egy narancssárga és egy világoszöld színszűrővel három negatív felvételt készített a szokásos módon. Miért éppen ezeket az átlátszó szűrőket választotta? Mert kísérleteiből jól tudta, hogy ezek a kiegészítő színei azoknak a színes sugaraknak, amelyekre szüksége van. Ha kiválasztjuk például az ibolyakék szűrőt, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez éppen a sárga festék színeit (a zöldet, a sárgát és a vöröset) tartja vissza a legerősebben. Ezeken a helyeken feketedik meg tehát a negatív a legkevésbé. Ha viszont egy újabb lemezre pozitív másolat készül, akkor ugyanezeken a részeken halmozódik fel a legtöbb ezüstszemcse. Du Hauronnak sikerült olyan sárga festéket előállítania, amelynek szemcséi az ezüsthöz tapadva, hasonló arányban oszlottak el a pozitív lemezen. Ahol a lemez a legsötétebb volt, ott rakódott le a legtöbb sárga festék.

A kísérletek során ugyanez ment végbe a világoszöld szűrő mögött is. A negatívon a kék, a bíbor és a vörös szín alig hagyott nyomot, mert a színes tájból ezeket többé-kevésbé „kitörölte" a színszűrő. A pozitívon viszont megfordult a táj. Éppen ezek a helyek váltak a legfedettebbé az ezüstszemcsék révén. így amikor jött a bíborfestékes fürdő, a pozitív lemezen ugyanúgy oszlott el a festék, ahogyan az eredeti táj egyes részeiben ott rejtőzött a kék, a bíbor és a vörös szín. Du Hauron professzor végül tehát elegánsan egymásra helyezte a sárga, a kék, valamint a bíborfestékes lemezt, és egyszer csak teljes pompájában kibontakozott a tájkép. Alig lehet elképzelni, mit érezhetett a francia tudós, amikor kezébe vette a világ első természethű színes fényképét. Annyi bizonyos, hogy a „színkivonásos" eljárással maradandót alkotott, és elmélete máig is benne rejlik minden színes fényképben. Nem csoda, hogy a Francia Fényképészeti Társaság 1869. május 7-i ülésén a szakemberek lelkesen hallgatták a társaság titkárának ismertetését Ducos du Hauron héliochrome eljárásáról. S ha sokan nem is értették pontosan, miben áll az elmélet lényege, azokat is meghódította egy gyönyörű színes fénykép - a színképről. A professzor ugyanis elegáns módon éppen egy falra vetített „szivárványcsík" felvételével bizonyította színes technikájának használhatóságát. (Az igazsághoz tartozik, hogy ugyanezen az ülésen Charles Cros-t a „színkivonásos" eljárás egyenrangú feltalálójaként ismerték el.) Ez a találmány már nem úgy robbant be a köztudatba, mint hajdan a dagerrotípiák. A franciák figyelmét egyéb események kötötték le. A kerékpárdivat ékes bizonyítékaként 1869. június 19-én megjelent

Párizsban az első képes bicikliújság, a Le Velocipéde Illustré, egy héttel később pedig Gaston Tissandier, az akkori idők legnagyobb ballonjával, a 9910 köbméteres Le Pőle Nord-ral emelkedett egy kötél végén Párizs fölé. S kik lehettek volna a legbüszkébbek, ha nem a franciák, hogy Ferdinand Lesseps merész tervei és kitartó munkája révén november 16-án ünnepélyesen megnyitották a Szuezi-csatornát.

Még a békeidők hangulata lengett a tájon, amikor Ducos du Hauron Dél- Franciaországban kisétált a Garonne folyó mentén fekvő Agen dombvidékére, és 1870. február 16-án elkészítette máig megmaradt, csillogó szépségű heliokróm fényképét. Aztán minden megváltozott. Kitört a francia-porosz háború, s pillanatok alatt elsöpörte a második császárságot. Az egyik francia sereget Metznél körülzárták a poroszok, a másodikat Sedannál a császárral, III. Napóleonnal együtt elfogták. Amikor már szorosra zárult az ostromgyűrű Párizs körül, akkor vették csak igazi nagy hasznát a franciák két hajdani találmányuknak. A második léggömb ugyanis, amely elhagyta a fővárost, már nevével is jelezte, hogy furcsa teherrel szökik. A Niépce nevű ballon 1870. november 12-én suhant fel a magasba, kosarában Prudent Dagron fényképésszel, két munkatársával meg egy különleges fényképező-felszereléssel. Dagron még a békeidőkben továbbfejlesztette egy angol feltaláló mikrofényképészeti módszerét, és most a francia hatóságok ebben találták meg a hírközlés egyetlen lehetőségét. Dagron és társai Párizstól százhúsz kilométerrel délnyugatra, a Loire menti Tours-ban kötöttek ki, és itt gyűjtötték össze a fővárosiaknak szánt leveleket. A módszer az volt, hogy több ezer értesítést nyomtattak egy nagy papírlapra, majd erről bélyeg nagyságú mikrofelvételt készítettek. Tizennyolc ilyen kis mikrokártyát erősítettek azután egy galamb szárnya alá, és máris röpülhetett a posta Párizsba. Itt különbizottság foglalkozott az üzenetek szétosztásával: a fényképeket kinagyították, és eljuttatták a címzettekhez. Angliában az 1871. évforradalmi változást hozott a fényképezésben. Éppen két évtized telt el azóta, hogy Frederick S. Archer feltalálta a nedves fényképezést, amikor az angol fényképészek lapjában, a British Journal of Photography 1871. szeptember 8-i számában különös közlemény jelent meg. Egy angol orvos arról adott hírt, hogy felfedezte a száraz fotólemezt. Richard Leach Maddox rendszeresen készített fényképfelvételeket mikroszkópos szövetmetszeteiről, de ki nem állhatta az éter kábító illatát. Pedig az üveglemezeket csak éterben oldott kollódiummal tudta bevonni a

fotózáshoz. Annyira bosszantotta a dolog, hogy elkezdett kutatni egy olyan anyag után, amelyben száradás után is fény- érzékenyek maradnak az ezüstsók. Sokáig csak sötétben tapogatózott, mert mindössze annyit tudott, hogy valami ragadós és átlátszó anyagra lenne szüksége. Aztán hosszas keresés után mit talált a legalkalmasabbnak? Az enyvet, amit vízben oldva a mai napig is használnak az asztalosok. Ennek persze egy tisztább és kocsonyásabb változatát alkalmazta: a zselatint. És az eredmény bámulatos volt!

A zselatinos ezüstbromiddal bevont üveglemezeket tetszés szerinti ideig tudta Maddox tárolni. Nem kellett félnie többé a beszáradástól, nem kellett az exponálás után visszarohannia a sötétkamrába, nem kellett többé sietnie az előhívással. Igaz, hogy a lemezek érzékenysége még elmaradt a kollódiumos negatívokétól, mert ugyanazt a témát 30-90 másodperces megvilágítási idővel tudta csak rögzíteni az orvos. De a fotós lap szerkesztője elragadtatottan jegyezte meg a cikk bevezetőjében, hogy ez „a legszárazabb száraz eljárás". Valóban ez az előny mindenért kárpótolta a fényképezőket. Mégsem tudott sikerre vergődni az új eljárás egészen addig, amíg egy másik fotós, az angol Charles Harper Bennett nem követte el azt a könnyelműséget, hogy kandallója mellett túlságosan hosszú ideig tárolta száraz fotólemezeit. Amikor ugyanis később elkészítette felvételeit, bosszankodva tapasztalta, hogy túlexponálta a negatívokat: túl érzékenyek voltak! Bizonyára valami ilyen véletlenen múlott, hogy Bennett rájött a száraz lemezek

„érzékenyítésének" legegyszerűbb módszerére. Megfelelő kísérletek után arra az eredményre jutott, hogy ha az emberi test melegénél valamivel alacsonyabb hőfokra melegíti negatívjait, akkor ezeknek az érzékenysége legalább a hatvanszorosára nő. A fényképezés ezzel belépett a másodperc töredékeinek világába! Charles Bennett ugyancsak a British Journal of Photographyban tette közzé felfedezését, s ez az 1878. március 29-i cikk az utolsó szög volt a nedves lemezes eljárás koporsójába. A következő évben már világszerte nagy sorozatban kezdték gyártani a száraz üveglemezes negatívokat, ez pedig újabb felfordulást idézett elő. 1880-ban kitört a detektívkamera-láz. Bár ennek az ügynek később semmi köze sem volt a detektívekhez, Thomas Bolas műszerész könnyelmű elnevezése arra utalt, hogy divatba jött az élet rejtett pillanatainak rögzítése, a gyorsfényképezés. A száraz lemezekkel együtt ugyanis eltűntek a nehézkes, háromlábú fényképezőgép-állványok, a bőrönd méretű, fából ácsolt kamerák, a súlyos üveglemezek, a sátorként hurcolt sötétkamrák. A pillanat-fényképezés lehetővé tette, hogy apró és könnyen elrejthető fényképezőgépek kerüljenek forgalomba, hiszen az előhívás, a rögzítés, a pozitív elkészítése különvált az exponálás egyszerű műveletétől. Nehéz volt ellenállni a csábításnak: utcán, strandon, kiránduláson vagy bárhol az élet forgatagában mindenki „lekaphatott" olyan jeleneteket, amelyek azelőtt sohasem kerülhettek negatívra a bemozdulás veszélye miatt. Az egész világon végigsöpört a detektívkamerák mániája, hiszen a megragadott pillanat bűvöletét kínálta mindazoknak, akik belementek ebbe az üdítő és gondtalan játékba. A feltalálók tobzódtak az ötletekben, hogy miként lehet álcázni egy apró kamerát. Hemzsegtek ekkoriban a pisztoly formájú, a zsebórára, színházi látcsőre emlékeztető fényképezőgépek, de voltak olyanok is, amelyeket vastag könyvben, nyakkendőtűben, kalapban vagy sétapálcában lehetett elrejteni. A száraz lemezek sikeréről 1881 februárjában már így számolt be olvasóinak a Scientific American: „Két évvel ezelőtt (amikor általánosan ismertté vált) az egész fotográfus világot felbolygatta az a bejelentés, hogy C. Bennett úr mindössze töredéknyi idő alatt tud képet kapni egy kamerában, mint amennyi bármely addig létező eljáráshoz szükséges. Az általa alkalmazott eljárás dr. Maddox módszerén alapul, mely szerint egy üveglapot folyékony zselatinban eloszlatott ezüstbromiddal vonnak be, és száradni hagyják.

A londoni Pali Mailben nemrég tartott fényképészeti kiállításon arra a gyorsaságra láttunk példákat, amire a zselatinos eljárás képes. Egy hatvanmérföldes (kb. száz kilométeres) óránkénti sebességgel száguldó vonat fotólemezén igazán csodálatra méltóan éles volt a kép. A másodperc Yiso része rövid idő, mégis ennyi kellett csak a kép elkészültéhez."

Egy nagyra törő amerikai fiatalember a Niagara-vízeséstől keletre fekvő Rochesterben ekkor alapított egy kis céget a száraz lemezek gyártására. A huszonhét éves George Eastman azonban már újabb terveken törte a fejét. Jól látta, hogy az üveglemezek még túlságosan bonyolultan kezelhetők és törékenyek azoknak a számára, akik csak most ismerkednek a fényképezéssel. Ezért három célt tűzött maga elé: először is találni kell az üveg helyett egy hajlékony hordozóanyagot, másodszor meg kell oldani az emulziós bevonás gépesítését, harmadszor pedig ehhez a hajlékony - tehát föltekercselhető - negatívhoz megfelelő kamerát kell szerkeszteni. Az üzem laboratóriumában sok kísérletezés után végül sikerült olyan eljárást kidolgoznia, amellyel 2,4-3 méter hosszú papírszalagokat lehetett bevonni zselatinos emulzióval. Csakhogy ez olyan bevonat volt, amelyet megfelelő módszerrel el kellett távolítani a papírról, így a negatív végül egy üveglapon alakult ki.

„Lehúzós filmjére" George Eastman 1884. október 14-én kapott szabadalmat, így most már teljes energiájával hozzákezdhetett találmányának hasznosításához. Az Eastman Száraz Lemez és Film cég 1885-ben alakult meg, és még ugyanebben az évben forgalomba kerültek a különféle méretű papírtekercses negatívok, sőt egy kis detektívkamera is, amellyel egymás után 24 felvételt lehetett készíteni. Eastman később így emlékezett erre a vállalkozásra: „Kezdettől fogva sikeres volt, de a film használatát az hátráltatta, hogy a céghez kellett beküldeni kidolgozásra, mert a negatív előhívása és rögzítése túl bonyolult volt. . . egy amatőr számára." Eastman nemsokára belátta, hogy „sorozatfelvevő" papírnegatívja a különféle üveglemezes fényképezőgépekkel csak akkor tudja felvenni

a versenyt, ha

olyan kamerát tervez, amelynek már természetes része a tekercsfilm. Gyárában kitűnő mérnökgárda dolgozott, így messzemenően figyelembe véve a könnyű kezelhetőséget, sikerült végre megszerkeszteni a megfelelő gépet. És éppen akkor, amikor Edison újonnan feltalált fonográfjától volt hangos a világsajtó, 1888 augusztusában megjelent az üzletekben egy jelentéktelen külsejű fényképezőgép, a Kodak N°l. Semmit sem jelent ugyan a Kodak elnevezés, de nagyon jól hangzik, és fontos része volt abban, hogy a kamera egy csapásra népszerű lett. Szerény külseje olyan tudatos egyszerűséget takart, amelyet kizárólag a hétköznapok embere számára szerkesztett Eastman.

