24.

A víz sötét mélye megrezzent, mint egy alvó kutya rángó lába, aztán vízsugár tört fel a medence közepétől egy méterre. Finom, koncentrikus körökben hullott alá, majd a cseppek gyengéd hangjait elnyomták a racsnis fém fűrészes zajai. A víz X alakban szétvált, ahogy megfeszülve a felszínre bukkant a medence sarkaihoz erősített négy hosszú, négyméteres lánc, melyek a habzó vízből kiemelkedő alakot tartották fogva.

Feltörő víz, szivárványos fénytörések, denevérszárnyszerű árnyékok: Elisa fel sem tudta fogni, hogy mit lát. Az aranyérmékhez hasonlatos, tükröződő szemek, amelyeket először pillantott meg a tartályban, olyanok voltak, mint a nap és a hold. A látószög megváltozott, a szempárból eltűnt a ragyogás. Elisa most már látta a lény szemének valódi színét. Kék. Nem – zöld. Barna. Mégsem. Szürke, piros, sárga, és számos más hihetetlen árnyalatban játszott. És közeledett.

A víz annak a valaminek az irányítása alatt állt, alig fodrozódott. A lény orra kicsi volt, gyíkszerű. Alsó állkapcsában mintha több ízület is lett volna, mégis nemesen egyenes vonalú maradt. Közeledett. Felegyenesedett, mintha már nem úszna, hanem sétálna. Hát ezért emlegette Strickland Istent: a lény úgy mozgott, mint egy ember. De akkor vajon Elisa miért érezte azt, hogy minden állat, amely valaha létezett, benne van? Közeledett. A nyaka két oldalán található kopoltyúk úgy remegtek, mintha pillangók lennének. Nyakát egy brutális fém nyakörv övezte, amely összekötötte a négy láncot. Közeledett. Egy úszó alkatával rendelkezett; vállai olyanok voltak, mint az ökölbe szorított kezek, de a felsőteste egy táncoséra hasonlított. Apró pikkelyek borították, amelyek gyémántként sziporkáztak és selyemként ragyogtak. Barázdák futottak végig a testén, bonyolult, kanyargós, szimmetrikus mintázatban. Már nem mozgott. Másfél méterre volt Elisától. Még a testéről csöpögő víz sem adott hangot.

A tojásról Elisára nézett. A szeme megcsillant.

Elisa visszatért a valóságba, a szíve hevesen vert. A meghámozott tojást a párkányra helyezte, megragadta a papírzacskót, és a piros vonal mögé ugrott. A tartása védekező volt, a lény pedig reagált rá: alámerült, és csak a feje sima búbja látszott ki. Egy nyugtalanító másodpercre a pillantása Elisa szemébe fúródott, majd visszatért a tojásra. A lény szeme ebből a szögből ismét kéknek tűnt. Balra mozdult, mintha azt várta volna, hogy a tojás utánozni fogja a mozgását.

Semmiben sem bízik, gondolta Elisa, aki nagy meglepetésére immár meg volt győződve arról, hogy a lény hímnemű. Valamiért biztos volt benne. Ez sugárzott a tartásából és a tekintete őszinteségéből. Aztán émelyítő gondolata támadt: ha ő tudja a lényről, hogy hímnemű, akkor neki is tudnia kell, hogy ő nő. Mozdulatlanságot parancsolt magára. Ez a valami életében talán az első férfiszerű lény, aki még nála is tehetetlenebb. Fejével biccentve jelezte neki, hogy elveheti a tojást.

A lény addig közelített, ameddig a láncok engedték, és fél méterre a párkánytól megállt. Elisa épp azon elmélkedett, hogy a piros vonalat túlságosan is elővigyázatos távolságban festették fel, amikor a lény kiakasztotta alsó állkapcsát, s abból egy második állkapocs tört elő, mint egy csontos ököl. A tojás a másodperc törtrésze alatt eltűnt, a kettős állkapocs visszahúzódott, és a víz olyan nyugodt lett, mintha semmi sem történt volna. Elisának még levegőt venni sem volt ideje; szinte látta Strickland ujjait a földre hullani.

A medence vize megremegett, mintha egymilliárd kis tűszúrás érte volna, amit Elisa élvezetként értelmezett. A lény Elisára nézett, és a szeme úgy ragyogott, hogy szinte fehérnek tűnt. Elisa mély levegőt vett gyenge, egyetlen állkapoccsal rendelkező száján keresztül, hogy megnyugodjon, és megparancsolta magának, hogy folytassa, folytassa, folytassa. Remegő kezével ismét belenyúlt a zacskóba. A láncok zengeni kezdtek, ahogy a lény felhúzta a vállát, hogy védekezzen egy lehetséges fegyver ellen. Úgy tűnt, hogy az Occamnál már csak ilyesmire számít.

De csak egy másik tojás volt az, az utolsó. Elisa felemelte, hogy a lény láthassa, majd nekiütötte a másik öklének, és lehámozta róla a héj egy darabkáját. A tojással a tenyerében óvatosan, nagyon óvatosan kinyújtotta a kezét, a kínáló testtartásban úgy nézett ki, mint egy mitikus istennő. A lény nem bízott benne. Felsőtestével a vízbe csapott és felszisszent. Kopoltyúi vérvörös figyelmeztetésként megrebbentek. Elisa lehajtotta a fejét, hogy kifejezze szelídségét. Várt. A lény állkapcsai megcsikordultak, de a kopoltyúi visszahúzódtak. Elisa összecsukta az ajkait, és ismét kinyújtotta a kezét. Megmozdította a tojást, ami így már az ujjain pihent, mint egy golflabda a tee-n.

Elisa úgy vélte, nem érhetik el a lény állkapcsai, és remélhetőleg a karjai sem. A másik kezét is a tojás magasságába emelte, és azt jelelte: T-O-J-Á-S. A lény nem reagált. Elisa ismét eljelelte a szót, a T egyenes szárát, az O kunkorát, a J görbületét, közben pedig arra gondolt, hogy vajon mire emlékeztethetik ezek a jelek a lényt. Farkasra? Nyílra? Ösztökére? Újra felmutatta a tojást, majd jelelt. Kétségbeesetten meg akarta vele értetni. Ha nem érti meg, akkor ez a lény, aki egyenesen az álmaiból öltött testet, nem létezhet a valóságában. Tojás, jel. Tojás, jel, tojás, jel.

A keze már kezdett fájni, amikor a lény végre reagált. Amint rávette magát a cselekvésre, nem hezitált; olyan közel kúszott a párkányhoz, amennyire a láncok engedték, és hangtalanul, fröcskölés nélkül kiemelte karját a vízből. Az alkarcsontjából tüskés lebenyek álltak ki, mintha uszonyok lennének, az ujjait áttetsző hártya kötötte össze, a körmök helyén pedig körbe karmok sorakoztak, amitől hatalmasnak tűnt a keze.

Az ujjai a második percüknél hajlottak be. Az összes ujját ökölbe zárta, kivéve a két mutatóujjat; az ujjak közti hártya úgy csukódott össze, mintha átlátszó bőr lett volna. Egy T betűt mutatott, elég ügyetlenül, de Elisa úgy gondolta, hogy a lény nyilván sokkal nagyobb mozdulatokhoz szokott: alábukott a kavargó tengerbe, gyors támadásokat hajtott végre, és a teljes testét kitárta a trópusi napnak. Elisa most úgy érezte, mintha ő lenne a víz alatt. A lény vízbe mártotta kopoltyúit, mintha emlékeztetni akarta volna, hogy lélegezzen.

