A szemafor születése

Talán kevesen ismerték föl William Watsont és a Királyi Társaság néhány más tagját, amint a híd lábánál a kísérlet előkészítésével foglalkoztak, de az elektromozó gép surrogva forgó üveggömbje és a mellé állított leideni palack szikrai mindenkit elbűvöltek. A legtöbben talán észre sem vették a hídon végighúzódó fémhuzalt, pedig a kísérletnek ez volt a főszereplője ezen a nyári napon Londonban, a Temze partján. Végre befejeződtek az előkészületek, és Watson doktor jelt adott. A túlsó parton álló úriember egyik kezével megfogta a hídon átfektetett huzal -. egét, a másikkal pedig egy vaspálcát dugott a vízbe. A huzal innenső végét egy másik kísérletező ragadta meg, és egy elektromosan feltöltött leideni palackot szorított magához. Ezután előlépett egy harmadik részvevő, vaspálcát merített a hullámok közé, másik kezével pedig a palack gömbje felé közelített. Mindenki feszülten figyelt. Amint a kinyújtott kéz mutatóujja a leideni palack közelébe ért, hirtelen óriási szikra csattant, és mindhárom részvevő valami láthatatlan erő szorításában rándult össze. Rajtuk kívül mindenki ujjongott a parton, a tudóstársaság

tagjai talán még a kalapjukat is a levegőbe dobálták. A kísérlet sikerült! Watson doktor bebizonyította, hogy az „elektromos folyadék", amelynek összegyűjtési módját mindössze két évvel korábban fedezték fel Leidenben, körülbelül 360 méter távolságra vezethető egy „nem elektromos" fémhuzal segítségével. Egyúttal az is nyilvánvalóvá vált, hogy a víz legalább olyan jól vezeti a láthatatlan fluidumot, mint a fémek. Watson doktor szinte szárnyakat kapott a sikertől, és a Királyi Társaság támogatásával most már a közeli dombokon folytatta vizsgálatait. S egy hónap múlva, 1747. augusztus 5-én gyakorlatilag bebizonyította, hogy az elektromos áram négy kilométer hosszú vasdróton is végigmegy. Az akkori idők leideni palackjaival ez volt a csúcsteljesítmény. Másrészt fölfedezte, hogy ha két vas- pálcát dugnak a földbe ugyanilyen távol egymástól, akkor is kisüthető egy leideni palack. Az elektromos folyadékot tehát valamilyen rejtélyes módon az anyaföld is vezeti ez döntő tanulság volt. A tudományos világ csodálkozva vette tudomásul az eredményeket, de a gyakorlatban nem sok haszon származott ezekből a kísérletekből. Az angolok többsége inkább az első bokszkesztyűkről beszélt, amelyekkel Jack Broughton ekkor hozakodott elő Londonban, hogy ne az ütések veszélyessége, hanem a játékosok ügyessége érvényesüljön ebben az ősi sportban. Egyedül a távoli Skóciában akadt egy úriember, aki nemcsak figyelemmel kísérte korának villamossági kísérleteit, hanem arra is rájött, miként hasznosítható az elektromosság a gyakorlati életben. Glasgow-tól egy ugrásnyira, a kis Renfrewban tollat fogott, hogy papírra vesse gondolatait, így jelent meg titokzatos levele a Scots Magaziné 1753. február 17-i számában. A levél nem azért volt titokzatos, mintha az olvasók keveset értettek volna belőle, hanem azért, mert a technikatörténészek azóta is törik a fejüket, ki lehetett az a rejtélyes C. M., aki javaslatot tett a villamos távíró megalkotására. Alaposan ismerte az elektromos anyagok tulajdonságait, mert azt is jól tudta, hogy éppen a „nem elektromos"-nak nevezett anyagok vezetik a villamosságot. C. M. levele túl hosszú ahhoz, hogy teljes terjedelmében lehetne közölni, de lényegében ezt javasolta: „. . .az ábécé betűivel

egyenlő számban huzalok kötegét kell kifeszíteni vízszintesen, két adott pont között egymással pár- huzamosan, mindegyiket körülbelül egyhüvelyknyi távolságra a következőtől. Minden húsz yardonként (kb. 18 m) üvegbe vagy ékszerészcementbe (gyantába) ágyazottan kell rögzíteni őket valamely szilárd testhez, jórészt azért, hogy megóvjuk őket a föld érintésétől vagy egyéb más, nem elektromos anyagtól, vagy a saját súlyukból eredő szakadástól." A továbbiakban a levél részletesen elmagyarázta, hogy a huzalokat miként kell a villamozógép fővezetékéhez kapcsolni, amikor egy-egy betű jelére van szükség. A vevőrészen „lógjon minden vezetékről egy golyó, és körülbelül egyhatod vagy egynyolcad hüvelyk (4-3 mm) távolságra helyezzük el tőlük az ábécé betűit, amelyek papírdarabokra vagy bármi más anyagra vannak írva, és elég könnyűek ahhoz, hogy fölemelkedjenek az elektromossá váló golyókhoz. . Az igazság persze az, hogy az újság olvastán senki sem rohant, hogy megkezdje a zseniális villamos távíró építését. Maga C. M. sem juthatott tovább a kísérletezésnél, hiszen később sem állt elő távírójával. Az életképes gondolat magja terméketlen talajra hullott, egyszerűen azért, mert ebben az időben még nem volt égetően szükség a gyors hírszolgálatra. Ötletek persze születtek később is. 1767-ben például az itáliai Guiseppe Bozzoli (aki latinosán Bozolusnak írta a nevét) azt javasolta, hogy leideni palackok sorából két rézhuzalt vezessenek a föld alatt a távolba, így a huzalok végén a szikrák száma és a közöttük levő szünetek az ábécé betűit jelezhetik. Nyilván nem ismerte Watson kísérleteit, máskülönben tudhatta volna, hogy a két rézhuzal alkotta áramkör azonnal „zárlatossá" válik, ha egymás mellé fektetik a drótokat, hiszen maga a föld is jó áramvezető. Egy genfi matematika és fizikaprofesszor, Georges-Louis Lesage 1774-ben már használhatóbb ötlettel állt elő. Igaz, az ábécé huszonnégy betűjéhez

ugyanannyi sárgaréz drótot képzelt el, de ezeket legalább egyetlen „üvegmázas agyagcsőben" akarta megfelelő távtartók közbeiktatásával a föld alatt vezetni. Egy későbbi levelében ezt írta berendezéséről: „A cső két végén a 24 drót vízszintesen fut ki olyan elrendezésben, mint egy zongora billentyűi. A drótok végei fölé jól olvashatóan vannak felírva az ábécé betűi, alattuk pedig 24 kis aranylapocskával fedett tábla van." Lesage tehát elektroszkópok sorát képzelte el, amelyek, ha villamos töltés éri őket, megmozdulnak. De hogyan? „A közlemény továbbítója egy korábban megdörzsölt üvegcsővel érinti meg a drótok végeit, a vevő pedig egy papirosra írja fel azokat a betűket, amelyek alatt az elmozdulást észrevette." Lesage szívósan kísérletezett, később az aranylemezkék helyett szétágazó bodzabél golyókat alkalmazott, de a találmány így sem kellett senkinek. Az elektrosztatikus távírótól várható gyakorlati haszon egyáltalán nem állt arányban a vele járó költségekkel. Angliában csaknem egy emberöltő telt el C. M. nevezetes levele óta, de ezen a téren semmi sem történt. Sokkal inkább az „energiaválsággal" voltak elfoglalva, amely új erőgépeket követelt. 1787-ben például Wattnak az volt a gondja, miként tegye egyenletesebbé gőzgépeinek működését. így kért szabadalmat a centrifugális szelepszabályozóra, amely ettől kezdve elmaradhatatlan tartozéka lett a gőzgépeknek. Franciaországban viszont a villamossági kísérletek nyomán ugyanekkor végre rájött valaki, hogy egyszerű kódolással meg lehet takarítani a huzalok kötegét. 1787-ben M. Lomonde olyan kísérleti távírót készített, amely egy dörzsgép villamosságát egyetlen huzalon juttatta el egy érzékeny elektrométerbe (ahogyan akkoriban az elektroszkópot nevezték). Házi használatra egészen jó volt a távíró, amint egy angol utazó, A. Young naplójából tudjuk, aki 1787. október 16-án ellátogatott Lomonde házába, és így írta le a készülék működését: „Két vagy három szót írsz egy papírra, ő beviszi magával egy szobába, és megforgat egy hengeres tartóba zárt gépet, amelynek tetején elektrométer van egy kis finom bodzabél golyóval; ezt vezeték köti össze egy távoli helyiségben egy hasonló elektrométerrel, és a felesége, megfigyelve a golyó mozgását, leírja ennek jelentéséből a szavakat, amiből úgy tűnik fel, hogy (Lomonde) a mozgások ábécéjét alkotta meg." Több vezeték vagy bonyolultabb kód? Nehéz volt a választás Lomonde számára, és a későbbi feltalálók ugyanígy ingadoztak a két véglet között. Aki sok vezetékkel akarta feloldani az ellentmondást, nem sok sikerre számíthatott. Annyi bizonyos, hogy a francia elektrosztatikus távíró mindenképpen kezdetleges volt ahhoz, hogy fölvegye a versenyt a kengyelfutók, lovas küldöncök és postakocsik seregével. Egészen a forradalomig.

1789-ben az egész ország felbolydult. Augusztus 4-én a nemzetgyűlés kimondta a teljes jogegyenlőséget. Mindenki Párizsra figyelt, a hírek ólomlábon jártak. Lehet, hogy ez a híréhség fordította Claude Chappe figyelmét a távközlés problémái felé Brülon falucskában, Párizstól több mint kétszáz kilométerrel nyugatra. Miként szállhatnak a hírek egy postagalambnál is sebesebben? tette fel magában a kérdést. Aztán, mint mások is előtte, a „sebesen folyó" elektromosságra gondolt, és egy született mérnök alaposságával nemcsak megtervezte, hanem el is készítette rendszerét. Szobájának két sarkában egy- egy óraszerkezetet helyezett el, amelyek pontosan egy ütemben jártak. Az óraszámlapokra egytői tízig számokat rajzolt körbe (tízes helyett nullát), és a két távoli óra számlapja előtt egyszerre sétált körbe egy-egy mutató. Megvolt a „szinkronizálás". Most már csak egy leideni palackot kellett „kisütni" éppen akkor, amikor a kiválasztott számon állt az „adó" mutatója. A jel ezután villámgyorsan végigfutott egy elektromos vezetékpáron, így a „vevő"-órára pillantva, a szikra nyomán fel lehetett jegyezni, melyik kódszámról érkezett a jelzés. Chappe a kísérletek során hamar felismerte, hogy a villamos szigetelés nehézségei és az óramutatók lassúsága miatt nem nagyon lehet átültetni ezt a rendszert a gyakorlatba. De minek ide villamosság? tűnődött valószínűleg. Mennyivel egyszerűbb egy dombtetőn integető ember mozdulatait felismerni a távolból! Ezt az ötletet mechanikus úton is meg lehet valósítani. Két testvérével együtt Chappe 1790-ben építette meg első kísérleti optikai távíróját a közeli Le Mans városának határában. A két jelzőkészülék körülbelül 500 méter távolságra állt egymástól. Claude Chappe megtartotta a korábbi korongos megoldást, csak sokkal nagyobb méretekben alkalmazta, és 16 jelet rajzolt fel körben, amelyeknek a jelentését megfelelő kódtáblázat alapján lehetett kikeresni. Elhagyta az óraszerkezetet is. Egy-egy ember állt a tábláknál, és amelyik jelre állította az egyik a távolban a mutatót, ugyanazt a jelet ismételte meg saját tábláján a másik is. Ebben a rendszerben már benne volt a meghökkentően egyszerű gondolat: hasonló táblák sorával bármilyen távolságra küldhetők a jelek.