Nem kellett rajta zársebességet állítani: 1/25 másodperces expozícióval napfényes időben bármit le lehetett vele fényképezni. Nem kellett rajta képélességet állítani: egyszerű optikája 2,4 méter távolságtól a végtelenig bármiről finom és tiszta képet rajzolt a filmre. És ami a legszenzációsabb volt: nem kellett üveglemezeket cserélgetni benne, ehelyett bárki egyszerre száz felvételt készíthetett ugyanarra a filmtekercsre. Ráadásul az egész gép nem került többe két farmernadrág áránál. Eastman legnagyobb újítása viszont az volt, hogy minden technikai bonyodalomtól megkímélte a kezdő fotósokat. A reklámkatalógus ezért így ismertette behízelgően a Kodak N°l-et: „Mindazon férfiaknak, nőknek, gyermekeknek, akiknek csak annyit kell tudniuk, hogy egy dobozt pontosan a célra irányítsanak, és megnyomjanak egy gombot. . . most olyan készüléket adunk a kezébe, mely függetleníti a fényképezést minden különleges berendezéstől és szakismerettől. Minden előzetes tanulmány, sötétkamra és vegyszerek nélkül használható." Három mozdulatra korlátozódott a kamera használata, és a jelmondat ennek megfelelően hangzott: „Húzd meg a spárgát, fordítsd a kulcsot, nyomd meg a gombot!" Vagyis az amatőr felhúzta a fényzáró szerkezet rugóját, továbbcsavarta a filmet, és csak utána exponált, így nem fényképezett kétszer ugyanarra a kockára, pontosabban „körre".

Igazi őrült amerikai ötlet volt viszont, hogy száz felvétel után az egész gépet el kell küldeni Rochesterbe, tehát tíz dollár ellenében a lelkes amatőrnek már csak a kész képeket kellett várnia. De hogy milyen munka folyt közben a „lehúzós" negatívval a gyárban, arra alig gondolt valaki. Pedig nem volt éppen könnyű dolguk a technikusoknak.

A kamerából kiemelt filmet előhívták, majd egy oldható gumiréteggel bevont üveglapra terítették. Ez szilárdan rögzítette a zselatinos réteget, miközben forró vízzel oldották le róla a papírsávot. így egy leheletfinom képsor maradt az üvegen, ezt azután nedves zselatinos réteggel erősítették meg. Amikor az egész megszáradt, le lehetett húzni az üveglapról. Most már egy filmszalaghoz hasonló negatívot kaptak, és erről készültek a pozitív másolatok. Az amatőrnek végül száz kis kerek, 62 mm átmérőjű, kartonlapra felragasztott képet küldtek vissza a kamerával együtt. Rengeteg baj volt ezzel az eljárással, ezért olyan anyagot kellett találni, amely hajlékony, de átlátszó. Rá is lelt erre egy éve már egy amerikai pap, szinte Edison szomszédságában, Newarkban. Hannibal Goodwinnak csak azt kellett kitalálnia, hogy ha nitrocellulózból nem kollódiumot készít, hanem kámforral vagy alkohollal kezeli a gyapotból nyert vattaszerű anyagot, akkor teljesen átlátszó, de rugalmas lemezt kap.

A celluloid mégsem az ő találmánya volt, mert már korábban is ismerték, de tény, hogy Goodwin kért először szabadalmi oltalmat a celluloid tekercsfilmre, tehát a fényérzékeny emulziós bevonást is kikísérletezte. Más kérdés, hogy a szabadalmi leírás nem volt megfelelő, így az újdonságvizsgálat folyamatáról nem is tudhatott Eastman. Az is igaz, hogy 1888. november 21-én egy amerikai feltaláló, John Carbutt egészen vékony, 0,25 mm-es celluloid lapokból kivágott negatívokat mutatott be Philadelphiában, a híres Franklin Intézetben. Tehát voltak már előzmények, amikor Eastman elhatározta, hogy továbblép. Így jellemezte később a helyzetet: „Átlátszó celluloidot már használtak az üveg helyettesítésére egyedi negatívok készítéséhez, de nem volt ismeretes olyan módszer, amellyel elég vékony és hosszú lapok állíthatók elő a tekercsfilmtartóhoz." 1889-ben ezért sokféle kísérlet folyt a rochesteri

gyárban. S amikor Eastman lakkal akarta gyorsítani a zselatin száradását, végre beköszöntött a siker. „Egyik nap odajött hozzám egy fiatal munkatárs, akit erre a munkára osztottam be, a kezében egy palack lakkal és egy üveglemezzel, amelyen lakkozott lehúzós filmnegatív volt, és ez részben le volt hántolva az üvegről. Azt mondta, hogy

épp most találta meg, amit keresünk. Kérdeztem, mi a lakkbevonat összetétele, mire azt mondta: »faszesz és oldható gyapot«. A réteg nagyon vastag volt, és olyan, mint a pergetett méz. Azonnal lát- ez az az oldat, amit kerestem... " Csaknem pontosan fél évszázaddal Daguerre találmányának bejelentése után, 1889. augusztus 27-én került forgalomba a világ első celluloid tekercsfilmes gépe, a Kodak N°2. George Eastman nem is találhatott ennél szebb ajándékot a nevezetes évfordulóra. Mindenki számára lehetővé tette a fényképezést. Bár Eastman inkább kitűnő üzletember volt, mint feltaláló, de azzal, hogy a tömegek kezébe adta a kamerát, többet tett, mint sok álmodozó. A celluloid film mindenkit elbűvölt, és a képek is nagyobbak voltak: a Kodak Ns2-vel 87 mm átmérőjű, kör alakú képeket lehetett rögzíteni. Senki sem kényszerült többé arra, hogy stúdióban készült felvételeket vásároljon, és carte de visite lapocskákon ismerkedjék országok, tájak, emberek képeivel. A fennkölt, romantikus illusztrációk és merev életképek világából a fényképezés megérkezett a hétköznapok emberéhez. Mindenfelől érkeztek a hálálkodó levelek a rochesteri Kodak gyárba: „Első száz felvételem rendkívül kielégítő. A képek kiválósága és szépsége legmerészebb reményeimet is túlszárnyalja." „Egy sebész számára az esetek rögzítése szempontjából pótolhatatlan." A sikernek azonban volt még egy nagyon fontos tényezője: a társadalmi haladás. A technikai fejlődés az egyéniség kibontakozásával járt karöltve. A jómódú polgár már nem érezte magát névtelen, szürke tömegembernek: megváltozott körülötte az élet minősége. Lehetett már saját fonográfja, hogy ismerősei hangját rögzítse; lehetett telefonja, hogy barátaival csevegjen, vagy üzleti ügyeit intézze; küldhetett üzenetet akár az óceán túlsó felére is a távíró segítségével.

Az amerikai nők ebben az évben már hétszázezer példányban olvashatták a The Ladies' Home Journalt, amely havonta közölt történeteket híres emberekről, ismertetett konyhai recepteket és orvosi tanácsokat. Megvásárolhatták az első villanyhajtású Singer varrógépet, megtekinthették W. A. Cockran első mosogatógépét, amely egyszerre 5-20 tányérral végzett, bár nem mindig úgy, ahogyan a háziasszony várta. Az önfeledt szórakozást ' viszont a Kodak-kamerák jelentették. Nemsokára egy elkeseredett író már ezt jegyezte föl a kameráról: „. . . olyan kínzóeszköz, mely minden vidéki házban megtalálható. Amikor a legkevésbé várod, meghallod a rettenetes kattanást, a »klikk«-et, amitől az egész világ megőrül. . . Bárhol vagy is -szárazon vagy tengeren, hallod az amatőr fényképészek rémes klikkjét. Klikk! Klikk! Klikk!. . ." Ám a lavinát nem lehetett föltartóztatni. 1890. február 22-én megjelent az első amerikai lap, a The Illustrated American, amely már kizárólag fényképekkel illusztrált cikkeket közölt.

S egy napra rá a philadelphiai Frederick E. íves szabadalmat kapott az első használható színes filmes kamerára is. Igaz, a Kromskop még nem volt valami egyszerű szerkezet, mert két tükör segítségével és három színszűrővel egyszerre három negatívot készített, de jelezte, hogy a színes fényképezés terén is megindult a fejlődés. Közben persze Eastman sem pihent. A siker mámorában rájött, hogyan növelheti a fotózás népszerűségét. Ne küldjék el a fényképezőgépeket a gyárba! Elég csak a lefényképezett negatív tekercs. Cége így hozta forgalomba 1891-ben a „nappali Kodakot", azt a gépet, amelybe már fényes nappal is bele lehetett helyezni a kis bársonyréssel ellátott filmkazettát, és ugyanígy ki is lehetett venni, ha lefényképezték a tekercset - ez az elv máig sem változott!

A színes fényképek terén is születtek meghökkentő újdonságok. Gábriel Lippmann osztrák fizikaprofesszor 1891. február 2-án olyan képeket mutatott be a francia Tudományos Akadémia ámuló tagjainak, amelyek minden festék nélkül természetes színekben ragyogtak, mint egy leheletnyi szappanbuborék felszíne. Ennek a csodának a magyarázata Newton óta megvan már: a rendkívül vékony hártyák a fehér fényből csak egy színt vernek vissza. Ma már tudjuk, hogy éppen azt, amelyiknek a fél hullámhossza a hártya vastagságával egyezik. Lippmann professzor ennek az elvnek a felhasználásával higanybevonatú üvegre fektetett egy közönséges fotónegatívot, amelyen alig volt vastagabb a szokásosnál a keletkezett ezüstbevonat. Ennek következtében viszont, ahol sok fény érte a negatívot, ott vastagabb réteg alakult ki, így alatta elvékonyodott a higanyhártya. Nappali fényben ezek a higanyos képek tehát ugyanolyan színesen csillogtak, mint egy pöttömnyi bogár fémesen tündöklő kitinpáncélja. Gyönyörű képek voltak, csak bonyolult volt az elkészítésük, de lehet, hogy napjainkban újból sikert aratnának. 1893-ban a celluloidos tekercsfilm már olyan népszerű volt, hogy az amerikai Weekly Times and Echo című lapban ez a kis írás keltett feltűnést: „Úgy hírlik, néhány illemtudó fiatalember védszövetséget szervez azzal a céllal, hogy elpáholja azokat a fotókamerás fickókat, akik a tengerparti fürdőhelyeken pillanatfelvételeket készítenek hölgyekről, amint a mélyből előbukkannak siralmas öltözékükben, mely különösen a brit női fürdőzőkre jellemző." Kodak, Kodak mindenütt! 1897-ben az Északisark átrepülésére induló Andrée- expedíció óriási léggömbjén is ott volt egy Kodak kamera. Bár a bátor vállalkozók sohasem tértek vissza, éppen ennek a Kodak gépnek volt köszönhető, hogy harminchárom évvel később megtalálták az expedíció végnapjainak történetét az épségben maradt celluloidtekercsen. 1897 novemberében pedig Londonban már megrendezték az első amatőr Kodak- kiállítást is. A fényképezés a tömegek művészetévé vált, amint erre a Daily Telegraph tudósítója is rámutatott: „Néhány versenykép valóságos drágakő. . ., de ami megragadó, az a magas átlagszínvonal, ami azt jelenti, hogy a kézi kamerás fényképezés nem játékszer többé, és sokkal nagyobb hatást gyakorol a szépség felismerésében a szemre, mint ahogy ezt azok, akik sohasem követték fejlődését, valaha is gondolták volna." S amikor 1900 februárjában forgalomba került a gyerekek számára tervezett új Kodak kamera, a Brownie, ekkor az Eastman cég már büszkén hirdethette valóra vált jelszavát, hogy „gyerekjáték a fényképezés".

Nikkelodeon és társai

A mozi története valójában a lovakkal kezdődött. Az amerikai Central Pacific vasúttársaság milliomos elnöke, Leland Stanford, aki 1869-ben oly dicstelenül melléütött az arany sín- szögnek a transzkontinentális vasút ünnepélyes egyesítésekor, orvosi tanácsra mind többet tartózkodott jó levegőn. Ezt meg is tehette, mert gyönyörű birtoka volt a San Franciscótól százötven kilométerrel északkeletre fekvő Sacramentóban. Szabadidejében versenylovak tenyésztésével foglalkozott, így keveredett abba a vitába, amely 1872-ben lángolt fel Kaliforniában: van-e olyan pillanat egy vágtató ló mozgásában, amikor egyszerre mind a négy láb a levegőbe emelkedik? Az országossá terebélyesedő ügyben Stanford képviselte azoknak a véleményét, akik szerint a vágta során vannak olyan pillanatok, amikor a ló szinte repül a levegőben. Az ellentábor álláspontját Róbert Bonner, New York-i laptulajdonos képviselte, tagadva ezt a lehetőséget. Az újságok hasábjain szó szót követett, míg végül a két úriember huszonötezer dolláros fogadást kötött. De hogyan döntsék el, kinek van igaza? Az egyetlen bizonyíték a fénykép lehet. A volt kaliforniai kormányzó választása így esett a San Franciscóban jól ismert, fényképeiért többször díjazott fotográfusra, Eadweard Muybridge-re, hogy ő készítsen bizonyító felvételeket kedvenc és híres lovának, Occidentnek a vágtájáról. Muybridge örömmel látott munkához, és később így emlékezett erre az Állatok mozgásban című könyvének bevezetőjében, az akkori idők „távolságtartó" stílusa szerint írva önmagáról: „Miután néhány különleges exponáló berendezést szerkesztett, és az átlagosnál nagyobb gonddal készítette elő azokat az anyagokat, melyeknek használatát megszokta a hétköznapi gyors munkában, a szerző 1872 májusában kezdte el kutatásait Kaliforniában a sacramentói versenypályán, s itt néhány nap alatt több negatívot készített egy Occident nevű híres lóról oldalnézetből, mialatt ez ügetésben haladt el kamerája előtt olyan átlagsebességgel, amely mérföldenként két perc és huszonöt másodperc, valamint két perc és tizennyolc másodperc (40 és 42 km/ó) között változott. E kísérletekből származó (sztereo) felvételek kielégítően élesek voltak ahhoz, hogy fel lehetett ismerni rajtuk a kocsihajtó arcélének sziluettjét, és közülük néhány úgy ábrázolta a lovat, hogy egyszerre mind a négy lába tisztán láthatóan a levegőben volt a talaj fölött." A valóságban nem volt ilyen könnyű a

