1.

Egy szerkezet maradványai hevertek az asztalon lévő tálcán. Strickland órák óta ezeket bámulta. Egy fémcső darabja, amelyet szétnyitott egy robbanás. Egy vörös paca, ami megolvadt műanyagnak látszott. Fekete, kérges erek; valószínűleg drótok voltak valaha. Az igazság az, hogy egy kibaszott ötlete sincs, gondolta. Nem is igazán próbálkozott. Csak bámulta a tárgyakat.

Bármilyen bomba volt is, mindent megolvasztott. Az élete is ilyen most. Szétolvadt. A helytállása apaként. Az elképzelése az otthoni nyugalomról. Még a teste is. Rápillantott a kötésekre. Napok óta nem cserélte ki őket. Szürkék és nedvesek voltak. A koporsóban is így rohad a test. Fekete iszappá olvad. És nem csak az ujjaival történik ez. Érezte, ahogy a rothadás felfelé kúszik a karja artériáin. Indáival hozzátapad a szívéhez. Az Amazonast jellemezte ez a buja burjánzás. Talán nem is lehet megállítani.

Kopogtak az ajtaján. Olyan sokáig bámulta a tálcát, hogy fájt elfordítani a róla a tekintetét. Fleming volt az. Strickland halványan emlékezett, hogy találkozót kért tőle. Fleming hazament aludni. Aludni. Egy ekkora katasztrófa után! Strickland nem is gondolt rá, hogy elhagyja az Occamot. Meggyőzte magát, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy ha haza akarna menni, akkor először fel kéne mérnie a Caddyt ért károkat. A gondolatmenetet Fleming szakította félbe, aki most megköszörülte a torkát. A biztonsági monitorok szürke fénye olyan volt most, mint a röntgensugár. Strickland látta Fleming petyhüdt szerveit. A vékony csontjait. A félelme lüktető elektródáit.

– Jutott valamire? – kérdezte Fleming.

Strickland csak azért nem meresztette rá a szemét, mert ahhoz kellett volna egy csepp tisztelet. A kapcsos irattartó felett, amely mögé Fleming elbújt, Strickland látta a véraláfutást a nyakán, ahol az áramkimaradás alatt megszorongatta. Ez a nyomorult olyan puha, mint egy gyümölcs.

Fleming ismét megköszörülte a torkát, és az irattartóját tanulmányozta.

– Rengeteg festékmintánk van. Ezekből sok minden kiderülhet. A gyártó, a típus… És ami a legjobb, megvan az egész első lökhárító. Azonnal kiküldhetjük a keresőcsapatokat, hogy kutassák fel a lökhárító nélküli fehér furgont. Egyszerűbb lenne, ha a helyi rendőrséget is bevonhatnánk, de megértem, miért nem akarja ezt. Lezártuk az egész létesítményt, hogy megvizsgálhassuk a keréknyomokat.

– Keréknyomok – ismételte meg Strickland. – Festékminták.

Fleming nagyot nyelt.

– A biztonsági kamerák felvételei is megvannak – mondta.

– Kivéve azé az egyé, amelyiké fontos lenne. Jól tudom?

– Még vizsgáljuk a felvételeket.

– És egyetlen szemtanú sincs, aki bármi hasznos információval szolgálhatna.

– Voltaképpen még csak most kezdtük meghallgatni az embereket.

Strickland ismét a tálcát bámulta. Egy tálcára étel való. Elképzelte, hogy megeszi a szerkezetet. A fogsora aprítja a fémdarabokat. A lenyelt darabokat a gyomra nehéznek és élesnek érzi. Õ lenne bomba. A kérdés csak az, milyen helyet választana a robbanáshoz.

– Ha nem bánja, tennék egy megjegyzést – folytatta Fleming, – Azt hiszem, jól képzett egységgel van dolgunk, amelyet sok pénzzel láttak el és remekül felszereltek. A bejutáshoz kevesebb mint tíz perc kellett. Véleményem szerint ez a vörösök különleges erőinek munkája, Mr. Strickland.

Strickland nem válaszolt. Orosz behatolás? Lehetséges. Első műhold, első állat, első ember az űrben. Ezekhez a mutatványokhoz képest az évszázad rablása semmiség. És ott van Hoffstetler. Bár semmilyen bizonyítékot nem talált rá, hogy az orosz bármi rosszat tett volna tegnap este. Különben is, az egész támadás más volt, nem olyan, mintha az oroszok csinálták volna; túl hanyag. A furgon, amit üldözött, egy rakás szemét volt. A sofőr valami hisztérikus öregembernek tűnt. Strickland úgy érezte, időre van szüksége, hogy gondolkodjon. Ezért hívta ide Fleminget. Most már emlékezett. Strickland felegyenesedett. Megkereste a fájdalomcsillapítókat, párat a szájába dobott, és rágni kezdte.

– Azt akartam mondani – kezdte –, és egészen világossá akarom tenni, hogy az esettel kapcsolatos információk nem juthatnak ki az Occamból, amíg másként nem rendelkezem. Adjon egy esélyt, hogy megoldjam a helyzetet. Egyelőre senkinek nem kell tudnia róla. Megértette?

– Kivéve Hoyt tábornokot? – kérdezte Fleming.

A Strickland karjában felfelé kúszó rothadás megfagyott, mint télen a fák nedve.

– Kivéve…

Strickland nem volt képes befejezni.

Fleming, mint akinek pajzsra van szüksége, a mellkasához szorította az írótáblát.

– Én… már felhívtam a tábornok irodáját. Rögtön az eset után. Úgy gondoltam…

A többi testrésze is gyorsan szétolvad majd, gondolta Strickland. Fülei leválnak elfolyósodott húsáról. A megbízás, amelyet majdnem befejezett az Occamban, mindaz, amit az Amazonasnál véghezvitt, bőven elég lett volna ahhoz, hogy megszabaduljon a Hoythoz fűződő kötelékektől. Most mire megy ezekkel? Hoyt megtudta, hogy cserben hagyta. Karrierje tornya, amelybe Hoyt noszogatására mászott fel, hirtelen guillotine-ná alakul, és kettévágja Stricklandet. A teste valami puhán ér földet. Ez a rizsföldek iszapja. Trágyabűz fojtogatja. Megsüketíti az elhaladó ökrösszekerekről hallatszó idióta nevetgélés. Te jó ég, te jó ég, te jó ég! Megint Koreában van, ahol minden elkezdődött!

Hoyt feladata akkor az volt, hogy irányítsa több tízezer koreai déli evakuálását, és Stricklandet tette meg helyettesének. Yeongdongnál, ahol MacArthur tábornok parancsára meg kellett állniuk, Hoyt elkapta Stricklandet, rábökött egy teherautóra, és rászólt, hogy vezessen. Így hát Strickland vezetett az ezüstös esőben, és tartotta az iramot a kócsagokkal, amelyek lustán csapkodva szálldostak egyik rizsföldről a másikra.

Egy régi aranybánya bejáratához értek, ahol mocskos ruhák halmai tornyosultak. Strickland azt hitte, el kell majd égetnie őket, ahogy a falvakat is felégették. Csak amikor közelebb ért, akkor látta, hogy azok nem is ruhák. Testek voltak. Ötven, talán száz is. A barlang belseje tele volt golyónyomokkal. A szóbeszéd igaz volt; ártatlan koreaiakat mészároltak le. Hoyt mosolygott, finoman megfogta Strickland esőtől síkos nyakát, és megsimogatta a hüvelykujjával.

– ■■ ■■■■ ■■ ■ ■■■■ – mondta Hoyt.

Amikor Strickland erre gondolt, Hoyt szavai kisatírozott parancsoknak tűntek. A lényegre viszont kellően jól emlékezett. Egy felderítő arról informálta Hoytot, hogy a bányabeli mészárlásban nem mindenki halt meg. Ez rossz volt Hoytnak. Rossz volt Amerikának. Ha a túlélők kimásznak a barlangból, és elmondják a történetüket, az Egyesült Államok komoly bajba kerül.

Strickland sosem engedte volna meg magának, hogy Hoyt előtt sírjon. Leakasztotta válláról a fegyverét. Olyan volt, mintha a saját karját tépte volna le. De Hoyt az egyik ujját az ajkához érintette, majd tiltón megcsóválta. Csak ketten voltak. Nem lett volna bölcs dolog, ha felhívják magukra a figyelmet. Hoyt előhúzott az övéből egy fekete pengéjű Ka-Bar kést. Odanyújtotta Stricklandnek, és rákacsintott.

A bőrnyél olyan nyirkos volt a párától, mint a romlásnak indult hús. A testek is nyirkosak voltak. Strickland belemélyesztette ujjait az első csupasz karba, és megemelte. A hozzá tartozó test mélyebben volt, kifacsarodott és összeakadt végtagok között. Strickland elgörgetett egy halott nőt az útból. A nő agya kifolyt a fején lévő lyukon. Majd kiásott egy férfit a halomból. Élénk kék belső szervei kitekeredtek a hasüregéből. Tíz test, húsz, harminc. Strickland bemászott közéjük. Mintha egy hulla méhébe hatolt volna. Minden nyálkás és büdös volt. A legtöbben halottak voltak. De páran valóban életben maradtak, és suttogva könyörögtek vagy imádkoztak. Strickland elvágott minden torkot, ami csak a keze ügyébe akadt, hogy biztosra menjen. Ott senki sem volt élő, ezt mondogatta magának; még Richard Strickland sem.

Amikor meghallotta a hangot, nem hitt a fülének. Hogy lehetne bárminek is hinni a pokolban? De a hang nem hallgatott el. Vékonyka nyöszörgés volt. A halom alján talált egy nőt. Halott volt, de megmerevedett holtteste védelmező burkot alkotott a kisbabája körül. A csecsemő élt. Ez egy csoda volt. Vagy inkább olyasvalami, ami pont ellentétes a csoda fogalmával. Amikor kiszabadította, a csecsemő sírni kezdett. Hangosan. Hoyt nem akart hangoskodást. Strickland megpróbálta letörölni késéről a haj- és porcmaradványokat, hogy tisztán tudjon vágni. De túlságosan remegett a keze, nem bízott magában. Miben vagy kiben bízhatott volna? Az erőszakban? A háborúban? Abban, hogy a rossz jó, és a gyilkosság könyörület?

Volt mellette egy tócsa. Félig esővízzel, félig vérrel tele. Strickland belenyomta a csecsemő arcát. Imádkozott, hogy a csecsemő tényleg valami csodálatos szerzet legyen, aki tud lélegezni a víz alatt. De nem az volt. Pár rángatózás, és vége is lett. Strickland azt akarta, hogy az ő élete is véget érjen. Ahogy megpróbált kimászni a holttestek közül, azok visszagurultak rá. Két kar fonódott köré. Megpróbálta lerázni magáról, de sikertelenül. Nem a halottak voltak; Hoyt volt az. Kerek hasához szorította Strickland fejét, és a véres haját simogatta. Strickland megadta magát, és ő is visszaölelte. Megpróbált figyelni arra, amit Hoyt mondott, de a füle eldugult a vértől és az emberi maradványoktól.

– ■■■■ ■■■.

Akkor csak suttogás volt; most ordítás. Szörnyűség volt, amit művelt, egyszemélyes népirtás. A világ összes magazinjában a címlapra kerülne, ha kitudódna. És egészen addig Hoythoz láncolja, amíg egyikőjük meg nem hal. Strickland egyedül ülve az irodájában későn ugyan, de megértette a dolgot. Hogy nem ismerte fel eddig az összefüggést? Hoyt üvöltése, a majmok sikoltozása… egy és ugyanaz. Mindig is állatias hangok vezérelték, arra késztetve őt, hogy fogadja el a palástot, mely a születésétől fogva megilleti. Ezért kellett befogni Deus Brânquiát. Ezért kell a dzsungelistennek elpusztítania a kopoltyús istent. Egyetlen istenség sem emelkedhet fel, amíg nem ölt meg egy másikat. Mindvégig hallgatnia kellett volna Hoytra. A sikoltozások? Nem kell félnie attól, amire buzdítják.

Követni kell a parancsaikat.

2.

Giles rajzszénnel dolgozott. Nem használta túl gyakran ezt az eszközt. Az antiszeptikus dezodor és a nyári púder hirdetéséhez nem a szén volt a megfelelő választás. Koszos volt; épp az ellentéte annak, amit ezek a termékek sugallni akartak. A feketétől óvatossá válnak az emberek, nem lesz kedvük vásárolni. Ó, pedig volt idő, amikor mással nem is akart dolgozni! Leginkább aktokhoz használta; a szén volt a legérzékenyebb eszköz, és érzékenységet követelt a modelltől is. A szénnel rajzolás egyenlő volt a boszorkánysággal. Még a papír érintetlenül hagyott részei is élethűbbé tették az arccsont élét, a homlok domborodását, a kulcscsont kiemelkedését, a fenék görbületét és a derék ívét.

Akkoriban fiatal volt, és nem félt a hibáktól, inkább a művészi alkotás katalizátorainak tartotta és örömmel üdvözölte őket. Giles azon tűnődött, vajon még mindig megvan-e benne ez a hozzáállás. Sajgó, öreg keze meg fogja-e akadályozni abban, hogy feketéről lilásra, majd füstszínűre és ködszürkére változtassa a színeket? Vén ujjainak remegése meggátolja-e abban, hogy vászonnal, zsávollyal, selyemmel és szarvasbőrrel satírozva alakítsa ki a textúrát? Egy nap telt el a rablás óta; folyton a rendőrségi szirénákra figyelt. Egyetlen dolog volt, ami lenyugtatta az elméjét és a kezét: a munka. Kiválasztott egy közepes vastagságú ceruzát. Puha volt; évtizedeket töltött egy cigarettás dobozban. Hüvelykujja körmével igazított a hegyén, majd a papírhoz érintette, amely a táblán feküdt; a tábla az összezárt lábain pihent, ahogy a csukott vécéfedélen üldögélt.

A lény a fürdővíz alól figyelte. Még mindig tanulgatta, hogyan lélegezze be az Arcade fölötti lakás vizét, és az oldalra forduláson kívül nem sok mindent tudott csinálni. Azt viszont elég kényelmesen tette, mint egy fiatal férfi, aki nem akar kikelni az ágyból. Giles rámosolygott. Nagyon sokat mosolygott rá. Eleinte csak azért, hogy meggyőzze, nem akarja bántani. Most azonban már őszinte volt a mosolya, sőt nevetnie kellett. Mennyire üresnek tűnt már a macskái tekintete! A lény szemének folyamatosan változó ragyogásából rengeteg mindent lehetett kiolvasni. Ahogy megbizonyosodott róla, hogy Giles színes ceruzái nem szikék vagy terelőpálcák, elkezdett megbízni benne, talán még meg is kedvelte.

Nem, nem a lény – ő. Elisa ragaszkodott hozzá, hogy személyként emlegessék, és Giles boldogan eleget tett a kérésének. Az sem számított hátránynak a szemében, hogy a lény elbűvölő volt; egymilliárd csillogó ékkő egy ember alakjába öntve, akit egy Gilesnál nagyságrendekkel csodálatosabb művész alkotott meg. Giles úgy vélte, nem is gyártanak olyan olaj- vagy akrilfestéket, amely képes lenne visszaadni ezeket a ragyogó színeket. Ezért választotta az egyszerűséget: a rajzszént. Giles elmormolta azt, amire az üdvözlégyből emlékezett, majd meghúzta az első vonalat, a háti uszony S-alakját.

– Így – sóhajtotta. – Ezzel megvolnánk.

Ebből a szögből nem látta magát a csap feletti tükörben, de úgy érezte, mintha újra harmincöt éves lenne, vagy akár huszonöt; olyan bátor, olyan merész. Húzott még egy vonalat, majd egy újabbat. Ez nem műalkotás, figyelmeztette magát, csak egy vázlat, amit azért készít, hogy beindítsa magában a régi alkotó folyamatokat. Mégis úgy érezte, hogy ezek az elnagyolt vonalak a legértékesebb dolgok, amelyeket azóta hozott létre, hogy elfogadta az állást a Hutzlernél, még a Klein & Saunders előtt; mielőtt elfelejtett volna mindent, ami igazán fontos.

Vajon Miss Strickland – Mrs. Strickland – egy kirúzsozott ajkú, nagy kontyú látnok lett volna? Megmondta Gilesnak az igazat. Nemcsak azt, hogy Bernie nem akarja megvenni a munkáját, hanem azt is, hogy nem szabad megalázkodnia. Megérdemli, hogy olyan helyen dolgozzon, ahol büszke lehet magára, ezt mondta, és ez a hely most itt van, pont itt, a legjobb barátja otthonában, egy karnyújtásnyira a legnagyszerűbb élőlénytől, akit valaha látott.

Elisa nem sokat tudott a lény eredetéről, de ez nem is számított. Giles érezte a teremtmény isteni mivoltát. Akár vázlatról van szó, akár nem, gondolta, egyetlen művészi vállalkozáshoz sem kell nagyobb figyelem, mint a szent dolgok ábrázolásához. Raffaello, Botticelli, Caravaggio – fiatal művészként mindegyikük művészetét tanulmányozta, és tisztában volt a fenségesség ábrázolásának jutalmaival és kockázataival. Személyes áldozat kell hozzá. Máskülönben hogyan fejezte volna be Michelangelo a Sixtus-kápolna freskóit négy év alatt? Nyilván egy vicc, hogy Michelangelóhoz hasonlítja magát, de tényleg van köztük hasonlóság: mindketten hozzáfértek valami olyanhoz, amit a világ nagy része sosem látott. Még akkor is megéri, ha tudja, hogy hamarosan meghallja a rendőrségi szirénákat.

Intett a lénynek, hogy forduljon egy kicsit, és majdnem elnevette magát a kérése abszurditásán. Ó, milyen gyorsan visszatértek a portréfestői allűrjei! De a teremtmény reagált és elfordult; bal szeme a víz szintje fölé emelkedett, mintha jobban akarta volna látni a jelzést. Giles visszatartotta a lélegzetét, és befejezte a mozdulatot. A lény szeme követte a mutogató ujjat, mintha egy szárnyas rovart vagy madarat követett volna a szülőföldjén, és nyugtázta, hogy a mozdulatban nincs ellenségesség. A lény pislogott; kopoltyúi finoman lesimultak.

Majd készséges modellként megfordult.

3.

Mikor cserélték le az áruházak a mennyezeti lámpákat fényes csillagokra? Mikor lettek a vásárlókból, azokból az ítélkező, goromba nőkből mosolygós asszonyok, akik dicsérő megjegyzéseket tesznek a választásaira? Talán azért viselkednek így, mert azt látják, amit Elisa lát a hentespult üvegében visszatükröződve? Most már nem az a félénk, visszahúzódó figura, aki a nyakán lévő sebeket rejtegeti, hanem egy egyenes tartású nő, aki határozottan rábök a hal- és húsdarabokra, amiket haza akar vinni. Elég sokat vesz mindegyikből, gondolja a hentes – de miért? Egy ilyen nőt biztos egy éhes férfi vár otthon. És tényleg. Elisa felnevet. Várja.

Nem csak húst vásárolt. Hanem tojást is, rengeteg tojást. A dobozokat játékos mintázatban tornyozta fel a kocsijában. A többi vásárló megmosolyogta az életkedvét. Több zacskónyi sót is vett, mert tudta, hogy Hoffstetler sótablettái nem tartanak örökké. Eltartott egy darabig, mire megtalálta ezeket a dolgokat, de nem zavarta. Csodálatos érzés volt, hogy valaki másnak vásárol. Giles felajánlotta, hogy segít, de Elisa elutasította; úgy érezte, csak ő tudhatja, mire van szüksége a lénynek. A tömegközlekedést használta, rá sem hederítve a rendőrségre; emlékeztette magát, hogy a rendőröknek fogalmuk sincs, mit tett. Egészen Edmondson Village-ig elment. Zelda mindig áradozott az ottani bevásárlóközpont bőségéről. Igaza volt. Zelda. Elisa sok mindent akart mondani neki, és úgy gondolta, fog is, majd a következő műszakban; létfontosságúnak tűnt, hogy ne hagyjon ki egyetlen műszakot se, ha el akarja kerülni a gyanút. Valahányszor Zeldára gondolt, a szíve egyre jobban megtelt hálával.

Meglepetten figyelt fel az üzlet elejében lévő növényekre és virágokra. A növények magukhoz vonzották Elisát; hagyta, hogy a kinyújtózó páfránylevelek és a lógó borostyánindák nekisimuljanak az arcának. Ezekre lett volna szüksége a lénynek, megtölthették volna a labor ürességét. És most is ezekre van szüksége, hogy kevésbé érezze élesnek a fürdőszoba sarkait. Elisa kiválasztotta a leglevelesebb növényeket, amiket csak talált: két sűrű, cserepes páfrányt. Elég sokat eltakarnak majd a porcelánból és a csempéből, gondolta. Meglátott egy pálmát. A levelei hasonlítanak az ő kezeire. Talán ettől kevésbé érzi magát magányosnak. És ott volt egy sárkányfa; elég magas ahhoz, hogy elérje a mosdó feletti lámpákat. Talán az egész fürdő zöldbe borul tőle.

A bevásárlókocsiba pakolt növények csiklandozták az orrát, amitől Elisa nevetni kezdett. Hogyan fogja mindezt hazavinni? Vennie kéne egy olyan kézikocsit, amilyet a bejárat közelében látott. Váratlan kiadás; de mit számít pár dollár különbség? Ma történt meg először az életében, hogy nem számolta meg az aprót, és elszánta magát arra, hogy kiélvezi a napot. Hatalmas mosolya annyira feltűnő volt, mintha egy tarka kalapot viselt volna. Vissza kell fognia magát, gondolta. Ha egy épeszű zsaru észreveszi, hogy egy nő ennyire boldog a bevásárlástól, gyanakodni kezdhet.

Nehéz és meglehetősen vicces volt a tájékozódás a kocsijában lévő növényekkel, és miközben a pénztárhoz tolta a bevásárlókocsit, az beleütközött egy felállított polcba. Több száz karton légfrissítő táncolt le a helyéről. Elisa végighúzta rajtuk az ujjait. Az apró faformák mindegyike más-más illatot hirdetett. Rózsaszín cseresznye. Barna fahéj. Piros alma. Szám is volt hozzájuk. Valódi fenyőillat – hirdette a celofán csomagolás.