Szétnyitotta az öklét, és ezzel vége is szakadt a jelnek. Az ujjai tétován körözni kezdtek. Elisa támogatóan bólintott, és eljelelte az O betűt. A lény három legrövidebb ujja begörbült, a másik kettő karikát formált. Aztán a mutatóujjával egyenesen Elisára bökött. Elisa megszédült. A mellkasa annyira lüktetett az örömtől, hogy szinte már fájt. Látja őt. Nem néz keresztül rajta, mint az Occamban dolgozó férfiak, és nem néz el mellette, mint a baltimore-i nők. Ez a csodálatos lény, bár lehet, hogy ártott azoknak, akik aztán bántották őt, most egyenesen és csakis rá mutat.

Elisa leengedte jelelő kezét, és előre mozdult, lila magas sarkúja félelem nélkül lépte át a piros vonalat. A lény várakozva evezett, szeme, amely most kék volt, olyan égető pillantással nézte a testét, hogy Elisa szinte meztelennek érezte magát. A párkány fölé tartotta a tojást, a veszélyzónába, és már nem félt attól, ami Stricklanddel történt. A lény felegyenesedett, eltűnt róla az elővigyázatosság összes jele, kopoltyúi kimeredtek, mellkasa kitágult, a víz pedig lecsorgott drágakőszerűen ragyogó pikkelyein. Az volt, amit a dzsungelben rögzített felvételek csak sejteni engedtek: egy tiszta lény.

Elisának már-már fizikai fájdalmat okozott a nyaka és a mellkasa köré záruló vastag acélgyűrű látványa, de most valami mást is észrevett a lény bal oldalán. Négy fémkapocs tartott össze egy vágást, amely az alsó bordáitól a ferde hasizmáig húzódott. A vér úgy örvénylett a vízben, mint egy csokor fuldokló kerti szegfű. Elisa a szörnyű seb láttán egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, a lény pedig ezalatt egy vipera gyorsaságával cselekedett. Elkapta a tojást – Elisa csak a hártyás ujjai és a hideg pikkelyei által keltett légáramlatot érzékelte –, majd alámerült, és visszaúszott a medence közepére. Elisa összecsukta üres kezét. Remegett. A teremtmény ismét a felszínre bukkant, mintha most már száz magányos kilométerrel távolabb lenne, és orrával végigszaglászta a tojáshéjat. Egyik karmával megbökte, mintha azon gondolkozott volna, hogy az ember vajon hogyan volt képes leszedni.

Végül foggal-körömmel nekiesett a tojásnak. A héj darabkái úgy csillogtak a fényben, mint egy törött tükör szilánkjai. Elisa nem tudta visszafogni magát, és néma nevetés tört ki a tüdejéből. Ha a lény egyáltalán megrágta a tojást, az csak rövid ideig tartott. Amikor ismét Elisa felé fordult, aranyérméhez hasonló szemében az a felismerés tükröződött, hogy Elisa csodákra képes. Elisa még sosem kapott ilyen pillantásokat. Teljesen megszédült tőlük, és úgy érezte, mintha lila magas sarkúja oda lenne szegezve a padlóhoz.

A dzsungel zajai elhallgattak, és fülsiketítő csattanás hallatszott. A lény alábukott, és a víz fodrozódása nélkül eltűnt. Elisa összerezzent a gondolattól, hogy talán felfedezték, de aztán a csendes, csapkodó hangból rájött, hogy csak a magnószalag futott le az orsóról. Ez biztos nem tesz jót a gépnek, gondolta Elisa, de biztos jön majd valaki, hogy kikapcsolja vagy újraindítsa. Neki viszont most ki kell jutnia az F-1-ből, és örülnie kell annak, amit elért, és ez így is van: annyira örül, hogy a mellkasa biztos fájni fog holnap a szíve vad kalapálásától.

25.

A tojás rossz volt. Az omlett még rosszabb. Az omletthez kés és villa kell. Lainie-nek gondolnia kellett volna erre. Mégis milyen feleség az, akinek ez nem jut az eszébe? Strickland a jobb kezébe vette a villát. A kés használata nem egyszerű ezekkel az ujjakkal. Lainie-re nézett. Tudomást sem vesz róla, gondolta. Ezt nem lehet máshogy kifejezni. De mit csinált Lainie abban a másfél évben, amíg ő az Amazonasnál harcolt? Feltörölte a kilöttyent gyümölcslevet? Egy feleségnek figyelnie kéne a férje szükségleteire. Rendet kellene tartania az élet minden területén.

Csak meg kell nézni a házukat. Már hetek óta laknak Baltimore-ban, de a ház még mindig olyan elhanyagolt, mintha valahol a Tapajós vidékén állna. Nedves melltartók és harisnyák lógnak a zuhanycsőről, mintha liánok lennének. A hőség már meghaladja a verão szintjét. A televízió úgy zümmög, mint egy bogárraj, Timmy és Tammy meg úgy rohangál, mint a pekari malacok. És ott vannak azok a kibaszott kipakolatlan dobozok… Ha végre sikerül lazítania, és a dobozokra esik a pillantása, azt látja, hogy úgy merednek a magasba, mint az Andok, ami Stricklandet ismét visszarepíti oda: a lába besüpped a futóhomokba (hosszú szálú szőnyeg), nem jut levegőhöz a párától (légfrissítő), és megmerevedik a vadászó jaguár (porszívó) előtt.

Nem kellemes, ha az ember prédának érzi magát a saját otthonában. Ezért marad egyre gyakrabban késő estig az Occamban, pedig nincs ott semmi dolga. Hogy is lehetne összehasonlítani az otthoni televíziót tizenhat biztonsági monitorral? Mivel sosincs itthon, Lainie mogorva, ő pedig egyre kevesebb szimpátiát érez iránta. Lainie pezsdítőnek találja a költözés okozta felfordulást, ő meg utálja emiatt. Mert ő nem tud osztozni ebben az érzésben; addig nem, amíg ki nem csinálják a lényt, és a segge már nem lesz Hoyt tábornok tulajdona. Ha Lainie kitakarítana, talán nem kalapálna így a szíve, és el tudná viselni az itthonlétet.

Családi reggeli – ezért kelt fel mindössze négy óra alvás után. De miért csak ő ül az asztalnál? Lainie a gyerekeket hívja, de nem hallgatnak rá, és ezen úgy nevet, mintha megengedhető lenne a viselkedésük. Utánuk fut. Megint mezítláb van. Miféle bohém hóbort ez? A szegények szoktak mezítláb járni. Õk viszont nem szegények.

Strickland elképzelte Elisa Esposito korallszínű cipőjét és csupasz lábujjait, melyek még rózsaszínűbbek lehetnek. Minden nőnek ilyennek kéne lennie, gondolta. Valójában Elisa a női faj evolúciójának csúcsa: tiszta, színpompás, néma. Strickland undorral fordított hátat felesége lábainak, és visszatért a tányérján lévő ehetetlen omletthez.

Amikor legutóbb kicserélte a kötést, ráerőltette a jegygyűrűt megdagadt, elszíneződött gyűrűsujjára. Azt hitte, Lainie értékeli majd. De hiba volt. Most nem tudja levenni a gyűrűt. Megpróbálta az ujjaival megszorítani a kést. A fájdalom olyan volt, mintha madzagokat húzgálnának az ereiben. Az arcáról ömlött az izzadság. Ez a ház piszkosul meleg. Valami hideg dolgot keresett. A tejesdoboz. Strickland a kezébe vette, ivott belőle, és amikor végzett, felsóhajtott. Látta, hogy Lainie a konyhában a szemöldökét ráncolja. Baj, hogy az üvegből ivott? Tavaly nyersen falt fel egy pumát, amit a dzsungel mocskában vadászott le. Most mégis bűntudata volt. Letette az üveget. Elveszettnek és idegennek érezte magát. Õ a visszavarrt, oszlásnak indult, ujj, Baltimore pedig a test, amely kilöki magából.

Kezébe vette a villát, és sikerült a bal kezébe szorítania a kést.