szokat- lan feladat megoldása. Akkoriban a fényképészek egyszerűen csak levették a kameráról az objektívsapkát a megvilágítás időtartamára, hiszen a nedves lemezek eléggé hosszú expozíciót követeltek. Muybridge-nek tehát minden tudását össze kellett szednie, hogy kudarcot ne valljon. A nehézségeket jól érzékeltette később az Alta California 1873. április 7-i számának emlékező cikke: „. . .a kezdeti kísérlet a kamera nyitására és zárására az első napon nem hozott eredményt; a második napon a nyitás és zárás megnövelt sebességével egy árnyképet rögzített. A harmadik napon Mr. Muybridge, gondosan tanulmányozva a problémát, azt találta ki, hogy egy rugó hatására két deszkalap csúszik el egymás mellett, és ilyen módon egy- nyolcad hüvelyk (3 mm széles) nyílás marad szabadon a másodperc ötszázad részéig, amint a ló elhalad; valamint kettős lencsék alkalmazásával. . . (végül olyan) negatívot kapott, amely Occidentet teljes lendületben mutatja - tökéletes élethűséggel ábrázolva a híres lovat." A fogadást tehát Stanford megnyerte. Mégis elégedetlen volt. A különös képek fölkeltették érdeklődését, és most már egyre több részletet szeretett volna látni kedvenc lovának ügetési stílusából. Muybridge azonban 1873 áprilisában elutazott San Franciscóból, hogy fényképeken örökítse meg Kalifornia északi határán az indiánok ellen folyó háború drámai részleteit. Csak egy év múlva tért vissza, de akkor már saját életének drámája terelte rá a közvélemény figyelmét: 1874. október 17-én éjjel egyetlen revolverlövéssel megölte felesége csábítóját.

Az már az események különös időjátéka volt, hogy mialatt Muybridge a Napa börtönben ült vizsgálati fogságban, egy francia asztronómus, P. Janssen különleges „csillagászati revolvert" szerkesztett, amellyel egyetlen üvegkorongon lehetett egymás után következő események képét rögzíteni. S amikor 1874. december 8-án a San Franciscó-i biróság vádat emelt emberölésért Muybridge ellen, ugyanaznap sikerült Janssennek Japánban lefényképeznie a Nap előtt átvonuló Vénusz elmozdulási szakaszait. Muybridge pillanat- felvételeihez képest persze könnyebb dolga volt. A berendezés 70 másodpercenként készített egy- egy fényképet, így volt idő az

expozícióra és az üvegkorong elfordítására a következő képkockához. Miután Janssen hazatért Japánból, és hasonló csillagászati fényképek sorát készítette berendezésével, 1876. december 14-én a Francia Fényképészeti Társaság lapjában ismertette részletesen mázsányi „revolverének" működését, egyebek közt kifejtve, hogy ilyen módon különféle mozgások a legapróbb részletekre bonthatók, vagyis nagy segítséget nyújthat a tudományos elemző munkában ez a fényképezési eljárás. Valószínűleg ezt a cikket is behatóan tanulmányozta Étienne-Jules Marey francia professzor, akit később csak az „élet mérnökének" neveztek. Ő ugyanis a chronographia tudományát igyekezett megalapozni azzal, hogy élőlények mozgásáról készült grafikonokkal felbontotta az időben végbemenő folyamatokat. Lovak járását vizsgálta már évek óta, de egészen más módszerrel, mint ahogyan Muybridge kezdett hozzá. Marey kis gumiampullákat szerelt egy

ló patáira, és a lovas olyan készüléket tartott a kezében, amely a négy lábtól fölvezetett gumicsövekből apró léglökéseket kapott. A szerkezet ezeknek a jeleknek a segítségével szaggatott vonalak alakjában jegyezte le, hogy haladás közben a ló melyik lába mennyi ideig érinti a földet. Ezeknek a grafikonoknak az alapján egy lelkes lószakértő, Duhousset ezredes rajzolta meg az ügető vagy vágtató ló egyes mozdulatait. Eléggé bonyolult módszer volt, és nehezen lehetett egyeztetni az adatokat a ló valódi mozdulataival. Marey azonban így is elégedett volt az eredményekkel. Időközben Muybridge-et egy viharos bírósági tárgyalás után fölmentették, igy újabb fotóexpedícióra indult -ezúttal Közép-Amerikába, és csaknem egyévi távollét után, 1877 januárjában tért vissza San Franciscóba. Most már nemcsak a Panamaszorosról készült egzotikus fényképeit kezdte árusítani, hanem még ugyanebben a hónapban egyedülálló panorámakörképen örökítette meg a napfényes kaliforniai nagyváros látképét is. A tizenegy fotóból összeállított, több mint két méter hosszú fényképtekercset darabonként nyolc dollárért árusította, de nem feledkezett meg a „nyugati part" akkor már elismerten leggyorsabb lováról, Occidentről sem. Közép-amerikai útja során új vegyszereket és még tökéletesebb „redőnyzárat" kísérletezett ki, így Stanford támogatásával 1877 júliusában újabb felvételeket készített a híres lóról, ezúttal egy ezredmásodpercre csökkentve a megvilágítási időt! Az egyik kép az Alta California 1877. augusztus 3-i számában jelent meg azzal a levéllel együtt, amelyben Muybridge meg is magyarázta az olvasóknak, hogy mit lámák: „.. .Occident 2,27 lépésátlaggal (39,5 km/ó sebességgel) ügetett el mellettem, az idő pontosan volt mérve... az expozíció.. . kevesebb mint 1 /1000 mp volt. A kép retusálva van, amint ez divatos az első osztályú fotografikus munkákon, hogy a részletek tökéletes hatással érvényesüljenek. Minden más szempontból a fénykép pontosan ugyanaz, amit a kamera fölvett." Az olvasók persze hitetlenkedve nézték a sohasem látott mozdulatot, de az igazi érdekesség ott húzódott meg a cikk egyik későbbi mondatában: „ . . . Mr. Muybridge képek sorát kívánja fölvenni, hogy rögzítse Occident lépéseinek minden szakaszát, és ily módon elsőként mutassa be különféle lovak mozgásában a finom különbségeket."

Ez az év viszont még egy meglepetést hozott. Franciaországban Emilé Reynaud mérnök mind szenvedélyesebben kezdett foglalkozni két optikai

gyermekjátékkal. A dallamos görög nevű phenakistiscope olyan korong volt, amelyre egy ugráló bohóc vagy éppen egy labdázó gyerek 8-12 mozdulatát festették föl körben, az egyes képeket pedig keskeny rések választották el egymástól. Ha egy gyerek tükör elé állt ezzel a koronggal, és megpörgette, akkor a szeme előtt villámgyorsan elsuhanó réseken át a korong valamennyi kis figurája mozgásba lendült. A zootrope még ennél is egyszerűbb játék volt: olyan réseit dob, amellyel még tükör elé sem kellett állni. Belső oldalán sorakoztak a képek, és ha valaki megforgatta, akkor az elfutó réseken át minden képkocka megelevenedett. Reynaud különösen ettől az „életkeréknek" is nevezett csodától volt elbűvölve, de közben azon tűnődött, hogy miként tehetné folyamatosabbá a szaggatott mozgás látványát. Végül rendkívül szellemes megoldás jutott eszébe. Ha a forgó dob közepébe olyan tükörkoszorút helyez, amelynek átmérője éppen feleakkora, mint a dob karimájáé, akkor különleges optikai hatás következik be: a képekre bontott mozgásfázisok szinte észrevétlenül olvadnak egybe annak a szemében, aki a tükörkoszorút nézi. 1877-ben Reynaud megtette az első sikeres lépést a mozgáselemek összegzésére.

Nem is habozott sokat, hanem rögtön szabadalmi védettséget szerzett találmányára. És nem várt ölbe tett kézzel, hogy egy gazdag üzletember felfigyeljen ötletére, hanem műhelyében azonnal gyártani kezdte a szerkezetet. Kis asztali olajlámpával egybeépítve a kettős tükörsoros praxinoszkóp mesefigurái még a felnőtteket is ámulatba ejtették. De mindez még csak játék volt. A kamerasoros fényképezési kísérletek 1878 júniusában kezdődtek meg Stanford új lótenyésztő farmján, San Franciscótól ötven kilométerrel délkeletre, az öböl partján fekvő Palo Altóban. Az egymérföldes (1,6 km hosszú) versenypálya déli oldalán állították fel azt a fészert, amelyben tizenkét nedves lemezes kamera kapott helyet. A meghívott riporterek elragadtatottan írtak a kísérletekről és a fotókról. A Pacific Rural Press 1878. június 22-én például arról számolt be, hogy a tizenkét képet „fél másodpercnél rövidebb idő alatt vették fel, miközben a kamerák előtt másodpercenként 40 láb (43,9 km/ó) sebességgel haladt el a ló." Az Examiner 1878. július 1-én lelkesen állapította meg a bemutatóról: „Briliáns siker volt. . . Még Mr. Marvin (a kocsihajtó) ostorának cérnavékony hegye is tökéletesen látszott minden negatívon... " Muybridge sikerének az volt a titka, hogy kétféle exponáló rendszert dolgozott ki a sorozatképek készítésére. Ha ügetőverseny-kocsiba fogott lovat fényképezett, akkor a kamerák elektromágneses zárját maga a kocsi hozta működésbe: minden kamerára merőlegesen két huzalt fektettek keresztbe az úton, és a kocsikerekek fémabroncsa menet közben zárta az áramköröket. Ha csak egy ló ügetését akarták rögzíteni, akkor viszont marmagasságban kifeszített zsinórok sorát szakította el az állat, és ezzel hozta működésbe mechanikusan a kamerákat. A helyi lapok áradozva írták, hogy ezekben a bonyolult kísérletekben az a legcsodálatosabb, ami eddig elképzelhetetlen volt: „egy ló lefényképezi önmagát". 1878 júliusában a Stanford-

Muybridge-kísérletek híre már a „keleti partra" is eljutott, és a minden újdonságra figyelő Scientific American igy adott hírt a szenzációról: „Egymástól egylábnyi távolságra álló kamerák sorának segítségével, melyeket elektromossággal működtetett, egy kaliforniai fényképész, Mr. E. Muybridge sikerrel rögzítette negatívokra egy ügető ló mozdulatait, miközben az egy teljes lépésszakaszt megtett... A fényképek azt mutatják, hogy valamennyi láb egy lépésszakaszon belül kétszer van teljesen a levegőben, az eddig elfogadott tekintélyes nézetekkel ellentétben."

A hír olyan visszhangot keltett, hogy levelek özöne árasztotta el a szerkesztőséget. így 1878. október 19-i számában a Scientific American már első oldalán közölte Muybridge fényképeinek pontos rajzmásolatait (fényképeket akkor még nem tudtak közölni) ezzel a címmel: Tudományosan meghatározták egy ló mozgását. A lelkes beszámoló pedig így kezdődött: „Nem sokkal ezelőtt a Scientific American hírt adott röviden arról, hogy Mr. Muybridge San Franciscóból egy automata elektrofotografikus készüléket szerkesztett, melynek segítségével sikeresen rögzítette a lovak viselkedését mozgás közben. Mr. Muybridge szíveskedett rendelkezésünkre bocsátani pillanatfényképeinek sorozatait, melyek tökéletes pontossággal mutatják lovak mozdulatait járás, ügetés és vágta közben. Ezek közül választottunk ki két sorozatot, az első az » Abe Edgington« ló mozgását mutatja, miközben 15 perces járással (6,4 km/ó sebességgel) sétál; a második ugyanezt a lovat mutatja, amint (mérföldenként) 2 perc 24 mp-cel (40,2 km/ó sebességgel) vágtázik. . . Első pillantásra számos testtartásról azt fogja mondani egy művész, hogy egyáltalán nincs bennük »mozgás«; ám kevéske tanulmányozás után a hagyományos elképzelés átadja helyét az igazságnak. . . Mr. Muybridge zseniális és sikeres erőfeszítései az állati mozgások múlékony változásainak megragadására és rögzítésére így nemcsak jelentős többlettel járulnak hozzá eddigi tudásunkhoz, hanem gyökeres változást kell előidézniük a lovak mozgásának művészi ábrázolásában is." Muybridge fényképeinek másolatai sorra jelentek meg a lapokban, és szinte az egész világot bejárták, mindenütt megdöbbenést, lelkesedést vagy éppen

felháborodást keltve. Amit eddig nem látott az emberi szem, most elárulta az „időszeletelő" kamera. Voltak festők, akik dühödten dobták el ecsetjüket, mert a valóságot túlságosan kiábrándítónak találták. A fotók könyörtelenül megmutatták, hogy a művészek teljesen téves mozdulatokat kölcsönöztek a híres lovaknak. Az amerikai fotós viszont mámorosán vetette bele magát a mozgások világába. Sorra fényképezte most már kecskék, disznók és más állatok járását, 1879. március 4-én pedig két amerikai szabadalmat is szerzett mozdulatelemző eljárására. Módszer és berendezés mozgó tárgyak fényképezésére címmel. S ha már ennyi ragyogó mozgássor fényképe volt a kezében, hozzálátott, hogy ezekből ismét mozgást varázsoljon elő. Elsősorban arra gondolt, hogy ilyen módon előadásait fogja majd illusztrálni, ezért elővette a hagyományos képvetítőt, a laterna magicát, és ezt házasította össze a régi gyermekjátékkal, a réseit forgó koronggal. Átlátszó diapozitívjait egy üvegkorongra erősítette körben, a fényforrás és a korong közé viszont egy réseit sötét korongot helyezett, amely a képváltások idejére letakarta a vetítőablakot. A zoogyroscope, ahogy kezdetben Muybridge nevezte, 12 mozdulatelemet olvasztott össze egyetlen mozgássorrá egy fehér képernyőn. A világ első fényképes mozgásvetítő készülékét 1880. március 4-én mutatta be óriási sikerrel Eadweard Muybridge a San Franciscó-i Művészeti Szövetség kiállítási termében. A hatás annyira élethű volt, hogy a Call nevű lap riportere elragadtatottan írta: „Nem hiányzott más, csak a lópaták dobogása a gyepen és az orrlikakból időnként felszálló párafelhő, hogy a nézők azt higgyék, valódi hús- vér paripát látnak."