1791. március 2-án virradt fel a nagy nap, amikor a Chappe testvérek hivatalos bemutatóra hívták meg a város vezetőit. Az elmés szerkezet mindenkinek tetszett, komoly és bohókás mondatok röpködtek a két tábla között. A városatyák biztatták a testvéreket, vigyék Párizsba találmányukat, ott is kíváncsiak lesznek az optikai távíróra. Chappe azonban valószínűleg már ekkor látta, hogy mi a hibája optikai rendszerüknek. A körtábla előtt forgó kar nem eléggé feltűnő, a távolból néha „félreolvassák" a mutató állását. S ötszáz méterenként fölállítani egy közvetítő állomást? Távoli városok között többe kerülne ez a rendszer, mint a legsűrűbb postakocsi- forgalom. Eszébe jutott megint a dombon integető ember. Két óriási mechanikus kart képzelt el öt méter magasságban. Első próbálkozásként modellt épített, amelyen a két „felkart" egyetlen billenthető vízszintes rúd jelképezte, ennek két végén pedig az „alkarokat" egy-egy rövidebb, forgatható rúd helyettesítette. Chappe most már a siker biztos tudatában indult el testvéreivel 1791 végén Párizsba, hogy támogatást szerezzen találmányához. A forradalom viharos eseményeinek hullámain ezután már magától sodródott tovább a szemaforos távíró. 1792 januárjában a háború hisztérikus hangulata söpört végig az országon. „Háború! Háború!", írta a Törvényhozó Gyűlés egyik képviselője. Az ország minden sarkából ez a kiáltás üti meg fülemet!" Háború Ausztria ellen, ahol a Franciaországból szökött emigránsok gyülekeztek a visszacsapásra. Chappe és testvérei csak annyi állami támogatást kaptak Párizsban, hogy egy kísérleti készüléket állíthattak föl a mai Étoile téren. További pénzügyi segítségre azonban csak akkor került sor, amikor a végsőkig feszült hangulatban március 10-én a békéhez ragaszkodó külügyminiszter is bíróság elé került. Senki sem volt biztonságban. A rémült miniszterek sorban lemondtak, így került a belügyminiszteri székbe Jean-Marie Roland. Energikusan vette kezébe a hatalmat, és azonnal intézkedett Chappe távírója ügyében is. A kormány 1792. március 22-én úgy határozott, hogy a háborús veszélyre való tekintettel azonnal meg kell építeni egy 70 kilométeres kísérleti távíróvonalat négy szemaforállomással. Valóban sietni kellett. Hiszen XVI. Lajos április 20-án hadat üzent az osztrákoknak s a velük szövetséges poroszoknak, abban a reményben, hogy az ellenség nyeri meg a háborút. Már csak ez menthette meg a királyi hatalmat. A tömegek azonban rádöbbentek, mire megy ki a játék, 1792. július 30-án megérkeztek vidékről a marseille-i önkéntesek csapatai, és Párizs utcáin vonulva büszkén énekelték nemrég született indulójukat. Elérkezett a második forradalom döntő pillanata. 1792. augusztus 9-én éjjel megkondultak a párizsi harangok a királyság megdöntésére. A nép megrohanta a monarchia jelképét, a Tuileriák palotáját, és augusztus 10-én a királyt a Temple börtönébe zárták. Augusztus 30-án megkezdődtek a házkutatások, a gyanús elemeket lefegyverezték, és azonnal tömlöcbe dugták. Ezekben a véres napokban a nép még a szemaforos távíró titokzatos jeleiben is az ellenség mesterkedését sejtette, és egyik éjjel az egész szerkezetet lerombolták. Chappe igazán szerencsés lehetett, hogy ennyivel megúszta. 1792. szeptember 21-én a Konvent eltörölte a királyságot. A következő év sem szűkölködött drámai eseményekben. 1793 januárjában lehullott XVI. Lajos feje, februárban pedig a népi gyűlés a Konvent hadat üzent a legfélelmetesebb ellenségnek, Angliának, majd Spanyolország, Nápoly, Toscana és Piemont hadüzenete következett a francia köztársaság ellen. Chappe közben megfeszített erővel dolgozott, s ha nem is az eredeti tervnek megfelelően, de három közvetítő állomás már épült Párizstól délre. Az egyik a Ménilmontant-dombon, a másik 35 kilométerrel távolabb, Saint-Martin du Tertre-nél, és a kettő között helyezkedett el a harmadik. Nem éppen nyugodt körülmények között kezdődött a Konvent megbízottai előtt a kísérleti bemutató 1793. július 12-én. Két nappal korábban távolították el a „forradalmi terror" nevében a Közjóléti Bizottságból Dantont, mert már ő sem volt elég forradalmi; a bemutató másnapján pedig Marat polgártárs, a nép barátja ellen követtek el gyilkos merényletet. A kísérletek mindezek ellenére zavartalanul folytak. Mindegyik állomáson a telegráfkarok 196 különböző helyzetet foglalhattak el. Ilyen módon az ábécé betűinek többszörösét is könnyen lehetett volna továbbítani, de a betűnkénti táviratozás lelassította volna az üzenetek közvetítését, másrészt bárki elolvashatta volna a híreket. Chappe tehát haditávírót szerkesztett, és csak 92 szemaforállást alkalmazott, amelyek valójában kódjelek voltak. Unokatestvérének, Léon Delaunay-nak a segítségével, aki diplomáciai szolgálatából ismerte a rejtjelezés módszereit, 92 oldalas szótárt állított össze, mindegyik oldalon 92

szóval. Ilyen módon két jel elég volt arra, hogy a 8464 szó közül bármelyiket kiválassza: az első jel az oldalszámot, a második a szó sorszámát mutatta. Háromnapi próba után a bizottság kedvező jelentést adott az optikai távíróról, így Joseph Lakanal közbenjárására a Konvent két hét múlva, július 26-án döntést hozott: építsék ki az első optikai távíróvonalat Párizstól az északi határig, a háborús harcok színterén fekvő Lille-ig, Claude Chappe-ot pedig

„telegráfmérnöknek" nevezték ki, hogy irányítsa a munkálatokat. Nehézkesen kezdődött meg a szemaforos telegráfállomások építése. A dombokra telepített kis téglaházak tetején egy függőleges tartóra 4,2 méter hosszú regulátorkart, ennek két végére pedig 1,8 méter hosszú indikátor kar okát szereltek. Chappe még arra is gondolt, hogy a szél letépheti a jelzőket, ezért rácsos vázat tervezett, csökkentve az egész szerkezet légellenállását. Az állomásokat általában 10-12 kilométer távolságban helyezték el egymástól, és az egyik kezelő távcsővel olvasta le a szomszédos állomás jelzéseit. A házikóban ugyanis két kezelő tartózkodott: az egyik lejegyezte az előző állomás jelzését, a másik pedig ugyanezt állította be a szemaforkarokon. Egy jel beállítása 4 másodpercig tartott, majd a karok 16 másodpercig mozdulatlanok voltak, hogy a következő állomáson nyugodtan megfigyelhessék és leolvashassák a jelet. Ilyen módon elvileg három kódjelet közvetíthetett percenként egy állomás, de a gyakorlatban ennél három-négyszer gyorsabban futottak végig a jelek. Chappe igazi találmánya voltaképpen az volt, hogy az optikai távírót összeházasította az akkoriban tökéletesített távcsővel. Ilyen módon valóban nagy távolságokat lehetett átfogni aránylag kevés közvetítő állomással. A franciák ezzel nagy előnyre tettek szert a gyors hírközlésben. S éppen ezért maradtak le az elektromos távíró fejlesztése terén a következő évszázadban.

Párizs és Lilié között 22 szemaforállomás segítségével végül 1794. április 30-án kezdődtek meg a kísérleti adások, majd az első fontos távirat augusztus 15-én futott végig a vonalon. így 225 kilométernyi messzeségből a sebtében elindított lovas futárnál tíz órával hamarabb érkezett a hír a távoli Lille-be, hogy a francia csapatok visszafoglalták a főváros közelében fekvő Le Quesnoy-t. Az optikai távírórendszer annyira jól működött, hogy egy-egy jel mindössze két perc alatt suhant végig Párizstól Lille-ig. Mindenki ujjongott! A hír és a jó távírórendszer egyszerre aratott sikert. Két héttel később, augusztus 30-án ismét francia győzelemről meséltek a levegőben mutogató szemaforalakok: a francia csapatok bevették Condé várát. A hírrel Lazare Carnot, a neves államférfi és matematikus lépett a Konventben az emelvényre, és ünnepélyesen közölte: „Condét visszacsatolták a köztársasághoz (nagy taps, éljenzés). Condé e napon reggel hat órakor kapitulált. . . " A Konventben azonnal kimondták lelkesen a határozatot: legyen ezentúl a város neve „Szabad észak" (Nord libre). És a párizsi tömeg ünneplése közben máris szállt az üzenet a Louvre tetejéről Lilié felé. Ebben az évben már Európa-szerte ismertté vált Chappe távírója, így nem csoda, hogy sorra születtek a feltalálói ötletek a hírközlés gyorsítására. A harcban álló osztrákoknál több javaslatot tettek közzé az elektromos távíró megvalósítására, de a korábbi megoldásokhoz képest senki sem tudott újat kitalálni. Nem tudjuk, hogy a messzi Oroszországban az ezermester Iván Kulibin hallott-e a Chappe-rendszerről, de annyi bizonyos, hogy 1794 végén ő is szerkesztett egy optikai távírót. Ezzel azonban összesen 235 jelet lehetett továbbítani, igaz, egyetlen táblázat elég volt a betűk és szavak kódrendszeréhez. A modell azonban nem keltett különösebb érdeklődést, így hát bedugták a cári kincstár lim-lomjai közé. Angliában a Sun című lap szintén ebben az évben, 1794. november 15-én közölt terjedelmes beszámolót a franciák új optikai távírórendszeréről, és ez valószínűleg megmozgatta az angol feltalálók képzeletét. 1795 elején George Murray és John Gamble javaslatot nyújtott be az angol Admiralitáshoz optikai jeltávíró-rendszerre. Murray hat táblát állított egymás mellé, ahogy egy dobókocka hatos oldalán sorakoznak a pontok. E táblák közül bármelyiket vízszintesbe lehetett forgatni, így „eltűnt" a jel a távoli szemlélő számára. A látható fekete téglalapok különféle kombinációival összesen 64-féle jelet közvetíthettek. Chappe távírójához képest szegényesebb volt ugyan a jelválaszték, de olcsóbb is volt a táblák felállítása. Az első vonalat London és a Dovertől tíz kilométerrel északabbra fekvő Deal kikötőváros között létesítették, később Londont és a déli tengerparton Plymoutht is hasonló „optikai lánccal" fűzték össze a Cornwall félsziget legnagyobb kikötővárosának haditengerészeti jelentősége miatt.

Azokat a kis halmokat, amelyekre a Murray-féle optikai távírdákat állították, a szájhagyomány ma is „telegráfdomboknak" nevezi. Ezek a telegráfok csak akkor bénultak meg, ha leszállt a köd, vagy vihar tombolt. Ezért néhány feltaláló a borús őszi napokon is konokul törte a fejét, miként lehetne a villamosságot rábírni jelek továbbítására. A kísérletekből jól tudták, hogy az elektromos jelek oly sebesen futnak, mint a gondolat: amint a vezetéket egy leideni palackhoz érintik, ugyanabban a pillanatban jelentkezik a vezeték túlsó végén a kisülés. 1795-ben a barce. lonai Don Francisco Salvá hozakodott elő egy 22 vezetékes távíró ötletével. Pontosabban vezetékpárokra gondolt, mert Lesage hajdani 24 vezetékével ellentétben ő már nem a „megosztási" elektromosságot akarta alkalmazni, hanem a kisüléskor végigfolyó áramot. A javaslatban csak az volt a kellemetlen, hogy Salvá szerint a vevőállomáson a távirdász az összes vezeték végén rajta tartja a kezét, s amelyik megrázza, nyilván annak a vezetéknek a jelét küldték a távolból hozzá egy leideni palack áramával. A lelkes feltalálót persze nem zavarta ez a kis apróság, sőt a gyakorlatban is bebizonyította a rendszer használhatóságát.

Amikor 1795. december 16-án előadást tartott távírójáról, egyúttal két szigetelt drótköteget felhasználva (amelyekben 17-17 huzal feküdt), sikeresen továbbított jeleket Barcelonából az egy kilométerrel messzebb fekvő Atarazanas-erődbe. A huzalkötegek ekkor még nyitott árokban feküdtek, de a franciákkal hadban álló spanyolok felismerték az új hírközlés jelentőségét, ezért döntés született, hogy folytatni kell a kísérleteket. 1798-ban, amikor a léggömbmánia alábbhagyott, a francia Testu-Brissy úr egy hosszú dobogóra állított ló hátán emelkedett ballonjával a magasba megfelelő belépődíj ellenében. Francisco Salvá elérte, hogy ekkor már 48 kilométeres távon - Madrid és Aranjuez között egyetlen föld alatti szigetelt kábelköteggel megépüljön az újabb villamos távközlő vonal. A gyakorlatban nem válhatott be, mert semmilyen feljegyzés nincs róla, hogy használták is. A franciáknál viszont elkészült Chappe második optikai távíróvonala Párizs és a négyszáz kilométerrel keletre fekvő Strasbourg között! És 1799. november 9-én Bonaparte Napóleon átvette a hatalmat Franciaországban. Végül az Egyesült Államokba is eljutott a hírek gyorsabb továbbításának gondolata. Ifjabb Jonathan Grout kapitány 1800. október 24én kapott szabadalmat optikai távírójára, és terve máris kész volt. Boston nagy forgalmú tengeri kikötőjébe rendszerint úgy futottak be a tengerjáró vitorlás hajók, hogy előbb kikötöttek Martha's Vineyard szigetén. Ha sikerül gyorsabban továbbítania a hajózási híreket a különös nevű szigetről - Márta Szőlőskertjéről egy távcsöves szemaforrendszer száz kilométer hosszú vonalán, akkor jobb üzleteket lehet kötni, és az aggódó hozzátartozók is előbb értesülnek szeretteik megérkezéséről. Az igazi villamos távíró még Csipkerózsikaálmát aludta, de épp ekkor érkezett meg a „herceg", aki segített felébreszteni. Alessandro Volta állandó áramforrása új lehetőséget teremtett a hírközlés fejlődéséhez is.