A késsel belevágott a sajtba, nyele a jegygyűrűnek ütődött. Fellángolt benne a fájdalom. Csúnya szavakat mormolt, Tammy pedig az asztal másik végéből bámult rá. A kislány kezdte megszokni az apja kínlódásának látványát, amitől Strickland elgyengült. Ezt nem engedheti meg magának. Hoyt tábornok mindennap megkapja a jelentéseket az Occamból. Nem szabad jelét adnia a sebezhetőségének, ha meg akarja győzni Hoytot, hogy az ő brutalitása célravezetőbb a lénnyel kapcsolatban, mint Hoffstetler elnéző hozzáállása. A tábornok hangját Belémben hallotta utoljára, mielőtt nemrégiben felhívta őt piros irodai telefonján az éjszaka közepén. A hívás felzaklatta. Szeretett úgy tenni, mintha Hoytot is maga mögött hagyta volna a lerobbant Josefinával együtt.

Tammy érintetlen gabonapelyhe kezdte megszívni magát.

– Egyél – mondta Strickland, Tammy pedig evett.

Hoyt hangjától Strickland mindig úgy érezte magát, mintha egy régi ólomkatona lenne, amit a tábornok mozgat. Össze kell csapnia a sarkát. Kétszer olyan erősen kell igyekeznie, hogy ráerőltesse az Occamra a katonai szemléletet. Valami halvány szomorúságot érzett. Az a kis haladás, amit itthon elért, lassan folytatódik. Nehézkesen, de kommunikál a gyerekekkel. Próbál érdeklődést mutatni Lainie vásárlással és gyerekneveléssel kapcsolatos történetei iránt. Hoyt nem sokban különbözik a lénytől. Mindkettő kiismerhetetlen, és valahogy nagyobbak a fizikai testüknél. Õ pedig a másodlagos állkapocs, amely néha előtör Hoyt koponyájából. Még egy pár hétig tovább kell harapdálnia.

A kés megakadt és leesett; a nyele kicsúszott bekötözött ujjai közül. Úgy érezte, mintha az ujjait kicsavarták volna a helyükről. Jobb öklével az asztalra vert. Az evőeszközök elemelkedtek az asztaltól. Tammy kanala a tányérjába pottyant. Strickland érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Ez a sebezhetőség elfogadhatatlan kifejeződése. A lányának nem szabad látnia. Előhalászta zsebéből a fájdalomcsillapítókkal teli üveget, fogával kibontotta a tetejét, és erősen megütögette. Fehér bogyók táncoltak végig a terítőn, aztán odatapadtak az asztallaphoz. Mitől ragad az asztal? Miféle háztartás ez? Két golyót felcsípett, hármat, a fenébe is, négyet, és beletömte a szájába. Aztán megragadta a tejesüveget és meghúzta. Le vannak szarva a baktériumok. A bogyók masszává olvadtak a tejtől. Lenyelte az egészet. Keserű, keserű. Ez a ház, ez a környék, ez a város, ez az élet.

26.

Lainie jól tudta, milyen férfihoz ment hozzá. Egyszer, amikor Tammy kiságyának összeszerelése közben megvágta magát, ragasztószalagot tekert a tenyerére, és folytatta a munkát. Egy másik alkalommal, amikor katonai gyakorlatról tért haza Virginiából, a homlokán lévő seb pillanatragasztóval volt összezárva. Az ujjak visszavarrása más nagyságrendű dolog, ezt Lainie is felfogta, mégis görcsbe rándult a gyomra, ahányszor csak látta, hogy nyeli férje a fájdalomcsillapítókat.

Richard már az amazonasi küldetés előtt is ráijesztett néha. Lainie úgy gondolta, hogy ez nem kirívó dolog; az orlandói barátnői karján is észrevett olykor egy-egy horzsolást. De most másfajta félelemről volt szó. A bizonytalanság volt a legrémisztőbb. Nincs ok a pánikra, gondolta. Annyi az egész, hogy a gyógyszerek valószínűleg tompítják Richard érdeklődését a normális, mindennapi valóság iránt, ami sajnos őt is érinti. Pár bogyó után már olyan, mint egy kőszívű vadász, aki bármit képes elpusztítani. Tammy beszélő babájának gyanús a nyafogása. A festékminták közül, amelyeket Lainie a barkácsboltból hozott, a mohazöld túlságosan hasonlít a dzsungelre, a karmazsinpiros pedig túlságosan olyan, mint a vér.

Lainie felsietett a lépcsőn. Nem azért, hogy elszökjön Richard mogorva tekintete elől, hanem azért, hogy megkeresse Timmyt. Õ az egyetlen, aki nem mutat illő félelmet – tiszteletet, javította ki magát – a családfő iránt. Ez aggasztó, bár nem annyira, mint az, hogy Richard ezt mennyire élvezi. Néhanapján úgy tűnt, mintha arra bátorítaná a fiát, hogy befeketítse előtte a testvérét és az anyját; mintha nyolcévesen Timmy már felsőbbrendű lenne a házban élő nőknél.

– Timmy! – szólongatta Lainie éneklő hangsúllyal a gyereket. – Kész a reggeli, fiatalember.

Egy jó feleség nem gondol ilyeneket sem a fiáról, sem a férjéről. Meg kell értenie a gyógyszerek használatát. Hat héttel azután, hogy Richard eltűnt az őserdőben, Lainie egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát. Arca megduzzadt az alváshiánytól, torka kiszáradt a sírástól. Egy washingtoni titkárnőnek zokogta el telefonon a bánatát, s végül az ő biztatására ment el a háziorvoshoz. A szemét lesütve tudakolta, tényleg létezik-e olyan gyógyszer, amitől nem sírnak a magányos feleségek. A doktort annyira idegesítette a szipogása, hogy rögtön elnyomta frissiben meggyújtott cigarettáját, és felírta neki a Miltownt. Azt mondta, ez „az anyák kicsiny segítője”; penicillin a gondolatoknak. A doktor megveregette a kezét, és megnyugtatta. A női elme törékeny.

A Miltown bevált. De még hogy bevált! A szorongató mindennapok okozta pánik egyfajta álmos aggodalommá alakult tőle, egy-két délutáni koktél pedig a nyugalom felé terelte. Lainie sejtette, hogy talán túlzásba viszi a dolgot, de amikor a postán vagy a vegyesboltban összefutott más katonafeleségekkel, azt tapasztalta, hogy ők is akadozva beszélnek és esetlenül mozognak. Később, amikor összeszedte magát, a vécébe dobta a nyugtatókat. Timmy szobája felé tartva megpillantotta torz tükörképét a kilincseken, vázákon és képkereteken. Teljesen eltűnt volna az a független orlandói Lainie?

Megkönnyebbülten látta, hogy Timmy az ajtónak háttal ül az asztalánál, amely az apja munkahelyi íróasztalának kedves kis mása. Lainie megállt az ajtóban, és nem győzte korholni magát, amiért az imént olyan gyanakvással gondolt erre a kisangyalra. Az apja fia, ugyanakkor az anyja kicsikéje is, egy eszes gyerek, aki olthatatlan kíváncsisággal viszonyul az élethez. Igencsak szerencsésnek mondhatja magát, amiért ilyen fia van.

– Kopp-kopp – mondta.

Timmy nem hallotta, Lainie pedig nem tudta elfojtani a mosolyát. Úgy koncentrál, mint az apja, gondolta. Csupasz lábával hangtalanul előrelépett a szőnyegen, és úgy érezte magát, mint egy angyal, aki épp leereszkedik a mennyből, hogy találkozzon egy földi szenttel, míg a fia fölé magasodva meg nem látta, hogy egy gyík van az asztalhoz szögezve a négy lábánál fogva, és még mindig rángatózik, a hasán pedig egy nyílt vágás tátong, amit Timmy egy késsel piszkálgat.

27.