Különös módon három hónappal később a francia Emilé Reynaud is előállt a vetítés ötletével. Praxinoszkópjában az üveglapocskákra festett figurák szintén vetítővásznon elevenedtek meg. „Képszínházát" 1880. június 4-én mutatta be Reynaud a Francia Fényképészeti Társaság előtt, és az akkori beszámoló így ismertette a készüléket: „Ha a szem és az üvegprizma közé foncsorozatlan üveglemezt helyeznek, lehetővé válik a néző oldalán egy díszlet, például tájkép stb. elhelyezése. Ez a díszlet a foncsorozatlan üveglemezről verődik vissza, és a tárgy a díszlet közepén látszik mozogni. Reynaud úr az elrendezést praxinoszkóp színháznak nevezte el. . . Végül Reynaud úr a praxinoszkópot egy vetítőgéphez alkalmazta, és így egy ernyőre kivetítve mindazokat a hatásokat bemutatta, melyek az egyszerű praxinoszkóppal és a praxinoszkóp-színházzal elérhetők."

Az a bizonyos „üvegprizma" valójában a tizenkét darabkából álló tükörkoszorú volt. De miért éppen tizenkettő? Akárcsak Muybridge kameráinak és vetített képeinek száma. Ez a bűvös 12-es nem véletlenül jelent meg! Az élettani vizsgálatok ugyanis régóta bebizonyították, hogy az emberi szem nem képes megfigyelni a rendkívül gyors mozgásokat. Ezért voltak kénytelenek a festőművészek is csak benyomásaikra - impresszióikra - hagyatkozni, amikor az állatok sebes mozdulatait figyelték. A szem mozgásfelbontó képessége körülbelül 1/10 másodperc, amiből két dolog következik. Egyrészt egy gyors mozgásból a szem nem tud ennél rövidebb ideig tartó „képszeleteket" kiemelni és megjegyezni. Másrészt viszont éppen ezért könnyű becsapni! Ha egy másodperc alatt tíznél több kép villan fel, szemünk ezt már folyamatos mozgásnak érzékeli. Szervezetünknek tehát ezt az apró élettani „hibáját" hasznosítja a mozi, és ezt a lehetőséget ismerte föl Reynaud is. „Optikai színházában" ráadásul a tükörkoszorú révén nagyon finoman olvadtak össze a fekete háttérre rajzolt figurák. Hamarosan már ezt a készüléket is meg lehetett vásárolni Párizsban, és az üzlet szépen jövedelmezett a feltalálónak. Ilyen módon Muybridge és Reynaud révén 1880-ban mind a három pillér megvolt a viharos fejlődés kezdetéhez: sikerült a mozgásokat felbontani, a mozgáselemeket újból összeilleszteni, és a kettőhöz csatlakozott a harmadik fontos követelmény, a vetítés is. Az út mégis hosszúnak bizonyult. A mozi megszületett már, de még körben járt. Hiába látták nagyon sokan Muybridge mozdulattanulmányait az újságokban, mindez eltörpült ahhoz az élményhez képest, amit a zoogiroszkóp vagy újabb nevén a zoopraxiszkóp adhatott. A tudományos társaságok sürgető leveleinek hatására Muybridge tehát becsomagolt, és 1881 szeptemberében európai előadó-körútra indult. A villanyvilágítás kibontakozásának évében Párizs a szenzációk városává vált. A nemzetközi elektrotechnikai kiállításon az első villamostól kezdve a Tissandier testvérek villanymotoros hajtású lég-hajómodelljéig megannyi újdonság kápráztatta el a látogatókat, és ekkor megjelent Muybridge csodája, a zoopraxiszkóp is. 1881. szeptember 26-án Étienne Marey professzor, a lelkes mozgáskutató nagy estélyt rendezett Muybridge tiszteletére, és erről így írt később: „Muybridge az, akinek tudomásom szerint legelőször támadt az a gondolata, hogy valóságos képeket helyezzünk a zootrope-ba... Ő is járt nálam egy estély alkalmával 1882-ben (a professzor rosszul emlékezett!), amikor abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy... a francia tudományos élet számos előkelősége volt a vendégem. Ez a vetítés akkor meglepetés volt e tudósok számára... " 1882. március 13-án Muybridge már Londonban tartott bemutatót hasonló sikerrel a híres Royal Institutionban. A vágtató lovak, bikák, disznók és bokszoló emberek mindenkit lenyűgöztek élethűségükkel. De a legjobban egy francia származású negyvenéves férfi, Louis Augustin Le Prince lelkesedett, és titokban elhatározta, hogy mindenáron tökéletesíteni fogja Muybridge módszerét. Étienne Marey-re sem voltak hatástalanok az Európa-szerte nagy visszhangot keltett bemutatók. Sokat töprengett rajta, hogyan vehetné át a szakállas amerikai tudós mozgásfelbontó fényképezési módszerét. Ekkor már a madarak szárnymozgását szerette volna tanulmányozni, de ehhez nem cipelhetett magával egyszerre tizenkét fényképezőgépet. Mégis eszébe jutott valami: Janssen csillagászati „revolvere", csakhogy ez a valóságban irdatlan nagy készülék volt. Ekkoriban viszont már beköszöntött a száraz üveglemezek kora, tombolt a detektívkamerák láza, így hát igazán nem volt nehéz elszánnia magát, hogy megszerkessze „fotópuskáját". Ez volt a világ legbékésebb fegyvere! Ha megcélzott vele egy madarat, és meghúzta a ravaszt, nem halálos golyó repült ki a csőből, hanem gyors egymásutánban egy másodperc alatt 12 fotó készült egy óraszerkezettel forgatott korongon. A professzor még cserélhető tárat is készített puskájához. A dobtárban 25 száraz korong várt felhasználásra, így akár napfényben is újra lehetett tölteni a fotópuskát. Minden felvétel 1/720 mp zársebességgel készült, ezek a negatívok tehát tűéles pillanatfelvételek voltak.

Kifogyhatatlan volt az ötletekből az élettan francia professzora, ha arról volt szó, hogy mozgástanulmányaihoz újabb berendezésre van szükség. Kronofotográfiás készülékével egyetlen lemezen örökítette meg a mozgásfázisokat: a magasugróról például másodpercenként öt felvétel készült olyan módon, hogy a negatív előtt réseit korong forgott. A világ első hordozható kézi „mozifelvevő"-jét - ha csak 12 kocka erejéig működött is - Étienne Marey mutatta be 1882. május 5-én a Francia Fényképészeti Társaság előtt. De az élettan professzora, akiben szerencsésen ötvöződött egy biológus és egy mérnök tehetsége, nem állt meg itt. Kigondolt egy másik módszert is Muybridge kamerasorának helyettesítésére. Úgy okoskodott, hogy nem túlságosan elnyújtott mozgásokat, például egy rúdugró ember gyors mozdulatait könnyebb elemezni, ha egyetlen lemezre rögzíti a különálló pillanatképeket. Háromszor tizenkét kamerával a pennsylvaniai egyetem megbízásából Muybridge szinte megszállottan kutatta az emberi mozdulatok szépségét és harmóniáját. Nem sokkal később tehát megszerkesztette egy- lemezes mozgáselemző készülékét, amelyben egy réssel ellátott korong forgott a fotónegatív előtt, és mindig egy villanásnyi ideig hagyta, hogy fény érje a lemezt. Sötét háttér előtt elmozduló alakokat fényképezve, ebben az esetben az egyes mozgásszakaszok egymás mellett vagy kissé egymásba olvadva jelentek meg a negatívon. Igaz, ez a mozi fejlődését nem vitte előbbre, de Marey kronofotográfiás kutatási módszerének lehetőségeit lényegesen kibővítette. Ezt a készülékét 1882. július 7-én mutatta be ismét a fotótársulat előtt, és ezzel ő vált a mozgásfényképezés európai tekintélyévé. Muybridge is egyre jobban belemélyedt a tudományos kutatásba. 1883. augusztus 9-én a pennsylvaniai egyetem igazgató tanácsa hivatalosan meghívta további mozgáselemző felvételek készítésére, és az ötvenhárom éves fotográfus szenvedélyesen vetette rá magát erre az új tudományágra. Most már háromszor 12 kamerasort állított fel különböző irányokból, így emberek, állatok mozgását egyszerre három nézőpontból tette elemezhetővé. Muybridge szinte már a lehetetlent ostromolta: a

harmadik dimenziót akarta meghódítani. Egyedül a francia származású angol Louis Le Prince tartott ki titkos terve mellett. Mindenáron meg akarta hosszabbítani azt a bűvös egy másodpercet, amelynek konok körforgásából egyetlen korabeli vetítőgép sem tudott kiszakadni. Világosan látta, hogy csak úgy tud megszabadulni a vetítőkorongtól, ha a mozgáselemeket egymás után rögzíti egy negatív csíkon. Annál is inkább kézenfekvőnek tűnt számára ez a megoldás, mert 1885-ben már Washingtonban kísérletezett, és ekkor kerültek forgalomba Eastman „lehúzós" papír negatív tekercsei. Le Prince leányának visszaemlékezése szerint ez idő tájt a siketek intézetében, ahol a feltaláló felesége dolgozott, esténként az egyik terem falán már mozgó alakok imbolyogtak. Le Prince a vetítőn dolgozott. Furcsa készülék volt: egyszerre tizenhat vetítőlencsével, négy filmszalaggal. Ettől az időtől kezdve felvevő és vetítő lényegében egy fogalmat jelentett a feltalálók gondolkodásában. Aki ugyanis egy különleges felvevővel képsorokat tudott rögzíteni, az már ugyanazzal a készülékkel - megfelelő fényforrással és az objektív cseréjével - le is tudta vetíteni ugyanazt a képsort. Le Prince is egyszerre dolgozott tehát a felvevőn és a vetítőn. De miért volt szüksége egyszerre 16 lencsére? A válasz nagyon furcsa: időt akart nyerni! Nem volt olyan ostoba, hogy eszébe ne jutott volna az egylencsés megoldás. De az akkori lehetőségekhez képest ezt nem tudta megvalósítani. A zselatinos papírtekercs meglehetősen merev volt, nehezen lehetett egy dobra fölcsévélni, ugyanakkor a vetítési képélesség miatt a mainál nagyobb képkockákat kellett alkalmaznia. Ráadásul finomabb mozgásátmeneteket akart elérni vetítőjével, ezért 16 kocka/mp sebességet választott.

Ha csak egy szalagot használ, akkor minden egyes képkocka megvilágításához és azonnali továbbításához összesen 1/16 mp áll a rendelkezésére. 4 x 4 lencsével és mögöttük négy szalaggal viszont elérte, hogy ugyanerre a két műveletre elvileg négyszer több idő jutott. A gyors szalagmozgatáshoz fogazott hajtódobokat alkalmazott, tehát már a film szélének perforálását is feltalálta. Roppant bonyolult szerkezet volt Le Prince felvevő-vetítője, de vele sikerült először áttörni az egy másodperc időtartamú vetítés merev