Elisa el sem hitte, hogy még szélesebb lehet a mosolya, mégis így volt. Levett egy légfrissítőt az állványról. Nem – az összes zöldet leakasztotta a kampóról. Hatot. Egy dzsungelhez képes nem túl sok fa, de kezdetnek megteszi.

4.

Giles még a papírra hulló könnyeit is munkára fogta; a tenyere élével elmaszatolta őket, s így az éles vonalakat folyékony lágyság járta át, ami jobban illett a teremtmény pikkelyeihez. Giles elmosolyodott ezen a felismerésen, bár úgy gondolta, ez csupán az első a felismerések sorában. Könnyek, egy csepp vér, némi nyál: a lény ezekből a testnedvekből is képes művészetet varázsolni.

Felemelte az egyik kezét, és intett az ujjaival. A lény megmozdult, hogy újabb szögből mutassa meg magát a festőnek, és kinyújtotta csillogó nyakát, mintha tollászkodni akarna. Giles felnevetett, és csak rajzolt, rajzolt, rajzolt. Aztán beszélni kezdett, olyan halkan, ahogy a rajzszén surrogott a papíron.

– Elisa azt mondja, teljesen egyedül vagy. A fajod utolsó példánya, vagy valami ilyesmi. – Giles kuncogott. – Akárhogy is próbálkozom, nem értek mindent, amit mond. Először persze egyáltalán nem hittem neki. Ki hitt volna? Aztán megláttalak. Ha fogalmazhatok így, a személyed elég meggyőző volt. Remélem, meg tudod bocsátani a kezdeti tartózkodásomat. Talán meg is érted. Mit gondoltál, amikor először láttad egy hadihajó belsejét, meg a tartályt, amibe beleraktak? Nem hinném, hogy különösen hízelgő gondolataid lettek volna az emberi fajról.

A lény szemei fölötti domborulatot ködszürkére árnyékolta, majd folytatta:

– Aztán Elisa rád talált. Változás történt. Benne mindenképp. És úgy sejtem, hogy benned is. Talán mi, emberek, mégsem vagyunk annyira rosszak? Ha ez a gondolat futott volna át az elméden, akkor köszönettel tartozom érte, ugyanakkor figyelmeztetlek, hogy ez egy igencsak jóindulatú feltételezés.

A mellkasát borító, virágszirom vékonyságú lemezkék mindegyikét sötétebb szürkére rajzolta.

– Most, hogy találkoztunk… Ó, majdnem elfelejtettem… Giles vagyok. Giles Gunderson. Bemutatkozáskor általában kezet fogunk, de tekintve, hogy már a fürdőszobai meztelenkedésnél tartunk, azt hiszem, ezt most kihagyhatjuk. Tudod, most, hogy megismertelek, azon kaptam magam, hogy visszatérek a kezdetekhez. Nem vagyok biztos abban, hogy egyetértek a mi Elisánkkal. Teljesen egyedül lennél? Tényleg? Mert ha te valamiféle rendellenes dolog vagy, akkor én is az vagyok.

Az átlátszó uszonyokat füstfelhő-szürkére színezte, a csontokat pedig fekete vonással rajzolta meg.

– Butaság, de én is úgy érzem, mintha kiragadtak volna onnan, ahová tartozom. Vagy talán túl korán születtem. Amit gyerekként éreztem… akkoriban túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, túlságosan elveszett ahhoz, hogy bármit kezdjek vele. Most pedig, amikor már értem… nos, öreg vagyok. Nézz csak rám. Erre a testre, amelybe be vagyok szorulva. Az én időm a végéhez közeledik, közben meg úgy érzem, mintha soha el sem jött volna.

A teremtmény fejformáját a legfinomabb, leglágyabb vonásokkal próbálta ábrázolni.

– De én nem lehetek egyedül, ugye? Hát persze, hogy nem; én nem vagyok olyan különleges. Világszerte léteznek olyan rendellenes lények, mint én. De mikor szűnik meg egy rendellenesség rendellenességnek lenni, és hogyan lesz belőle megszokott dolog? Mi van, ha te és én nem a fajunk utolsó példányai vagyunk, hanem az elsők? Az elsők a jobb lények közül egy jobb világban… Reménykedhetünk benne, nem? Mármint hogy nem a múlt, hanem a jövő teremtményei vagyunk.

Giles kartávolságra tartotta magától a rajzot. Egy karaktervázlathoz képest nem is rossz, gondolta. És mire valók a karaktervázlatok? Gyakorlásként szolgálnak egy nagyobb műhöz. Megint felnevetett. Így lenne? Évtizedek óta nem érzett ilyesmit.

Vett egy mély levegőt, és a kád felé fordította a papírt. A lény addig forgatta a fejét, míg a másik szeme is ki nem emelkedett a vízből. Mereven nézte a vázlatot, majd saját magára pillantott, hogy összehasonlítsa a rajzot víz alatt rejtőző testével. Lehet, hogy az Occam tudósai úgy vélték, hogy a lénynek nem lehet én-tudata, de Giles szívesen megmondta volna nekik, hogy tévedtek. A lény tudta, hogy a rajz őt ábrázolja, és azt is, hogy ez más, mint a folyóban tükröződő képe. Röviden: ez a művészet varázsa. Azért sikerült így megörökíteni, mert aktívan összedolgozott a művésszel. Az Isten szerelmére, gondolta Giles, hát igaz! Tényleg nem különböznek túlságosan egymástól. A megfelelő megvilágításban és a megfelelő vízben fürösztve talán ő is lehet még gyönyörű.

5.

A kétkerekű bevásárlókocsi fordulékonyabb volt, mint Elisa takarítókocsija, de Baltimore járdái sokkal nagyobb kihívást jelentettek, mint a laboratóriumok fényes padlója. Késő délután volt, Elisa harminc órája nem aludt, de nem érezte magát fáradtnak; az, hogy a furgonban a karjaiban tarthatta a lényt, látszólag feltöltötte. Fel volt villanyozva. Több megállóval korábban szállt le a buszról, csak azért, hogy hazafelé sétálva élvezhesse a természet látványát, és megszabaduljon az ideges energiáktól. Bármennyire is vágyott rá, hogy újra lássa a lényt, a Patapsco folyó sós szaga úgy hívogatta, mint a frissen sült sütemény illata a gyerekeket.

Elisa átvonszolta a bevásárlókocsit a lezárt kikötőn és a rakparton. Rábukkant egy gyalogos mólóra. Szabad itt sétálni? Nincs szükség arra, hogy a rendőrség felfigyeljen rá, gondolta. De semmi sem jelezte a tiltást. Elisa a folyóhoz sétált, kikerülve a város épületeinek árnyékából. Nem volt kerítés, ellenőrzőállomás, semmi, csak egy tábla, melyen az állt: „Úszni tilos! Horgászni tilos! 9 méternél a tengerbe vezet!” A horgászat mindig felháborította Elisát, és az Otthonban senki sem tanította meg úszni, de attól még megértette a feliratot. Amikor a víz eléri a kilenc méteres magasságot, melynek a szintje fel is van festve egy betonoszlopra, a csatorna kijáratot biztosít az öbölbe és a tengerre.

Elisa letámasztotta a kocsit, és a móló szélére sétált, szemét becsukta a fröcskölő, sós permet ellen, amely azt jelezte, hogy az időjárás mégsem olyan idilli, mint amilyennek ő képzelte. Ezért volt hát az embereknek felhajtva a buszon a gallérjuk, és ezért ültek olyan furcsa pózban, hogy ne érezzék a saját ruháik hidegségét. És ezért volt az is, hogy az Elisával szemközt ülő nő nem vette észre a lány ragyogó mosolyát, csak amikor már harmadszor próbálkozott.

Pedig szép nő volt; mindent megtestesített, amiről Elisa valaha is álmodozott. Pont olyan volt, amilyennek Juliát képzelte, a cipőbolt tulajdonosát. Vékony volt, de formás idomokkal rendelkezett ahhoz, hogy jól álljon rajta a csíkos flanelruha, amelyet strasszok díszítettek. A ruhához illő brosst, karkötőt és fülbevalót viselt, a kezén jegygyűrűt hordott. Csak szőke darázsfészek kontya tűnt kissé ódivatúnak, ám Elisa ezt annak tudta be, hogy dolgozó nő, és a dolgozó nők mindig elfoglaltak.

Amikor Elisa végre elkapta a tekintetét, a nő hezitált, mielőtt visszamosolygott volna; őt is meglepte Elisa vidámsága, mint mindenki mást. Rápillantott Elisa kezére, és szemlátomást észrevette, hogy hiányzik róla a gyűrű. Elisa meglepetésére azonban nem megvetés jelent meg az arcán, hanem megkönnyebbülés, és a mosolya nem tűnt színleltnek, inkább őszintének hatott. Elisa úgy érezte, bármennyire csodálja is ezt a gyönyörű dolgozó nőt, a nő még jobban csodálja őt. Még nagyobb őrültségnek tűnt, hogy mintha hallotta volna a nő gondolatait: Tedd azt, amit a szíved diktál! Kövesd a szíved, bármi áron!

És Elisa ezt is tette. De most itt, a világ végén, ahol a hőmérséklet minden másodperccel egyre csökkent, zavarni kezdte a nő feszült arckifejezése. Ha valaki, akinek mindene megvan, ennyire boldogtalan lehet, miben reménykedhet egy éjszakás takarítónő, aki alig keresi meg a lakbérre valót, akit a beszédképtelensége elszakít az emberek nagy részétől, és akinek egy titokzatos kétéltű férfi fekszik a kádjában?

Elisa kinyitotta a szemét, és észak felé pillantott. Már kétség sem fér hozzá: ez a nap szürke és baljós, gondolta. Az Arcade mozi távoli fénye rá a bizonyíték, mert Mr. Arzounian csak akkor szokta felkapcsolni a lámpákat, ha a sötétség indokolttá teszi ezt a kiadást. A gyomra liftezni kezdett. Ha látni innen az Arcade-ot, az azt jelenti, hogy a teremtmény közel van a folyóhoz. Ez aggasztotta. Megragadta a kocsiját, megfordította, és olyan gyorsan sietett haza, ahogy csak tudott.

Gilest a lakásában találta; a vécéfedélen ülve aludt, halkan horkolt, kezét megfogta a szén. Csendben, hogy ne ébressze fel, leült a rongyos szőnyegre, a kád szélére helyezte a két kezét, és rájuk támasztotta az állát. Belenézett a lény szemébe, amely a víz alatt ragyogott, és hallgatta lélegzése finom bugyborékolását. A teremtmény köszöntésképpen pislogott egyet. Elisa kinyújtotta az egyik karját, és mutatóujját a víz alá merítve meg akarta érinteni a kezét. A lény váratlanul megfordította a kézfejét, így Elisa a tenyeréhez ért; mintha az ujja egy hatalmas, harmatos, bimbózó virág szára lett volna. A kezükkel szoktak beszélgetni, de ez egy érintés volt. Elisa maga elé képzelte a nőt a buszról, ahogy mereven ült, nem ért hozzá senkihez. A félelem hiányát össze lehet téveszteni a boldogsággal, jött rá Elisa, de a kettő nem ugyanaz. Egyáltalán nem ugyanaz.

6.

A történések visszatekerve nézve gyorsabbak, lélektelenebbek. Stop. A vékonyra nyújtott mágnesszalag nyikkan egyet. Lejátszás. Végtelen folyosók, mind egyforma, tele fehér köpenyes klónokkal. El kell különíteni egy gyanús személyt. Tekerés, tekerés. Fel kell osztani a felvételt másodpercekre, fél másodpercekre, negyed másodpercekre. Az emberek többé már nem emberek. Csak absztrakt formák, amelyeket tanulmányozni lehet, ahogy egy remete tanulmányozza a szentírást.

Az az árnyék annak a tudósnak a zsebében minden élet titka lehet. Kimerevített, zavartan mosolygó arca mint az ördög koponyája. Tizenhat kamera. Végtelen történet. Visszatekerés, stop, lejátszás. Ez a folyosó, az a folyosó. Nincs kiút. Minden nyom egyenesen ide vezet, az irodájába. Nem jár közelebb az igazsághoz. Nincs tovább. Csapdába esett.

Strickland szemei olyan puffadtak voltak, mint a szétdurranni készülő, romlott kolbászok. Ahelyett a sok zöld cukor helyett inkább több üvegnyi buchitét kellett volna hazahoznia a dzsungelből, gondolta. Elég lenne pár csepp, és mindent észrevenne, amit a szalagok rejtenek. Már harminc kibaszott órája ezen dolgozik. A lejátszópult kezelésének elsajátításához csak egy óra kellett. M1 Garand puska, Cadillac Coupe DeVille, képmagnó – mindegyiknek ugyanaz a lényege. Rájuk teszed a kezed, és a részeddé válnak.

Dél körül már nem is figyelte a gombokat és a kapcsolókat. Olyan volt, mintha a gondolataival irányítaná a kazetták lejátszását. Ez a titka, gondolta Strickland. Hagyni kell, hogy a felvételek olyanná váljanak a szemében, mint a víz; ha beledugja a kezét, kifoghat egy halat.

Megvan. Ilyen egyszerűen. Hetes kamera. Rakodótér. Az áramkimaradás előtti utolsó kazetta első pár másodperce. Mintha a kamera felfelé billenne pár centiméternyit. Strickland tekert. Előtte, utána, előtte, utána.

Felkelt a székéből. Esküdni mert volna, hogy a folyosókon erősebb lett a világítás. A kezével eltakarta a szemét. Kit érdekel, ha a katonák azt hiszik, megőrült? Az F-1 mellett elhaladva a rakodótérbe igyekezett, pont azon az úton, amelyen a megszöktetett lény is haladt. Kitárta a dupla ajtót, és leengedte a kezét. Sötét volt. Éjszaka. Megint elvesztette az időérzékét. A rakodótérben egy-két olajtócsa kivételével semmit nem látott. Körbefordult. Felnézett a hetes kamerára. Majd a kamera alatti területre pillantott.

Négy ember állt alatta, arcuk eltorzult a meglepettségtől. Mindnyájan cigarettát tartottak a kezükben. Munkaruhát viseltek, tartásuk görnyedt volt, bőrük színe különböző. A lustaság viszont közös bennük, gondolta Strickland. A lény eltűnése óta eltelt három napot ő az irodájában gürcölve töltötte, ezek viszont öt percet sem bírnak dolgozni szünet nélkül, ráadásul itt pihennek, amit tilt a szabályzat. De információra volt szüksége. Megpróbált engedékenyen mosolyogni.

– Cigarettaszünetet tartanak, mi?

Fleming kizárólag némákat alkalmazna? Nem, gondolta Strickland. Csak megrémültek.

– Ne aggódjanak, nincsenek bajban – mondta Strickland még szélesebben mosolyogva, és érezte, ahogy száraz ajka berepedezik. – A fenébe is, csatlakoznom kéne magukhoz. Nekem sem lenne szabad odabent dohányoznom, de a pokolba, mégis csinálom.

A takarítók nem néztek rá; az egyre hosszabb hamut figyelték a cigarettájuk végén.

– Valamit azért elárulhatnának. Hogyan fordítják el a kamerát, hogy ne vegyék észre magukat?

A nevük a ruhájukra volt varrva; mint a kutyák névbilétái.

– Yo-lan-da – silabizálta ki Strickland. – Elmondhatja, kedvesem. Csak kíváncsi vagyok.

Sötétbarna haj. Világosbarna bőr. Fekete szem. Vékony ajak, amely szeret fecsegni. De nem Strickland előtt. Tudja, hol a helye. Strickland arcáról eltűnt a merev mosoly. Ez bevált. A nőt körüllengő fehérítőszagon át is érezte az izzadságát. Yolanda elkapta szemét szarvakaró társairól, abban a tudatban, hogy most elárulja őket, és a mögöttük lévő tárgyra pillantott. Nem valamiféle kifinomult szerkezet volt, mint az, amelyik kiiktatta a biztosítékokat. Hanem egy seprű. Egy kibaszott seprű.

Strickland a képmagnóra gondolt. Előreteker, megállít, lejátszik, visszateker, elindít. Közeledett a kritikus képkockához.

– Mondják csak – kezdte, sikertelenül próbálva barátságos hangot megütni, ami viszont egy kicsit sem érdekelte –, látta valamelyikük errefelé dr. Hoffstetlert?

7.

Amikor Zelda leszállt a buszról az Occam előtt, az első lépései bizonytalanok voltak. A nyaka megfájdult attól, hogy folyton a sisakos katonák csoportjait kémlelte, azon töprengve, mikor fogják elvinni. Bokája remegett; arra készült, hogy mindjárt a földre terítik és megbilincselik. Egész hétvégén azon gondolkozott, menjen-e dolgozni. Vagy jelentsen beteget? Tűnjön el a naplementében? Összeomlott, és elmondta Brewsternek a történteket. Néhány tényt kicsit megmásított, hogy hihetőbb legyen a sztori, amely így arról szólt, hogy Elisa ellopott egy meghatározhatatlanul értékes holmit, és Zelda akaratlanul is részese lett a tettének. Brewsternek határozott véleménye volt: azt mondta, árulja el a lányt, mert ha balul végződnek a dolgok, Zeldával fogják elvitetni a balhét.

Amikor Zelda észrevette az előtte gyalogló Elisát, beleremegett a megkönnyebbülésbe. Ez jó jel volt. Elisa elszökhetett volna, elhagyhatta volna a várost, magára hagyhatta volna Zeldát a kérdésekkel, amelyek rájuk várhatnak. De nem tette, hanem megjelent, pont időben, csinos cipőjében lépkedve a holdfényes járdán az előtér felé. Zelda kicsit lemaradva követte; kereste a jeleket, amelyekkel Brewster figyelmeztetése szerint Elisa felhívhatja magára valamelyik felügyelő figyelmét. De semmi nem történt. Elisa besétált az öltözőbe. Zeldának nem volt más választása, követte, és leült mellé a padra. Egy ideig nem néztek egymásra. Zelda érezte, hogy ami kettejük közé állt, az a nehéz takarítókocsi, a nyikorgó kerekű, furcsa rakományával megterhelve.

Elisa átöltözött, bement a raktárba, és elkezdte feltölteni a kocsiját. Zelda követte, és ugyanezt tette. Elisa elővett egy guriga szemetes zacskót. Zelda is így tett. Aztán Zelda felemelte az üvegtisztítós vödröt, és abban a másodpercben, amint letette, Elisa vette a kezébe. Különböző ütemben mozogtak, de a mozdulataik egyre inkább szinkronba kerültek. Amikor Zelda egy új, erős szálú partvisra tette a kezét, hogy kicserélje azt, amelyik a sok használattól már elkopott, Elisa gyorsan megragadta a kezével ugyanazt a nyelet.

Zelda olyan jól ismerte Elisa kocsiját, mint a sajátját. Elisa sosem használta az erős szálú partvist, és biztosan nem volt szüksége egy újra. Elisa keze Zelda ujjaira fonódott. Az asszony ujjai barnák voltak, a lány ujjai pedig fehérek, de minden másban egyformák: érdesek voltak a sikálástól, kosz volt a körmük alatt, rózsaszínre marták őket a tisztítószerek, és az Occam kopott egyenruhájából nyúltak ki. Zelda felsóhajtott, de nem húzta el a kezét, és azzal sem törődött, mennyire mérgező a vegyszeres szoba levegője.

Csendes és észrevétlen megbocsátás volt ez. Mások is voltak az öltözőben. Az öltözőn kívül pedig ott volt Fleming és Strickland. Mindenhol kamerák és katonák. Zelda finoman megszorította Elisa ujjait; ez volt az egyetlen érintés, amit meg mert ejteni. Aztán Elisa levette a kezét a partvisról és kitolta a kocsiját a helyiségből. Zelda bent maradt, lecsukta a szemét és belélegezte a vegyszerek szagát. Ez a kis szorítás jutott neki az ölelés helyett, amire hetek óta várt; a lány ezzel fejezte ki elismerését, megbecsülését, bocsánatkérését és csodálatát. Túl fogjuk élni, üzente vele. Ketten együtt túljutunk rajta.

8.