Hétköznapi gondok

1704-ben az angol képviselőház különbizottságának tagjai érdeklődve hajoltak egy halkan ketyegő zsebóra fölé. Ez lenne hát az a meglepő szerkezet, amely annyi vitát kavart? Első pillantásra semmi feltűnőt nem láttak az óra mechanizmusában. Ám a londoni órakészítők társaságának küldötte felhívta szíves figyelmüket arra, hogy a fogaskerekek parányi rubinszemcsékben forognak. Tényleg! Az óraszerkezet alaplemezén apró piros szemcsék csillogtak. Nicholas Facio, a Londonban letelepedett genfi mechanikus és két társa erre a találmányra kért angol szabadalmat. Az órakészítők társasága azonban élénken tiltakozott arra hivatkozva, hogy néhány évvel korábban Ignatius Huggeford, a társaság tagja már feltalálta ezt a megoldást. Ez az óra is ott feküdt a bizottság előtt. Mindenki közelebb hajolt. Csakugyan! A kerékbillegő tengelycsapja fölött ugyancsak ott csillogott egy színes szemcse. A bizottság tehát döntött. Nem adhatnak angol szabadalmat Faciónak, hiszen a rubinszemcsék alkalmazása nem tekinthető újdonságnak. így történt, hogy az induló század egyik nagyszerű finommechanikai találmánya ebek harmincadjára került, vagyis bármelyik órakészítő tetszés szerint alkalmazhatta a rubin csapágyazást anélkül, hogy szegény Faciónak és két társának egy penny haszna is lett volna belőle. Holott ha akkor a képviselők alaposabban megvizsgálják Huggeford óráját, kiderült volna a tények meghamisítása. Az órában valóban látható egy rubinszemcse a kerékbillegő fölött. De ez csak a portól védi a lágy rézdrótba fúrt csapágyperselyt, Facio nagyszerű gondolata viszont éppen az volt, hogy a réznél sokkal keményebb anyagot kell csapágyperselyként használni, mert így a furat nem tágul ki olyan gyorsan, tehát az óraszerkezet is pontosabban jár. Választása az egyik legkeményebb anyagra, a rubinra esett. Órájában tehát ilyen piros kristályszemcsék furatában mozogtak az apró fogaskerekek tengelyei. Ma már nyilvánvaló, hogy a londoni bizottság, ha fel is ismerte a találmány jelentőségét, nem volt hajlandó szabadalmi védettséget adni egy „idegen órásnak", ami a hazai mesterek üzletét ronthatta volna. De hosszú ideig nemigen terjedtek a „köves" órák, mert túlságosan drágák voltak. Az elsők egyikét Isaac Newton, a híres fizikus vette meg. Aki felfedezte az égi mechanika törvényeit, az értékelni tudta a mechanika földi eredményeit is. Ebben az időben az órák alapvető mechanikai szerkezete csaknem véglegesen kialakult. Christiaan Huygens, a sokoldalú holland fizikus még 1657-ben szabadalmaztatta a világ első ingaóráját, és ettől kezdve jelentek meg a számlapokon a másodpercmutatók. A komótosan lengő ingák ugyanis pontos időközökre osztották most már a perceket is. Csaknem két évtizeddel később, 1675ben a zseniális holland tudós arra is rájött, hogy ugyanez a pontos „időszeletelés" a zsebórákban is megvalósítható egy hajszálrugós kerékbillegővel. Mindkét találmány forradalmi változást hozott az óraszerkezetek és a gyakorlati élet világában. Aki hajszálrugós zsebórát vásárolt, már nem kellett tartania attól, hogy egész napi lovaglás után egy-két órát siet vagy késik a nyeregkápában őrzött „krumpli". Az új típusú angol zsebórák általában 6-7 fontba kerültek, ez körülbelül egy munkás kéthavi bére volt. A neves órások készítményeiért például a híres Thomas Tompion óráiért 10 fontot sem sajnáltak a vevők, és volt, aki ugyanúgy gyűjtötte ezeket a mesteri darabokat, mint más a festményeket. Akkoriban a toronyórától a gyűrűbe épített időmérőig minden szerkezetbe ütőmechanizmust is építettek. Az ütőórák a nap folyamán az egész órákra és a negyedekre hívták fel a figyelmet mélyen bongó hangon vagy lágy csilingeléssel. Igen kedveltek voltak az ismétlőórák is: gombnyomásra különféle csengőkkel „eljátszották" a pontos időt, és tetszés szerint ismételték hangos jelzésüket. Mi volt ez a hangzavar akkoriban? Divathóbort? A mechanika dallamos magamutogatása? A gazdagság értékmérője? A kérdésekben ott rejlik az igazság egy-egy töredéke, de a valódi ok a sötétség volt! A csengő-bongó órák századában naplemente után szinte megállt az élet. Sötétbe borultak a falvak, a városok, az utcák. Nem volt közvilágítás, és a családi otthonokban is rendszerint „a tyúkokkal együtt" tértek nyugovóra. A zenélőórák tehát az éjszakai sötétségben tájékoztattak a pontos időről anélkül, hogy gyertyát kellett volna gyújtani. A világítás szempontjából ez még a sötétség százada volt. A szegények kunyhóiban olajba vagy faggyúba mártott kenderkóc lángja küzdött a sötétséggel. A tehetősebbek már faggyúgyertyát vásároltak, bár ez sem ontotta a fényt, arról nem is beszélve, hogy orrfacsaró bűzt árasztott. Ezenkívül olyan nehezen olvadt, hogy hamarabb égett el a kanóc, mint maga a faggyú, ezért általában húsz percenként a kanóc üszkös végét az ollóhoz hasonló kis szerkezettel el kellett „koppantani", máskülönben a gyertya félreégett, füstölt, és egyre gyérebb fényt adott. Jobb helyeken olajmécseseket gyújtottak esténként, de ezekkel a kezdetleges eszközökkel is sok baj volt, mert a kanóc nem egyenletesen szívta föl az olajat. Az arisztokraták és a gazdag kereskedők leginkább a méhviaszból készült gyertyákat kedvelték, amelyek akár órákig is egyenletes fénnyel égtek. Színházakban, báltermekben és szalonokban általában elegáns viasz-gyertyák lobogó lángjai teremtették meg a bensőséges hangulatot. Nem csak a középkori sötétséget örökölte azonban az ébredő század. A hajósok is sötétben tapogatóztak, ha úticéljukat keresték a végtelennek tűnő óceánon. Csak tétován tájékozódtak a nap, a hold és a csillagok állása alapján, mert nehezen tudták meghatározni helyzetüket a szélességi és hosszúsági körökre osztott földgömbön. Emiatt néha súlyos tragédiák is történtek. 1707. szeptember 29-én például Sir Clowedisley Shovel admirális a Királyi Tengerészet 21 vitorlás

hajójával indult útnak Gibraltárból Anglia felé, hogy biztonságba helyezze télre a flottát. Ködös, szeles időben hajóztak, és csak október 21-én sütött ki a nap. Ekkor megfelelő mérésekkel meghatározták, hogy melyik délkörön, vagyis melyik hosszúsági fokon tartózkodnak. Az eredmény azt mutatta, hogy már a Csatornában vannak, ezért másnap nyugodtan hajóztak tovább Falmouth ki-kötője felé. És este fél nyolckor az Association, az Eagle és a Romney beleütközött a Scilly-szigetek szikláiba. A három hajó ezerkétszáz főnyi legénységéből csupán egy embert sikerült megmenteni! Az admirális holttestét másnap találták meg, amint a vízen himbálózott. A tragédia egyik fő oka a téves helymeghatározás volt. Száz kilométert tévedtek a hosszúsági fok megállapításában. A közvélemény felháborodásának nyomán végül törvényjavaslat született, hogy az angol parlament hirdessen pályázatot a földrajzi hosszúság meghatározásának legjobb módszerére. A javaslat 1714. július 20-án emelkedett törvényerőre, amikor Anna királynő is kézjegyével szentesítette a pályázati felhívást tizenkét nappal a halála előtt.

A pályadíj csábító volt. Ha valakinek sikerül olyan módszert vagy szerkezetet kidolgoznia, amellyel a hajók földrajzi hosszúsági helyzetét 30 szögperces, vagyis körülbelül 60 kilométeres pontossággal lehet meghatározni, akkor 20 ezer font jutalomban részesül. Pontatlanabb eredmény esetén megfelelő arányban kisebb a díj is. Húszezer akkori font nem volt kis pénz! Ez napjainkban körülbelül félmillió angol fontnak felel meg. Ettől a pályázati lehetőségtől elsősorban az órásmesterek jöttek lázba. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy ha egy pontos óra segítségével a nyílt tengeren úszó hajón is tudják, mikor delel a nap például Greenwichben, akkor csak azt kell megfigyelni, hogy hány perc eltéréssel következik be ez az esemény a hajó felett. Akkoriban ugyanis már nagy hírnévre tett szert a London közelében fekvő Greenwich Csillagvizsgáló, és ennek földrajzi helyzetét minden angol térképen pontosan feltüntették. Minthogy a Föld nyugatról kelet felé forog, a kapitány annál később látja meg az égbolt legmagasabb pontján a Napot, minél nyugatabbra hajózik Angliától. A földgömb elvileg 360 hosszúsági fokra van felosztva, nem nehéz tehát kiszámítani, hogy egy óra időeltérés éppen 15 hosszúsági foknak felel meg. A korabeli szerkezetek teljesen alkalmatlanok voltak erre a mérésre, ezért az órások lelkesedése hamar lelohadt. Inkább a „szárazföldi" órák mechanizmusának finomításán törték a fejüket. George Graham, a híres órásmester 1715-ben rájött, hogy miképpen lehet egy lengő ingával közvetlenül szabályozni a gátkerék forgását. Feltalálta az úgynevezett ankerjáratot! (Az „anker" magyarul „horgony".) Ennek jelentőségét akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy nem az inga hajtja az órát, bár ez a látszat. Éppen fordított a dolog: egy láncon függő nehezék vagy egy felhúzott rugó mozgatja az ingát. Ha ez a lengő tömeg nem mozogna ott az órában, a mutatók akadálytalanul pörögnének végig szélsebesen a számlap

előtt, és az óra azonnal lejárna. Az ingára éppen azért van szükség, hogy egyenletes sebességgel „felszeletelje" az időt, lassítsa az óraszerkezet lefutását. Régi ingaórákon jól látható, hogy a szerkezet működési elve egyszerű: egy nehezékkel hajtott fogaskeréksor utolsó darabja, az úgynevezett gátkerék minden nekilendüléskor kissé meglöki az ingát. Ez azonban nem hagyja magát. Kilendül, majd visszatér, miközben egyetlen foggal engedi továbbfordulni a türelmetlen gátkereket. Galilei szenzációs felfedezése annak idején éppen az volt, hogy egy zavartalanul mozgó inga lengésideje (amíg vissza nem tér másodszor ugyanarra a pontra, ahonnan elindult) tökéletesen állandó. Az órában viszont az inga nem szabadon leng, így viszont az ingalengés időközei sem egyformák, parányi eltérések lehetnek, és sok hiba sokra megy. Ez az ellentmondás már az ingaóra születésének pillanatában benne rejlett a nagyszerű mechanizmusban.

Grahamnek ezt az ellentmondást sikerült csaknem teljesen eltüntetnie. Olyan„horgonyt" szerkesztett, amely közvetlenül az inga felfüggesztő tengelyén foglal helyet, így a lengések során hol a jobb, hol a bal oldali ága nyúlik a gátkerék fogai közé. A mozgatóerő következtében a gátkerék persze tovább akar forogni, és meglöki a horgony jobb ágát. Ezáltal az inga újabb lendületet kap. De nem akármikor! Hanem éppen akkor, amikor az inga a jobb oldali holtponton van, vagyis amikor megkezdi útját visszafelé. Ezzel a megoldással lényegesen pontosabbá váltak az órák, s az „ankerjárat" ma is a legfinomabb mechanikus lengésszabályozók közé tartozik. Zsebórák számára is egyszerűbb szabályozást tervezett George Graham: 1726-ban feltalálta a cilinderjáratot („cylinder" magyarul „henger"). A hajszálrugós kerékbillegő tengelyét megvastagította, és egy különleges kis mélyedést alakított ki benne. A gátkerék fogai sorra ebbe ütköznek bele, s ahogyan forgás közben haladnak, egyúttal újra elfordítják a kerékbillegőt. A hajszálrugó persze könnyedén visszatéríti eredeti helyzetébe, de ekkor a gátkerék következő foga újabb lökéssel fordítja el. A „cilinderes" órák egy nap alatt legfeljebb egyperces hibával jártak, ami az akkori időkben különösen jó eredmény volt. Nem mondhatjuk, hogy ezek a találmányok egy csapásra elterjedtek, és ezzel nagy lökést adtak az órakészítésnek. Ez a század az egyedi darabok kora volt. Ha egy mester adott magára, minden óráját az uralkodó ízlésnek megfelelő díszítéssel és ötletes belső elrendezéssel készítette: sohasem került ki a keze alól két egyforma óra. A hétköznapok sodrásában közben más találmányok is megjelentek. 1727-ben például Edward Scarlett londoni optikus úgynevezett „halántékszemüvegeket" kezdett árusítani. Mulatságos módon addig az olvasó a keretbe foglalt szemüveglencséket vagy a kezében tartotta, vagy a kalapjához erősítette, vagy az orrára biggyesztette, és két zsinórral a füléhez kötözte. Az angol feltaláló egy-egy merev, begörbített végű szárat szerelt a keretre, így a szemüveget a fülön lehetett kihorgonyozni. Később a franciák is megkedvelték az újdonságot, mert ahogy mondták, „szabadon lélegezhet" benne az ember, anélkül hogy leesne az orráról. Közben a „hosszúság keresése" is szakadatlanul folyt. Különféle elképzelések születtek, de igazában egyetlen használható megoldás sem akadt, így a Board of Longitude-nak, a Hosszúsági Bizottságnak sem volt sok munkája, bár a legkiválóbb tudósok itt várták, hogy valaki jelentkezzék. A „hosszúság keresése" lassan ugyanolyan hiábavaló feladatnak tűnt a hétköznapi ember számára, mint „a kör négyszögesítése", amivel szintén senki sem boldogult.

Mégis akadt egy órásmester Anglia keleti partvidékén, Hull kikötőjével szemben, Barton városkában, aki nem adta fel a reményt. Graham legügyesebb tanítványa, John Harrison mester pepecselt itt szabad idejében egy különleges szerkezeten. Régóta nyugtalanította már a „hosszúsági óra" megalkotásának kihívó feladata, ezért minden szakmai tudását és ötletességét egy láda nagyságú szerkezetbe sűrítette. A fogaskerekeket és az alkatrészek többségét fából készítette, mert ily módon nagyon finom megmunkálásra nyílt lehetősége, és a mechanizmus súlyát mérsékelhette. így is 35 kilogramm tömegű volt a szerkezet. 1735-ben Harrison végre elkészült első kronométerével (a görög összetételű

