Fulton festménye a Nautilusról

Őszig körülbelül ezren utaztak a hajón, és a kis gőzös ezalatt mintegy ötezer kilométert tett meg. A kis hajózási részvénytársaság ugyanis a kezdetben meghirdetett 26 kilométeres útvonalat Wilmingtonig meghosszabbította, így a teljes útszakasz csaknem 60 kilométerre nőtt. Fitch álma beteljesült, vállalkozása idővel mégis csődbe jutott, mert rosszul választotta meg az útvonalat. Az Egyesült Államok akkori legnagyobb városának környékén nagyon jó volt a postakocsiszolgálat, így a 11,5 km/ó sebességgel úszó gőzhajó sehogy sem tudta velük

felvenni a versenyt. Újabb amerikai akadt 1791-ben, aki a fejébe vette, hogy gőzhajót épít: John Stevens kapitány. A Hudson folyó melletti Hobokenben vásárolt magának birtokot, és egyre idegesebb lett, hogy nem érkeznek meg hozzá pontosan a hajón küldött áruk. Fogta hát magát, és egyszerűen megvásárolta a kizárólagos szállítási jogot a folyóra. Ami Fitch számára a Delaware és Rumseynek a Potomac volt, az lett John Stevens életében New York híres folyója, a Hudson, amely szinte nyílegyenesen hömpölyög végig északról délre, hogy a mai amerikai világvárosnál ömöljön az Atlanti-óceánba. Akkoriban Stevens legnagyobb gondja az volt, hogy ha már van vize, valami újfajta megbízható jármű is kellene rá. Annak idején élvezettel olvasta Fitch és Rumsey írásos párviadalát a gőzhajó feltalálása körüli elsőbbségi vitáról. Most ő maga is egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a különös feladat megoldása iránt. Utasítására 1791-ben technikusa, John Hall egy kezdetleges gőzjárművet kezdett építeni. Stevens ekkor még teljesen járatlan volt a mérnöki tudományokban. Olyan tanácsokat adott például Halinak, hogy a gőzgép dugattyúját parafa dugóból, a fogaskerekeket pedig fából készítse. .. Nem is jutott előbbre egy tapodtat sem hosszú évekig, hiába szeretett volna egy saját gőzhajót. Angliában viszont az amerikai leleményesség új lendületet adott a gőzhajó ügyének. Időközben ugyanis James Rumsey és Robert Fulton a ködös Albionba települt át, mindketten más-más tervekkel. Rumsey a hazai és az angol üzleti körök támogatásával 1792-ben Doverben kezdte meg Columbián Maid nevű hajójának építését. Megint vízsugárhajtást tervezett, de ezúttal a gőzgéphez és a vízszivattyúhoz tekintélyes méretű, 60 cm átmérőjű hengereket akart munkába állítani. Uj gőzgépe gyorsabban dolgozott a korábbinál, percenként 20-22 ütemmel. De mielőtt befejezték volna a hajó építését, december 18-án szívroham következtében Rumsey váratlanul elhunyt. Robert Fulton közben élete legboldogabb négy évét töltötte Angliában. Sokat festett, számos portrét, de közben egyre több időt szentelt a mérnöki tudományoknak is. A festői képzelet rendkívül szerencsésen párosult benne a kitűnő megfigyelőképességgel és a remek technikai érzékkel. 1793

júniusában kezdett foglalkozni a gőzhajó problémájával, és később ezt írta egyik levelében: „. . . első tervem az volt, hogy egy lazac farkának rugózását utánozzam: erre a célra nagy hajóorrot képzeltem el, melybe gőzgép van szerelve, és az összegyűjtött erő egy evező végéhez van vezetve. . . amely lengő mozgást végez, s ezzel haladásra kényszeríti a járművet." 1795-ben Fulton már inkább mérnöknek tekintette magát, mintsem művésznek, és jelentős sikereket könyvelhetett el. Ot is elragadta az angolok csatornaépítési láza, sőt maga is könyvet írt a csatornák műszaki megoldásairól 1796-ban. Rokonszenvvel figyelte a francia forradalom alakulását, és részvéttel nézte, hogy az angol hadihajók milyen fölényesen pusztítják a francia hajókat. Tudta, Amerikának még nincs igazán szüksége a gőzhajóra, hiszen a kereskedelem is gyerekcipőben jár, és a gyors postakocsik fölénye vitathatatlan. Lám, hová jutott szegény John Fitch! A tönk szélére. Azt beszélték, hogy amikor tudomást szerzett John Stevensről, az új gőzhajóépítőről, levélben fordult hozzá, 20 dollár kölcsönt kérve tőle. Cserébe nem kevesebbet, mint részesedést ajánlott fel neki szabadalmainak hasznosítási jogából! Stevens azonban 1797-ben sokkal nagyobb szabású vállalkozásba fogott. Robert L. Livingstonnal, az Egyesült Államok párizsi nagykövetével és Nicholas Roosevelt New York-i technikussal gőzhajó építésére kötött egyezséget. Livingstonban zsongtak az ötletek: például vízszintes lapátkereket és hasonló újdonságokat javasolt. Stevens viszont, aki már sok tapasztalatra tett szert, világosan látta, hogy nagynyomású gőzgépet kell építeni, ehhez pedig mindenekelőtt robbanásbiztos szilárd kazánra van szükség.