FELKELÜNK // a nap elbújt itt csak hamis napok vannak sok idő óta csak hamis napot érzünk nem szeretjük a hamis napokat a hamis napoktól fáradtak leszünk de a nő vak a hamis napok nélkül ezért megpróbáljuk szeretni őket miatta miatta miatta kevés a víz ebben a barlangban de kezdünk meggyógyulni és ez jobb víz mint az előző semmilyen víz nem árthatna nem kéne hogy a víz élettelen legyen nem kéne hogy a víz sima legyen nem kéne hogy a víz üres legyen nem kéne hogy a víznek alakja legyen a víznek nincs alakja // ebben a barlangban csak férfi és nő és étel van de jó éhesnek lenni nem voltunk nagyon éhesek a folyó a fű a sár a fák a nap a hold az eső óta az éhség élet ezért felkelünk és a hamis napok közelebb jönnek a férfi nem rejtette el a hamis napokat amikor elment hiányzik a férfi a férfi jó a kis víz mellett ül és fekete követ használ hogy elkészítse a kis ikreinket régen a folyami emberek ágakból levelekből virágokból csináltak kis ikreket és az ikrek jók az ikrektől örökkévalók leszünk és most nincsenek folyami emberek és szomorúak vagyunk de a férfi jó és egész nap ikreket csinál és ettől erősebbek éhesebbek vagyunk // a nő ültetett fákat ebbe a barlangba és a valódi nap fénye látszik a külső barlangokból és megérintjük az elültetett fákat és azok megérintenek minket és boldogok lesznek és szeretjük a fákat és a nő más fákat is ültetett a falakra kicsi lapos fákat nincsen fa illatuk és nem boldogok és nem élnek de a nő elültette őket és szeretni fogjuk ezeket a kicsi boldogtalan fákat miatta miatta miatta // szabadon mozgunk nem tartanak vissza a fém indák hosszú idő óta nem mozogtunk szabadon és ebből a kis barlangból nagyobb barlang lesz és ott a férfi az ikreket tartja a kezében amiket készített a szeme be vank csukva de az élet ütemében lélegzik és alvó hangokat ad ki és ez jó és éhesek vagyunk de nem fogjuk megenni a férfit mert a férfi jó // érezzük a nő illatát az illat erős és van egy másik barlang az ő barlangja és bemegyünk és a nő nincs ott csak az illata él a bőre a haja a nedvei a levegője az uszonyainak a legerősebb az illata a falon sok színes uszonya van és szeretjük az uszonyait és aggódunk hogy elvesztette az uszonyait de nincs vérszag nincs fájdalomszag nincs félelemszag és össze vagyunk zavarodva // éhséget érzünk és elsétálunk a férfi mellett az illatokhoz lapos és magas és fehér és megpróbáljuk felemelni de nehéz és megpróbáljuk feltörni de nem találunk nyílást és toljuk és húzzuk és kinyílik és az illatok az illatok az illatok egy nagyon kicsi illatos barlang egy barlang saját hamis napokkal és előveszünk egy követ de nem kő az és megszorítjuk és összetörik és tej az és folyik a tej és magasra tartjuk és megisszuk és finom és megrágjuk a követ de nem jó és eldobjuk és megfogunk egy másik követ és kinyílik és tojások azok nagyon sok tojás és boldogok vagyunk és megesszük a tojásokat és nem kemény tojások mint amiket a nő ad nekünk folyékony tojások de finomak és jó rágni a héjukat // összegyűjtünk sok jó ételt és a férfi boldog alvó hangokat ad ki és boldogok vagyunk és van még egy lapos és magas és fehér dolog és szerintünk még több étel van benne és ugyanúgy nyomjuk és húzzuk és kinyílik de nincs benne étel átjáró van és az átjáróból más szagok jönnek kinti szagok és madárhangok és bogárhangok és nem akarunk lemaradni róla és visszatér a nő de felfedezők vagyunk a természetünkben van hogy felfedezzünk és ettünk most erősebbek vagyunk és hosszú idő óta nem fedeztünk fel semmit ezért elindulunk

9.

A piros telefon nem akarta abbahagyni a csörgést. Nem veszi fel, gondolta Strickland. Nem veheti. Addig nem, amíg nem tartja kezében a helyzetet. Öt percig csörög majd. Eltelik harminc perc, ha szerencsés, akkor egy óra is. Aztán ismét csörögni fog. Most koncentrálnia kell. Hoffstetler. Ez a trockista komcsi. Úgy nézi a telefont, mintha még sosem látott volna piros színt; mintha nem ugyanolyan piros lenne, mint a hazája zászlaja. Átnézi a papírokat, amelyeket Hoffstetler átadott. Pontosabban csak úgy tesz, hogy megizzassza a tudóst. Az első mondatnál többet nem olvasott el belőle. Nem érzi a papírt a halott ujjaival. De már nem is érdekli. A papír embereknek való, nem a dzsungelistennek.

– Fel kell vennie? – kérdezte Hoffstetler. – Ha szeretné, később is visszajöhetek…

– Ne menjen sehová, Bob.

A telefon tovább csörög. A majmok ezt a hangot is túlkiabálják, a parancsaikat ordítják.

Strickland összehajtotta a papírt, és elvigyorodott. Hoffstetler kerülte a tekintetét; körbenézett, a monitorokat bámulta, melyeknek most csak a fele működött.

– Hogy halad a nyomozás? – kérdezte Hoffstetler.

– Jól. Remekül. Van egy nyomunk, egy nagyon ígéretes nyomunk.

– Nos, ez… ez nagyszerű – felelte Hoffstetler, megigazítva a szemüvegét.

– Beteg, Bob? Egy kicsit sápadtnak tűnik.

– Nem. Egyáltalán nem. Legfeljebb az időjárás miatt.

– Valóban? Mivel Oroszországból származik, azt hittem, az itteni időjárás olyan magának, mintha otthon lenne.

A telefon, a majmok, a zaj…

– Nem tudom, milyen az. Gyerekkorom óta nem jártam ott.

– Honnan is jött hozzánk?

– Wisconsinból.

– És azelőtt hol volt?

– Bostonban. A Harvardon.

– És azelőtt?

– Biztos benne, hogy nem akarja felvenni a…?

– Ithacában, ugye? És Durhamban. Jó a memóriám, Bob.

– Igen. Így van.

– Lenyűgöző. Komolyan mondom. Arra is emlékszem az aktájából, hogy örökös professzori címet kapott. Ezért biztos keményen megdolgozott.

– Azt hiszem így van, igen.

– De miattunk feladta.

– Igen, feladtam.

– Ez figyelemre méltó, Bob.

Strickland lecsapta a kezében lévő papírokat. Hoffstetler felugrott a székből.

– Nyilván ezért ért meglepetésként ez a dolog – mondta Strickland. – Rengeteg mindenről lemondott, hogy csatlakozzon ehhez a kis projekthez. Most pedig elmenne?

A piros telefon elhallgatott. A csengő rezgése még tizenkét másodpercig hallatszott. Strickland számolta, miközben Hoffstetler reakcióját figyelte. A tudós valóban betegnek tűnik, gondolta. De mostanában mindenki betegnek látszik az Occamban. Ennél több bizonyíték kell. Ha ilyen komoly dolgot akar rákenni a sztártudósra, és téved, a piros telefon még hangosabban fog csörögni. Az orrán keresztül lélegzett, úgy érezte, mintha a vadon forrósága égetné. Felvillanyozva tanulmányozta Hoffstetler tekintetét. Agyafúrt fickó, de hát mindig is az volt. Izzad, de ezeknek az értelmiségieknek a fele egy katonának már a látványától is elájul.

– Szeretnék visszatérni a tanulmányaimhoz.

– Ó, valóban? Mire gondolt?

– Még nem döntöttem. Mindig van mit tanulni. A többsejtűek rendszertani fejlődésén gondolkoztam. De a véletlenszerű és akaratlagos nemdeterminisztikus események is érdekelnek. Ezenkívül nem hiszem, hogy valaha is búcsút mondanék az asztrobiológiának.

– Nagy szavak, Bob. Hé, mi lenne, ha tanítana nekem valamit? Az utolsóról. Az asztromiacsudáról.

– Nos… mit szeretne tudni?

– Maga a professzor. Első tanóra, minden diák magát nézi. Mit mond?

– Nos… ha az igazat akarja hallani, egy dalt szoktam megtanítani nekik.

– Azt akarom. Tudni akarom az igazat. Sosem néztem volna ki magából, hogy dalolgat, Bob.

– Ez csak egy kis… egy gyerekdal…

– Ha azt hiszi, hogy kiengedem innen anélkül, hogy hallottam volna azt a dalocskát, akkor meg van őrülve.

Hoffstetler most már nagyon izzadt. Strickland szélesen vigyorgott. Egyik kezét a szája elé tette, nehogy az eszelős majmok rikoltásai törjenek elő a torkából. Hoffstetler megpróbálta elviccelni a dolgot, de Strickland nem változtatott várakozó vigyorán. Hoffstetler felsóhajtott, és az ölében pihenő kezeire nézett. Mindketten tudták, hogy a múló másodpercektől csak fájdalmasabb lesz a dolog. Hoffstetler megköszörülte a torkát és Strickland örömére énekelni kezdett.

– Pontosan tudod, hogy egy csillag színe elárulja, milyen a hőmérséklete.

A hamis trillázásból a szokottnál is jobban kiérezhető volt Hoffstetler orosz akcentusa. Ezt ő is tudta, és nagyot nyelt. Strickland tapsolt egyet; halott ujjai úgy csattogtak, mintha műanyagból lettek volna.

– Gyönyörű, Bob. De nem bánja, ha megkérdezem, mi az értelme?

Hoffstetler hirtelen előredőlt, elég gyorsan ahhoz, hogy öljön. Strickland megriadt és hátradőlt a székében; megragadta volna a bozótvágó kését, ha előzőleg nem tette volna az asztala alá. Átkozta magát. Sosem szabad alábecsülni a sarokba szorított prédát. De a fegyverre nem volt szükség. Hoffstetler a szék legszélére ült, de nem állt fel róla. A hangja most is remegett, de nem a félelemtől. A megaláztatás haragot eredményezett.

– Az az értelme, hogy igaz – válaszolta dühösen. – Mind csillagporból vagyunk, Mr. Strickland. Oxigénből, hidrogénből, szénből, nitrogénből és kalciumból. Ha valamelyikünk eléri a célját, és az országaink kilövik a harci rakétákat, akkor megint csillagpor lesz belőlünk. Mindenkiből. És akkor milyen színűek lesznek a csillagok? Ez itt a kérdés. És ezt a kérdést maga is feltehetné önmagának.

A barátságos csevegés véget ért. A két férfi egymást bámulta.

– Ez az utolsó hete – mondta lassan Strickland. – Hiányozni fog, Bob.

Hoffstetler felállt. A térde remegett. Legalább ennyit elért.

– Természetesen ha lenne bármi fejlemény, azonnal visszajövök.

– Úgy gondolja, hogy lesz valami fejlemény?

– Nem tudom. Azt mondta, van egy nyom.

Strickland elmosolyodott.

– Van is.

Hoffstetler még el sem tűnt, amikor a telefon ismét csörögni kezdett. A majmok ordítottak, ezúttal vádaskodva. Strickland a jobb öklével olyan erősen csapott az asztalra, hogy a kagyló megremegett. Fájt. Ugyanakkor kielégülést érzett, mintha cincéreket öldösött volna, hangyákat, tarantulákat; az Amazonas összes rovarját. A bal öklével is odavágott. Azon kevesebb ujja fájt. Szinte alig érezte őket. Addig csapkodott, míg az egyik ujjában elpattant valami. Szétszakadt egy újabb fekete öltés. Mint Deus Brânquia varratai. Ki esik szét hamarabb? Ki fogja túlélni a másikat?

Strickland felvette a telefont, a másikat, nem a pirosat, és Fleming mellékét tárcsázta. Lehet, hogy Fleming Hoyt tábornok csicskája, de neki is engedelmességgel tartozik. Fleming az első csörrenésre felvette. Strickland hallotta a félretett írótömb csattanását.

– Amikor dr. Hoffstetler ma távozik az épületből – mondta Strickland –, azt akarom, hogy kövesse.

10.

FÉNYEK szöknek ki az alsó fa dologból mint a játékos állatok sok jó szín madárszín kígyószín keszegszín darázsszín delfinszín és megpróbáljuk elkapni de ez csak fény és hang és a nő zenének hívja más mint a mi zenénk de szeretjük és ragyogunk a szeretettől és követjük a fényt és a zenét az átjárón át és meglátunk egy másik lapos és magas és fehér tárgyat és nyomjuk és húzzuk és bemegyünk és ez egy másik barlang aminek olyan szaga van mint a jó férfinak a bőre a haja a nedvei a légzése a betegsége a betegség még alig érezhető a férfi még nem érzi és ettől szomorúak leszünk de jó szagok is vannak a fekete kő amivel a férfi a kis ikreinket készíti a barlang tele van a kis ikreinkkel sok kis iker és megérintjük az ikreinket és a karmaink elkenik a feketét és megnyaljuk a feketét és a feketének nincs jó íze és ott van egy férfi koponyája és haj van rajta ami olyan hamis mint a hamis napok és ettől magányosságot érzünk a folyónkban sok koponya van halál mindenhol és ez jó jó ha ismerjük a halált mert akkor ismerhetjük az életet // itt egy jobb illat az étel illata élő étel a legjobb étel és érezzük az állatokat a barlangban és minden állat a barátunk és kibújnak a rejtekhelyükről a hegyes fülükkel és a bajszukkal és a hosszú farkukkal és a szemük úgy csillog, mint a miénk meghajolnak előttünk felajánlják magukat gyönyörűek szeretjük őket és elfogadjuk az áldozatot és megfogunk egyet és megszorítjuk hogy ne fájjon és megesszük a barátunkat és finom vér szőr ín izom csont szív szeretet és eszünk és erősebbek vagyunk és megint érezzük a folyót és az összes istent a tollas istent a pikkelyes istent a kagylóistent az agyaras istent a karmos istent a harapós istent a faistent mindenki mindegyikünk része a köteléknek és nincs te és nincs én csak mi mi mi mi mi vagyunk // egy hang egy rossz hang egy reccsenés mint a rossz ember és a fájdalmas botja a villámló bot és sziszegünk és megfordulunk és támadunk és a rossz férfi fájdalmas hangot ad de rosszat csináltunk és nem a rossz férfi az a jó ember az a jó ember visszajött a barlangjába és látta hogy megettük a hegyes fülű bajszos hosszúfarkú barátját és sajnáljuk és sajnáló színekre sajnáló illatra sajnáló nedvekre sajnáló tartásra váltunk nem akartunk támadni nem ellenség vagyunk barát vagyunk barát barát és a jó férfi ránk mosolyog de a szaga rossz lesz és a jó férfi felemeli a karját és ránéz a karjára és vér jön belőle sok vér és a vér esőként ömlik

11.

Projektvezetőként bejutása volt az Occam összes helyiségébe, kivéve egybe, Hoffstetler mégis ott találta magát: a női öltözőben. Szlava Bogu, itt nincsenek kamerák, amelyek azonnal jelenthetnék minden mozdulatát, gondolta. Ha az öltöző ajtajánál bámészkodna, perverznek hinnék, ami ebben az utolsó pár napban már elviselhető lenne, ám további kérdezősködéshez vezetne. Úgyhogy inkább beosont. Talált egy régi, takarítószerekkel teli zuhanyzót, és elbújt egy rakás ipari tisztítószer mögött.

Egy csengő éles hangja az éjszakai műszak végét jelezte. Hoffstetler hallotta, ahogy az éjszakai műszak női négyese becsoszogott az öltözőbe. Szédülni kezdett. Biztos az ammónia szagától, gondolta. Vagy a pániktól. Már csak három nap, ismételgette, ennyit kell kibírni. A Mihalkovnak szóló első és remélhetőleg utolsó hazugsága az volt, hogy a fecskendő bevált, a devoni meghalt, Mihalkov pedig közölte vele a részleteket. Hoffstetler telefonja pénteken kétszer fog megcsörrenni; azután a szokott helyre kell mennie, ahonnan a Bölény elviszi egy hajóhoz, a hajóval pedig hazautazhat Minszkbe, várakozó szüleihez. Mihalkov még dicséretekkel is elhalmozta Hoffstetlert az évekig tartó rettenthetetlen szolgálatáért. Dmitrinek szólította.

Hoffstetler lekapta a szemüvegét, és megdörzsölte a vegyszerek gőzétől égő szemeit. Lehet, hogy el fog ájulni? Az öltözőből hallatszó hangokra koncentrált. Természetéből és foglalkozásából adódóan szerette kategorizálni a dolgokat, de a nőkhöz kapcsolódó hangokat eddig nem nagyon tanulmányozta. Selymes zörrenések. Kihívó csattanások. Finom csörgések. Az élet tanújelei, amelyet Hoffstetler sosem ismert, de még megismerhet, ha péntekig képes életben maradni.

– Hé, Esposito! – A nő hangjában spanyol akcentus érződött, és olyan éles volt, mint a műszakot jelző csengőé. – Te mondtad el annak a fickónak, hogy odakint bagózunk?

Szünet volt; Elisa eljelelte vagy elmutogatta a válaszát.

– Tudod te, hogy melyik fickónak. Aki mindig megnéz magának.

Szünet.

– Valaki elmondta neki, hogy elmozdítjuk a kamerát. És egyedül te nem dohányzol közülünk.

Szünet.

– Ártatlannak tetteted magad, de nem vagy az. Vigyázz magadra, Esposito, mert baj lesz, entiendes?

Lépések távolodtak, amit együtt érző mormogás követett; Hoffstetler úgy gondolta, a Zelda nevű nő mondott valamit. Visszatartotta a lélegzetét a gázok miatt, és várta, hogy Zelda elmenjen Elisa mellől. Ám ekkor morajlást hallott fentről, az előtérből; elkezdtek megérkezni a nappali műszakosok. Nem volt idő. Hoffstetler megindult, négykézláb mászott a nyirkos csempén. Kikukucskált a sarok mögül. Elisa a padon ült. Zelda mellette állt, és a tükörben a haját fésülte. Meg kell ragadnia az alkalmat! Egyik kezével integetni kezdett, hogy felhívja magára Elisa figyelmét.

A lány hirtelen felé fordította a fejét. Fel volt öltözve, mégis reflexből maga elé kapta a kezét, egyik lábát pedig hátrahajlította, rúgásra készen. Megdöbbentő látványt nyújtó élénk, flitteres, zöld cipőjének sarka hangosan nekicsapódott a csempének. Zelda megfordult, és meglátta Hoffstetlert. Mielőtt még sikíthatott volna, Elisa felugrott a padról, a blúzánál fogva megragadta Zeldát és behúzta magával a zuhanyzó homályába. Szabad kezével egy sor kérdést jelelt vadul. Hoffstetler is felemelte a kezét, egy perc szünetért könyörögve.

– Hol a lény? – suttogta.

– Elkaptak minket… – zihálta Zelda. – Elisa, elkaptak…

Elisa röviden jelelt Zeldának, amitől az asszony befogta a száját, majd Hoffstetlernek jelelt, és intett Zeldának, hogy fordítsa.

Zelda aggodalmasan nézett Hoffstetlerre, és egy kis hallgatás után egyszerűen annyit mondott:

– Otthon.

– Meg kell szabadulnia tőle! Azonnal!

Elisa jelelt. Zelda fordított.

– Miért?

– Strickland miatt. Bármikor rájöhet. Nem tudom megígérni, hogy hallgatok, ha használja… tudják, van az a pálcája…

Hoffstetlernek nem kellett ismernie a jelnyelvet ahhoz, hogy értse Elisa kétségbeesését.

– Idehallgasson! – förmedt rá. – El tudja juttatni a folyóhoz?

Elisa arcáról eltűntek az érzelmek. Lehajtotta a fejét, mintha a csillogó cipőit nézné, vagy a közöttük látszó padlólapot. Egy pillanat múlva felemelte a kezét, lassan, zsibbadtan, mintha súly lenne rájuk kötve, és vonakodva jelelni kezdett. Zelda mindent fordított, amit mutogatott.

– A móló. A tengerre vezet. Kilenc méternél.

Zelda könyörögve nézett Hoffstetlerre; nem értette ezeknek a szavaknak a jelentőségét. De Hoffstetler igen. Ez a kiszámíthatatlan, bámulatosan leleményes, törékenynek látszó takarítónő valószínűleg elég közel él a folyóhoz, és eljuttathatja a devonit valamiféle mólóhoz. De ez nem elég. Ha tovább tart a tavaszi szárazság, akkor a lény megfeneklik, és halként vergődve nem lesz jobb helyzetben, mint Strickland oszlopához láncolva.

– Van bármije, akármije? – kérdezte rimánkodva. – Egy furgon… egy furgonban vitték el… Ha el tudná juttatni a tengerhez…

Elisa gyerekes daccal rázta a fejét, szempilláit könny borította, az arcát és a nyakát piros foltok lepték el, kivéve a két sebhelyet, amelyek finom rózsaszínbe borultak. Hoffstetler meg akarta ragadni a nőt a ruhájánál fogva, hogy megrázza, addig rázza, míg teljesen ki nem rázza az agyából az önzést. De nem volt rá lehetősége. Valahol megcsörrent egy telefon, felvették, beleszóltak, aztán a mérges, spanyol akcentusú nő kiabálni kezdett; hangja visszhangzott az öltözőben.

– Telefon Elisának? Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam. Mégis hogyan kéne fogadnia egy telefonhívást?

– Ki volt az, Yolanda?– szaladt ki Zeldából a kérdés.

Gyorsan észbe kapott, barna szeme figyelmeztetően Hoffstetlerre siklott, majd ezúttal ő ragadta meg Elisa karját és húzta magával. Hoffstetlernek nem volt más választása, vissza kellett vonulnia, annak tudatában, hogy valahogy ki kell jutnia az öltözőből, mielőtt a nappali műszakosok elkezdenek beáramlani, annak tudatában, hogy még három napig el kell viselnie ezt a nyomást, és annak tudatában, hogy ma este nem fog aludni, mert Elisa nem kötelezte el magát az egyetlen értelmes cselekedet mellett. Lehet, hogy egyáltalán nem fog már aludni. Lebukott a takarítószeres flakonok mögé, és Yolanda utolsó zúgolódásait hallgatta.

– Takarító vagyok, Zelda, nem telefonközpontos. Jerry? Jeremy? Giles? Miért kéne rá emlékeznem?

12.

Elisa több ezer alkalommal járt már Giles lakásában, s ilyenkor mindig egy gyapjúbarna-ónszürke világba lépett. Most ragyogó piros volt. Vér volt a padlón. A falon. Egy véres kézlenyomat a hűtőn. Elisa túl gyorsan sietett be, ezért belelépett a vértócsába, és most tehetetlenül nézte zöld cipői piros nyomát a szőnyegen és a linóleumon. Giles rajzasztalára támaszkodott, amelyről két macska ugrott le. Rávette magát, hogy megpróbálja megállapítani, merre vezetnek a vérnyomok. De mindenfelé vér volt.

A lakásból kifelé is vezettek vérnyomok. Elisa követte őket, és észrevette, hogy Giles ajtaját egy vékony vércsík köti össze az övével. Berontott a lakásába. Giles összeesve feküdt a kanapén. Odasietett hozzá, és a fekete szénrajzokra térdelt, amelyeken piros vér díszelgett. Giles arca sápadt volt, lassan pislogott, remegett. Bal keze ügyetlenül egy kék törülközőbe volt tekerve, melyet már átáztatott a vér. Elisa a fürdőszoba felé pillantott.

– Nincs itt – krákogta Giles.

Elisa a két keze közé fogta Giles arcát. Meleg volt, nem hideg. Kérdőn nézett rá, a férfi pedig egy halvány mosollyal válaszolt.

– Éhes volt. Megijesztettem. Õ egy vad teremtmény. Nem várhatjuk el tőle, hogy másként viselkedjen.