„kronométer" jelentése „időmérő"). Először a Royal Society tagjainak mutatta be, és mindenki nagy elismeréssel nyilatkozott az órásmester remekéről. 1736- ban aztán sor került a gyakorlati kipróbálásra is. Harrison izgatottan vitte fel őfelsége Centurion nevű hajójára a háromlábnyi magas szerkezetet, és elindult vele Lisszabonba. Az úton az óra kifogástalanul működött ma is napi 8 másodperc eltéréssel jár, ha felhúzzák -, így amikor visszatért Londonba, boldogan vitte a Hosszúsági Bizottság elé. Kétségtelen, hogy az 1. számú tengerészeti óra volt az első olyan szerkezet, amely nyugodt ketyegéssel bizonyította: a földrajzi hosszúságméréshez szükséges kronométer nem csupán az ábrándok világában létezik. Harrison a hullámokon hánykolódó hajó mozgását különleges csuklós felfüggesztéssel közömbösítette, s az órába még olyan szerkezeti elemeket is beépített, amelyek a hőingadozás okozta járási pontatlanságokat küszöbölték ki. A bizottság tagjai azonban egyáltalán nem voltak elragadtatva. Bizalmatlanul vizsgálták az ormótlan szerkezetet, majd 1737. június 30-án 250 font „előleggel" bocsátották el Harrisont, hogy készítsen egy lényegesen kisebb és egyszerűbb mechanizmust. Harrison elszántan tért haza, és képzeletében már egy új kronométer alkatrészeit illesztgette egymásba. Röpke két év alatt el is készült 2. számú órájával, és 1739-ben biztosra vette, hogy megkapja a fődíjat. Naiv remény volt! A tudósokat nemcsak az rettentette el, hogy ez az óra 50 kilogrammot nyomott, hanem az a felelősség is, hogy kiadhatják-e már a fődíjat. Harrison tehát csak újabb pénzügyi támogatást és néhány biztató szót kapott: nyugodtan jöjjön vissza, ha sikerült egy még jobb órát készítenie. A feltalálók közben nemcsak a pontos időért folytattak harcot, hanem seregnyi mással is foglalkoztak. 1741-ben a nagy társzekerekre rakott áruk - szén, fa, gyapot súlymérésére John Wyatt, a legelső mechanikus fonógép szerkesztője olyan mérleget állított fel Birminghamben, amellyel egyszerűen az üres és a megrakott szekér súlykülönbségéből lehetett megállapítani a rakomány értékét. Ugyanekkor Whitehavenben W. Brownrigg doktornak sikerült megoldania a mesterséges ásványvízkészítés régi problémáját, amivel furcsa módon rengeteg feltaláló gyötrődött azokban az időkben. Az „ízes víz" különösen jól jött a forró napokon az angoloknak, de télen sem volt megvetendő ital, amikor a polgár kényelmesen pihent kedvenc kandallója lobogó lángjai előtt. Igaz, hogy egy ilyen alkalmatosság alig fűtötte be a tágas szobákat, de ez senkit sem zavart. Egyedül Benjámin Franklin bosszankodott 1742-ben a távoli Újvilágban, hogy a nyitott kandalló sugárzó hője szinte semmit sem ér. Fogta magát tehát, és a reá jellemző gyakorlatias gondolkodással, furfangos kandallót tervezett. Barátja,

Robert Grace vasműves készítette el az első öntöttvas kályhát, majd hamarosan egyre többet gyártott belőle eladásra. A duruzsoló készüléknek óriási sikere volt: kevesebb tüzelőanyaggal több meleget adott, mint a korabeli nyitott rostélyok. Az égésgázok ugyanis kígyózva áramlottak végig benne a kémény felé, így hosszabb útra kényszerítve, több hőt adtak le. Franklin szándékosan nem szabadalmaztatta találmányát, hogy ne gátolja a kályha gyors elterjedését. Meg is volt az eredménye. Az egész világon megismerték és két évszázadon át Franklin-kályhának nevezték ezt az öntöttvas kandallót. Gyertyákat is mind nagyobb tömegben állított elő az angol ipar, sőt egy apró ötlettel olcsó, időmérő eszközként is felhasználták. 1756. augusztus 20-án például a következő hirdetés jelent meg a liverpooli Advertiserben: „R. Williamson üzletében délben 1 gyertyaórakor eladásra kerül néhány használati tárgy... " Ahogy csendesen fogyott a viasz, a gyertya oldalának fokbeosztásáról olvashatták le az eltelt időt. Cornwall ónbányáiban ekkoriban alakult ki az a szokás, hogy a bányászok hosszú gyertyákat vittek le magukkal, amelyek éppen egy műszak ideje alatt fogytak el. Időmérés és világítás így találkozott a hétköznapokban. 1757-ben a bizonytalanul bolyongó tengerészek is végre új eszközt próbáltak ki hajójuk helyzetének pontosabb meghatározásához. John Campbell kapitány elkészítette az első szeksztánst, amelynek ötletes tükörrendszerével végre kényelmesen és nagy pontossággal lehetett megállapítani, hogy hány fok magasan áll az égen a delelő nap. Ezzel a hajók földrajzi szélességi helyzetének meghatározásában lényegesen csökkent a bizonytalanság. Csak a délkörökkel, a hosszúsági betájolással volt még baj. Ha például valaki az Egyenlítőn hajózva csak 60 szögpercet tévedett, vagyis hozzávetőleg 120 kilométerrel arrébb kereste hajóját kelet-nyugati irányban a térképen, mint ahol a valóságban volt, nézhetett aztán, amikor egészen más kikötőbe futott be, mint ahová tartott! Bár pontos óra mindaddig nem akadt a hajóskapitányok számára, a Board of Longitude türelmesen várta az újabb jelentkezőket, amikor 1760 júliusában egy öregember kopogtatott a tekintélyes bizottság tanácstermének ajtaján. John Harrison, a rég elfelejtett kronométer-készítő volt. Görnyedten, félig vakon, de „visszajött". Ezúttal nem egy ketyegő ládát hurcolt magával. Csupán benyúlt a zsebébe, kivett belőle egy aranyfedelű órát, és letette a meghökkent bizottság elé. Volt mit vizsgálni az órán! Harrison szakított korábbi szerkesztési módszerével, mert úgy döntött, hogy hordozható kronométert készít. Igaz, elkészítette közben 3. számú óráját is, de ezt csak azért állította össze, hogy kipróbálja rajta az összes szerkezeti megoldást, amelyet az egyenletes járás szempontjából időközben feltalált. Bár ezt az órát is magával hozta Londonba, a bizottság asztalára már a miniatürizált remekművet, a 4. számú órát tette le. A művészi és mechanikai tökéllyel elkészített óra ma is csodálatra méltó. Jellemző például, hogy a mester négy rugót helyezett el benne. Az első magát

az órát hajtja. A második akkor lép működésbe, amikor éppen felhúzzák az órát, így ellensúlyozza az egyenetlenné váló járás rövid zavarát. A harmadik rugó percenként nyolcszor feszül meg a motorrugó által, és voltaképpen ez szolgáltatja a tökéletesen egyenletes hajtóerőt a fogaskerekeken át a végső gátkeréknek. Végül a negyedik maga a kerékbillegő hajszálrugója. S a rengeteg szerkezeti ötlet mellett még egy fontos apróság: az órában az összes fogaskerék-csapágypersely drágakőből készült.

Harrison 4. számú órája fölényesen vizsgázott a Hosszúsági Bizottság által elrendelt próbákon. Először őfelsége Deptford nevű hajója indult el vele 1761. november 18-án Jamaica felé. A fedélzeten azonban már nem az ősz mester, hanem William fia ügyelt az órára, és húzta fel rugóját naponta. Amikor végül Jamaicába értek, az óra által őrzött greenwichi idő és a nap delelése alapjan megállapították a sziget földrajzi fekvését. Mindössze 1,5 hosszúsági szögperc eltérés volt a szigetnek a térképen feltüntetett fekvéséhez képest. S az sem biztos, hogy a térkép tökéletes volt! Mindez azt jelentette, hogy Harrison órája húszszor pontosabban járt, mint amit az 1714-ben kiadott pályázati feltételek között a 20 000 fontos díj elnyerésére kiírtak. A Deptford 1762. március 26-án kötött ki ismét Londonban. William azonnal a greenwichi obszervatóriumba sietett, elővette a zsebórát, majd a méltóságteljes központi ingaóra számlapjára pillantott. Hihetetlen! 128 nap elteltével az óra mindössze 114 másodpercet késett az indulási időhöz képest. Harrison kronométere tehát naponta egy másodpercnél is kisebb eltéréssel járt.

De a bizottságnak még ez sem volt elég. 1764. március 28-án Harrison kronométerét újabb próbaútra küldték őfelsége Tartar nevű hajóján a nyugat- indiai Barbados sziget felé. Most már nem is volt meglepő, hogy a bravúros szerkezet a háromhónapos hajóút megpróbáltatásai végén egy percnél kisebb eltéréssel mutatta a pontos időt. A Hosszúsági Bizottság érre újabb feltételeket szabott a pályadíj elnyeréséhez, és a zseniális órásmester végképp feldüh ödött„a hivatalnak packázásain". Más talán az ő helyében többé egyetlen órát sem készített volna, Harrison azonban sokkal szívósabb volt. Nemes bosszút esküdve elhatározta, hogy összeállítja 5. számú kronométerét. Az óra csak 1772-ben készült el, de a 79 éves mester ekkor merész lépésre határozta el magát. Óráját személyesen ajánlotta fel III. György királynak. A kordivat szerint az uralkodónak házi csillagdája volt Richmondban, így roppant megörült az értékes szerkezetnek. Egyúttal végighallgatta Harrison történetét arról a kálváriáról is, amelyet a mesternek végig kellett járnia óráival a fődíj reményében.

Az elbeszélés végén a király felháborodottan kiáltott föl: „Istenemre, Harrison, igazságot szolgáltatok önnek!" így történt, hogy végül a király erélyes kérésére 1773 júniusában a parlament megszavazta Harrison számára azt a hátralevő összeget, ami még járt neki a pályadíjból: 8750 fontot. Ekkoriban már sokfelé próbálkoztak a világítás javításával is. Még nem lehetett sejteni, melyik feltaláló fogja legyőzni a pislákoló gyertyalángokat, amikor 1780- ban egy szerény, huszonöt éves fiatalember érkezett Párizsból a délen fekvő languedoci borvidékre. Csak kevesen tudták, hogy 120000 livre összegű jutalmat kapott (Angliában ez 6000 fontnak felelt meg) a francia Tudományos Akadémiától egy újfajta borpárló eljárás kidolgozásáért. De a leggazdagabb borkereskedők éppen ezért hívták, abban reménykedve, hogy az ifjú tudós hasznos tanácsokkal segíti a helybéli gazdákat. Aimé Argand órákon át nézte tűnődve a szőlősajtolókat, szeszpárlókat és még valamit: a melegítésükre alkalmazott égőket. Ám egészen más jutott eszébe, mint amit vártak tőle: egy újfajta olajlámpa képe rajzolódott ki lelki szemei előtt. Élesen látta, hogy olyan kanócot kell készíteni, amelynek gyapjúból szőtt szalagja cső alakúra van hajlítva, mert az olajjal átitatott kanóc így kaphat több levegőt az égéshez.

Még ebben az évben elkészítette olajlámpáját, amely már kecses formájával is kellemes hangulatot árasztott. Az olaj egy szépen kimunkált, függőleges csőoszlopon öklömnyi gömbtartályból folyt a körkanóchoz. A kanóctartó függőleges hengerébe alulról áramlott a levegő, a láng tehát könnyedén lobogott. Több kísérlet után Argand egy rövid fémcsövet is tett a körkanóc köré, így az erőteljes légáramlatban ezután egy enletesen égett a láng. Rendkívül erős fényű lámpáját mindenki megcsodálta a vidéken, nem volt hiány lelkesedésben, de más a dicsőség és más a megélhetés. Argand tehát tovább dolgozott a borpincék táján. Ám amikor hírét vette, hogy a Montgolfier testvérek a közeli Annonay-ban repülő szerkezetet bocsátottak föl, és meghívást kaptak Párizsba, úgy érezte, itt a kedvező alkalom. A testvérekhez csatlakozva együtt utazott velük Párizsba, miközben csomagjai között ott lapult az olajlámpa. Amikor

1783. augusztus 27-én Párizsba értek, az egész város lázban égett Charles professzor hidrogénballonjának látványától. Argand az Akadémián jelentkezett, hogy bemutassa olaj lámpáját. Azt hitte, most szívesen fogadnak minden új találmányt. Az olajégő kecses lángja iránt azonban nem nagy érdeklődést mutattak a tudós férfiak. Pedig a távoli Weimarban a nagy német költő és természettudós, Johann Wolfgang Goethe így só-hajtott fel egyik versében: „Semmi sem lenne nagyobb tünemény, mint a koppantás nélkül égő fény." De a francia akadémikusok nem voltak romantikusok. Argand tehát fogta magát, és csalódottan áthajózott a La Manche csatornán. Minthogy ismeretségben volt Matthew Boultonnal, hamar bekerült a pénzemberek köreibe. Minden társaságban azonnal körülfogták, és az új szenzációról, a léggömbről faggatták. Argand vegyész volt, nem esett nehezére tehát elkészíteni egy berendezést, amellyel elő lehetett állítani a „titokzatos gázt", a hidrogént. így történhetett, hogy 1783. november 25-én Aimé Argand volt az első, aki Angliában kis hidrogénballont mutatott be III. Györgynek és ámuló családjának a windsori kastélyban. A király annyira el volt ragadtatva a különös játékszertől, hogy két napig el sem engedte a vendéget az újabb bemutató kísérletek kedvéért. A királyi kapcsolat jót tett a feltalálónak, mert 1784 márciusában már megkapta olajlámpájára az 1425. számú angol szabadalmat. Boulton is felismerte a találmány jelentőségét, cége megvásárolta Argand-tól a lámpa gyártási jogát, és hamarosan Anglia-szerte megjelentek a feltalálóról elnevezett olajégők. Argand tehát boldogan maradt Angliában, sőt 1784. szeptember 15-én ö irányította annak a ballonnak a feltöltését is, amellyel Lunardi először szállt fel Londonban. Most már nagyobb önbizalommal tért vissza az év végén Párizsba. Bízott benne, hogy találmánya a franciáknak is megtetszik. Egyik este, amikor meg akarta gyújtani lámpáját, megakadt a szeme egy üvegpoháron, amelyiknek nem volt alja. Valamelyik kémiai kísérlete után maradt árván az asztalon. Hirtelen ötlettel fogta, és a körkanóc fölé illesztette, hátha nem pattan el a forró lángtól. Ekkor különös dolog történt! Az üveg nemhogy állta a próbát, hanem még a láng is sokkal fényesebben

kezdett lobogni. Nem tudjuk pontosan, de alighanem így fedezte fel Argand az üvegburát. Később arra is rájött, hogy ha a körkanóc fölött szűkebb az üvegkémény, ez tovább növeli az olajlámpában a huzatot, és a fény is egyenletesebbé válik. Az üvegburára 1785. augusztus 30-án állami bizottsági rendeletben kapott találmányi védelmet Argand. De már későn. Időközben egy ügyes francia gyógyszerész, bizonyos Bertrand Quinquet úr az Angliában látott lámpában megszimatolta a nagy üzleti lehetőséget, és elkezdte az olajégő gyártását. Ettől az időtől fogva egyre több gazdag francia családban ragyogtak fel a 1012 gyertya fényét árasztó quinquet-k, Argand találmányának pontos másolatai, csak éppen nem az igazi feltaláló nevével fémjelezve. A kisemmizett svájci feltaláló számára még hírnév sem jutott választott hazájában.