A lény oldalán lévő vágás már gyógyulófélben volt. Valahányszor Elisa meglátogatta, a legkihaltabb órákban, egyre kevesebb vér szivárgott belőle, ahogy átsiklott a medencén. Most csak a szemei látszottak, mint egy világítótorony jelzőfényei, melyek a sötét tengert pásztázzák. Egyenesen Elisa elé úszott. Ez haladás volt; már nem a víz alatt rejtőzködött. Elisa szívverése egyre szaporább lett. Szüksége volt arra, hogy a lény emlékezzen rá és bízzon benne. Másik kezébe vette át a nehéz szemeteszsákot, amit cipelt. Nem meglepő, ha egy takarító szemeteszsákot visz, pedig ebben a zacskóban minden van, csak nem szemét.

„Aki Belfegorért hal meg, örök életet nyer!” A filmben felhangzó kiáltás mellékessé vált; már nem volt szüksége ébresztőre. Elisa a szükségesnél jóval korábban kelt, és a lényre gondolt, a nagyszerűségére, amit a legvastagabb lánc sem tudott kisebbíteni. Csak Julia ezüst cipői vonták el róla átmenetileg a figyelmét. Mostanában sosem volt késésben, a busz érkezéséig rengeteg ideje maradt, hogy az úton átsétálva a kirakatüvegre helyezze a tenyerét. Régebben úgy érezte, mintha láthatatlan üvegfalak vennék körül és tartanák fogságban. Egy ideje már nem érezte ezt. Már úgy hitte, látja a kiutat, amely az F-1-en át vezet.

Ma este nem forogtak a dzsungelt idéző hangfelvételek. Elisa eleget tanulmányozta a labor működését és a minőség-ellenőrzési listája alján lévő kis számjeleket ahhoz, hogy tudja, mi jelzi azt, ha egyetlen tudós sem marad bent olyan sokáig, hogy újraindítsa a magnót. Az Occam üres volt. Zelda a létesítmény másik végén foglalatoskodott. Elisa áttipegett a piros vonalon, és maga elé nyújtotta az este első tojását.

A teremtmény felegyenesedett és közelebb úszott. Elisának vissza kellett fognia a mosolygást, nehogy megadja neki azt, amit szeretne, mielőtt kiérdemelné. Biztosan állt, a tojást a tenyerén tartva. A lény egy helyben lebegett; ha evezett is a lábával, Elisa nem látta. Hatalmas keze lassan kiemelkedett a vízből, a cseppek lecsorogtak az alkarján lévő uszonyokon és mellkasa barázdás mintázatán. Öt ujjának apró rezdülései láttán Elisa úgy érezte, mintha öt kar ölelné át. T, O, J, Á, S.

Elisa olyan szélesen mosolygott, hogy szinte nem is kapott levegőt. Letette a tojást a párkányra, és nézte, ahogy a lény elveszi; nem a múlt heti vad mozdulattal, hanem egy boltos hozzáértésével. Szerette volna látni, ahogy meghámozza, hogy kiderítse, ügyesebb-e már a feladatban, de a szemeteszsák súlya türelmetlenné tette. Addig tartotta a szemkontaktust, ameddig csak lehetett, és közben hátrafelé sétált, amíg a csípője bele nem ütközött az asztalba, amelyen a hangfelszereléseket tárolták. Hátratolta az orsós lejátszót, odébb tette a rádiót és az oszcilloszkópot, és felnyitotta a lemezjátszó tetejét.

Elisa biztos volt benne, hogy a lemezjátszó véletlenül került a laborba. A felszerelés valószínűleg egy magányos tudóstól származott, részeit kusza drótok kötötték össze. Elisa a szemeteszsákba nyúlt, és egy fiatal élet feledésbe merült, poros emlékeit húzta elő, amelyeket napok óta rejtegetett az öltözőszekrényében: bakelit lemezeket, melyeket azóta nem játszott le, amióta elvesztette minden hitét abban, hogy van értelme hallgatnia őket. Túl sokat hozott, tízet vagy tizenötöt. De honnan tudhatta volna, hogy milyen zene illik majd ehhez a pillanathoz?

Ella Fitzgerald Songs in a Mellow Mood albuma. Lehet, hogy a lény túlságosan nyugtalanítónak találná a mélyhangú morgást? Chet Baker Sings. Vajon nem túl cápaszerű a ritmusa? The Chordettes Sing Your Requests. A lény azt gondolhatná, hogy a labor hirtelen tele lett nőkkel. A szöveges zenék hirtelen rossz ötletnek tűntek. Elisa kiválasztotta az első instrumentális albumot, amit talált, Glenn Miller Lover’s Serenade című lemezét, és tokjából a lejátszóra csúsztatta. Visszanézett a lényre, és kört rajzolt az ujjaival, a lemez jelét. Bekapcsolta a lejátszót, ráengedte a tűt, és csak ekkor vette észre, hogy nincs bedugva. Megkereste a csatlakozót, és a konnektorba illesztette.

A hangos, elnyújtott ritmusoktól szinte megtántorodott. Zongora, dobok, vonósok és fúvósok ereszkedtek a mélybe és törtek a magasba, elkapva az ütemet, majd, mint egy felröppenő galamb, elszabadult egy trombita. Elisa a medencére pillantott. Biztos volt benne, hogy a lény azt hiszi, elárulta. A víz azonban olyan mozdulatlan volt, mintha befagyott volna. A félig meghámozott tojás héja a medence széle felé lebegett, a lény egyre növekvő csodálatának megnyilvánulásaként.

Elisa az asztalhoz sietett, és leemelte a tűt a forgó karikáról. A trombita elhallgatott. Elisa magára erőltetett egy mosolyt, hogy meggyőzze a lényt, minden rendben van. És minden rendben is volt. A lény pikkelyes bőrén húzódó barázdák csak úgy ragyogtak. Elisának eszébe jutott egy cikk, amit a biolumineszcenciáról olvasott – így nevezik azt a jelenséget, amikor egy élőlényben valamilyen kémiai reakció fény kibocsátásával jár –, de ezt ő eddig úgy képzelte el, mint a szentjánosbogarakat, mint apró kis villanykörtéket a távoli éjszakában. Ez az édes ragyogás azonban látszólag a lény közepéből áradt, és az egész medence tintafeketéből ragyogó kékké változott tőle, mint a nyári égbolt. A lény hallgatta a zenét, igen, ugyanakkor érezte is, sőt visszatükrözte, és e visszatükröződés révén Elisa úgy hallotta és érezte a zenét, ahogy korábban soha. Glenn Millernek különféle színei, formái és textúrái vannak; hogy nem vette észre korábban?

A lény fényei most halványulni kezdtek, Elisa azonban nem tudta elképzelni nélkülük a medencét. Megfogta a lemezjátszó karját, és leengedte a tűt. Egy szaxofonszóló harsant fel, felülkerekedve a zenekar ütemes pufogásán. Elisa szemét a lényre szegezte, amelynek fényei nemcsak megvilágították a vizet, hanem elektromossággal töltötték fel, egyfajta türkizkék ragyogással itatták át, amely folyékony tűzként tükröződött vissza a labor falairól. Az asztalon lévő tárgyak és lemezek eltűntek Elisa tudatából; érezte, hogy vonzza a medence, bőre kék volt a fénytől, és tudta, hogy a vére is kék. Akárhonnan jött ez a lény, sosem hallott még ilyen zenét; számos különböző dal mosódott örömteli egységbe. A körülötte lévő víz színe folyamatosan változott, előbb sárga volt, majd rózsaszín, zöld, lila. A lény a levegőbe bámult, amit a hangok forrásának tekintett, és kinyújtotta a kezét, mintha csak meg akarná fogni az egyik láthatatlan hangszert, hogy kiszimatolja belőle a varázslatot és megízlelje benne a csodát, mielőtt megint felhajítaná az égre, hogy újra szárnyaljon.

28.

