Deus Brânquia végül kiemelkedett a sekély vízből; a véres nap égette Serengeti, a sötétség ősi szeme, az új világot formáló óceán, a kielégíthetetlen gleccser, a tenger áramlása, egy fertőzött harapás, az egysejtű mozgása, egy faj köpete, a szív vérereinek áramlása, egy hegy kemény merevedése, a napraforgó lengedező szára, a szürkés szőrű halódás, a rózsaszín hús gennyesedése, a köldökzsinór, amely összeköt minket az eredetünkkel. Ez mind ő volt, és még több is.
Az indiánok térdre rogytak és a bocsánatért esedeztek, majd a késükkel elvágták a saját torkukat. A lény vad, féktelen szépségétől Strickland is megborzongott. Megszabadult a vizeletétől, a belei és a gyomra tartalmától. Lainie lelkészétől hallott bibliai versek rajzottak elő egy elfeledett, makulátlanul tiszta purgatóriumból. Ami volt, ugyanaz, mint ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, mint ami ezután is történik; nincs semmi új a nap alatt. Ez az évszázad egy szempillantás. Mindenki halott. Csak a kopoltyús isten és a dzsungel istene él.
Strickland összeomlása rövid volt, és csak egyszer került rá sor. Megpróbálta elfelejteni, hogy egyáltalán megtörtént. Amikor egy héttel később elérte Belém városát, a Josefina félig már elsüllyedt. Strickland a fordító ruháját viselte. Meg kellett ölnie, mert túl sokat tudott. Az időközben felépült Henríquez a kapitányi állásban kapaszkodott, és a párálló tavaszt szemlélte. Ádámcsutkája fel-le járt, ahogy próbálta lenyelni a történetet, amit Strickland megetetett vele: Henríquez jó kapitány volt, Henríquez befogta a teremtményt, minden úgy történt, ahogy várták. Henríquez a hajónaplóban kereste a megerősítést, de nem találta. Strickland megetette a lapokat a keselyűvel, aztán nézte, ahogy fuldoklik, ahogy vonaglik és elpusztul.
A Hoyt tábornokkal folytatott telefonbeszélgetésben ugyanezekről számolt be. Strickland úgy próbálta túlélni a dolgot, hogy az asztalán lévő kemény, zöld cukorkákra koncentrált. Átlagos csomagolás, mesterséges, már-már fájdalmasan tömény íz. Minden piacot kiürített Belémben, nagyjából százzacskónyit gyűjtött össze, mielőtt megejtette a hívást. A cukorka roppanása hangos volt. A több ezer kilométernyi távolság ellenére Hoyt hangja még annál is hangosabb. Mintha végig ott lett volna a dzsungelben, ragadós páfránylevelek és szúnyograjok leple mögül figyelve Stricklandet.
Strickland semmitől sem tartott jobban, mint attól, hogy hazudnia kell Hoyt tábornoknak, de Deus Brânquia elfogásának valódi részletei értelmetlennek tűntek, amikor megpróbált visszaemlékezni rájuk. Valamikor beleöntötték a rovarirtót a vízbe. Emlékezett a pezsgő habzásra. Emlékezett az M63-asra; mintha hideg jégkocka érintette volna láztól forró vállát. Minden más csak álom volt. A teremtmény kecses siklása a mélységben. A titkos barlangja. Ott várta Stricklandet. Nem küzdött. A majmok kiáltásai visszhangzottak a sziklákon. Mielőtt Strickland rászegezte a szigonyt, a teremtmény kinyújtotta felé a kezét. Kopoltyús isten, dzsungelisten. Lehetnének ugyanazok. Lehetnének szabadok.
Strickland lecsukta a szemét, hogy elpusztítsa az emlékeit. Hoyt vagy elhitte a befogásról kitalált történetét, vagy nem is érdekelte. Strickland reménytől reszkető kezében remegni kezdett a telefonkagyló. Imádkozott, hogy hazavezényeljék, bár az otthonát már elképzelni sem tudta. Hoyt tábornok azonban nem az az ember volt, aki meghallgatja az imákat. Megparancsolta Stricklandnek, hogy mindvégig felügyelje a küldetést. Szállíttassa a birtokukban lévő dolgot az Occam Űrkutató Központba, ügyeljen a biztonságára, és tartsa titokban, amíg a tudósok elvégzik a munkájukat. Strickland lenyelte a cukorka szilánkjait. Vér ízét érezte, és hallotta magát, ahogy igent mond a feladatra. Egy utolsó naplóbejegyzés. Csupán ennyiről van szó. Baltimore-ba kell költöznie. Talán nem is lesz olyan rossz. Északra költözteti a családot, és rendezett asztalnál fog ülni egy tiszta, csendes irodában. Strickland tudta, hogy ezzel esélye nyílik az újrakezdésre, ha ugyan képes visszatalálni a normális életbe.