Amit az ipar számára a gőz jelentett ebben a században, az volt a gáz a világítástechnikában. Elszórt kísérletek már korábban is voltak, hogy éghető gázt állítsanak elő a gyertyák és mécsesek helyettesítésére, de az első igazi siker egy világító ház volt Cornwall csücskében, Redruthban. Itt lakott William Murdock, a Boulton és Watt cég nyughatatlan mérnöke. Minthogy gőzkocsikísérleteit nem jó szemmel nézték, sokoldalú érdeklődésével más technikai problémák felé fordult. A gyár új gőzgépeinek felállítása közben Murdocknak sok szabadideje maradt, így valószínűleg 1791-ben kezdett kísérletezni azzal, hogy egy zárt tartályban miként lehet lepárolni szenet, fát,

tőzeget és más anyagokat. Nem arra volt kíváncsi, ami megmaradt, hanem arra, ami elszállt. Kereste a világításra legalkalmasabb gázt. 1792-ben végül szén gázosítására alkalmas kemencét állított fel házának udvarában, és elhatározta, hogy gázzal világítja ki otthonát. A gázcsövet az egyik ablakon vágott nyíláson keresztül vezette be szobájába, a kis gázlángok pedig egy vízszintes cső furataiban égtek. A környéken csodájára jártak Murdock világító házának. Saját cége viszont nem akart hozzájárulni, hogy szabadalmat váltson ki azokra a berendezésekre, amelyeket gyárak gázvilágításához tervezett és készített. Franciaországban Philippe Lebon francia gépész 1797-ben kezdte meg próbálkozásait, hogy fából, olajból és kátrányból világítógázt állítson elő, bár az Argand-lámpák egyre terjedtek, és többen tökéletesítették is őket. 1798-tól például megjelentek a Carsel-lámpák, amelyekben apró óramű szivattyúzta az olajat a körkanóchoz, a gömbtartály pedig a kanóc alá került, Argand lámpáján ugyanis ez még zavaró árnyékot vetett. Murdock közben visszatért a cornwalli bányavidékről Birminghambe, és a sohói gyárban átvette a gőzgépek gyártásának irányítását. Nem is nyugodott addig, amíg el nem érte, hogy 1798- tól már gázlángok kellemes fénye mellett dolgozhattak az öntöde munkásai. Sok kísérlet után a francia Lebon is a gázvilágítás bolondja lett, és 1799. szeptember 28-án szabadalmaztatta hőlámpáját, amely egyszerre ad meleget és fényt. A thermolampe voltaképpen miniatűr gázgyár volt, amelyet bárki otthon is felállíthatott. A gáztartályhoz (amelyben hevítéssel keletkezett a világítógáz) vezetékek rendszere csatlakozott, és különféle elosztókon át jutott a gáz a különleges,

„halfarkú" égőkhöz. Csábító ajánlat volt a thermolampe a családok számára. Csak éppen a hőlámpa eléggé gyér fény, nyel világított, és elviselhetetlen szagot árasztott. Igazán nem hibáztathatjuk a Francia Köztársaság polgárait, hogy nem éreztek rá az újdonság varázsára Lebon szerkezetében. Humphry Davy, a kiváló angol kémikus viszont 1800-ban a legújabb villanytelep, a Volta-féle áramforrás segítségével már ívfénylámpával kézdett kísérletezni. Ő is elmondhatta volna hát W. Jacksonnal együtt, amit a lelkes amerikai igy fogalmazott meg: „Azt a munkát végezzük, melyből az aranykornak lészen haszna." A 19. század első felében a haladás eszméje a tömegek számára is kitapintható valósággá vált a technikai újdonságok révén. Sebesebben jutott el úticéljához, aki vonatra ült, hamarabb kelhetett át az Atlanti-óceánon, aki egy gőzhajót választott, és a futógép csodája is sok embert megszédített. Ugyanakkor a láthatatlan elektromosság - mintha ördög bújt volna a vezetékbe hihetetlen gyorsasággal továbbított híreket, a napfény pedig - a fényképezés találmányának köszönhetően festők ecsetjének könnyedségével alkotott emlékképeket a mindennapi ember számára. Az angol Fox Talbot azonban még ennél is többet akart. A „readingi fiúk" azért álltak munkába, hogy fényképeket sokszorosítsanak, így egy-egy kinyomtatott útikönyv minden példányában eredeti fotókat pillanthatott meg az olvasó.

Tömegméretek mámora Erőre kap az elektromosság

Mintha élő volna, ugyanúgy viselkedett a kitömött angolna. Szikrák pattogtak belőle, szinte ontotta az elektromosságot, és nem kellett feltölteni, mint egy leideni palackot. Alessandro Volta professzor elemében volt. Az angolnából kinyúló két elektród közé finom acélhuzalt feszített, és abban a pillanatban, ahogy létrejött az érintkezés, a vékony drót felizzott és elolvadt. Azután egy kis elektromos ágyút sütött el, majd a két elektródot vízbe merítette, és a víz döbbenetes módon, lassan hidrogénre és oxigénre bomlott. A hallgatóság elragadtatottan tapsolt minden egyes új kísérletnél, amire régen volt már példa a párizsi akadémia öreg falai között. A francia forradalom szelleme ezt az épületet sem hagyta érintetlenül. A hajdani Királyi Tudományos Akadémiát feloszlatták, helyette megalakult a Francia Nemzeti Intézet, és az előadóteremben ezen a nevezetes szombati napon ott ült Franciaország első konzulja, Bonaparte Napóleon is. A bemutató most érkezett el csúcspontjához. Volta professzor leleplezte az angolna titkát. Lehúzta róla a finom burkolatot, és ott állt pőrén a fémkorongokból összerakott Volta-oszlop. A professzor elmagyarázta, hogy az állati villamosság fölfedezése voltaképpen Galvani érdeme, csakhogy a bolognai tudós tévesen értelmezte azokat a jelenségeket, amelyek két külön fémrúd érintése nyomán léptek fel az állatok idegrostjaiban. Erre emlékeztetett az angolna, amelyről most már világosan látszott, hogy a galvánáramok valódi oka a fémek nedves érintkezése volt, bár az eleven angolnák titka továbbra is rejtély maradt. 1801. november 7-én így mutatkozott be sikeresen Volta professzor a francia akadémikusok előtt. Maga Napóleon is élénk érdeklődéssel kísérte az előadást, és már megbocsátotta a tudósnak azt a kis „félrelépését", hogy készülékének leírását először a Franciaországgal hadban álló Angliába juttatta el. Az első konzul most derűs hangulatban volt egy viharos és véres csatákkal zsúfolt esztendő után. A legyőzött Ausztria lábainál hevert engedelmesen, sikerült békét kötnie Oroszországgal is, és ekkor már hajlott arra, hogy Franciaország utolsó ellenfelével, Angliával szintén egyezséget kössön. Napóleon tehát az előadás végén elismeréssel gratulált a professzornak, és tréfálkozva fordult Corvisart-hoz, az egyik fizikushoz: „íme, kedves doktorom, itt van birtokunkban az élet valóságos képmása! Az oszlop jelképezi a gerincoszlopot, a negatív pólus a májat, a pozitív pólus pedig a vesét." Aztán elrendelte, hogy Volta professzor tiszteletére verjenek aranyérmet, és a további kísérletekhez haladéktalanul kezdjék meg egy nagy teljesítményű Volta-telep összeállítását. Párizsban még két előadást tartott az itáliai tudós, és a legnagyobb sikere mindig a vízbontásnak volt, mert a nézők azonnal két táborra szakadtak: az egyik nem hitte, amit lát, a másik hitte, de nem értette. Hiszen az ókori görög természetfilozófusok tanítása óta két évezreden át mindenki elfogadta, hogy a víz annak a négy őselemnek az egyike, amelyből az egész világ felépül. Most pedig eltűnt a víz, és helyette az egyik elektródon hidrogén, a másikon oxigén vált ki. Valójában nem Volta nevéhez fűződik ez a fölfedezés, de mindenképpen az ő érdeme, hiszen a megfejtést a Volta-oszlop tette lehetővé. Méghozzá eléggé szokatlan módon. Angliában még senki sem tudott az itáliai professzor felfedezéséről, amikor Sir Joseph Banks az előző év áprilisának végén megmutatta Volta levelét egyik vegyész barátjának, William Nicholsonnak. A szenzációs titkot az sem tudta megőrizni, elmesélte Anthony Carlisle orvosprofesszornak. Volta készüléke a leírás alapján annyira egyszerűnek tűnt, hogy azonnal nekiláttak, és egy marék félkoronás pénzből, cinklemez darabokból meg közéjük rakott nedves kartonkorongokból összebarkácsoltak egy telepet. Aztán sorra vallatóra fogták a különféle anyagokat, hogy kiderítsék, miként viselkednek a galvánáram hatására. 1800. május 2-án így jutottak el a vízhez, és legnagyobb megdöbbenésükre az őselem elemeire bomlott. Fölfedezésükről hamarosan dolgozatot tettek közzé, de meg sem említették Volta professzor nevét. Ezzel eljátszották a becsületüket is, mert akkora botrány kerekedett, hogy a két kutatóval sokáig szóba sem álltak a tudóskollégák. A Volta. oszlop viszont a franciaországi bemutatók után elindult hódító útjára. Az európai tudóstársaságok egymással versengve igyekeztek minél nagyobb, több ezer cellából álló telepeket összehozni, és minden valamirevaló fizikus a galvánáram új hatásait kutatta. Hamar rájöttek, hogy két összeérintett szénrúd különös módon viselkedik. 1802 márciusában már így írt a Journal de Paris arról az előadásról, amelyet a Párizsi Galvani Társaságban Étienne Gaspard Robertson, az ismert illuzionista és aeronauta tartott: „. .. sietünk beszámolni egy új kísérletről, melyet tegnap hajtott végre két ragyogó szénrúddal. Az egyiket a 120 cinkés ezüstelemből álló oszlop aljához, a másikat az oszlop csúcsához kötve, a megfelelő pillanatban rendkívüli fehérségű, tündöklő szikra képződött, melyet az egész társaság látott."

Ez a különös jelenség később az ívfény elnevezést kapta. Túlzás lenne persze azt gondolni, hogy ezzel beköszöntött az ívfény korszaka. Amikor a fizikusok után a feltalálók vették kezükbe a dolgot, még legalább fél évszázadon át küszködtek, hogy olyan megbízható szabályozó szerkezetet készítsenek, amely egyenletes sebességgel közelíti egymáshoz az izzó szénrudak rövidülő végeit. Ebben az időben inkább a gázvilágítás esélyei kezdtek erősödni, amire jellemző, hogy a mogorva Murdock álma végre beteljesedett. Igaz, ehhez az az ünnepi hangulat kellett, hogy 1802. március 17-én Amiens-ben újra megszületett a béke Anglia és Franciaország között. Egy évtizeddel korábban a Boulton & Watt cégnél még leintették Murdockot, ha a gázvilágítással hozakodott elő, most viszont engedélyezték számára, hogy a nevezetes esemény alkalmából libegő lángok gyöngysoraival díszítse a birminghami gyár homlokzatát. Franciaországban ' viszont az egyetlen ember, aki sokat lendíthetett volna a gázvilágítás elterjesztésének ügyén, éppen egy újabb ünnep áldozata lett. Philipe Lebon (a thermolampe feltalálója) ott tolongott a tömegben, amikor 1804-ben az első konzult császárrá koronázták, és szerencsétlen módon a feltaláló is azok közé az ártatlan áldozatok közé került, akiket az óriási kavarodásban egyszerűen agyontapostak. A gázvilágításban rejlő üzleti lehetőséget végül is nem egy álmodozó feltalálónak, hanem egy minden lében kanál üzletembernek sikerült megragadnia. A német származású Friedrich Winzer akit most F. A. Winsornak hívtak, s csak egy betű választotta el Windsor hercegének jól csengő címétől -, amint megkapta a szabadalmat saját tervezésű gázkészülékeire 1804-ben, azonnal felhívást tett közzé a szép hangzású Nemzeti Fény és Hő Társaság megalakítására. Igazán kecsegtető volt az ajánlata: aki megvesz egy öt font értékű részvényt, az évente 570 font nyereségrészesedést kap a társaság tiszta hasznából. Bár az üzlet nem ütött be ilyen jól, annyi biztos, hogy sokáig beszéltek a londoniak arról a gyönyörű kivilágításról, amely a Pali Mail utca és a St. James's park közötti útszakaszt díszítette a hosszú életű III. György születésnapi ünnepén, 1807. június 4-én. Ezután már folyamatosan kezdték bevezetni a világítógázt az előkelő családok palotáiba, hat év múlva pedig a társaság megengedhette magának azt a reklámot is, hogy 1813 szilveszter éjjelén ragyogó ékszerré varázsolja a Temze fölött ívelő Westminster-hidat a mámor fokozására. A gázvilágítás ezután elindult az ipari nagyvárosok felé, és nagyban hozzájárult, hogy a fonodákban, öntödékben, gépgyártó műhelyekben a munkások most már éjt nappallá téve dolgozhassanak a gázlángok fényénél. 1815-ben F. A. Winsor kiterjesztette üzletét Franciaországra, de jellemző a gázvilágítás rohamos terjedésére, hogy 1816. június 5-én Pest városában is sor került az első próbavilágításra. Mind több fizikus sejtette már ez idő tájt, hogy valamilyen összefüggésnek kell lennie az elektromosság és a mágnesség között, de csak tétován egy helyben topogtak. Matematikai pontossággal ismerték a mágneses töltések közötti kölcsönhatást, ismerték az elektromos töltések viselkedésének törvényszerűségét is, de hiába egyezett alakilag egymással a két képlet, semmit sem tudtak vele kezdeni. Kísérletek tömegét végezték: mindenhová mágneses tűket függesztettek villamosán feltöltött leideni palackok, elektromozott rézgömbök és Volta-oszlopok közelébe egyaránt. Aztán várták, hogy mi fog történni. De az iránytűk nem mozdultak. A zűrzavaros kereséssel együtt a politikában is nyugtalan idők jártak. Napóleon bukása után az európai nagyhatalmak a Szent Szövetség révén teremtettek rendet a kontinensen, amiben nem volt sok köszönet. Franciaországban megint a liliomos Bourbonok kerültek hatalomra, akik a híressé vált szállóige szerint „semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek". Különösen akkor vált forróvá a hangulat, amikor 1820 februárjában a párizsi Operaház előtt leszúrták Berry herceget, a király unokaöccsét. Nagy-Britanniában sem volt jobb a helyzet: ugyanebben a hónapban leplezték le Londonban a Cato utcai összeesküvőket, akik a kormány tagjainak meggyilkolását tervezték, miután egy évvel korábban a Manchester melletti Szent Péter-mezőn éppen ez a kormány fojtott vérbe egy békés, tiltakozó munkásgyűlést. A fizika történetének szempontjából azonban egészen más esemény került az érdeklődés középpontjába. 1820. február 15-én (egyes adatok szerint már 1819 végén) Hans Christian Oersted dán fizikus a koppenhágai egyetemen szokásos előadását tartotta, amikor váratlan dolog történt. A professzor a galvánáram különféle hatásait szemléltette kísérletekkel diákjai előtt. Éppen egy vékony platinahuzalt illesztett egy Volta-oszlop két sarka közé, hogy bemutassa a hőhatást, amikor az asztalon egy közelben álló iránytű megmozdult. Oersted „csaknem kővé meredt a csodálkozástól, amikor meglátta a mágnestű kitérését" írta később egyik tanítványa. Látszólag jelentéktelen esemény volt, a professzor mégis megdöbbent. Több mint egy évtized óta kutatta már az elektromosság és a mágnesség közötti kapcsolatot hiába. Most pedig éppen ez a véletlen adta kezébe a megoldást. Egy árammal átjárt vezeték valamilyen módon hatást gyakorolt a mágneses pólusokra! Oersted alig várta, hogy vége legyen az órának. Azonnal rohant a laboratóriumába, és megismételte a kísérletet, majd ki tudja, hány platinaszálat olvasztott el, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a mágnestű kitérését valóban az áram okozta.