Sokat vitatkoztak hát, és nehezen jutottak előbbre. De ez voltaképpen nem az ő hibájuk volt. A technika akkori fejlettségi szintje és a társadalmi igények nem ösztönözték a gőzhajózás vonzó eszméjét. Aki az életét tette rá a gőzhajó „feltalálására", az még az életével fizetett érte, mint John Fitch, aki 1798. július 2-án halt meg az isten háta mögötti Bradstownban. Valószínűleg a szokásosnál nagyobb adag ópiumot vett be. Azt is rebesgették, hogy öngyilkos lett, ami érthető is volna, mert teljesen magára maradt. Most már csak Fulton és Stevens vihette diadalra a gőzhajózás ügyét. Fulton ekkor már több mint egy éve Franciaországban volt, és itt kísérletezett tovább. De az állatok mozgását tanulmányozva egyre inkább beleszeretett a tengeralattjáró ötletébe, és ragyogó érzékkel a legapróbb részletekig kidolgozta a sok technikai nehézséggel járó szerkezet tervét. 1798. október 17-én levélben ajánlotta fel a direktóriumnak a Nautilus rajzait, és pénzügyi támogatást kért. Az elhúzódó ügyben csak akkor következett be fordulat, amikor Napóleon lett az első konzul. Fulton most már megkapta a pénzügyi segítséget. Le Havre kikötőjében 1800 áprilisában készült el a Nautilus rézből szegecselt törzse, júliusban pedig a gépi berendezések is a helyükre kerültek. A 6,5 méter hosszú, 2,1 méter átmérőjű, szivar alakú járművel biztatóan folytak a kísérletek. A vízfelszínen vitorlákkal haladt, de ha vizet engedtek nehezéktartályaiba, és így lemerült, akkor már kézzel hajtott propeller tolta előre. Fulton azért tervezte a Nautilust, hogy aknákat robbantsanak föl vele az ellenséges angol hajók alatt. A befejező munkák tehát gyorsított ütemben haladtak, és néhány hónap múlva a Nautilus bevetésre készen állt. Az elszánt feltaláló arra vállalkozott, hogy a La Manche csatornában egy víz alatti aknával bármilyen arra tévedő angol csatahajót felrobbant. Fulton és két társa „hat órán át maradt teljesen a víz alatt, csak egy kis csövet használva arra a célra, hogy levegőt kapjon". Nem lehetett valami kellemes érzés a sötét, recsegő üregben várakozni. Nem is sikerült egyetlen hajót sem elsüllyeszteniük. Megpróbáltak ugyan egy hajó közelébe férkőzni, de az könnyedén kitért, amint észrevették róla a közeledő tengeralattjáró vészjósló fekete tömegét a vízben. Fultonnak nem szegte kedvét a kudarc. Már új elképzelések foglalkoztatták, mert nem ragaszkodott olyan fanatikusan egy tervhez, mint például Fitch. Még nem sejtette, hogy a gőzhajó feltalálójának büszke és mindenképpen vitatható címét végül is ő nyeri el szülőhazájában, Amerikában.

Felszáll a füst Bartolomeo Lourenfo jezsuita atya, a portugáliai coimbrai egyetem elsőéves hallgatója nem éppen áhítatos foglalatossággal töltötte idejét 1708-ban. Vidám kis szappanbuborékokat fújt sorozatban egy vékony szalmaszállal. S ez nem csupán szórakozás, hanem tudományos kísérlet volt a számára. Megfigyelte, hogy a buborékok néha egészen sokáig úsznak a levegőben anélkül, hogy lejjebb ereszkednének. Érezte, valahol itt lappang a titok, miként lehet olyan szerkezetet készíteni, amely önmagától a levegőbe emelkedik. Alaposan tanulmányozta már korábbi fizikai kísérletei során a levegő tulajdonságait. Még húszéves sem volt, amikor már olyan szivattyút szerkesztett, amely a 10 méteres bűvös határt könnyedén áttörve, 90 méter magasságba emelte fel a vizet. Reá is lenyűgözően hatott a múlt századi fizikusok meghökkentő felismerése, hogy voltaképpen egy átlátszó légóceán mélyén élünk, mert a levegőnek is súlya van. S a fizikusok előtt már nyilvánvaló volt, hogy a vízben fölemelkedő búvárgömbhöz hasonlóan, egy légüres gömb szintén a magasba emelkedhet az „aerotenger" mélyéről. De a szappanbuborékok libbenő játéka valami más volt. A portugál páter, aki később a Gusmáo nevet vette fel, talán ekkor jött rá, hogy a meleg levegő olyan „felhajtóerő", amely a környező hideg levegőhöz képest nemcsak egy buborékot emelhet a magasba, hanem valamilyen könnyű anyagból készült nagyobb ballont is. Ettől kezdve az „aerosztatikus gép" tervezése és a kísérletek oly sok idejét vették igénybe, hogy lassan már a tanulást is elhanyagolta. Terve végül 1709-ben készült el, s most már csak a gyakorlati kivitelezés volt hátra. Ehhez azonban pénzt kellett szereznie. A huszonnégy éves páter ezért beadvánnyal fordult V. János portugál királyhoz, hogy engedélyt és támogatást kapjon levegőben mozgó szerkezetének elkészítéséhez. A király kedvezően fogadta a különös kérést, amiben nyilván nem kis része volt Isabel Brunswick hercegnő pártfogásának is, aki a fekete szemű, álmodozó fiatal pappal egy éve ismerkedett meg. 1709. április 19-én megérkezett a királyi leirat, és Gusmáo izgatottan kezdte olvasni az első sorokat: „Én, a király, ezennel írásban adom, hogy Bartolomeo Lourenpo atya beadványában tudomásomra hozta, miszerint oly instrumentumot fedezett fel, mely a levegőben mozog... " Ez a szabadalmi okiratnak tekinthető írás, amelyet ma is őriznek a coimbrai egyetem könyvtárának 677. számú kódexében, nemcsak engedélyt adott a kísérletezésre, hanem a király a szerkezet építési költségeit is vállalta benne. Gusmáo ettől kezdve szorgalmasan dolgozott, és 1709. augusztus 3-án került sor első bemutatójára, amelyről írásos feljegyzés is ránk maradt. A Casa da India (Terreiro do Paco) egyik termében röppentette föl forró levegős léggömbmodelljét. A „jármű" vastag papírból készített kis ballon volt, és a levegő melegítéséhez szükséges tüzelőanyag „egy viaszosfa tálcába állított cseréptányérban" égett. A kísérlet azonban nem sikerült: a papír tüzet fogott, és a ballon porrá égett, mielőtt a levegőbe emelkedhetett volna. 1709. augusztus 8-án V. János király és Anna Mária királyné jelenlétében, az udvari méltóságok ámuló tekintete előtt került sor az újabb bemutatóra. A mai játékgömbökhöz hasonló méretű papírballon hamar megtelt meleg levegővel, s ez alkalommal könnyedén emelkedett mintegy három méter magasságba. Mindenki visszafojtotta lélegzetét. Ott lebegett a csoda! De a tüzes ballon a gyönyörű brokátfüggönyök felé sodródott, és ezzel megpecsételődött a sorsa. Intett a király, mire két lakáj sietett be a szobába, és gyorsan lecsapott a veszélyes szerkezetre. A harmadik kísérlet már a Casa da India udvarában kezdődött, a ballon jelentős magasságba emelkedett, majd méltóságteljesen visszaereszkedett a földre. Egyes feljegyzések szerint Gusmáo egy negyedik léggömbkísérletet is végrehajtott, méghozzá akkora ballonnal, amely embert is szállíthatott. Csak annyit tudunk, hogy ez az „aerosztát" körülbelül egy kilométer távolságba repült. De hogy Gusmao valaha is levegőbe emelkedett-e vele, erről nincsenek hiteles feljegyzések. A portugál páter zseniális találmánya végső soron csak egy könnyed királyi mosolyt kapott, és hosszú időre elfelejtették. De az emberek továbbra is arról álmodoztak, milyen szép lenne madarak módjára a levegőbe emelkedni. 1710- ben például Gottfried Zedler A repülő vándor című művében áradozva írt egy ilyen repülő gépezet sokoldalú használhatóságáról, nem hagyva ki azt a csábító előnyt sem, miszerint „ezen eszköz segítségével lehetővé válnék, hogy egész nemzetek, gólyák és fecskék módjára, telente melegebb éghajlat alá költözzenek". Mégis akadtak, akik alázatos lélekkel inkább fölfelé törekedtek, így a meleg levegős léggömböt voltaképpen többször is föltalálták a század folyamán. 1731-ben például az oroszországi Rjazanyban Krjakutnoj írnok emelkedett a magasba egy ilyen összebarkácsolt szerkezettel: „Labdát csinált, hatalmasat, felfújta füsttel, undorítóval és bűzössel, hurkot készített és beleült." Amikor azután a ballon sodródni kezdett a szélben, állítólag beleütközött a templomtoronyba. A feltaláló így épségben lemászhatott az épületről, de ördögi praktikái miatt menekülnie kellett a városból. Nyugat-Európa különböző országaiban ekkor ^A még csak vad tervek születtek. Annál érdekesebb, hogy 1716-ban Emanuel Swedenborg svéd misztikus és tudós egy folyóiratban már olyan tervet tett közzé, amelyben nem szerepeltek se csapkodó szárnyak, se légüres gömbök. Ő már a valódi irányban tapogatózott: siklórepülőgépet képzelt el a madarak lebegésének mintájára. Azt javasolta, hogy deszkából építsék meg a repülő szerkezetet, és már gyakorlati útmutatót is kidolgozott a leendő aeronauták számára. Mi a legfontosabb például a sárkányszerű masina fölemelkedéséhez? „Heves szél; ez az ilyen tárgyakra erős hatást gyakorol; csöndes időben viszont jobban teszi az ember, ha nyugalmas és alázatos lélekkel a földön marad..." Három évtizeden át folytak még a józan és bolondos próbálkozások, amikor a tudomány váratlanul olyan meglepetéssel szolgált, amiről akkor még senki sem sejtette, hogy a megoldáshoz vezet. 1766-ban Henry Cavendish angol tudós gázokkal kísérletezve fölfedezte a hidrogént: amikor kénsavat csöpögtetett vasreszelékre, „éghető levegő" keletkezett. A különös gázról egyebek között megállapította, hogy rendkívül könnyű, egy köbméterének tömege mindössze