Ha meg akarja tenni, mondta magának Elisa, akkor gyorsan kell cselekednie. Megragadta a törülközőt, és lecsavarta a ragacsos rongyot Giles kezéről. A festő csuklójától a könyökéig egy pókháló vékonyságú vágás futott végig a singcsontján, melyet csak a lény hegyes karmai ejthettek rajta. Mély seb volt és szivárgott belőle a vér, de már nem patakzott. Elisa besietett a fürdőbe, levett egy tiszta lepedőt a polcról, majd visszatért, és elkezdte körbetekerni az anyaggal Giles karját. Giles felszisszent, de még mindig mosolygott. Egyik nedves tenyerével megsimította Elisa arcát.

– Miattam ne aggódj, kedvesem. Inkább menj és keresd meg őt. Nem lehet messze.

Elisa nem tudta, mi mást tehetne. Kirohant a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót. Észrevett egy vérnyomot, amely a tűzlépcső felé vezetett. Lehetetlen, gondolta. A lény túlságosan megrémült. Harsogó zene hallatszott a lenti moziból. A hangja nem különbözött túlzottan a lemezekétől, amelyeket Elisa az F-1-ben játszott le. A lány futni kezdett. Olyan gyorsan rohant lefelé a fémlépcsőkön, hogy beleszédült, aztán átbotladozott a sikátoron.

Az Arcade előtti járdarészt bársony kötél vette körbe, és beragyogta a reklámtábla fényessége. Ebben a fényben a vérfoltok szétszórt ékszerekként csillogtak. A nyomok a moziba vezettek. Elisa gyors pillantást vetett a jegypénztárra. Mr. Arzounian a fülkében volt, de ásítozott, álmossággal küzdött, így Elisa nem habozott. Lenézett a lábára, smaragdzöld, széles pántú, magas sarkú, kerek orrú cipőjére, amelyben elég jól lehetett táncolni, és azt mondta magának, hogy ő Bojangles a tévéből, csak letekerték a hangerőt, aztán eltáncolt Arzounian mellett, ahogy annyi férfi mellett táncolt már el észrevétlenül az Occamban.

A cipője alatti kopott szőnyeg indiánmintás mozaikburkolatba váltott. Elisa a poros, falfestményekkel díszített boltozatot nézte, amely Mr. Arzounian szerint hírességeket, politikusokat és iparmágnásokat üdvözölt a negyvenes és ötvenes években, amikor az Arcade még számított valamit; mielőtt az emeleti irodákat egérlyuknyi lakásokká alakították volna.

Kora és elhanyagoltsága ellenére az épület szép volt; Elisa legalábbis annak látta. A hallt viszont túl fényesnek találta. Tudta, hogy a lény a sötétséget keresi.

Egyetlen fejet sem látott a film fényében fürdő ezerkétszáz székben. Nem számított. A hatalmas vászon, az oszlopos páholyok és a csillagképekként tündöklő mennyezeti lámpák miatt a mozi olyan magasztos látványt nyújtott, mint egy bazilika. Itt szívesen imádkozott volna kislányként. Itt talált alapanyagokat ahhoz, hogy felépítsen egy gyönyörű, mesebeli életet. És ha szerencsés, itt mentheti meg azt, ami még maradt belőle.

Gyorsan végigosont egy soron. A The Story of Ruth című film utolsó napjai voltak ezek, a bibliai eposzé, amelyből Elisa semmit sem ismert, leszámítva a leghangosabb párbeszédet és a zenei aláfestést. Miközben jobbra-balra pillantgatott az árnyékos széksorok között, a vászonra is rá-ránézett, ahol izzadt rabszolgák csoportja ütötte egy bányában a köveket egy hatalmas, mogorva, pogány szobor tekintete alatt. Õ lehetett Belfegor, akinek a neve oly sokszor felszüremkedett a padló alól. Ha Elisa lénye szintén isten, akkor egy dolog biztos: sokkal kevésbé ijesztő.

Elisa már rémeket látott, elképzelte, ahogy a lény Baltimore belvárosában sétál, amikor megpillantott egy sötét alakot az első és a második sor között botorkálni. Elisa lebukott a vetítő fénysugara alá. A lény megállt, térdét ziháló mellkasához húzta, fejét pedig a kezébe temette. Elisa beviharzott a sorba; már nem lopakodott, cipője sarka kopogott a padlón. A lény nyers figyelmeztetésként felszisszent. Elisa nem hallotta tőle ezt a hangot, amióta először megközelítette a tojással. A vad hang hallatán Elisa megállt; megdermedt a félelemtől. Most nem volt bátrabb annál a számtalan állatnál, amelyek már odamutatták a hasukat ennek a felsőbbrendű teremtménynek.

Fájdalmas sikoltások hangzottak fel. Akárcsak a dzsungel hangjai a laborban, ezek is a hangszórókból ordítottak; a képeken épp azoknak a férfiaknak a hátát korbácsolták, akik megpróbálták elmozdítani a kőbálványt. A lény a feje köré szorította karjait, mintha megpróbálta volna összeroppantani a saját koponyáját. Elisa térdre ereszkedve mászott felé a ragadós padlón. A színek forgataga kaleidoszkóppá varázsolta a lény szemeit; felpattant, szaladni kezdett, térdre esett, és levegőért kapkodott.

Elisa nem tudott nem odanézni a fülsüketítő csattanás hallatán; a filmen Belfegor hanyatt döntött egy ordító keresztényt, és a földhöz szorította. A lény kutyaként remegett és nyüszített. Talán attól félve, hogy ő okozta a vásznon látható fájdalmat, nem menekült tovább, hanem kinyújtotta a kezét Elisa felé. Elisa végigsiklott a padlón, és a lény köré fonta a karjait. Hideg volt. Száraz. Elisa a nyakán érezte a kopoltyúi csapkodását, amelyek szintén szárazak voltak. Hoffstetler figyelmeztette, hogy csak harminc percet képes kibírni víz nélkül. Van vészkijárat, gondolta, egyenesen a sikátorba vezet. Ki fogja juttatni, fel a lakás biztonságába. Csak még pár másodpercig hadd ölelje ezt a gyönyörű, bánatos lényt, akinek ez a világ sosem fog biztonságot nyújtani.

13.

Elisa keze már fájt a kórház szó jelelésétől, de Giles nem volt hajlandó bemenni. A lány tudta, miért. Az orvosok felismernék a karmok okozta sebeket, és mivel vannak bizonyos állattartási szabályok, megkeresnék Mr. Arzouniant, és átkutatnák az Arcade lakásait, hogy a lakók nem rejtegetnek-e veszélyes fenevadakat. Elisa viszont rejtegetett egyet. És mindketten tudták, mit művel a helyi közigazgatás a veszélyes fenevadakkal: elveszik őket alkalmatlan gazdáiktól és elaltatják.

Elisa beadta a derekát. Bejódozta és bekötözte Giles sebét, aki a művelet közben mindvégig viccelődött, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem haragszik. De Elisát nem sikerült megnyugtatnia. A festő egyik macskáját megették. A sebe elfertőződhet. Giles öreg és nem valami erős. Ha bármi történik vele, az Elisa hibája lesz, mert nem tud parancsolni a szívének.

Elisa folyamatosan Gilest figyelte; meg akart győződni arról, hogy tényleg lenyeli a levest és a vizet is, amit Elisa kiöntött neki, amikor mindketten vízcsobogásra lettek figyelmesek. A fürdőből hallatszott. Egymásra néztek. Azt már megtanulták, hogy a teremtmény hang nélkül tud ki- és bemászni a vízből, valamint mozogni benne, vagyis a csobogás azt jelentette, hogy szándékosan figyelmezteti őket arra, hogy felállt a kádban. Giles a kezével megszorította a kanala nyelét, mintha kés lett volna, amitől Elisa szíve elszorult. Mindenki megváltozott, és senki sem jó irányba.

Egy teljes perc is eltelt, mire a lény kilépett a fürdőből. Lassan vánszorgott, fejét lehajtotta, kopoltyúi lesimultak; alázatot mutatott. Halálos körmeit a combjai mögé rejtette. Uszonyos hátát engedelmesen meghajlította, egyik vállával pedig szorosan a falhoz simult, mintha odakötözték volna. Elisa biztos volt benne, hogy a lény hosszú élete során egyszer sem érezte még a megbánás kínját, ezért kinyújtotta felé a kezét, jelezve, hogy habozás nélkül elfogadja a bocsánatkérését. Magának azonban nem tudott megbocsátani.

A lény félt ránézni. Elcammogott Elisa kitárt karjai mellett, és közben olyan erősen remegett, hogy a pikkelyek lepattogtak róla a padlóra, ahol olyan fényesen csillogtak, mint a mozi mennyezeti lámpái. Úgy cammogott, mint Belfegor egyik megostorozott rabszolgája, a fejét egyre lejjebb és lejjebb hajtva, míg a szeme egy magasságba nem került az asztalnál ülő Giles tekintetével. A festő megrázta a fejét, és a magasba emelte a kezét.

– Kérlek – mondta. – Nem tettél semmi rosszat, fiam.

A lény lassan előhúzta a kezét a háta mögül, és az ujjaiba félig visszahúzott tíz karmával megragadta Giles bekötözött kezét. Giles Elisára nézett, Elisa visszapillantott rá; mindketten zavarodottnak érezték magukat, ugyanakkor reménykedtek is. A lény felemelte Giles kezét az asztalról, olyan gyengéden, mint egy csecsemőt, és lefelé fordított arca elé tartotta. Szelídsége ellenére is nyugtalanító volt a mozdulat. Úgy tűnt, mintha épp megenni készülne Giles karját; egy leszidott gyerek, akinek be kell fejeznie a vacsorát.

Ám ami ez után történt, csöppet sem volt erőszakos, sokkal inkább furcsa. A teremtmény nyelve, amely hosszabb és laposabb volt, mint az embereké, kinyúlt a kettős állkapocsból, és megnyalta a kötszert. Giles szája megmozdult, de túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy beszéljen. Elisa tétlen kezei sem formáltak egyetlen jelet sem. A lény ide-oda forgatta Giles karját, miközben nyalogatta, és addig nedvesítette a kötést, míg az teljesen hozzá nem tapadt Giles bőréhez. Addig folytatta, míg a megalvadt vér újra folyékony nem lett, sőt még annál is tovább, míg teljesen tisztára nem nyalta a kötést. Végül a lény leengedte Giles karját az ölébe, és mintha búcsúcsókot adna, megnyalta a férfi feje búbját.

A rituálénak hirtelen vége szakadt. Giles csak pislogni tudott.

– Köszönöm – mondta.

A lény nem reagált. Elisának úgy tűnt, túlságosan szégyelli magát ahhoz, hogy megmozduljon. És hosszú nap is volt ez egy olyan teremtménynek, akinek csak a víz jelent valódi kényelmet; a kopoltyúi kitágultak, mellkasa remegett. Elisa le akarta tisztítani Giles karját, ismételten bekenni jóddal és betekerni steril kötszerrel, de nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ezzel megsértené a lényt. Közelebb lépett hozzá, és egyik kezét a hátára helyezve finoman a fürdőszoba irányába tolta. A lény hagyta magát, de hátrafelé lépkedett, és közben folyamatosan hajlongott Giles előtt. Elisa most látta először ennyire alázatosnak.

A kezénél fogva behúzta a fürdőszobába, és besegítette a kádba. A lámpák nem égtek. A lény arca elmerült a víz alatt, szeme azonban töretlenül ragyogott. Elisa megszakította vele a szemkontaktust, hogy sót önthessen a vízbe, de továbbra is magán érezte a tekintetét. Élete során többször is előfordult, hogy az utcán vagy a buszon férfiak követték a mozdulatait. De ez most más volt. Izgató volt. Amikor belenyúlt a kádba, hogy elkeverje a sót a vízben, a tekintetük összetalálkozott egy pillanatra. Abban a másodpercben Elisa egyszerre látott az arcán hálát és csodálatot. A gondolat egész furcsának tűnt. A lény csodálja Elisát. Hogyan lehetséges ez, amikor ő a legnagyszerűbb teremtmény, aki valaha élt a Földön?

Elisa befejezte a kevergetést. Keze a lény arca mellett volt; megmozdította, és hozzáérintette a tenyerét. Simának érezte. Fogadni mert volna, hogy a tudósok ezt sosem jegyezték fel az adatok közé. Csak fogakat, karmokat és tüskéket láttak. Elisa tovább simogatta, keze végigsiklott a nyakán és a vállán. A lény keze szinte észrevétlenül kúszott fel Elisa karján, amíg el nem érte a kékes eret a könyökhajlatánál. Tenyerének pikkelyei mint apró kis tőrök, játékosan karcolták a nő bőrét, karmai pedig szúrtak, de nem olyan erősen, hogy felsértsék a bőrt; ahogy felfelé haladtak a karján, fehér karmolásnyomokat hagytak maguk után.

Miután bekötözte Giles sebét, Elisa egy pókhálóvékony pólót vett magára. Amikor a lény kezei a karjáról a mellkasára vándoroltak, a pamut egy szempillantás alatt átázott. A nő először az egyik mellén, majd a másikon is érezte a bőréhez tapadó anyag súlyát. Meztelennek érezte magát, mellkasa reszketett, nem jutott levegőhöz, de az eszébe sem jutott, hogy olyasmit tennének, ami tilos. A lény mindig is meztelen volt előtte; itt az ideje, hogy ő is csatlakozzon hozzá ugyanebben a természetes állapotban, gondolta.

A fürdőszoba szinte izzott a színes fényektől. A film, gondolta Elisa, újabb vetítésre készülnek. De nem hallott zenét. A lény volt az. Teste felragyogott, és rózsaszínbe borította a vizet; olyan rózsaszín lett, mint a flamingók, mint a petúniák, mint azok az ismeretlen állatok és növények abból a világból, amelyet Elisa csak a felvételekről ismert: rik-rik, csuk-a-kuk, kuru-kuru, zííí-íííí-íííí. Elisa homorított a hátával, és teljes súlyával ránehezedett a lény tenyerére, amely elég széles volt ahhoz, hogy átfogja az egész mellkasát.

Valahol odakint Giles felszisszent a fájdalomtól. Elisa rájött, hogy csukva van a szeme. Kinyitotta. Rádöbbent, hogy annyira behajolt a kád fölé, hogy a haja belelóg a vízbe. Folytatni akarta, addig hajolni előre, amíg meg nem fullad, mint ahogy álmaiban megannyiszor megfulladt már; de Giles megsérült, méghozzá az ő hibájából. Megint el kell látnia a sebet, különösen, miután a lény megnyalta. Nagy erőfeszítések árán Elisa kiegyenesítette a hátát. A lény keze végigcsúszott a hasán, aztán egy fröccsenés és egy hang nélkül visszahúzta a vízbe.

Elisa fürdőköpenyt vett vizes pólójára, mielőtt kiment volna a nappaliba. De nem lépett oda Gileshoz. Elsétált mellette, végig a lakáson, egészen a konyhaablakig. Nekitámasztotta a homlokát az üvegnek. Nekinyomta a kezét. Homályosan látott, de nem a sírástól. Víz volt az ablakon, apró cseppekben tapadt az ablaküveghez, majd lassan lecsorogva csíkokat hagyott rajta. Lehet, hogy mégiscsak sírt.

Esett.

14.

Strickland a jó kezével a kapcsolót tekergette. A kép rossz volt, életlen. Kibaszott szemétkupac. A Kosciuszko Elektronika nevű helyen vették. A zsinórral lenne gond? A vezetékekkel? Az egyik gyerek gyümölcslevet öntött volna rá? Késztetést érzett, hogy leszedje a televízió hátulját, és kiderítse, ki volt a bűnös. De az az irracionális félelem támadt benne, hogy a tévé belseje olyan látványt nyújtana, mint amikor az a szerkezet tönkretette az Occam biztosítéktábláját, és égett gubancot csinált a vezetékekből. Ott sem volt képes kinyomozni a tettest. Miért hiszi azt, hogy most képes lenne?

Az időjárás is zavarhatja a jelet. Strickland a Baltimore-ban töltött hetek alatt most először látott esőt. Egész nap ömlött. Van egy antenna a tetőn, egy pókszerű szerkezet. Csábította a gondolat, hogy felmásszon a tetőre és pepecseljen vele, kint az esőben. Nézhetné, ahogy a vihar erősödik és pusztít. Nevetne a villámláson. Olyan veszély fenyegetné, ami emberi ésszel felfogható.

Ehelyett itt van, gondolta. A nappali romjai közt. A családjával, amelybe belecsapott a villám. Tammy egy kiskutyáról áradozik. Timmy a Bonanzát akarja nézni. Lainie a zseléparféról fecseg, valami narancssárga kotyvalékról, amire annak ellenére is büszke, hogy dobozból csinálta. Mostanában folyton félkész ételeket esznek. És miért? Õ tudja, miért. Mert Lainie a nap nagy részében nincs otthon, ki tudja, mit csinál. Nem kellett volna hazajönnie. Ezt az estét is az irodájában kellett volna töltenie. Elvégre még csak négy órája annak, hogy Hoyt tábornok odatelefonált az Occamba. Ami még ennél is rosszabb: Fleminget hívta. És az üzenete kristálytiszta volt.

Stricklandnak huszonnégy órája van, hogy megtalálja a lényt, máskülönben véget ér a karrierje.

Vajon mit jelent az, hogy véget ér? Hadbíróságot? Börtönt? Valami még rosszabbat? Bármi lehetségesnek tűnt. Strickland megijedt. Bemászott az összetört Caddybe, amelyről, ezt lefogadta volna, az Occam dolgozói egymás között sugdolóznak és nevetgélnek, és hazavezetett. Amint megérkezett, Fleming telefonált. Megtette, amire Strickland kérte, és követte Hoffstetlert. Strickland ezen nem is csodálkozott. Elvégre Fleming egy kutya, ki tudja szimatolni a szart. Fleming fényképeket is készített, amelyeken Hoffstetler egy bútorozatlan házban a holmiját csomagolja. Sikerült kapcsolatot találnia Hoffstetler és egy Mihalkov nevű orosz attasé között. Lehet, hogy Deus Brânquia még mindig az országban van, vagy akár a városban. Strickland úgy érezte, most odakint kéne lennie, a sötétben, az esőben, és keresni a lényt, véget vetni az egésznek és beteljesíteni a végzetét.

Ehelyett továbbra is a kapcsolóval babrált. Hol a fenében van a Bonanza?

– A Bonanza felnőtteknek való – mondta Lainie. – Maradjunk a Dobie Gillisnél!

Strickland összerezzent. Bizonyára hangosan is kimondta. Rápillantott Lainie-re. Alig bírtja elviselni a látványát, gondolta. Tegnap új frizurával jött haza. A darázsfészek eltűnt, mintha egy amazonasi machete vágta volna le, és felváltotta egy kifinomultabb stílusú frizura. A haja most S alakú hullámban, lányosan tekeredik a nyakára. De Lainie már nem lány. Hanem a gyermekei anyja. Az ő kibaszott felesége.

– De apa azt mondta, hogy nézhetjük a Bonanzát! – kiabálta Timmy.

– Ha Timmy nézheti a Bonanzát – alkudozott Tammy –, akkor én kaphatok egy kiskutyát.

Dr. Kildare. Perry Mason. Frédi és Béni. Ugyanaz a három műsor, meg pár halott csatorna. Csak ennyit talál. Érezte a mennydörgés robaját. Kinézett az ablakon. Nem látott mást, csak esőcseppeket. Úgy csattognak az ablakon, mint a bogarak a szélvédőn, gondolta. Csak nem marad ott a belük nyoma. Oda a karrierje, az élete. Ez az amerikai álom megcsúfolása. Kibaszott zseléparfé, képzeletbeli kiskutyák és egy adó, amit sehogy sem tud befogni.

– Senki sem kap kiskutyát – mondta. – Tudod, mi történik a kiskutyákkal? Nagy kutyák lesznek belőlük.

Orvos, ügyvéd, ősember. A műsorok karakterei eggyé olvadtak a tévé képernyőjében tükröződő arcvonásaival. Õ az orvos, ő az ügyvéd, ő az ősember. Érezte, ahogy a maradék udvariassága is eltűnik. Feléledt benne a primitív vérszomj. Sebészi szike, bírói kalapács, bunkósbot.

– Richard – fordult hozzá Lainie. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy végül is…

– A kutya vadállat. Megpróbálhatod megszelídíteni. Hogy a pokolba ne próbálhatnád meg? De egy napon ki fogja mutatni a valódi természetét. És meg fog harapni. Ezt akarod?

Strickland eltűnődött a saját szavain. Vajon Deus Brânquia a kutya? Vagy ő?

– Apa! – kiabált Timmy, a karjaival csapkodva. – Áttekertél rajta!

– Mit mondtam az előbb, Timmy? – szólt rá Lainie. – Az a sorozat túl erőszakos.

Műtőasztalokon haldokló emberek, börtönökben haldokló emberek, egy teljes faj kihalása. A három csatorna egyre gyorsabban váltakozott.

– A Bonanza nem erőszakos – förmedt rá Strickland. – A világ erőszakos. Ha engem kérdezel, pont ezt kéne nézni. Csak ezt. Meg akarod tanulni, hogyan kell férfinak lenni, Tim? Akkor meg kell tanulnod, hogyan nézz szembe egy problémával, és hogyan oldd meg. Lődd fejbe, ha az kell hozzá.

– Richard! – hüledezett Lainie.

Az állomáskereső eltört. Egyszerűen a kezében maradt. Strickland elképedten nézte. Nem lehet visszatenni. A műanyag kettétört. Hagyta, hogy a szőnyegre essen. Nem volt hangja. A gyerekek sem adtak ki hangot. Ahogy Lainie sem. Némák, gondolta. Végre némák. Pont olyanok, amilyennek az Amazonas óta akarta őket. Az egyetlen hang a tévé sistergése. Olyan a hangja, mint az esőnek. Strickland felállt. Igen, az eső. Az esőerdő. Oda tartozik. Gyávaság volt idemenekülnie, amikor ott a valódi otthona.

A bejárati ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Az eső kopogása felhangosodott. Remek, remek. Ha eléggé fülel, meghallja a majmokat is, Hoyt hírnökeit, ahogy a nedves fákon hintáznak, hangos parancsokat ordítva, utasítva Stricklandet a teendőire. Úgy érezte magát, mintha megint a yeongdongi aranybányában lenne, rengeteg holttest közé temetve. Igen, uram! Átvágja magát a húson és tördeli a csontokat, amíg belélegezhető levegőt nem talál. Nem számít, kit kell szétszaggatnia hozzá.