Ez volt Oersted első diadala, amiről szelíd malidéval így írt: „Ezzel a kísérlettel igazoltnak látszik, hogy a mágnestű a galvánáram segítségével eredeti helyzetéből kimozdul, mégpedig akkor, ha az áramot zárjuk, nem pedig akkor, amikor nyitva van, mint ezt némely fizikusok néhány évvel ezelőtt mindhiába erősítgették." Ezután az volt a kérdés, hogy miképpen változik meg a tér a vezetőben folyó áram körül. Oersted számtalan kísérlettel alaposan körüljárta a jelenséget. De nagyon bizonytalan volt a mágnestű viselkedése, s csak júliusban sikerült egy nagyobb galvántelepet szereznie, amikor

világossá vált számára, hogy nem az áramnak a feszültsége, hanem az erőssége a döntő a mágneses hatásban. Kísérleteivel ekkor aratta a második diadalt, amely fölért egy vereséggel, legalábbis az akkori tudományos gondolkodás szempontjából. Oersted is azt várta, mint bármelyik fizikus az ő helyében, hogy a vezeték körül a mágneses „erő" sugárirányban hat, tehát a vezeték vagy magához vonzza, vagy eltaszítja magától a mágnestű egyik pólusát. Hiszen ugyanígy viselkedik egy elektromozott rézgömb egy villamos töltéssel szemben, ugyanígy egy mágnestű csúcsa egy másikkal szemben. A kísérleti tények azonban makacsul ellentmondtak ennek a szemléletnek és Oersted is csak körülményesen tudta megfogalmazni, hogy az elektromos „konfliktus" miként hat a mágnestűre: „A megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy ez a konfliktus körben hat, e feltevés nélkül ugyanis érthetetlen, hogy az összekötő drótnak ugyanaz a része, amely a mágnestű egyik pólusa alatt van, kelet felé fordítja azt, de nyugat felé mozgatná, ha alatta volna a pólus." Ebben a bonyolult mondatban a kulcsszó az, hogy „körben" hat! Egy északi mágnespólus tehát nem a vezeték felé indul el, ha magára hagyják, hanem körbejárja. Ha pedig megfordítják az áramirányt, akkor ellenkező irányban kerüli meg a huzalt. Oersted tisztában volt felfedezésének jelentőségével, ezért sietett minél hamarabb közzétenni. Négyoldalas latin nyelvű értekezése 1820. július 21-én jelent meg Koppenhágában, és számos példányát azonnal szétküldte a neves európai tudós társaságoknak. Lett is belőle óriási kavarodás! Persze a tudósok azonnal két táborra szakadtak. Nagyobb részük el sem akarta hinni, hogy a mágnességnek és az elektromosságnak lehet valami köze egymáshoz. S ha mégis van, ahogy Oersted állitja kísérletei alapján, még nagyobb képtelenségnek tartották azt a föltevést, hogy az áramvezető mágnessége körben hat. A kisebbik tábor azonban rögtön hozzáfogott a kísérletezéshez, s a legfürgébbnek Johann S. C. Schweigger holland kémikus bizonyult, aki ennek nyomán már 1820 júliusában feltalálta a galvanométert. Igazán nem tett sokat, csak mélyebben megértette a mágnestű felett húzódó áramvezeték szerepét. Arra gondolt, hogy ha hurok alakban

visszavezeti a drótot a mágnestű alatt, akkor a hatás megkétszereződik, hiszen itt az áram ellenkező irányban folyik. Ha pedig több menetet vesz, a hatás megsokszorozódik. Lapos tekercset készített tehát, amelyben „egy vezető huzal önmagába van visszacsavarva, és száz menetet alkot". A tekercs belsejében mágnestűt függesztett föl, így a nemes egyszerűséggel „sokszorozó"-nak nevezett készülékkel a fizikusok olyan műszerhez jutottak, amellyel a mágnestű kitérését figyelve, ezentúl könnyen megállapíthatták egy galvántelep áramerősségét. 1820 augusztusában a természetbúvárok genfi kongresszusán Auguste de la Rive professzor mutatta be a tudós hallgatóságnak Oersted kísérleteit. Mindenki döbbenten szemlélte a táncoló iránytűket, és ettől kezdve az események már viharos gyorsasággal peregtek. Az előadás résztvevői között ugyanis ott volt egy francia akadémikus, a harmincnégy éves Dominique- Franfois J. Arago, aki alig várta, hogy hírt adhasson otthon a szenzációs felfedezésről.

1820. szeptember 4-én a francia Tudományos Akadémia szokásos hétfői ülése éppoly álmosan indult, mint máskor. Amint azonban Arago beszámolt Oersted dolgozatáról, egyszerre felbolydult a társaság. Mindenki arra kérte Aragót, hogy már a következő ülésen „természetes nagyságban" mutassa be a dán fizikus kísérleteit. A következő hétfőn, szeptember 11-én zsúfolásig megtelt az akadémia nagy előadóterme. A legnevesebb francia tudósok között ott szorongott egy szórakozottságáról ismert álmodozó matematikaprofesszor, a negyvenöt éves André-Marie Ampére is. A többiek ügyet sem vetettek rá, mert mindenki az áramvezetékek közelében lengő mágnestűk érthetetlen viselkedését figyelte, pedig Ampére életében ez volt az „isteni szikra" napja. Képzeletét annyira felcsigázta a különös felfedezés, hogy az előadás után azonnal elrohant megismételni a kísérleteket. Nem a laboratóriumába, mert elméleti kutató lévén, azzal nem rendelkezett, hanem csak egy asztaloshoz, hogy megrendelje a szükséges eszközöket. A dán fizikus kísérleteinek ellenőrzésében két tudóstársa, Augustin J. Fresnel és César Despretz volt a segítségére, de közben gondolatai már sokkai messzebb jártak. Úgy érezte, hogy

Oersted tapasztalatai megmutatták azt az utat, amelynek révén végső soron valamennyi mágneses jelenség megmagyarázható a mozgó elektromos töltések segítségével. Ha egy áramvezeték elmozdít egy mágnestűt, akkor egy mágnes elmozdíthat egy áramvezetéket, ilyen módon viszont két, egymással párhuzamosan felfüggesztett áramvezetéknek is hatást kell gyakorolnia egymásra: vonzzák vagy taszítják majd egymást az áram irányától függően. Egy hét persze kevés volt az újfajta bizonyító kísérletek elvégzéséhez, így hát

Ampére szokatlan lépésre határozta el magát. A következő hétfőn, szeptember 18-án előadást tartott az akadémián anélkül, hogy elképzeléseinek helyességéről kísérletileg is meggyőződhetett volna. Később így emlékezett vissza erre a napra: „Kifejtettem azt a gondolatot, hogy ez utóbbiaknak (az áramhurkoknak és tekercseknek) minden esetben ugyanolyan hatást kell kifejteniök, mint a mágneseknek . . . tehát minden mágneses hatást tiszta elektromos jelenségekre vezettem vissza." Egyúttal megígérte a hallgatóságnak, hogy egy hét múlva már kísérletekkel is alátámasztja állításait. Kedden levelet akart írni a fiának, hogy beszámoljon az eseményekről, de túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy akár egy sort is papírra tudott volna vetni. Fizikus barátaival napokon keresztül próbálták elérni a kívánt hatásokat, eredménytelenül. Ampére meg volt győződve róla, hogy csak a Volta-oszlopban lehet a hiba: nem ad elég erős áramot. Vasárnap már feladott minden reményt. Tudta, hogy holnap délután négykor kell megtartania az előadást, és még nem tartott sehol. Ekkor végre mentő ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy nemrég készült el az egyetemen egy új, nagy Volta-oszlop. Hosszas könyörgés után estére kölcsönkapta az értékes darabot, és lázas sietséggel végezte el éjszaka a bizonyító kísérleteket. Másnap, 1820. szeptember 25-én Ampére már sikerrel mutatta be, hogy az áramvezetékek láthatatlan mágnessége miként hat egymásra, és további kísérleteket helyezett kilátásba. Előadás után aztán otthon nekiült, és megírta fiának a levelet. „Végül este megkaptam Dulong-tól a nagy oszlopot „... A kísérletek, amelyeket elméletileg levezettem, teljes sikerrel jelentkeztek, ma pedig 4 órakor megismételtem őket az akadémia ülésén. Senki sem tett ellenvetést; íme, a mágnes új elmélete, mely teljességgel visszavezethető a galvanizmus jelenségeire. Ez egyáltalán nem hasonlít arra, amit ez idáig képzeltem róla... "

Ugyanennek a napnak még egy érdekessége volt. Ampére után Arago is előadást tartott, hiszen Oersted felfedezésének varázsától ő sem tudott szabadulni. Kísérletei közül különösen az volt meghökkentő, amikor egy laza csavarvonalba tekercselt fémhuzal két végét Volta-oszlophoz csatlakoztatta, azután fogott egy varrótűt, és a tekercsbe dugta. Mindenki feszülten figyelt, de semmi sem történt. Pedig különös dolog játszódott le láthatatlanul: a vasdarab mágnesessé vált. Amikor azonban Arago kihúzta a varrótűt, és bemutatta, hogyan vonzza magához a vasreszeléket, a meglepetés moraja hullámzott végig a hallgatóságon. Arago felfedezte az elektromágnest, pontosabban azt a lehetőséget, hogy áram segítségével miként varázsolható mágnesessé egy közönséges vasdarab. Ettől kezdve szinte minden hétre jutott egy új tudományos szenzáció, bár a hétköznapok embere ebből mit sem sejtett. Sokkal nagyobb érdeklődést