korlátját. A feltaláló

1886. november 2-án nyújtotta be szabadalmi kérelmét az amerikai találmányi hivatalnak, és a mozi elvét ebben így fogalmazta meg: „Egy fotografáló kamera segítségével ugyanannak a mozgó tárgynak vagy tárgyaknak a képei egymás után előállítva és ugyanabban a sorrendben reprodukálva egy »vetítő« segítségével, egy vagy több, szaggatottan mozgatott filmdob révén." Figyeljük, hogy ebben a találmányi leírásban jelenik meg először a kulcsszó: „szaggatottan"! A filmszalagnak „szaggatottan" kell mozognia a felvevőkamerában. Hiába fut sebesen a lencse mögött, a felvétel pillanatában mégis mozdulatlanul kell várnia a megvilágítást. Később a vetítés kulcsszava is a szaggatott filmmozgás lett. A vetítővászonra ugyanis csak akkor esik elegendő fény, ha egy-egy filmkocka kis időre megáll a filmkapuban, majd hirtelen továbbmozdulva adja át helyét a következőnek. Minden további találmány sorsát voltaképpen ennek a „szaggatott" mozgásnak a sikeres vagy sikertelen megvalósítása döntötte el. Le Prince elgondolása tehát helyes volt, de készüléke távol állt a tökéletes megoldástól. Még éveket kellett várni az átlátszó celluloid filmre, amely nélkül nem léphettek előbbre a tervezők. Az angol feltaláló bevette ugyan szabadalmi leírásába az egyetlen filmszalaggal működő készüléket, de a gyakorlati kivitelezésre nem sok remény volt. Muybridge is szakadatlanul dolgozott közben, és kutatómunkájának betetőzése az Animál Locomotion (kb. Az állatok haladó mozgása) című sorozat volt, amely 1887-ben készült el tizenegy kötetben, összesen 781 gyönyörű, eredeti kalotípiás fényképpel állatok és emberek mozgásáról. Ezzel valóságos eleven atlaszt kínált a művésznek. De különös módon éppen ezeknek a képeknek nem volt egyöntetű sikerük. A festők fellázadtak. Rájöttek arra az ellentmondásra, amely ezekben a tökéletes pontossággal rögzített mozdulatokban rejlett: elveszett a mozgás illúziója. Ahogyan ezt később P. H. Emerson megfogalmazta: . .nincs művészietlenebb dolog annál, mint a vágtató ló néhány olyan mozdulata, melyet sohasem lát a szem, de mégis létezik a valóságban, ahogyan Mr. Muybridge rögzítette." Talán nem véletlen, hogy az impresszionizmus, a festészetnek az az irányzata, amely a látvány hatására ébredő egyéni hangulatot is érzékelteti, éppen ezekben az években bontakozott ki teljes szépségében. 1887-ben mindenesetre már Le Prince is csak nyolcobjektíves kamerával kísérletezett. Ebben elektromágnesek mozgatták a fény útját elzáró takarópillákat, és nyolc felvétel után mozdult tovább a filmtekercs a következő nyolc képkockához. Ezzel hihetetlenül felgyorsította a filmszalag mozgását, de a kockánkénti „szaggatást" még mindig nem tudta megoldani. Marey professzor, nem tudván Le Prince kísérleteiről semmit, ugyanekkor jutott el a filmszalag ötletéhez. Felismerte egylemezes kamerájának azt a hibáját, hogy a lefényképezett emberi alaknak mozgás közben a helyét kell változtatnia ahhoz, hogy a lemeznek mindig más helyére kerüljön, különben óhatatlanul egymásra másolódnak a mozgáselemek. Hogyan lehet tehát egy helyben mozgó alakokról is fázisfotókat készíteni? Nyilván a negatívnak kell közben elmozdulnia. Valószínűlég ezzel a „tükörötlettel" határozta el 1887-ben, hogy megszerkeszti szalagos kronofotográf berendezését. Négy méter hosszú, kilenc centiméter széles tekercset helyezett gépébe. A szaggatott mozgást úgy oldotta meg, hogy az egyik filmorsó folyamatosan húzta a filmszalagot, de egy mechanikus szerkezet rövid időre rászorította a filmkapura a negatívot. Ilyen módon Marey 1/100 mp-es expozícióval készítette filmkockáit, bár a készülék eléggé meggyötörte a filmet. Annyi előnye mindenesetre volt, hogy nem kellett lyuksort alkalmazni a filmtekercs szélén. 1887-ben a német Ottomar Anschütz professzor, aki Marey-hez hasonlóan nagyon szép mozdulatfelvételeket készített, méghozzá másodpercenként 24 filmkockával egy korongon, új megoldást talált képeinek vetítésére. A hagyományosnak számító forgó takarókorong, a pilla helyett fénycsövet alkalmazott. Ezzel a módszerrel tehát nem a folyamatos vetítőfényt takarta el időnként, hanem éppen fordítva járt el: a fényforrás működését tette szaggatottá. A fénycső tehát mindig akkor villant föl, amikor egy másfél méter átmérőjű üvegkorong elfordulásakor éppen a következő képkocka jelent meg a megfigyelőablakban. A német professzor elektrotachiszkópja valóban érdekes újdonság volt, de se nem vetített, se nem tette szaggatottá a képek mozgását, hiszen a megvilágítás pillanatában is forgott a korong, így csak olyan ígéretes lehetőségnek számított akkoriban, amelyről senki sem tudta megmondani, hogy későbbi fejlesztése hová vezet. Bizonyára még hosszú ideig elbabráltak volna a képkockákkal a precíz tudósok és a próbálkozó amatőrök, amikor végre egy hivatásos feltaláló is szemet vetett a mozgó képekre. Megannyi sikeres találmánnyal a háta mögött ekkor lépett be a mozi történetébe Edison. Később így emlékezett a gondolat megszületésére: „1887-ben ötlött fel bennem, hogy lehetséges volna egy olyan készüléket szerkeszteni, amely ugyanaz a szemnek, mint ami a fonográf a fülnek, s így a kettő összekapcsolásával egyidejűleg lehet mindenféle mozgást és hangot rögzíteni, majd visszajátszani. Ez az ötlet... a zootrope-nak nevezett kis játék, Muybridge, Marey és mások munkáiból csírázott ki.

Edison laboratóriuma ekkor már West Orange- ban volt, és itt mesélte el ötletét egyik nemrég alkalmazott munkatársának, a huszonhét éves William K. L. Dicksonnak. Arra gondolt, hogy mikrofényképek sorát kellene felvenni egy fonográfhenger palástjára, és ezeket a parányi képeket egy mikroszkóplencsén át egy villogó lámpa fényében lehetne nézni, miközben pereg a henger. Dickson elképedve hallgatta „az Öreg" elképzelését, és megpróbálta lebeszélni az őrült tervről azzal az indokkal, hogy jelenleg nincs olyan érzékeny fotóanyag forgalomban, amelyen a mozgásszakaszokhoz szükséges rendkívül rövid megvilágítási idővel mikrofotók rögzíthetők. Edison persze hajthatatlan volt, és szokott elvét hangoztatta: „Csak próbálja meg, ez elvezet majd más dolgokhoz!" - és ebben tökéletesen igaza volt. Dickson tehát nekiállt, és először mikroszkópos dagerrotípiákat készített 45 másodperces expozíciós idővel. Később nedves kollódiumos lemezen már 5 mp megvilágítással sikerült gombos- tűfejnyi képeket kapnia. Végül ezüst-bromidos zselatinnal vont be egy alumínium hengert. Ezen már éles kis képek jelentek meg, de az alumínium vegyi reakcióba lépett a bevonattal, így ezt sem lehetett használni. Ekkor következtek a hajlékony kis zselatin lapok, amelyeket készen is lehetett kapni. Dickson ezeket erősítette az alumínium hengerre, és rajtuk rögzítettte csavarvonalban a képeket. A henger „lejátszására" is érdekes megoldás született. A dob peremén a képekkel együtt egy tüskés koszorú forgott. Ezek a fémtűk egy-egy érintkezőt zártak forgás közben, így minden egyes képnél felvillant egy akkoriban elterjedten alkalmazott fénycső, amely gázzal töltve hideg fényt sugárzott. így hát nem csoda, hogy amikor 1888. február 27-én Muybridge látogatóban járt Edisonnál, és fölvetette azt az ötletet, hogy a zoopra-xiszkópos vetítést valamilyen módon össze kellene kapcsolni a fonográffal, a feltaláló elzárkózott az együttműködéstől. A sikerekben nem szeretett osztozni senkivel. Annyi bizonyos, hogy eredeti ötletét nagyon nehezen tudta megvalósítani, de ekkor még úgy látta, hogy jó úton halad, ezért 1888. október 8-án nekiült, hogy megírja előzetes találmányi figyelmeztető bejelentését a képfonográfról: „... A találmány bizonyos időközökben jelentkező képek sorozatának folyamatos fényképezése... és ennek a képsorozatnak a ráfényképezése folyamatos csavarvonalban egy hengerre vagy lemezre oly módon, ahogyan a fonográfon a hangrögzítés történik." Ebben azt is elmagyarázta, hogy a felvétel 40 kép/mp sebességgel megy végbe, eközben minden felvételkor megáll a henger egy pillanatra, majd egy óraszerkezet továbbfordítja egy képkockával. A mikroszkópos néző alatt már folyamatosan forog a henger, mert a „szaggatásról" a lámpa gondoskodik. Edison ekkor még optimista volt, és a tökéletesített fonográf sikerén felbuzdulva, 1888. október 17-én nyújtotta be caveatját a találmányi hivatalba. Persze mit sem tudott arról, hogy közben Louis Le Prince visszatért Angliába, és 1888 októberében végre elérte az áhított célt, amelyet hat évvel korábban tűzött maga elé: megszerkesztette az egylencsés és egyszalagos felvevőt. Gépében a feltaláló 53 mm széles filmszalagot használt, és másodpercenként 20 kockán tudott képet rögzíteni. Frederick Mason technikus, aki Leedsben segített Le Prince-nek a kamera megszerkesztésében, később így emlékezett erre a készülékre: „A kamerának két lencséje volt, az egyik a fényképfelvételekhez, a másik a keresőnek. A lencse mögött a kapumechanizmus úgy volt megszerkesztve, hogy az expozíció alatt szorosan a helyén tartsa a filmet, azután egy pillanatra elengedje, mialatt az karcolódás nélkül felfelé húzódik." A felcsévélődő filmmel szinkronban egy szokásos pilla is forgott a lencse előtt, így mindig a megállás pillanatában érte a fény a filmet. Minderről ma már csak a technikatörténet tud, mert a gépen kívül alig maradt meg néhány filmtöredék. Októberben mindenesetre többen is látták a világ első folyamatos filmjét. Az egyik szemtanúnak a vetítőként is használt

készülékkel az a kis jelenet nyújtott feledhetetlen élményt, amely a leedsi hídon játszódott le: „. . . mozgás közben a lóvasúti kocsik és az egész forgalom úgy hatott, mintha magad is a hídon lennél. Még a füstöt is láttam felszállni egy férfinak a pipájából, aki a hídon őgyelgett. Mr. Augustin Le Prince kész volt arra, hogy bemutassa fent nevezett gépét a nagyközönségnek ... " Le Prince most már az élet hercegének érezte magát, és bizakodva tekintett a jövőbe, ráadásul 1888. november 16-án angol szabadalmi védettséget kapott nemcsak 16 lencsés felvevő-vetítő készülékére, hanem az egylencsés változatra is, amelyet pedig az amerikai találmányi hivatal még januárban visszautasított, mert csak a soklencsés készüléket találta újdonságnak egy tévesen értelmezett korábbi francia bejelentés alapján. Emile Reynaud, a konok és kitartó mechanikus közben eljutott a harmadik lépéshez is praxinoszkópjának fejlesztésében. Az üvegkoszorús vetítő után kitalálta a lyukasztott vetítőszalagot, és 1888. december 1-én kapta meg a szabadalmat újfajta készülékére. A találmányi leírásban egyebek között ez állt: „Mozgás illúzióját keltő készülék alkalmazása egymást követő helyzeteket ábrázoló, hajlékony, végtelen szalag felhasználásával, mely felcsévélődik és lecsévélődik egy hajtó orsó segítségével, áthaladás közben pedig összekapcsolódik a berendezés koszorújával... A koszorú külső csap'okkal van ellátva, melyek egymástól egyenlő távolságban emelkednek ki... "

Reynaud tehát szintén közel járt a helyes megoldáshoz, de valójában mégsem ő lendítette tovább a film fejlődését. Kitartott saját festésű kis mozgó figurái mellett, és hallani sem akart fényképek alkalmazásáról. Különleges átlátszó filmszalagjain saját meséit álmodta meg, és ezeket árulta jó pénzért az illúziókra áhító vevőközönségnek is. Az Egyesült Államokban viszont 1888 decemberében már híre ment, hogy George

Eastman cége a világ első celluloid tekercsfilmes fényképezőgépének előkészítésén dolgozik. Dickson rohant a bemutatóra, és a cég képviselőjétől elkért egy filmdarabkát. Amikor elvitte Edisonnak, a főnök „angyali" mosollyal forgatta az 5x 10 cm-es lapocskát. Ez igen! Teljesen átlátszó, mégis kemény és hajlékony. Igaz, hogy gyúlékony, de az nem számít. Végül megszólalt: „Jól van, most megcsinálhatjuk a trükköt, csak dolgozzunk, mint az őrültek!" Nehéz ma már kideríteni, mi is volt ez a trükk, de nagyon valószínű, hogy ekkor tértek át a forgó dobról a filmszalagos felvevő kidolgozására. A filmszalaggal minden egyszerűbbé vált. Két függőleges tengelyű dob között pergett a film -ahogyan a Kodak N°1 kamera továbbította a negatívot csakhogy lyuksort vágtak a film szélébe, hogy egy fogazott forgó mechanizmus másodpercenként körülbelül negyvenszer állíthassa meg a szalagot a filmkapuban. Még egy forgó takarópilla, és 1889 májusában már kísérleti felvételeket tudtak készíteni az új berendezéssel, a kinetográffal. Minden megvolt benne, ami egy jó filmfelvevő alapeleme: egyetlen objektív, hosszú celluloidfilm fényérzékeny réteggel és kétoldalt lyuksorral, két orsó a film átcsévéléséhez, egy kezdetleges bütykös mechanizmus, az úgynevezett máltai kereszt elődje, amely egy-egy erőteljes rántással továbbította a filmkockákat, és végül egy forgó pilla, amely a kockaváltás idejére eltakarta a filmkaput. 1889. augusztus 3-án az Edison család hajóra szállt New Yorkban. A feltaláló rövid szabadságra ment Európába, pontosabban a párizsi világkiállításra. Két hónap úgy suhant el, mint az álom. Tomboló lelkesedés mindenütt. Még Edisont is meglepte, mennyire ismerik és milyen tisztelettel fogadják mindenütt. De az igazi meglepetés akkor következett, amikor 1889. október 6- án hazaérkezett New Yorkba, és azonnal utazott West Orange-i laboratóriumába. Dickson sugárzó arccal fogadta, majd felvezette az első emeletre, ahol az 5. számú szobát jelölték ki korábban a titkos kinetográf-kísérletekre. Leültette főnökét egy székbe, majd kezébe adta egy fonográf hallócsövét. A szoba hirtelen elsötétült, aztán szemközt egy fehér vásznon megjelent Dickson, és a következőt mondta: „Jó reggelt, Mr. Edison, örömmel látjuk újra itthon. Remélem, tetszik a kinetofon. Hogy bemutassam a szinkront, felemelem a kezem, és tízig számolok." A világon először ezen a vasárnapon szólalt meg a film. William K. L. Dickson ugyanis az eltelt két hónap alatt a filmfelvevő, a kinetográf mögé ívfénylámpát, eléje pedig egy erősebb objektívet szerelt, így készült el a kísérleti filmvetítő. Ezután egy ügyes kis vezérlőmechanizmussal összhangba hozta a filmszalag mozgását egy fonográfhengerrel, így október 6-án „csodák csodájára a bemutató jól ment" - ahogy Dickson később visszaemlékezett. Az év végére, a kereskedelmi forgalmazás szempontjait szem előtt tartva, Edison most már állandó méreteket szabott a kinetográf számára: 35 mm széles film, 18x24 mm-es képkockák, kétoldalt perforáció, négy lyuk kockánként. S hogy napjaink filmje milyen sokat köszönhet Edisonnak, jellemző, hogy ezek a méretek a normál mozifilmen ma is változatlanok! Ezek után azonban hátravolt az a készülék, amellyel a gyorsan pergő képekből folyamatos mozgás alakul ki. A kinetográf után meg kellett szerkeszteni eladható formában a filmnézőt - a kinetoszkópot. És mi történt ezalatt Európában? 1890. január 18-án a berlini Fényképész Egyesületben Anschütz professzor még mindig ott tartott, hogy egy menetelő katona, egy vég nélkül futó kutya és egy megállás nélkül vágtató ló látványával ejtette ámulatba a szakmai közönséget. A másfél méter átmérőjű üvegkorongot hunyorgó lámpa világította meg. Az elektrotachiszkóp semmivel sem volt jobb, mint Muybridge egyszerű korongos vetítője.