Végre a fiú is megérkezett az asztalhoz. Nem olyan, mint a húga, gondolta Strickland. Nem akaszkodik rá az emberre. Ledobja magát a székbe, amikor köhög, nem teszi a kezét a szája elé, és csörömpöl az evőeszközökkel. Nyíltan néz rá, mint egy férfi. A fájdalom lüktetése közepette Strickland büszkeséget érzett. A gyereknevelés az anya dolga. De ő is mutathat példát, hogyan kell viselkedni. Rámosolygott Timmyre. Ehhez csak a legkisebb izommozgás kellett, de megfeszült tőle az arca, amitől megfeszült a nyaka, amitől megfeszült a karja, amitől megfeszült a keze, amitől megfeszültek az ujjai. A mosoly lehervadt az arcáról.

– Fáj, apa? – kérdezte Timmy.

A fiú keze szappanos volt. Nem mosakodott volna, ha Lainie nem kényszeríti. Ez azt jelenti, hogy Timmy valami olyat csinált, amit az anyja visszataszítónak talált. Ez jó. Fontos a határok feszegetése. Már feladta a küzdelmet, hogy ezt megmagyarázza Lainie-nek. Sosem fogja megérteni, hogy a baktériumok olyanok, mint a sérülések. Mindkettő szükséges a hegszövet kialakulásához.

– Egy kicsit – felelte, mert a tabletták már kezdték tompítani az éles fájdalmat.

Lainie csatlakozott hozzájuk, de evés helyett inkább rágyújtott. Strickland futó pillantást vetett rá. Mindig szerette a haját. Darázsfészeknek nevezte a gravitációt legyőző tincsekből és fonatokból álló kontyot, amelynek kialakításához nyilván nem csekély szakértelemre volt szükség. Ám mostanában, amikor későn, fáradtan vagy begyógyszerezve ért haza az Occamból, és meglátta Laine párnán szétterülő hajkoronáját, mindig valami dzsungelbeli dolog jutott róla az eszébe. Egy pók petezsákja, amely szétrobban, és vadul kizúdul belőle egy rakás kis pók. Az Amazonasnál megvolt a megoldásuk, ha nem akarták, hogy elszaporodjanak. Benzin és gyufa. Borzalmas emlék. Szereti a feleségét. Most nehéz időszakon mennek keresztül. Ezek a látomások el fognak tűnni.

Strickland felemelte kését és villáját, de a szemét Lainie-n tartotta, aki szemlátomást a fiukon töprengett. Vajon ki fogja mutatni, mennyire fél attól, amivé a fiú válni kezdett? Vagy megpróbálja majd átvenni felette az irányítást? Pont annyira találta érdekesnek az asszony küszködését, mint a lény túlélésért folytatott küzdelmét a laboratóriumi körülmények között: semennyire. Anya és fiú küzdelmében végül a fiú fog nyerni. Mindig a fiúk nyernek.

Lainie alsó ajkát félrehúzva kifújta a füstöt, és egy olyan beszélgetési technikát választott, amelyet Strickland a kívülmaradás módszereként ismert.

– Miért nem mondod el apádnak, amit nekem mondtál?

– Ó, igen! – mondta Timmy. – Képzeld, időkapszulát csinálunk. Miss Waters azt mondja, olyan dolgokat kell beleraknunk, amelyek megmutatják, milyennek képzeljük a jövőt.

– Időkapszulát – ismételte Strickland. – Az egy doboz, igaz? Eltemeted, aztán kiásod.

– Timmy – nógatta tovább Lainie a gyereket –, kérdezd meg apádtól, amit tőlem kérdeztél!

– Anya azt mondta, hogy te is futurisztikus dolgokkal foglalkozol a munkahelyeden, szóval téged kéne megkérdeznem, hogy mit tegyek bele. P. J. szerint lesz egy csomó rakétánk. Szerintem meg poliphajóink lesznek. Nem szeretném, ha P. J.-nek lenne igaza, én meg tévednék. Te mit gondolsz, apa? Szerinted rakétáink vagy poliphajóink lesznek?

Strickland magán érezte mindhárom családtagja tekintetét. Minden katona, aki kiérdemelte a kitüntetéseit, ismeri ezt az érzést, gondolta. Felfüggesztette hát az Omlett-küldetést, nagyon szusszant, és egyik arcról a másikra arcra tekintett.

Timmy nyugtalan volt és izgatott. Tammy kerek arcán közöny tükröződött. Lainie idegesen rágta az ajkait. Strickland össze akarta kulcsolni a kezét, de a fájdalomra gondolt, amit a mozdulat okozhat, és inkább az asztalra helyezte.

– Lesznek háti rakétáink. Igen, lesznek. Csak a mérnököktől függ. Ki kell találniuk, hogyan fejleszthetik a meghajtást. Tíz, maximum tizenöt év. Mire olyan idős leszel, mint most én, neked is lesz egy. Elintézem, hogy a tiéd jobb legyen, mint P. J.-é. A poliphajó meg… nos, nem igazán tudom, hogy mi is az. Ha tengeralattjáróra gondolsz, amivel felfedezhetjük az óceán mélyét, akkor arra is igent mondok. Nagy lépéseket teszünk a nyomásellenállás és a vízben való mozgás terén. A munkahelyemen most is a kétéltűek túlélésével kísérletezünk.

– Tényleg? Ezt el kell mondanom P. J.-nek!

Lehet, hogy a gyógyszerek teszik, gondolta. Meleg indák csavarodnak az izmai közé, s úgy roppantják össze a fájdalmat, mint a kígyók a mezei egereket. Jó érzés látni a tiszteletet a fia arcán. Látni a rajongást a kislánya arcán. Most Lainie is vonzónak tűnik. Még mindig jó alakja van. Szorosan körbeveszi a köténye, amit ropogósra vasalt azzal a drága Westinghouse vasalóval. Strickland elképzelte, ahogy a kötény pántjai egy szoros, kemény csomóban érnek össze a háta mögött. Lainie elkapta a tekintetét, és Strickland aggódni kezdett, vajon fintorogni fog-e, és ugyanolyan visszataszítónak találja-e őt is, mint korábban Timmy-t. De nem. Lainie félig lehunyta a szemét, amit akkor szokott tenni, ha szexinek érezte magát. Strickland elégedetten vett egy mély levegőt, és végre egyszer nem érezte a megtorlásképpen jelentkező fájdalmat.

– Persze, fiam. Nem valami kommunista patkánylyukban élsz. Ez Amerika, az amerikaiak pedig így csinálják a dolgokat. Megtesszük, amit kell, hogy az országunk naggyá váljon. Apád is ezt csinálja az irodában. Egy napon te is ezt fogod csinálni. Higgy a jövőben, fiam, és el fog jönni! Csak várj, és meglátod!

29.

Lainie már nem is számolta, hányszor tért vissza a Fells Point-i kikötőbe. Akkor szokott odamenni, amikor túl nehéznek érezte az életet, és megpróbálta bedobni ezt a terhet a hullámzó vízbe. Arra gondolt, hogy magát is utánuk veti, de az eső hiányától alacsony volt a vízszint, és úgy vélte, valószínűleg csak a gerincét törné. És akkor hol lenne? Tolószékben, örökre a televízió előtt ragadva, ide-oda rángatná a vasalót, míg már nem bírná tovább, és addig olvasztaná Richard ingét, a vasalódeszkát és önmagát, amíg az egészből egy pasztellszínű tócsa nem lenne, amit Richardnak végül egy szakértővel kellene kitisztíttatnia.

Úgy emlékezett, hogy a hüllőt, amit Timmy megkínzott, szkinknek hívják. Ha egy ilyet látna a verandán, lesöpörné az undorító csúszómászót a bokrok közé. Ha a házban látna egyet, nos, halálra taposná. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy voltaképpen Timmy is csak ugyanezt tette. De ez nem volt igaz. A legtöbb gyerek kíváncsi a halálra, ugyanakkor a legtöbb gyerek reflexből szégyent érez, ha a felnőttek rajtakapják, hogy tetemeket piszkál. Timmy viszont ingerülten nézett rá, ahogy Richard szokott, amikor Lainie a munkájáról faggatja. Össze kellett szednie a bátorságát, mielőtt ráparancsolt volna, hogy húzza le azt a dolgot a vécén, mossa meg a kezét, és menjen reggelizni.