keltett, hogy ugyanekkor a görögországi Milosz szigetén egy Jorgosz nevű görög földműves csodálatos szépségű Vénusz-szobrot ásott ki kertjéből. Ezzel viszont a fizikusok nem törődtek, mert ők már megtalálták a maguk milói Vénuszát, azt az elbűvölő jelenséget, amelynek vonzó hatása alól évekig nem tudtak szabadulni. Arago például még négy év után, 1824. november 22-én is több meglepő kísérlettel állt elő. Egyebek között egy üveglap fölé iránytűt függesztett, az üveglap alatt pedig rézkorongot forgatott. És az iránytű a koronggal együtt forogni kezdett, jóllehet semmiféle kapcsolat nem volt közöttük. A „forgó mágnesség" rejtélyére egyetlen fizikus sem talált elfogadható magyarázatot. Arago mágnesező áramtekercse is csak 1824ben lépte át a gyakorlati használhatóság küszöbét, amikor egy ügyes mechanikus, az angol William Sturgeon rájött, miként lehet rézhuzalt rátekercselni egy lágyvas rúdra anélkül, hogy a tekercs zárlatossá válna. Egyujjnyi vastag lágyvas rudat patkó alakúra hajtott, bekente lakkal, majd rézdrótot tekert rá, gondosan ügyelve, nehogy a menetek egymáshoz érjenek. Ma csodálkozunk rajta, miért volt ez olyan nagy ötlet. De annak idején az elektromosság gyakorlati felhasználásának útján minden egyes lépéshez komoly szellemi erőfeszítés kellett, hiszen ez az út egyelőre az ismeretlenségbe vezetett. Sturgeon csak 16 menetet készített, de így is nagy volt az öröme, amikor egy körülbelül 800 cm2 lemezfelületű Volta-oszloppal (akkoriban a lemezfelülettel jellemezték a kapott áramerősséget!) négy kilogramm tömegű vasdarabot tudott fölemelni a készüléke. Egy nagy újdonság mégis volt benne: a lágyvas, amely csak arra az időre vált mágnessé, ameddig a feltaláló bekapcsolva tartotta az áramot. A világ első gyakorlati elektromágnesét William Sturgeon 1825. május 23-án állította ki Londonban a Művészetek Királyi Társaságában, mert akkoriban a tudomány művészetét legalább olyan nagyra értékelték, mint a festészetet és a szobrászatot. A látogatók, akiknek a számára az erő fogalmát a zakatoló gőzgépek testesítették meg, ámulva ismerkedtek ezzel a láthatatlan új erővel, amely emberi parancsra lép működésbe, egyetlen gombnyomásra. Pedig hol volt még ez a patkó az igazi elektromágnestől! Sturgeon elektromágnesének leírása csak 1826-ban került a kezébe egy huszonkilenc éves amerikai professzornak, aki ekkor kezdett tanítani matematikát és természetfilozófiát szülővárosában, az albanyi akadémián. New York sem volt világváros akkoriban, de a Hudson folyón 240 kilométerrel északabbra fekvő kis Albany igazán eldugott fészek volt egy tudós számára. Joseph Henry mégis gyorsan felzárkózott az európai fizikához a tudományos folyóiratok révén, és ekkoriban kezdett önállóan kísérletezni. Elkészítette Sturgeon elektromágnesét, de sehogy sem volt kibékülve a készülék teljesítményével. Tudta: több menet kellene, mint amennyi elfér egy vasrúd felületén. De ez képtelenség! Ez az ellentmondás járt a fejében akkor is, amikor otthon egy kis baráti társaságban üldögélt. Egyszer csak az asztalra csapott és felkiáltott: „Megvan!" A többiek legnagyobb megrökönyödésére felugrott, és besietett a felesége szobájába. Az egyik szekrényből kirángatott egy selyem alsószoknyát, csíkokra szabdalta, és házi laboratóriumában ezeket rátekerte egy vasdarabra. Ezután négyszáz menet fémhuzalt csévélt a rúdra, majd beburkolta az egészet egy újabb réteg selyemszalaggal, aztán megint négyszáz menet következett. Amikor bekapcsolta elektromágnesét, a siker fényesen igazolta ötletét: a kis készülék 12,5 kg-ot tudott fölemelni. Henry valóban remek szellemi bravúrt hajtott végre. Gondolatban elszakadt a vasrúd felületétől, és kilépett a harmadik dimenzióba! Ettől kezdve semmi akadálya nem volt többé, hogy egyre erősebb elektromágneseket készítsen, hiszen a rétegek számát tetszés szerint növelhette. Később még tökéletesítette is ezt a módszert oly módon, hogy selyemszálat csavart szoros menetekben a meztelen rézdrótokra, így a gyakorlatilag lehetséges határig növelte a huzalsűrűséget. Oersted felfedezése csábító lehetőséget kínált arra is, hogy egy áramvezeték körbeforgasson egy mágnest. Csak éppen senki sem tudta, hogyan valósítható ez meg. Igaz, már a felfedezés után egy évvel Michael Faraday angol fizikus saját szemével győződött meg arról, hogy egy árammal átjárt vezeték körül szépen kering egy mágnespólus, vagyis egy rúdmágnes vége, de ennél messzebb nem jutott. A következő évben Peter Barlow, egy másik angol fizikus „csillagkerekes" motort szerkesztett. A kerék egy mágnespatkó szárai között fordult el, amint a csillag egy-egy érintkező csúcsától áram futott a tengely felé. De ez is csak szemléltető játék maradt, így aztán a kísérletezők lassan lemondtak arról, hogy az elektromágnességből forgó mozgást kényszerítsenek ki, sőt sokan elvileg is lehetetlennek tartották egy ilyen használható motor elkészítését.

Távol az európai nagyvárosoktól, a magyarországi Győr városában azonban akadt egy paptanár, aki más véleményen volt. Sokat kísérletezett Schweigger sokszorozójával, és jól tudta, hogy a huzalkeret közepén elvileg az lehet a mágnestű legnagyobb kitérése, ha éppen derékszögben áll a huzalokra. Ennél tovább már csak akkor fordulna, ha mágnespólusai megcserélődnének. De ha a mágnestű helyett elektromágnest alkalmazna? Akkor csak az áramirányt kellene megváltoztatni, és az elektromágneses rúd foroghatna tovább. Jedlik Ányos István 1828-ban ezt jegyezte föl latinul kísérleti naplójába: „Egy elektromágneses huzal egy másik, hasonlóan elektromágneses vezeték körül folytonos forgó mozgást hozhat létre." Jedlik Ányos a világ első forgó elektromágneses motorját 1828-ban készítette el. Sőt egymás után két változatban is, hiszen a „tükörelv" értelmében mind a két megoldásra lehetősége volt. Egyik „forgonyán" huzalkeretben forgott a rúd alakú elektromágnes; a másik készüléken a huzalkeret forgott a mágnestű helyén álló elektromágnes körül. Mind a két típusban az volt a nagy trükk, hogy a forgórészben 180 fokonként megváltozott az áramirány. A gyűrű alakú higanyvályúkat ugyanis Jedlik kettéosztotta, így a benyúló érintkezők fél fordulatonként mindig ellentétes irányú áramot vettek föl. 1830-ban Salvatore dal Negro professzor, aki Volta hajdani „fellegvárában", a padovai egyetemen tanított, ugyancsak készített egy villanymotort, bár ez csak elektromágnessel hajtott inga volt, tehát egyáltalán nem valódi forgó villanymotor. Jedlik Ányos azonban nem sietett, hogy közzétegye új eszközének leírását. így csak a magányos dicsőség maradt a számára, de a hírnév másoknak jutott. Pedig ezek az évek újabb változásokat érleltek Európában a politika, a művészetek és a tudomány területén egyaránt. 1830-ban a hosszú görög szabadságharc után Londonban végre jegyzőkönyvet írtak alá, és ezzel Görögország elnyerte függetlenségét. Nemsokára meghalt IV. György angol király, és a trónszéket öccse, IV. Vilmos Henrik foglalta el. Franciaországban 1830. július 27-én ismét forradalom tört ki, és ezúttal végleg kisöpörték a Bourbonokat. X. Károly, a reakciós uralkodó megbukott, és helyébe Lajos Fülöp, a polgárkirály került. Augusztus 25-én kitört a forradalom Belgiumban is, majd november 29-én a lángok felcsaptak Varsóban.

A művészeket a forradalmi lelkesedés szélsőséges érzései kerítették hatalmukba. Victor Hugó megírta a notre-dame-i toronyőr szomorú történetét, Hector Berlioz megkomponálta Fantasztikus szimfóniáiéit, Eugéne Delacroix megfestette a júliusi forradalom hősi barikádharcát a romantika elindult hódító útjára. S 1831. március 9-én már a lelkesedés újabb hulláma söpört végig Párizson, amikor az Operaház sötét színpadán megjelent egy sovány, démoni alak, és játszani kezdett. Niccolo Paganini, „az ördög hegedűse" úgy varázsolt életet ebbe az ősi hangszerbe, hogy a romantikus szívek beleremegtek. Londonban nehéz lett volna ilyen érzelmeket kavarni, pedig ami 1831. augusztus 29-én, egy szürke hétfői napon történt a Királyi Intézetben, legalább olyan világraszóló esemény volt. Csakhogy ennek hőse egy kopottas ruhájú, negyvenéves angol fizikus, Michael Faraday volt, aki immár egy évtizede állandóan egy mágnest meg egy darab drótot

hordott a zsebében, mert egy furcsa probléma nyugtalanította szüntelenül. Minden fizikus tudta már, hogy árammal mágnességet lehet kelteni, de senki sem tudta, hogyan lehet ezt a dolgot megfordítani. Elvileg semmilyen természeti törvény nem zárta ki, hogy mágnességgel áramot ébresszenek egy huzalban, bár Arago és Ampére régóta felhagyott a kutatással, mondván: a természetben számos folyamat visszafordíthatatlan, hiszen szenet se lehet nyerni úgy, hogy fölmelegítjük a hamut. Faraday azonban konokul kitartott meggyőződése mellett, hogy a mágnességet elektromossággá lehet alakítani, és hosszú évek után ezúttal ötödször vágott bele a kísérletezésbe. Egy lágyvas rudat gyűrű alakra hajlított, és egymással szemközt két huzaltekercset csévélt rá. Az egyik tekercset galvántelepre kapcsolta, a másik tekercshez pedig galvanométert csatlakoztatott. Nem eléggé világos, hogy mit várt ettől a kísérlettől, de valószínű, hogy az összekötő vasrúd révén valamiféle rezonanciát sejtett, valami állandó hatást, amelyet a galvanométer tűjének kitérése jelez mindaddig, amíg a galvántelep rá van kapcsolva az első tekercsre. De amikor a teleptől átballagott a másik szobába, hogy megnézze a galvanométert, csalódottan látta, hogy a tű mozdulatlan. A műszer mellett azonban <;tt ült asszisztense, Andersen tüzér őrmester, és ő valami furcsa dolgot mondott: a bekapcsolás pillanatában a tű kissé megrezdült. Most helyet cseréltek, és Faraday feszülten figyelt. A „rendellenesség" kétszer is jelentkezett: az áram be és kikapcsolásakor egyaránt, de közben nem történt semmi. Ez volt Faraday nagy pillanata! Rádöbbent, hogy a változásban van a titok. Az első tekercsben az áram mágneses teret kelt, de a második tekercsben csak akkor keletkezik áram, amikor a mágneses tér megváltozik körülötte. Lázás napok következtek. Különféle apró módosításokkal Faraday újra és újra elvégezte a kísérletet, és érezte, hogy az elsuhanó kis rendellenesség révén jó nyomra lelt. Egy hónap múlva, 1831. szeptember 23-án már ezt írta óvatosan Richard Phillips nevű barátjának: „Most ismét az elektromágnességgel foglalkozom, és úgy vélem, hogy rábukkantam egy sikeres dologra, de még nem tudom bizonyítani. Nagyon elképzelhető, hogy egész

munkám befejeztével végül is hal helyett hínár akad a horgomra." Az elektromágneses indukció felfedezésével Faraday-ben egyre világosabban alakult ki az az elképzelés, hogy a mágnesség tulajdonképpen láthatatlan vékony szálak alakjában hálózza be maga körül a teret. Az elektromágnes bekapcsolásakor nyilván ezek sűrűsödtek össze a másik tekercs körül, és ez a változás keltett áramot. Ezt ma elektromágneses indukciónak hívjuk, és ez volt Faraday első nagy felfedezése. Ezek után azt is föltételezte, hogy ha ugyanazok az erővonalak találhatók egy elektromágnes és egy állandó mágnes körül, akkor egy huzaltekercsben az erővonalak változása talán egy rúdmágnes mozgatásával is elérhető. 1831. október 17-én így jutott el második nagy felfedezéséhez, a mágneses indukcióhoz, amelynek során rúdmágnessel is sikerült áramot keltenie. Es itt megint a változás volt a döntő! „. . .a henger alakú rúdmágnes egyik végét bedugtam a henger alakú tekercs végébe utána gyorsan egész hosszában betoltam, mire a galvanométer tűje megmozdult." Ha a mágnes csak nyugodtan feküdt a huzaltekercsben, nem történt semmi. Kezdett feltárulni a titok, és Faraday már ezt jegyezte le: „ ... az elektromos hullám csak a mágnes mozgatásakor keletkezik, nem pedig annak az erőnek a hatására, mely nyugalomban a sajátja." Ha a tekercsen belül az erővonalak számának változása kelti az áramot, akkor a kísérlet „tükörképének" is sikerülnie kell! Faraday tehát ezután egy patkómágnes két sarka között különféle dróthurkokat mozgatott, és a galvanométer hűségesen jelezte, hogy a vezetékben áram ébred. A mámoros fizikus a „mozgás" varázsigéjének birtokában most már szinte mindenből megpróbált áramot csiholni. Eszébe jutott Arago titokzatos rézkorongja, és máris tudta, mi lesz a következő kísérlete. 1831. október 28-án, amikor megkapta az intézet óriási patkómágnesét, eljutott harmadik nagy felfedezéséhez. Vízszintes tengelyre erősített rézkorongot csúsztatott a mágnes sarkai közé. S a szenzációt mindössze két mondatba sűrítette ezen a pénteki napon: „A korong tengelyét és szélét galvanométerrel kapcsoltam össze. Amint a korong forogni kezdett, a galvanométer mutatója kilengett." Faraday feltalálta a dinamót! Most derült fény Arago rézkorongjának rejtélyére is.

Nyilvánvaló, hogy amint elkezdik forgatni a korongot, a fölötte nyugvó mágnestű erővonalai áramot keltenek a korongban. Az árammal együtt viszont mágneses erővonalak jelennek meg a korong körül. Ezek aztán valósággal belekapaszkodnak a mágnestűbe, és magukkal viszik a korong forgása közben. Faraday agyában lázasan kergették egymást a gondolatok, szinte az idegösszeroppanás határán állt a megfeszített szellemi munkától és a kísérletezéstől. Mindenesetre összeszedte magát, és elkészítette három nagy felfedezésének leírását Elektromosság előállítása mágnességből címmel. A nevezetes dolgozat felolvasására 1831. november 24-én került sor a Királyi Társaság patinás falai között. Aki csak ott volt, érezhette, hogy ez a nap fordulópont az elektromosság kutatásának történetében. Amiben a legtöbben nem hittek, amire néhányan vártak, és ami egyedül a „kísérletek hercegének" sikerült, most végre bizonyossággá vált: pusztán mechanikai munka révén, mágnesség segítségével elektromos energiát lehet előállítani. John Tyndall angol fizikus, aki behatóan foglalkozott Faraday munkanaplóival, még évtizedek múltán is elragadtatottan írta: „Miközben elmerülök bennük, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a mágnes keltette elektromosságnak ez a felfedezése a legnagyobb kísérleti eredmény, amit valaha is elért egy kutató. Faraday munkái között ez a Mont Blanc." A sors iróniája, hogy minden dicsőség Michael Faraday-nek jutott, pedig a tengeren túl, a kis Albanyban voltaképpen Joseph Henry professzor is ugyanebben az időben fedezte fel az elektromágneses áramfejlesztés lehetőségeit. Igaz, nyolc évvel fiatalabb volt angol kollégájánál, így gyorsabban kellett behoznia lemaradását az elektromos kutatások terén. Magányosan kísérletezett, senki sem ösztönözte munkáját, így hát felfedezésének publikálásával sem sietett. Inkább arra az elektromágnesére volt büszke, amelyet ebben az évben készített és ismertetett az amerikai SMintán's Journalban. Az egy láb magas, patkó alakú elektromágnessel már több mint egy tonna tömeget tudott felemelni. A mindennapi gyakorlatban használható elektromágnes kifejlesztése Henry érdeme volt, és ezt az angolok is elismerték. 1832 márciusában a Philosophical Magazine-ban éppen

Sturgeon, a „lakkozott" elektromágnes feltalálója írta elismerően: „Henry professzor oly mágneses erő előállítására volt képes, mely elhomályosít minden mást a mágnesség összes évkönyveiben; és nem találni semmi hozzá hasonlót az ünnepelt keleti imposztor lebegő vaskoporsójának csodája óta (Mohamed koporsójára célzott)."