89 gramm (mai értékkel), holott ugyanilyen térfogatú levegő a laboratóriumban 1,3 kilogramm. Cavendish később szép értekezést írt kísérleteiről, de eszébe sem jutott, hogy a könnyű gáz és a repülés ősi gondolata valamilyen módon összefüggésbe hozható. Hiába, feltalálónak születni kell! 1768-ban más irányban is érdekes lépés történt, igaz, csak elméletileg. A. J. Paucton francia fizikus a légcsavarok szerkesztésének matematikai elemzését tette közzé, és közben megemlítette a különös lehetőséget: „Az embernek elég ereje van ahhoz, hogy testsúlyát felemelje. Ha tehát oly gépezetet adunk a kezébe, melynek révén egész erejével és ügyességével a levegőre ható erőt tud kifejteni, akkor a gépezet segítségével a levegőbe fog emelkedni ... " Sokáig kísértette a feltalálókat ez a téveszme (a bravúr csak századunkban sikerült a legutóbbi években), ezért kísérleteztek konokul mindenféle csapkodó szárnyakkal. Maga a légcsavaros elképzelés ezekhez képest lényegében nem volt rossz, csak éppen motor is kellett volna hozzá. Sohasem tudja felvenni a versenyt az ember a madarakkal ez volt az általános vélemény még két évtizeddel később is, ezért 1781. augusztus 28-án, amikor az olvasók kinyitották a Journal de Paris legfrissebb számát, csak mosolyogtak JeanPierre Blanchard úr bejelentésén, hogy pusztán izomerővel hamarosan „úgy repül, akár a holló". Joseph Lalande-ot, a híres francia csillagászt azonban elfutotta a méreg. Nyilt levele a lap 1782. május 23-i számában jelent meg: „Oly régen és oly sokat írogatnak repülőgépekről és varázsvesszőkről,, hogy az embernek már-már azt kell gondolnia, el is hiszik mindezt a sületlenséget. Matematikai szigorral bizonyítást nyert, hogy az ember nem emelkedhet föl a levegőbe, és nem is tudhat ott fönt maradni. . . Csupán tudatlan bolondok bízhatnak ilyen képtelen ötlet megvalósításában." Teljesen igaza volt az akkori tudósnak az izomerejű repülési kísérletekkel kapcsolatban. De más lehetőségre nem is gondolt. Ehhez olyan álmodozókra volt szükség, mint amilyenek a Montgolfier fivérek voltak. Lyontól mintegy ötven kilométerrel délre, Annonay-ban kis papírgyára volt Joseph és Etienne Montgolfier-nek. Szorgalmasan dolgoztak, de nem voltak egyszerű iparosok. Joseph, aki öt évvel idősebb volt öccsénél, mindig érdeklődve olvasta a tudomány új eredményeiről megjelenő beszámolókat. Figyelemmel kísérte az angol kémikusok sikereit, amint egyre több új gázt állítottak elő, a leideni palackokkal folytatott elektromos kísérletekről is tudott, és közben a repülés gondolata motoszkált a fejében. Még 1777 táján egy óriási esernyővel leugrott gyáruk tetejéről, hogy tapasztalatokat szerezzen, de szerencsére nem történt különösebb baja. A döntő fordulat 1782 novemberében köszöntött be a testvérek életében. Joseph éppen üzleti úton volt délen, Avignonban, és egyik este fázósan üldögélt a fogadóban a kandalló lángjai mellett. Gondolatai megint a repülésre és a levegőnél könnyebb gázokra terelődtek. Itt volt előtte a levegő, ez a különös gáz... A kis pernyepillék mókásan táncoltak a lángok hegyén. . . Eltűnődött, hogy a tűzből fölszálló füst és gáz egyaránt fölfelé törekszik. Hirtelen elhatározással elővette selyem zsebkendőjét, egy darab cérnával összekötötte a négy sarkát, és a tűz fölé tartotta. A lágy anyag lassan duzzadni kezdett, megtelt a tűzből előgomolygó gázzal, s amikor Joseph elengedte a zseb-kendőt, a fehér gömbforma bizonytalanul lebegve fölfelé kezdett emelkedni. A férfi csodálkozva nézte a félhomályos szobában a kísérteties jelenséget. Egyszer csak rémült sikoltás hangzott föl a háta mögött. A fogadósné állt a küszöbön, és tágra nyílt szemmel meredt a lebegő szellemre.