A celluloid tekercsfilm révén viszont Le Prince kezében minden együtt volt ahhoz, hogy a nyilvánosság elé lépjen a világ első mozijával. 1890-ben már Franciaországban tárgyalt szabadalmainak ügyében, s a párizsi Opera titkárával, Mobisson úrral megegyezett egy bemutató vetítésben. Készülékét és filmjeit becsomagolva, 1890. szeptember 16-án szállt vonatra Dijonban, hogy Párizsba utazzon. De sohasem érkezett meg! Hónapokig nyomozott utána a rendőrség -eredménytelenül. Le Prince nyomtalanul eltűnt a filmtörténetből! Thomas Alva Edison közben éjt nappallá téve dolgozott Dicksonnal a kinetoszkópon. Bármennyire tetszett is neki a „beszélő" vászon, ő csak minimális programot tűzött maga elé. Nem akarta kivetíteni a filmet!

Ezt később így indokolta: „A leggyümölcsözőbb területnek előttem a képek közvetlen nézése látszott, mintsem a vetítés, mert 1890-ben és egy ideig utána is a szórakozás rendkívül népszerű formája volt hazánkban az úgynevezett nikkelszalon, ahol fonográfok álltak, és érmebedobós mechanizmussal működtek."

Edison pontosan ilyen készülékre gondolt a filmmel kapcsolatban is. Nem érezte meg azt a mélyről jövő, egyre hevesebb áramlást, amely a tömegek igényeit sodorta a felszínre. Nem vette észre, hogy a pillanat-fényképezés és a zenés fonográf már ennek a tömegkultúrának a szolgálatában válik mind népszerűbbé. Pedig éppen a kivetített mozgóképekben volt együtt minden a tökéletes tömegillúzióhoz. Edison tehát csak egyszemélyes „színházat" szerkesztett (görög szóval odeon a zenés színház neve), és egy ötcenteshez méretezte a játékidőt is. A nikkelodeon tehát a tervek szerint úgy működött, hogy amikor valaki bedobott egy ilyen nikkelpénzt, azonnal kigyulladt a készülékben a lámpa, és peregni kezdett a tizennégy méter hosszú, végtelenített filmszalag. Bár a film folyamatosan futott, másodpercenként 46-szor egy-egy átvilágított kocka tűnt a néző szeme elé olyan gyorsan, hogy az elmozdulást nem lehetett érzékelni. Az amerikai feltaláló „lejátszó"- készüléke viszont ezzel az óriási mennyiségű mozdulatelemmel hihetetlenül finoman és élethűen adta vissza a hétköznapi események élményét. Edison kinetoszkópjának első bemutatójára 1891. május 22-én került sor West Orange-i laboratóriumában, ahol a Nemzeti Nőszövetség Klubjának 147 képviselőjét egy kiadós villásreggeli után a csinos Edisonné kérte fel, hogy tekintsék meg férje új alkotását. A New York Sun riportere tizenkét nappal később így számolt be a nevezetes eseményről: „A klubtagok meglepve és örvendezve pillantottak meg egy kis fenyőfa ládát, amely a padlón állt. Néhány kerék és hajtószíj volt a doboz közelében, meg egy munkás, aki ezeket kezelte. A doboz tetején körülbelül egy hüvelyk átmérőjű nyílás volt. Amint a lyukba néztek, egy férfi képét pillantották meg. A legcsodálatosabb kép volt. Meghajolt, mosolygott, integetett, s a legtökéletesebb természetességgel és kedvességgel emelte meg kalapját. Minden

mozdulata tökéletes volt. . Az amerikai lapokban júniusban jelentek meg az első hírek arról, hogy elkészült a „technika varázslójának" új csodája, a mozgófilm. Most már Edison is elérkezettnek látta az időt, hogy előkészítse a nagy üzletet. 1891. augusztus 24- én két olyan szabadalmat jelentett be, amely hosszú időre meghatározta a mozi amerikai fejlődését. Az egyik a Kinetográf felvevő kamera, a másik a Berendezés mozgó tárgyak fényképeinek bemutatására címet viselte. Érdekes módon mindkét találmányára csak az Egyesült Államokban kért szabadalmi oltalmat. Ügyvédeinek tanácsai ellenére ugyanis ebben az időben már borúlátóan kezelte a külföldi szabadalmak ügyét. Amikor később számon kérték tőle, miért nem szabadalmaztatta a kinetográfot és a kinetoszkópot Európában is, csak legyintett. Sorra elvesztette a korábbi szabadalmi pereket, mert mindig akadt az illető országban egy feltaláló, aki fel tudott mutatni egy hasonló szabadalmat, amelyet korábban jelentett be, mint Edison. Ebben az esetben azonban a francia és német feltalálók még messze voltak attól, amit Edison már elért.

Demény György élettankutató például, aki Étienne Marey közvetlen munkatársa volt, 1892. március 3-án kapott francia szabadalmat phonoscope- nak nevezett találmányára, de a forgó kerékkel, amelyen maga a feltaláló mondta ki némán, hogy „Éljen Franciaország!", nem sokra ment az ámuló közönség. Ebben az évben nyílt meg Párizsban az Optikai Színház is, amely mögött persze megint Émile Reynaud állt, és lyukszalagos festett kis képecskéivel, mozgó emberkéivel óriási közönségsikert aratott. 1892 júniusában viszont Anschütz professzor módosított „gyorsnézőjének" vetített képeit már egyszerre 16 600 ember csodálhatta meg Berlinben, egy kiállítási parkban. 1892. augusztus 20-án pedig egy berlini mutatványos, Max Skladanowsky is nekiállt, hogy leforgassa élete első filmfelvételét biográf nevű

készülékével. Ebben két filmszalag futott egymással párhuzamosan, és a felvevő 2x8 kockát fényképezett másodpercenként. Skladanowsky ott kezdte, ahol Le Prince tartott öt évvel ezelőtt. Edison most már csak a technikai részletek finomításán dolgozott. Épp elég tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy világosan lássa: a kinetoszkóp- üzlethez jó filmeket és jó készülékeket kell gyártania. így hát még 1892-ben megkezdték West Orange-ban a világ első filmstúdiójának építését. A kátránypapírral borított furcsa faház - amelyet később csak Black Mariának (Fekete Máriának) becéztek -, ha nem is volt kacsalábon forgó palota, mindenesetre tetszés szerint foroghatott egy függőleges tengely körül. így mindig a napsütés irányába állíthatták, s hogy a legnagyobb fényerővel folyjanak a felvételek, a tetejét egyszerűen fölhajtották. A stúdió 1893. február 1-re készült el, és másnap óriási tüsszentés rázta meg. Dickson ugyanis rávette Edison főmérnökét, Fred Ottot, hogy játssza el ezt a kis

jelenetet a kinetográf előtt. így született meg egy tüsszentéssel az első film a Black Mariában, amely egyébként kegyetlenül fülledt és meleg volt, mert a fekete kátránypapír mohón szívta magába a napsugarakat. Üzleti szempontból azonban nem állt valami rózsásan a helyzet. Hiába gyártották sorra a rövidfilmeket, a kinetoszkóp iránt nem mutatkozott érdeklődés. De Edison sem volt már a régi. Addig pepecselt a filmszalag és a fonográfhenger szinkronizálásával, míg végül a kinetoszkóp lemaradt a chicagói világkiállításról. Ráadásul ez a feladat még a legendás feltaláló erejét is meghaladta. Belenyugodott tehát, hogy a film néma marad. Egy év múlva, 1894. február 21-én lehangoltan írta öreg barátjának, a megértő Muybridge-nek: „Egy kis készüléket szerkesztettem - melyet kinetoscope-nak hívok - egy nikkeles bedobónyílással. Körülbelül 25 készült el, de nagyon kétlem, lesz-e haszon belőlük, s attól tartok, hogy még a saját költségüket sem

hozzák be. Ezek a Zoetrope eszközök túlságosan szentimentális jellegűek ahhoz, hogy a közönséget költekezésre csábítsák." Edison egyik titkára, Alfréd O. Taté azonban addig nyüzsgött, amíg sikerült felhajtania két olyan vállalkozót, akik végre belevetették magukat az üzletbe. Norman C. Raff és Frank Gammon megalakította a Kinetoscope Companyt, és ettől kezdve Edison bűvösen csengő nevével mozgásba lendült a kereskedelmi gépezet az új találmány értékesítésére. Széles körű reklámhadjárat nyomán New Yorkban már mindenki türelmetlenül várta „A Varázsló Legújabb Találmányáénak bemutatóját, így nem lehetett sokat késlekedni. A Broadway 1155.

számú házban egy régi cipőboltot alakítottak át gyorsan, és a világ első kinetoszkóp- szalonjának megnyitását április 16-ra, hétfőre tűzték ki. 1894. április 14-én, szombaton késő délután azonban már olyan óriási tömeg gyülekezett a bemutatóterem előtt, hogy amikor az előkészületekkel megbízott Tate kinézett az ablakon, alig akart hinni a szemének. így hát odafordult a bátyjához, és hanyagul megjegyezte: „Ide figyelj! Miért ne hagyjuk, hogy az a kinti népség fizesse a vacsoránkat ma éjjel?" Szélesre tárták az ajtókat, és az áradat azonnal megindult. Bent két sorban öt- öt készülék várta az új csodára áhító tömeget. A nézők 25 centet fizettek le a bejáratnál, és ezért öt filmet nézhettek meg az öt készüléken. Ha valaki mohón mind a tízet látni akarta, természetesen kétszer többet fizetett. Persze mindenki mindent akart látni. Itt pergett a Lópatkolás, Borbélyműhely, Kakasviadal, Birkózás, Légtornászok - másfél percig egy-egy jelenet. Az ostrom késő éjjelig tartott, és 120 dollár volt a bevétel. Ebből már egy luxusétteremben is meg lehetett vacsorázni.