Henry professzorhoz csak 1832 áprilisában érkezett el Faraday felfedezésének híre. De csak a híre! Albany akkor messzebb volt Londontól, mint manapság. Hiába ismertette ennek hatására Henry egy terjedelmes beszámolóban a saját kutatási eredményeit. Az elsőbbség kérdése ekkor már eldőlt. „Korábban kellett volna nyilvánosságra hoznom kesergett később baráti körben. De olyan kevés időm volt! Eredményeimet megfelelő formában szerettem volna közzétenni, de honnan tudhattam, hogy az Atlanti-óceán túlsó oldalán van még valaki, aki ugyanazzal a dologgal foglalkozik." És nem ez volt az egyetlen, amiről Henry lemaradt. Ettől az időtől kezdve a feltalálókon volt a sor, hogy az elektrofizika ragyogó elméleti eredményeit használható formába öntsék. Jöttek is seregestül, de küzdelmük eléggé reménytelennek bizonyult két évtizeden át. Hiszen áramforrásnak ott szerénykedtek a galvántelepek, így erőgépként csak a legelszántabb feltalálók ajánlották a villanymotort a gőzgépek aranykorában. A fejlődés tehát rendkívül lassú volt, bár ez azzal is indokolható, hogy számos technikai részletproblémát kellett megoldani, amihez több feltaláló kellett. Faraday felfedezésének hírére 1832 elején a padovai Salvatore dal Negro professzor rohant elsőként, hogy összebarkácsoljon egy áramfejlesztőt. Nem volt elég neki, hogy két évvel korábban sem tudott megszerkeszteni egy tisztességes forgó villanymotort, most megint csak az inga jutott az eszébe. Készülékére tehát állandó mágneseket helyezett, és ezeknek a mágneses terében oda-vissza lendülő huzaltekercseket mozgatott.

Franciaországban 1832. szeptember 3-án maga Ampere professzor mutatta be a tudományos akadémián műszerkészítőjének, Hyppolite Pixiinek a találmányát, amely valójában az első forgó mágneses áramfejlesztő volt. Két huzaltekercs alatt egy patkómágnest kellett

pörgetni, és bárki meggyőződhetett róla, milyen nagy feszültség keletkezik, mert a készülék látványosan szórta a szikrákat egy rezgő higany tálka közbeiktatása révén. Pixii áramfejlesztőjének csak egy hibája volt: a mágnespólusok forgása miatt váltakozó áramot adott, s ezzel nem sokat tudtak kezdeni akkoriban. Ampére tehát azt tanácsolta Pixiinek, hogy lássa el készülékét áramirány váltóval. 1832 októberében a feltaláló bemutatta második készülékét, és ezen már ott volt egy elbűvölő bonyolultságú szerkezet, amely gondoskodott arról, hogy ha nem is egyenletes, de legalább lüktető egyenáram hagyja el a generátort.

1883. március 21-én az angol William Ritchie tiszteletes is jelentkezett a mágneses áramfejlesztő feltalálójának járó babérokért. A Királyi Társaságban tartott előadása során arról számolt be, hogy már az előző nyáron olyan áramfejlesztőt készített, amelyben az armatúrát (a forgó részt) huzaltekercsek alkotják, és ezek forgás közben egy mozdulatlan állandó mágnes erőterét metszik. Igazi sikere viszont csak az amerikai Joseph Saxtonnak volt, aki A Tudomány Haladásának Brit Társasága előtt 1833 júniusában mutatta be Cambridge-ben az akkori idők legtöbb mágnesből álló áramfejlesztőjét. A lelkesedés olyan nagy volt, hogy két hónappal később már Londonba vitték a készüléket, és az Adelaide utcai Galériában a nagyközönség számára is kiállították. Persze ennek is csak az volt az egyetlen haszna, hogy szépen szikrázott, így a nyári melegben mindig nagy tömegek szorongtak előtte. Még a nagy Faraday is megtekintette, és elismerően szólt róla. Ennél több azonban nem történt.

William Ritchie tiszteletes közben az áramfejlesztőn alkalmazott áramváltó ötletét ügyesen felhasználta arra, hogy egy forgó elektromágnes pólusai önműködően cserélődjenek egy álló mágnes közelében, így 1833-ban lényegében őt kiáltották ki a forgó villanymotor feltalálójának. Jedlik Ányos pedig szomorúan jegyezte fel később: „Mennyire óvakodtam mindenkor valamit hirdetni, mielőtt annak eredetiségéről meggyőződtem volna, láthatni azon esetből is, hogy a villanydelejek által eszközölhető forgásokat Ritchie előtt már másfél évvel előbb előadásaimban mutogattam, de mint

kezdő physicus. . . nem voltam bátor köztudomássá tenni, mert sokszor volt alkalmam meggyőződni, hogy mit magamtól mint újat feltaláltam, a terjedelmesebb folyóiratokban másoktól előbb felfödözötteknek találtam." Poroszországban viszont 1834-ben valaki elszántan már arra gondolt, hogy a villanymotor kiléphet a játékos gyermekkorból, és erőteljes felnőtté válhat. Moritz H. Jacobi a kelet-poroszországi Königsbergben (ma Kalinyingrád) olyan motort készített, amelynek álló és forgó részét már egyaránt elektromágnesek alkották! Az oroszországi Péterváron megjelenő német nyelvű újság, a St.- Petersburger Zeitung, egyik levelezője révén közölt cikket erről 1834. szeptember 17-én (bár az újságon szeptember 5-i dátum állt, mert az orosz naptár 12 napi késésben volt az Európa többi részén régóta elfogadott Gergely- naptárhoz képest). Már az írás címe is ígéretes volt: Elektromágneses perpetuum mobile ami arra a vonzó tévhitre épült, hogy egy galvántelep árama elvileg kifogyhatatlan, tehát

az örökmozgó álma végre megvalósult. A beszámoló így kezdődött: „Königsberg (aug. 3). Már ezen év április 8-án Jacobi építőmesternek sikerült itt szakadatlan forgó mozgást előállítania elektromágnesség keltésével lágyvasban. A Steinfurt technikus műhelyében készült, hatalmas méretű berendezést május 16-án mutatta be sok helybéli neves tudósnak és gépésznek, kik megszemlélték működés közben. Ez (a motor) nyolc mozdulatlan és nyolc olyan vasrúdból áll, melyek egy vízszintes tengelyű forgó koronghoz vannak erősítve. . . Jacobi úr jelenleg azon fáradozik, hogy ezen új erőnek gépek mozgatására való vitathatatlan alkalmazhatóságát bebizonyítsa."

Ez volt Jakobi 1. számú villanymotorja, amelynek leírását még ebben az évben Párizsba is elküldte az Akadémiának, és a tanulmány 1834 decemberében jelent meg franciául. A következő évben Jakobi elkészítette 2. számú motorját is, majd miután professzori állást ajánlottak fel neki Oroszországban, oda telepedett (nevét pedig Borisz Sz. Jakobiként írta új hazájában). Hamarosan az Újvilágban is akadt egy vállalkozó szellemű feltaláló, aki nem tekintette többé játékszernek a villanymotort. 1835-ben Thomas Davenport szerényen kopogtatott Joseph Henry professzornál, aki ekkor már három éve a Philadelphiától ötven kilométerre fekvő princetoni egyetemen tanított. Táskájából elővett egy különleges szerkezetet, és arra kérte a professzort, hogy kapcsolja rá az egyetem erős galvántelepére. Henry persze azonnal látta, hogy a látogató egy takaros villanymotort hozott. Amikor aztán az áram hatására a szerkezet rotorja forogni kezdett, a harminchét éves, tanulatlan kovácsmester kérdően nézett a professzorra. És Henry elismerően bólintott. Talán így játszódhatott le a találkozás Davenport és Henry között. Annyi biztos, hogy a professzor ajánlólevelet adott át a feltalálónak, elismerve ebben a találmány eredetiségét és fontosságát. Ettől felbátorodva, Davenport most már nagyobb lendülettel dolgozott motorjának tökéletesítésén, hiszen a nagy Henry is biztatta, aki pedig ugyanolyan tekintély volt Amerikában, mint Faraday Angliában. Amikor úgy érezte, hogy elérte a kívánt eredményt, benyújtotta szabadalmi kérelmét Tökéletesített mozgató gépezet mágnesség és elektromosság által címen az amerikai találmányi hivatalnak. 1837. február 25- én így kapta meg az amerikai Thomas Davenport a világ első szabadalmát villanymotorra. Jakobi villanymotor-kísérleteiről 1837 júniusában I. Miklós orosz cár is értesült, és azonnal bizottságot nevezett ki egy olyan hajó tervének kidolgozására, amely a megbízhatatlan gőzgépek helyett ezzel a csendes és veszélytelen motorral haladhat. Augusztusban Jakobi Pétervárra költözött, így szoros kapcsolatban állhatott a bizottság többi tagjával. Beható elméleti vizsgálatok és számos kísérlet után munkatársaival hozzálátott, hogy minden addig ismert villanymotornál nagyobb teljesítményű gépet készítsen. 1838-ban végre elkészült Jakobi 3. számú motorja, amelynek az volt a meglepő újdonsága, hogy az álló és a mozgó elektromágnesek egyetlen vízszintes tengely mentén sorakoztak. Ilyen módon egyszerű elemi villanymotorok teljesítményét sikerült elegánsan összegeznie. Az ötlet valóban új volt, ha nem is eredeti. A gépszerkesztők régóta ismerték ezt az úgynevezett „tandem- elvet", hiszen például egy folyó vízenergiájának hasznosításakor egyetlen lapátkerék mellé csak még egyet kellett rácsúsztatni a tengelyre, és nyomban megkétszereződött a teljesítmény. A tudós azonban nem állt meg itt, hanem még a villanymotorsort is megkétszerezte, és a hossztengelyek forgatónyomatékát kúpfogaskerekek közvetítésével egy kereszttengelyre vitte át. Miért volt szükség kereszttengelyre? Mert ezt a motort már abba a lapátkerekes csónakba építették be, amely a villanyteleppel együtt próbára készen állt a Néva partján. Csütörtök volt, 1838. szeptember 13., amikor a csónak első kísérletként elindult Pétervár szelíd folyóján, fedélzetén tizenkét utassal. A motor 180 watt (kb. 1/4 lóerő) teljesítményt nyújtott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a csónak árral szemben is könnyedén ússzon. A parton álló emberek döbbenten szemlélték a csodát: a kis hajóból nem szállt fel a gőzkazánok jellegzetes füstje, lapátkerekei mégis fürgén forogtak. Azt persze a távolból már nem lehetett látni, hogy a rejtélyes vízi jármű fenekén 320 galváncella sorakozik, mindegyikben egy-egy tenyérnyi cinkés rézlemezzel. Ez is fontos tényezője volt a sikernek, mert Jakobi később egy angol lapnak írott cikkében hangsúlyozta: „Az elektromágnességnek gépek mozgatására való alkalmazásában a legjelentősebb akadály mindig a telepek zavarbaejtő és nehézkes kezelése volt. Ez az akadály nem létezik többé."

Bár ez a nap a technikatörténet szempontjából valóban szenzációs volt, megbocsátható módon erről mit sem tudtak a világ többi részén. A párizsi szalonok inkább attól a botránytól zsongtak, hogy a Nagyopera színpadán éppen az előző nap bukott meg látványosan Hector Berlioznak a kalandos életű Benvenuto Cellini mesterről írt operája. Londonban viszont két nappal később, szombaton mindenki rohant a pályaudvarra egy új vonatszerelvényhez, amely a főváros és a kétszáz kilométerre fekvő Birmingham közötti grandiózus vasútvonal ünnepélyes felavatására indult el. Jakobi tulajdonképpen elégedett lehetett, hogy csónakja óránként 3,5 km sebességgel úszik, ami „nem kisebb, mint az első gőzhajóké". De ennél is többet akart elérni. A későbbi kísérletek folyamán a galvántelep és a motor tökéletesítésével végül is 550 watt teljesítményig sikerült eljutnia. Erről az eredményről több beszámolót küldött az európai tudóstársaságoknak, és a visszhang igen kedvező volt. Angliából például Faraday 1839 augusztusában ezt írta válaszlevelében: „Szívből kívánom, hogy az Ön jelentős munkái méltó elismerésben részesüljenek, mit annyira kiérdemeltek." Ekkoriban még úgy látszott, hogy a villanymotor hamarosan a gőzgép helyébe lép. De ez csak illúzió volt. A galvántelepek nem bírták az iramot! Pedig 1839- ben a washingtoni Charles Page professzor már kísérleti villanymozdonyt szerkesztett, amely ebben az évben kezdte meg próbajáratait a Baltimore-Ohio vasútvonalon. 1842-ben az angol Robert Davidson hasonló mozdonya egy ideig Edinburgh és Glasgow között közlekedett 6 km/ó sebességgel és öt tonna teherrel. Ezek a próbálkozások azonban tiszavirág-életűek voltak. Page professzor mozdonyát leállították, mert nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket; Davidson lokomotívját egy fűtőház javítóműhelyében helyezték nyugalomba, és nemcsak az enyészet tehetett róla, hogy a gőzmozdony „konkurrense" darabjaira hullott. 1842-ben I. Miklós cár is feloszlatta a villanymotoros hajón fáradozó bizottságot, mert be kellett látnia, hogy ez az ábránd még hosszú ideig megvalósíthatatlan marad. 1842-ben a villanymotorok fejlesztése tehát hullámvölgybe került, ám az áramfejlesztők területén határozott fellendülés mutatkozott. Ebben az évben kapott szabadalmat az angol John Woolrich egy olyan mágneses áramfejlesztőre, amely a gyakorlatban először bizonyult sikeresnek hosszabb távon is. Ezzel a fejlődés új irányba lendült. így amikor Párizsban 1849. április 16-án először ragyogott fel egy Foucault-féle szabályozós ívfénylámpa A próféta című Meyerbeer-opera bemutatóján, nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy a szakemberek felismerjék: az áramfejlesztők a gázvilágítás ellen indulnak döntő rohamra.