Miután Timmy végzett, Lainie besétált a fürdőszobába, hogy meggyőződjön róla: a szkink nem mászott vissza a vécécsészébe. Azután egy percet arra szánt, hogy megigazítsa a sminkjét a tükörben. Lelapította kiálló hajszálait. Feltett még egy kis rúzst. Fordított a gyöngysorán, hogy a legnagyobb szem kerüljön középre. Richard mostanában nem figyel rá különösebben; de ha figyelne is, vajon rájönne a titkaira?

Az egyik kikötőbeli merengése után Lainie elsétált az ott horgonyzó hajók mellett, aztán északra fordult a Patterson Park mentén, majd keletre a Baltimore Streeten. Úgy kanyargott a hatalmas épületek között, mintha kenuban evezne egy folyón. Végül megállt az egyik legmagasabb épület előtt, melynek fekete-arany bejáratát az 1920-as évek stílusában alakították ki. A szüntelenül pörgő forgóajtó mögül bőr- és tintaillatú levegő áradt.

Mint ahogy nemrégiben kigondolta, hogy reggelente hírműsorokat néz az elméje pallérozása érdekében, ugyanebből az okból ment be most a forgóajtón. Az ajtón át az épület halljának sakktábla mintázatú padlójára lépett. A felsőbb emeletek szintjei egy önálló város képét mutatták. Az épület dolgozóinak saját postájuk, étkezőjük, kávézójuk, boltjuk, újságosuk, órásuk és biztonsági szolgálatuk volt. A hallban elegáns nők és aktatáskás férfiak járkáltak fel-alá, fontosságuk tudatában.

Ebben az önálló világban nem volt Richard Strickland. Nem volt Timmy és Tammy Strickland. Nem volt Lainie Strickland sem. Az a nő állt ott, akit hite szerint Orlandóban hagyott. Egészen beleszédült. Ki akarta élvezni az érzést, ezért felliftezett az egyik kis pékségbe, hogy szemügyre vehesse a kínálatot. Életben először olyan dolgot választott, amit ő maga szeretett volna.

– Citromos vajas karikát kérek – mondta a kiszolgáló kérdésére.

De az nem is hozzá szólt, hanem egy férfihoz, aki valószínűleg gyakori vendég lehetett itt, és ugyanabban a pillanatban válaszolta azt az eladó kérdésére:

– Adj egy citromos-vajas karikát, Jerry!

Lainie elnézést kért, a férfi kuncogott, majd maga elé tessékelte. Lainie szabadkozott, hogy egyedül úgysem lenne szabad megennie egy egész vajas karikát, mire a férfi azt felelte, dehogynem, és hogy Jerry mindenkinél jobbat készít.

A férfi flörtölt vele, de nem volt erőszakos. Volt valami ebben a köztes világban, amitől Lainie úgy érezte, bármire képes. Amikor a férfi megdicsérte a hangját, úgy nevetett, mintha hozzá lenne szokva a hasonló bókokhoz.

– Komolyan mondom – bizonygatta a férfi. – Erős, megnyugtató hangja van. Gyöngyözik benne a türelem.

Lainie igyekezett nyugodtnak tűnni, de a szíve hevesen kalapált.

– Gyöngyözik – ismételte. – Minden nő ezt szeretné hallani.

– Mondja, kinek dolgozik itt? – kérdezte a férfi.

– Senkinek.

– Ó, akkor biztos a férje. Merrefelé van?

– Nem, nem erről van szó.

A férfi csettintett.

– Mary Kay. A lányok meg vannak őrülve magáért.

– Sajnálom, én csak azért jöttem… nos, én csak bejöttem.

– Valóban? Akkor lehet, hogy kicsit tolakodónak fog találni, de hadd kérdezzem meg: nem keres véletlenül munkát? Egy kis cégnél dolgozom odafent, és új recepcióst keresünk. Bernie vagyok. Bernie Clay.

Lainie átvette a másik kezébe a citromos-vajas karikát, hogy kezet tudjon fogni vele, és rádöbbent, hogy ezzel minden megváltozott. Elaine-ként mutatkozott be, nem pedig Lainie-ként, majd Bernie mellett felment a csillogó mozgólépcsőn. Átsétáltak egy divatos, piros székekkel teli várótermen, majd a férfi leültette őt egy iroda előtt, ahol vagy egy tucat titkárnő sürgölődött egy csomó vidám férfi körül. Mind alaposan megbámulták. Nem tűntek ellenségesnek, de barátságosnak sem; mintha azon töprengtek volna, vajon a kontyos nőben megvan-e mindaz, ami ehhez a munkához kell.

Lainie emlékezett rá, hogy ez mind megtörtént, de csak részleteket tudott felidézni. Mielőtt válaszolt volna Bernie állásajánlatára, gyors számításokat végzett a gyerekei és a férje napirendjével kapcsolatban, majd olyan ellentmondást nem tűrő hangon közölte saját feltételeit a részmunkaidős alkalmazásával kapcsolatban, hogy maga sem hitte el. Ennyit tud vállalni, mondta.

Lainie hallotta a puffanásokat, ahogy Timmy a székét rugdalja az asztal alatt, hallotta, ahogy Tammy kanala finoman a tányérjához koccan. Elfordította a fejét, hogy lássa a tükörképét a tálalószekrény üvegében. Azon tűnődött, hogy a Klein & Saunders titkárnői mind simább frizurát viselnek, s bár csak pár napja dolgozott velük, fontolóra vette, hogy milyen lenne, ha ő is hasonlóan fésülné a haját.

30.

Elisa úgy sejtette, hogy ezek az élete legbámulatosabb és legörömtelibb éjszakái. Az F-1-es találkák túl csodálatosak voltak ahhoz, hogy teljes egészében felfogja őket. A filmszerű, lélegzetelállító pillanatokat, melyek inkább az Arcade tizenöt méteres vásznára kívánkoztak, mint Giles kis tévéjének képernyőjére, olyan pontosan idézte fel, amennyire csak tudta.