Valószínűleg így mosolygott rá Fortuna istennő Montgolfier-re, ahogy általában azokat a feltalálókat kedveli, akik szívós kitartással keresik kegyeit. Annyi bizonyos, hogy a véletlen felfedezés nyomán Joseph lóhalálban üzenetet

küldött öccsének ezzel a szöveggel: „Azonnal szerezz be selymet és zsineget, s a világ legcsodálatosabb élményében lesz részed!" A kis Annonay-ban ekkor kezdték meg sorsdöntő kísérleteiket a Montgolfier testvérek. Hamarosan rájöttek, hogy a gázok összegyűjtése szempontjából jobban szigetel a papír, mint a selyem. Első papírgömbjük azonban tüzet fogott és elégett, de a második, amely már 20 köbméteres volt, a tüzelés folyamán olyan erővel törekedett fölfelé, hogy elszakította tartóköteleit, és az összesereglett bámészkodók szeme láttára csaknem 300 méter magasra emelkedett. De a legfurcsább az, hogy a két Montgolfier valójában nem tudta, mi emeli magasba léggömbjét. Joseph abból a téves elméletből indult ki, hogy különböző anyagokból különböző gázok keletkeznek az égés során. Több kísérlet után a nedves szalmát és a gyapjút találták a legmegfelelőbbnek. Rejtélyes módon Joseph azt hitte, hogy valamiféle új gázt állított elő. Ráadásul hallott a gyapjú villamos tulajdonságairól, és Franklin óta az sem volt titok, hogy a villamosság a felhők között is megtalálható. A testvérek tehát arra gondoltak, hogy valamiképpen elektromos felhő keletkezik a ballonjukban. Hogy egyszerűen a meleg levegő emeli a magasba? Ez meg sem fordult a fejükben. A városban most már mindenki a Montgolfier testvérek kísérleteiről beszélt. Nem lehetett tovább várni a nyilvános bemutatóval. 1783. június 5-én Annonay főterén egy vászonvégekből összevarrt „rongycsomót" tartott két ember a tűz fölé. A ballonnak papírbélése volt a jobb szigetelés végett. A testvérek és segítőik nedves szalmát és gyapjút égettek pokoli füst közepette, és az egybegyűlt tömeg ámuló szemei előtt hamarosan egy 12 méter magas, 600 köbméteres gömb körvonalai bontakoztak ki. Felhajtóereje ekkor már olyan nagy volt, hogy csak nyolc ember tudta visszatartani. Ekkor Joseph jelt adott: „Kezeket el!" és a léggömb, mint valami szabadon eresztett rab madár, egyetlen szökelléssel a levegőbe lendült. Mindenki visszafojtott lélegzettel