Pillanatok alatt terjedt el az új tömegőrület az amerikai nagyvárosokban. Sorra következett Chicago, Baltimore, Atlantic City, San Francisco, de még áprilisban a Broadwayn is újabb tíz automata kinetoszkópot állítottak fel. S az emberek mindenütt elbűvölten nézték a kis nyíláson át a parányi mozgó figurákat, a nagy illúziót. 1894 októberében a kinetoszkóp átkelt az óceánon, és megjelent Európában is, pontosabban Londonban. Egy élelmes görög férfiú, Jorgosz Trajedisz az Old Bond Streeten nyitotta meg az első angol kinetoszkóp-szalont azokkal a gépekkel, amelyeket Amerikában vásárolt. Az elragadtatott nézők két pennyért nézhették végig a hat készülék közül egynek a műsorát. Tényleg a kispénzűek szórakozása volt, ezt jól számította ki Edison, de sok kicsi sokra megy alapon az okos görög máris hívatta Róbert Pault, a neves műszerkészítőt, hogy gyártson neki még néhány tucatot a kinetoszkópokból. Ennek nem is volt akadálya, hiszen semmiféle szabadalmi oltalom nem védte külföldön Edison berendezését. Berlinben viszont az emberek Anschütz professzor bemutatójára rohantak

1894. november 25-én. Ennek a varázsa abban rejlett, hogy a

Projektions- Schnellseher (a „vetítő-gyorsnéző") a berlini főposta épületében az első olyan mozi volt, ahol a közönség azért fizetett, hogy áhítatosan figyelje azokat a mozgó figurákat, amelyek egy 6x8 méteres vászonra vetítve jelentek meg. Anschütz ugyanis forgó üvegkorongos vetítőjét továbbfejlesztve, olyan módon növelte a műsoridőt, hogy két nagy kerék forgott egyszerre a mozdulatfényképekkel, és a két kerékről felváltva folyt a vetítés. Egymásfél márkáért csuda kellemes szórakozás volt, bár a mozdulatok unos- untalan ismétlődtek benne. Ez még mindig nem az igazi mozi volt. Az volt meg benne, ami hiányzott a kinetoszkópból, és az hiányzott belőle, ami megvolt a kinetoszkópban. A folyamatos film és a vetítés még nem találkozott. 1894 végén a kinetoszkóp - folytatva diadalútját - megjelent Franciaországban is. A tömegek most már a Poissonier sugárút 20. számú ház szalonját ostromolták. Ugyanebben az időben jelent meg egyébként a Raff and Gammon cég első filmkatalógusa is, amely már 52 rövidfilmet kínált eladásra a kinetoszkópokhoz. Úgy látszott, hogy a kinetoszkóp egyre lendületesebb üzleti sikerét semmi sem állíthatja meg. Egy fagyos decemberi napon azonban két elegáns férfi sétált be a párizsi moziszalonba. A híres fotóanyaggyáros, Antoine Lumiére két fia, a harminckét éves Auguste és a két évvel fiatalabb Louis sorra megnézte a filmeket, de mindkettőjüket jobban érdekelte a különös készülék mechanizmusa. Apjuktól aztán kaptak is egyet ajándékba, így szerét ejthették, hogy alaposan megvizsgálják a kinetoszkópot. Azonnal látták, mi a legnagyobb hibája: a film folyamatosan fut a gépben, ezért olyan fényszegény a kép, bár a mozgás tökéletes. És eszükbe jutott a kézenfekvő megoldás, ahogyan erre Louis később visszaemlékezett: „Abban az időben, amikor Edison kinetoszkópját a kíváncsi közönség számára bemutatták, fivérem és én megjegyeztük, milyen érdekes volna a mozgóképjeleneteket egy ernyőre vetíteni... " De hogyan? Mindketten egyetértettek abban, hogy ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha a film szaggatottan mozog a kis vetítőkapu előtt. S ezt lehetőleg úgy kell elérni, hogy kétszer annyi ideig maradjon nyugalomban egy képkocka, mint amennyi idő ahhoz kell, hogy hirtelen a következő kocka ugorjon a helyébe. A filmtovábbítás nagy ötletét végül egy varrógép adta. A tű alatt ugyanis a szövetet egy ügyes kis fogazott talp úgy továbbítja, hogy felnyomódik, a szövettel együtt előretolódik, lesüllyedve visszatér eredeti helyére, majd ismét felnyomódik, és megint egy kis szakasszal továbbítja a szövetet. Valami ilyesmit kellene megvalósítani a filmmel is - ezen tűnődtek Lumiére-ék. Két kis pecek kell, amely minden képkocka két oldalán egy-egy lyukba belekap, lehúzza a filmet, majd hátrahajlik, és otthagyja mozdulatlanul a képkockát a filmkapuban. Azután, mialatt pihen a szalag, fölugrik a következő lyukpárért, és ismét belekapaszkodva újabb kockával rántja lejjebb a filmet.

Ilyen mozgást csak egy rendkívül szellemes szerkezettel lehetett megvalósítani. Egy körhagyó tárcsát és egy csavarvonalas peremű korongot kellett párosítani. Ez még senkinek sem jutott eszébe! A Lumiére testvérek tehát szabad idejükben nekiláttak a kis mechanikai remekmű kidolgozásához. Először csak papírtekercses filmmel kísérleteztek, majd áttértek a celluloid filmre, aztán egészen rövid idő alatt összehozták azt a kis masinát, amely filmfelvételre és - vetítésre egyaránt alkalmas volt. A két Lumiére testvér végül 1895. február 13-án nyújtotta be szabadalmi kérelmét a találmányi hivatalba ezzel a szerény címmel: Készülék kronofotografikus képek felvételére és szemlélésére. Ki sejthette volna ebből, hogy a század egyik legragyogóbb találmányának végleges formája rejlik mögötte? Louis Lumiére mindenesetre a feltalálóktól eléggé szokatlan módon annyira pontos és szabatos leírást adott készülékükről, hogy ennek működését talán nem lesz nehéz-ezek után megérteni: „A mi kinematográfunk lehetővé teszi, hogy a részképek számát másodpercenként 15-re csökkentsük (ez utalás Edison 40-50 képkocka sebességgel futó filmjére), továbbá hogy különféle mozgó jeleneteket a nézők egész csoportja előtt kivetítsünk egy ernyőre... A részképek váltása céljából az egymást követő 900 részkép egy 35 mm széles és kb. 18 méter hosszú, hajlékony filmszalagon van elhelyezve. Minden egyes fénykép a szalag szélességének irányában 25 mm széles, a hossztengelye irányában pedig 20 mm magas. A filmszalag két széle mentén egy-egy lyuksor található. A kör alakú nyílások egyenlő, 20 mm-es közökkel követik egymást. Ezekbe nyúlik bele egy fémkeret által vezetett kettős villa, mely minden egyes benyúlás után egy-egy perforációtávolsággal húzza lefelé a filmszalagot, miközben a pilla elzárja a fény útját a képkapu előtt. A villaágak ezután kihúzódnak a lyukakból, és egy fordulat után a következő két perforáció-nyílásba nyúlnak be, ezzel ismét egy képmagassággal lejjebb húzzák a filmszalagot és így tovább... "

Edison kinetoszkópja Angliában is törvényszerűen elindította azt a folyamatot, amely a szakaszosan mozgó filmvetítőhöz vezetett. Róbert Paul ugyanis szorgalmasan készítette az újabb kinetoszkópokat a görög számára, az amerikai Kinetoscope Company azonban résen volt, és úgy védekezett, hogy megtagadta a további Edison- filmek szállítását az „illegális" készülékekhez. Nincs film? Akkor csinálni kell egy filmfelvevőt! Róbert Paul fölkereste barátját, Bírt Acrest, és ettől kezdve együtt törték a fejüket, hogy miként szerkeszthetnének egy használható filmkamerát.

Igazán nem volt nehéz a dolguk: megvolt a filmszalag a pontos méretekkel és a lyuksorral, így csak egy „szaggató" mechanizmust kellett találniuk. Végül a Marey-féle leszorító szerkezetet alkalmazták, amely a felvétel idejére minden egyes képkockát mozdulatlanul tart a filmkapuban. A fel-vételekhez ennyi elég is volt, mert a film csak egyszer fut át a gépen, tehát nem karcolódik meg túlságosan. A lejátszásra pedig ott volt maga a kinetoszkóp. így hát 1895 februárjában Birt Acres 40 kocka/mp sebességgel elkészítette első filmjét Dover öblének csillogó hullámairól, majd következett a többi is. Nem sokat kínlódtak tehát, de ezzel elindultak azon az úton, amely az angol mozi megszületéséhez vezetett. Lumiére-ék viszont úgy érezték, hogy készülékükkel most már a nyilvánosság elé léphetnek. Az első bemutató filmvetítésre a Nemzeti Ipart Támogató Társaság előtt került sor 1895. március 22-én. Csak egy filmjük volt, de ez akár reklámfilm is lehetett volna. A munkaidő vége - ez volt a címe, a vásznon pedig feltűnt a Monplaisirben álló Lumiére-gyár, a munkások pedig békésen ballagtak ki a gyárkapun, nem zavartatva magukat az

állványra erősített kézi tekerős filmfelvevőtől. A mozgóképek olyan nagy hatással voltak mindenkire, hogy Étienne Marey, aki szintén a társaság tagjai között foglalt helyet, elfogulatlan őszinteséggel írta le:

„... ez a csodálatos találmány már az első lépésre csaknem tökéletesnek mondható." Ugyanakkor a bemutató végén odasietett a Lumiére fivérekhez a Tudományos Akadémia egyik tagja, Jules Carpentier, a híres mérnök, és felajánlotta, hogy segít elkészíteni sorozatban is ezt a csodálatos gépet. így az ő kisebb műszaki módosításainak volt köszönhető, hogy a felvételre és vetítésre egyaránt alkalmas kinematográf elnyerte végleges alakját, persze azzal a kiegészítéssel, hogy vetítéskor külön fényforrást kellett mögé állítani. Jellemző a felgyorsult eseményekre, hogy mialatt a francia szakemberek a Lumiére-filmvetítő mozgó képeit csodálták, Németországba csak ekkor érkezett meg a kinetoszkóp. Edison fénylő kis emberkéinek révén Berlinben a Castans Panopticum szórakoztató látványosságai új csodával bővültek. Amerikában azonban már riasztó jelek mutatták, hogy a nagy üzlet valahogy mégsem sikerül. Pedig mindenki kíváncsi volt arra a szenzációs bokszmeccsre, amelyet Michael Leonard és Jack Cushing vívott szinte egy zsebkendőnyi területen a Black Maria színpadán a valódi kiütésig. Csakhogy a hatszor egyperces menetet hat kinetoszkópon lehetett végigdrukkolni. így sokan csak az utolsó menetet választották, és meg se nézték a többit, ekkor viszont 60 cent helyett csak 10-et fizettek (már emelkedtek az árak!). Nem csoda, hogy mind többen sürgették Edisont: meg kellene már csinálni a kinetoszkóp vetítős változatát. De a feltaláló megmakacsolta magát, és egyik levelében azt írta Norman Raffnak: „Ha megcsináljuk ezt a képernyős gépet, amit Ön kér, mindent elrontunk. . . Jobb, ha nem vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot."

Ám Edison sem tudta már visszazárni a palackba a kiszabadult szellemet. Németország és Franciaország után így került sor az első vetített filmelőadásra az Egyesült Államokban is 1895. április 21-én. Az amerikai Latham fivérek nem sokat teketóriáztak: a vergődő kinetoszkópot vetítő készülékké alakították, és a hangzatos Panoptikon névre keresztelve tartották meg vele New York-i bemutatójukat. Alig egy hónappal később, május 20-án pedig már a Madison Square

Garden épületének tetején kezdődtek meg Edison másfél perces filmjeinek rendszeres vetítései.

Franciaországban a Lumiére testvérek viszont ismét hozzáértő szakmai közönség előtt mutatták be készüléküket 1895. június 10-én. Ezúttal Lyonban a Francia Fényképészeti Társaság kongresszusának tagjait ejtette ámulatba az új csoda. Az egyesület hivatalos lapja később így számolt be erről: „Este 8 órakor a tőzsdepalota nagytermében . . . vetítettek Lumiére urak kronofotográfikus képet a találmányukat képező, kinematográfnak nevezett készülék segítségével. Ez a készülék lehetővé teszi, hogy egy ernyőre természetes nagyságban vetítsenek... " A munkások megint kijöttek a monplaisiri gyárból, de a közönség láthatott még lovaglóleckét, kovácsokat, lázasan dolgozó tűzoltókat, és szemügyre vehette a nyüzsgő lyoni Tőzsde teret is. Összesen már nyolc egyperces film pergett le. Itt tűnt fel egyébként az a módszer, ahogyan Lumiére-ék, illetve később operatőreik számos más országban dolgoztak: a helyi érdekességeket is azonnal filmre vették! Ennek a „híradó"-jellegnek hihetetlen lélektani hatása volt, a rácsodálkozás öröme ugyanis megsokszorozta a vásznon a valóság varázsát. S hogy felvétel és vetítés mennyire könnyen megvalósítható ugyanazzal a kamerával, ezt Auguste Lumiére ötletesen és az élmény frissességével bizonyította a kongresszus tagjainak a hivatalos lap tanúsága szerint: „1895. június 11., délelőtt... kirándulás Neuville-sur-Saone-ba. A kikötés, előkészületek az ebédhez. Ezeket rögzítette a kinematográffal A. Lumiére úr, aki e jeleneteket másnap este bemutatja nekünk. . . 1895. június 12. . . .A Lumiére testvérek fejezték be az estét, bemutatva a kinematográffal készített felvételeket. Ezek közül az egyik az egyesület tagjainak előző napi partraszállását mutatta be Neuville-ben, a másik felvételsorozat egy társalgást örökített meg Janssen úr, az egyesület elnöke (emlékezzünk csak a csillagászati „revolver"-re!) és Lagrange úr, a neuville-i járás főtanácsosa között..." Edison kinetoszkópja közben mind messzebbre jutott az európai kontinensen. Ezen a nyáron érkezett például Bécsbe, és amíg az Osztrák Magyar Monarchia fővárosának lakói a közkedvelt szórakozóhelyen, a Práterben ismerkedtek a mozgó képekkel, odaát

Amerikában, a „fekete" filmstúdióban rendületlenül készültek az újabb filmek. 1895. augusztus 28-án vették fel például azt a kis jelenetet, amelyben a Kinetoscope Company titkára és pénztárnoka, Thomas úr játszotta el Mária skót királynő életének utolsó drámai mozzanatát, amint hóhérbárd alá hajtja fejét a Towerben. A kritikus pillanatban persze megállították a filmfelvevőt, Thomas úr feltápászkodott, így a filmen már csak egy bábu feje hullott le a hóhér bárdja alatt. Thomas urat tehát nem fejezték le, de Edison kinetoszkópja valójában ekkor már halott volt. És nemcsak a Lumiére testvérek találmánya jelentette számára a végzetet. Hosszas kísérletezés után ekkor készítette el végre Washingtonban egy ügyes amerikai ingatlanügynök azt a szerkezetet, amellyel már könnyedén lehetett kivetíteni a kinetoszkópfilmeket. Thomas Armat ugyanazon a napon adta be szabadalmát a fantoszkópra, amikor „Mária királynő" tragikus véget ért a Black Maria napfényes termében. Armat készülékében olyan megoldás jelent meg, amelyre tulajdonképpen Edisonnak kellett volna rájönnie. Az amatőr technikus szeme előtt az a cél lebegett, hogy a film szaggatott továbbítására olyan szerkezetet kell találnia, amely a lehető legkisebb igénybevételt jelenti a könnyen szakadó celluloidszalag számára. A két filmorsót egymás fölött helyezte el, és a filmszalagot két fogazott dobbal vezette át a képkapun, fölülről lefelé. De itt jött az új megoldás! A felső dob után egy kis hurkot hajlított a filmből, amikor befűzte a gépbe a szalagot, az alsó fogazott dobhoz pedig olyan gépelemet szerelt, amely folyamatosan forgott, de a filmet csak megfelelő időközönként rántotta egy kockával lejjebb a vezető dob segítségével. Ez a gépelem volt a híressé vált máltai kereszt, amely ma is elengedhetetlen része minden filmvetítőnek. Bár ez a „kereszt" akkor még tizenöt ágú volt, benne rejlett a szaggatott filmvetítés legfontosabb alapötlete. Maga a gép elég rozoga szerkezetnek bizonyult, és az volt benne a legmulatságosabb, hogy csak 20 kocka/mp sebességgel tudta továbbítani a kinetoszkópszalagokat, ezért a kivetített alakok álomkóros lassúsággal mozogtak a vásznon. Thomas Armat tehát folytatta készülékének tökéletesítését. Most már Berlinben Max Skladanowsky is látta, hogy a kinetoszkóp helyett a

vetített filmeké a jövő, és azonnal előállt bioszkóp nevű készülékével, amely másodpercenként 2x8 kockát vetített felváltva két párhuzamosan futó filmszalaghurokról. 1895. november 1-től kezdve a Wintergarten varietében a hat másodperces jelenetek persze nagy tetszést arattak, de csak azért, mert senki sem tudta még, hogy van ennél jobb mozi is.