Amint belép a laborba, az egész medence kéken kezd ragyogni, és hullámok keletkeznek benne, melyeket a lény hagy maga mögött, ahogy a víz alatt feléje úszik. A tojások simák és melegek, mint egy kisbaba bőre. A lény feje kiemelkedik a vízből. A szeme mostanában ritkán aranyszínű, inkább finomabb, emberi árnyalatú, és csillog, nem pedig villódzik. A biztonsági lámpa meghitt, narancssárgás fényt áraszt. A lény hatalmas keze olyan gyengéd mozdulatokkal jeleli el a tojás szót, amilyenekkel egy kiskacsát is meg tudna simogatni. Elisa nem tud uralkodni az arckifejezésén; a fémasztalok felülete visszatükrözi, ahogy az izgalomtól az ajkait harapdálja, a medence vize visszaveri tágra nyílt szemeit, apró mosolya pedig a lény szemében tükröződik. Még a mindennapos robotolással és a teremtmény meglátogatásához szükséges elővigyázatossággal járó kellemetlen érzésekért is kárpótolja a lény ragyogása. Reggelente a tojások nem belepottyannak, hanem beleszökkennek a tűzhelyen lévő lábasba. Ébredés után nem vonszolja magát szobáról szobára: a konyhában úgy lépked, mint Bojangles, a hálóban, mint Cagney. Mindennap egyre feltűnőbb cipőt vesz fel, amelyektől az Arcade tűzlépcsője úgy csillog, mintha aranyfüsttel lenne bevonva. Az Occam frissen felmosott padlóján táncolva figyeli, hogy a cipője úgy tündököl, mint a tó felett felkelő nap. Zelda csak nevet az elevenségén, és azt mondogatja, hogy Elisa úgy viselkedik, mint ahogy ő viselkedett, amikor megismerte Brewstert. Elisa a fejét csóválja, de közben azon tűnődik, hogy lehet ebben valami. A kopott kartonborítós bakelitek az öröm forrásai. Elisa még csak félúton jár a medence felé, amikor a lény már azt jeleli, lemez, és mivel két kéz kell a jeleléshez, a párkány közelében áll, teste kint van a vízből, a mellkasán lévő pikkelyek pedig úgy csillámlanak, mint egy ládika ékszer. Elisa olyan mozdulattal csippenti le a szöszt a lemezjátszó tűjéről, mintha egy könnycseppet törölne ki a szeméből. Miles, Frank, Hank, Billie, Patsy, Nina, Nat, Fats, Elvis, Roy, Ray, Boddy és Jerry Lee olyanok, mint egy angyali kórus, és minden elénekelt szavuk maga a történelem, amit a lény meg akar érteni. Fényei, azok a csodás fények szimfonikus válaszok a sanzon lilás ragyogására, a rock and roll kék lüktetésére, a country hajnali sárgájára és a jazz pislákoló narancsára. Keze érintése ritka, de izgalmas esemény, amikor kiveszi a tojásokat Elisa kezéből. Egy alkalommal Elisa nem tartott a kezében semmit, a lény mégis odanyúlt, finoman végighúzta karmait a csuklóján, és a lány tenyerében összezárta a kezét, mintha élvezné a képzeletbeli tojásos játékot, majd megengedte, hogy Elisa ujjai az övéire fonódjanak, amitől egy pillanatra nem a jelen és a múlt részei voltak, nem ember és vadállat, hanem nő és férfi.

31.

A szexre hívó jeleket az esőerdőben nem lehetett nem észrevenni: kínzó jajgatások, borzongató izgalom, megduzzadt nemi szervek, ragyogó színek… Lainie jelei pont ilyen egyértelműnek tűntek; félig lehunyt szeme, csücsörítő ajka, kidüllesztett melle. Csoda, hogy a gyerekek nem fintorították el az orrukat a feromonoktól, amikor a köntösére kabátot vett, és kikísérte őket a buszhoz. Amikor visszaért, úgy dobta a földre a kabátot, mint egy filmsztár. Egyetlen ujjal megérintette a lépcső korlátját, és azt kérdezte:

– Ráérsz?

Strickland tele volt fájdalomcsillapítókkal, feje úgy zúgott, mintha pincéből hallgatná a tornádót. Nem talált szavakat. Lainie végighúzta az ujját a korláton, és felsétált a lépcsőn, csípője úgy ringott, mint egy arapapagáj farktolla.

Strickland a mosogatóhoz vitte a tányérját és a lefolyóba rázta a rántotta maradékát. Megnyomta a hulladékaprító gombját. Most először volt ilyen készülékük. A pengék úgy csattogtak, mint a lakomázó piráják foga. Tojásdarabok fröcsögtek a rozsdamentes acélra. Kikapcsolta a gépet. Hallotta, hogy az emeleten recseg a padló és nyikorognak az ágy rugói. Kapott ételt, felajánlották neki a szexet, testét átjárja a meleg, reggeli napfény – mi mást akarhatna? Mégis helytelennek érezte felesége szégyentelen viselkedését. Saját ébredező erekcióját is helytelennek érezte, és a mosogatónak nyomva igyekezett csillapítani. A csábítás játékai az Amazonashoz valók, nem ebbe a precíz, jól megtervezett amerikai otthonba. Miért nem tud uralkodni magán? Miért nem tud irányítani semmit?

Már az emeleten járt. Nem tudta, hogyan jutott el idáig. Lainie az ágy szélén ült. Richard szomorúan látta, hogy a kötény közönségességét egy hálóing áttetszőségére cserélte. Lainie kissé előre dőlt, két térde egymáshoz ért, egyik lábát kitartotta oldalra. Ezt a pózt is a filmekből tanulta. Vajon minden önjelölt sztár talpa ilyen koszos? Strickland tovább közelített felé, minden lépésnél szidva magát. Egy nő csábításának engedni olyan, mint bekapni az ellenség csaliját. Lainie ravaszul kivárt, és egy ügyes vállrándítással lecsúsztatta válláról a hálóing egyik pántját. Strickland már előtte állt.

– Szeretek itt lenni – mondta Lainie.

Ledobott ruhák hevertek a földön, mintha rágcsálók lennének. Parfümös üvegek voltak szétszórva rovarszerű káoszban. A redőnyök ferdén lógtak, mintha földrengés rázta volna meg őket. Strickland nem szeretett itt lenni, és nem bízott a helyben. Ez a város olyan, mintha csak imitálná a civilizációt; mintha a fajuk felsőbbrendűsége is csak egy blöff lenne, gondolta.

– Úgy értem, szeretem Baltimore-t – tisztázta Lainie. – Az emberek kedvesek. Nem olyan álszentek, mint délen. A gyerekek szeretik a nagy kertet. Szeretik az iskolát. A boltok lenyűgözők. Te pedig szereted a munkádat. Tudom, hogy te nem ilyen fogalmakban gondolkodsz róla. De én így érzem. Sokszor maradsz bent későig. Elkötelezett vagy. Biztosan nagyra becsülnek. Nagyszerű dolgokat fogsz elérni. Minden csodálatos lesz.

Lainie a kezében tartotta bekötözött bal kezét. Strickland nem tudta volna megmondani, mikor fogta meg. Remélte, hogy ez az egész a tabletták miatt van. Máskülönben az lenne az oka, hogy áruló testét elárasztja a reménybeli közösülés mámora. Lainie a mellei domborulatára helyezte a férfi ujjait, és nyakát kinyújtva nagy levegőt vett, hogy még nagyobbnak tűnjenek. Strickland szemügyre vette tökéletes bőrét, és Elisa Esposito sebhelyét látta maga előtt. Elisa, Elaine. Milyen hasonló nevek! Strickland azon kapta magát, hogy ujjait végighúzza a képzeletbeli hegeken. Lainie engedelmesen a tenyerébe simította a nyakát. Strickland egy pillanatnyi szomorúságot érzett. Lainie-nek fogalma sincs, mi jár a fejében, gondolta. Jelenleg például az, hogy a legszívesebben darabokra tépné.

– Fáj? – kérdezte Lainie, két melle között a szívére szorítva hideg, sérült ujjait. – Érzel egyáltalán valamit?

32.

Lainie észrevette a férfi vadságát, és örömmel fogadta. A dzsungel sokáig minden energiáját lekötötte. Itt, Baltimore-ban azonban több forog kockán, mint egy katonai küldetésnél. Erre olyan gyakran kell emlékeztetnie a férjét, amilyen gyakran csak lehet. Timmy időkapszulás kérdése visszazökkentette Richardot a rendes kerékvágásba, és remekül válaszolt, ahogyan egy apának kell. Csak időt kell adni neki. Hamarosan arra is készen áll majd, hogy elbeszélgessen a fiával arról, amit a szkinkkel tett, és arról, hogyan kell jó embernek lenni. Mert Richard a munkája ellenére, a Hoyt tábornok iránti hűsége és minden más ellenére jó ember. Lainie ebben majdnem biztos volt.

A haladó szellemű női magazinokban azt olvasta, hogy ne jutalomként ajánlja fel a testét. De mit tudnak azok a magazinok? Talán az ott dolgozó újságíróknak és szerkesztőknek a férjét is kétszer küldték bevetésre a pokolba, és kétszer tértek vissza onnan élve? Lainie remélte, hogy Richardnak a szex azt fogja üzenni: Így is lehetne. Élhetnének boldogan, normálisan. Saját magát is erről próbálta meggyőzni. Talán az állását sem kell túl sokáig titkolnia a Klein & Saundersnél. Ha jól sikerül a szex, és utána Richard szorosan átöleli, talán el is mondja neki. Talán még büszke is lesz rá.