figyelte, amint a különös „aerosztatikus gép" egyre kisebbre zsugorodik a távolban. Aztán kitört a lelkesedés. Montgolfier-ék találmányának híre ugyanolyan gyorsasággal kelt útra, mint léggömbjük.'A bemutató hivatalos képviselői azonnal jelentést küldtek a francia Tudományos Akadémiának a nevezetes „Montgolfier-gázról", amellyel a levegőbe emelkedett a ballon. Párizs lázban égett. Ki törődött most azokkal a hírekkel, hogy Lyonban július 15én dohogva megindult a Saőne-on fölfelé Jouffroy márki gőzhajója! Csak a lyoniak voltak elragadtatva, hogy városuk a tudományos-technikai haladás élvonalába került. Az Akadémia rögtön meghívta a Montgolfier testvéreket, tartsanak léggömbbemutatót a fővárosban. A „rögtön" persze azt jelentette, hogy csupán a meghívólevélnek több mint 600 kilométer utat kellett megtennie Párizstól Annonay-ig. Montgolfier-ék végül összecsomagoltak, és elindultak a főváros felé. S ha már nekivágtak a nagy útnak, velük tartott egy csendes fiatal-ember is, a huszonnégy éves Aimé Argand, aki újfajta olaj lámpájával akart szerencsét próbálni. Párizsban közben volt idejük tűnődni a meghökkent tudós professzoroknak, mi lehet az a levegőnél könnyebb gáz, amely a kis vidéki papírgyárosoknak sikert hozott. Jacques-Alexandre Charles fizikaprofesszor rögtön a hidrogénre gondolt. A hírek szerint a vidéki feltalálók nem ezt a gázt alkalmazták, de nyilvánvaló volt, hogy az „éghető levegő" kiválóan megfelel erre a célra. Párizsban mindenki látni szerette volna már az új repülő szerkezetet. Gyűjtést rendeztek tehát Charles professzornak, aki felajánlotta, hogy szívesen készít egy hidrogénballont. Azonnal felvette a kapcsolatot a Robert testvérekkel, akik már korábban kidolgoztak egy eljárást selyemszövetek vízhatlanná tételére folyékony gumioldattal. Ebből lesz tehát a ballon burkolata. De meg is kell tölteni! Más a hidrogénnel laboratóriumban kísérletezni, és más ezt óriási mennyiségben előállítani. 1783. augusztus 23-án elkészült a 3,5 méter átmérőjű, 27 köbméteres ballonburkolat. A műhely udvarán két tartóárbocot állítottak fel, a kettő között kötelet feszítettek ki, amelynek vége a földig ért, de előzőleg a kötelet átbújtatták azon a gyűrűn, amely a ballon tetejére volt erősítve. így ha a ballon feltöltődött, csak ki kellett húzni a kötelet, és máris repülhetett a léggömb. Ettől kezdve éveken át ezt a módszert alkalmazták a ballonok indításakor. Ezután Cavendish kísérletét követve, egy fahordót megtöltöttek vasreszelékkel, és kénsavat öntöttek rá. A természeti törvény szerencsére most is érvényben volt: szép lassan hidrogén keletkezett. A feltöltést reggel 8 órakor kezdték el, és csak másnap reggel 6-ra duzzadt fel a ballon, de közben szivárgást is észleltek, ezért otthagyták az árbocrudak között, és harmadnap mentek vissza érte. Ekkor már őrjöngő tömeg hullámzott az utcákon, mindenki látni akarta a csodát, nem lehetett tovább halogatni a bemutatót. Charles professzor és társai ezért éjnek idején, lobogó fáklyák fényénél hurcolták ki a kísérteties szerkezetet a Marsmezőre. Végre 1783. augusztus 27-én délután 5 órakor ágyúlövés adta hírül, hogy megkezdődött a kísérlet. A ballon könnyed szökkenéssel emelkedett a levegőbe, s az ujjongó tömeg lelkes kiáltásai közben eltűnt az esőfelhőkkel borított égbolton. A világon az első hidrogénballon negyvenkét perces repülés után Párizstól mintegy 22 kilométerre, Gonesse falu közelében ért földet, a környékbeli parasztok nem kis megdöbbenésére. Alig merték megközelíteni az égből alászállott rémet, azután nekirontottak, és miszlikbe aprították. A bemutató lelkes tömegében ott volt az őszülő Franklin is, akit minden tudományos újdonság érdekelt, bár a fővárosban csak diplomataként tartózkodott, és ezúttal már az amerikai háború titkos béketárgyalásain vett részt. Egy anekdota szerint a tomboló tömeg láttán Franklin egyik hölgyismerőse rosszmájúan megjegyezte: „Csak tudnám, mi haszna van egy ilyen találmánynak!" Mire a bölcs öreg visszakérdezett: „És mi haszna van egy csecsemőnek?" Montgolfier-ék néhány órával később érkeztek meg a fővárosba, és ők is együtt ünnepelték a mámoros tömeggel a professzort. Az akadémia azonban továbbra is érdeklődve várta a testvérek bemutatóját. XVI. Lajos viszont úgy rendelkezett, hogy egy hónap múlva Párizs szomszédságában, a világhírű versailles-i kastély előtt tartsák meg a ballonbemutatót, ahol feleségével, Marié Antoinette-tel és egész udvarnépével mintegy négyezer előkelő nemessel és főúri dámával megtekinti a kísérletet. A Montgolfier testvérek minden támogatást megkaptak. Réveillon, a híres papírtapéta-gyáros adta az alapanyagot. Az első 22 méter magas ballon azonban balszerencsés véget ért a kipróbálás során. Egy hirtelen jött zivatar teljesen összeroncsolta, így újabb lázas napok következtek, mert a határidő egyre közeledett. Az ünnepi várakozást ráadásul az is fokozta, hogy 1783. szeptember 3-án megszületett Versailles-ban a béke az angolok és a velük szemben álló franciák, valamint amerikaiak között. 1783. szeptember 19-én a versailles-i palota előtt már külön színpad várta a kék és arany díszítésekkel ékesített ballont. A király vendégül látta ebédre a Montgolfier testvéreket és pártfogóikat, így a léggömb feltöltése csak délután egy órakor kezdődött meg. Amikor hozzáfogtak a tűz élesztéséhez, a királyi pár közelebb fáradt, hogy megtekintse a munkálatokat. De alig értek oda a színpadhoz, máris megfordultak és eltávoztak. A különös viselkedés oka Joseph Montgolfier szokatlan gázelmélete volt, amely ekkor már a legfurcsább anyagok elégetését tette szükségessé. Egy szemtanú titkos emlékirataiból tudjuk, hogy mi történt: „Montgolfier-ék minden elnyűtt cipőt idehozattak, ami csak föllelhető volt, és a nedves szalmába dobták, amely rothadó húsdarabokkal együtt égett, mert eme anyagok azok, melyekből a kívánt gáz keletkezik. A király és a királyné odajöttek, hogy megvizsgálják a gépezetet, de a kiáradó orrfacsaró bűz azonnal visszavonulásra késztette őket." Egy óra múlva a 18 méter magas ballon teljes szépségében bontakozott ki, és indulásra készen állt. Hogy még hatásosabb legyen a léggömbjelenet, a fivérek kosarat függesztettek a ballon alá, ebbe pedig egy birkát, egy kacsát és egy tyúkot helyeztek. A nagy sietség miatt most nem volt papírbélése a ballonnak, s ez meg is bosszulta magát: a melegítés során a gyantázott vitorlavászon két helyen kissé felrepedt. De a léggömb így is a levegőbe emelkedett. Nyolc percig lebegett kecsesen, majd négy kilométerrel távolabb, Vaucasson mellett, egy kis erdőben ért földet, ahová már vágtatva érkeztek a király szolgái, hogy jelentést tegyenek a földet érésről. Leszállás közben a fűzfakosár összetört ugyan egy faágon, de a birka már békésen legelészett, és a kacsa meg a tyúk is megúszta a kalandot. Montgolfier-ék elég tapasztalatot gyűjtöttek ahhoz, hogy elhatározzák: minden eddiginél nagyobb ballont készítenek, amellyel egy ember is a levegőbe emelkedhet. XVI. Lajos ellenezte a tervet, túlságosan sok beszámolót hallott már a szerencsétlenül végződött repülési kísérletekről. Csak azt engedélyezte, hogy kötelekkel tartsák féken a léggömböt, mialatt rajta tartózkodik valaki. Jelentkezőkben nem volt hiány! A legelszántabb Pilátre de Rozier volt, akifizikát tanított Párizsban, a másik jelölt végül d'Arlandes márki lett. Montgolfier-ék negyedik hőlégballonja minden eddiginél nagyobb volt. A királyi ház Bourbonliliomaival ékesített, gyönyörű gömb 2200 köbméter forró levegőt tudott elnyelni. Az orsó alakú, 21 méter magas és mintegy 13 méter átmérőjű ballon alján fűzfa fonatú körfolyosót alakítottak ki a jövendő léghajósoknak. 1783. október 15-én először töltötték föl a ballont a Montreuil utcai gyár udvarán. Amikor a ballon tartókötelei megfeszültek, Pilátre de Rozier bemászott a kosárba, és adott jelre 25 méter magasba engedték föl a ballont. Körülbelül 4,5 percig hagyták lebegni, majd újabb jelre kiengedték a meleg levegőt. Az utcában egy gombostűt sem lehetett leejteni. Mindenki áhítatosan figyelte a nagy eseményt, igazi látványos repülést várva! Szabadon, kötetlenül szállni! Erre vágytak már a kísérletezők is. Végül hosszas viták, érvek és ellenérvek után, 1783. november 21-én került sor az első „igazi" repülésre. Aki csak tehette, kocsin, lovon, gyalog igyekezett a boulogne-i erdőben álló La Muette királyi vadászkastélyhoz, ahol a trónörökös lakott, és maga is szemtanúja akart lenni az eseményeknek. A rácsos kerítésű parkban egy fából ácsolt emelvényen két árbocrúd között már reggel óta ott várakozott a nevezetes léggömb. Délben végre megérkezett Pilátre de Rozier és d'Arlandes márki a király írásos felszállási engedélyével. Mindketten bemásztak a léghajó kosarába, és gyorsan felélesztették a tüzet a kosár közepén az izzó faszénnel megrakott serpenyőben. Pilátre de Rozier 1 óra 54 perckor adta ki a parancsot az indulásra: elvágták a tartóköteleket, és a világtörténelemben először két ember szabadon repült a szelek szárnyán. Mindenki meghatottan nézett a magasba. A ballon már nyolcvan méter magasan szállt, amikor a két aeronauta levett kalappal tisztelgett a tömegnek. A szél közben északnyugatra, a Szajna felé sodorta a léggömböt a két bátor vállalkozóval. De vajon mi játszódott le közben odafenn a magasban? Erről d'Arlandes márki így számolt be: „1783. november 21-én, közel két órakor emelkedtünk fel, Monsenier Rozier- vel a ballon nyugati, jómagammal a keleti oldalán. A szél csaknem északnyugati volt. A gépezet a közönség szerint fenségesen emelkedett, de valójában a léggömb helyzete úgy változott, hogy M. Rozier került haladásunk irányába, én mögé. Meglepett a csend és a nyüzsgésnek a hiánya, melyet indulásunk váltott ki a nézőkből, és úgy képzeltem, hogy megdöbbenve s talán megrettenve nézik a különös jelenetet, ezért magukhoz kell térniök. Még nézelődtem, amikor M. Rozier rám kiáltott:

»Ön semmit sem csinál, és a ballon alig emelkedik egy ölnyit!« » Bocsásson meg« válaszoltam, miközben egy nyaláb szalmát dobtam a lángokba, és kissé megpiszkáltam a tüzet. Aztán gyorsan megfordultam, de már kikerült látókörünkből a La Muette. Csodálkozva vetettem pillantásomat a Szajna felé. Felismertem az Oise torkolatát. Es fő kanyarulatait megnevezve a településekről, sorra kiáltottam: »Passy, St.Germain, St.Denis, Sévres!«

»Ha ön ilyen módon tekint a folyóra, valószínűleg fürödni is fog benne hamarosan!*' kiáltott rám Rozier. »Egy kis tüzet, drága barátom, egy kis tüzet!« Utaztunk tovább, de ahelyett, hogy kereszteztük volna a folyót, amint haladási irányunkból várható volt, az Invalidusok felé haladtunk, aztán visszatértünk a folyó medre fölé, és átutaztunk a La Conférence kerítése fölött, így sodródva a folyó mentén, de sohasem keresztezve. »Ezen a folyón nagyon nehéz átvágni« jegyeztem meg társamnak. »Úgy látszik válaszolta -, de ön semmit sem csinál. Feltehetően azért, mert bátrabb, mint én, és nem fél a lezuhanástól.« Megpiszkáltam a tüzet, és egy köteg szalmát szúrtam a villámra, felemeltem, és a lángok közé dobtam. Egy pillanat múlva úgy éreztem, mintha a mennvekbe emelkednék... "

Végül is körülbelül 25 percig sikerült a levegőben maradniuk, majd Párizstól nyolc kilométerre, a croulebarbe-i malomnál értek földet. Eközben egész Párizs a háztetőkön tolongott, még a Notre-Dame templom tornyain is ültek, mindenki az eget kémlelte, s a repülés egyik szemtanúja később lelkesen írta: „Ez a veszedelmes légi út megérdemli, hogy aranybetükkel jegyezzék be a világtörténelem évkönyvébe. A krónikás a legcsekélyebb túlzás nélkül Pilátre de Rozier úrnak és d'Arlandes márkinak kell hogy odaítélje az érmet, mint az első embereknek, akik szabadon szálltak a levegőben."