Egy másodperccel később már odakint volt. Pár másodperccel később pedig már el is ázott, mialatt elérte a Cadillac Coupe DeVille-t. Az eső úgy verdeste az acélborítást, mintha dzsungelbeli vademberek doboltak volna rajta vadul. Strickland végighúzta ujját a motorháztető díszén, amely egy primitív bálványra hasonlított; a hűtőrácson, amelyről mintha vér csöpögött volna; a hátsó szárnyakon, amelyek olyan éleseknek tűntek, mintha ketté tudnák vágni az esőcseppeket. Mit is mondott róla az eladó, az a vigyorgó, borotvált Mefisztó? Színtiszta erő.

Strickland végigsimított a megrepedezett festéken. Nedves kötései beleakadtak, kitekeredtek és a földre hullottak. Mindkét visszavarrt ujja fekete volt, mint az éjszaka. Strickland összehúzta a szemöldökét. Nem is látta a jegygyűrűjét. A másik kezével megnyomta az egyik beteg ujjat. Nem érezte. Erősebben nyomta. Sárga nedv fröccsent ki a körme alól, ráspriccelt a kocsi hátuljára, aztán lemosta az eső. Strickland kipislogta a vizet a szeméből. Tényleg ezt látta?

Lainie hirtelen termett mellette, egy esernyő alá húzódva.

– Richard! Gyere be! Megijeszted a…

Strickland mindkét kezével megragadta Lainie blúzát. Ujjaiból a karjába áramlott a fájdalom. Lainie-t a kocsi összetört hátuljára taszította. Egy széllökés elragadta a nő esernyőjét, és elsodorta az éjszakába. A Caddy alig reagált Lainie testének becsapódására. Igazi mestermű. A legkiválóbb felfüggesztés. Tökéletesen kalibrált lengéscsillapítók. Lainie a zuhogó esőbe nézett. A sminkje bohócos foltokká folyt szét. A víztől lelapult fiatalos frizurája, amellyel annyira kérkedett. Strickland igazított a szorításán; most már a vékony kis nyakát fogta. Le kellett hajolnia, hogy a nő a viharon és a villámlások dörején át is hallja a hangját.

– Azt hiszed, okosabb vagy nálam?

– Nem… Richard, kérlek…

– Azt hiszed, nem tudom, hogy mindennap bemész a városba? Hogy mit csinálsz a hátunk mögött?

Lainie megpróbálta lefejteni az ujjait a nyakáról. Körmei belefúródtak Strickland fekete ujjaiba. Még több folyadék szivárgott belőlük, gennyes, sárga lé csepegett Lainie arcára és állára. Tátott szájába zuhogott az eső. Strickland arra gondolt, hogy ha semmi mást nem csinál, csak lefogja, akkor is meg fog fulladni.

– Nem… akartam… csak egy…

– Azt hiszed, az emberek nem fognak rájönni? Egy ilyen kis szarfészekben? Tudni fogják, Lainie. Ahogy látják az összetört kocsit is. És mit fognak gondolni? Azt fogják gondolni, hogy nem érdemlem meg, hogy itt legyek. Hogy még a saját dolgaimat sem tudom kézben tartani. Már enélkül is elég problémám van. Felfogtad?

– Igen… Rich… Nem tudok… Nem tu…

– Te vagy az, aki tönkreteszi ezt a családot, nem én. NEM ÉN!

Strickland szinte már maga is elhitte a saját vádaskodását. Két kezét összeszorította az asszony nyaka körül, így próbálta megerősíteni a hitét. Az erek megdagadtak a szemében; mintha egy papírra vörös tintát csepegtettek volna. Lainie vért köhögött fel. De undorító! Strickland elhajította Lainie testét, könnyedén, mintha egy labdát dobott volna el. Hallotta, ahogy a test nekicsapódott a garázsajtónak. A majmok ordításaihoz képest lágy hangnak tűnt. Ruhái az esőtől úgy tapadtak rá, mint egy második bőrréteg. Megint kiszolgáltatott volt, mint az Amazonasnál. Érezte a kulcsait a zsebében; élesek voltak, mint a törött csont. Strickland elővette őket. Végigsétált a Caddy oldala mentén; egy egész élet mentén, amely még megmenthető.

Kinyitotta az ajtót, és beült a kormány mögé. A kocsi belseje száraz volt. Rendezett. Még mindig új volt az illata. Strickland begyújtotta a motort. A kocsi nyögdécselt, amikor sebességbe tette, de tudta, hogy el fogja juttatni oda, ahová mennie kell. Maga elé képzelte munkahelyi íróasztala lezárt fiókját. A 70-es Berettája ott van benne. Az, amelyikkel lelőtte a rózsaszín folyami delfint. Hiányozni fog a terelőpálca. Õ is, mint általában a férfiak, kötődik dolgokhoz; a terelőpálca pedig remek szolgálatot tett. De itt az idő továbblépni. Strickland rátaposott a gázra, és lelki szemeivel látta, ahogy a hátsó kerekek által felvert sár beteríti a garázsajtót és Lainie blúzát.

15.

Hajnal volt, de az eső miatt hiányzott a hajnali fény. A túláradó vízelvezetőket terelőbójákkal vették körül. A mellékutakat fűrészbakokkal zárták le. A busz áthajtott egy fél méter mély tócsán, ami megdobta a kerekeket. Minden, az áradás, a sötétség, Elisa kínját tükrözte. A felhőszakadás kezdete óta Elisa mindennap kétszer ellenőrizte a folyó vízszintjét, és mély szomorúságot érzett. Holnap dr. Hoffstetler eléri, amit akart. Gilesszal együtt beteszik majd a lényt a Mopszba, elviszik a mólóhoz, és odavezetik a víz széléhez. A mai lesz tehát az utolsó napja és éjszakája a lénnyel, aki bárki másnál jobbnak és többnek látja Elisát, mint amilyen valójában. Talán nem ezt hívják szerelemnek?

Elisa a lábára pillantott. A busz padlójának sötét homályában is látta a cipőt. Azt a cipőt. Még maga sem hitte el. Tegnap, mielőtt lefeküdt volna pár nyugtalan órára az éjszakai munka előtt, valóra váltotta az egyik álmát. Bement Julia cipőboltjába. Bár kissé megszédítette a bőr fűszeres illata, gyorsan a kirakathoz lépett, levette az állványról a szögletes orrú, ezüsttel díszített cipőt, és a kasszához sietett.

Mint kiderült, Julia, akiről hosszú ideje fantáziál, a szépséges és eszes üzletasszony nem is létezik. Rákérdezett. Csak egy jól csengő név. Ez megnyugtatta. Hazament, és felhúzta lábára a csillogó cipőt. Ha Julia nem létezik, akkor miért ne lehetne ő Julia? A lény ellátása megcsapolta a pénztárcáját, ez az extravagáns vétel pedig egyenesen csődbe taszította. De nem érdekelte. Most sem érdekli. A cipők olyanok, mint a paták, és most az egyszer, ezen az utolsó napon ő is egy gyönyörű lény akar lenni.

Leszállt a buszról, és kinyitotta az esernyőjét, de rosszul érezte magát ettől a túlságosan is emberi cselekedettől. Az árokba hajította az ernyőt, arcát az ég felé fordította, és megpróbálta belélegezni a vizet. Úgy döntött, soha többé nem akar száraz lenni. Elázva ért haza, és örült, hogy a ruháiról pergő esőcseppek pocsolyákat alkotnak, ahogy végigsétál a folyosón; azt remélte, soha nem is száradnak fel. Mielőtt a lény kijutott volna a lakásából és betévedt volna a moziba, sosem zárta az ajtaját. Most egy kiégett lámpa búrájában kutatott az elrejtett kulcs után, majd becsúsztatta a zárba.

Giles nem volt a megszokott helyén. Mielőtt Elisa elindult volna az Occamba, Giles azt mondta, majd ránéz a lényre, de be akarja fejezni a teljes festményt, amelyhez a szénvázlatokat készítette. Nagyon lelkes, ezt mondta Elisának. Fiatalkora óta nem érezte magát ennyire ihletettnek. Elisa ezt nem vonta kétségbe, de hülye sem volt. Giles is tudja, hogy közel a vég, és időt akar hagyni Elisának a búcsúzkodásra.

Giles bekapcsolva hagyta a rádiót. Elisa az asztal körül tevékenykedve hallgatta. A lány rádiófüggő volt: a politikai hírek, a sporteredmények, az unalmas helyi események józanságával ellensúlyozta a vad fantáziát, amelyben élt. A rádió tehát mindig szólt. Eszébe jutott, hogy tegnap a lény nedves törülközőbe csavarva ült vele az asztalnál. Most először ült széken; a gerincén lévő hátúszó és rövid, pikkelyes farka miatt elég bonyolult volt a dolog. A törülközőben úgy nézett ki, mint egy nő, aki épp most lépett ki a zuhany alól. Elisa nevetett rajta, s bár a lény nem érthette derültsége okát, mégis felragyogott, ami az ő változata volt a nevetésre, mellkasa aranyszínben lüktetett, kopoltyúi remegtek.

Elisa előző nap hazavitt magával pár újságot a munkahelyéről, hogy olyan dolgokat mutasson benne a lénynek, amilyeneket máskülönben sosem látott volna: egy 727-es repülőt, a New York-i Filharmonikus Zenekart, Sonny Liston fotóját, aki éppen behúzott egyet Floyd Pattersonnak, egy lenyűgöző fényképet Elizabeth Taylorról a Kleopátrában. A lény buzgón tanult. Bár a karmait természetes körülmények között tépésre szokta használni, most finom mozdulattal nyújtotta ki hosszú mutatóujját és hüvelykujját, karmaival óvatosan felvette Elizabeth Taylor fényképét, és a 727-esre helyezte, aztán a két fotót a New York-i Filharmonikusokra rakta. Végül, mint amikor egy gyerek repülőset játszik, áttolta a 727-est az asztal túlsó végébe, ahol egy újabb fotón landolt: a Kleopátrában látható Egyiptom képén.

A jelentés világos volt: Ahhoz, hogy Elizabeth Taylor New York-ból eljusson Egyiptomba, fel kell szállnia egy 727-esre.

Ezekre az információkra persze semmi szüksége nem volt a lénynek. Elisa biztos volt benne, hogy csak azért játszott vele, hogy láthassa a mosolyát.

De ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy jól érezte magát. Gyárkéményből szálló füstként telepedett rá egyfajta szürkeség. Ragyogó pikkelyei elvesztették csillogásukat, és zöldeskékké változtak, mint az út szélén felejtett régi pénzérmék. Úgy tűnt, mintha öregedne, és Elisa úgy érezte, ez az ő legmegbocsáthatatlanabb bűne. Vajon hány évtizedig vagy évszázadig élt a lény úgy, hogy közben mit sem vesztett az életerejéből? Az Occamban legalább voltak szűrők, hőmérők, és egy egész seregnyi tanult biológus. Itt nem tartja életben más, csak a szeretet. Ami nem elég. A lény haldoklik, és Elisa lesz a gyilkosa.

„A mai napon heves esőzések árasztják el az északkeleti partot – recsegte a rádió. – Továbbra is Baltimore-ban a legrosszabb a helyzet, az ott élők éjfélig akár 12-17 centiméter esőre is számíthatnak. Ez a vihar nem csillapodik, emberek!”

Elisa felemelt egy fekete filctollat az asztalról. Egy naptár is hevert ott, amelyben minden naphoz egy-egy elcsépelt inspirációs idézetet rendeltek, de Elisa már ezekre sem tudott ránézni anélkül, hogy könnyek ne gyűltek volna a szemébe. Levette a filc kupakját. Ha nem írja le, ha nem teszi valósággá és nem látja a saját két szemével, akkor nem biztos, hogy véghez tudja vinni. A filcet úgy mozgatta a papíron, mintha kést húzott volna végig a saját bőrén.

ÉJFÉL – MÓLÓ

Ma este évek óta először beteget fog jelenteni. Ha Fleming fel is jegyzi szokatlan viselkedését, már késő lesz. Vajon hétfőn bemenjen egyáltalán az Occamba? Banális kérdés. Valószínűleg nem megy be; nem lenne hozzá gyomra. Fogalma sincs, hogy akkor viszont mivel fog pénzt keresni. Ez is annak a posványos valóságnak a banális problémája, amelyet maga mögött hagyott. Aznap, amikor Giles bejelentette, hogy segíteni fog a lény megszöktetésében, sajátos kifejezés telepedett a vonásaira. Elisa úgy érezte, hogy most ő is ugyanolyan arcot vághat. Miután elbúcsúznak, már semmi olyat nem veszíthet el, ami számítana.

Elsősorban az az öröm hiányzik majd, amit akkor érez, amikor meglátja a lényt, miután egy ideig távol voltak egymástól, gondolta. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt a lázas izgalmat érezhette, ezért lassan haladt; úgy lépett be a fürdőszobába, mintha hideg vízbe merészkedne, centiről centire. A fürdőszobának nem volt ablaka, hogy bejuthasson rajta a gyenge napsütés, a lény mégis úgy csillogott, mint egy színes korall a tiszta tengerben. Elisa képtelen volt ellenállni a hívásának.

Becsukta maga mögött az ajtót, és a mellkasa annyira elszorult a szomorúságtól, hogy megszédült; de aztán megérezte azt az erősebb, mélyebb vonzódást, melyet a szenvedély érzéseként azonosított. Hirtelen már nem volt kérdés, mit fog tenni. Így kell véget érnie, gondolta. Attól a pillanattól kezdve tudja, hogy először nézett bele az F-1 tartályába, amely magába szippantotta, nem fizikailag, hanem minden más lehetséges módon, és meglátta a lény pikkelyeinek csillaghalmazait és szemei szupernováit.

Elisa megrántotta a fal mellé húzott műanyag zuhanyfüggönyt. Az egyik fémgyűrű kipattant. Ugyanezt elismételte még tizenegyszer; minden egyes rántás a függönyön egy-egy lenyűgöző, visszafordíthatatlan, pusztító cselekedet volt, amit egyetlen más éjszakás takarító sem mert volna megtenni. Kiterítette a zuhanyfüggönyt a padlón, mintha lepedőt terített volna egy ágyra, a szélét bedugta a faburkolat alá, és kihúzta egészen az ajtó alatti résig. Amikor a műanyag olyan feszes volt, amilyen csak lehetett, Elisa felállt. Talán nem tud úgy parancsolni a víznek, mint a lény, gondolta, de van egy hasonlóan jó megoldása: a modern vízvezeték.

Elisa bedugaszolta a mosdót, és megnyitotta a csapokat. Aztán áthajolt a kádon, és megismételte a mozdulatot. Mindkét vízcsapból zubogott a víz, ami szintén olyan dolog volt, amit egy szegény ember sosem tett volna. De ő nem szegény, gondolta, ma nem. Ma ő a leggazdagabb ember a világon. Mindene megvan, amit csak akarhat, szeret, és viszontszeretik, és ezáltal olyan örökkévaló, mint maga a lény; nem ember, nem állat, hanem egy érzés, egy erő, amely megoszlik minden jó dolog között, ami valaha létezett, és valaha létezni fog.

Levette a munkaruháját, és úgy érezte magát, ahogy Belfegor rabszolgái érezhettek, amikor megszabadultak a bánya köveitől. Kikapcsolta a melltartóját, és lehúzta magáról a kombinét; mintha egy csapdába esett élőlény szabadult volna meg a bilincseitől. Mindegyik ruhadarab hangtalanul hullott a földre. A víz már kicsordult a mosdóból és a kádból is, és kezdte elönteni a kiterített zuhanyfüggönyt. Már a bokájáig ért, és meleg kézként kúszott fel a vádliján. Csak az ezüst cipők voltak rajta. Egyik lábát felrakta a kád szélére, hogy a lény láthassa, ez a cipő sokkal fantasztikusabb azoknál, amelyek a hálószobája falán díszelegnek. Ez az egyetlen tulajdona, amely ugyanolyan ragyogó és gyönyörű, mint a lény, gondolta Elisa. Ez legszemtelenebb, legérzékibb póz, amit valaha felvett. A fülébe csengett, ahogy a Felügyelőasszony semmirekellőnek, butának, csúnyának és ribancnak nevezte. A lény felállt a túltelt kádból, több ezer vízesés patakzott le a testén, majd átlépett a kád szélén, egyenesen Elisa várakozó karjaiba.

Együtt feküdtek le a földre, a lány testrészei megtalálták helyüket a lény testén, és fordítva. Elisa feje elmerült a víz alatt. Csodálatos érzés volt. Aztán átfordultak, most Elisa volt felül; levegőért kapkodott, víz csorgott a hajából, miközben a lény a hullámzó felszín alá került. Ahhoz, hogy megcsókolhassa, Elisának alá kellett buknia, amit mámorosan meg is tett; szilárd világának vonalai elmosódtak, a csap, a vécé, a kilincs, a tükör, még a fal is elvesztette formáját.

A víz alatti csók más volt, mint az emberi ajkak heves, nedves cuppanása. Elisa két keze közé fogta a pikkelyes arcot, a lény kopoltyúi lüktettek a tenyerében, majd erősen megcsókolta, remélve, hogy az eső helyett az ő csókjai fogják megmenteni. A tüdejében lévő levegőt a lény szájába fújta, és érezte, ahogy a buborékok felpezsegnek az arca mellett. Lélegezz, imádkozott. Tanuld meg az én levegőmet lélegezni, hogy örökre együtt lehessünk.

De a lény erre nem volt képes. Erős karjaival a víz fölé nyomta Elisát, hogy ne fulladjon meg. Elisa több okból is levegőért kapkodott, kezét a mellkasára szorítva. Észrevette, hogy kezét beborítják a lény csillogó pikkelyei. A látvány teljesen elbűvölte. Végighúzza kezét a mellén és a hasán, szétoszlatva a pikkelyeket, és azt kívánta, bárcsak valóban így nézne ki. Az alattuk lévő moziból felhallatszott néhány mondat, melyeket már több százszor végighallgatott: „Ne fájjon többé a szíved. Légy erős ezekben az időkben. A fiad özvegyétől gyermekek származnak majd, és gyermekek gyermekei.” Miért is ne lehetne így? A szempilláin ülő minden egyes vízcsepp egy sajátos kis világ; tudományos cikkekben olvasott ilyeneket. Nem lehetne az egyik az övék, amelyet egy új, jobb faj népesíthetne be?

Egyik fürdőkádas fantáziája sem ért fel ezzel. Elisa felfedezte a lény összes hajlatát, rését és barázdáját. A nemi szerve pont ott volt, ahol lennie kellett, és Elisa magába vezette, ami a rengeteg, hullámzó vízben könnyedén megtörtént. A padlólapokon és a műanyagon átszűrődő fényt elnyomta a lény saját kristályszínű ragyogása, mintha maga a nap lett volna alattuk; és ott is kellett lennie, hiszen a mennyországban voltak, Isten csatornáiban, Belfegor salakjában, minden szent és istentelen dologban egyszerre, túl a szexen, a megértés középpontjában; a lény elültette benne a fájdalom és az élvezet ősi magját, és ez nemcsak kettejüket kapcsolta össze, hanem minden élőlényt. Nemcsak a lény volt benne, hanem az egész világ, Elisa pedig a világban.

Az élet így változik, mutálódik, keletkezik és marad fenn azáltal, hogy egyetlen példány megszabadít egy teljes fajt a bűnöktől, és mindnyájan egy egészen más fajjá válnak, gondolta Elisa. Talán dr. Hoffstetler megértené. Õ csak a hegy lábára vethet egy pillantást, a jéghegy csúcsára. Annyira kicsinek érezte magát, annyira csodálatosan aprónak a hatalmas, bámulatos univerzumban, hogy kinyitotta szemét a víz alatt, emlékeztetve magát a valóságra. A növények levelei ebihalakként úszkáltak mellette. A zuhanyfüggöny elszakadt, és medúzaként csapkodott körülöttük.

A kinti, valóságos vihar mintha megduplázódott volna; odalent, a moziban vetített filmben is vihar tört ki, véget vetve a bibliai szárazságnak. Elisa teste összerándult az érzésektől. Igen, vége a szárazságnak, gondolta. Vége, vége, vége. Elmosolyodott, a szája megtelt vízzel. Végre táncolhat, igazán táncolhat egy vízzel teli bálteremben, és nem kell félnie, hogy elrontja a lépést, mert a partnere erősen tartja, és elvezeti bárhová, ahova mennie kell.

16.

Giles belemártotta az ecsetet a festékbe. Bernie szereti a zöldet? Kár, hogy ezt sosem fogja látni. Olyan zöld ez, amilyenről eddig még nem is álmodott. Hogyan keverte ki? Emlékezett a karibi kék alapra, némi szőlőszínre, pár csepp őszi narancsra, egy-két vonásnyi szalmasárgára, néhány kenésnyi esthajnal-indigóra és a védjegyeként szolgáló agyagvörösre… Mi volt még? Nem tudja és nem is érdekli. Pillanatnyi impulzusok vezérlik. Lelkesítő, de egyben megnyugtató is, ahogy az elméje megpróbálja egyetlen csokorba fűzni a különböző szálakat.

Bernie. A jó öreg Bernie Clay. Giles a legutóbbi találkozójukra gondolt. Visszatekintve tisztán látta a fickón az idegesség jeleit. A megsárgult gallért, amelyet végtelen mennyiségű fehérítő sem tudna kitisztítani, a hasánál kidudorodó inget; Bernie mindig enni szokott idegességében. Giles most megbocsátott neki. Sosem érezte még magát ennyire megbocsátónak. Túl sokáig munkált benne a fájdalom; ma kimossa magából, és csak szeretet marad benne, amely minden régi sérelmét feloldja. Elfelejti a zsarukat, akik letartóztatták a Mount Vernon-i bárban. A cégvezetőket, akik kirúgatták. Bradet – vagy Johnt – a pitézőből. Mindenkinek le kell küzdenie az aggályokat és a bizonytalanságokat, amiket az élet hoz.