A férfi vadsága azonban nem csökkent. Kapkodva igyekezett megszabadulni a ruháitól, és ahogy kényelmetlen pózban Lainie fölé magasodott, újra az az összeráncolt szemöldökű ogre lett, aki az Amazonas óta volt. Lainie hálóinge szétnyílt, a nő az egyik kezét kócos hajába mélyesztette, a másikkal az ágytakaróba markolt. Richard egy irrigátor egyenességével hatolt belé. Minden teketória nélkül előrenyomult, és egyenletes tempóban, közepes sebességgel mozogni kezdett.

Viszont már ez is valami, határozottan több a semminél, gondolta Lainie. Összekulcsolta bokáit a férfi háta mögött, a bicepszébe vájta a körmét, és ütemesen mozgatni kezdte a testét; nem mintha annyira jó érzés lett volna, csak azt akarta, hogy minden testrészük mozgásban maradjon. Úgy érezte, amíg nem egy helyben fekszik, addig van esély rá, hogy új szögből lásson minden pillanatot, és elhiggye, hogy ebből az aktusból – és a házasságukból – még valami jó sülhet ki.

Ehhez energia és elszántság kellett, ami lekötötte a figyelmét, ám egyszer csak megérezte Richard kezének a melegét a nyakán. Lainie ügyelt rá, hogy lassan nyissa ki a szemét, nehogy megriassza a férfit. Richard arca izzadt és vörös volt, a szeme vizenyős és piros, és a nyakát bámulta, miközben a két hüvelykujja két átlós vonalat húzott a torka két oldalán. Lainie ezt nem tudta mire vélni, de bátorítani akarta.

– Ez jó – suttogta. – Simogass mindenhol.

Strickland keze felfelé vándorolt, Lainie álla fölé, és egy könnyed mozdulattal befogta a száját. Lainie érezte, hogy nedvesség csorog le a nyakán. A kötés alatt lévő kőkemény jegygyűrű nyomta az ajkát. Azt mondogatta magának, hogy meg kell őriznie a nyugalmát. Richard nem akarja bántani. Nem akarja megfojtani. Még több nedvesség gyűlt össze az ajkai között. Felismerte az ízét. Nem akarta elhinni. Újra megízlelte, és oldalra fordította a fejét, hogy megszabaduljon a férfi tenyerétől.

– Édesem – mondta –, vérzik a kezed…

De a férfi nedves keze újra a szájára csúszott, mint aki azt akarja, hogy néma legyen. Most már gyorsabban mozgott, az ágy rugói nyikorogtak, a fejtámla pedig ritmusosan csapódott a falnak. Lainie összeszorította az ajkait, hogy kint tartsa a vért, az orrán keresztül lélegzett, és azt mondogatta magának, hogy kibírja, amíg Richard végez, mert ez az a vadság, amit látni akart. Vannak nők, akik ezt szeretik. Számtalan magazin borítóján látott ilyesmit, ahogy megtépett ruhákat viselő nőket Tarzan-szerű férfiak dobáltak ide-oda. Talán ő is megtanulhatná ezt szeretni.

Richard teste rángatózni kezdett, a szorítása engedett, így Lainie végre képes volt felemelni a fejét. A férfi már nem azt a két vonalat bámulta, amit vérrel húzott a torkán, hanem a fejét elfordítva, nyakizmait megfeszítve megpróbált belelátni a szekrénybe. Lainie érezte, ahogy a combjai az övéihez simulva megremegnek. Fejét visszaejtette a párnára, és érezte, ahogy a vér lefolyik a nyaka két oldalán. Zavart érzett, és egyáltalán nem akart gondolkodni. Semmi sem volt a szekrényben, amit érdemes lett volna bámulni, egyáltalán semmi. Csak néhány ócska, régi magas sarkú.

33.

Elisa nem minden este jutott be a laborba, de most, hogy végre bejutott, tojásokkal a kezében, és a medence helyett a tartályban találta a lényt, úgy érezte, megszakad a szíve. Bár napközben a szíve túlcsordult a boldogságtól, a tartály emlékeztette rá, hogy az F-1-ben nem igazán van helye az örömnek. Igen, a medence jobb a tartálynál, de mi lenne jobb a medencénél? Bármi. Minden. A világ tele van tavakkal és állóvizekkel, patakokkal és folyókkal, tengerekkel és óceánokkal. A tartály előtt állva azon töprengett, vajon ő jobb-e a katonáknál, akik elfogták a lényt, vagy a tudósoknál, akik fogva tartják.

Biztos volt benne, hogy a lény megérzi a lelkiállapotát, még a fémen és az üvegen keresztül is. A testéből áradó fények olyan intenzív színekkel töltötték el a tartályt, hogy úgy tűnt, mintha lávában úszott volna, vagy olvasztott acélban, vagy sárga tűzben. Elisa aggódott az érzelmei erőssége miatt. Vajon csak még jobban megnehezítette volna az életét? Mielőtt benézett volna a kerek ablakon, lenyelte a könnyeit, és a lehető legnyugodtabb mosolyt erőltette remegő ajkaira.

A lény már várta. Közvetlenül a kerek ablak mögött körözgetett, tekergett és bukfencezett, s amikor meglátta, eljelelte a kedvenc szavait: hello, E-L-I-S-A, lemez. Elisa kételkedett benne, hogy bármit is hallana a lezárt tartályban, amitől még jobban megfájdult a szíve. A lény azért akarja, hogy felrakjon egy lemezt, amit nem is hallhat, hogy Elisa boldog legyen, mert attól ő is boldog lesz.

Elisa odasétált az asztalhoz, ahol a lény már nem láthatta, s így azt sem látta, ahogy a teste rázkódott a sírástól, és a könyökével törölgette a könnyeit. Elindította a lemezt és mélyeket lélegzett, mielőtt visszatért volna a tartály ablakához. A lény érdeklődve pislogott, hogy felmérje, tényleg ő tért-e vissza, majd a tartály egyik oldalától a másikig lökte magát, oda és vissza, forogva és bukfencezve, mintha le akarta volna nyűgözni Elisát az erejével.

Elisa felnevetett, egyik kezét vállmagasságba emelte, a másikat pedig derékmagasságba, és keringőzni kezdett a táncpartnert helyettesítő tojással, óvatosan kerülgetve a betonoszlopokat, amelyekhez az acélbilincseket erősítették, és az éles eszközökkel teli asztalokat, mintha azok is csupán kétballábas táncosok lennének. A lény öröme egyértelmű volt a tartályból áradó levendulaszínű fény alapján. Egy idő után Elisa elég jól ismerte már a táncparkettet ahhoz, hogy lehunyhatta a szemét, azt képzelve, hogy a teremtmény hideg, karmos kezét fogja, és erős, pikkelyes derekát.

34.

Számos oka volt annak, hogy Elisa nem vette észre, amikor a férfi belépett a laborba. A Stardust elbűvölő dallamát hallgatta, és korábbi zaklatottsága miatt a megszokottnál magasabbra tekerte a hangerőt. S bár fülét már hozzászoktatta, hogy így is azonnal felfigyeljen bizonyos késő éjszakai fenyegetések zajára – ahogy a tudósok a zsebükben kotorászva zörögtek, miközben a kártyájukat keresték, vagy ahogy a katonák végigcsörtettek a folyosón –, arra nem készült fel, ahogy az az ember mozgott, aki tisztában volt a lény éles látásával és hallásával. Miközben Elisa lehunyt szemmel, boldogan szökkent, hajolgatott és keringőzött, esélye sem volt rá, hogy észrevegye a figyelmeztetést, ahogy a lény fényei aggódó matt feketére változtak.