Benjámin Franklin is ott volt a nevezetes eseményen, és racionális gondolkodására jellemző, hogy a lelkesedésen túl már a léggömb gyakorlati felhasználásának problémája izgatta. A Royal Societynek írt beszámolójában érdekes ötletet vetett fel: „Néhányan úgy vélik, hogy a földön való haladás is tökéletesíthető általa, és hogy egy futó ember vagy ló ilyen gömb alá hurkolva és felfüggesztve úgy, hogy 8 vagy 10 fontnál nagyobb súllyal (kb. 4-5 kg) ne nehezedjék lábaival a földre, szélsebesen rohanhatna egyenes vonalban végig a földeken, ösvényeken, csatornákon, sőt még a vizeken is által." Kár, hogy senki sem próbálta ki ezt az eredeti ötletet! Közben Charles professzor sem nyugodott, ^A hiszen világosan látta, hogy hidrogénballonja a Charliére ugyanúgy alkalmas az ember szállítására, mint a bizonytalanabb Montgolfiere. Tudós alapossággal tervezte meg ballonját az emberrepüléshez. A ballonburkolatot gumibevonatú selyemszövetből készíttette a Robert testvérekkel. Az emelkedési magasság szabályozására csapószelepet szerelt a ballon csúcsába, ezt zsinórral nyithatták a függőkosárból. Ha meghúzták a zsinórt, a hidrogén egy része távozott, és a ballon lejjebb ereszkedett. Ha viszont emelkedésre akarták serkenteni az aerosztatikus gépezetet, akkor homokzsákokat kellett belőle kihajigálni. Alig tíz nappal Rozier és d'Arlandes repülése után maga Charles professzor és az egyik Robert testvér is rászánta magát a nagy kalandra. 1783. december 1-én, egy zimankós hétfői napon háromszázezer ember hullámzott a Tuileriák kertjében, amikor hidrogénnel töltött ballonjuk a levegőbe emelkedett. Az első repülés mintegy két órán át tartott, majd a ballon Nesie közelében lassan a földre ereszkedett. Ekkor Robert kiszállt, és a nagy tehertől megszabadult aerosztát most már egyedül Charles-lal röppent föl ismét mintegy 2700 méter magasba. A professzornak ritka élményben volt része: „A rétről való fölszállásom után a völgyek lakói lemenni látták a napot, de egyedül nekem hamarosan újból fölkelt, és sugaraival ismét bearanyozta a léggömböt és a gondolát.. . Nem sokkal később ismét láttam lemenni a napot, és így egymás után két napnyugtában gyönyörködhettem" írta később. Európa-szerte a repülő ballonokról beszéltek az emberek. Mindez olyan csoda volt, mint századunkban az első szputnyik felbocsátása. Az égen szálló gömbök azonban furcsa, félelmetes hangulatot is hordoztak. A babonás parasztok hányták magukra a keresztet, ha valahol megpillantottak egyet. Ezért a francia kormánynak felhívást kellett közzétennie a nép számára: „Ez a figyelmeztetés mindenkihez szól, aki mostantól fogva az égen gömböt lát, mely a sötét holdra emlékeztet, hogy nem kell félni ettől, bármily rettenetesnek tűnik fel, mert ez nem más, mint egy gép (!) selyemből vagy vékony pamutból, és papírral van burkolva; nem okoz betegséget..."Akik kritikus szemmel pillantottak a léggömbökre, azt is láthatták, mi a legnagyobb hibájuk ezeknek a könnyű járműveknek: nem lehet őket vízszintes irányban kormányozni, ki vannak téve a szelek szeszélyes játékának. Nem véletlen tehát, hogy két nappal Charles professzor nevezetes repülése után, 1783. december 3-án Jean-Baptiste Meusnier francia mérnökhadnagy dolgozatot nyújtott be az Akadémiához, amelyben javaslatot tett a léggömb tökéletesítésére. Ő vetette föl előszőr, hogy a gömb helyett szivar alakú ballont kell készíteni, a kötélhálózatra függesztett gondolában pedig légcsavarokat kellene elhelyezni a léghajó hossztengelyének irányában. Meusnier tehetséges matematikus és fizikus volt, jól ismerte Paucton könyvét, így valószínűleg innen vette át a „forgó evezők" ötletét. Meggyőződése volt, hogy ilyen módon kormányozhatóvá válik a léghajó. Teljes erővel tombolt közben a léggömbmánia. Karácsony előtt Párizsban már a gomboktól a madárketrecekig, a legyezőktől a kardmarkolatig mindent csak a léggömbök mintájára készítettek. Még a nők frizurája is csillogó gömbformát öltött „á la Montgolfier", az élelmesebb esernyőkészítők pedig miniballonok gyártására álltak át. A lelkes lyoniak, akik a közeli Annonay révén legalább annyira szívügyüknek érezték a léggömbrepülést, mint a párizsiak, minden eddiginél nagyobb

Montgolfiére-rel kívánták köszönteni az új évet. A hat emberre méretezett, 40 méter magas, díszes gömbön 1784. január 19-én végre Joseph Montgolfier is felmerészkedett a levegőbe Rozier kapitány irányítása mellett. Amikor elvágták a tartóköteleket, még egy hetedik utas is a léggömb kosarába ugrott, de a kísérlet ennek ellenére szerencsésen végződött. A „hollóként repülő" Blanchard ismét előhozakodott csapkodó szárnyú szerkezetével. Úgy érezte, hogy most két legyet üthet egy csapásra: Charliére- rel száll fel, és szárnyas mechanizmusával ezt tetszés szerint irányítja. 1784. március 2-án emelkedett fel Blanchard a kíváncsi párizsiak előtt, de a kézzel mozgatott csapkodó szerkezet semmi hatást nem gyakorolt a léggömb repülési irányára. (Nem is csoda, hiszen a szabadon sodródó ballon a légtömegekkel együtt mozog. Az aeronauta ezért úgy érzi, mintha állna körülötte a levegő!) 1784. június 4-én viszont a lyoniak újabb dicsőséget könyvelhettek el: városukból a világon elsőként ekkor merészkedett léggömbön a felhők közé egy bátor asszony, Madame Thible. A hidrogénballonok híre Magyarországra is eljutott, s a honi kísérletekről a Magyar Hírmondó így tudósított: „1784. augusztus 22-dikén estvéli 7 órakor botsátá fel T. SZÁBLIK István Úr Piárista és a Természeti tudományok tanítója. Pesten egy Ökör hójagokból készült, veres festékkel megtzifrrázott, és gyantával békent »repülő golyóbist*. A 24 ujjnyi átmérőjű kb. 60 cm átmérőjű] gömböt hidrogénnel töltötte fel a professzor. . . ezen szárny nélkül repülő golyóbisnak már harmadszori szerentsés lebotsáttásával megmutatta azt, hogy valami a Frantzia és más idegeny Nemzetek közt lehetséges, a Magyarok közt sem lehetetlen az."