Miért tartott neki hatvanhárom évig, hogy felismerje a harag értelmetlenségét? A fele annyi idős Mrs. Elaine Strickland ezt ösztönösen tudta. Giles úgy érezte, nem lesz olyan reggel, hogy magában meg ne köszönné neki, amit tett. Ma reggel megpróbálta felhívni a Klein & Saundersnél, hogy elmondja, mennyit jelentett számára az őszintesége, és micsoda bátorságot ébresztett benne, de a hang, amely válaszolt, nem Elaine-é volt, és nem is tudta megmondani, hogy Elaine miért nem ment dolgozni.

Giles úgy érezte, Mrs. Strickland az egyik személy, akinek újjászületését köszönheti; a másik pedig a lény. Elisa fürdőkádja a lehetetlen kapuja. A munka, amit mellette végzett, és minden lehetséges hely közül pont a vécéülőke tetejéről… Giles rendkívül hálásnak érezte magát, hogy megismerhette azt a fajta isteni inspirációt, amelyről azt hitte, hogy csak a legnagyobb mestereknek jut osztályrészül.

Bár a lény nem függött senkitől, sem helytől, sem időtől, a szíve Elisáé volt, ezért Giles magukra hagyta őket, hadd töltsék együtt az utolsó pár órát. Neki úgy is be kell fejeznie a festményét. Kétség sem fér hozzá, gondolta, hogy ez lesz élete legnagyszerűbb alkotása. Micsoda egzisztenciális megkönnyebbülést jelent az a tudat, hogy végre sikerül kibontakoztatnia a benne rejlő potenciált! Remélte, hogy megmutathatja az elkészült művet a lénynek, mielőtt még elhagyná őket, de ehhez éjt nappallá téve dolgoznia kell.

Maga a munka nem jelentett problémát. Már húsz órája dolgozott a képen, mégis remekül érezte magát, fáradhatatlannak és magabiztosnak. Szünet nélkül húzta a színes vonalakat. Kézremegés nélkül festette meg a legfinomabb részleteket. Fél napja a mosdóba se ment ki; mikor bírt ki utoljára ennyi időt?

Giles szeme most megakadt egy lebegő rongydarabon. A kötés volt az, amelyet Elisa csavart a karjára. Olyan fürgén dolgozott, hogy meglazult. Furcsa, de észre sem vette. Ami még ennél is furcsább, gondolta, hogy amióta felkelt, nem is kellett aszpirint bevennie a fájdalomra. Talán mégsem volt annyira mély a sérülés. A lebegő kötés viszont elkenheti a nedves festéket, amit nem hagyhat. Giles felsóhajtott, és letette az ecsetet. Gyorsan átkötözi a sebet. Ha már a fürdőszobába megy, a fogát is megmossa. Aztán vissza a vászonhoz!

Giles észre sem vette, hogy egy sorozat dallamát dúdolja, miközben letekerte a kötést; a mozdulata olyan volt, mintha egy harcsát készülne kifogni. Amikor végzett a lecsavarással, a kötést a csapba tette. Nem volt véres. Megnézte a karját, ide-oda forgatta, de nem talált semmit. A legkisebb sérülés sem látszott rajta.

Ökölbe szorította a kezét, és figyelte, ahogy az erek megfeszülnek a kézfején. Lassan úrrá lett rajta a döbbenet. Nem csak a seb tűnt el. Eddig májfoltok voltak a kezén, és egy sebhely is látszott rajta, melyet még fiatalon szerzett. Most ezek helyén is sima, tökéletes bőr feszült. Ránézett a másik karjára. Ugyanolyan ráncos és öreg volt, mint eddig.

Giles hitetlenkedve eltátotta a száját, majd elnevette magát. Ez lenne a megfelelő reakció a természetfelettire? Felpillantott, és belenézett a tükörbe; arcának vonásait átformálta az öröm. Arra gondolt, milyen jól néz ki, aztán meg arra, hogy már nem is tudja, hány éve gondolta ezt utoljára magáról. A szeme felfelé kalandozott. Ó, hát ez az oka! Eddig nem is vette észre.

Az egész fejét haj borította. Giles hozzáért, de csak lassan, mintha attól tartott volna, hogy elijesztheti. Megpaskolta. Nem repült szét, mint a pitypang pihéi. Rövid volt és dús, erős barna színű, szőke és vörös árnyalatokkal, és meglepően ruganyos; Giles már el is felejtette, milyen a fiatal haj érintése. Megsimogatta, és megdöbbentette selymes textúrája. Erotikus volt. Ezért annyira kéjsóvárok a fiatalok, gondolta Giles; még a saját testük is afrodiziákum. Csak most vette észre a mosdó nyomását. Lenézett. Pizsamanadrágja kidudorodott. Erekciója van, gondolta. Nem, ez túlságosan klinikai kifejezés erre a halvány szexuális gondolatra adott kamaszos reakcióra. Feláll neki; kemény, mint a kő. Érezte, ahogy a fiatalság ragyogással, gyorsasággal, rugalmassággal és bátorsággal tölti fel minden molekuláját.

Valaki kopogott az ajtaján. Valójában dörömbölt. A szomszédban biztos vészhelyzet van! Giles elég jól ismerte magát ahhoz, hogy a félelem émelyítő, elkeserítő érzésre számítson, de bárminek a hatása alatt állt is a teste, az a lelkére is hatással volt: a riadtság, amit érzett, nem nőtt tovább. Nem akart elbújni a kihívás elől. Az ajtó felé sietett, de merev férfiasságának nevetséges ingázását észlelve megragadott egy párnát, és maga elé tartotta. Elisa nem láthatja így, gondolta, de azért nevetgélt magában.

Ahogy kitárta az ajtót, Mr. Arzounian izzadt, vörös fejét pillantotta meg.

– Mr. Gunderson! – kiáltott rá a háziúr.

– Ó, a lakbér – sóhajtott Giles. – Itt az ideje, való igaz, de sosem fordult még elő, hogy…

– Esik, Mr. Gunderson!

Giles fülelt, és a tűzlépcsőn kopogó esőt hallgatta.

– Nos, igen. Ezzel nem tudok vitatkozni.

– Nem kint! A mozimban! Eső van a mozimban!

– Arra kér, hogy tanúsítsak egy csodát? Vagy szivárgásra gondol?

– Igen, szivárgásra! Elisa lakásából! Nyitva hagyta a csapot! Vagy eltört a cső! Nem nyitja ki az ajtót! A plafonból csöpög a víz, egyenesen a fizető látogatóimra! Meg fogom keresni a kulcsaimat, Mr. Gunderson, és magam fogom kinyitni az ajtaját, ha nem lesz vége! Most le kell mennem! A vásárlók kiabálnak, és vissza akarják kapni a pénzüket! Állítsa meg a vizet, Mr. Gunderson, vagy egyikőjük sem lakhat tovább az Arcade-ban!

Leszáguldott a lépcsőkön, és eltűnt. Gilesnak már nem volt szüksége a párnára; visszadobta a kanapéra, és zokniban átkocogott a lakások közti folyosón. Kikapta a kulcsot a lámpabeli rejtekhelyéről, ügyesen a zárba illesztette, majd berontott a lakásba.

Nem tudta, mire számítson. Még több vérre? Dühkitörés utáni pusztítás nyomaira? Semmi gyanúsat nem látott, amíg észre nem vette, hogy a fürdőszoba körüli padlólapokat másfél centis víz borítja. Odasietett az ajtóhoz. Zoknija elázott, míg átgázolt a sekély pocsolyán. Ebben a helyzetben nem kopogott; felrántotta az ajtót.

Víz áradt ki a fürdőből, térdtől lefelé eláztatva Gilest. Egy nappal korábban a hullám ereje ledöntötte volna a lábáról, a sokkhatásról nem is beszélve; most viszont szilárdan állt, pedig a mögötte lévő lámpa és a kávézóasztal is felborult a hirtelen áradattól, amelyben elázott, cserép nélküli növények úszkáltak. A zuhanyfüggöny széle, ami eddig visszatartotta az árvizet, kígyóként tekeredett Giles zoknijára. Elisa és a lény a padló közepén feküdt.

Pontosan ebben a pózban kellene márványba faragni őket, gondolta Giles, és olyasvalakinek, aki művésze a márványnak, mint Rodin és Donatello volt. Elisa teste ragyogott a víztől, nedves földdarabok tapadtak rá, pikkelyek csillogtak rajta, és meztelen volt. Ahogy a lény is, bár ő sosem viselt ruhát; ettől a póztól azonban valahogy igazán meztelennek látszott. Karjai és lábai összekulcsolódtak Elisa végtagjaival, arcát a lány nyakába temette. Elisa bal keze a fejét simogatta a tarkójánál, ahol elkezdődött a hátuszony vonulata. A lány nem festett túl jól, ami egy ideje így volt már, viszont elégedettnek tűnt, mintha maga választotta volna a sorsát, amit még a halálos fájdalom miatt sem fog megbánni.

Giles körülnézett, és elképesztő látvány tárult elé. A fürdőszoba már nem volt fürdőszoba. Dzsungel lett belőle. Hunyorogva nézett körül, aztán ráeszmélt, hogy tökéletes a látása, még szemüveg nélkül is. Ez a különös szeretkezés arra késztette volna a házi penészgombákat, hogy esőerdővé fejlődjenek? Nem, nem erről volt szó. A növények, amelyek kiállták az árvizet, kókadtak voltak a nedvességtől, a több száz, fa alakú légfrissítő azonban elragadóan színes, valószínűtlen vadonná változtatta a fürdőt. Lóherezöld, rúzspiros, csillogó arany. Hol talált Elisa ennyit? Beborították a fal minden egyes négyzetcentiméterét. Sütőtök-sárga, kávébarna, vajszínű. A költségtakarékos találékonyságtól csak még lélegzetelállítóbbnak tűnt a dzsungel. Ametisztlila, balettcipő-rózsaszín, tengerkék. Ez az otthon nem egészen Elisáé, és nem is egészen a lényé, hanem kettejük egyedülálló, különös mennyországa, gondolta a festő.

Beletelt egy kis időbe, mire Elisa észrevette Gilest. A szeme ábrándosan félig kinyílt. Aztán szórakozottan megragadta a zuhanyfüggönyt, és magukra húzta, mintha lepedő lett volna. Giles úgy érezte, fajankó volt, amiért nem kopogott. Arra számított, hogy undorodni fog a hitvány, természetellenes aktustól, amit leleplezett. De hányszor hallotta már, hogy ugyanilyen jelzőkkel minősítettek hozzá hasonló embereket? Ma semmi sem helytelen, semmi sem tabu. Lehet, hogy Mr. Arzounian ki fogja dobni őket. Giles nem tudta rávenni magát, hogy törődjön vele. Úgy tűnt, hogy ebben a világban Mr. Arzounian egyáltalán nem is létezik.

Giles letérdelt, és megigazítja rajtuk a zuhanyfüggönyt. Új szomszédok, gondolta magában, boldog, fiatal szerelmesek, akikkel ő, aki szintén újra fiatal, valódi, életük végéig tartó barátságot fog ápolni. Elisa felnézett Gilesra, és kinyújtotta egyik pikkelyektől csillogó kezét. Ujjaival beletúrt a férfi vadonatúj hajába, és kedvesen elmosolyodott, mintha azt kérdezte volna: Na, mit mondtam?

– Megtarthatnánk? – kérdezte sóhajtva Giles. – Csak még egy kis ideig?

Elisa felnevetett, és Giles együtt nevetett vele, olyan hangosan, hogy visszhangzott tőle a szűk helyiség, hogy ne kelljen belegondolniuk a bizonytalan jövőbe, hanem még egy kicsit úgy tehessenek, mintha ez a boldogság örökké tarthatna; mintha a csodákat be lehetne palackozni, hogy tovább eltartsanak.

17.

Két csörgés. Hoffstetler erre a jelre várt éjfél óta. Mégis, amikor kora délután megszólalt a telefon, úgy megijedt, mintha egy párduc vetette volna rá magát. Az első csörrenés szokatlanul hosszú ideig tartott, elég sokáig ahhoz, hogy Hoffstetler fantáziálni kezdjen: talán Fleming keresi, mert gyanakodni kezdett, amiért nem ment be az utolsó munkanapján, vagy Strickland akarja közölni, hogy rájött mindenre.

A második csörrenés viszont kurta volt, a hívó fél megszakította. Örülnie kéne, gondolta, ehelyett mintha meg lenne bénulva. Nem tud nyelni. Alig tud lélegezni. Pedig minden a terv szerint halad. Minden részlet stimmel. A meglazított padlólapot visszaragasztotta. Az útlevele és a pénze a kabátja belső zsebében. Egyetlen bőröndje bepakolva várakozik az ajtónál.

Hoffstetler emlékezetből tárcsázta a taxiszolgálat számát, majd visszaült a konyhaszékre, ahol az elmúlt tizennégy órát töltötte. Még tizennégy óra, és Minszkben lesz, ahol várja új foglalkozása: a felejtés. Vajon eljuttatta a takarítónő a devonit a folyóhoz? Vagy a kezei közt halt meg? Minszk magas, fehér hókupacai között örökre elfeledheti az ilyen kérdéseket, és túlteheti magát azon is, hogy ha egy olyan lényt, mint a devoni, hagytak meghalni, akkor az egész Föld kárhozatra van ítélve.

A taxi dudált. Hoffstetler mély levegőt vett, felállt, és megvárta, míg a térde abbahagyja a remegést. A búcsú nehéz, de ezt kell tennie. Meleg könnyek árasztották el a szemét. Mindnyájatoktól távol tartottam magam, gondolta, és nagyon sajnálom. Megfogta a bőröndjét és az esernyőjét, aztán kilépett a házból. A taxi csak egy sárga pacának látszott az eső ezüstös zuhogásában. Minden szempontból ronda nap volt, Hoffstetlert mégis lenyűgözte a szépség, bármerre nézett. Ez volt Amerika; most búcsút int neki. Elbúcsúzik a zöld rügyektől, melyek a csupasz fák csontvázain ébredeznek. Elbúcsúzik a gyerekek rikító műanyag játékaitól, amelyek az előkertekben várják a tavaszt. Elbúcsúzik az ablakokban nézegető macskáktól és kutyáktól, melyek a fajok békés együttélésének lehetőségét bizonyítják. Elbúcsúzik a televízió otthonos fényétől és a kellemes nevetéstől. Felemelte a kezét, hogy letörölje könnyeit, amelyek elvegyültek az esőcseppekkel.

Már utazott ezzel a taxissal, vagyis most megsérti a saját szabályait, de ez az utolsó útja, gondolta. Mégis mit számít? Megmondta a taxisnak, hova menjen, aztán letörölte a párát az üvegről, mert nem akar lemaradni semmiről. Az amerikai kocsik is hiányozni fognak. Gondolatban elbúcsúzott az utca túloldalán álló zöld Cadillac Coupe DeVille-től is. Igazán csodálatos gépezet, gondolta, még akkor is, ha a hátulja össze van törve.

18.

Remek nap ez az eltűnésre; Lainie csak erre tudott gondolni. Széttárta a behúzott mustársárga függönyöket, melyekre egykor annyira büszke volt, és az eső zuhogását figyelte, márványos kopogását az utcákon. Baltimore-t, a kosz és a beton földjét most víz borította, de a víz nemcsak az égből ömlött, hanem minden másból is. Eső zúdult le a tetőcsatornákból, csurgott a fákról, folyt a kerítésekről és örvénylett az elhaladó kocsik mögött. Ilyen záporban nem lehet messzire látni. Ha az ember kilép, másodpercek alatt el tud veszni. És pontosan ez volt a terv.

Timmy hátizsákja annyira tele volt tömve játékokkal, hogy mindkét kezével fognia kellett, így nem tudta letörölni a könnyeit. Tammy táskája is csurig volt, de ő nem sírt. Lainie azon tűnődött, vajon azért viselkedik-e így, mert lányként megtanulta, mekkora baromság az a férfias elv, hogy soha nem szabad megfutamodni a gondok elől. (Lainie mostanában sok csúnya szót használt gondolatban, ami izgalmas fejleménynek számított.) Tammy felnézett az anyjára, a szeme száraz volt, tekintete figyelmes. Õ mindig odafigyelt a képeskönyvek leckéire. Az állatoknak azért vannak lábaik, hogy menekülhessenek; a madaraknak ugyanezért vannak szárnyaik, a halaknak pedig uszonyaik.

Richard ma reggel átbotladozott a házon, a szeme be volt dagadva, válla nekicsapódott a lépcső korlátjának, majd letépte magáról a fekete nyakkendőt, melyet az elhalt ujjai nem tudtak megkötni, és hagyta, hogy a földre hulljon. Lainie a szokott helyén állt, a szőnyegen, ahol örök nyomot hagyott a vasalódeszka, és Richard egyik ingén dolgozott a Westinghouse gőzvasalóval. Richard későn ért haza; Lainie érezte, ahogy besüppedt alatta az ágy másik fele, és erősen kapaszkodott a matracba, hogy át ne csússzon Richard feneketlen gödrébe. A férfi ma reggel rossz hangulatban ébredt, kivonszolta izzadt testét az ágyból, és zuhanyzás nélkül felöltözött. Eközben folyamatosan a kabátja zsebébe nyúlkált, melyet lehúzott egy tárgy, ami olyan nehéz lehetett, mint Lainie vasalója.

Lainie időről időre ránézett a tévé képernyőjére. A hírek nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint máskor. Sportolók sikerei. Szónokló vezetők. Tiltakozó feketék. Gyülekező katonák. Összekulcsolt karú asszonyok. Semmi sem kötötte össze az egymást követő történeteket, csak a haladás; minden tudósítás egy-egy egyéni eredményre, a fejlődésre és a javulásra világított rá. Richard egyszer csak távozott, a becsapódó ajtó volt a búcsúcsókja; beleremegett a padló és megrázkódott tőle a vasalódeszka.

A vasaló most túl nehéznek tűnt ahhoz, hogy felállítsa. Nem volt más választása, rajta hagyta Richard ingén. Tíz másodpercig még megmenthető a normális élet, csak meg kell mozdítania a csuklóját. Füst szállt fel. A vasaló úgy mélyedt bele a poliészterbe, ahogy az új ötlet az elméjébe. Lainie hagyta, hogy a füst sűrűbbé váljon. Hagyta, hogy mérgező gázok csiklandozzák az orrát. Csak akkor vette le a vasalót a deszkán olvadozó sötét anyagról, amikor a gyerekek lerohantak a lépcsőn, mert megérezték a füstöt. Lainie megfordult, rájuk mosolygott, és azt mondta:

– Elutazunk. Csomagoljátok be a kedvenc dolgaitokat!

Most három nehéz táska lógott a vállán. Az egyik karja elzsibbadt, de nem érdekelte. Zsibbadtság; így vészelte át a Richarddal közös életüket is. Lainie végigsimított a nyakán. Mindenki látni fogja a véraláfutásokat, amelyeket Richard fojtogatása hagyott. Mindenki tudni fog róla. Mély levegőt vett. Azt mondogatta magának, hogy csak őszintének kell lenni. Az igazság kiderül, és szabad lesz.

Egy taxi állt be a ház elé, kerekei felfröcskölték az állóvizet. Lainie a szúnyoghálós ajtón keresztül intett a sofőrnek.

– Gyerünk, gyerekek, igyekezzünk! – mondta.

– Nem akarok – duzzogott Timmy. – Meg akarom várni apát!

– Túl vizes minden – mondta Tammy. – Elázik a ruhám.

Lainie megbánást érzett. Bánta, hogy telefonon keresztül kell majd felmondania a munkahelyén Floridából, Texasból, Kaliforniából vagy akárhonnan, ahol kikötnek, ami nem tűnt valami profi megoldásnak. De úgy vélte, majd elmagyarázza Bernie-nek, miért kellett elmennie, és Bernie megbocsát; valószínűleg még abba is beleegyezik, hogy ajánlólevelet írjon. Volt azonban még egy dolog, amit bánt. Nem jegyezte fel Mr. Gunderson címét, hogy valamikor majd írhasson neki, és tudathassa vele, hogy abban a pillanatban, amikor átadta neki bőrborítású mappáját, Lainie megértette: sosem túl késő változtatni azokon a dolgokon, amelyekről eddig azt hitte, hogy meghatározzák őt. Mr. Gunderson táskáját most is a vállán cipelte. Ezek szerint elég sok mindent elbír.

Leginkább azt bánta, hogy ilyen sokáig tartott, mire feleszmélt. Nagy árat fizetett érte. A gyerekek kegyetlen dolgokat láttak és hallottak. Timmy gyíkboncolása aggasztó, megoldatlan kérdés. Szerencsére még mindkét gyerek kicsi. Lainie nem volt az Occam Űrkutató Központ tudósa, de azzal tisztában volt, hogy a felnőtté válás nem egyszerű. Átemelte a táskát a jobbjáról, így már mindhárom csomag a bal vállán lógott, aztán letérdelt, és Tammyt átölelve azt mondta Timmynek:

– Fuss! Egyenesen át a pocsolyákon! Koszold össze magad, amennyire csak tudod!

Timmy tiszta nadrágjára és cipőjére pillantott, és összehúzta a szemöldökét.

– Komolyan?

Lainie bólintott és elmosolyodott. Timmy is vigyorogni kezdett, kiabálva lerohant a lépcsőn, és átfutott udvaron, alaposan összevizezve magát. Tammy megijedt, de Lainie épp ezért karolta át. Felemelte a lányát és a csípőjére tette, a lábával kinyitotta az ajtót, és megállt a tető alatt. Ez a ház nemrég még a reményt képviselte számára, de mostanra annyi csalódottság nehezedett rá, hogy Lainie attól tartott, a fejére fog dőlni, és agyonnyomja.

Timmy már a taxinál volt, teljesen elázva nevetgélt és egyhelyben ugrált, sürgetve őket, hogy siessenek. Lainie is felnevetett, és rájött, hogy semmi sem fogja agyonnyomni; soha semmi sem fogja agyonnyomni. Kiszaladt a vizes világba. Jó érzés volt, ahogy az eső rövidre vágott hajára hullott és a tincseiről lecsorgott a hátára. A taxis elvette tőle a táskákat, Lainie pedig behuppant a hátsó ülésre. Letörölte a vizet Timmy sapkájáról és kicsavarta Tammy hajából, miközben mindkét gyerek visongva nevetett. Lainie hallotta, ahogy lecsapódott a csomagtartó teteje, majd a taxis beugrott az elülső ülésbe, és a fejét rázogatta, mint egy ázott kutya.