Lumiére-ék készüléke viszont az utolsó műszaki simítások után olyan tökéletes kereskedelmi árucikké vált, amely felvételre és lejátszásra egyaránt alkalmas. Ezután már csak az volt a kérdés, mit szól a mozihoz a nagyközönség, az utca embere. Párizs pezsgő életének szilveszter előtti hangulatánál jobbat el sem lehetett volna képzelni a mozi könnyed és elegáns bemutatkozására. Az első vetítést 1895. december 28-án Párizsban, a híres Grand Café gyönyörű India Szalonjában rendezték meg. A terem lassan elsötétült. S aztán megint kijöttek a munkások a gyárból, megint sor került a lovaglóleckére, de most már jött a vonat is, és mindenki harsányan nevetett A megöntözött öntöző kisfiú hősének csínytevésén, aki rálépett a locsolócsőre, és csak akkor ugrott le róla, amikor a kertész rémülten nézett bele a cső végébe. G. Brunel, a bemutató egyik nézője így írta le az élményt: „»A munkások távozása a Lumiére gyárból, »Egy piquet játszma«, ahol két partner dohányzik: látni lehet a füstöt, amint elhagyja a képmezőt, és szétterül a teremben. Az elképedés még nagyobb volt, amikor megérkezik a pincér, sört tölt, amely habzik. A három játékos pedig jóízűen iszik, miközben a sör fogy a pohárból. Ez az abszolút valóságnak és a mozgásnak oly illúziója, melyet az emberi szellemnek mind ez ideig nem sikerült mesterségesen bemutatnia. Ezután következett a »Vonat érkezése a pályaudvarra«. Úgy tűnt, mintha a vonat el akarna gázolni. En a nézők első sorában voltam a vetítés alatt, és egyesek ösztönösen hátrahőköltek." Georges Méhes, a későbbi híres filmrendező így emlékezett vissza: „Ettől a mutatványtól tátva maradt a szánk, megrendítve az ámulattól és a leírhatatlan meglepetéstől. . . A bemutató végén teljes volt a lelkesedés, és mindenki azt kérdezte, hogyan lehetett ilyen eredményeket elérni. Az előadás után ajánlatot tettem Lumiére úrnak

egy készülék megvásárlására a színházam részére. Ő visszautasított. Pedig én egészen 10000 frankig mentem el. ... a Grévin Múzeum (egy korabeli szórakozóhely) igazgatója hasonló gondolattól vezérelve 20000 frankot ajánlott fel. . . Lumiére úr hajthatatlan maradt, és tréfásan válaszolt nekünk: »Nagy titok, amit a készülék tud, és én ezt nem akarom eladni; magam kívánom gyártani és kiaknázni.«" A feltaláló nyilván Edison üzleti módszerére gondolt. De a század végére a „magányos varázsló" mítosza kissé megkopott. Nem lehetett már egyeduralomra törni egy találmánnyal, és különösen nem a filmvetítővel. Lumiére készülékének éppen az volt a hibája, ami az előnye is: a villás filmtovábbító, a zseniális mechanikai szerkezet, amely remekül bevált a filmfelvételhez, de a vetítéshez már nem volt annyira megfelelő. Kockánként az az egy lyukpár a legkisebb mechanikai hiba esetén is elszakadt, a villák hamar tönkretették a filmet. így a vetítőnek külön kellett válnia a felvevőtől. Ezért tört ki tehát a harc a következő években az új Lumiére-készülék és az egyes országokban sebtében kifejlesztett vetítőkészülékek között. Ezt a folyamatot már nem lehetett megállítani. Például alighogy eljutott a filmvetítések híre a Grand Caféból az angol lapok hasábjaira, azonnal rohant Birt Acres is, hogy felvevőkészüléke után immár egy használható vetítővel jelentkezzék a Brit Fényképészeti Társaságban. 1896. január 14-én így került sor az első angol filmvetítésre. Birt Acres ezúttal nemcsak Dover öblének csillogó hullámaival, hanem már az előző évi nevezetes epsomi derbi és az Oxford- Cambridge közötti izgalmas csónakverseny jeleneteivel is bizonyította készülékének életképességét, Thomas Armat, a washingtoni feltaláló is tovább tökéletesítette vetítőjét, és miután sikerült a bámulatos mechanikai alkatrészt, a máltai keresztet hibátlan munkára fognia, még az előző év decemberében rávette Frank Gammont, a kinetoszkópcég „egyik felét", hogy tekintse meg vetítőjét Washingtonban. A bemutató olyan jól sikerült, hogy most már Norman C. Raff és Frank Gammon együtt beszélték rá Edisont, vessen egy pillantást a névtelen kis feltaláló filmvetítőjére. Hiszen ha nem sikerült eddig kidolgozni a kinetoszkóp vetítős változatát, most készen hullik az ölükbe egy ilyen készülék.

Armat mindenesetre óvatos volt. Amint megtudta, hogy a nagy Edison fogja személyesen megtekinteni a gépét, azonnal besétált a találmányi hivatalba, és 1896. február 19-én szabadalmi oltalmat kért tökéletesített vetítőjére, a vitaszkópra, s csak azután utazott el West Orange-ba. A bemutatóra a kis település legnagyobb boltjában került sor. Edison ezen a fagyos februári reggelen két felöltőbe burkolva, mogorván érkezett a vetitésre, s aztán egy 6 x 3,6 méteres képernyőn feltűnt Annabella, az ünnepelt táncosnő, és teljes életnagyságban, valamint egy leheletnyi fátyolban csábos történetet lejtett el egy vidám leánykar élén. Edison nyilván nem valami derűsen nézte a filmvetítést. Napóleon érezhette így magát a Waterlooi csatamezőn. Ez volt az első igazi kudarc a számára. Megelőzték! Nagylelkűen elismerte, hogy az amatőr fiatalember ügyes kis szerkezetet barkácsolt össze, de meg mindig nem ocsúdott fel, ahogyan Armat később leírta: „Mi elsőre nyolcvan gép elkészítését terveztük, de Mr. Edison úgy vélte, hogy ötven gép elegendő lesz az egész ország ellátására. Ez a (gyakran idézett) kijelentés különösen hangozhatott egy olyan embertől, mint Mr. Edison, de nem szabad elfelejtenünk, hogy eddig az ideig (1896. február) nem csinált külső felvételeket (a szabadban) az Edison Company." Ez viszont jól mutatja, hogy Lumiére-ék újítása nemcsak a készülék volt, hanem az is, hogy gépükkel rögtön kimentek a szabadba, és hétköznapi eseményeket örökítettek meg, ami eszébe sem jutott Edisonnak és a stábjának. Közben Lumiére-ék ügynökei nyakukba vet- ték a világot, és sorra rendezték a filmbemutatókat Európában. Alig egy hónappal Birt Acres vetítése után, 1896. február 20-án kezdődtek meg a rendszeres előadások Londonban a Lumiére- készülékkel. A kinematográf kétségtelenül sokkal világosabb és egyenletesebb képeket adott, mint Acres vetítője. Az előkelő angol körök bolondságnak tartották az egészet, de a gyárak, műhelyek és boltok népe egyre jobban szórakozott az évszázad csodáján. Bécsben még alig szoktak hozzá a kinetoszkóphoz, amikor a nagy versenyfutásban 1896. március 20-án itt is megjelent a kinematográf. A császárváros ugyan hűvösen hallgatott, de a vurstlik világa annál nagyobb lelkesedéssel ünnepelte a mozit. Csak ezután következett a kinetoszkóp szülőhazája, az Egyesült Államok, ahol végre sor került az első, elfogadható minőségű vetítésre a máltai keresztes vitaszkóp révén. A Raíf and Gammon cég, híven őrizve a hagyományokat, Edison nevével reklámozta Armat vetítőjét, mert az üzleti érdek ezt kívánta. így hát 1896. április 23-án New Yorkban a Koster and Bial's Music Hall műsorplakátján Edison neve ismét felragyogott. Thomas Armat így emlékezett vissza a bemutatóra: „Személyesen kezeltem a gépet az első éjszakán. Valamennyi lejátszott film, egy kivételével, úgynevezett vaudeville (bohózat) vagy színpadi jelenet volt. A zsúfolásig megtelt nézőtéren minden jelenetnél nagy lelkesedéssel hangzott fel a taps. A színpadi jelenetek sorában az egyetlen kivétel egy szabadtéri felvétel volt, melyet a Raíf

& Gammonnak Róbert Paultól sikerült megszereznie, aki ekkor Angliában kísérletezett a mozgó képekkel. Ez a jelenet vihar korbácsolta hullámokat mutatott, amint megtörnek egy sziklaszirten a doveri öbölben, Angliában - egy olyan jelenet, amely teljesen elütött a közönség által korábban látottaktól. Amikor megjelent a vetítőernyőn, az egész terem felbolydult, lelkes kiáltások hangzottak: »Edison!«, »Edison!«, »Halljuk!«, »Halljuk!«"

Az előkelő estélyi ruhás és frakkos színházi közönség azonban csak csodálkozott: az ősz hajú Edison egy páholyban ült, de nem jött elő a tapsra. Jól tudta, miért nem. . . Európában viszont tovább hódított Lumiére-ék kinematográfja. Alig négy hónap telt el a párizsi Grand Café-beli bemutató óta, amikor Budapesten megjelent egy bizonyos Dupont úr, óvatosan cipelve magával Lumiére-készülékét. Nem véletlenül érkezett éppen ekkor, hiszen 1896. május 2-án nyílt meg Magyarország fővárosában minden idők legnagyobb látványosságát ígérve, a Millenniumi Kiállítás. Dupont úr, híven a cég hagyományaihoz, azonnal leállította háromlábú faállványát, és lázasan tekerni kezdte kamerájának kurbliját. így készültek hazánkban a legelső filmfelvételek alig több mint egy hónapon belül a Lánchíd budai hídfőjéről meg a hódoló díszmenetről. És 1896. május 10-én a Royal-szállónak a Körútra nyíló kávéházi részlegében már a budapestiek is megcsodálhatták a kinematográf mozgó képeit, majd június 13- án megnyílt az első pesti mozi, az ikonográfia.

Furcsa módon a mozi nem számított olyan előkelő találmánynak, mint egykor a fonográf vagy a telefon. Vagy csak az idők változtak? Annyi bizonyos, hogy Angliában például Birt Acres, az első lelkes filmriporter nem könnyen boldogult. Amikor 1896. június 27-én a walesi herceg és felesége megérkezett a cardifil vásárra, csak azzal a feltétellel engedélyezték a jelenet megörökítését, hogy egy sátorban rejti el gépét, s csak a kamera objektívjét dughatja ki egy kis nyíláson. Szegény Acres! Egyszerűen nem is látta, mit filmez, csak adott jelre elszántan tekerni kezdte a forgatókart a filmkamerán. De végül is szerencséje volt, mert a felvétel sikerült. Az első filmhíradósok most már ott voltak minden nevezetesebb eseménynél, akár egy New York-i tűzeset, akár az angol-búr háború valamelyik véres csatája kínálta a témát. A mozi mindenesetre akkor győzött véglegesen, amikor 1900. április 14-én megnyílt az évszázad legnagyobb világ- kiállítása Párizsban. A 3000 izzóval kivilágított Eiffel-torony mellett a Gépek Csarnokában 25 000 üléses mozit rendeztek be, és a kör közepén 21 x 16 méter nagyságú vetítőernyő feszült. De nem akármilyen! Louis Lumiére azt írta: „. . . olyan anyagot választottam, amely ugyanannyi fényt engedett át, mint amennyit visszavert." így egyszerre két oldalról nézhette a közönség a vetítést. Ehhez minden este előadás előtt egy csigás emelővel óriási fémtartályt húztak fel a kupolába, és ebből permeteztek vizet a képernyőre, hogy éppen a megfelelő mértékben váljék áttetszővé. S ha nem is tudjuk pontosan, hány ember tekintette meg a világkiállítás negyvennyolcmillió látogatója közül ezt a különleges mozit, annyi bizonyos, hogy a fény (franciául lumiére), amely vibrálva tört elő a filmvetítőből, immár nagybetűvel került be a technikatörténetbe.