Bár a párizsi léggömbkisérletek híre gyorsan eljutott Angliába, a szigetországban sokkal hűvösebb fogadtatásra talált a szenzáció, mint Franciaországban. Emiatt az első angliai léghajósra sokáig kellett várni, s az is olasz volt: Vincenzo Lunardi. 1784. szeptember 15-én százötvenezer ember szorongott Londonban a felszállás színhelyén. A legtöbben meg voltak győződve arról, hogy a repülés csak valami csalás lehet. De ha Lunardinak mégis sikerülne a levegőbe emelkednie, nem jó véget ér. így, amikor elhangzott a

„Kezeket el!", és a ballon fölszállt, III. György és miniszterelnöke, William Pitt egy konferenciát félbeszakítva, távcsővel követte a léghajó útját. S amikor

eltűnt a szemük elől a színes gömb, a király lemondóan sóhajtott: „Talán soha többé nem fogjuk viszontlátni szegény Lunardit!" De az olaszt nem olyan fából faragták, és szerencséje is volt, mert nem történt különösebb baj. Másfél órai repülés után hidrogénnel töltött ballonjával simán földet ért. Lunardi végül is meghódította Angliát. Nemcsak a sikeres ballonrepülések éve volt 1784. Két francia tudós, Launoy és Bienvenu a léggömbőrület kellős közepette a francia Tudományos Akadémián szerény kis modellt mutatott be, amely sebes pörgéssel a levegőbe emelkedett a meglepett tudóskollégák előtt. Helikoptert készítettek! Egy-egy parafadugóba négy madártollat erősítettek, a két dugót pedig mintegy kétarasznyi hosszú fapálca végeire erősítették. A „hajtómotor" egy kifeszített íj volt, amelynek selyemszállal burkolt acélhúrja néhány menettel a fapálcát is körülfogta. Minthogy a megfeszített íj igyekezett kiegyenesedni, közben megpörgette a madártollakat, és a kis gépkolibri felröppent. A modell meggyőzően bizonyította, hogy egy levegőnél nehezebb szerkezet is szállhat önmagától. Ennél többre nem jutottak. 1785. január 7-én viszont újabb hír röppent fel. Jean-Pierre Blanchard, aki Angliába utazott, hogy megszervezze a Csatorna átrepülését, ezen a napon indult el egy amerikai fizikussal, John Jeffriesszel különböző bonyodalmak után Doverből a kalandos útra. Kétórai repülés után meg is érkeztek francia földre. A guines-i erdőig jutottak el; Calais-ban már óriási tömeg várta őket. A tiszteletükre adott fogadáson a világ első aeronautája, Pilátre de Rozier is gratulált nekik, és kijelentette, hogy ezt a bravúrt ő is meg tudja tenni. Ballonrepülési sikereitől megszállottan újfajta légi járművet tervezett, amely egyesítette a Montgolfiére és a Charliére előnyös tulajdonságait. Legalábbis ő így gondolta. 1785. június 15-ének reggelén a kettős léggömb felső ballonját hidrogénnel töltötte meg, az alsót pedig a léghajó kosarában elhelyezett kályhával melegítette. Amikor Rozier és kísérője, Pierre Romain helyet foglalt a ballon kosarában, még minden rendben volt. Ok most francia oldalról akartak átkelni a La Manche-on Dover irányába. A szél azonban elsodorta őket, és máig is tisztázatlan, mi okozta balesetüket. Talán a hidrogén robbant fel - ami eleve várható volt a nyílt láng miatt -, vagy más műszaki hiba következett be, nem tudni. A léghajó lángolva lezuhant, és a ballonrepülés hősi halottainak listájára fölkerült az első két név. Ezekben az években egyre feszültebb volt a társadalom belső élete Franciaországban. A 23 millió lakosú ország elenyésző kisebbsége, mindössze 350 ezer nemes birtokolta a királyi földek egyötödét, de földadót nem fizettek, útépítésre nem vihették el őket, katonáknak nem kellett szállást adniuk, vadászhattak kedvükre, és megszerezhették a legmagasabb udvari tisztségeket is. Mindezt csak azért, mert nemesnek születtek! A nép éhezett, és egyre elégedetlenebb volt. Amikor egy gyáros kijelentette: a munkás kitűnően megélhet napi 15 sou-ból (ami még az éhenhaláshoz is kevés volt), a felbőszült munkások 1789. április 28-án szétrombolták a házát. Ez volt a kezdet. . . Az általános népfelkelés 1789. július 14-én tört ki, amikor a párizsi nép megrohamozta a kegyetlen elnyomás jelképét, a Bastille-t, s a francia forradalom újabb hullámai közepette már senki sem foglalkozott a ballonkísérletekkel. Nagyot fordult a világ. 1792. április 20-án XVI. Lajos király a kormány nyomására hadat üzent az osztrákoknak és a poroszoknak, most már a harcmező várta a tehetséges feltalálókat. Meusnier, a kormányozható léghajó feltalálója 1793-ban esett el a poroszok elleni harcban. Amikor a királyt kivégezték, Blanchard Amerikában tartotta léggömbbemutatóit. És amikor Bonaparte tábornok legyőzte az osztrákokat Itáliában, Párizsban 1797. október 22-én a világ első ejtőernyős bemutatójára került sor. André- Jacques Garnerin saiat készítésű ernyőjével, amelynek átmérője 9 méter volt, körülbelül ezer méter magasságból ugrott le egy léggömbről, és sértetlenül földet ért. 1798-ban európai „előadó körutat" tett, és bemutatókat tartott, de Berlinben megtiltották, hogy ballonján egy hölggyel együtt emelkedjék a magasba, mert ilyen édes kettesben lebegni nem volt erkölcsös dolog. Napóleon közben Egyiptomban harcolt, és hajóin egy ballonszázad is helyet kapott. 1798. december 1-én aztán Nelson angol hajóhada a Nílus deltájában, Abukir előtt meglepte az egész francia flottát s a léggömbök is elpusztultak. Különben' sem állt jól a léghajózás ügye. A franciák hiába fáradoztak azon, hogy kormányozhatóvá tegyék a léggömböket, kísérleteik kudarcot vallottak. Angliában viszont egy kis yorkshire-i farmon, Brompton Hallban egy halk szavú úr, George Cayley egészen mással kísérletezett. Ferde papírlapokat szerelt egy forgatható korongra, és azt vizsgálta, mekkora a lapok légellenállása, és mekkora felhajtóerő keletkezik rajtuk. O nem álmodozott, csak a tényeknek hitt. Es 1799-ben egy ezüsttálca hátlapjára néhány ügyetlen karcolással már egy siklórepülőgép tervét vázolta fel. Talán kevesen tudták, hogy nevezetes kísérlet szemtanúi lesznek, de a kíváncsiság sok embert csalt az épülő Westminster-hídra 1747 júliusában.