– Timbuktuig fogunk sodródni, ha nem csillapodik az eső – viccelődött. – Messzire megyünk, asszonyom?

A visszapillantó tükörben Lainie-re nézett. Tekintete a nő véraláfutásos nyakára siklott. Lainie nem húzta össze a nyakán a ruhát. Hadd derüljön ki az igazság, hadd legyen még szabadabb!

– Autót akarok bérelni. Tud ilyen helyet?

– A reptéri kölcsönző a legnagyobb – mondta a taxis együtt érző hangon. – Ott foglalás nélkül is bérelhet kocsit. Ha gyorsan el akar tűnni.

Lainie megnézte a taxis azonosítóját: Robert Nathaniel De Castro.

– Jó lesz, Mr. De Castro. Köszönöm.

A taxi kikecmergett a járdaszegély melletti, mély pocsolyából, és elindult az utca közepén.

– Elnézést a lassúságért. Kicsit nehéz ma közlekedni. De ne aggódjon. Eljuttatom magukat oda, ahová mennek, épen és egészségesen.

– Rendben. Semmi gond.

– Boldognak tűnnek így hármasban. Ez jó. Pár embernek már a legkisebb eső is tökreteszi a napját. Fél órával ezelőtt a központ kiküldött, hogy szedjek fel egy ilyen ürgét, és vigyem el a Bethlehem Steel melletti ipari parkba. Már másodszor vittem oda az ürgét. Semmi sincs ott, egyáltalán semmi. Tettem egy kört, aztán visszanéztem oda. Tudja, kicsit aggódtam. Még mindig ott volt, egy betontömbön ült az esőben. Na, az az ürge aztán egyáltalán nem tűnt boldognak. Ha valakinek, hát neki elkelne egy bérelt kocsi. Úgy nézett ki, mintha a világvégére várna. Az arckifejezése alapján szinte én is elhittem, hogy vége lesz.

Lainie elmosolyodott. A taxis tovább beszélt, ami kellemesen elterelte a figyelmét. A gyerekek az ablaknak nyomták az arcukat. Lainie Tammy illatos feje búbján pihentette az állát. Ahogy kinézett, úgy tűnt, mintha a taxi leszáguldott volna egy szirtről, és éppen most merülne el a tengerben. Ennyi víz alatt csak akkor tud életben maradni, gondolta Lainie, ha megtanulja belélegezni; ha egész másfajta lénnyé változik. Furcsamód biztos volt benne, hogy képes rá. A világ tele van patakokkal, erekkel, folyókkal, kisebb-nagyobb tavakkal. Annyit fog átúszni, amennyit csak kell, hogy megtalálja a számukra tökéletes tengert, még akkor is, ha ez olyan sok időbe telik, hogy uszonyai nőnek.

19.

Az esőcseppek súlyosak voltak, mint a nedves cement. Hoffstetler esernyője egy kis, száraz oszlopot metszett ki a zuhatagból; a férfi látta maga körül a lélegzete páráját. Füstnek tűnt; mintha máglyára vetették volna. Az esernyőn túl alig látszott valami. Szürke lehelet, szürke eső, szürke kavicsok, szürke salak, szürke égbolt. Tudta, merre kell kémlelnie, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire feltűnt egy újabb szürke dolog: a kipufogó füstje. A fekete Chrysler áthasított a vízen.

Hoffstetler a legszívesebben belevetette volna magát a fűtött bőrülésbe, de még tizennyolc év sikeres szolgálat sem hatalmazta fel arra, hogy mellőzhesse az ostoba protokollt. Kezébe vette a bőröndjét, felállt a betontömbről, és a sarkain hintázva várt. Szinte megrészegítette az izgatottság. Annyira közel van már, annyira közel ahhoz, hogy megszoríthassa papa remegő kezeit, hogy mindkét kezével átölelhesse mamuskát, és hogy jóvá tehesse eddigi életének bűneit azzal, hogy jobb életbe kezd.

A vezetőoldali ajtó kitárult. A Bölény, mint mindig, kiszállt a kocsiból, melynek a motorja még mindig járt. Fekete esernyője passzolt fekete öltönyéhez. Aztán valami szokatlan történt: a túloldali ajtó is kinyílt, és egy másik férfi szállt ki az esernyő felnyíló szárnyai alatt. Megborzongott a hidegtől, szorosabbra húzta nyaka körül a sálját, majdnem szétlapítva vele a gomblyukába tűzött virágot. Hoffstetler úgy érezte, elsüllyed; mintha a betontömbről leugorva a lába nem ért volna talajt.

– Zdrásztvujtye, Bob – mondta Leo Mihalkov.

Az eső fülsüketítően kopogott Hoffstetler ernyőjén. A tudós arra gondolt, hogy Mihalkov hangjából ítélve nem sok jóra számíthat. A zdrásztvujtye rideg köszöntés, és Dmitri helyett Bob? Valami félresikerült.

– Leo! Azért van itt, hogy…?

– Lenne pár kérdésünk – mondta Mihalkov.

– Számoljak be a küldetésről? Az esőben?

– Valójában csak egy kérdést tisztázunk. Nem fog sokáig tartani. Amikor befecskendezte a lénybe az oldatot, hogyan reagált, mielőtt elpusztult volna?

Hoffstetlerrel forgott a világ. Bele akart kapaszkodni a betontömbbe, a Chrysler lökhárítójába, bármibe, de úgy érezte, ha elengedi az esernyőt, megfullad a rengeteg víztől. Megpróbált gondolkodni. Miből állhatott az ezüstszínű oldat? Tudnia kéne, ez a szakterülete. Az egyik összetevő biztosan arzén volt. És a másik? Talán hidrogén-klorid? Meg egy cseppnyi higany? És vajon milyen pusztítást végzett volna egy ilyen koktél a devoni szervezetében? Ha az eső kopogása nem zavarná ennyire, talán rá tudna jönni. De nincs idő. Nem tehet mást, mint hogy mond valamit, és imádkozik.

– Azonnal hatott. A lény vérzett. Erősen. Azonnal elpusztult.

Az eső csak hullott. Mihalkov mereven bámult Hoffstetlerre. A föld lávaként bugyborékolt.

– Helyes – felelte Mihalkov, immár kevésbé kimért hangon. Nem úgy beszélt, mint amikor a Fekete-tenger hátsó traktusának egyik asztalánál ültek, de a vihar dübörgéséhez képest lágyan. – Az ország büszke lehet magára. Mint mindig. Nem fognak magáról megfeledkezni. Ezzel kevesen dicsekedhetnek. Még nekem sem fog megadatni, ha egyszer eljön az időm. Ebből a szempontból irigylem.

Ha ő is olyan dörzsölt KGB-s fickó lenne, mint Mihalkov, már egy évtizeddel ezelőtt észre kellett volna vennie, ahogy a csapda lassan összezárul, gondolta Hoffstetler. Õ viszont csak most döbbent rá. De talán nem épp azt bizonygatta a devoninak, hogy valójában nem is intelligens? Túl sok időt töltött Amerikában ahhoz, hogy Moszkva megtűrje orosz földön. Csak az számított, hogy a küldetést sikeresen teljesítse. Minden más puszta fantáziálgatás volt. A mamája és a papája valószínűleg él, ahogy mondták, de csak biztosítékként tartották őket életben. Most majd kiiktatják őket is, fejbe lövik, és testüket a Moszkva folyó fenekére húzzák a rájuk kötött kövek. Gondolatban gyorsan elbúcsúzott tőlük, kétségbeesetten könyörögve a bocsánatukért, és elmondta nekik, hogy iszonyúan szereti őket. A következő másodpercben a Bölény ráfogta a revolverét.

Hoffstetler felkiáltott, és ösztönösen a Bölény felé hajította az esernyőjét. Mielőtt meghallotta volna a lövést, az esernyő kitakarta a világot, eltüntetve a férfit, a pisztolyt, az esőt és minden mást. De ezek kiképzett gyilkosok voltak, ő meg csak egy ügyetlen tudós. Úgy érezte, mintha vasököllel vágtak volna állon, aztán pedig mintha forró kövek robbantak volna ki az arcából. Fogak, gondolta Hoffstetler. Forgott vele a világ, száját elöntötte a vér, nyelvét beterítette a szétfröccsent hús.

A földre zuhant. A vér sugárban ömlött a szájából; olyan volt, mint a kiborított paradicsomleves. A hideg levegő átfújt az arcán, a bal oldalán behatolt, a jobbon ki. Furcsa érzés, gondolta. Átlőtték az arcát. Mama nagyon zaklatott lenne, ha megtudná, hogy elcsúfították a kisfiát, és tönkretették szép, egyenes fogsorát. Megpróbált feltérdelni, azt gondolva, hogy ha megmutatja Mihalkovnak a sérüléseit, az talán békén hagyja, de az egyensúlyérzéke mintha eltűnt volna, térde pedig megcsúszott a sárban. A hátára esett, az eső ezüst lándzsaként szurkálta a szemét.

A Bölény még mindig a kezében tartotta az esernyőjét, amely kitakart minden fényt. Ugyanazzal a szenvtelen arckifejezéssel nézett Hoffstetlerre, ahogy szokott, majd a fejéhez szegezte a pisztolyt. A durranás furcsán tompának tűnt. Még furcsább volt, hogy a Bölény hátra zuhant. Aztán egy újabb durranás hallatszott, és az esernyő kiesett a Bölény kezéből, beborítva Hoffstetlert; mintha földet lapátoltak volna rá egy nyitott sírgödörben. Eltartott egy darabig, mire kivackolódott az esernyő mögül, és a könyökére támaszkodott. Eső, vér és nyál forró keveréke folyt le a mellkasán.

A Bölény mozdulatlan testét pillantotta meg; a földön hevert, a körülötte lévő piros tócsát rózsaszínre fakította a szakadó eső. Hoffstetler zavaros szeme nem tudott fókuszálni, csak formákat látott, de így is felismerte Mihalkov gömbölyded alakját. A férfi fürgén mozgott, ami merőben szokatlan volt tőle. Előhúzta a pisztolyát, amit Hoffstetler még homályos látása ellenére is tisztán ki tudott venni, de talán a sok homártól és kaviártól elkényelmesedve túl sokáig őrizgette büszkeségét, és későn dobta el az esernyőt. Ebben a pár kulcsfontosságú másodpercben Hoffstetler ismeretlen megmentője előrerohant; fegyvere még mindig füstölgött a Bölény megölésétől. Tisztán látszott, hogy nem amatőr. Mindkét kezével a pisztolyt fogva, szilárdan állt a viharban. Csak egyetlen lövést adott le.

Mihalkov megtántorodott és a kocsinak csapódott. Most már eldobta az esernyőjét. És a pisztolyát is elejtette. Egy kör alakú, piros folt jelent meg az ingén, mintha újabb virágot tűzött volna a gomblyukába. Azonnal meghal, és azonnal el is felejtik, pont, ahogy megjósolta, gondolta Hoffstetler. A felhőszakadás közepette hunyorogva figyelte, ahogy a fegyveres férfi letérdelt a test mellé, hogy megbizonyosodjon róla, valóban halott, majd felpattant és gyorsan, mint egy pók, megindult Hoffstetler felé. Az eső egészen addig leplezte a férfi kilétét, amíg fölé nem hajolt. Hihetetlen, gondolta Hoffstetler.

– Strickland? – kérdezte kásás hangon, pöszén. – Ó, köszönöm, köszönöm!

Richard Strickland lenyúlt, szabad keze hüvelykujját beleakasztotta a Hoffstetler arcán tátongó lyukba, és annál fogva kezdte vonszolni testét a sárban. A fájdalom késleltetve érkezett meg az agyába a húsból és az izomból, a sokk fátyla alól. Hoffstetler felordított, aztán az arca szakadását érezve ismét ordított, és addig ordított, amíg a vállával felvert sár teljesen be nem borította a szemét és a száját, aztán vak lett és néma; aztán jött a teljes sötétség.

20.

Amikor feleszmélt, úgy érezte, egy rémálomba csöppent. A vihar zúgása mindent túlharsogott. Hoffstetler szeme kipattant, várva a tűként zuhogó esőt, de bádogtető volt felette. Valami melléképület verandájának a betonján hevert. Az eső vastag sugárban ömlött végig az omladozó téglákon és a rozsdás vason. Még mindig az ipartelepen lehet. Egy árnyék haladt el a szeme előtt. Kipislogta szeméből a folyadékot, amelyről nem tudta, eső-e vagy vér, és Stricklandet pillantotta meg, aki fel-alá járkált a betonon. Valami apró dolgot tartott a markában; egy gyógyszeres üvegcsét. A tátott szája fölé tartotta, de hiába, üres volt. Szitkozódva kihajította az esőbe, aztán Hoffstetlerre meredt.

– Magához tért? – morogta. – Remek. Sok a dolgom.

Strickland leguggolt. A narancssárga ösztöke helyett, amelyet korábban mindenhová magával hordott, most egy pisztoly volt nála. Kibiztosította, és a csövét Hoffstetler jobb tenyeréhez tartotta. A cső hideg volt és nedves. Mint egy kiskutya orra, gondolta Hoffstetler.

– Strickland! – Amint Hoffstetler beszélni kezdett, szétroncsolt arcában felordított a sok elszakadt ideg. – Richard! Fáj! Kórházba… kérem…

– Mi a neve?

– Bob Hoffstetler. Hiszen ismer.

Két évtizedig hazudott, most is ösztönösen jött.

Strickland elsütötte a fegyvert. A betonba fúródó golyónak meglepően puha hangja volt; egy erősebb pukkanás. Hoffstetler úgy érezte, mintha leszakadt volna a keze. Felemelte. Egy szabályos, perzselt szélű lyuk látszott a tenyere közepén. Ösztönösen be akarta hajlítani az ujjait, hogy lássa, működnek-e, mert még több ezer oldalnyi könyvet át kell lapoznia, több tucatnyi elemzést kell írnia, de előbb megfordította a kezét. A kimeneti seb rongyos szélén bőrcafatok lógtak. A lyukon át látszottak az erek. Hoffstetler tudta, hogy a seb mindjárt vérezni kezd; kezét a mellkasához szorította.

Strickland most Hoffstetler másik tenyeréhez szorította a pisztolyt.

– A valódi nevét, Bob!

– Dmitri. Dmitri Hoffstetler. Kérem, Richard, kérem!

– Jól van, Dmitri. Most közölje a speciális egység tagjainak nevét és rendfokozatát!

– A speciális egységét? Nem tudom, miről…

A fegyver ismét elsült. Hoffstetler ordított. Mellkasához kapta a jobb kezét is, anélkül hogy ránézett volna; érezte az égett hús bűzét. A kezei, legalábbis ami maradt belőlük, egymást szorították. Átfutott az agyán, hogy néhány dologra talán már sosem lesz képes egyedül, például enni, fürödni, megtörölni magát a vécén. Most már zokogott. A könnyei belecsorogtak az arcán lévő lyukba; sós ízt érzett a nyelvén.

– Nézze, Dmitri – mondta Strickland –, ezek a fickók magáért jöttek, és valaki észre fogja venni az eltűnésüket. Az események felgyorsultak. Szóval újra megkérdezem…

Hoffstetler érezte, ahogy a pisztoly kemény csöve a térdkalácsába fúródott.

– Ne, ne, kérem, ne! Richard, kérem, kérem!

– Neveket és rendfokozatokat! Kik voltak a tagjai a speciális egységnek, amelyik elvitte a lényt?

A fájdalom vöröses fellángolásai közepette Hoffstetler végre megértette: Strickland azt hiszi, hogy a devonit a szovjetek rabolták el. Még csak nem is ő, dr. Hoffstetler, egyedül, hanem egy egész különleges osztag, csúcstechnológiás eszközökkel felszerelve, a szellőzőrendszeren át bemászva gyűjtötte be a zsákmányt. Furcsa hang hagyta el Hoffstetler torkát. Biztos a fájdalom hatása, gondolta, de amikor az előzőt azonnal egy újabb hang követte, rádöbbent, hogy nevet. Strickland feltételezése vicces volt. Most, hogy az élete kanóca már majdnem teljesen végigégett, nem jutott eszébe sem meglepőbb, sem helyzethez illőbb hang, amivel bevégezhetné. Teli torokból röhögött, miközben szélesre tárt szájából fogdarabkákkal tarkított vér csorgott.

Strickland arca elvörösödött. Lőtt. Hoffstetler felordított, és a szeme sarkából látta, ahogy leváló lábszára végigcsúszik a betonon, de az ordítása rögtön nevetésbe csapott át, amire nagyon büszke volt. Strickland összeszorította a száját, és még több lövés következett Hoffstetler másik térdébe, a két könyökébe, a vállaiba. A fájdalom olyan mértéket öltött, hogy már nem is fájdalom volt, hanem egyfajta tiszta, nyers létállapot, amelytől felerősödött az a hang, amelyet utolsónak választott: a nevetés. Vidám nevetés hangzott a szájából, az arcán lévő lyukból és a testén keletkezett lyukakból.

– Neveket! Fokozatokat! Neveket! Fokozatokat!

– Fokozatokat? – nevetett Hoffstetler. – Takarítók.

Amint ezt kimondta, a megbánás úgy hasított belé, mint egy újabb golyó. Talán nem kellett volna elmondania. De túl kába volt ahhoz, hogy gondolkozzon. Belei tartalma a teste oldalán csordogált, és gőz szállt fel belőlük; mintha apró kezek tiltakoznának. Teste, amely egy életet töltött pódiumokon és katedrákon, már rángatózott, de agya a végsőkig egy tudós elméje maradt. Kedvenc filozófusa, Pierre Teilhard de Chardin szavai szivárogtak át a rátelepedő ködön: Te meg én voltaképp egyek vagyunk. Együtt szenvedünk, együtt létezünk, és szüntelenül újrateremtjük egymást. Igen, ez az! Nem számít, hogy az egész életét egyedül töltötte, mert most, a végén nincs egyedül. Veled vagyok, és veled, és veled, gondolta. Ezt soha nem ismerte volna fel, ha nincs a devoni. Ez volt a legvégső felismerése, amit felgyorsított az áldozat. Isten, a csintalan kis kobold ott rejtőzik, ahol a legkevésbé számítunk rá. Nem a templomban, nem a ravatalnál, hanem bennünk, a szívünkben.

21.

Hogy mit csinált Zelda azokban a percekben, mielőtt berúgták az ajtaját; mielőtt a fa, amelybe a zárat építették, darabokra tört volna, amitől a biztonsági lánc úgy kezdett fityegni, mint egy rabló által letépett nyaklánc? Főzött. Gyakran tette ezt, mielőtt munkába indult volna, hogy egész napra ellássa Brewstert étellel. Érezte a bacon, a vaj és a brokkoli illatát. A zene is szólt, egy mély hangú énekes dalolt valami sanzont. Biztos hallgatta is. Most azon tűnődött, vajon jól érezte-e magát, boldog volt-e. Létfontosságúnak tűnt, hogy emlékezzen ezekre a részletekre, mert biztos volt benne, hogy ezek az utolsó másodperceik.

Mindeddig a legszürreálisabb pillanat az volt Zelda életében. amikor az F-1-beli lény visszanézett rá Elisa szennyeskosarából. Döbbenetes volt, ahogy az a félelmetes, csodálatos fenevad a nyálkás, koszos rongyokkal megrakott kocsiban ült. De az a látvány semmi sem volt a mostanihoz képest. Most ugyanis Richard Strickland állt a nappalijuk közepén, az a borzalmas fickó a munkából, kidülledt szemekkel, ázottan, vérrel összefröcskölve, egy pisztollyal a kezében.

Brewster ott ült, ahol mindig, amikor nem volt munkája: az állítható fotelban, amelyet teljesen hátradöntött, zoknis lábait a lábtartón pihentette, és az egyik markában egy sörösüveget szorongatott. Strickland elállta a tévét, mire Brewster enyhén zaklatottan rászólt. Olyan volt, mintha a Walter Cronkite hírolvasó asztala mögött látható sírgyalázó most az ő lakásukban bukkant volna fel. Strickland felhorkant, nyál, eső és vér keverékét köpte a padlóra, aztán átlépett rajta, sáros cipőjével összekoszolva a tiszta szőnyeget.

Zeldának nem kellett megkérdeznie, hogy miért történik mindez. Maga elé emelte a kezét, amelyben egy spatulát tartott.

– Szép kis otthona van – mondta Strickland.

– Mr. Strickland – kezdte Zelda esedezve –, nem akartunk semmi bajt csinálni, esküszöm!

Strickland összehúzott szemöldökkel bámulta a falakat, és egy pillanatra Zelda az ő vérbe borult szemein keresztül látta lakása vidám tárgyait, a hamis kis apróságokat, az érzelgős emlékeket, az ostoba kis porcelánfigurákat, melyek egy boldog élet képét sugallták, pedig talán sosem volt igazán boldog. Strickland tett egy lusta csuklómozdulatot, és a pisztoly csövével összetörte egy bekeretezett kép üvegét, amitől villám alakú repedés futott végig Zelda édesanyjának arcán.

– Hányszor kell még elmondanom, hogy szólítson uramnak? – kérdezte Strickland tántorogva. – Nos, hová dugta? A pincébe?

– Nincsen pincénk, Mr. Strickland, esküszöm.

Strickland végighúzta a pisztolyt egy porcelánfigurákkal teli polcon. A nippek egymás után estek le és összetörtek a padlón. Zelda mindegyik csattanásnál összerezzent. Egy harmonikás kisfiú, egy nagy szemű őz, egy újévi angyal, egy perzsamacska. Ezek csak csecsebecsék, mondogatta magának, nincs jelentőségük. De ez hazugság volt. Mind fontosak voltak, mert azt bizonyították, hogy három évtized alatt időnként azért félre tudott tenni annyi pénzt, hogy vegyen valami csekélységet, ami egyszerűen csak megtetszett neki, kivételképpen, valami olyasmit, ami nem mócsingos hús, egyszerű gabonapehely vagy olcsó sajt volt.

Strickland megfordult, sáros sarkával megtaposta a porcelánt, és úgy szegezte Zeldára a pisztolyt, mintha az ujjával mutatott volna rá.

– Uram, Mrs. Brewster. Elég nehezen jegyzi meg ezt a megszólítást.

– Brewster? Az én vagyok – mondta Brewster, aki a neve hallatára magához tért.

Strickland nem nézett rá, csak a fejét ingatta.

– Na, persze. Zelda Fuller. Zelda D. Fuller. A jó öreg Delilah. – Strickland ellökte magát a faltól, és olyan gyorsan lépett közelebb Zeldához, hogy az asszony kezéből kiesett a spatula. – Nem tudtam befejezni azt a történetet. – Meglendítette a karját, amelyben a fegyvert fogta, és levert egy kerámia vázát, amely még Zelda nagyanyjáé volt. – Ha jól emlékszem, Sámson az utolsó pillanatban megmenekült, miután Delila elárulta, a filiszteusok pedig megvakították és megkínozták. Isten megmentette. – A pisztollyal beverte a vitrin üvegét, és darabokra törte Zelda édesanyjának porcelánjait. – Hogy miért mentette meg? Azért, mert jó ember volt, Delilah. Az elvek embere. Egy olyan ember, aki az utolsó kibaszott csepp erejéig megpróbált helyesen cselekedni.

Strickland rácsapott a tűzhely tetejére, amitől a zsírt fröcskölő serpenyő ráesett Zelda jelnyelvi kézikönyvére. A sistergő zsír lyukakat égetett az oldalakba. Zeldára rátört a felháborodás. Végignézett felforgatott otthonán, az érthetetlen pusztításon, amelyben semmivé lettek leküzdött akadályainak emlékei. Strickland csak pár méterre volt tőle. Lehet, hogy legközelebb az arcán csattan a pisztoly, gondolta, de nem számít. Olyan magasra emelte az állát, amennyire csak tudta. Nem fog félni. Nem fogja elárulni a barátját.

Strickland mereven nézett rá. Szája sarkában fehér, felöklendezett aszpirinnek tűnő hab gyűlt össze. Lassan felemelte a bal kezét. Bénító rettegése ellenére Zelda hátralépett a visszataszító látványtól. Azóta nem látta ezeket az ujjakat, hogy Elisával rájuk bukkantak a labor padlóján. A kötés eltűnt róluk, és látszott. hogy a műtét nem sikerült. Feketén csillogtak, mint a megrohadt banánok, és majd szétszakadtak, olyan duzzadtak voltak.

– Isten visszaadta Sámsonnak minden erejét – mondta Strickland. – Visszaadta neki minden hatalmát. Hogy elpusztíthassa a filiszteusokat. És Sámson megragadta a templom oszlopait. Így.

Strickland a hóna alá szorította a pisztolyát, és megmarkolta két elhalt ujját.

– És aztán? Aztán összetörte őket.

Strickland letépte az ujjait. Úgy váltak le, mintha perforálva lettek volna, finom kis pukkanások sorozatával. Mintha babot fejtene, futott át Zelda agyán, mielőtt felsikított. Egy puffanást hallott, Brewster elejtette a sörét, majd egy nyikkanást, ahogy a dönthető fotel visszaugrott az eredeti pozíciójába. Strickland meglepetten felhúzta a szemöldökét, mert az ujjai helyén lévő lyukakból két barnás folyadékot lövellő gejzír tört fel öt centire, majd kilöttyintett hússzaftként folyt le a kezén. Szemügyre vette a két fekete kolbászt, amit még mindig a kezében tartott, majd a konyhapadlóra dobta őket. Az egyik ujjról másodszor és egyben utoljára leesett a jegygyűrű.

– Én vagyok Sámson, ha eddig ez nem lett volna egyértelmű, Delilah. A maga ocsmány kis ólja a templom. És az egészet rá fogom dönteni hármunkra, ha nem mondja el, hol rejtegeti Deus Brânquiát.

Zeldának fogalma sem volt, hogy mit jelentenek ezek a szavak, de azt sem számított volna, ha tudja. Figyelte, ahogy a pisztoly felfelé lendült, és végül a csöve az arcára mutatott. A csőtorkolat fekete volt a koromtól. Látszott, hogy ma már elsütötték. Zelda megpróbált lélegezni, de a szíve olyan hevesen dobogott, hogy nem kapott levegőt. El fog ájulni, vagy le fogják lőni, gondolta, vagy mindkettő.

– Elisa volt. Elisa hogyishívják. A néma. Nála van.

Csak az eső kopogása hallatszott a nyitott ajtón keresztül, a televízió óbégatása és a sör halk csobogása, ahogy a szőnyegre folyt. Strickland megfordult. Zelda egy fröccsenő hangot hallott, és a földre pillantva látta, ahogy Strickland sarka laposra taposta az egyik leszakított ujjat, mint egy férget. A tűzhely felé nyúlt, hogy megtámaszkodjon, és megrázta a fejét.

– Brewster, ne…

– A mozinál lakik – folytatta Brewster. – Zelda mondta. Az Arcade-nál. Észak felé pár saroknyira a folyótól. Gyorsan odajut. Fogadok, hogy nem lesz több öt percnél.

A pisztoly súlya mintha megkétszereződött volna; leereszkedett, és végül már a padlóra mutatott.

– Elisa? – suttogta Strickland. – Elisa tette?

Strickland Zeldát bámulta. Az árulás sokkjától eltorzult az arca. Karja kicsit remegett, mintha azt szerette volna, ha valaki megöleli, hogy talpon tudjon maradni. Zeldának fogalma sem volt, mit mondjon vagy tegyen, ezért nem szólalt meg és nem mozdult. Strickland tekintete egészen komorrá vált. Lebiggyedő ajakkal bámulta a linóleumon szétpréselődött ujjat, mintha vissza akarta volna kapni. Zihálva lélegzett, majd mély levegőt vett, felemelte a fejét és kihúzta magát. Katonás tartás, gondolta Zelda, ennek az emberi roncsnak csak ennyi maradt.

Strickland átvánszorgott a szőnyegen, cipőjéről hullott a sár. Úgy emelte fel a telefont, mintha olyan nehéz lenne, mint egy tégla, és úgy tárcsázott, mintha agyagot nyomkodna. Zelda Brewsterre meredt, Brewster pedig Stricklandre. Zelda hallotta, ahogy kicsöngött, és a vonal másik végén felvették a kagylót.

– Fleming! – Strickland hangja annyira élettelen volt, hogy Zelda megborzongott. – Én… én tévedtem. A másik volt az. Elisa Esposito. Az Arcade fölött tartja a lényt. Igen, a mozi fölött. Küldje oda a befogó egységet. Én is odamegyek.

Strickland óvatosan letette a kagylót, és megfordult. Felmérte a károkat, az üveget, a porcelánt, a kerámiát, a tányérokat, a papírt, a húst. Olyan kábának látszott, hogy Zelda arra gondolt, talán soha többé nem fog elmozdulni erről a helyről, dísz lesz az otthonában, és a többi összetört tárggyal együtt újra össze kell majd ragasztania. De végül mégiscsak megindult, elbotorkált Brewster és a televízió között, ki a nyitott ajtón. Egy pillanatra megállt, és anélkül hogy hátranézett volna, visszaszólt:

– Elnézést a felfordulásért.

Még egy lépés, és már el is tűnt, beleolvadt az esőbe.

Zelda nekilódult, és azzal sem törődve, hogy végigtapos a szétlapult ujjon, a telefon felé sietett. Brewster végre felállt, és olyan gyorsan mozgott, ahogy korábban sosem. Zelda csak azt vette észre, hogy a fotel hirtelen megüresedve billeg és nyikorog; mire a telefonért nyúlt, a férje keze már a készüléken pihent.

– Brewster, kérlek, menj innen!

– Nem keveredhetsz bele. Nem keveredhetünk bele.

– A lakására megy! Miattad, Brewster! Figyelmeztetnem kell Elisát! Pisztoly van nála!

– Miattam menekültünk meg. Ha nem kapják el a barátnődet, akkor szerinted kit fognak érte okolni? Azt hiszed, csak úgy elfelejtik az egészet? Elfelejtik a feketéket, akik beleütötték az orrukat a dolgukba? Megmondom, mit csinálunk. Meg fogjuk javítani az ajtót, fel fogjuk szedni azokat a… dolgokat a padlóról, és le fogunk ülni tévét nézni. Mint a normális emberek.

– Nem kellett volna elmondanom neked. Egy szót sem lett volna szabad szólnom…

– Fejezd be a vacsorát! Én keresek valamit, amivel felsikálom a szőnyeget.

– Szeretik egymást. Hát nem emlékszel? Nem emlékszel, milyen érzés volt?

Brewster karján elernyedtek az izmok, de a telefont nem eresztette el.

– De, emlékszem – mondta. – Pont azért nem engedem, hogy felhívd.

Barna szeme, melyet gyakran félig csukva tartott, és amellyel a legtöbbször üveges tekintettel bámulta a televíziót, most tiszta volt és tágra nyílt. Zelda látta, hogy Strickland pusztításának nyomai tükröződnek benne. Valójában ennél sokkal többet látott. Látta Brewster múltbeli küzdelmeit és veszteségeit; örök vesztes volt, de sosem hagyta őt el, még akkor sem, amikor Zelda arról a kockázatos elképzeléséről mesélt neki, hogy felmond az Occamnál, és saját vállalkozásba kezd. Ilyen szempontból Brewster bátor, gondolta Zelda. Túlélt mindent. Még mindig itt van, és túlél. Jó ember.

De Zelda is jó asszony volt, legalábbis az akart lenni. Az aprót tartó tálra pillantott, amelyben ott pihent Brewster kocsikulcsa, és felmérte a tál és a tátongó bejárati ajtó, illetve az ajtó és Brewster esőben ázó Fordja közötti távolságot. Tudta, hogy képes lesz rá. Brewster túl meglepett lesz ahhoz, hogy kövesse. Azt is tudta, hogy Elisához is időben el tud jutni, még ebben az ótestamentumi viharban is. Azt viszont már nem tudta, hogyan segíthet, ha odaér, és mi lesz a tettei következménye. De az ilyen dolgokat sosem lehet előre tudni, gondolta. Ilyen az élet. Az ember azért küzd, amit helyesnek tart, és utána örül, hogy megtette. Most is ezt tervezte, mert ez volt a legjobb, amit ki tudott találni.

22.

Elisa jól ismerte a dzsungele összes levelét, összes indáját, minden kövét, és nem érzékelt rosszindulatot a most rávetülő árnyékban. Kinyitotta vizes szemhéját; élvezte, ahogy a vízcseppek játékosan megpróbálták összetartani a szempilláit, melyek aztán egyesével, lassan és vonakodva váltak el egymástól. Giles volt az; alakját hátulról világította meg a nappali fénye. A kád mellett állva gyengéden mosolygott. Elisa azon tűnődött, vajon a fürdő szaunaszerű fülledtsége miatt árasztják-e el a szemét a könnyek.

– Itt az idő, kedvesem – mondta Giles.

Elisa mindkét kezét a szundikáló lény köré fonta. Eszébe jutott, ahogy órákkal vagy talán évezredekkel ezelőtt bekopogott Giles ajtaján, és megkérte a legnagyobb és legborzalmasabb szívességre. Gyorsan jelelte el a kérését, hogy ne húzódjon el a gyász: éjfél előtt jöjjön át hozzá, keltse fel a kádból, és hagyjon figyelmen kívül minden ellenkezést. Most hiába érezte, hogy a fürdővíz, amelyben feküdt, már kihűlt, nem akarta elhagyni. Nem lehet még olyan késő. Nem lehet. Egy egész napja és egy egész estéje volt a búcsúzkodásra, de még hozzá sem kezdett.

Giles a térdére akarta csúsztatni a kezét, hogy lehajoljon, de félúton megállt. Egy hosszú, vékony ecsetet tartott a kezében, de megfeledkezett róla, és a nadrágja egyik térdét összekente zöld festékkel. Giles felkuncogott, és a mellényzsebébe dugta az ecsetet.

– Befejeztem – mondta büszkén. – Nem lesz ugyanolyan, mintha itt lenne. De azt hiszem, elég jól sikerült. Neked adom, Elisa. Majd emlékeztet rá. Hadd mutassam meg neked kifelé menet… illetve hadd mutassam meg mindkettőtöknek! Most pedig menjünk, kedvesem. Késő van. Megtennéd, hogy fogod a kezem?

Elisa elmosolyodott, és megilletődve nézte barátja hajkoronáját, arca kisfiús elevenségét, bőre egészséges színét. Vonásain gyengédség ült, ugyanakkor eltökéltnek látszott. Elisa Giles kinyújtott kezére pillantott. A férfi ujjain lévő szőr összeragadt a festéktől, és festék borította a szvettere ujját is. Elisa kiemelte az egyik kezét a vízből. Amint levette kezét a lény hátáról, az összerezzent, és még szorosabban ölelte. Elisa habozott; nem tudta, képes lesz-e áthidalni a vizes nászágy világa és a valóság között tátongó szakadékot.

Óriási csattanás hallatszott az utcáról. Közelről jött; valami egyenesen az épület falának csapódott. Fém, üveg, műanyag, gőz. Elisa a testében érezte az ütközés erejét. A tüdeje összeszorult, és már tudta, tudta, hogy túl sokáig várt. Giles is tudta. Átnyúlt a világok között, és megragadta Elisa csuklóját. Már a lény is tudta. Karmai előugrottak az ujjaiból, és végigkarcolták Elisa hátát. Összehangoltan mozogtak. A víz kifröcskölt a kádból. A növények leestek a mosdó pereméről. A kartonfák lehullottak a falakról. Rájuk találtak.

23.

Az eső volt az oka. Legalább öt centi esett, és a víz az árok felé húzta a kocsit. Szédítő iramban hullott a szélvédőre, amitől Strickland rosszul vette be a kanyart. Hirtelen felbukkant előtte a mozi, rengeteg lámpája szétfröcskölt sárga festékfoltnak tűnt. Strickland a mozi mellett lévő sikátor felé kormányozta az autót, próbára téve híres erőteljes irányíthatóságát, de már késő volt. A kocsi hátulja megcsúszott a manővernél, és a Caddy, a hőn szeretett, zöldeskék Cadillac Coupe DeVille, a két és fél tonnás, öt és fél méteres, fejedelmi kényelmet nyújtó, tíz egész hét tized másodperc alatt százra gyorsuló, sztereó rádiós autó, amelynek a motorja úgy ropogott, mint egy friss bankjegy, belehajtott a mozi oldalába.

Strickland kipattant belőle. Megszokásból be akarta csukni az ajtót, de nem volt hozzászokva, hogy hiányzik két ujja. Mellényúlt, keze csak az esőbe markolt. Megpróbálta felmérni a károkat. A kocsi eleje összetört, a hátulja összetört. Az amerikai álom szétroncsolódott. Nem számít, gondolta. Õ most már a dzsungel istene, a majmok pedig széthasítják a hülye emberi koponyáját. Átrohant a bokáig érő pocsolyákon. Egy névtáblás férfi sietett elő a jegypénztárból, és döbbenten mutogatott a járdát borító téglatörmelékre.

A dzsungelben ez a fickó csak egy zümmögő carapanã, gondolta Strickland. Rátámadt a pisztollyal, és orrba verte. Vér serkent belőle, amit az eső a járdára mosott. Strickland elsietett a remegő ember mellett, és a reklámtábla víztől csillogó égőinek fényében keresgélt valamit. Végre rábukkant a sikátorban. Egy beugróban ott volt a bejárat az emeleti lakásokhoz. Elisa, fantáziáinak hangtalan alanya, jövőbeli reménye; az árulója, a prédája. A Caddy az egész sikátort eltorlaszolta. Ahhoz, hogy az ajtón bejusson, Stricklandnek át kellett másznia az összetört motorháztetőn. A kettészakadt motorból gőz áramlott, és Strickland megállt fölötte. Az Amazonas hőségének, a láz borzongásának, a kígyók forró szorításának, a piráják nyomasztó kavargásának erős, tiszta, éles emléke a csontjáig hatolt.

Mi az ott a sikátor másik végében? Egy fehér furgon, amelynek hiányzik az elülső lökhárítója, és az oldalára a MILLICENT MOSODA feliratot festették. Strickland kilépett az égető gőzből és elvigyorodott. Több millió tűhegyes esőcsepp verte a koponyáját.

24.

A tűzlépcső tetején botladoztak, két oldalról támogatva a rájuk nehezedő lényt. Elisa az első ruhadarabot húzta magára, ami a kezébe akadt, a rongyos, rózsaszín fürdőköpenyét, és az első pár cipőt, amit meglátott, Julia ezüstös különlegességét, amelyben természetesen rögtön meg is csúszott, és félig átbillent a korláton. A lény, akit egy alig valamit takaró lepedőbe csavartak, visszahúzta. Elisa meglátta lent a Mopszot. És még valamit: egy autóroncsot, egy hatalmas, zöld gépezet maradványát, amely beszorult a sikátor falai közé, eltorlaszolva a Mopsz útját. Közvetlenül alóluk, ahová nem láttak be, felhallatszott, hogy valakik a lakásokhoz vezető kilincset rángatják és az ajtót rugdalják, majd egy hangos csattanás hallatszott, és a puskapor robbanásának piros fénye egy másodpercre vérszínűvé változtatta az esőcseppeket.

Felfelé siető léptek hallatszottak. Giles levonszolta Elisát a tűzlépcsőn. A leereszkedésük pont az ellenkezője volt egy héttel korábbi megérkezésüknek, amikor araszolva másztak felfelé a lénnyel; most fejvesztetten rohantak, lábuk folyton megcsúszott, testük összeütközött. Elisa a lény nyakának támasztotta a fejét, és erősen kapaszkodott Giles átázott szvetterébe. Giles gyorsan, rendületlenül vezette őket előre. Haja a fejére lapult, a zsebében lévő festékes ecset pedig zölddel itatta át az ingét.

– Gyalog kell mennünk! – kiabálta Giles, amikor a szakadó esőben elérték a sikátort. – Csak pár sarok! Meg tudjuk csinálni! Nincs vita! Gyerünk, gyerünk!

A sikátor szokás szerint tele volt kátyúkkal. Elisát ez eddig sosem érdekelte, de most minden második lépésnél valamelyikük majdnem a térdéig merült az olajos vízbe. Nem volt idő kicsatolni az ezüst magas sarkút. Meghibásodott dugattyúkként mozogva haladtak; egy lépés fel, egy le. Túl sokáig tartott. Végül elérték az összetört kocsit, a fényszórói elvakították őket. Elisa átmászott a behorpadt motorháztetőn, aztán segített Gilesnak megemelni a lényt. Giles, aki utolsónak maradt, összeszedte a földre esett takarót, újra beletekerte a lényt, és megint előre tessékelte a többieket. Elisa visszapillantott Mr. Arzounianra, aki a járdáról bámulta őket, egyik kezét a törött orrára szorítva, mint aki azt hiszi, hogy valósággá vált a legfurcsább film, amelyet valaha levetített.

25.

Strickland érezte Deus Brânquiát. Visszatértek az amazonasi emlékei. A kopoltyús isten sós, gyümölcsös, iszapos szaga. Az Occam laborjaiban a fertőtlenítőszerek elnyomják a szagokat, és ez hiba. Miért olyan hülyék az emberek, hogy megfosztják magukat a védekezés szempontjából legfontosabb érzékszervüktől? Tudta, hogy kiket kell okolni emiatt. A takarítókat. A szappanjuk, a fehérítőjük és az ammóniájuk nem mossa le a világ mocskát. Hanem egy másik világot rejteget, egy felemelkedőben lévő világot, hacsak Strickland nem cselekszik gyorsan, és nem vet véget neki.

Két lakásajtó volt. Strickland az elsőt választotta. Nem próbálkozott kézzel vagy lábbal. Célzott a pisztollyal, és rálőtt a kilincsre. Az ajtó silányabb minőségű volt, mint Delilah Brewsteré. A közepe fűrészporrá omlott. Strickland odébb rúgta az élesebb darabokat, aztán felemelt pisztollyal berontott a lakásba, olyan eltökélten, mint amilyen eltökélt a yeongdongi emberkupac alatt volt, hogy meggyilkoljon bárkit, aki lélegzik.

Deus Brânquia hatalmasan, sugárzóan és ragyogóan magasodott a szűk, poros lakás közepén. Strickland úgy érezte, tévedett, mégsem áll készen. Felordított, térdre rogyott, és lőtt, ordított, lőtt, ordított. A golyók áthaladtak Deus Brânquián. A kopoltyús isten nem reagált. A pisztoly felforrósodott Strickland kezében. Keze remegett a lövésektől. A falnak támaszkodott, és eltakarta az arcát. Deus Brânquia mereven nézett rá, türelmesen, rezzenéstelenül.

Strickland kitörölte szeméből az esőcseppeket, és kezdte felfogni. Ez nem az igazi Deus Brânquia. Nem tudja megölni. Ez egy festmény. Még az életnagyságnál is hatalmasabb, és zavarba ejtően részletes. Ám valahogy mégiscsak Deus Brânquia az; mintha Deus Brânquia vérével és pikkelyeivel festették volna rá egy sziklára, amelyet Deus Brânquia barlangjából bányásztak ki. Strickland félredöntötte a fejét. A képen a kopoltyús isten mintha felemelte volna a karját, felajánlva az ölelését. Valamiféle vizuális trükk. Strickland nem akart emlékezni. De az emlék nem hagyta magát elűzni. Eszébe jutott, ahogy bekergette Deus Brânquiát abba a végzetes mocsárba. Ahogy sarokba szorította a barlangban. Ahogy Deus Brânquia kinyújtotta felé a kezét, elfogadva erőszakosságát, haragját és zavarodottságát, mert megértette, hogy Strickland elkötelezettséget érez az iránt az isten iránt, akit Hoyt tábornoknak neveznek. Strickland azonban megszigonyozta Deus Brânquiát. És csak most jött rá, hogy a szigony másik végével saját magát szúrta át, örökre összekötve kettejüket, sebet a sebbel.